AZ UJ FÖLDESUR.

REGÉNY.

IRTA

JÓKAI MÓR.

I. KÖTET.

(A forditás jogát szerző fenntartja magának).

PEST.

EMICH GUSZTÁV KIADÁSA.

1862.

Pest, 1862. Nyomatott Emich G. m. akad. nyomdásznál.

I.
Régi ember, uj idő.

„Cogito; ergo sum.“ (Gondolkozom; tehát vagyok).

Tehát ha „non cogito“, akkor „non sum.“

– Én pedig mátul fogva nem gondolkozom semmit, hireszteljétek ki, hogy meghaltam. Meglehet ugyan, hogy élek; hála a komáromi kapitulátziónál kezembe nyomott geleitscheinnak; s daczára annak a muszka lándzsának, a mely Szebennél az oldalamba törött; hanem én egyátalában nem tudom megmondani az okát, hogy miért? és különösen, hogy miért tovább? mikor a fű épen olyan szépen kinő, ha én nem nézem is, s az idei termés tökéletesen úgy elfogy a maga utján, mintha én nem segiteném is fogyasztani. Hanem hát az ur rendelte, hogy olyan állatok is legyenek a világon, a mik félig növények: tehát – vegetáljunk!!!

Ilyenforma beszédeket lehetett hallani az öreg Garanvölgyi szájából azokon a korán beállt téli ködös estéin egy nagyon szomoru esztendőnek, a midőn egynehány millió ember abban a kedélyállapotban volt, hogy nem szerette azt kérdezni: mi ujság odakinn?

Az öreg ur elég jókor vetődött még haza a hadjárat után, hogy tapasztalhassa, miszerint csürei üresek, földei harmadából sincsenek beszántva, s fundus instructusáról épen nincs, a ki beszámoljon. Nagy birtoka, mely tizezer holdat foglalt magában, tisztek, cselédek, ekék, szekerek, ökrök, lovak és birkák nélkül; házi butorain keresztűl vonult hadsereg gazdálkodásának tanujelei, tárczájában egy pár ezer forint olyan bankjegyekben, a miket mutogatni is veszedelem.

Hanem hát ki törődnék ilyen apróságokkal, mikor olyan nagy dolgok elvesztek!

Az ember meghuzza magát a szobájában, néha átrándul az ismerőseihez, nagyokat iszik, ha rosz kedve van, akár van kiért inni, akár nincs. Legroszabb esetben reggeltől estig ütheti a filkót puffra, magához hasonló nagy urakkal, kiknek részint volt, részint lehetett volna nagy gazdaságuk, részint még van is, a mi mindegy; azért csak egyforma szegény az mind: egyegy lengyel menekült is csak vetődik a házhoz; a ki a tarokkompániát kisegiti; ha pedig senki nincs is, a se baj! rágyujt az ember a pipára, s füstöl, mig beesteledik. Hébe-hóba egy-egy hitelező, vagy valami ravasz atyafi pörbe idézteti az embert, bizván a „favor in judice“ most kedvező alkalmaiban s ez aztán egy kis „emószióra“ is ad alkalmat: az emberrel legalább észreveteti, mint a köszvényes titilláziók, hogy az életerő még működik benne.

Ilyenformán „truditur dies die.“

(Soh se boszankodjál másodszülött olvasóm, hogy annyi latin mondást találsz egy lapon, ez is a kor kedélyhangulatához tartozik. A classicusok nyelvéhez, mint egy ókori asyilumhoz menekülünk néha, mikor az ujkor civilisatiója nagyon szorongat bennünket. Héj mikor még minden diákul ment, nem merték volna azt mondani – – no de elég. Az ember fűhözfához folyamodik védelemért, s ha az élők nem segitik, a halottakhoz fordul. Ki tudja, ha latinnal keverve marad nyelvünk, tán most mi is „román“ fajnak passirozhatnánk, s hogy keresnék kedvünket minden oldalról).

Tehát bizony csak truditur dies die; egyik nap tolja a másikat.

Egy ilyen kedve ellen előre tolt napon azt mondák Garanvölgyinek, hogy egész tökéletességgel még sem lehet a világot kizárni a szobából, a politikai változások ellen semmiképen sincs az ember az által biztositva, ha azt mondja: hallgatni fogok, mert azok felkeresik az embert legcsendesebb odujában is, s megtámadják a dohány-döböze közepében. – Már ezentul nem lehet „szűzdohányt“ színi: be van hozva a monopolium; a dohányt csak trafikából lehet hozatni, különben házmotozásnak teszi ki magát az ember, s ha tiltott kedvenczét megkapják nála: nagy pénzzel lesz adósa a státusnak.

Garanvölgyi Ádám erre azt mondta:

– Jól van. Nem fogok dohányozni többet. Legalább jobb étvágyam lesz.

És azzal fölviteté a padlásra ősi tajtékpipáit, a minden veszedelemben hű kisérőket, mik anynyi veszteségből egyedül maradtak meg családi klenódiumképen és soha többet nem dohányozék vala.

Majd ismét egy másik huzvavonva-jött napon azzal a hirrel örvendezteték meg, hogy bizonyára a bor is accisa alá esik, már ezután majd csak felsőbbek engedelmével lehet csapraütni a hordót, s meg kell adni az árát jókedvnek és haragnak, mert az ember mindkét esetben mentül többet „fogyaszt“, annál többet contribuál.

– Jól van. Tehát nem fogok több bort inni. Legalább jobban alszom.

És azontul nem nyult hozzá semmiféle italhoz, kivéve a vizet.

Egy ujabb, senkitől nem kivánt napon ismét arra a jó hirre ébredt, hogy a játékkártyák is bélyeget kapnak, már ezentul azokon is ott lesz a sas.

– Jól van, tehát nem fogok többet kártyázni; – legalább nem vesztek.

És megtartotta fogadását.

Megint virradt, a természet rende úgy hozta magával, hogy reggel legyen. Garanvölgyinek egy kurrenst hoztak, a melyben tudtul adatik, hogy ha vadászni akar, puskát csak a megyefőnök engedélye mellett tarthat, nyerget pedig csak azon esetben, ha az illető járásbeli biztosnál reverszálist ad maga felől, hogy e veszedelmes huszár ingrediencziát nem használandja a status jóllétével meg nem egyező czélokra.

– Jól van, monda Garanvölgyi Ádám; tehát ezentul nem vadászom és agarászom többet. Legalább nem hűtöm meg magamat.

Egyszer aztán azt is megtudta, hogy ha az ember a szomszéd faluba át akar látogatni, elébb utlevélre van szüksége, a mit a székvárosban lehet kapni két tanu jótállása mellett, hogy csakugyan igazjáratban van, s minden sisakos vitéznek előmutatni az uton s kezeirását összehasonlittatni mindját in facie loci, a hol in flagranti „betretoltatott.“

– Jól van, monda rá az öreg szyttya: tehát ezentul itthon maradok a faluban, nem megyek sehová. Legalább nem dűlök fel kocsival az uton.

És azontul nem ment tovább sétálni sem a kertek aljánál; ez volt a leghosszabb ut, a mit tett; még a vetéseit sem nézte meg soha.

Egyszer aztán azt a legujabb intézkedést tanulta meg: mely szerint mulhatatlan szüksége van a status organumainak ellenőrizni azon kihágást, miszerint némely elégületlenek szokatlan alaku föveget viselnek, s a gondviselés rendeleteibe való nemegyezésüket azzal iparkodnak tanusitani, hogy a kalapjaikon levő szalagot a karimán tul engedik csüggni, annálfogva, a ki kellemetlen kérdezősködéseknek nem akarja magát kitenni, ennyi és ennyi hüvelyk, vonal és minőség meghatározását vegye figyelembe, mielőtt kalapjával kilépne az utczaajtón.

– Ez is jó. Monda Garanvölgyi. Tehát ezentul nem megyek ki a házból. Legalább nem szaggatok több csizmát.

És megtartá szavát. Azontul csak a kertjében sétált, s ha beszorult, foglalkozott a pöreivel, a mik rögtön megelevenültek a dolgok rendbejöttével, mint az őszszel elhullott légy, ha télen ráfűtik a szobát.

No még egyszer aztán kijött, hogy ezentul pörlekedni csak oly módon lesz szabad, ha az ember elébb olyan papirost vesz, a mi már jogositva van a biró előtti megjelenésre; s egyuttal megtanul különbséget tenni kisebb és nagyobb bélyegilletmények között.

– No – hát legyen meg ez is. Tehát ezentul nem fogok pörlekedni.

És azzal összezsinegelé pöriratait, betette a szekrénybe: felmondott a prókátorának. A ki ellen neki van követelése, hadd szaladjon vele, a kinek pedig ő ellene van, az hadd jöjjön; ő nem felesel többet senkivel.

És a ki jártas az aethonographiában, az tudni fogja, hogy mikor magyar ember lemond arról hogy dohányozzék, hogy bort igyék, hogy ismerőivel összejöjjön, hogy vadászni járjon, hogy az utczára kimenjen, az mind elég nagy eset, de mikor arra szánja magát, hogy nem perlekedik többet: az már az „ultima Thule!“

Hanem utoljára is nagyon megtalálta adni az árát ennek a „passiv ellenállásnak.“

A mindent „laisser faire“ következtében majd a hámos lovait exequálták, majd egyik másik pajtájára nyomták rá a hivatalos pecsétet, majd még azzal is fenyegették, hogy „Personalhaft“-ot eszközölnek ki ellene; de a mikkel ő mind stoicus egykedvüséggel nem törődött. Az utóbbira épen nagyon vásott a foga: szerette volna tudni, hogy ő, ki vénségeig mindig a maga emberségéből élt, s soha sem jutott hozzá, hogy valaha egy napszámra valót birt volna megkeresni fáradsága után, hogyan tudná annyira vinni, hogy egy egész esztendeig eltartassa magát más költségén, csupán azon tudománya által, hogy nem tud megfizetni.

No de semmi.

Az egyik uzsorás exequálta, a másik pedig segitségére jött s jó nagy procent mellett kisegité a zavarból. Egyik elhajtatta a birkáit s elkótyavetyélte párját 2 forinttal a becsáron alul, a másik megszánta s megvette számára ugyanazon birkákat 2 forinttal a becsáron felül s megint „rendben“ volt minden.

Egyszer a drága birkák is azt gondolták ki, hogy ők megdöglenek. A systema nem tetszett-e nekik? vagy az árpaszalma-provisorium? azt nem tudom, hanem biz azok egy télen nagyon kezdték a kamatszelvények helyett, az egész nemzeti kölcsönt beadogatni, gyapju helyett a nagyon devalvált értékü bőrrel szolgálván a gazdának.

Ez egy kicsit bántotta Garanvölgyi Ádám urat.

Valami ismerője járt nála, annak panaszkodott is e fátumáról s ugy mellesleg felkérte, hogy ha betalál vetődni Pestre, küldjön ki neki valami „marha-doktort,“ talán tud segiteni a birkákon.

Az ismerős igérte, hogy nagyon szivesen teszi.

– De aztán el ne felejtse!

Alig is mult el két nap, – hogy Garanvölgyi ur udvarára egy pesti bérkocsi kanyarodott be, s megállva az urilak tornácza előtt, abból egy jól táplált egyéniség lépett elő, a legujabb divat szerint öltözve, bolyhos téli paletotban, simára borotvált állal, haja tarkotul homlokig símán elválasztva, s leszoritva a legfényesebb kürtőkalappal. Széles s hawllja nagy turquois-melltűvel keresztül döfve; kezein jaquemárkeztyűk, agyarán a legfinomabb virginia bocsát illatos füstöt; mig kezében kurta jaspis fogantyús pácikó lóbbálódik.

Ez az uri egyéniség ütközék Garanvölgyi Ádám kifelé induló bekecsgombjaiba, a midőn is egy perczre kivéve foga közül két ujjával a virginiát s megemelve pálczás kezével, hajfürteitől 1⅓ hüvelknyi magasra divatos figáróját; e szavakat intézé hozzá:

– Van szerencsém Herrn Ádám von Garanvölgyit tisztelhetni? Én vagyok doktor Grisák!

– No hozta Isten! ugyan jókor jött! üdvözlé őt Garanvölgyi; ezt már szeretem, hogy ilyen gondos volt az öcsém, hogy mindjárt küldte az urat. Ugyan szükségük is van már a birkáimnak a segitségére; jőjjön csak édes doktor ur.

Azzal karon fogta a doktor urat, s mielőtt ez bővebb magyarázatokba elegyedhetett volna, átvezette a tágos udvaron keresztül a birka-akolba, behúzta maga után nyilvános kárával glacée czipőinek, s beerőtetve a beteg birkák rekesztékébe, elkezdé neki magyarázni a veszedelmes diagnosist.

– No lássa a doktor ur, ennek itt a szája fáj, nem tudja a szénát rágni, emennek meg a lába fáj, nem tud a lábán megállni.

– De megengedjen uram, ez furcsa… szólt közbe doktor Grisák.

– Persze furcsa, de csak hallgassa tovább; az még furcsább, hogy a mikor a szájfájás elmulik az egyiknél, akkor beleesik a lábfájásba s megforditva, a melyiknek ma a lába fáj, annak holnap a szája fog fájni.

– De megbocsásson uram, én bámulom… szabadkozék doktor Grisák.

– Én magam is bámulom: el nem tudom képzelni, mi baj lehet ez? Talán métely?

– De uram, ön ugy látszik, hogy csalódásban van.

– Az meglehet, nem igen értek a barmokhoz, ön jobban tudhatja, hiszen azért hivattam.

– De megbocsásson uram.

– Jó, jó, hiszen én nem disputálok, egészen kegyedre bizom, hozott kegyed juholtót?

– De uram! kiálta föl végre egész sértett önérzettel doctor Grisák, – kinek néz ön engem, s mérgében ugy ütött orron pálczájával egy kerge birkát, mely lekonyitott fejét pantalonjához kezdte fenni, hogy mindjárt visszafelé keringett.

– Hát nem marhadoktor ön? kérdé együgyüséggel Garanvölgyi.

– Mit gondol ön? Én doctor juris vagyok! Doctor utriusque juris, Johann Nepomuk Grisák.

– Óh hát prókátor? szólt capacitálódva Garanvölgyi. Akkor hát ne nézzük a birkákat. Egyébiránt – nem fárasztom az urat a szobámig, itt is elvégezhetjük. Executióra tetszett jönni?

– De kérem, szólt a juris doctor, az ülhelyül kinált birkafejő széket magas orrú apprehenzióval utasitva el magátul – talán mégis komfortabelebb volna a szobában értekeznünk.

– Tessék elhinni, hogy nincs ott már semmi lefoglalni való. Tegye ön a kezét, azt tanácslom, ezekre a birkákra. A cliense ugyan nem köszöni meg, mert ez a bőrével fog fizetni, de legalább nagyságod kikaphatja belőle a salláriumát.

– Kérem, szólt doctor Grisák, illemes prüderievel; én nem vagyok „nagyságos.“

– Bocsánat, méltóságos uram!

– Óh, az sem vagyok.

– Engedelmet kérek „excellencziádtól.“

– Óh kérem; engem csak „tekintetes“ czim illet.

– „Csak“? szólt félvállról átmosolyogva a jövevényhez a háziur. Már „édes amice“ erre mifelénk tekintetesnek csak azokat szoktuk czimezni, a kiket megbecsülünk. Hanem hát röviden mit akar?

– Én épen nem jöttem uraságodnak kellemetlenségeket okozni, hanem azért jövök, hogy uraságodat ő méltósága Ritter von Ankerschmidt ur nevében, valami szomszédi szivességre felkérjem.

Most volt még csak a sor Garanvölgyin a bámulásra.

– Ankerschmidt? Ritter von? Szomszédság? Aztán szivességre kér? Nem értem, hogy jutok egyszerre ennyi szórejtvényhez. Nem fejtené meg doctor ur ezt a charádát, mert én soha életemben sem tudtam kitalálni egy rebuszt sem. Honnan szomszédom nekem a nagyon tisztelt Ankerschmidt Ritter von ur ő méltósága?

A doktor ur most már bővebb magyarázatokra is készen volt.

– Tehát nem méltóztatik még értesülve lenni. Ez az én uri cliensem és megbizóm, az a bizonyos, a ki a hajnácsi parczellát megvette.

– Micsoda parczellát, kérem?

– Azt a bizonyos két ezer holdas tagot itt uraságod jószága mellett.

– Kitől vette meg.

– Természetesen Pajtainé ő nagyságától, uraságod sógorasszonyától.

– De iszen uram, az a jószág az enyim. Tőlem csak mint vitalitiumot birta azt testvérem özvegye; én kész pénzen vettem azt meg boldogult öcsémtől, s hogy ő szegény sok ide nem tartozó ok miatt tönkre jutott, meghagytam az özvegynél atyafiságos jó indulatból, hogy legyen neki miből élni s gyermekeit neveltetni. Az az én törvényes birtokom.

Garanvölgyi ur azt hitte, hogy most olyan igazságokat mondott el, a mik előtt le kell venni a kalapját a világ minden jogtudósának.

Héj nevetett is rajta magában eleget a doktor ur! Hogy mosolygott gunyosan a balga táblabirán, a kinek még most is azok az özönviz előtti fogalmai vannak a jogviszonyokról. Levette szemüvegét, megtörlé selyem zsebkendővel, mert a birkaakol gőze megfogta, ismét visszatevé orrára, s egyet villantva vele a táblabiró felé, nagy bölcseséggel mondá.

– Ezt én mind elhiszem uram, elhiszem, önnek egy szavára. Az meglehet.

– De nem „meglehet“, hanem ugy van. Megmutathatom az okiratokat.

– Sajnálom; de ez nem változtat a dolgon. Ez nem tesz különbséget.

– Nem értem.

– Járatja uraságod a Reichsgesetzblattot?

– Járatja biz a kakukk!

– Ah, tehát nem? Kár nagyon. És itt keblébe dugva keztyűs ujjait a doktor ur, nagy folyékonysággal megnevezé a Reichgesetzblatt azon számát, melyben ennyi és ennyi számu paragrafus alatt azon rendelet foglaltatik, mely a „régi“ jogczimeken alapuló igényeket megszünteti s egyuttal határidőt tűz ki, a melynek lefolytáig minden ember, a kinek valamely tettleg birtokában nem levő fekvő vagyona van, ez iránt a bitorlót megintetni, megperelni, törvénybe idéztetni el ne mulaszsza, mert azontul „beati possidentes“; a ki a birtokban találtatik, az vétetik tulajdonosnak, s a jogi pörczimen többé keresetet támasztani nem lehet. Minthogy pedig a kiszabott határidő már lefolyt, s minthogy Garanvölgyi ur a Reichsgesetzblattot nem járatta, s minthogy bélyegpapirra irni nem akart, tehát testvére özvegyénél levő birtoka annak tulajdonává lett, következőleg az ezt el is adhatta; a mint hogy meg is tette s már azon bizony semmi kutyabőr sem segit.

Garanvölgyi ur convincálva érzé magát.

– Uram. Ön nagy ember. Önnek igaza van. Kapitulálok s elismerem önt doktornak. Magam vagyok a hibás, a miért a Reichsgesetzblattot nem járattam. Rögtön küldök a postára, s megrendelem s azontúl az lesz az, a mit „versate diu“ „versate noctuque“, nehogy egyszer tudatlanságom miatt még magamat is eladjon valaki, a kinek just ád hozzá a paragrafus. És hát már most miben áll az a szivesség, a mit én Ankerschmidt Ritter von urnak teljesithetek? Már azt értem, hogy szomszédommá hogyan lett?

– A lovag ur „szivességnek“ kivánja azt neveztetni, ő igen udvarias, gavallér ember, én azonban „jó ügyletnek“ nevezem azt; pactum bilaterale; do, ut des; facio, ut facias. Méltóztatatik emlékezni, hogy a mely cessiot uraságod nagyságos Pajtayné asszonyságnak irásban adott, bizonyos záradékban a maga részére egy igen terhes servitust tetszett stipulálni, mely abból áll, hogy a jószág belső telkén levő régi kastélyt pedig semminemű használatra az özvegy aszszonyságnak átengedni nem tetszik.

– Igen is. Azt valami régi módi ősöm épitette s nem akartam, hogy az özvegy haszonbérlője még pálinkafőzőt csináljon belőle. Persze: balga érzékenykedés biz ez egy ilyen vén sastól, mint magam, de már egyszer én ilyen babonás vagyok.

– Szinte kivenni méltóztatott az uraságod kastélyától ama faluvégen levő ócska kastélyig vezető utat az árkon túl egy ölnyi szélességre.

– Igen természetesen; azon oknál fogva, hogy magam valahonnan bemehessek abba az enclavéba, még akkoriban a léghajók kormányozhatósága nem levén feltalálva, hogy az ember felülről szállhason le valamely körülzárt területbe. Az utmellékét pedig azért biztositottam, hogy az árendás ki ne pusztitsa a szép vén jegenyefákat két oldalon.

– Ilyenformán a cessio értelmében a nagyságos asszony az érintett épület és hozzá vezető utnak soha sem jött tettleges birtokába.

– S ez talán alkalmatlan volna kegyeteknek? Ugyan mit czeremoniáznak vele olyan sokat. Rontsák le a házat, épitsenek helyébe palotát. Hát kell erre még tőlem „is“ engedelmet kérni?

– Óh igen is, minthogy az okmányok világos szava szerint uraságod tettleges birtokosa az emlitett utnak és kastélynak.

– És valóban, tekintettel volnának még az ilyen ócska okmányokra?

– Minden bizonynyal! iparkodék buzgón erősiteni a kétkedő hitét a jogok tudora.

– Lehetetlen! szólt az öreg ur, oly együgyű fejcsóválással, hogy a doktor kezdett kétségbeesni embere primitiv fölfogási tehetsége felett. S ha még is via facti elfoglalná azt tőlem a Ritter von, mit tehetnék én ellene?

– Törvénybe idézhetné! sietett a kész felelettel doktor Grisák. Beperelhetné őt!

– S nem lehetne attól tartanom, hogy azon esetben a biró engemet csukat be, mint elégületlent és csendháboritót?

Doktor Grisák kezdett arra a nyomra jönni, mintha ez a táblabiró nem egészen egyűgyüségből intézne hozzá ilyen „ártatlan“ kérdéseket, s sietett őt szárazon rendre utasitani.

– Uram, meglehet ön győződve, hogy „itt“ mindenkinek egyformán osztanak igazságot.

– Bocsánatot kérek. – Ezt nem tudtam.

Rettenetes ez az ember alázatos ironiájával! Dühönge magában a doktor.

– Talán hát lehetne valami formahibát felfedezni abban az okmányban, – szólt irtózatos jó akaratu humorral Garanvölgyi. Talán, hogy nincsen bélyegpapirra irva, vagy talán, hogy a pecsét nem jó helyre van ütve benne?…

– Uram, vágott közbe doktor Grisák: én nem jöttem önhöz consultálni, hogy nekem tanácsokat adjon, hogy miként lehetne procedálni saját maga ellen? hanem jöttem önhez egy barátságos ügyletet megkötni, mely uraságodra nézve is nagy haszonnal járand. Hanem – ha megenged egy kérést, tisztelt uraság, elébb; legyen szives felkelni onnan a szénáról; ezt nem végezhetjük el itten a juh-istállóban, legyen jó engemet bevezetni dolgozó szobájába.

– Dolgozó szobámba? kiálta fel Garanvölgyi, nagy készséggel ugorva fel a szénahalomról, melyre letelepedett volt. A büreauba? A cancelláriába? Oh igen szivesen! Ha már üzletről van szó, akkor mindenesetre a comptoirba kell mennünk. Tessék elébbre kerülni. Menjünk tehát az irodámba.

S vezette aztán a doktor urat nagy előzékenységgel végig az udvaron; nem is ártott, hogy ő hátul ment, mert négy lompos szelindek nagyon kezdé kerülgetni a perkereső férfiut, ki is nem látta feleslegesnek megjegyezni, hogy az ilyen nagy kutyákat kosár nélkül szájukon szabadon bocsátani nagy felelősséggel járó helyzet; – a mely észrevételt Garanvölgyi ur igen helyesnek találván, rögtön kiadá a parancsot az elősiető béreseknek: „mindjárt kosarakat kössetek a szájukra ezeknek az ebeknek, ti semmirevalók!“

Azzal a kertbe vezette át a vendég urat, ott egy tekervényes, fűvel benőtt uton megsétáltatva, végre egy sajátságos alaku suta épülethez érkezék vele, melynek elfordult oldala olyan csapinósan látszott levágva lenni, mint a vásári sátorok eleje.

Annak az ajtaját kinyitá; „tessék előlmenni,“ s betuszkolta rajta érdemes vendégét.

– Mi az ördög ez!? kiálta fel a juris doktor, midőn körültekintett s füleit gyanus zugás kezdé környékezni, mig szemeit gyilkos fegyverek fenyegeték. Hisz ez méhes!

– Ez az én dolgozó szobám, uram: – szólt nyájas mosolygással a házi ur. – Itt töltöm én a napot csendes studiumokkal; – s hogy bebizonyitsa szavai valóságát, előszedé a méhkasok mellé lerakott könyveket: régi római autorok voltak azok; Blair aestheticája; nehány gazdászati mű s egyéb aféle. Ugyanott papir is volt és egy nagy fakalamáris, melybe szárnyig bele volt ütve egy sárgult irótoll. – Ez egy igen csendes, magányos hely, a hol a tanulmányozót semmi zaj sem háboritja; a hol a világi lárma helyett csak a csendes „örök munkásokat“ látja maga előtt, kik megtanitanak bennünket dolgozni az utókor számára. A méhek társasága nagyon hozzánk illő társaság most.

– Igen; de megcsipnek! – szabódék e philosophi ömlengés ellenében praktikus aggodalommal a juris doktor.

– A „jó embert“ nem bántják; – nyugtatá meg őt a házi ur; a sareptai pusztában lakozott bármelyik patriarchához illő kedélynyugalommal.

A juris doktor ur már most ezzel engagirozva volt arra a kisérletre, hogy megtudja maga felől, vajjon csakugyan „jó ember“-számba megy-e hát ő is? S leült a hárspadra, mely bundával volt szépen leteritve, mig Garanvölgyi egy üres Dzirdzon-kasra telepedett le a doktor urral szemben.

– Tehát röviden uram. Cliensem, lovag Ankerschmidt, megszerezvén a jószágrészt, s a hozzátartozó belső telket, birni óhajtaná a rajtalevő épületet is, a hozzá vezető uttal együtt.

– Az természetes; – helyeslé az invectivákat Garanvölgyi: miután az a kastély neki ottan csak utjában lesz, ha épitkezni akar.

– Igen, igen. És ő oda nagyszerű kastélyt akar épiteni.

– Mindjárt gondoltam. Az egész lapályon az az egyetlen darab egészen uri kastélynak való hely. Magam is oda épitkezném, ha módomban volna.

(– Oh, hisz ez nagyon hajlékony ember, gondolá elégülten doktor Grisák.)

– S minthogy uraságod ugy sem veszi jelenben hasznát annak az épitménynek…

– Biz az már nagyon rozzant állapotban is van.

– S nem is valószinü, hogy azt ki méltóztassék tataroztatni…

– Dehogy! A baglyoknak és patkányoknak igy is elég jó az.

A doktor juris ezt humoristicus ötletnek találta s úgy vélte, hogy az ilyesmit tréfásan folytatni kell.

– A denevérek úgy sem fizetnek semmi árendát.

– Nem bizony, sem pedig az ősök kisértő szellemei.

– Hahaha! A jámbor kisértetek ugyan haragudni fognak, ha onnan ki kell vándorolniok. Ezer villám! (Az utóbbi felkiáltás már nem volt a nevetés folytatása; a doktor ur széles jó kedvében pálczájával hadonázni találván, e demonstratiónak vélt mozdulatra egy harczias szellemü méh a nyakacsigájára repült s fulánkjával tréfásan megcsiklandozá.)

– Nem tesz semmit. Kenjen rá egy kis csapóföldet. – Vigasztalá a jajveszéklőt a házi ur. Elmulik az.

De a doktornak már elmult a nevető kedve.

– Nos tehát, mit gondol uram, mennyiért mondom fel a szállást a baglyoknak, denevéreknek, s az ős anyák kisérteteinek? – szólongatá a sziszegőt Garanvölgyi ur.

– Csak több ne csipne már meg. Én teljhatalommal vagyok felruházva a lovag ur által;… de az ördög vigye el ezt a méhet… azt hiszem, hogy tizenkét ezer forintért az a romnak induló épület jól meg lenne fizetve.

– Tizenkétezer forint, uram, nagyon szép pénz.

– S az épület nagyon rongyos.

– Az is igaz; sőt még az is igaz, hogy én tizenkétezer forintra nagyon rá vagyok szorulva. Hanem hát csak tessék haza menni és megmondani a lovag urnak, hogy én azt a rongyos épületet el nem adom.

– Miért nem?… Még meg fog dagadni.

– A vételár?

– De ez a méhcsipés…

– Nem adom el; mert az ősapám épitette.

– Ahá, ennek több pénz kell! – okoskodék a doktor.

– Essünk át rajta uram, nekem meg van engedve, hogy igérjek önnek 20 ezer forintig. Kezet reá.

– A mit mondtam, megmondtam.

– De hisz az épület idővel összeszakad.

– Annál szebb lesz. Egy regényes ruina a kastély udvarán.

– A szél már is bontja a tetejét.

– Én pedig föl nem rakatom, ha lehordja; s ha letalál dűlni, ott hagyom a romjait feketülni.

Doktor Grisák most kezdte átlátni, hogy micsoda kemény gyerekkel akadt össze; neki pedig a lovag azt adta megbizásul, hogy ha a rozzant kastélyt megveheti „bármi áron“, ő maga öt ezer pengőt kap fáradsága jutalmául; tehát az ügy nagyon sürgetős volt.

– De hát uram; mondja ön meg maga, mi véleményben van? – Mit ajánlana egyezkedési alapul?

– Jó, uram, megmondom. Tehát utolsó és megmásolhatatlan véleményem ez: ősi ruinámat sem pénzért, sem szép szóért, sem fenyegetésért oda nem adom; hanem várni fogok, a mig a Reichsgesetzblattban kijön az a paragrafus, mely azt fogja rendelni, hogy a kinek rongyos vityillója van olyan helyen, a hová valaki más kastélyt akar épiteni, azt onnan bizonyos határidőn tul elhordassa. – És ezzel ajánlom magamat.

Nehogy pedig a doktor ur azt hihesse, miszerint ezt az értekezést még státiónként folytatni is lehet; a mint felkelt a hárságyról, Garanvölgyi ur végig feküdt a bundán s elővéve Horátiust, oly buzgón kezde belőle tanulmányozni, mintha soha sem olvasta volna.

Doktor Grisáknak rá kellett szánni magát, hogy re infecta ki találjon magára a kertből, mert Garanvölgyi ur ugyan egy csepp készületet sem látszott tenni, hogy őt kikisérje.

„Ez nagyon merev gondolkozásu ember. Jó lesz őt megjegyezni.“

Azonban a mig a kert ajtóbul a bérkocsiig defilál az ember, addig a komondorok ugyancsak megszabdalhatják; pedig már a méh is megcsipte.

És sehol egy kertész, vagy egy házmester, kit kiséretül szólithatna.

A mint aztán aggodalmasan kitekintett a kert rácsajtaján; nagy meglepetéssel szemlélé, hogy a béresek ugyancsak szót fogadtak Garanvölgyi urnak, a vett utasitás folytán mindegyik szelindek fejére egy nagy füles kosarat kötvén fel; a mitől azok ugy tüntek fel, mint valami plastron-sisakos vitézek, kik a vivó iskolában valami „assaut“-ra készülnek. A cselédnép hahotázott az udvaron; még a pesti bérkocsis is velök.

Hm. Ezek az egyének ugy látszik, hogy tréfát üznek az emberből.

II.
A szerencsétlenség, mint iparüzlet.

Egy esztendő mulva készen állt az uj kastély a tulsó faluvégen.

Hamar felépült, látszik, hogy épitője könnyen bánik a pénzzel.

Másik őszön bele is költözött Ankerschmidt lovag családja, egy katonás tartásu öreg ur, két kisasszonyával.

Gazdatiszteiket, cselédeiket mind más országból hozták; Garanvölgyi tiszteinek ennélfogva is nagyon kevés érintkezésük lett volna velük, ilyformán a régi földesur élhetett nyugodtan, a nélkül, hogy valaki szomszédját emlegette volna előtte.

Volt Garanvölgyinek egy régi kasznárja, ki az alatt, mig az ifjabbakat elhordta jobbra balra a vihar; megmaradt a maga helyén. Nagyon köpczös volt már arra, hogy a dicsőséget keresse. Hanem azért ő is volt felkelő sereg egy izben Kassa alatt; szerencsésen az elsők között volt, a kik onnan visszaérkeztek; még a puskáját is meghozta; s azt a szorongattatás napjaiban is megtartá dugaszban.

Kampós ur igen ügyes gazda volt, értette a tudományát gyökeresen, bár erről soha sem szokott beszélni. Ő csak nagy dolgokról szokott beszélni. Politikáról. A kit elfoghatott, azt tartotta is efélével untig.

Ha földesura a passiv ellenállás embere volt, ő épen az ellenkezővel tartott. Ha földesura nem dohányzott, azért mert a monopolium bejött: ő ellenkezőleg megmutatta, hogy csak azért is szüz dohányt fog színi! Hol tett szert rá? az az ő titka. Ő passussal soha sem jár, pedig mindenüvé elmegy s a financzoktól meg nem ijed. Ha valahol rászedheti őket, azt nagy virtusnak tartja. A mezőn összeáll a munkásokkal s beszél velük az ország dolgairól. Neki nem kell az, a mi az ujságokban van. Ő különb hireket tud. Járnak hajtsárok keresztül a falun, Szerbiából, Oláhországból; társzekeresek Lengyelországból: azokat ő kikérdezi: megtud tőlök mindent, a mi Európában történik, a mit az ujságok nem közölhetnek: s távol legyen, hogy kétségbe volna esve; sőt inkább olyan bizonyos a felől, hogy a mi el nem következett tavaszszal, elkövetkezik őszszel, mint az egy halálról. Azzal szokta rendesen végezni, hogy: „nono! eszem én még szőllőt lágy kenyérrel!“

A kik be vannak avatva e mysticus mondatba, tudni fogják, micsoda rettenetes állitás az a magyar embertől, hogy ő még valaha szőllőt akar enni lágy kenyérrel!

Kampós ur a mellett tökéletesen hive volt földesurának. Ugy rá bizhatta Garanvölgyi zilált gazdaságát, mintha egy kormányszék vizsgálná át számadásait. Ha valaki megcsalta Garanvölgyit, ő addig nem nyugodott, a mig a csalót vissza nem csalta. Ha Iczig kiszedte a mustra buzából a konkolyt s átvételkor olyat követelt, ő meg azt tette, hogy máskor Iczignek befagyott vizes palaczkba adta a spiritus próbát s rászedte egy pár fokkal. Az ilyenért aztán rendesen nagyon megszokta őt dorgálni Ádám ur.

„Rettenetes, hová erkölcstelenedik a magyar nép a nyomás alatt! Ez az őszinte, nyilt szivü faj tanul csalni, visszacsalni, hazudni, hamisan esküdni.“

„Inculpata tutela“ (vétlen védelem) mondá ilyenkor Kampós.

Csak is a végett nézte át Ádám ur a számadásokat, hogy ilyenféle repressáliák elő ne forduljanak benne.

Pedig furcsa tételek vannak egy ilyen magyar tiszt számadásában.

Ott van például egy rubrika, a mely így szól „Szegény legények számára“ kiadattak:

„Kenyér, szalonna, bor, pálinka, szűr, csizma, kalap; ritkábban pénz, de annál gyakrabban egy-egy süldő malacz.“

Hogy nevetnének ezen a külföld oeconomusai, ha megtudnák! A betyárokat étellel tartani! A helyett, hogy feljelentenék őket a kerületi biztosnak.

No de hagyjuk; hiszen nem akarom én ezt most megmagyarázni.

Tehát, a mint e rubrikát átfutná Garanvölgyi, talál egyszer ilyeneket benne:

„Sándornak egy átalag ménesit…“

„Sándornak egy pár szarvasbőr topánykát…“

„Item: a Sándornak egy flanell alsó inget…“

„Detto: Sándor repetáló órájának kiigazitásáért 3 ft.“

„Ismét: a Sándornak bizonyos czélokra 10 ft.“

Garanvölgyi ur azt minden kérdezősködés nélkül is jól sejtette, hogy a rubrikátus miféle osztályához tartozik a szegény legényeknek? Jámbor bujdosó, a ki fátumát kerülgeti s ugy huzza a napokat, ma itt, holnap amott. A hol ráismernek, megugrik. Elég siralom. Nagy kérdés, hogy nem jobb-e annál bekoczogtatni a hadbiróhoz s azt mondani: „megjöttem uram, mivel tartozom? fizetek.“

Hanem hát azt mégis orrolta a dologban, hogy akárki legyen is e nagyon szánalomraméltó ember, de már ilyen állapotban még is egy kissé alább hangolhatná az igényeit.

– Hiszen én nem mondom, hogy ne adjanak neki bort, de már épen ménesit.

– Hagyja el azt a tekintetes ur. Szabódék a kurta férfiu, ki nagyon kényelmetlenül érzé magát e faggatásra.

– Aztán szarvasbőrtopány? Én magam sem viseltem azt soha, kivált falun.

– Fájt szegénynek nagyon a lába más csizmában.

– Aztán repetáló órát igazittatni!

– Hiszen azt is én ajándékoztam neki.

– Még az is hozzá? Meg aztán bizonyos czélokra? mi a patvar czélokra adott neki 10 forintot?

– Kérem alássan tekintetes ur; ne tessék azt oly nagyon keresni. Hiszen azt mondanám, hogy inkább a magaméból adom meg, ha nem tudnám, hogy a tekintetes ur nagyon megbánná, ha majd egyszer tudtára esnék, hogy ki volt az, a kinek ezt felpanaszolta.

Garanvölgyit nem tette kiváncsivá a titok, legfeljebb azt jegyezte meg rá?

– Önt már megint bolonddá tette valaki.

– No, már kérem alássan, – ezuttal nem. Csak azt ne tessék mondani. A miről én egyszer meggyőződtem, az nem ámitás.

– Ugyan hagyja el! Nem odadta-e az uj köpönyegét is a minap valakinek, a ki azt állitotta, hogy ő Bem hadsegéde, aztán egy hét mulva ráismert Egerben, mint pinczérre.

– No, akkor az egyszer megtörtént, az igaz. De most az egyszer kétségtelen vagyok; hogy ő az:

– Kicsoda?

– No, ha megmondom, a tekintetes ur egyszerre fel fog ugrani az asztal mellől s kérni fog, hogy vezessem rögtön hozzá.

Ádám ur fejét rázta.

– Minek nevezi magát?

A derék kis zömök ember egy ideig tétovázott: elárulja e a nagy titkot? már a nyelve hegyén is volt; de megint visszanyomta; azután az orrának került, azt csavarta; utoljára a szemeibe tódult, ott jelent meg két nagy könycsepp képében, a miket, midőn kurta kezei bötykével eltörült, megindult hangon rebegé a vallomást.

– Ő az, ő az, a mi felejthetetlen Petőfi Sándorunk…

Ádám ur nagyot ütött öklével az asztalra s azután mélyen sóhajtott.

A sóhajtás a költő emlékezetének szólt, az ütés annak, ki e bálványozott nevet bitorolja.

– Ismerte ön valaha Petőfit? – Kérdé szomoruan a kasznártól.

– Hogy ne ismertem volna, hiszen minden versét könyv nélkül tudom.

– De mint élő embert látta-e?

– Látni nem láttam, de olyan elevenen tudom őt képzelni magamban.

– Arczképét sem látta.

– Nem értenek ahoz a pictorok.

– Hasonlit-e ehez? Kérdé Garanvölgyi, egy albumot nyitva ki, melyben a költő arczképe látható volt.

– Jaj, kérem alássan, elváltoztatta ám most az ábrázatját, hogy rá ne ismerjenek.

– De hát kérem, mi oka van önnek ugy elhinni az ugyanazonságot?

– Hát mikor kérem alássan mindenre tud verset mondani. Mindennap megir az huszonöt verset is, de az egyik szebb a másiknál.

– Szeretnék egy ilyen költeményt látni.

– Akár százat, egyszeribe; csak egy kis vártatást kérek.

Azzal a buzgó honfi előhuzva mellényzsebéből egy tollkést, elkezdé bekecse béllését azzal felfejtegetni: oda bevarrva viselte a becses, de féltett költeményeket.

– Mutassa ön. Az irást messziről látom, hogy nem Petőfié.

– Hja, mert elváltoztatta ám azt is, hogy nyomára ne jöjjenek róla.

Garanvölgyi átvevé a mindenféle dirib-darab papirra irt versezeteket s elkezdé azokat olvasni.

Persze, hogy a legrettenetesebb füzfa poézis volt az, a milyen csak valaha szerkesztők kemenczéjét bemelegitni segitett.

Ádám ur most már nem a csaláson, hanem kasznárja ügyetlenségén kezdett boszankodni.

– Ugyan édes barátom, – szólt rátéve tenyerét a papirokra, miket Kampós áhitva várt már vissza, hogy ujra keblébe varrhassa: Ismeri ön azt az adomát, mikor az egyszeri ember sötétben a felesége által készitett gombóczok helyett megette a napos kis macskafiukat.

– Ismerem, viszonza a kurtanyaku férfiu, nem birva elképzelni, miféle vonatkozás lehet ez adomában a jelen esetre!

– S valószinünek találja ön, hogy valakinek oly tompa inylése legyen, hogy a macskakölyket meg ne tudja különböztetni a szalonnás gombócztól, a mig enné?

– Nem biz én.

– Én már igen. Tessék – a macskafiuk. – S azzal átnyujtá neki a pseudoclassicusokat.

Kampós uram olyan képet csinált, mint a ki fizetni akar s a bankójára azt mondják, hogy „hamis.“ Nehéz az embernek azt elhinni hogy a mi eddig az ő meggyőződésében ezüstöt képviselt, az ezentul csak fidibus. E szerint arról mind le kellene mondani, a mit a „nagy bujdosótól eddigelő titokban kitudott.“ E szerint a Bem apóvali titkos levelezés sem lenne igaz. E szerint azt a vigasztalást is szegre lehetne akasztani, hogy vannak még Ázsiában scytha-magyarok, hét nemzetséggel: csak a hidat épitik a Bosporuson, hogy átjöjjenek. Ez pedig több lemondás, mint a mennyit egy embertől villás reggelire kivánni lehet.

– De mikor kérem alássan, oly elevenen elő tudta adni minden viszontagságait, hogy szabadult ki a csatából? hogy menekült tovább, hogy szinte maga előtt látja az ember, mikor beszél. Mikor a segesvári csata után egy egész sotnia kozák fogta üldözőbe, ő neki vetette a hátát egy fának, szembeállt velök; hetet levágott közülök; mikor a nyolczadikat kettéhasitotta, annak a nyereg kápájában kettétörött a kardja. Akkor halottnak tetette magát s nem bántották a kozákok. Hanem azután jöttek a csata után a szászok a halottakat eltemetni. Ő hirtelen lehuzta az egyik holt kozákról a bundát, azt magára vette, arra meg feladta az attiláját: s ugyan jól járt vele, mert a mint a szászok megvizsgálták az attilát, megtalálták benne a tárczáját, abban volt százhuszezer forint amerikai bankóban, meg egy csatadal. A bankót elégették, a versről megtudták, hogy az Petőfié, s a kozáknak levágták a fejét az övé helyett. Őtet meg azután eltemették; de minthogy legfelül esett, éjszaka kivájta magát a föld alól s az erdőn keresztül elmenekült. Másnap már hallotta, hogy üldözik. Akkor egy patakot talált, mely egy barlangba beömlik. Abba belement; három nap bolyongott a sötétben a föld alatt, mindenütt a patak folyása által vezettetve, mig negyednapra ismét kivezette őtet a patak a föld tulsó oldalára; épen Magyarországba.

– Már azt gondoltam: Amerikába.

– No, látom, hogy semmit sem tetszik elhinni, hát nem mondom tovább. Pedig érzékeny dolog ám az, mikort valaki Bihartól Borsodig ugy eljön, hogy nem eszik utközben egyebet, mint fenyőmagot.

– Kivált a nagy Kunságon keresztül, a hol fenyő sincs. Hanem hát jól van no. Hiszek én már „mindent“, csak parancsoljanak velem. – Minthogy azonban a jeles költő nekem személyesen is igen jó ismerősöm volt; nem emlitette, hogy óhajtana velem találkozni?

– Kérem alássan. Mindennap emlegeti a tekintetes urat. De azt mondja: „nem akarok találkozni öreg barátommal, nehogy kompromittálni találjam.“

– A nemes lélek!

– Kérem alássan. Ne tessék ironiázni. Ő többet tud, mint mi. (Itt óvatosan széttekinte a szobában Kampós, mi kurta nyakának nagy önfeláldozásába került, ha nem hallgatózik e valaki? s azután száját félig eltakarva tenyerével, odahajolt Ádám ur füléhez). A napokban tudtomra adá; hogy ez a Ritter csak azért költözött ide a faluba, hogy megtudja, mit beszél a tekintetes ur? s ezért bizonyos helyekről tizezer pengőt huz évenkint.

Ádám ur elmosolyodott e rémhirre.

– Bizony édes barátom, higyje el, hogy azok a bizonyos helyek annak a megtudásáért a mit én beszélek, nem koczkáztatnak tiz piczulát sem. Hanem hát, ha olyan jól emlékezik rám az ön rejtélyes védencze, szíveskedjék tőle megkérdezni ezt: emlékszik-e még rá: hol és mikor találkoztunk mi Bécsben, mely vendégfogadóban? s micsoda szóval váltunk el egymástól?

– No, ezt ebben a nyomban megtudom tőle.

Azzal alig várhatta Kampós ur, hogy a számadásokat visszakaphassa; sietett haza, futott a titkos rejthelyre, hol bujdosóját táplálni szokta.

Hogy mi helyen volt a titkos mentsvár? azt jelenleg még felfedeznem a legsötétebb árulás, a legocsmányabb denunciatio volna. Ezt a titkát Kampós urnak ne kutassuk.

Elég az hozzá, hogy a becsületes buzgó honfi két óra mulva, kipirult arczczal s fáradságtól elfuladt kebellel, mint ki messziről jött, vagy tán inkább nagy kerülőt tett; toppant be ismét Ádám urhoz.

Az már el is felejtette az egész esetet. Azt gondolta, valami ég a tanyán.

– Beszéltem vele! lihegé a köpczös ur; – tőle jövök. Igen is. Emlékezik a bécsi találkozásra? Engedelmet kérek.

– Vagy ugy? Törülje le elébb az izzadságot a homlokáról, hiszen csorog az üstökéről.

– Köszönöm alássan: nem vagyok éhes. (Azt sem tudta, mire felel, csak a „fő“ gonddal volt tele a feje.) – Tehát igen is. 1848-ik september 27-én voltak együtt Bécsben az arany báránynál Petőfi és tekintetes Garanvölgyi Ádám ur. A midőn e szavakkal váltak el egymástól.

Itt megállt nagy lélekzetet venni a hőkeblü férfi; s nehogy egy szót megmásitson a traditióból, elővevé tárczáját bekecse zsebéből. Annak egy rejtekosztályát nagy furfanggal kifeszité, abba volt sajátságos titkos irással holmi jegyezve, melynek az volt a kulcsa, hogy a magánhangzók 1. 2. 3. stb. számokkal voltak helyettesitve, a mit nagyon nehéz kitalálni. E rejtett irásból még egyszer meggyőzve magát a kérdéses mondat valódiságáról; óvatos tekintettel lépett Ádám urhoz közel, sarkát annak sarkához szoritva, s mig ujjával a titkos sorra mutatott; eleven fürge szemeivel feltekinte Ádám ur komoly jó tekintetü arczára; vizsgálva rajta a mondat hatását.

– Ez utolsó szavak voltak: „a csaták mezején látni fogjuk egymást!“

Kampós semmi kevesebbet nem várt, mint hogy Ádám ur e szavak hallatára le fog roskadni a háta mögött álló karosszékbe s reszkető ajkakkal fogja rebegni: „ez ő!“ De mily nagy volt bámulása, a mint e várt katastropha helyett Garanvölgyi hideg vérrel kivette tárczáját, kihúzott belőle tiz darab ezüsttel, aranynyal czifrázott öt forintos Reichsschatzscheint, s azt mondá nagy malácziával.

– Jól van, édes Kampós; hát csak rugtasson még egyszer vissza ahhoz az érdemes „Armer rájzenderhez“ s mondja meg neki, hogy Petőfi irásban hagyta, hogy soha Bécs városába nem fog menni, én pedig tudtommal soha még csak utban sem voltam Bécs felé. Ezt a keveset adja neki úti költségül.

Kampós uram ugy érzé, mintha jobb lába alatt emelkednék a föld, ballába alatt pedig lefelé sülyedne, úgy hogy bekecse zsinórjába volt kénytelen fogózni, nehogy súlyegyenét elveszitse. Hát mégis csalóval volna dolga? Rettenetes tudat ez egy olyan becsületes emberre nézve, ki mindenkit oly őszinte buzgó, utolsóingodaadó hazafinak képzel, mint saját maga!

Maga sem vette észre, hogyan történt? hanem annyi bizonyos, hogy mikor ismét fölemelte a fejét, hogy Ádám urat még bővebb magyarázatok adására kérje föl; hát akkor látta, hogy már a kukoricza földek mellett jár; a mig a kastélyból odáig eljutott, addig nem eszmélt a makrokosmos tárgyaira. Csak itt a csendes kukoriczaliget susogásai között kezdett magához téregetni s jól mérlegre vetvén a hallottakat, miután azt, a mit Ádám ur mondott, az utolsó hangnyomatig szentnek és igaznak nem tartani, örök kárhozatra méltó bünnek tartotta volna; e szerint akkor annak a másiknak kellett irtóztató nagyokat tágitani az igazságtól. E szerint őtet az az ember hallatlanul bolonddá tartotta! Ő minden éjjel, mikor már aludt minden lélek a háznál, vette az ételes kosarat, vitte a sötétben végig ut-nélküli mezőkön ki a szölők közé; ott is nagy kerülőt tett, hogy hátulról osonhasson be a kolnába, hol védenczét rejtve tartá; ő annak a kedvéért minden nap eltartlizott négy öt forintot keserves keresményéből; ő felruházta, még órát is ajándékozott neki, hogy tudhassa, mennyi az idő? de mindezt nem sajnálta tőle! hanem panaszosan felhányta neki magában azokat a keserves illusiókat, a miket oly bőven pazarolt rá. Hogy féltette! mennyit aggódott miatta, mennyi álmát elrabolta; nem volt sem étele, sem itala, mindig róla törődött. Azután azok a szép csalóka álmok, a mikkel tele beszélte fejét; fényes, dicső boldog jövő napjairól a magyarnak! Hát a magyar boldogabb jövője már mind hazugság?! Ezt nem tudta sehogy elnyögni. No de hiszen, majd megis mondja neki, csak kerüljenek össze! Az ő jámbor hazafi lelkével ilyen csufot üzni.!

Nem is került most a gyetőnek, hanem egyenesen nekivágott, a merre a kolnának visz az ut s felnyitva annak ajtaját, ott ment be; haragjában még mélyebben huzva le a kalapját; ha eszébe jutott, hogy ő eddig mindannyiszor olyan együgyü volt, hogy egy lábtón mászott fel a háztetőre, ott bujt be a padláslyukon, ugy látogatta védenczét. Csak legalább ezt ne tette volna!

No, de iszen, lesz is annak most ne mulass! Majd milyen szépen meg lesz lepetve, ha meglátja, hogy eddigi bálványozója első lépésre is, hogy lép eléje föltett kalappal.

Egy pár üres hordót, mik a látszatos lakálytalanság kedveért voltak a folyosóra hengergetve, félreháritván utjából, haragtól bugyborékoló kedélylyel lépett Kampós uram a „csendilla“ ajtajába, s minden koczogtatás nélkül belépett rajta.

Készen várták.

A nevezetes férfiu, kit addig is, mig igazi nevét valamikor kitudhatnók, kénytelenek vagyunk „teljes czimü Szerencsétlen urnak“ czimezni; előre érezve a sáfrányillatot, hogy ebből a tudakozódásból aligha valami „subscus“ nem lesz; akként vala felkészülve, hogy szükség esetében azonnal csatakészen találtassék: tudniillik, hogy mindazokat, a mik a szobában rendelkezésére állanak, órát, fésüt, evőeszközt, törülközőket biztos helyre menekitett; mindennemü ruháját felölté: a legfelső volt egy divatszerü zsemlyeszin téli kabát, melynek oldalzsebéből piros selyem zsebkendő szeglete viritott elő.

A nagy férfiu elég tekintélyes alak volt arra, hogy gyönge szivü embereknek imponáljon. Magas egyenes, daliás termete; szénfekete bajusza, mint két paragrafusfark felkunkoritva, körszakálla sima állát felbodoritva sövényzi körül, arcza piros, jól táplált; fekete haja homlok középen szétválasztva, mint Hunyady János képén látszik. Olyan jó őszinte nyilt magyar arcza van, hogy bizony akárkit is elszéditene első tekintetre.

Nem is megrovásul jegyzem fel Kampós urnak, hogy a mint őt ismét testi alakjában maga előtt látta, elfeledkezett föltett szándékáról s olyan szépen lekapta a kalapját a fejéről, mint ha épen csak feledékenységből maradt volna az fenn.

– Nos, uram, mi jó hozta önt ismét vissza hozzánk? szólitá őt meg a tisztelt boldogtalan, oly kegyteljes leereszkedéssel, a minővel egy princz fogadja az üdvözlő város küldöttségét.

Kampós ur, igazán mondom, nagy zavarban volt. Ha ezt a teljes, szivből jövő érczhangot hallotta, lehetetlen volt elhinnie, hogy ez hazudás is lehessen; ha pedig a szemeibe talált nézni, akkor meg épen közel volt hozzá, hogy kezet csókoljon neki s bocsánatot kérjen tőle, mielőtt megmondta volna neki, a mivel meg akarja sérteni.

– Uram. Én százszor engedelmet kérek. Bocsánatot kérek. Most jövök a tekintetes urtól, Garanvölgyi urtól. Ne tessék megneheztelni; de bizonyára a tekintetes ur azt mondá, hogy ő nem emlékezik, mintha valaha személyére nézve Bécsben jelen lett volna; e szerint…

A tisztelt boldogtalan egy lépést tett hátra, kinyujtott baljával csendet intett és megindult hangon közbeszólt.

– Ne mondja ön tovább! Elengedem.

Kampós ur elrémült s legjobbnak találá engesztelésül a markában tartott pénzecskét kibontogatni.

A nagy férfiu összefonta karjait mellén s fejét keserüen rázva, mély bánatos hangon ily szemrehányást intéze hozzá.

– Értelek ember! Ez hát a magyar barátság! Ez a nagy nevek nimbusza! Szégyen és gyalázat. Nemtelen kelepczét vetni egy üldözött honfi elé, hogy abban megejtsék. Ravasz jezsuita-fogással szavakat kérdezni tőle, mikért „pereátot“ kiálthassanak rá. – Ismerlek benneteket. Ti, kik gyáván kivontátok magatokat a veszélyből, nehogy egy ilyen üldözött honfi közelléte nyomorult élteteket veszélybe döntse, keresitek az alkalmat, hogy tőle megmenekülhessetek. Szégyen a népre, mely ily fiakat nevez nagyjainak! Árulás, hitszegés minden nyomon! Titkainkat kémekre bizzuk, fejünket órgyilkos kezébe hajtjuk le, üdvösségünkkel ördögök játszanak. De reszkessetek. El fog jönni a fizetés napja és az rettenetes nap lesz. Akkor megemlékezzetek róla; hogy az üldözött honfitól megsajnáltátok a falatkenyért, s kaput zártatok előtte. Reszkessetek. Reszkessetek.

Kampós ur ugy is tetétől talpig reszketés volt már. Ugy gondolá, hogy e szörnyü fenyegetés ellenében semmi sem lesz olyan jó védelem, mint azt az ötven pengőt által adni.

– Hiszen kérem alássan; itten küld a tekintetes úr ötven pengőt.

– Hahaha! kiálta fel a nagy férfiu elkapva hevesen a feléje nyujtott aranyos bankókat, oly dühös mozdulattal, hogy Kampós ur nem kevesebbet várt tőle, mint azt, hogy menten rongyokká fogja azokat tépni. Ötven pengőt! kiálta elkeserülten a bujdosó; égre emelve a tiz darab Reichschatzscheint. Látod e ezt hazám? Nekem, ki tizszer áldozám érted éltemet; ki véremmel öntöztem végig határidat, most ötven pengő a jutalmam. Oh szegény elhagyatott hazám!

Kampós ur de bizony nagyon el volt érzékenyülve, már a zsebkendőjét kezdte keresni a hátulsó zsebében, mely mozdulatát a nagy férfiu félre találván magyarázni, hirtelen rajta dobbant s mellbe ragadá.

– Valld meg hitszegő, hogy száz forintot küldtek számomra s te ötvenet eldugtál belőle.

De már ez olyan szó volt, a miért Kampós ur meg tudott haragudni.

– No, de hallja az ur, azt nekem ne mondja: ha nekem nem hisz, jőjjön velem a tekintetes urhoz, beszéljen vele maga. Engem ne gyanusitson. Nézze!

A nagy bujdosó magas büszkeséggel tekinte végig a kurta férfiun s büszke önérzet hangján tromfolt le rá.

– Megvetlek benneteket uraddal és rongy alamizsnátokkal együtt, s azzal a rongy alamizsnát jobb és balkeze közé ragadván, hevesen – zsebébe dugta.

És még egyszer végig tekintve megvetően a kis számtartó köpczös alakján, méltóságteljes léptekkel elhagyá a szobát.

Azonban minden keserve mellett is birt annyi lélekjelenléttel, hogy az asztalon levő két kalap közül a jobbikat vigye el; mely történetesen Kampós uramé volt, ott hagyván annak emlékül saját ócska kalábriaiját.

A folyosó ajtajánál még megállt s észrevevén, hogy a jámbor férfiu szemei most is utána merengnek; még egyszer visszafordult s tenyerét homlokára téve, hörgé:

„Nagy a világ, végtül végig bujdosom!“

És elrohant.

Kampós uram ugy érzé magát, mint egy gonosztevő. Hátha mégis „ő“ volt! Milyen méltósággal beszélt! hogy fel volt indulva! Ez mégis aligha valaki nem volt. Ha valami szerencsétlenség éri; soha sem fog a lelkiismeretével kibékülhetni.

El is vitte magával ereklyéül az elüldözöttnek otthagyott ócska fövegét s eltette a szekrénybe otthon.

De az a mondás „nagy a világ, végtül végig bujdosom.“

Hisz ezt a nagy verset csakugyan a nagy költő irta.

A nagy bujdosó azonban még abban az órában – nem bujdosott ugyan a világ tulsó végére, hanem igenis a falu tulsó végén levő kastélyig, a hol Ritter von Ankerschmidtnél ugy jelenteté be magát, mit egyik tagját a sárosi szabadcsapatnak, mely a kormány által eléggé nem jutalmaztatott, s a megye népessége által üldöztetésnek kitéve, kénytelen más megyékbe elvándorolni, jutalmat és méltánylatot keresve.

„Ezuttali“ neve volt Marczián Richárd. Nem olyan fényes, mint a milyenből legközelebb kiugrasztották, de köznapi használatra jó; – mig el nem szakad.