Ankerschmidt lovag, mint vértes-őrnagy több évig lakta Magyarországot; tanulta ismerni annak alföldi városait s akkor igen jól érezte magát itten.
Következtek azután olyan évek, a mikben egykori ismerőseit, köztük fegyvertársait is, mint ellenségeket látta maga előtt. Ez is bevégződött.
Sebei, miket a hajdani jóakaróival tett vitában kapott a harczmezőn, okot adtak neki, hogy a további szolgálat alól fölmentesse magát; s a magányéletbe vonuljon vissza.
Neje bécsi bankár leánya volt, kinek halála után mintegy félmilliót kapott.
Az akkori pénzviszonyok meggondolása, a mik a mostaniaknál semmivel sem voltak jobbak, odavezette a hadastyánt, hogy legjobb lesz a pénzt valami elpusztulhatlan birtokba fektetni. Magyarország akkor uj Amerika volt; a hol Ritter von Ehrenfels nyomán talán ingyen is lehetett földhöz jutni; de kész fizetésért bizonyosan igen szép jószágokat lehete megszerezni. – Az országban egyszerre hetven millió bankjegy vált hamuvá, vagy ereklyévé; sok ember el volt adósodva, igen sok megrigázva (derangée); kevés concurrens, sok eladó. Kétségtelenül igen jutányosan lehete akkor igen szép birtokrészekhez jutni.
A lovag nem is az az ember volt, a kit aprólékos akadályok elriasztottak volna. Határozott jellem, szokva küzdelemhez és parancsoláshoz, bizott az uj rendezés vaskeménységében s nem kevésbé saját hadvezéri taktikájában.
Családi ügyésze dr. Grisák, kit alkalmas birtokvásárlással megbizott, igen szerencsés vételt tett számára a Pajtaynétól megszerzett vitalitiummal. Két ezer hold legjobb termő földet megkapott százhatvanezer forintért, a mi bagatelle volt érte. Többi pénzét használhatta beruházásokra. E vétel módjairól bizony nem igen sokat tudott meg a lovag, csak később fedezte fel az ócska kastélylyali servitust, miután azon nem lehetett segiteni, megnyugodott benne s eléje épitkezett.
Meg is lehetett Ankerschmidt gazdaságát nézni; mert ez ritkitotta párját a vidéken, volt neki gőzmalma, cséplő, arató, daráló gépei; minden gazdasági épülete cseréppel fedezve; pálinkafőzője, hizlalói, pompás mürzburgi tehenészete: yorkshirei sertései; egyptomi mumia buzája, czukorczirokja; gyönyörü répa, repczevetései; s hogy mindenből meg legyen a java; a jószág felügyelőtől kezdve az utolsó szolgalegényig mindennemü gazdaszemélyzete a munkás, józan cseh népből telt ki; – elővigyázati rendszabályai is kielégitők voltak. Minden kivül járó cselédje; vadász, erdőkerülő, kondás, finom drótcsövű duplapuskákkal volt ellátva, a kastély tornyában lármaharang, a minek hangjára strategice összekellett bizonyos ponton vonúlni az őrseregnek s netaláni vakmerő támadásokat erélyesen visszautasitani, minden ól, pajta, csűr el volt látva messziről meglátható fényes czimereivel a trieszti „azienda assicuratrice“-nek, még az asztagokon is láthatók voltak azok póznákra szegezve; hogy a gyujtogatóknak elvegyék a kedvét. Éjjel pedig kürtös őrjárók czirkáltak a kastély körül; távoltartva attól minden veszedelmet.
Igy aztán csak lehetett nyugodtan élni Magyarországon „is.“
A tulsó faluvégen levő másik kastélyról csak annyi tudomása volt a lovagnak, hogy abban valami mogorva kurucz táblabiró lakik; a ki valamely, a lovag által fel nem fogható, törvénykezési subtilitás miatt sógorasszonyára neheztelvén, e haragját a vevőre is kiterjeszti; meg más egyébért is haragszik, a mit ismét nem ért más, mint a miniszterek odafenn, meg a volt képviselők idelenn; de a kivel összenemzördülni nagyon könnyü, miután sehova sem jár és utban nincsen.
A lovag még 48 előtt özvegyen maradt, két leányát akkor nevelőben hagyta; azután, hogy jószágbirtokossá lett, egy bécsi nevelőnő felügyelete alatt elhozta őket magával Magyarországra.
A leányok nagyobbika már ekkor bálbajárni való volt, a kisebbik pedig még abban a korban, a mikor még nincs officiose megengedve a regényolvasás.
Hermina kisasszony magas, büszke szépség volt, vonásaiban sokat hasonlitott atyjához; annak a keselyü orra, csakhogy nőies finom metszéssel, annak az erős szemöldei, csakhogy nem oly kegyetlenül összeránczolva; annak a kék szemei, csakhogy némi ábrándos mélasággal fátyolozva s annak a gödrös álla, csakhogy ő nála a természettől simán, nem a borotvától, mint az öreg uréi, ki még azután hosszu bajuszt is viselt, a mit 48-ban kezdett ereszteni, az ideig a tisztikar simára borotvált ajkkal jellemezvén magát, s azután meg igen eredeti divat levén a bajusz tekintélyét azzal is növelni, hogy a kiborotvált szakálból egy csomót folytatásul hozzá adnectáltak.
A másik kisasszony, Eliz, inkább hasonlithatott anyjához, a kit mi nem ismertünk. Kicsiny, gömbölyü, eleven termet, szénfekete göndör haj, villogó szemek, minden pillanatban készek sirásra és nevetésre; picziny száj, melynek beszélni, vagy dalolni kell mindig és a mellett a legháladatosabb kedély, mely rosz benyomást hamar felejt, a jót sokáig tartogatja.
Épen ebéd ideje volt, midőn egy tisztelt bujdosót bejelentének a Ritternél.
A család az asztalnál ült; az inas azt mondá, hogy egy szerencsétlen urforma ember kiván bebocsáttatni.
– Ha szerencsétlen, jöjjön be: ebédeljen velünk. Mondá a lovag, kinek szigoru arcza, katonás tekintete erős ellentétben állt kedélyhangulatával.
– Én átadom neki a helyemet; – szólt fürgén felszökve Eliz.
– De Eliz, mit gondol? utasitá őt rendre Natálie kisasszony, a nevelőnő: egy szörnyü bölcs, tudományos és sensitiv, de a mellett nagyon sovány delnő. Ön maradjon helyén. Georg fog teritéket tenni az asztal végére.
A szerencsétlen ur belépett. – Megállásában, előlépésében volt valami az üldözött világfájdalomból. Szemeinek csendes lehunyása, az összeharapott ajk tanusitá, mily benső küzdelmébe kerül emberek jószivüségéhez folyamodnia. Midőn a lovag elé lép, midőn meghajtja magát a társaság előtt, nem bir egy szomoru sóhajt visszatartani keblében s hangja tompa, hangja fulladt, midőn e szókat kell rebegnie.
– Uram. Én egy üldözött szerencsétlen vagyok.
– Tudom, tudom, szólt a lovag, kurtán végét szakitva az önbemutatásnak. Foglaljon helyet. Épen jókor jött; még a levesnél vagyunk.
A bujdosó olyan hosszu, reszketeg fohászszal ült le a mutatott helyre, mintha siralomházi lakomához ülne s gondja volt rá oly érdekes arczot csinálni, a minőt csak csinálhat valaki, mikor idegen hölgyek pillantásait sejti.
– Lovag ur: szólt a boldogtalan, miután leveses kanalát megmerité. Azon nemes leereszkedés, melylyel ön egy üldözöttet fogad; önnek diszére válik; nem vesztegette ön azt érdemetlenre. Én is ön oldalán harczoltam.
– Ugy? Az nagyon szép. De egyék ön, mert elhűl a levese.
– Köszönöm. (Következett egy pár kanál leves; közbe egy kis páthosz.) Szolgáltam igen is. (Két kanál leves.) Véremmel, életemmel. (Három kanál leves.) Harczoltam az igaz ügyért, utolsó lehelletemig. (Még egynehány kanál leves.) Nem féltem a haláltól; nem rokonaim üldözésétől. (Megint kanál leves.) Feláldoztam mindenemet. Végre életemet is. (Most már csakugyan meg kellett pihenni a boldogtalannak, miután sem feláldozni, sem felkanalazni való nem maradt előtte).
– Micsoda ezrednél szolgált ön? Kérdé a lovag gyanus orrhordozással.
– Nem kényszeritve harczoltam uram; ez legnagyobb büszkeségem. Szabad csapatnál voltam.
– Miféle szabad csapatnál?
– A Sz...ynál.
– No azok engemet egyszer szépen cserben hagytak. Bagázsiát fedezni voltak rendelve, s egy huszárcsapat közeledtére mind láthatatlanná lett; én szinte két tüz közé szorultam miattok K... alatt. Ön is ott lehetett akkor! Mert más esetre nem emlékezem, hogy a testemhez közel lett volna ez érdemes testület.
– Ott voltam! kiálta a boldogtalan; a körül hordott marhahusból egy döféssel két szeletet szúrva keresztül. Egyedül maradtam ott, mig társaim elpártoltak. Küzdöttem a túlnyomó ellenséggel, mint Horatius Cocles: egyedül egy fahidon, mely a mély Hernádon átvezetett; mig végre az ellenfél ágyukat hozatott, s egy fáradt tizenkét fontos mellbe találva, eszmétlenül döntött le az árokba.
– Teringettét! Ilyen merész dolgokat ne mondjon ön! kiálta közbe a lovag, türelme fogytán. Tizenkétfontos fáradt golyó. A kit ez megtalál, az holt ember.
– Nagyon fáradt volt már. Magyarázá a jövevény.
– Akármilyen fáradt! Mikor a földön gurul is, még mikor mászik is, megöl egy embert, a ki utjába áll. Egy tizenkét fontos golyó! Ördög lelke! Az igen nagy ur! Mért nem vesz ön abból a májas gombóczból a hús mellé?
A hős csakugyan jónak látta artilleriai tanulmányait a májgombóczokkal folytatni, a mikből öt hat által találtatva sem esett el. Az igy támadt néhány percznyi hallgatás egyuttal jellegezheté csendes neheztelését, önfeláldozásának tagadólagos fogadtatása miatt.
Csak a mint az utolsó falatot meghengergeté a paradicsom-mártásban, akkor látta jónak felsóhajtani.
– És e miatt kell nekem számüzve bujdosnom tulajdon hazámban.
– Hogyan? kérdé a tábornok. Hiszen a kormány, mint tudom, méltányos volt az érdemesekkel. Nem kapott ön hivatalt?
– Elüldöztek belőle. Mindenütt órgyilkosok fenyegettek. Bujdosnom kellett.
– Nem volt önnek édes anyja? kérdé érzékeny hanglejtéssel Natalie kisasszony.
– Azt megölték ellenem való boszuból,
– Szörnyüség! Hát testvérei voltak-e?
– Azokat is mind megölték. Két szép hugom. Oly virulók, oly szépek, mint a két kisasszony itt. Azok is halva, megölve. És itt a bujdosó jól dressirozott szemeiből két könycsepp hullott alá a kotlettre; megette ugy: még czitromot is facsart rá.
– Szegény ifju! sóhajta csendesen missz Natálie.
A lovag nem volt ilyen nagyon meghatva. Valami más irányba térité át a beszédet.
– S miért hagyta ön el Garanvölgyi ur pártfogását?
De már ez a kérdés csakugyan ugy meglepé a szerencsétlent, hogy az épen szájába dugott falatot rágatlanul nyelte le.
– Hogyan méltóztatik? Kérdé elbámulva.
– Hogy én hogyan tudom önnek ottlétét? Igen egyszerüen, ott vadásztam a hegyek között s megláttam önt, a mint a kolna tornáczán ült. Vadászom aztán megmagyarázta, hogy ön kicsoda? hanem az ugy adta elő, hogy ön valami menekült honvéd, vagy kormánybiztos a magyar táborból, s ezt én valószinübbnek is tartottam.
– És – méltóságod – mégis – megtürheté?
– Azt érti ön, hogy tudtam és nem adtam föl?
– Nemes szivre mutat.
– Uram! Kiálta fel indulatosan a lovag, kit a jövevény elismerő szem-meregetése már boszantani kezdett. Én medve voltam, ki marakodtam magamhoz hasonló medvékkel; de vizsla soha sem, ki a vadász számára foglyokat fürkész!
E kifakadásból sondirozhatá a jövevény a lovag kedélyét, hogy ott igen sok rétegen kell keresztül furni, a mig az ember az eleven vizére talál.
Tehát odább ásott.
– Garanvölgyi valóban az hivé, hogy én a forradalmi párthoz tartozom, s azért rejtegetett magánál.
– No az természetes. Mindenki ragaszkodik azokhoz, a kikkel egyetért.
– Oh de én nem értek vele egyet. Iparkodék magát purifikálni a jövevény. Ezért is hagytam őt el. Az egy igen veszedelmes ember. Mind ő maga, mind számtartója, Kampós, örökösen conspiratiókon törik a fejöket. Engemet is felszólitottak, hogy vegyek benne részt: rámbizták legveszedelmesebb titkaikat, hol vannak fegyvereik elásva? kikkel correspondeálnak a külföldön?… mikor szándékoznak?…
Ankerschmidt lovag hevesen ugrott fel helyéről.
– Uram! ne folytassa tovább. A mit ön beszél, azt nekem nem szabad hallanom. Ezt a themát nekem ne hozza többet elő. Az én házamnál nem szabad denunciatiónak hallatni magát?
A „praesumtiv“ Marczian Richárd jónak látta ez erélyes ripostozásra hátravonulni. Hiszen nem akart ő e helyen árulkodni. Nem is azért beszélt itt, sőt épen azért mert ily nyilt lenni. Egyébiránt „loyalis“ érzületét nyilvánossá tenni nem mulaszthatá el stb.
A gouvernante igyekezett azután a társalgásnak szelidebb jellemet kölcsönözni. Áttért a beszéd szinművekre és tánczvigalmakra. Beszéltek a Prófétáról és Fidesről. Ebéd végeztével Richárd elárulá zeneképességét s zongorához ült; eljátszotta a Radetzky-indulót, a Próféta nyitányát, Lucia magándalait; mig egyszer Eliz kisasszony azon kivánságát nyilvánitá, hogy szeretné tudni, milyen lehet egy csárdás? Arra a jövevény megneheztelt és felállt, olyant nem szokott játszani. A gouvernante megdorgálta a kisasszonyt: „quelle idée“, az pedig trillázva szökdelt át a szomszéd szobába.
Azután Hermine kisasszony ült le a zongorához s különféle „rêverie“-ket bocsátott közre, kitünően nem ragaszkodva semmi ütenyhez; kisérte azt a jövevény obligát ájuldozással.
Később a hölgyek saját termeikbe vonultak; a lovag pedig átvezette vendégét a pipázó szobába.
Itt alig hogy magukra maradtak, Ankerschmidt saját és vendége szájába egy-egy szivart dugva, cordiális egyenességel rátevé két kezét annak két vállára s igy szólt hozzá katonás őszinte hangon:
– Hallja ön! Én kitaláltam, hogy ön kicsoda? ön egy üldözött menekvő forradalmár, ki a haditörvényszékek vaskarjait kerülgeti, s minden egyéb, a mit ön beszél, csak ezt maszkirozni való tréfa. Legyen ön bizalommal hozzám. Én birok egy kis befolyással itt amott, ha akarja ön, eszközlök ki számára amnestiát; vagy ha jobban tetszik, utlevelet külföldre.
Marczián Richárd keblére tevé kezét s égreemelt szivarral esküvék, hogy ő nem alakoskodik, ő igazat mondott. Ő loyalis érzelmeinek áldozata s honfitársai üldözése elől menekül.
– No – jó. Szólt a háziur. Akkor hát maradjon ön itt, a meddig tetszik. A vendégszoba fütve van; a folyosón balra fekszik 11. sz. alatt. A mikor akarja, félrevonulhat.
És azontul nem szólt bele, akármit beszélt előtte Marczián; kényelembe tevé magát az egyik bőrpamlagon s a bujdosó nem sokára azon vevé észre, hogy Ankerschmidt lovag, a mikor ő legjobban magyarázná előtte a bányavárosi hadjáratot; javában horkol és elejti szájából a kialudt szivart.
Ekkor aztán a szivarládából vagy öt hat darabot oldalzsebébe nyomva, ő is idején levőnek látá uj szállása után nézni; a mit minden kérdezősködés nélkül megis talált; addig azonban, a mig a folyosón a 11 számig végighaladt, még a közbeeső ajtók kulcslyukain is benézegetett; az embernek jó, ha többet is lát. E végett lábhegyen is szokott járni, mint a macska.
Látott is valamit. A 10-dik számban, mely szinte valami vendégszoba lehetett, de ezúttal fütve nem volt, a mi látni való a hideg kandallóról; ott ült egy asztal mellett Eliz kisasszony és irt nagy sebtén valami levelet. Gyakran lehelt a körmeire, mert meg voltak gémberedve.
Innen Richárd szép csendesen benyitott a 11-be. (A kastélyban minden szoba számozva volt), ott fel volt szitva a tüz a kandallóban, az ágy tisztán felvetve: a vendég kényelméről gondoskodva.
Azon gondolkozott, hogy vajjon mi lehet az, a mit Eliz kisasszony oly féltve ir a hideg vendégszobában? Jó az embernek mindent megtudni.
Nem sokára nyikorgott az ajtó; Richárd kinézett a kulcslyukon, s egy kis ökölnyi gyerkőczöt látott belépni a 10. számba.
A tacskó alig volt több hat évesnél, s olyan furcsa volt a magas kalapos harisnyás egyenruhában. Ez a kisasszonyok „Leib“-gardistája. Asztalnál ő szolgált fel nekik.
Vajjon hova küldik?
A kis ficzkó nehány percz mulva visszajött, s egy levelet látszott kalapjába dugdosni. Együtt jött vele Eliz kisasszony, s susogva mondá: „az angol kerten keresztül menj.“
Richárd mindent jól látott és hallott.
Amint Eliz eltünt a folyosón, Richárd kijött szobájából; sietve lehaladt a kastély lépcsőjén; az angol kertben utolérte Gyuszit, a kis cseh inast s visszahivta.
– Megállj Gyuszi. A kisasszony utánad küldött, hogy azt a levelet, a mi a kalapodban van, add ide, valamit akar még beleirni; majd én mindjárt visszahozom; addig hajolj le itt a fűbe, hogy valaki észre ne vegyen s várj, mig visszajövök.
A kis talpats gömbölyüre nyitott szájjal bámult a nagy tekintélyes urra, s lehetetlennek tartá, hogy a mit ilyen ur mond, az még máskép is lehessen, mint a hogy mondják, s annál fogva minden vonakodás nélkül ki is szolgáltatá neki a kért levelet; a mit az gondosan keblébe rejtett, még egyszer ráparancsolva a kis kölyökre, hogy jól elrejtse magát, mig ismét híni fogják.
Azzal sietett vissza ismét a vendégszobába. Az ajtót magára zárta s a levelet elővette.
Valakinek a lepecsételt levelét elolvasni, a mi a technikai nehézségeket illeti, annyi, mint semmi. Én valóban nem is értem, minek szokták a leveleket lepecsételni, miután azt mindenki tudja, a ki akarja, hogyan szokták a leveleket legkisebb észrevehető nyom nélkül felnyitni?
A ki még nem tudná, hát tanulja meg, hogy a levéltitok szentségének a magány-becsületérzésen kivül semmi garantiája nincs.
Amint Richárd biztositva érzé magát a meglepéstől; elővett egyet azon kenyér-galacsinok közül, a mit rosz szokásu vendégek ebéd közben ujjaik közt a morzsalékból összeszoktak gyúrni, s a mi aztán olyan idomitható gyurmát képez, mint a viasz.
Egy ilyen kenyér-galacsint rányomott a levél pecsétjére, mely ekként a pecsét czimerének lenyomatát a leghivebb mintában felvevé. E pecsét mintát aztán a meleg kandalló párkányára tette.
Akkor a pecsételt levelet a kandalló tüze elé tartá, a mitől azon a spanyolviasz szeliden felolvadt, s a boriték szegletei felváltak.
Már most birtokában volt a levélnek.
Sietve átolvasá annak tartalmát, mely németül volt irva.
„Jólszületett Garanvölgyi urnak. Uram! Sietek önt tudósitani, hogy ön nagy veszélyben forog. Egy gonoszlelkü áruló, kit ön saját keblén táplált, felfedezte, hogy ön összeesküvést tervez kasznárjával Kampós urral együtt; hogy hol vannak fegyverei, titkos levelezései? siessen ön magát megmenteni. Még most olyan helyen mondta ezt el az áruló, a hol ezt ön ellen nem fogják felhasználni; de majd máskor olyanok előtt találja elárulni, a kik önt kérdőre veszik. Azért rejtse ön el jobban és semmisitse meg, a mi félteni valója van. Higyjen nekem. Isten önnel. Egy ismeretlen.“
Ah! Nézze meg az ember a kis galambot, miben töri a fejét!
No de jól van. Ez nem árt semmit. Hadd tudja meg az öreg kurucz, hogy leskelődnek utána. Ez annál jobban fogja ingerelni.
Az alatt a kenyértészta lenyomat csontkeménynyé szilárdult a kandallón, a tüznél meglágyitott pecsétet ujra le lehetett vele nyomtatni, oly tökéletesen, mintha soha fel sem lett volna bontva a levél. Két percz mulva a kis talpats ismét utban volt a levéllel, s ez uttal szaladt helyrepótolni a mulasztást.
Annyit világosan felfogott Richárd ur, hogy itt a megkezdett szereppel rózsákat aratni nem lehet. Ez a család nagyon sok hajlammal bir érzelgő magasztosságra. A hadastyán resteli üldözni hajdani ellenfeleit békés uton, a kisasszonyok pedig nagyon elegiácus hangulatban vannak. Itt forditani kell a köpönyegen. Hiába: nem mind arany az, a mi – sárga.
Nem is sokáig késett határozatával. Hajfürteit, nyakkendőjét egy fali tükörből rendbeigazitva, szakállát állán kissé kétfelé szoktatva, hogy arczának némi négyszegletüséget kölcsönözzön, magában hirtelen végigfutotta szerepét s erősnek érezve magát, felkészülten rontott át a delnők szobájába délutáni látogatásra.
Csendesen lépett be, óvatosan körültekintett, halkan tette be maga után az ajtót; nyelve hegyét ajkai közé csiptette, mintha azzal jelvényezné, hogy tartózkodnia kell a vigyázatlan beszédtől s azzal, amint látta, hogy a három hölgyön kivül, kik egy lábszönyeg himzésén dolgoznak, senki sincs jelen a szobában, hirtelen odament hozzájuk, s sietséges gyorsasággal, mohón elkezde beszélni; suttogva, de nagy szinpadi erővel.
– Tisztelt urnőim, bocsássanak meg nekem, hogy oly nyomorult szerepet játszottam önök előtt néhány órával ezelőtt. Érzem, hogy önök megvetnek engem és e megvetés megöl. Arczom pirulása minden perczben elárulhatta önök előtt, hogy nem mondok igazat. Nem viselhetem e piruló arczot önök előtt tovább. Inkább haljak meg.
E szavaknál elszántan térdre roskadt a bujdosó s egy kezével missz Natálie, másikkal Hermina kezét ragadva meg, azokat felváltva szoritá ajkaihoz: s azután zokogva mondá:
– Igen: én nem vagyok az, a minek kiadtam magamat; lengyel menekült vagyok én; Prága védelmezőinek egyike: nem Csehország kapitáléjának, hanem Varsó elővárosának, a szerencsétlen Varsóénak, nevem Brazeszky Bogumil gróf. Magam egy uhlánus ezredet állitottam s vezettem a csatába. Három kastélyom volt és tizenkét falum. Az mind elveszett; de mi e veszteség mind az elveszett hazához!
És itt könyes arczát tenyereibe temeté Brazeszky Bogumil, – vagy kicsoda? s ujjai közül vizsgálá a hölgyek arczán tett hatást.
Az kedvezőnek volt nevezhető.
Ennélfogva a bujdosó, most már Bogumil levén, idején találta széttárni keblét s elszánt hangon igy riadozni fel.
– És most önök kezébe tettem éltemet, urnőim. Csak egy szavuk, fejem legördül, hatalmukban vagyok.
Missz Natálie sietett a lovagot biztositani, hogy e háznál bizonyára senki sem fogja e hatalomnak hasznát venni. Keljen fel és törülje le könyeit, nehogy a cselédek észrevegyenek valamit és legyen arról meggyőződve, hogy bár ezelőtt egy nehány esztendővel a házi ur maga is apritotta a feltámadt lengyeleket Halicsban, hanem azért a házába menekültet, akárki legyen is, ugy fogja védeni, mint bármely ó-cordovai mór Kalifa spanyol vendégét. Csak arra vigyázzon, hogy a fővadász előtt ne találjon lengyel szót kiejteni, mert az tud lengyelül.
– Őrizkedni fogok: mondá Bogumil, a mit annyival könnyebben megigérhetett, minthogy ő maga egy szót sem tudott lengyelül.
És azután letörülte könyeit s áldani kezdte fönnhangon a sorsot, mely őt ily védangyalok körébe vezette.
Hanem a védangyalok közt volt egy ártékony angyal is ránézve.
Eliz kisasszony, ki hamis fejecskéjét gyakran rázogatta az elmult tragoediai jelenet alatt, s mosolyogva folytatá himzése keresztöltéseit, egy hallgatási percz szünete alatt alkalmat vett magának e kérdéssel interpellálni a bujdosót:
– De hát a lengyel harczos miért árulkodik a magyarra?
– Ugyan Eliz! Kiálta egyszerre missz Natálie és Hermine az ifju oppositiótagra. – Hogy lehet oly gyöngédtelen?!
Bogumil tehette volna azt, a mit „más“: hogy a majoritás ily fényes bizalmi nyilatkozata után, fölöslegesnek tartson minden további önigazolást; de ő megakarta mutatni, hogy nála a „kék könyv“ rendben van, s azt minden perczben leteheti a ház asztalára.
– Csak bevágtam az utját az árulónak. Megtudtam, hogy saját nyomorú életének megmentéseért engemet akar feláldozni s ha nála maradok, elárul; mert tessék elhinni, ezek a régi csökönös táblabirák minden roszra képesek. Ezért megelőztem őt, hogy ha gonosz szándéku árulkodásával föl akar lépni, önmaga essék a kelepczébe.
Eliz vállat vonitott, s valami olyan csettenést hallatott nyelvecskéjével, mint mikor az ember azt akarja valakivel tudatni, hogy „oh be otromba óriási nagy hazugságot akarsz te most én velem elhitetni“ a nélkül, hogy tulajdonképen egy mondott szót ejtene ki ajkán.
Missz Natálie basilisk villámokat lövelt a kétkedőre, Bogumil észrevehette, hogy itt Eliz kisasszonyra nagyszerü dorgálás várakozik. Nem akarta ez üdvös tanitást meggátolni. A visszafojtott fájdalom érzetével vevé kalapját s szemhunyó lemondással rebegé: hogy igen idején látja egyelőre visszavonulni; sőt, ha azon meggyőződésre jutand, hogy jelenléte bárkire nézve is a háznál kellemetlenné lett, kötelességének ismerendi, semmivé lenni, elpárologni.
Azzal kihátrált a szobából s mindjárt futott le az angol kertbe, a visszatérendő Gyuszit elfogni.
A hátramaradtak közt rögtön kitört a „jegyzék-háboru.“
– Eliz kisasszony, ön egy neveletlen gyermek! tört ki legelébb is missz Natálie.
– Ugyan miért? kérdé a kis rebellis, bátran fölemelve daczos fejét.
– Illik-e a vendéget megsérteni.
– Illik-e a házi gazdára árulkodni?
– Azt ön nem képes megitélni. Azt a törvényes férfiak „vétlen védelemnek“ hiják.
– No, mi kis leánykák meg a nevelőben „csunya árulkodásnak“ szoktuk nevezni. És az olyant kivexáltuk magunk közül.
– Azt elhiszem; arra ön nagyon képes: valakit vexálni, boszantani. Annak fényes próbáit adja mindennap; de én jobb szeretném, ha a franczia leczkéit tanulná meg az alatt.
– Én meg jobb szeretném, ha épen semmi franczia leczkét sem kellene tanulnom.
– Oh igen; ön szeretne nem tanulni semmit, hanem csak felnőni ugy, mint egy kis hamupepejke. Ez minden kis leánynak az ideálja. – Aschenbrödelnek lenni, aztán gyémántos ruhákba öltözni.
– Mért nem tanitanak arra, a mit szeretnék tanulni? mért nem adnak magyar nyelvtant? azt tanulnám.
Missz Natálienak minden harasszgombolyag kiesett e szóra az öléből s szétgurult valamennyi szék alá.
– Hallatlan ez!
– De ugyan már mi volna benne hallatlan? Engem soha sem visznek Francziaországba, a francziákat sem hozzák ide soha; de magyarokkal mindennap jövök össze s aztán olyan furcsa, hogy nem tudok velük beszélni. Azok olyan szépen köszönnek nekem az utczán, s én még csak el sem tudom fogadni; annyit sem tudok nekik visszamondani, hogy adjon az Isten hát nekik is egyszer egy „jó napot.“ Aztán odalenn a kertben a parasztleánykák, mikor gyomlálnak, olyan szép dalokat énekelnek. Ugy szeretném tudni, hogy miről dalolnak, mert az valami nagyon szép, valami nagyon bús lehet; aztán a dallam megragad a fejemben; egész nap azt dúdolom magamban, s a verset nem tudom hozzá. Pedig olyan szép.
S azzal elkezdé dúdolni szöveg nélkül a „Télen nyáron pusztán az én lakásom“ valóban gyönyörü dallamát.
– Eliz kisasszony! parancsolá magas tekintélylyel a Missz: keljen ön fel a himzéstől s menjen tanulni a grammairet!
Eliz rögtön letett tűt és ollót, elővette a grammairet; leült egy ablakba s az elmés nyelvtani gyakorlatot az „il“ használata fölött elkezdé ugyanazon „Télen nyáron“ melodiájára dúdolni:
„Il fais froid. Quelle heure est il? Il est midi!“
– Eliz! rikolta magán kivül missz Natálie. Most már elég! Most már teljes a mérték! Menjen ön ki rögtön a terembe, egy óráig büntetésül a zongoránál fog ülni s folyvást „skálát“ fog játszani.
A kis gonosztevő felállt s gonoszul mosolyogva forditá hátra megalázhatlan fejét.
– A tisztelt haditörvényszék elitélhet; de azért a bujdosót nem tartom derék embernek!
A gonoszlélek! Tudta, hogy ezért büntetik; tudta, hogy ez fog fájni legjobban.
S aztán mit tett? Talán meghunyászkodott az itélet kimondása után? Dehogy. Tessék csak elképzelni! Leült a zongorához, s egy óráig folyvást verte rajta, – nem a parancsolt hanglépcsőt, – hanem magát azt a veszedelmes, betiltott, konfiskált dallamot: „Télen nyáron pusztán az én lakásom.“
Missz Natálie görcsöket kapott. Talán el is ájul, ha Hermina nem vigasztalja. Ne ügyeljen a rosz, malitiosus gyermekre; majd megmondjuk a papának.
– Ah Hermine! zokogá missz Natálie, a nagyobbik kisasszony nyakába borulva. Ha ön nem volna; ell kellene hagynom ezt a házat!
Daczára a hives tavaszelői alkonyatnak, a bujdosó megállta a lest az angol kert hátulsó ajtajánál, mely a kertek alá vezetett, tudva, hogy Gyuszinak azon az uton kell visszajönni.
Egy kicsit késett a ficzkó, mert utközben sok veréb volt az akáczkeritéseken, azokat kellett neki hajigálni; Bogumil figyelemmel kisérte e kötelességmulasztást már messziről s midőn a fiu a kertajtóhoz ért, hirtelen eléje dobbant, mint a szakállas farkas, a ki a kis gyerekeket megeszi.
– Hát te mért nem sietsz jobban?
Gyuszi ijedten kapta le magas tetejü kalapját, mely épen olyan nagy volt, mint ő maga, mintha azt fejezné ki vele: hogy hiszen itt az üstököm, czibáld meg; de ne kérdezz.
Bogumil meg is tépászta. Ilyen alkalmat a cselédnép rendbentartására nem lehet elmulasztani.
– Hát mit izentek vissza, te csavargó?
A kis talpats elébb fölfelé törülte az orrát, azután messzire felágaskodva szemöldökeivel, elkezdé mondani, a hogy az uton kicsinálta szépen.
– Tiszteli a nagyságos ur a nagyságos urat alázatosan, csókolja a kezeiket, azt izeni, hogy „nix tájts.“
– Mit izen te, semmirevaló? kérdezé Bogumil, jobbról balról pofonlegyintve a gyereket.
– Azt izeni, hogy visszaküldte a levelet: bömbölt a poronty, kiejtve kalapjából a levelet.
– Hah! visszaküldi? kiálta homlokon ütve magát Bogumil.
– Az ám, azt izente, hogy nem tud németül. Piszegé Gyuszi, nagyon örülve rajta, hogy már egyszer magát kezdi ütni az a nagy ur, nem őtet.
– Hallatlan! Add fel azt a levelet! Csak nem várod, hogy én hajoljak le érte? pimasz. És most takarodjál; ne merj felőle senkinek beszélni, hogy hol voltál? mert nyársba huzlak.
Azzal zsebredugva a visszaküldött levelet, rohant fel Ankerschmidt lovaghoz.
Egyenesen be a szobájába, mint a ki legjáratosabb ottan. A lovag még délutáni álmát aludta, csak a nagy lármára riadt fel, a mit Bogumil már az ajtóban elkezdett.
– Hallatlan! Égrekiáltó ez!
– No! Mi szabadult el? Kiálta a lovag, felszökve a pamlagról.
– Uram, lovag ur, ez tulmegy minden mértéken. Ez a szemtelenség, ez az impertinentia.
– No, no, mi az?
– Tessék elképzelni. Az a hetyke faragatlan táblabiró micsoda kihivó sérelmet követett el méltóságodon, méltóságod házán, czimerén, családján, méltóságod fényes nagy nevén. Hah! Ez valami hallatlan. Én bámulni kezdek ezen embernek a bátorságán!
– No de hát mi az? Magyarázza meg ön.
– Tessék, elmondom. Most találkozom véletlenül méltóságodnak egyik hü apródjával a kis Gyuszival. Feltünt előttem a dühtől kilelt arcz, melyben az ifjuság daczára a nemes szenvedély ereje lángolt. Kérdem tőle, mi történt vele. Gondolja el ön! szólt a derék ifju, egy levelet vittem a kastélyból abba a másik házba a kurta nemeshez, s az nem fogadta el az általunk küldött levelet, olvasatlanul visszaküldé.
– Levelet? Innen? Tőlünk? kérdé a lovag elbámulva. Micsoda levél lehet az?
– Ime itt van. Kezembe adta az apród, hogy hozzam ide.
Ankerschmidt átvevé a levelet s összevont homlokkal nézte rajta a czimiratot, tompán dörmögve:
– Ez Eliz irása.
Bogumil ugy tett, mint a ki ezt nem sejtette.
– Tehát annyival nagyobb a sérelem! Egy nő irányában gorombaság. Garanvölgyi azt izente, hogy nem fogadja el, mert nem tud németül.
– Az ördögbe! De hát mit irhat az én leányom Garanvölgyinek. Dörgött morgott a hadastyán, a levelet hol pecsétes hol czimzetes oldalán nézegetve.
– Kérem alássan, azt meg lehet tudni, szólt Bogumil nagy készséggel.
– Micsoda? kiálta Ankerschmidt, félrekapva a levelet. Csak nem képzeli ön, hogy én egy levelet fel fogok törni, a mi nem nekem szól?
A kalandor kissé le volt forrázva ezzel.
– Nem ugy értettem, kérem alássan, hanem hogy talán a kisasszony maga…
– Ejh! ön nem ismeri a kisasszonyt, az nem fogja megmondani. Nekem Garanvölgyivel van dolgom.
– Igaz, igaz! Erősité Bogumil e nézetet, addig ütve a vasat, mig tüzes; – ez szörnyü megbántás, azt izenni vissza, hogy nem tud németül.
– És énnekem a mennykőbe is, meg kell tudnom, mi van abban a levélben, a mit az én leányom ir egy olyan ellenséges táborba.
– Valódi árulás. Ne hijjam ide missz Natáliet.
– Ne. Maradjon. Majd megtudom én attól, a kinek szól a levél.
– Hiszen a kisasszony maga is…
– Mondtam már egyszer, hogy az nem. Ha ő nem akarja e levél tartalmát nekem megmondani, én nem tudom őt kényszeriteni; mert én gyermeket meg nem ütök; de amattól megtudom; mert az férfi, s ha meg nem mondja, megverekszik velem!
– Dicső! dicső! Valóban kilátszik a nemes ember és a katona! Minden iz egy lovag, minden iz egy hős. Engedje meg, méltóságod, hogy én rohanhassak a vén poltronhoz és számadásra vonhassam e gyáva megbántásért.
– Micsoda? én helyettem.
– Nem. Mint cartel-vivő. Engedje méltóságod, hogy ez ügyben segédje legyek.
– Köszönöm. Magam fogok odamenni, szólt a lovag mogorván, s indult kardját felkötni.
– De tanuk nélkül? Az veszedelmes. Hátha valami insultust tesznek?
– Ketten leszünk! szólt a hadastyán, kardjára ütve. Kérem önt, most menjen fel szobájába, s ne szóljon e felől senkinek.
Bogumil hajlongott és elhátrált, a folyosón végighaladva kezeit dörzsölé, s polkalépésben kapkodva lábait szobájáig, egy kicsit fütyülve is csendesen mellé. A két öreget összeveszitnem már szépen sikerült. – Jobb lett volna ugyan, ha őt küldik kihivó segédnek; de igy is bizonyos a siker. A táblabiró égető maró választóviz satyrája, a hadastyán puskapor természete; ha ez a kettő összeakad, kétségtelen az explosió!
Ezek jól összekerültek.
A hadastyán kardja végig csörtetett a lépcsőkön, a kalandor polkalépésben szökdelt végig a vendégszobában, kedélyesen fütyörészve mellé.
Garanvölgyi ur Kampós urammal épen a gazdasági számadások befejezésén fáradozott, midőn Ankerschmidt lovag kardja megcsörrent az ajtó előtt.
A lovag fejéből az úton kissé kipárolgott a harag; elgondolta magában, hogy valamennyire cordialis, humoristicus viselet bevezetésül sokkal inkább illeni fog hozzá, mint egyszerre mindjárt az öreg ágyukkal rukkolni elő, a miért is a koczogtatásra belülről hangzó „lehet“ szót arra értve, hogy „herein“, azzal a durczás tréfával nyitott be az ajtón, hogy: „áh, ön azt mondja „herein“ és mégis azt állitja, hogy nem tud németül.“
Ekkor álltak először egymással szemtül szembe.
– Nem, uram, szólt Garanvölgyi; én azt mondtam, hogy „lehet.“
– Ah. Tehát miért nem a régi magyar szokás szerint: „szabad.“ Lássa ön, én ismerem a magyart, én nem tagadom el.
– Hja uram, e szót „szabad“ én politziaellenes dolognak tartom emlegetni. Most csak „lehet“, de nem „szabad.“ Tessék helyet foglalni. Minek köszönjem e szerencsét?
– Ön tudja azt jól; ön engemet megbántott.
– Az nem lehet, álmodni sem szoktam méltóságodról soha. Senkit sem bántok meg. Mindig a zsebemben van az osztrák büntetőtörvénykönyv, soha sem teszek semmit, a mig meg nem nézem, hogy nincs-e az valamely paragrafus által tiltva.
– De ön egy levelet, a mi házamtól jött önhöz, visszautasitott olvasatlanul, azzal az izenettel, hogy nem tud németül.
– E vétség ellen nincsen paragrafus a büntető törvénykönyvben, ha csak utólagosan nem fog helyrepótoltatni a Reichsgesetzblatt valamelyik későbbi számában, az eddigiekben tudom, hogy nincs, mert azokat tanulmányoztam.
Ankerschmidtnek megint kezdett már a fejébe tódulni a vér.
– De uram, ön maga is katona volt, s mint tudom, jó katona; ön tudni fogja, hogy vannak sérelmek, miket semmi törvényszék nem orvosolhat, de a miket férfi férfival egyedül szokott elintézni.
– Tudom, lovag ur, de azt is tudom, hogy kivételes törvények mivel biztatják azt, a ki fegyvert vesz a kezébe, mikor engedelme nincs rá: és én engedelemnélküli engedelmes alattvaló vagyok.
Ankerschmidtnek egy egész bataillon ördögöt kellett visszatartóztatni a rohamtól ez ingerkedésre. Csak az hüsitette a vérét, hogy ennek a táblabirónak azokhoz a sarcasmusokhoz olyan szelid, nyugodt apostoli fehér szakállu ábrázatja volt.
– No, hanem hát tegyünk félre minden tréfát; folytatá Garanvölgyi; mondja meg nagyon tisztelt uram, miben és mi által találja magát megsértve részemről?
– Igen. Ön uram ma egy levelet kapott, melyet házamtól való cseléd hozott ide.
– Kaptam. Nem tudtam, hogy cseléd; azt gondoltam szolgabiró, mert olyan magas tetejü kalapja volt. Különben nyájasabb lettem volna hozzá.
– Ön e levelet fel sem bontotta; meg sem nézte, kitől jön? hanem feltöretlen visszaküldte azzal az izenettel, hogy nem tud németül.
Ankerschmidt e szavaknál élesen szemügyre vette Garanvölgyi arczát: mit felelhet erre?
Az pedig egy quekkerhez illő szelidséggel felelt:
– Mert valóban nem tudok.
– Ah pah! Ezt higyje az ördög. Ön előkelő ur; szülői bizonyosan jó nevelésben részeltették; lehetetlen, hogy nyelvekre ne tanittatták volna.
– Óh igen is, tudtam valaha. Sőt igen nagyrabecsült volt előttem a német tudomány és litteratura; egy időben egészen au courant tartottam magamat benne; még azt is meg tudtam mondani, melyik szakma micsoda uj tehetségekkel szaporodott a német irodalomban: hanem már – elfelejtettem.
– Ah uram, ez nagyon erős! Kiálta Ankerschmidt, kardjával nagyot ütve maga elé; ilyen feleleteket adogasson ön másnak, ne nekem. Én nem ilyen humoristicus válaszokért jöttem.
– Humoristicusnak találja ön?
– Hogy az ördögbe ne? Azt mondani, hogy az ember elfelejtett – ilyesmit.
Garanvölgyi nagyot sohajtott s közelebb huzódott a lovaghoz.
– Nagyságos és vitézlő uram; igen-igen nagy dolgokat el tud az ember felejteni, – ha akar. Valaha e megyének választott kormányzója voltam huszonnégy éven át, minden három évben ujra megválasztva, s osztottam igazságot ismerős törvények szerint, tartottam rendet jó sikerrel; védelmeztem szóval, tettel, a mi az országnak becses volt. Ez elmult. Az első évben sokszor jött, mintha álmodnám, hogy be kell mennem a székvárosba, közgyülés lesz; nagy tárgyak fordulnak elő. Ejh, balgaság; vége van már. El „kell“ felejteni! És én el „tudtam“ felejteni. Valaha gazdag ember voltam; ha szüksége volt a népnek, mindig kenyeret talált nálam. Ennek is vége. Sokáig ugy tetszett, mikor rongyos embereket láttam ablakom alatt köszöngetni, hogy megyek megkérdeni, miért olyan szomoruak? Ejh, balga képzelet. Nálam sem ugy van, mint régen. El kell már azt felejteni: és én el tudtam felejteni. Voltak rokonaim, a kiket jótéteményekkel halmoztam el: megcsaltak, kivertek őseim örökéből; és én el tudtam vesztett jótetteimet felejteni. Volt egy öcsém, egy kedves gyermekem: megholt leány-testvérem egyetlen fia, kit bölcsős korától neveltem; valóban az volt nekem, a mi egy fiu az apjának: jó szivü, derék, bátor és eszes, büszkeségem, gyámolom; öregségem vigasztalása. Nem, az nem csalt meg, hanem K..steinban ül, tizenkét évre elitélve. Ha velem marad, ha együtt jár velem; most ő is szabad; de mert másfelé bocsátám: ő bünhödik, ifjusága éveit négy fal között fonnyasztva el; mig én megmenekültem; és énnekem ugy tetszett sokáig, mintha mindennap várnám hazajöttét, mintha már szobájában volna, mintha ismerős hangját hallanám, mintha lépteire ismernék a folyosón; mintha használna az valamit, ha midőn róla álmodom, s megfogom a kezét és azt mondom: már most itt maradsz! hogy majd akkor ébren is itt fogom találni! Ez a hallucinatio tartott legtovább: de el kellett felejteni, mert bolondság az; nem élek én addig, hogy őt lássam; és én el tudtam e bánatot felejteni. Uram, én elfelejtettem a mit veszték, el a mit szenvedtem, el a mit reménylettem; elfeledtem népem bukását, elfelejtettem szégyenemet, dicsőségemet; hogy ne tudtam volna hát elfelejteni azt; a miről nem gondolkozom.
Ankerschmidt nem vette észre a sophismát, mely az antecedens és consequens összeállitásából támad; nála csak az ragadt meg, hogy ellenfelének egy kedves gyermeke van, a ki börtönben bünhödik; itt érzé, hogy szemei nedvesülnek.
Most már sokkal csöndesebb hangon beszélt a táblabiróhoz.
– Távol legyen tőlem, hogy én önhöz insultátiókat tenni jöttem volna; e lépésre az kényszeritett, hogy e levél boritékczimén, mely önhöz van intézve, egyik leányom kéziratát ismertem meg. Ön, uram, természetesnek fogja találni, hogy nekem, mint apának, kötelességem megtudni azt, hogy gyermekeim, előttem ismeretlen emberekkel mit leveleznek? Az hozzám nem illik, hogy e levelet magam bontsam fel, mert nem nekem szól. Azért visszahoztam ezt önhöz, hogy bontsa fel ön, s ha maga nem érti azt, mit szavára el kell már most hinnem, van tisztviselője, a ki tud németül, olvastassa el azzal, s ha lehet, ismertesse meg velem annak tartalmát.
– Jól van, szólt Garanvölgyi, átvéve a levelet s kivéve azt boritékjából, odainté Kampóst, hogy olvassa el annak tartalmát.
Kampós pedig igazán nagyon keveset tudott németül.
De már most mit csináljon? Ha ő is azt mondja, a mit a földesur mondott, a katona ur azt gondolja, hogy tréfálni akar vele s még megagyalja. A mi szabad a földes urnak, nem szabad a kasznárnak. Már csak rá kellett szánnia magát, hogy keresztül ötöl-hataljon a levélen.
Szerencsére a kisasszonynak olyan finom szép irása volt, mint a metszés. Kampós ur nem is csinált egyéb hibát a felolvasásban, mint hogy a „V“-t mindenütt „W“-nek olvasta, ugy kell neki! miért nem irják „f“-fel?
Ankerschmidt látva, hogy igazán nehezen megy neki a forditás, minden tételt maga utána mondott magyarul. A hol Kampós uramról saját magáról kezdett szó lenni, az majd a torkán akadt a jámbor férfiunak; háromféle szint is váltott s mikor elhagyta, ugy tetszett neki, mintha székek, pamlagok s a két földesur is a pamlagon tánczolni kezdenének csendesen.
Garanvölgyi visszatette a levelet boritékjába.
– Megengedi uram, hogy megtartsam e levelet?
Ankerschmidt némán inte fejével s csak hosszu bajuszát morzsolgatta végig, szemöldeit komolyan leránczolva. Végre, hirtelen odafordulva Garanvölgyihez, kérdezé:
– Ez bolond dolog ugyebár? uram.
Garanvölgyi csendesen mosolygott.
– Dehogy bolond. Nincs ebben semmi rosz. Én igen köszönöm a drága kisasszonynak szives figyelmeztetését; jó szivéről tanuskodik, de én nekem, ugysegéljen, a szivemet kivéve, semmim, a mit titokban tartsak. És ezzel be volna fejezve e kritikus kérdés?
– Ugy látszik. Én mégis nagyon szeretem, hogy ezt megtudtam, ön nem fog érte indiscrétnek tartani; remélem.
– Én pedig viszont remélem, hogy derék pártfogónémra nézve ez nem leend semmi következménynyel.
– Az már az én dolgom: szólt Ankerschmidt komoran helyéről fölkelve. Családom körében szigoru vagyok. Katonaságnál tanultam, hogy a feljebbvalónak az alattvaló szót fogadjon.
– Igaz. Helyeslé Garanvölgyi. Csak az az egy alkalmatlan a házi fegyelemtartásban: hogy ott többnyire a nők a vezérek, a férfiak a közkatonák.
Ankerschmidt jónak látta takarodót fuvatni. Sietett már haza.
A tornáczig elkisérte őt Garanvölgyi; ott Kampósnak hagyta meg, hogy kisérje tovább a nagyságos urat, mert ő nem hagyja el a házát.
– Még mindig fogadása tiltja? kérdé Ankerschmidt.
– Nem annyira, mint a csuz a félfejemben.
Azzal elváltak egymástól. A következő perczben mind a kettőnek egyszerre egy gondolatja támadt: az, hogy – tán lehetett volna az elváláskor kezet is szoritani. Már késő. Miért nem nyujtotta azt elébb a másik?
Mi előtt azonban Ankerschmidt a tornáczból a pitvarba léphetett volna, a kiséretéül rendelt Kampós hirtelen utját állta oly sietséggel, hogy a lovag már egyelőre azt képzelte, hogy valami merényletet tervez ellene.
– Nagyságos uram; kérem csak egy pillanatra. Ne menjen még el. Tessék kihallgatni engem.
– Nos? kérdé Ankerschmidt szörnyen szemmeresztve.
– Rettenetes dolog az, a hogy el vagyok árulva. Ne tessék hinni. A tekintetes ur nem tud semmiről semmit. Egyedül én vagyok a vétkes; neki semmiről sincsen tudomása.
– Hogyan? szólt a lovag elkomorodva. Tehát mégis volna benne valami?
– Én nem bánom, ha kerékbe törnek is; tudom, hogy az az áruló majd másutt is elfogja mondani. Azért magam jelentem fel magamat, nehogy a tekintetes urnak, az én jó uramnak, legyen valami baja miatta. Persze az a hamis ember tudja jól, mert előtte rejtettem a prés-házban az ászok alá.
– Mit? kérdé Ankerschmidt, nagy aggódással?
– Már, ha fejemet veszik is, mi haszna tagadnám. Megvallom.
– Talán csak nem?…
– Igen is, ugy van; – egy csomó „Marczius 15-két“.
– Mi az ördög az?
– Negyvennyolczadiki ujság.
– Semmi más? Hát vegye ön ki az ászok alól, mert ott elrohad.
– S nem lenne érte semmi bántásom?
– Bánja is valaki az ujságokat. Tegye ön a könyvtárába, senki sem fog érte jönni.
– Hm. Ejnye. Ezt nem gondoltam hanem még azután kérem alássan, más is van ám.
– A patvart! még más is?
– A miről az a levél beszél.
– Tán fegyverek?
– Igen is, bizony. A kolna padlásán.
– No, a menykőbe, ez rosz. Ön fegyvereket rejteget? Mi czélra?
– Tudom, hogy végem van: de kimondom. Jobb, ha előre megmondom. Valaha egy szép dupla puskát kaptam a tekintetes urtól, igen becses ajándék; épen azért adom fel magamat, nehogy a tekintetes urra fogják, ha megtalálják, mert az ő neve van bele vésve. Azt nem akartam beadni, mert igen jól hord, aztán remélettem, hogy valaha mégis csak lehet majd vadászni.
– Vadászfegyver? Hát még mi?
– Hát, még, – még. Már csak elmondok mindent: meg egy lőporszaru.
Ankerschmidt roppantul elkaczagta magát. Azt várta, legalább is egy ágyu fog előkerülni.
– No hát, szólt vállára verve a töredelmes bujtogatónak, minthogy ön olyan szenvedélyes vadász, hát menjen ki a kolnába, hozza haza a duplát; mire hazaér, én küldök önnek egy fegyverengedélyt, nálam van egy pár, hivatalnokaim számára kiadva; egyet önnek engedek, s mikor lejár, eszközlök önnek ujra. Hát sok nyulat lőjjön aztán.
Kampós uram azt sem tudta, hogy ébren van-e, vagy álmodik? Hogy ő még egyszer valaha vállára akaszthassa a puskáját s ugy mehessen végig az ugaron fényes nappal, azt ő ugyan egyhamar még álmodni sem merte. Nem is messze kisérte ő aztán a lovagot, hanem a mint jó éjszakát kivánhatott neki, vette az utját a kolna felé, s ha látott valaki embert, a ki egy helyett kettőt lép, az ő volt.
Várhatta őt Garanvölgyi vissza! Mikor alig vett lélekzetet addig, mig a kolna tetejére fel nem mászott, ott nyaktörő gymnasticaval fel nem huzta magát az elhagyott pálinkafőző kéményéig s abba lenyulva, elő nem huzá a százféle ruhába pólált drága kincset, melylyel aztán örömében le is gurult a háztetőről; szerencséjére egy venyige rakásra esett, csak az orrát törte be. Bánja a patvar, csakhogy a puskának nem esett baja. Az megmaradt a maga épségében, még rozsdafolt sincs rajta, azt Kampós uram összevissza törülgette kabátja szélével, sárkányát megpróbálgatá, arczához fektette, ha ismerik-e még egymást, sőt végre még meg is csókolgatá, s azután vállára akasztotta, s csipőjére tett kézzel ment vissza a faluba. Szentül azt hitte, hogy ő most két lábbal magasabb, mint tegnap volt.
Garanvölgyinek e napra be kellett azzal érni, hogy midőn elment Kampós uram ablaka előtt, nagy diadallal mutatá fel a puskát. Ádám ur láthatta a ragyogó arczból, hogy ezzel ma nem beszélhet senki.
A kis férfiu egyenesen haza ment, nőtlen férfi volt; nem volt kinek elmondania örömét. A cselédektől elég volt, ha bámulhatták, s bejelenthették, hogy a másik uraság inasa egy bepecsételt levelet hozott számára. Tudta már, hogy mi van abban? Bevonult szobájába. Ez őzbőr a falon még most is ott volt felakasztva az üresen álló szeggel, melyen máskor a puska szokott állni. Csak egy gyászos furkósbot volt az ágy mellé támasztva, mint egyedüli fegyverzet. Most tehát ujra felakasztá régi helyére a becses utitársat; elválhatlan jó barátját minden kerülésben, a kit még akkor sem dobott el, mikor Kassától Miskolczig riasztotta a svalizsér; s ott gyönyörködött benne sok ideig.
Mikor aztán kissé kezdtek elülni öröme jó kedvü verebei; lassankint felfelriadt benne a veszekedés nagymérgü kakasa. Az áruló jutogatott eszébe.
Micsoda utálatos háládatlan ember volt ez!
S még ő utoljára is eltette emlékül a jó ötforintos kalapjával kicserélt kalábriaiját.
Gyere elő kalábriai!
Kikereste azt most szekrénye titkos rejtekéből s letette maga elé az asztalra s levetve felső öltönyét, felgyürve ingujjait, tartott hozzá ilyen szép beszédet.
– Hát te áruló gézengúz: Hát te kiforditott lelkü országkerülő. Igy mentél te árulkodni az ellen a ki téged táplált, rejtegetett, felruházott. Te háládatlan, utálatos pöfeteg! Engem akartál te elúsztatni ugy-e? De nem kaptál „piros csizmát“ érte! Látod, gyalázatos. Azért is ott van a puska! Roszat akartál tenni s jó lett belőle. Látod ugy-e, te ma itt, holnap ott csaló. Megakartál rontani ugy-e, de emberedre akadtál Isten nélkül való; azt mondhatom.
És itt neki esett ököllel a kalapnak, elkezdé azt kegyetlenül dögönyözni; s miután laposra verte, két markával minden elképzelhető alakba összegyurta, végtére pedig földhöz vágta s sarkaival meggázolá.
– Nesze! Nesze még ez is! Ez is a tied! Nesze istentelen. Piff, puff. Igy ni!
Csakhogy kitölthette rajta a boszuját kedve szerint.
A cselédek azt hitték odakünn, hogy Kampós uram valakinek kigázolja a lelkét most, s mikor már nagy volt a küzdelmi zaj, benyitottak az ajtaján, hogy elválaszszák a küzdőket egymástól.
Kampós uram meg nem zavarodva emelé fel a szétgyurt kalapot s kielégitett vendetta önérzetével nyujtá azt át a vas villahordozó hetesnek.
– Itt van! – megdöglött már. – Vigyétek; – szurjátok fel egy póznára; – tegyétek ki a borsóföldre – madárijesztőnek!
Azzal letörlé izzadt homlokáról a veritéket, nagyot fujt, s ingujjait ismét legyürve, felölté kabátját és megnyugodott.
Ankerschmidt lovag pedig az alatt otthon tartá a kegyetlen autodafét. A szigoru családi haditörvényszéket, melynek, mint fentebb is érintve volt, csak egy paragrafusa van: az egyik parancsol, a másik engedelmeskedik.
Eliz kisasszony idézve volt a haditörvényszék elé a lovag ur magány szobájába.
Rettenetes itélő terem az; kegyetlen elnök, hidegvérü ülnökök, megvesztegethetlen közvádló és hidegvérü végrehajtó biróság; mindez egy személyben Ankerschmidt lovag maga.
Nagyobb ünnepélyesség okáért négy gyertyát gyujtott meg asztalán, s az ott közszemlére kitett halálfőt különösen előtérbe állitotta. – Két pisztoly is volt az asztalra téve, s kardja még folyvást oldalára volt kötve. Nagy léptekkel járt fel s alá: erősen kigondolta, hogy mit fog elmondani neki.
Eliz benyitott az ajtón; s tánczolva, szökelve sietett atyja elé.
– Eliz kisasszony! dörgé a lovag: – maradjon ott, a hol áll. Le a kézzel! Ma nem tréfálunk.
Azzal ő maga leült az asztal mellé.
– Ön – birája előtt áll!
Eliz kisasszony kecses pukkerlivel jelezé, hogy érti.
– Ne mosolyogjon! Ezer villám. Ez nem tréfadolog. Tudja-e ön, honnan jövök én most?
– Vallja meg!
– Mennykőt! Még én valljak neki? Én Garanvölgyi ur házánál valék. Tudja-e ön miért?
– Hát hiszen szabad volt papának odamenni.
– Nekem igen is. Ki mondja azt, hogy nem? De miért mentem oda? Mert ön levelet küldött neki.
– Hát ezt már ki árulta el? Óh az az ostoba Gyuszi. Mindjárt megyek, megránczigálom a fülét.
– Itt marad ön! Mit irt ön abban a levélben?
Eliz egyet vonitott gömbölyü vállacskáján.
– Hát mit irtam? Tudattam vele, hogy vigyázzon magára, mert árulkodnak ellene, s ha valami rejtegetni valója van, jobban dugja el.
– Lánczos mennykő! De hisz ez árulás! Ön családi titkokat árult el!
– Ezek az ő titkai, nem a mieink.
– Csitt! Egy szót se többet.
– Hát ne kérdezz tőlem többet.
– Hallgatás! Kiálta Ankerschmidt lovag, nagyot ütve öklével az asztalra. Teringettét! Megfogom én mutatni, hogy idehaza én parancsolok.
És e szavaknál baljóslatu mozdulatot tett kezével a drótcsövü pisztolyok felé.
S csakugyan megérte azt a diadalt, hogy négy másodperczig oly mély hallgatást idézett elő, melyben a légydongás is hallható volt.
Eliz négy másodperczre megszünt mosolyogni, fejét illegetni és fecsegni, s e négy percznyi komoly hallgatás alatt olyan szép volt; összevont szája oly parányi, bámulón felnyilt szemei oly nagyok, oly ragyogók.
Ez ünnepélyes csend alatt Ankerschmidt felállt helyéről nagy elszántsággal és hideg vérrel: szigoru márvány arczczal tekintve le Elizre.
– Hát – roszul tettem? rebegé kétkedve a leányka.
– Csitt! – Eliz kisasszony. Ön főbenjáró bűnt követett el. Ön belső titkokat árult el az ellenséges tábor előtt; ha ön katonám volna, én önt e vétségeért főbelövetném.
– És minthogy leányod vagyok, tehát – megcsókolsz érte! vágott bele nevetve a pajkos gyermek s a másik perczben már ott csüngött a kérlelhetlen biró nyakán. Ki szitkozódott, morgolódott, hanem utoljára is azon vette észre, hogy keblére ölelve tartja az elitélendő gonosztevőt, s megcsókolgatva két piros orczáját, azzal az intéssel bocsátja el, hogy csak „máskor is“ legyen mindig jó.