Valamivel jobb kedvü néző közönség ezt a jelenetet bizonyosan megtapsolta volna.
E jelenet alatt Hermine kisasszony elfutott a teremből; érzékeny szive lehetett, mely nagyon megsajnálta a más megaláztatását.
Hanem misz Natalie ottmaradt. Arcza még halaványabb volt mint egyébkor, elkékült ajkait összeszoritá s oly dühvel nézett Ankerschmidtre, mint egy mérges kigyó, mely harapáshoz készül.
– Méltóságos ur: szólt, dühét nehezen tiporva vissza. Ön csalódni méltóztatott. Az árulás mélyebben gyökerezik ön háza szentélyében mint hogy azt ilyen könnyen kitéphetné.
– Kedves misz, ne beszéljen virágnyelven, hanem mondja meg, ha jobban van értesülve: ki volt hát az, a ki Garanvölgyit feladta? mert csak ettől a háztól adhatta őt fel valaki. S ha nekem bebizonyitja, hogy nem ez a csavargó volt az; hát én utána megyek s bocsánatot kérek tőle: „ne haragudjál barátom csavargó!“
– Nem az a kérdés uram: ki adta föl Garanvölgyi Ádámot, ki nem?
– De az a kérdés! Hát mi volna a kérdés?
– Mi köze ön házának Garanvölgyi nevéhez?
– Mi köze? az a köze, hogy ő politikai és csatatéri ellenfelem; s én nem engedem, hogy azt mondhassa felőlem, hogy én kémnek jöttem ide mellé lakni.
– Még gonoszabbat is fognak ön felől mondhatni méltóságos ur. Azt, hogy azért jött ide mellé lakni, mert összeköttetést akar vele kezdeni.
– Nem értem. Miféle összeköttetést? Conspiratiót ért?
– Ó nem.
– Van talán leánya az öregnek, a kinek udvarlok, hogy elvegyem?
– Neki nincs, de van önnek.
– S valaki arra a gondolatra fog jönni ugye, hogy valamelyik leányomat az öregre akarom erőtetni feleségül?
– Oh nem méltóságos ur, de Garanvölgyinek van egy fogadott fia, ki mint statusfogoly börtönben ül.
Ankerschmidt azt hitte, hogy a hir gyorsabb volt, mint az ő lovai. Ezek itthon tudnának már valamit az ő szándokáról, a mit a fővárosban csak tegnap mondott el másnak?
– Hogyan tudja ön ezt?
– Igen egyszerűen. Bräuhäusel ur a női kiváncsiságnak engedve, felnyitá előttünk a szekrénykét, melyet Garanvölgyi titkos irataival lefoglalt. Azon szekrényben volt egy arczkép, mely egy csinos fiatal férfit ábrázol, és idegen nyelven irt levelek.
– Micsoda idegen nyelven?
– Magyarul.
– Ugy?
– Méltóságod azt hiszi, hogy családjának tagjai nem tudnak magyarul? Csalatkozik. Eliz kisasszony már ért e nyelven.
– Az nem csoda, két esztendő alatt ráragadhatott: én is csak igy szereztem.
– Jól van. Már most olvassa méltóságod ezt az irást.
A misz egy hosszu hivatalosan összehajtott iratot vett elő s a lovagnak nyujtá.
– Ez Eliz irása.
Ankerschmidt a bámulat, meglepetés, öröm és boszuság viszásan váltakozó érzelmei között olvasá azt az irást.
Mi volt az?
Mi volt? – Egy folyamodás a legmagasabb helyre, melyet egyszerü, nemes sziv mesterkéletlen szavakban sugallt a toll alá, melyet gyöngéd gyermeteg kéz leirt; egy naiv, őszinte folyamodás egy szegény elitélt fogoly ifju megkegyelmeztetéseért.
– Mit akarhatott ezzel? Mit mondott?
– Felakarta küldeni Bécsbe.
– Mi uton?
– A postán.
– A balga! – Hol van most?
– Házi fogságban, szobájában.
– Küldje őt hozzám, egyedül akarok vele beszélni.
– Ime uram, szólt Natalie rejthetlen diadalérzettel, ez azon árulás, a mit ön nem sejtett előre; s mely az én éber szemeim nélkül gyógyithatlan sebet ejtett volna ön hirnevén, nem pedig az, a miért ön annyira elhagyta magát indulatai által ragadtatni.
– Jól van jól, majd erről máskor philippikázzunk; most csak küldje hozzám a leányt.
– Nem kivánja méltóságod, hogy én is jelen legyek.
– Nem. Ha egyedül van velem, akkor sokkal őszintébb; hamarább megvall mindent.
– A hogy parancsolja ön.
Ankerschmidt nem adott alkalmat további párbeszédre; mert eltávozott szobájába.
Ott pedig leült az asztalhoz s maga elé téve a lyánka folyamodását, ujra meg ujra elolvasta azt.
Milyen igaz, milyen mesterkéletlen mondások ezek!
És azután mellé tette a doctor juris által fogalmazottat s összehasonlitá vele. Micsoda eszmeszegény, nyaktekert, legalázatosabb, legszárazabb és legunalmasabb alkalmatlankodás volt ez amahoz képest.
És a mig a fogoly menyasszonya nem akarta azt leirni, nem akart vele elmenni a kegyelemosztás zsámolyáig; az alatt egy gyermek, kinek azon ember senkije, semmije, kigondolta maga, hogy mit kellene tenni egy szegény szenvedőért, ki ifjusága virágát hármas zár alatt hullatja el.
Az ajtó nyilt s a vádlott belépett rajta.
Tudta már bünének sulyát, tudta, hogy birája elé idéztetik: nem is védelmezte, hanem szépen megadta magát, odaborulva apja lábaihoz, s piruló arczát annak térdére fektetve.
Ankerschmidt pedig kezét folyvást amaz iraton tartá, s nézett hol arra, hol gyermekére.
Igy hallgattak egy jó félórát együtt.
Akkor Ankerschmidt rátevé kezét leánya fejére, s megsimogatta hajfürteit.
Eliz aztán két kezével ajkaihoz vonta apja kezét és ott tartotta ismét sokáig, és ismét sokáig hallgattak együtt.
Végre mégis csak meg kellett szólalni.
– Kis leánykám: te irtad ezt itt?
– Én.
– Azt nagyon jól tetted és nagyon roszul. Jól tetted arra nézve, a ki fogoly, de roszul tetted magadra nézve, mert ezentul te vagy a fogoly. Én magam fogom átadni egyszerü soraidat ott, a hova azok intézve voltak, s bizom a jó sikerben; de te e percztől fogva foglya vagy ennek a háznak! mert nem szabad annak megtörténni, hogy te azon embert valaha meglásd, a kit megszabaditani törekedtél.
Ankerschmidt gyöngéden fölemelé leánya gömbölyü állát, hogy szeme közé nézhessen.
– Értesz engem? Az, a ki most fogoly, ki fog szabadulni és hazajön. Te pedig attól fogva rab vagy, és házamból ki nem léphetsz; nehogy megtörténhessék az, a miért Ankerschmidtnek szemére vethesse valaki, hogy önérdekből járt ellenségének fogadott fia után, s midőn nemes tettet vélt elkövetni, akkor speculált, mintegy börzeüzér!
– Értelek: szót fogadok.
– Tehát soha nálam, vagy nevelőnéd nélkül sehova nem fogsz menni.
– Megfogadom.
– Azt is megigéred, hogy a mig én a birodalmi fővárosból visszatérek, e ház keritésén tul sehova nem mégy.
– Nem megyek.
– Igy, jól van; már most kelj fel és csókolj meg. Arról, a mi kettőnk közt mondva volt; ne szólj senkinek soha.
Azzal megfogta kezét leánykájának, s kivezetve őt a terembe, e szókkal adá át a misznek.
– Misz Natalie; a deliquens mindent megvallott. Én elitéltem őt férhezmenéseig tartó házi fogságra. Tessék rá szigorún felügyelni.
„Tehát mégis meglakolt a kis lázzadó!“ triumfált magában misz Natalie.
Ankerschmidt pedig azzal a keserü örömmel tért vissza szobájába, hogy ime, a mit „az egyik“ elhajitott, azt felemelte „ez a másik.“
Ankerschmidt másnap korán reggel elutazott hazulról; mindenkinek a háznál azt mondta, hogy Pestre megy, csupán Eliznek sugta meg, hogy másfelé viszi utja.
Azt senki sem tudta, nem is volt szabad tudni, mennyire szereti a katonás ember rebellis leánykáját.
– Önre bizom misz, hogy a kimondott házi fogságot szigoruan fenntartsa; igy szólt mielőtt a kocsiba ült volna; a misz és Hermine lekisérték odáig; a fogolynak csak az ablakból volt szabad utána nézni és csókokat hányni felé, de a miket a kegyetlen apa észre nem akart venni. – Önre bizom a szigoru felügyelést. Felruházom önt teljes szülői hatalommal, ugy bánjék vele, mintha édes anyja volna.
A misz nem értette az élczet. Több kell ahhoz, mint „english spoken.“
– Te is Hermin: vigyázz Elizre; te már nagyobb vagy, mindig okos voltál. Téged sohasem kellett dorgálni, soha figyelmeztetni arra, hogy mit tégy, rendes figyelmes voltál kis gyermek korod óta. Őrködjél testvéred fölött, tudod, milyen szeles, jó szive van, de nem lánynak való. Az ördögbe, ha fiu volna, tábornagy lenne belőle. Minden jó tulajdonság meg van benne, a miért a fiukat dicsérik, a leányokat pedig megróják. Bánj vele nyájasan, szeretettel, akkor talán megszelidül és eltanul tőled sok jót, a mit te birsz. No már most ölelj meg, aztán vigyázzatok itthon, valami gyászra ne jőjjek megint haza.
Ankerschmidt kocsijába ült; a hölgyek visszatértek a kastélyba. Eliz még egyre hányta a csókot kezeivel a távozó hintó után; nem bánva, hogy senki sem ügyel rá. Egyszer aztán Ankerschmidt kihajolt a hintóból, s látva, hogy a többi kiséret eltávozott az udvarról, kivonta fehér zsebkendőjét, s ő is visszainte egy bucsu és bocsánatadó üdvözletet. Arra aztán becsukódott az ablak.
Alig verte el a szél azt a port, a mit a lovag hintaja vert fel a falu végéig, midőn Maxenpfutsch ur bekoczogtatott a honnmaradt hölgyekhez.
A tisztelt férfiunak fehér mellénye és fehér nyakravalója volt, s a szokott vadászkalap helyett simára kefélt cilinder a hóna alá keritve, s nagy kaliberu nyilásával előre forditva, mint egy ostromágyu. Mindezekből előre lehet gyanitani, hogy a tisztelt ur nem tréfál.
– Alázatos szolgájuk kisasszonyaim: alázatos szolgája, misz Natalie. Csókolom a kezeiket, hogy méltóztattak alunni?
– Jó reggelt Herr von Maxenpfutsch, foglaljon helyet. Már el is felejtettük, hogy aludtunk, olyan régen volt. Minek köszönjük a szerencsét.
– Én pedig azt hittem, hogy nagyon korán jövök, misz; urnők sokáig végzik a toilettet.
– Sietnünk kellett, mert a lovag ur elutazott.
– Értesülve vagyok, misz; épen azért is voltam bátor, misz, ilyen korán alkalmatlankodni. Oh én tudom, hogy mi a Staatswisit-ek (jó lesz: „államlátogatás?“) órája.
– Ön itthon van nálunk, director ur, a házhoz tartozik.
– Nagyon kegyelmes. – Épen ez buzditott e bátorságra; mert valóban sürgetős ügy, a miben járok, misz; nagyon sürgetős.
Natalie e szóra letette a fehér himzést, melyen eddig nagy gyorsasággal öltögetett, igen nagy és fontos életfeladatnak tartván, nagy mennyiségü lyukat varrni egy batiszt szegélyre.
Maxenpfutsch ur most térdei közé fogta cilinderét s mintha annak a fenekéről olvasna valami szerepet, kezdé mesterséges akadozással.
– Igen, misz: azonban, misz; kissé titkos missióban jövök; misz; ha talán sziveskednék egyedül kihallgatni. Az ügy kegyedet személyesen illeti.
Miss Natalie Elizhez fordult s édes anyai nyájassággal szólítá fel.
– Kedves Elizem, legyen oly jó, a zongora óráját nehány perczczel hamarább elkezdeni a szokottnál. Tudja, tegnap elmulasztotta az egészet.
Eliz értette, mire való az? Eltávolitani, de azért mégis biztositani jelenlétéről, s olyan dolgot adni, melynek zajától lehetlenné legyen minden hallgatózás. Engedelmeskedék.
Maxenpfutsch ur most már megforditva tette térdére czilinderét s öt ujjával kecsesen dobolgatott annak arravaló tetején.
– Igen, miss; hm hm, miss; és Hermine kisasszony?
– Oh, ő előtte nincsen, nem lehet titkom, uram. Ő valódi testvérem, lelkemnek fele, mi annyira egyek vagyunk, mint egy himzésnek két oldala.
Miss Natalie igen költői hasonlatot talált ki; de ő fehér himzést értett alatta; mig Maxenpfutsch ur olyan prózai ember volt; hogy tarkahimvarrást értett a hasonlatban; egyik oldalán a képpel, másikán a kuszált tüzésekkel s mosolyogva mondá, hogy „az igaz.“
– Tehát beszélhetek a kisasszony előtt bátran. Hol is kezdjem? Igen is. Bogumil ur az éjet nálam tölté.
– Ah! szólt a miss érdekelten, mig Hermine egy regényt vett elő, s azt affectálta, hogy ő most abból olvasni fog.
– Bogumil barátom mindent elmondott előttem, miss; mindent. Hogy a lovag ur őt házából kiutasitá, azon ürügy alatt, mintha ő rá volna gyanuja a Garanvölgyi pajtában történt motozás miatt. No ez csak ürügy, azt mindenki látja. Bogumil barátom nekem őszintén megvallá az igazi okot, mely e sajnos eseményt előidézte: kimondjam?
– Nagyon kérem.
– Megvallá, hogy ez semmi más, mint az, hogy a lovag ur észrevevé, miszerint Bogumil miss Natalieval benső viszonyt kötött.
– Ah! sohajta megszégyenülten Natalie, s szemérmes arcza elé kapta a himzett batiszt szegvényt, mely elég lyukacsos volt arra, hogy keresztül lásson rajta.
Hermine épen lapot forditott a könyvben, nem ügyelt oda.
– Kérem misz. Én tiszteletreméltó viszonyt értettem, s meg vagyok felőle győződve. Bogumil barátom előttem mindent felfedett. Ő kegyedet, misz, nőül akarta venni.
– Ah, uram.
– Fait accompli: miss; én tudom. Zsebében van a dispenzatió; nekem megmutatta, minden rendbe volt hozva; nehány nap mulva a szertartásnak megkellett volna történni. Azonban valaki a háziak közül árulkodást tett, hamis értelemben, a lovag ur előtt. Ő a házában szőtt viszonyt botránynak találá s azért elüzte a fiatal embert; s hogy őt kegyedre nézve is impossibilissé tegye, még meg is alázta szemei előtt. Igy volt-e miss? Én ugy mondom, a hogy tőle hallottam. Nem tettem hozzá semmit.
Miss Natalie lesütött szemmel sipogá, hogy mind ugy van.
– Tehát jól van, miss. Már most az a kérdés, akarja-e kegyed e szegény, földresujtott fiatal embert rehabilitálni?
– Mindent akarok uram, de nem tudom, hogy mit?
– Majd azt is megmondom, miss; kegyed csak feleljen rá, hogy „igen.“ Ez eset által sértve van az ő becsülete és a kegyedé.
– Óh nagyon! szólt fájdalmasan elforgatott szemekkel, s szivére szoritott kézzel Natalie.
– Bogumil barátom komolyan gondoskodott a jövendőről. Láttam nála a kineveztetést a budai reáliskolai tanári állomásra. Ha ott megtudatik, hogy innen elüzetett, könnyen difficultálva lehet az inauguratiója.
– Az égre, uram!
– Itt nincs más mód a baj megorvoslására, mint kegyednek rögtön megesküdni Bogumil barátommal.
– Nem akarja miss?
– De ilyen sietve!
– Hiszen eléggé el volt rá készülve, vagy talán azt gondolja, hogy Bogumilnak elég ideje van várakozni becsülete visszaállitására?
– Nem, nem uram. Ha az ő becsületéről van szó, akkor mindenre kész vagyok, szólt Natalie nagylelküen nyujtva kezét Maxenpfutschnak, s azután lelki támaszt keresve ilyen nagy elhatárzáshoz, tekinte Herminre, ki most már letevé a könyvet s hozzá lépett, mire az érzékeny hölgy egyetlen barátnéja vállára borulva el kezde sirni. – Ah ön nem fogja elitélni boldogságomnak könyjeit.
– No, igy jól van Miss. Már igy helyesen van; már most csak nehány modalitásról akarnék még szólani, a mi a kivitelre szükséges; de addig is magamat ajánlom; ha szükséges lesz, visszatérek.
Natalie értette az intést, s a távozót kikisérve, künn a folyosón hirtelen tudtára adá, hogy Ankerschmidt magaviselete most már egészen tisztában áll előtte. A lovag neje neki, mint egykori társalkodónéjának ötezer pengőt hagyományozott, ugy, hogy a mig a lovag házánál van, addig annak kamatjait huzza, ha pedig férjhez menne, akkor az egészet kifizessék neki; mig ellenben ha érdemetlenül viselné magát, azt elveszitse. A lovagtól ez csak intrika, hogy ki ne kelljen fizetnie az apanaget; sőt tán még el is veszittetni azt az ártatlannal; de rajta fog veszteni, mert az igazság diadalmaskodni fog.
– Ahán! mondá Maxenpfutsch ur, s most már világosságot érzett agyában a felől, hogy Bogumil mért van ugy beleőrülve a missbe? a mit ez ideig bizonyára nem értett. Tehát ötezer forintot kap ha férjhez megy. Az sokat szépit a dolgon.
Ő is elmondta aztán a további mondani valókat.
Hogy az esküvésnek még ma éjjel kell megtörténnie Maxenpfutsch ur lakásán.
Azért éjjel, hogy senkinek fel ne tünjék, s azért ott, mert Bogumil nem jöhet a kastélyba. ujabb botránynak téve ki magát.
Tanukról gondoskodva van. A director ur saját kocsiját bocsátá Bogumil rendelkezése alá, hogy azzal a szomszéd faluból elhozza a lelkészt, minthogy a helybeli máshitü s nem érti a nyelvet.
E végre szükséges miss Natalienak észrevétlenül eljutni a direktori lakba; annak pedig ez lesz a kiviteli módja.
A kastélynak van egy hátulsó ajtócskája, mely az angolkertre nyilik. Ez ajtóhoz egy csigalépcső vezet le az urasági lakosztályból. Az ajtónak, betörések elleni biztositás végett, csak belülről van zárja, kivül minden kulcslyuk hiányzik rajta. Ha mégis valami olyan eset adná elő magát, hogy valaki akkor akarna ott bemenni, mikor zárva van, egy csengetyühuzó van a falba alkalmazva, mely a cselédszobába szolgál.
Már most minden feltünés kikerülése végett miss Natalie, midőn mindenki lefeküdt a kastélyban, ez ajtón át fog kijönni, a kertben várni fogja a director s a kertentuli lakig vezetőjéül ajánlkozik.
Hogy azonban ismét ugyanazon uton visszajuthasson, az ajtót ne csapja be háta megett, mert akkor reggelig kinnreked; hanem hagyja félig nyitva.
– De hátha valami tolvaj talál a nyilt ajtón bemenni?
– Az igaz, erre nem gondoltunk.
– Megtaláltam! Hermine szeret engem, ugy ragaszkodik hozzám, mint testvéréhez; nála fogom a kulcsot hagyni; s megkérem, hogy mikor visszajövök, ismét bocsásson be.
– De hátha elalszik?
– Óh bizonyosan mondhatom, hogy nem. Egy regényt kért tőlem régóta nagyon olvasni, de megtagadtam tőle, még nem neki való; most odaadom, s biztositva vagyunk, hogy reggelig fennmarad mellette.
– Ez hát jó. Még egy kérdést miss. Megbocsásson miss. Egy igen indiscret kérdés, de nem lehet kikerülni. Van kegyednek,… van kegyednek… keresztlevele?
– Alkalmasint lesz. Ámbár én ugy hiszem, hogy tévedésből aligha nem a nagynénémet irta ki a pap; annak is Natalie volt a neve.
– Az igen valószinű. Egyébiránt nem kell azt másnak bemutatni, mint az eskető papnak. Ezt ne tessék elfelejteni magával hozni.
Miss Natalie zokogva bizonyitá, hogy ő erre az áldozatra is kész.
Vendelin ur aztán csak arra kérte, hogy ne sokat zokogjon, mert gyanut fog vele költeni, az pedig egészen szükségtelen, s azzal násznagyi tisztét végezve, sietett haza az öröm-apai hivatás előkészületeihez fogni.
Miss Natalie pedig nem fogadott neki szót, mert visszatérve a folyosóról a szobába, ott olyan sirást kezdett el Hermine nyakába borulva, hogy az alig győzte helyrevigasztalni.
Pedig már ez igy szokás.
– Senki sem sejtheti, hogy én mit érezek? Egyedül ön, szeretett Hermine; lelkemnek képmása. Ha e házat el kellene hagynom, egyedül ön miatt vérzenék szivem, de ugyebár ön nem itélne el engem, azon esetben, ha a körülmények kényszeritnének, hogy e házat elhagyjam. Ha talán azzal, kivel sorsomat összekötöm, a rideg elbujdosás sorsát is meg kellene osztanom. Hiszen mi lehet nemesebb hivatás, mint egy nőnek megosztani egy szeretett férj fájdalmait, szenvedéseit! Ez a legdicsőbb feladata egy gyönge női kebelnek, melyben legerősebbnek mutathatja magát.
– Miss Natalie! – szólt közbe egy profán hang.
Az érzékeny keblek szétriadtak. Eliz kiáltott a másik szobából, őt a nagy tervezésben ott felejtették a zongora mellett s ő már kezdte erősen unni magát.
– Miss Natalie! Engedelmével. Numero Eins várfogoly alázatosan kérdi, hogy hány órai zongora-sáncz-munkára van elitélve?
Ugy? Ezt föl kell menteni.
– Eliz kisasszony szobájába térhet és festőállványához ülhet.
Ah, tehát épen grátia! Eliznek szenvedélye, vigasztalása volt a festés; a mellett elült volna napestig; s ha kezébe vehette a rajzónt, reszketett érte, hogy ismét le kell azt majd tenni. Csak azt a sok unalmas mintaképet ne rajzoltatnák akkor is vele; hanem engednék a fejéből alakokat, arczokat, torzképeket előállitani. Ezekért rendesen szidást kap. Legnagyobb engedmény az, ha természet után szabad neki virágcsoportokat, felszelt dinnyéket s más afféle ártatlan tárgyakat lemásolni.
Az bizonyos, hogy mikor rajztáblájához engedik ülni, akkor nem kell neki őr. Oda van lánczolva.
Miss Natalie azután egész nap ráért Herminnel a tervet jól kifőzni. Hermine gondoskodni fog, hogy a miss észrevétlen kimehessen és visszajöhessen a vak-ajtón; hogy a háziak semmit meg ne tudjanak, s még az éjjel irni fog atyja után, melyben felvilágositja őt a történtekről, s engesztelődésre hangolja haragjának tárgya iránt, kinek ily komoly szándékai voltak, s ki se nem titkos kém, se nem nőcsábitó, hanem egy félreismert nemes sziv.
Soha semmi reactio nem várta nehezebben, hogy sötét legyen. Az estebéd is sokkal hamarább és gyorsabban ment végbe, mint máskor. A cselédeknek meghagyatott, hogy jókor bezárjanak minden ajtót, mert kétszeresen kell vigyázni, mikor a lovag ur nincsen itthon.
Eliznek is elengedék a vacsora utáni fejszámvetést. Minthogy ma jól viselte magát, mehetett korán aludni.
Tiz óra tájon már csöndes volt a kastély, az utolsó lámpafény is kialudt, csak az éji lámpáké világitott még a kisasszonyok lakosztályában.
Két egymásba nyiló szoba volt az; melyek közül a folyosóra szolgáló volt Herminé és a nevelőnéé, ebből nyilt egy kis szoba, melyben Eliz aludt. Ennek nem volt külön kijárása.
Eliz szobájának ablakán be volt téve a zártábla; a másik szoba egyik ablakán ezt kinyitották. Ez volt a jel arra Vendelin urnak, hogy idebenn rendben van minden.
Viszont Vendelin ur részéről az volt az összebeszélt jeladás, hogy általa egy kavics fog a világitott ablakra felhajitatni.
A kavicskoppanás nemsokára hallható volt. A miss arra kérte Hermint, hogy tegye a szive tájára a kezét, mennyire dobog! – a mi csakugyan ugy is volt.
Azzal shawljába burkolózva, lekisérteté magát Herminnel a csigalépcsőn, s midőn a vak ajtóhoz értek, átadta neki annak kulcsát, melyet Ankersmidt különösen a miss gondjaira bizott, s ott mégegyszer megölelve növendékét, a nyitott álajtón kilépett az udvarra. Hermin a gyertyát is eltakarta e perczben, hogy fényt ne vessen ki a nyiláson. Azzal ismét becsukódott az ajtó.
– Itt vagyok miss: susogá Vendelin ur, ki a falhoz lapulva állt, s karját nyujtá az elrablandó hölgynek.
– Óh, mint félek! sipegé az, finomkodva. Ilyen sötétben.
– Zsebemben a lámpa; a kertben előveszem.
– Ah, nincsenek kigyók a kertben?
– Dehogy, azok most téli álmukat alusszák.
– Director ur, suttogá a delnő, kisérője karját jól megcsipve; én nem tudom, nem ájulok-e el, ha „ön barátját“ meglátom.
– No a felől legyen nyugton. Ő most épen távol van.
– Távol?
– De mindjárt haza érkezik. Hintómmal a szomszéd faluba ment lelkészt elhozni. Félóra mulva itt kell lenniök. Addig pedig megszokja kegyed az állapotot.
Misz Natalie azonban mindamellett visszavonhatlanul megigéré, hogy a mint Bogumil meg fog érkezni, a mint ő azt meglátja, azonnal el fog ájulni.
Már disponálva volt hozzá.
Vendelin ur gondja volt addig tartani benne a lelket, mig e katastrófa bekövetkezik, a mi remélhetőleg nem várat sokáig magára. Hisz a szomszéd falu, jó lovakon, alig félóra járás, egy óra alatt itt lehet a pap és a vőlegény; addig csak eltartja a menyasszonyt násznagyi discursussal director ur.
Azonban az óra elmult, és azután még egy óra elmult, s a vőlegény még sem érkezett. Miss Natalie el el kezdte a sirást, meg meg abbahagyta. Maxenpfutsch ur pedig azon vette észre magát, hogy kelleténél többet ásit. Nagyon hatnak az idegekre azok a perczek, a mikben az ember egy késedelmes vőlegényre vár, még ha násznagy is az ember, hát még ha menyasszony.
Éjfél után járt már az idő, Bogumil még sem érkezett.
Miss Natalienek egy rémgondolatja támadt.
– Uram, ha „ő“ valahogy történetesen ez éjjel meg nem érkeznék; mit mondana a világ, hogy én – és ön – itt – együtt – a kastélyon kivül – egy egész reggelig tartó estét –
Vendelin ur hátán a hideg futott keresztül. Ez ugyan fatalis helyzet volna! Még utóbb neki kellene a misst elvenni.
– No de az nem lehet; vigasztalá az aggodalmas hölgyet; az teljes lehetlenség. Én bizonyos vagyok barátomról. A kit én egyszer barátomnak nevezek! Ő szilárd jellemü férfiu.
– Óh nem is ugy értem, de hátha utközben valami baja történt? Tán a szekér árokba dült, s ő szerencsétlenül járt? Hátha valahol rablók támadták meg, ő hősileg védte magát s megöletett? Vagy eltévedt a sötétben?
– Ah, dehogy. Ne tessék aggódni. Én már tudom, miért késnek? Bizonyosan a papot halálos beteghez hivták gyóntatni s a miatt késik. Mert tudja kegyed, miss, a papnak elébb való kötelessége a haldoklókat kielégiteni, mint a házasulandókat.
Abban aztán mind a ketten megegyeztek, hogy valóban annak, a ki meg akar halni, inkább szabad türelmetlennek lenni, mint annak, a ki esküvőre készül.
Jajh, de az alatt már el is temethette volna a halottját a tisztelendő ur, a mig azok a hosszu órák egymás után lefolytak; elmult egy óra, két óra, három óra éjfél után, a kocsi még sem jött vissza. Már bizonyosan rablók fogták el!
De ne tessék félni. Kocsirobogás hangzik, most hajt be az udvarra a hintó.
– No, valahára hát megérkeztek! Tudtam én, hogy nem nyeli el őket a czethal! Ugyan megszepegtettek már magamat is. No miss, most már bátorság és erő.
– Uram, én nem állok jót magamról, midőn ismerős lépteit meghallom: ah!
Azonban az ismerős léptek sokáig nem akartak hallatszani; s azt képzelheti mindenki, hogy az ájulás előkészületeit sokáig tartogatni valami kellemetlen.
Elmult öt percz, még sem kopog a folyosón senki. No, mi történik odakünn?
Már csak kénytelen volt Vendelin ur engedelmet kérni Natalietól, hogy egy pillanatra egyedül hagyja a szobában, mert meg kell már nézni, hol maradnak az illetők?
Vendelin ur kilépett a folyosóra; valakit látott annak végén állani s messziről üdvözlé:
– Alászolgája tisztelendő ur, tessék, tessék.
Csak azután, hogy közelebb lépett hozzá, s szemei hozzá szoktak a külsetétséghez, vette észre, hogy saját köpenyegét hivogatja olyan szivesen, mely a porolófán függ száradás végett.
Az udvaron állt az üveges hintó, melynek lámpásaiból már kiégett az olaj, a kocsis járatta csendesen az udvaron a kifogott lovakat.
– No, Anton! Anton!
– Jó reggelt, mordult vissza a vén kocsis.
– Mit jó reggelt, te ostoba, én még le sem feküdtem.
– Én sem, de azért reggeledik.
– No hát mi történik? Mit csináltok?
– Mit csinálunk? Hát én a lovakat jártatom; azok meg velem jönnek.
– Ne bolondulj; hát a többiek?
– A másik két lovat meg a lovászgyerek járatja.
– Ne bomolj, vén bolond. Bogumil urat kérdem.
– Ugy? Hát hiszen azt, a hova tetszett mondani, oda elvittem.
– Nos. Hát aztán?
– Hát aztán? Azt mondta, hogy köszönteti a director urat.
– Ott maradt?!
– Nem maradt biz az, mert az rögtön postakocsit rendelt, s odább ment.
– Postakocsit? ’Sz nincs is abban a faluban postaállomás.
– De nem is a faluban voltam én, hanem a városban.
– Városban? Hát mit mondott?
– Azt mondotta, hogy köszöni a nagyságos ur szives közremunkálását, mindig meg fog róla emlékezni.
– Közremunkálásomat? De hát a miss? Mit izent a missnek?
– A missnek?
– Igen. Miss Natalienak.
– Hogy mit „izent“ neki? – Gyü, te fakó! – Azzal Anton tovább vezette a lovakat.
– Megállsz? gazember! – rivalt a távozóra Vendelin ur; hová indulsz?
– Eh! A lovak megfáznak az állásban.
– Mért nem felelsz? ha kérdelek.
– Hát mit felelhetnék én arra, hogy mit izent a missnek?
– No hát: vagy valamit izent, vagy semmit sem izent? Harmadik eset nincs.
– De van.
– Mi van?
– Már hogy izenhetne az ember akár valamit, akár semmit valakinek, a kit magával visz?
– Mit visz magával?
– Micsoda misst?
– Csak tudom tán, hogy mi az a miss? Csak ösmerem tán azt a zöld selyem fátyolt, a mit viselni szokott, hogy a nap el ne süsse; meg azt a pepitarokolyát azzal a zöld bársony tükörrel elől, meg a sárga virágos kalapját, aztán meg azt a buzavirágszin selyem mantilláját, csak tudom talán, hogy milyen az a miss?
– Szent uram Bajorországban! kiálta fel, üstökébe kapva Vendelin ur; mi történhetett itt? Nem hallottad a hangját annak a személynek?
– Lassan beszéltek előttem és francziául.
– Hol vetted fel a kocsira és mikor, és hogyan, micsoda körülmények között?
– Hát a hogy tetszett parancsolni, én ugy tettem. Azt mondá director ur. „Anton, fogj be négy lovat a födeles hintóba, s aztán üresen hajts ki, kerülj le az angolkert ajtajáig az alsó uton, ott várj csendesen. Akkor majd odajön Bogumil ur; az felül, azután majd az megmondja, hogy hova vidd; azután a kit el kell még vinned, azt is felveszed; ő megmondja hogy kit?“ Ugy tettem. Megálltam a kert alatt, jó sötét volt már, mikor az ifjúur kijött a kertajtón. A miss kapaszkodott a karjába; ő kinyitotta a hintó ajtaját, s felsegitette a misst; én kérdeztem, hová parancsolja? ő felelte: be a városba. A városban a postaház előtt megálltunk: ott az ifju ur kiszállt, relaist parancsolt; a miss ez alatt ülve maradt a hintóban; mikor aztán eljött a relais, akkor a misst ismét kisegitette a kocsiból, egy kis utitáska volt vele, a mit nem engedett másnak kezébe venni, ő maga vitte utána. Aztán a miss egy ezüst tallért nyomott a markomba, a milyen itt nem jár; az ifjúur pedig egy papirosba tekergetett tántuszt, a milyennel az urak játszanak. Bizonyosan elnézte, azt gondolta: dupla aranyat ád. Azzal agyiőt mondtak, a posta trombitájába fújt, én meg visszafordultam s most itt vagyok.
Vendelin ur e szép történet hallása után csak ugy esett be ajtóstul a szobába.
A bennülő miss a nagy robaj hallatára hátra hajtá fejét a pamlag vánkusra s épen en traine volt, hogy Morpheus később született testvérének, az ájulásnak, kit a pogány mythologia az istenségek sorából kifelejtett, illő fentartás mellett, karjaiba dőljön; a mint Vendelin ur sipkáját előre elhajitva, berohant s képéből kikelve orditá:
– No miss Natalie, most már én is elájulok! Az a gazember a miss ruháiban elszöktetett egy más nőszemélyt s rettenetes a sejtelmem, hogy kit?!
Eliz az igazak álmát aludta ez alatt.
Azt a tiszta álmot, a mit nem zavar még más, mint egy szótalan idealkép lebegése, kinek alakja csupa aether és napsugár.
A legelső napsugár, mely ablaka függönyein áttört, visszahivta szemeiről a szüz álomképet.
Kora hajnal volt; még nagy a csend a kastélyban: nem kelnek itt korán. Eliz felkelt; pongyoláját fölvevé s mielőtt őrei felébrednének, a rajztáblára feszitett képhez ült s a mit tegnap elkezdett s a mit álmában tovább gondolt, most folytatá. Egy alacson ablak volt az; nehéz vasrostélylyal, a vasrostélyon belül egy halavány ifju arcz; künn a rostély előtt egy dalosmadárka, körül az ablakon virágos folyondár, mely benyulik a vasrudak között: ők ketten vigasztalják azt, a ki belül van. – Egy dalos madár és egy árva repkényinda.
Kinek lehetne ez ellen kifogása! Hisz az arczra nem szükség ráismerni, a ki a rostélyon belül van, az még csak körvonalaiban látszik. Első a dalos madár és a repkény.
A leányka egészen elmélyedt munkájában, észre sem vette, hogy a kis asztali óra finom piczi csengő hangon már kilenczet üt, s még semmi nesz a mellék-szobában.
A miss és Hermine ugyan soká alusznak.
A madárka feje igen jól sikerült. Szinte látszik rajta, hogy milyen búbánattal énekel ott, mintha tudná, hogy rabnak teszi.
Eliz megvan elégedve nagyon a kis madárral; most már ideje, hogy félre tegye a képet, mert mindjárt itt lesz a porkoláb, a keményszivü miss és mondani fogja: „allez! zongora-sánczmunkát végezni!“
Jó lesz már megnézni, hogy ébren vannak-e?
Eliz sajátságos gyermeteg boszuállást szokott azzal gyakorolni, hogy mig ő rendesen igen korán felkelt, a misst, ki óriás időkig szeretett pihenni, zajos énekszóval költse fel álmából; a mi, akárki is tudja tapasztalásból, igen kellemetlen szolgálat annak, a ki épen jó izün aluszik; de a miért, ha egyszer már fölébredt az ember, minden boszusága daczára sem lehet haragudnia, mert hiszen a felköltőnek csakugyan igaza van: „itt a reggel,“ sőt még meg kell neki köszönni, hogy nem engedett tovább aludni.
„Itt a reggel: I wish you a good morning! miss!“ enyelge, zajosan nyitva át a szomszéd szobába Henriette; s egy vig couplettet kezde rá, melyet gyermekeknek tanitanak a hajnal szépségeiről.
De mint bámult el, a mint a szobát egészen üresen találta.
Mind a két ágy használatlan, a hogy este fel voltak bontva; látszott, hogy senki sem feküdt bennök.
Eliz nem érté, hova lehettek?
Körültekintett. Hermine iró asztalán volt egy lepecsételt levél; azt fölvevé; a czimlapon ez állt:
„Eliz testvéremnek.“
Eliz szivdobogva bontá fel a levelet. E sorok voltak benne.
„Kedves jó testvérem!
Ne itélj el azon lépésért, a mit ma tettem. Nem tudok ez ember nélkül élni. Ha gyilkos volna is, vele mennék. Tudom, hogy ez őrültség; de nem tudok belőle kigyógyulni. Atyám ma elüzte őt és nem tudta, hogy engemet is vele együtt űz a világba. Atyámhoz nem merek irni: ő nem olvasná el levelemet; megátkozna. De tégedet szeret, te olyan jó vagy; és nekem senkim sincs, a ki előtte védelmezzen, egyedül te. Nem is tudom; mire kérjelek? olyan zavart vagyok. Te legjobban tudod azt. Állj közénk és atyánk közé; a te jó szived kitalálja, hogy mit tégy? Isten áldjon meg; csókollak szászor, ezerszer. Hermine.
U. i. A miss és a director nem tudnak semmiről; ha lehet, védd őket atyám előtt H.
Sirass meg.“
Ezt az utolsó mondást fölösleges is volt odairni, mert Eliz, a mint e levelet végig olvasta, oly zokogásba tört ki, hogy a köny két piros orczáján, mint patak áradt végig; kezeit tördelte, kétségbeesve járt alá s fel a szobában; testvérének egy elejtett kendőjét lelte meg egy széken, azt százszor összecsókolá, kebléhez szorongatta; és ujra zokogott és sirt, mint a nyári zápor, és csókolta a levelet, meg a kendőt! ugy hogy a nagy zokogást meghallották a cselédek, s a szobaleány jónak látta bejönni, hogy nincs-e rá valami szükség?
Az ajtónyitásra a felindult leányka keserve a düh indulatába ment át; azt hitte, a miss jön. Vadul villogó szemekkel rohant az ajtó elé; ugy hogy a szobaleány visszarettent, a mint eléje dobbant.
– Hol van a miss? Kiálta rá Eliz, minden izében reszketve a gáttalan indulattól.
Az bámulva nézett szét és vállait vonogatta.
Eliz mérgesen ragadta meg a cseléd vállát.
– Hol a miss? Mikor ment el? Ki bocsátotta ki az ajtón? Ki látta Hermint?
A szobaleány majd összeesett ijedtében.
– Mi, kérem, nem láttunk senkit, mi felénk nem ment ki senki. Hanem a hátulsó ajtó nyitva van; az elébb mondta a kertész.
Eliz forró homlokára tette összekulcsolt kezét s lassankint magához kezde térni.
– Megállj! – szólt csendesülten a hátrálni vágyó cselédhez. Ne beszélj odakinn semmit. – Küld be a kis Gyuszit. A hátulsó ajtót zárjátok be s hozzátok ide a kulcsát.
A cseléd elsietett s utána nagy hirtelen beállt Gyuszi.
Eliz szemei akkor már nem könyeztek, arcza nem volt lángveres; haja le volt simitva; kezeit hátra téve járt alá s fel Hermine szobájában.
– Parancsol kisasszonyom? szólt a kis legény, katonásan emelt kézzel.
– Figyelj! – szólt hozzá Eliz, oly parancsoló hangon, mint egy tábornok. Tudsz lőfegyverrel bánni?
– Tudok, kisasszonyom. Puskám is van. A nagyságos ur adta.
– Lőttél már vele?
– Óh, akárhány galambot; még vércsét is.
– Jó. Töltsd meg puskádat és gyere vissza.
A kis apróság nehány percz mulva vigyorgó képpel jött vissza, holmi kis karabint emelve vállán.
– Most ide figyelj. Mátul fogva ebben a szobában fogsz lakni, mig atyám haza jön. Éjjel azon az ágyon alszol.
– Jaj. Az a miss fekhelye.
– Csitt! ki kérdte? Nappal itt állsz őrt az én szobám ajtaja előtt; s mindenkit, a ki be akar jönni, feltartóztatsz. Tudod hogyan kell?
– Óh igen! igy: – a kis babszemjankó előre lépett egyik lábával, a puskát szuronyszegezve kapta előre: „Ki vagy? megálj!“
– Helyesen van. Senkit be nem eresztesz ide, mert ez börtön; te pedig őr vagy. A ki erőszakoskodik, vagy nem ügyel felhivásodra: azt lelövöd; értetted?
– Igen is értettem.
– Tehát a szerint tégy.
Eliz ezzel liliputi őrét a külső szobában hagyva, becsukta hálószobája ajtaját, s leült, atyjának levelet irni.
Minő gyöngédség és minő erő kellett ahhoz, hogy egy ily fájó sebet bekötözni kisértsen, olyan férfiunál, ki indulatainak nem tanult ura lenni.
Mennyire ovakodnia kellett minden bölcselkedéstől, nehogy szemrehányásul essék az az apának, ki Hermint tartá mindig a ház czimerének, az okos, szerény leányt, kinek szavát ritka volt hallani, kit soha sem kellett figyelmeztetni arra, mit tegyen, mit ne tegyen? ki dicsekedése volt minden nevelőjének, megholt anyjának kegyencze; és a kiért most a könnyelmü szeleburdi, mindig szidott, mindig fenyiték alatt tartott hamupepejkének kell könyörögni, hogy legyen neki nagy vétkeért bocsánat.
No de könnyü annak irni, a kinek szive van! A hideg ész tévedhet ilyenkor, de a sziv mindig eltalálja az igazi hangot, s megsugja, hogy másnak mi fáj, mi esik jól?
„Tudod mennyire szerette Hermint édes anyánk? Ne taszitsd őt el.“
Ez volt legerősebb argumentuma. S nem elég erős-e ez?
– Ki vagy? megállj! hangzott odakinn a kis silbak kiáltása.
– Kávét hozok; volt rá a biztos felelet.
– Passirt! mehetsz.
A szobaleány jött a reggelivel.
Eliz inte neki, hogy tegye le és aztán menjen.
És ismét irt tovább.
„Tudod mennyire szeretted őt te is? Hiszen ezután is fogod szeretni.“
– Ki vagy? megállj! hangzott ezuttal a szokottnál mérgesebb hangnyomattal.
– Jeszszuz Mária! volt rá á sikoltás.
Ez a miss hangja volt.
Eliz hallgatta egy ideig, hogy mi lesz odakünn?
– Vissza! Én strázsa vagyok!
– No no no Gyuszikám, ne tréfálj.
– Én nem vagyok „Gyuszikám;“ én patrol vagyok; én feuerpikét vagyok, a ki a közelit, meglövöm.
– Hah! Az égre! Ne tartsa erre azt a fegyvert, eltalál sülni magától.
– No hát maradjon ott az ajtóban, s ne jőjjön közelebb.
– De micsoda gondolat az, gyermeknek puskát adni a kezébe?
– Ez a parancs. Ez az ordré.
– Bocsásson a kisasszonyhoz.
– Semmi kisasszony; az fogoly.
– De én nekem be lehet hozzá menni.
– Mi a jelszó? Mondja a jelszót!
– Gyuszi, most mindjárt pofon ütlek.
– Miss! Nem látja, hogy most katona vagyok? Teremtette. Lövök és szurok!
Eliz már erre kinyitotta az ajtót.
A miss meglátva növendékét, bátorságot vett magának a várőrségen keresztül ostromra rohanni, a mi szerencsésen sikerült is neki; bejutott sértetlenül Eliz szobájába, s ott tikkadtan, lihegve megállt és nem tudta, hogy mit kérdezzen?
Eliz inte neki, hogy üljön le. Érezte, hogy most ő az, a ki rendelkezik.
– Olvassa miss ezt a levelet; szólt odanyujtva neki a Hermin által irottat.
Az olvasás alatt a miss arczán és homlokán szederjes veres foltok támadtak; mély harag és ijedtség tanujelei. Egészen ki volt kelve alakjából minden vonása.
A levél kiesett reszkető kezeiből.
– Ez szörnyüség, ez borzasztó.
– És most olvassa ön e másik levelet, szólt Eliz, azt nyujtva át, a mit ő irt atyjának.
– Kérem, Eliz, az Istenért, hallgasson meg elébb.
– Semmit sem akarok hallani, miss.
– Meg kell önnek mindent tudnia.
– Mit gondol ön? Nekem egy „kalandot“ akar elmondani, a kinek még eddig egy regényt sem engedett elolvasni?
A mély elpirulás a szüz arczon tanusitá, mily ösztönszerü tiltakozással lép fel a hajadoni szemérmesség e kisérlet ellen.
Miss Natalienak át kelle látnia, hogy verve van, lecsüggesztett fővel olvasá Eliz levelét, melyet atyjához irt.
Feltünt a Missnek, hogy Eliz különösen sok szót vesztegetett arra, hogy atyját a csábitó személye iránt kiengesztelje. A missnek ez nem tetszett; ő azt akarta, hogy ez embert üldözzék, megöljék, megsemmisitsék.
– De hiszen mindezen szerencsétlenségnek az átkozott csábitó az oka. És kegyed őt menti!
– Mentem. Mert most már Hermin férje.
– De ő mindnyájunkat megcsalt; megcsalta Hermint is, ő az oka annak, hogy kegyed most atyja haragját viseli. Oh az átkozott, most engemet is semmivé tett!
– Az nagy baj, miss; de önre nézve még nagyobb, ha atyám épen ő iránta nem engesztelődik ki, mert akkor haragja ön ellen fog fordulni, ki valamit elmulasztott, a mi rá volt bizva. Hermin azt irja levele végén: Miss Natalia és a director nem okai semminek. Ebből én azt értem, hogy önök okai valaminek. Rám van hagyva, hogy önöket védelmezzem. Én nem tudom, mit hibáztak? nem tudom, mit kellene védelmükre felhoznom? Csak annyit tudok, hogy mentül hamarább kibékül atyám azzal, a ki hibázott; annál könnyebben megbocsát azoknak, kik a hibát előmozditák.
– Ön okos leány: sipegé a miss, megalázottan, nyujtva át Eliznek a levelet.
– És most megbocsát, miss Natalie; ha tisztelettel felkérem, hogy szobámat ezentul kerülje el. Foglalja el a kastély bármelyik részét lakásul; de azt, a mely nekem fogságul van rendelve, hagyja érintetlen. Nekem szükségem van egy hiteles és gyanútlan személyre, a ki atyám visszatértekor bizonyságot tegyen a felől, hogy a rám szabott szigort elviseltem. Ön e tanu nem lehet. Láthatja miss, hogy már választottam is ajtóm elé őrt; a kinek atyám hinni fog, mert gyermek és együgyü. Isten önnel.
A miss ugyan a bucsuvétel után is ülve maradt még a diványon, de Eliz a csöngetyüzsinórhoz lépett; a szobaleányt beidézte; s azután az atyjának szóló levelet lepecsételve, azt kezébe adta.
– A lovász rögtön nyergeljen, s vigye e levelet a városba doctor Grisákhoz, az majd elküldi atyám után. Te pedig Luize, légy szives miss Natalie garde de robejait és ágynemüit a hölgy-vendégszobába átszállitani. A mit parancsol, teljesitsd. Én szobámban fogok étkezni egyedül, mig atyám hazajön. Mikor Gyuszi elhagyja a külső szobát, az ajtót zárja be maga után s a kulcsot vegye mindig magához. Isten önnel, miss Natalie.
A miss kedélye egészen összevissza volt zavarva e lyánka magaviselete által, ki egy óra lefolyása alatt tudott haragudni, sirni, kétségbeesni, élczeket mondani, hideg vérrel beszélni, parancsolni és mindent a legjobb időben.
Vevé tehát sátorfáit s a szobaleánynak azt az utasitást adta, hogy holmiait, ha már költözni kell, ne is a vendégszobába, hanem egyenesen a director urhoz szállitsák át.
Képzelhetni Maxenpfutsch urnak az örömét, mikor az ablakon keresztül meglátta, hogy Misz Natalie böröndöstül, czókmókostul jön visszafelé a kastélyból s egyenesen az ő ajtajának tart.
Eliz pedig, a mint egyedül maradt, bezárkózott szobájába, elővette rajztábláját, ecsetét, s azt a legsötétebb sepiába mártva, a megkezdett képen az ablakrostélyok közeit sötétre festé vele, hogy a rajzolt arczkép egészen eltünjön onnan, s ne maradjon ott más, mint a kis madár és repkény.
Most már tudta azt, hogy nagy vétek egy arczot, a mit álmaink előnkbe hoztak, papirra lefesteni.
Doctor Grisák nagy kedély-nyugalommal szürcsölgeté reggelijét a theás csészéből; még jókor volt az idő, tizenegy óra; és ő még papucsban és hálóköntösben. A segédek ezóta kifáradtak a szaladgálásban; mert most a fő ügyvédi-praxis szaladgálásból áll; a principalis maga csak audentiákat szokott adni, mire nézve lapidár betűkkel van felirva ajtajára: itthon található reggeli 11-től 1-ig.
Doctor ur épen a második findzsához fogott, midőn az inas két kliens névjegyét hozta be ezüst tálczán, a kik consultálni kivánnak.
– Ilyen korán! pöfögött uri dölyffel doctor ur, pompás chronometerét kirántva oldalzsebéből, még csak 10 óra és 57 percz. Mondjad nekik, hogy várjanak. Add ide a jegyeiket, hadd látom, kik?
Az inas odatolta a tálczát.
Doctor Grisák kedélyesen felkaczagott, midőn a két jegyet megszemüvegezé; pedig nem állt arczához jól a kaczagás, mert igen nagy és ritka fogai voltak.
– Oh, ez derék! No ezeket csak vezesd be mindjárt. Mond meg nekik, hogy még csak háló-kabátban vagyok, de azért „őket“ elfogadom. Hisz ez mulatság lesz a reggeli mellé.
Doctor Grisák arcza még azután is kedélyesen mosolygó maradt s ugy tetszék neki, mintha a második csésze theának sokkal erősebb aromája volna.
Szerény kopogtatás hallatszott. „Szabad!“ Ki lép be oly osonva? Director Maxenpfutsch ur az. Egészen meggörbült a háta a hajlongástól, s a „legalázatosabb szolgáját“ olyan vékony hangon tudja elmondani, mintha félne, hogy különben nem hiszik el.
– Ah, jó reggelt, jó reggelt director ur. Tessék helyet foglalni. Hát a miss? Hol maradt? Az ő jegye is itt van.
– Igen is, könyörgöm alássan. Ő kinn maradt a várakozó teremben: miután meghallotta, hogy nagysád még háló-kabátban van. A világ minden kincsével rá nem birnám venni, hogy egy férfiuval beszéljen; a ki még háló-kabátban van.
– Ah! ugy? No persze, ő igen sokat tart az illedelemre; – neki az metiérje; tudni, hogy mi illik? mi nem? Egyébiránt hiszen az mindegy, akár van ő is itt, akár nem. Mi ő felőle is végezhetünk, nála nélkül.
– Hogyan? kérem. Kérdezé bámulva Maxenpfutsch.
– Ah, én már mindent tudok, szólt doktor Grisák, kényelmesen helyre fészkelve magát, felrakott lábakkal a causeuseön. Önöknek az egész bajáról értesülve vagyok. Straff barátom mindent elmondott még tegnap.
– Straff? szólt bámuló tekintettel Vendelin ur.
– Hja, vagy ugy! önök ezen a néven nem ismerik. No, az a bizonyos fiatal ember, ki mint zongoramester Ankerschmidtéknál tartózkodott.
– S az önnek barátja?
– No no no. Kérem, jegyezze ön meg magának, hogy a kiről én azt mondom, hogy „barátom,“ annak hirtelen nem tudok más czimet adni.
– S hol van most ez a gazember! – kiálta föl egyszerre, vérszemet kapva, Vendelin ur; azt hitte tán, hogy még elkaphatja, a kisasszonyt elveheti tőle, haza viheti s minden jó lesz.
– Ugy hiszem, hogy azóta Bécsben van. Egyébiránt fölösleges lenne őt üldözni, mert még tegnap délben megesküdött a kisasszonynyal. – Bizonyosan tudom.
Vendelin, mint a lőtt róka, bocsátá le karjait e rémhirre.
– Itt járt nálam a kópé; – folytatá doctor Grisák, finom törökdohányból cigarettet göngyölgetve; azt akarta, hogy vállaljam el ügyét Ankerschmidt ellen.
– Minő ügyét? Tán a becsületsértés?
– Ah, hah! nevetett a doctor, cigarettjét a szeszlángon meggyujtva. Törődik is ez azzal. A neje hozománya végett.
– Átkozott ember! szólt izzadó homlokát törülgetve zsebkendőjével Vendelin ur.
– Huszezer pengőt ajánlott azon esetre, ha elvállalom az ügyet; s kiperlem Ankerschmidttől a hozományt.
– Hogyan? Huszezer forintot!
– Az nem sok. A leányok anyai része tesz egyre egyre 250 ezer forintot: megérdemlené az áldozatot.
– Átkozott ember! – hebegé Maxenpfutsch. Annyi pénzt elrabolni; 250 ezer! 20 ezer! (Az utóbbit is rablásnak czimezé véletlenül).
– Igen, de én nem vállaltam el az ajánlatot.
– Nem vállalta el?
– Hova gondol ön uram! szólt méltóságteljes tekintettel doctor Grisák. Én Ankerschmidt ügyvédje vagyok, s az hütlenség volna tőlem, ha kliensem ellenségétől fogadnék el megbizást. Ah uram; ily mocskot nem tür el az én becsületem. Maxenpfutsch ur szörnyen csodálkozott azon.
– Megmondtam neki határozottan, hogy nekem a huszezer forintja nem kell, vigye az ügyét más prókátorhoz; azt mondta, hogy majd keres Bécsben. Hanem hát beszéljünk most már önökről. Ez a furfangos kópé önöknek is csunya levest rántott be.
– Tetszik már tudni?
– Hogy ne tudnám? Mindent elmondott. Hogy a kisasszonyt elcsábithassa, elbolonditotta a misst. A miss kedvezései mind az ő javára ütöttek ki a kisasszonynál. Végre önt szólitá fel, hogy mint násznagy a misst hija át lakására, minthogy neki tiltva van a kastélyban megjelenni. Ez pedig csak arra való volt, hogy mig a miss eltávozik s felügyelés nélkül hagyja növendékeit; az alatt ugyanazon ajtón át, melynek rábizott kulcsát a miss maga adta Hermine kezébe, ezt szöktesse el magával.
– Átkozott ember! mormogá egyre Maxenpfutsch s már a tarkóját is kezdte törülgetni zsebkendőjével.
– Ördöngös egy ficzkó! nevetett doctor Grisák. S még hozzá az urasági lovakon; önnek saját hintaján szökteté el a kisasszonyt. Ez genial ötlet, geniál!
Vendelin ur nem találta olyan mulatságosnak a tréfát.
Grisák ur észrevevé, hogy itt kellemetlen húrokon játszik.
– Az igaz, hogy ezzel most önöket igen kellemetlen tintába keverte.
– Azt hiszi doctor ur?
– Bizonyosan tudom, nemcsak hiszem. Önök ugy fognak feltünni Ankerschmidt előtt, mint részesei a cselszövénynek. A látszat ellenük van.
– Ugy hiszi doctor ur?
– Az az egy szerencséjük, hogy Ankerschmidt épen hosszabb időre eltávozott, nekem nem mondta, hogy hová? Pedig nálam van egy levele Eliz kisasszonytól; melyben bizonyosan tudatja vele a történetet, de nem tudom, hova küldjem utána? Az nagy szerencse önökre, hogy nincs idehaza.
– Tehát azt hiszi doctor ur, hogy későbben nem fog majd a méltóságos ur ránk haragudni?
– Azt, hogy szerencse, De azt nem mondtam, hogy hiszem.
– Tehát miért szerencse ránk nézve, hogy nincs itthon.
– Miért? Hát azért, hogy ha most itthon volna; önt a missel egyetemben rögtön meglövöldözné; igy pedig addig, a mig haza kerül, önöknek idejük van előle – „sutty“ odábbállani.
Az a hang, a mivel kiejté, s az a halfarkalaku kézmozdulat, a mivel kisérte Grisák ur ezt a szót „sutty,“ minden kétséget eloszlatott Vendelin urnál a felől, hogy mi itt a legközelebbi teendő?
– Tehát azt hiszi doctor ur.
– Semmi kétségem felőle, hogy ez a legjobb tanács. A hogy én ismerem Ankerschmidt lovagot, ő képes a legelső emberen, a kit előkap, boszuját tölteni: lő és vág! Karmonádlit vág az emberből.
– De hát én ez átkozott ficzkó miatt hivatalomat elveszitsem! kiálta fel, siránkozó hangon Maxenpfutsch ur.
– Kezdhet kegyed ellene kártéritési pert.
– S fog az nekem használni?
– Kérem: perről és orvosságról soha sem kell azt kérdezni, hogy fog-e használni? A patiens dolga a bizalom.
– Tehát azt épen nem hiszi doctor ur, hogy a méltóságos urral még ki lehessen egyenliteni e fatalis helyzetet?
– Sem kegyednek, sem miss Natalienak; mondhatom egész bizonyossággal.
– A miss kétségbe fog esni, ha megtudja.
– Persze: ránézve az a legkellemetlenebb a dologban, hogy neki ötezer ftja van a lovagnál, mely oly feltétellel van hagyományozva, hogyha férjhez megy, fölvehesse készpénzül, ha pedig hütlenül viselné magát a házhoz, végkép elveszitse.
– Tudom; ezt már mondta nekem is. A jámbor teremtés. Most ez is szerencsétlenné lesz azon átkozott ember miatt.
– És ön miatt. Mert hisz ön hitta el a háztól.
– Valóságos igaz.
– Különben is nagyon compromittálta a szegény teremtést, director ur. Mit gondol; reggeltől estig az ön házánál!
– Az is igaz.
– Volt-e még valaki jelen?
– Senki sem; hiszen mi azt gondoltuk, hogy a vőlegény és a lelkész mindjárt jőni fognak.
– No lám, ez baj; ez igen nagy baj. Soha sem fogja senki elhinni, hogy Straff csábitotta el Nataliet, a ki ugyanakkor Herminnel állt odább.
– Hát hogy ki!?
– Azt fogják mondani, hogy ön csábitotta el.
– Én? A misst? Kiálta fel, székéből felugorva Maxenpfutsch.
– Én nem hiszem hogy ugy van; szólt nevetve dr. Grisák; de mindenki azt fogja mondani; s ha a miss akarja…
– Mit ha akar a miss?
– Önön magának elégtételt venni, azt eclatanter teheti.
Director Maxenpfutsch szédelegni kezdett e borzasztó helyen; a hol mindenből pert csinálnak.
– Az is pert akaszthat a nyakamba?
– Kártalanitási keresettel.
– Borzasztó helyzet!
Doctor Grisák, látva, hogy már jó porhanyóra megpárolta az emberét, jónak látta beleszurni a villáját, hogy feldarabolja. Felkelt tehát a causeuseről s lekötelező mosolygással lépve a sokképen megtántoritott férfiuhoz, igy biztatá meg.
– Kedves Maxenpfutsch. Van egy jó eszmém ön számára; de a mit elébb meg kell érlelnem. Most hagyjon magamra; s jőjjön vissza két óra mulva, pontban két óra mulva, érti. Akkor meglássuk, hogy mit lehet önért tenni.
– Óh ezerszer köszönöm. Doctor ur. Nem leszek háladatlan.
A megijeszgetett férfiu sokáig kereste kalapját, mig rátalált a szék alatt, a hova leültekor elhelyezte: még bucsuzott, még hajlongott, midőn a doctor csöngetett, az inas belépett, a doctor frakkját kérte s parancsot adott, hogy azután bocsássák be a misst; Maxenpfutsch ur és miss Natalie épen az ajtóban találkoztak össze.
– Tessék helyet foglalni miss, tessék leülni, szólt doctor Grisák a pamlaghoz vezetve a hajadont, ki ezuttal kávészin fátyolt viselt arcza előtt, – a zöldet Hermin vitte el; – s azt fel nem lebbentette volna onnan egy kincsért.
– Egészen értesülve vagyok a miss fátumáról, szólt doctor Grisák a hölgy előtt feszesen megállva. A dolog nemcsak azért boszantó kegyedre nézve, hogy Ankerschmidt házát el kell hagynia; hanem azért is, mert a Maxenpfutschnál töltött időt a közvélemény a kegyed jó hirének rovására fogja betudni; de kiváltképen még azért, hogy a tudvalevő ötezer forintot is el lehet kegyednek ez esetnél vesziteni. – Kérem; ne szakitson félbe. Én jogtudor vagyok, sentimentalis ügyekkel nem foglalkozom. Annyit mondhatok csupán, hogy kegyed helyzetében alig lehet egyebet tenni, mint kártalanitási pert kezdeni Maxenpfutsch Vendelin ellen, mint a ki kegyednek azt a kárt okozta.
– Lenne szives doctor ur e pert elvállalni?
– Az ön kedveért, miss, igen szivesen.
– Doctor ur, én megnyugszom mindenben, a mit ön mond, szólt miss Natalie, gravitással állva föl helyéről. Minek sok szót vesztegetnünk? Én az ön rendelkezése alá adom magamat, a mit ön mond, hogy tegyem, tenni fogom; a mit elém ád aláirni, aláirom; s ha megnyeri a kérdéses 5000 ftot számomra, abból önnek 500 ft honoráriumot adok.
– Helyesen van miss. Bizza reám; én biztositom kegyednek a veszendőben levő ötezer forintját. Jegyezze fel névjegyére szállását, s maradjon otthon, félóra mulva elküldöm az aláirandó okmányokat, s azután legyen szerencsém délután két órakor.
A miss bucsuzott és ment.
Grisák ur azonnal elkésziteté segédeivel a szükséges okmányokat, a mikből nem hiányzott a miss által aláirandó kötvény az ügyvédi honorariumról sem.
Két óra mulva visszajött Maxenpfutsch ur.
– Igen sajnálom önt, – szólt doctor Grisák az érkezőnek; de a mitől tartottunk, megtörtént. Miss Natalie keresetet fog inditani ön ellen, az ön hibája miatt elveszendő ötezer forintért. Itt az ügyvédi megbizás részemre.
Maxenpfutsch ur arczán nagy törekedés volt észrevehető, a szájával nézni, a szemeivel pedig beszélni, a mi egy részben sem sikerült.
– Director ur; én csak egy módot látok önre nézve a hinárból kikapaszkodhatni, csupán csak egyet.
Maxenpfutsch ur nem bánta, ha fél lesz is, csak legyen.
– A mi által ön nemcsak nem veszit ötezer forintot, hanem még ön kap ötezeret.
Vendelin ur azt hiszi, hogy ez boszorkányság.
Doctor ur megfogta a gallérát az érdemes férfiunak s homlokával csak nem betörve az orrát, monda.
– Nincs más mód, mint hogy vegye ön maga nőül a misst!
S igen jó volt, hogy fogta Vendelin ur gallérját, mert az hanyatt akart esni e szóra.