– No no, barátom, monda féloldalra forditott fejjel kacsintva Grisák ur. Gondolja meg a dolgot, ötezer forintot veszteni, vagy ötezeret nyerni, az tizezer forint különbség. Aztán a missnek státuspapirosai is vannak, a multkor én hoztam el a couponjait. Legalább ötezer forint.
Maxenpfutsch ur most már kevésbé találta visszariasztónak az ajánlatot. Ha jól veszi az ember, a miss egészen az ő idejéhez való feleség.
– Gondolja meg ön gyorsan s határozzon gyorsan; mert a miss sürget.
– De hiszen nem is vagyok arról bizonyos, hogy vajjon ő akar-e?
– Azt bizza ön rám.
– Jó, itt a kezem. Legyek én az áldozat; szólt resignatióval a balsors üldözte férfi.
– Tessék irni, itt az én iróasztalomnál; csak be kell tölteni az ügyvédi meghatalmazást: igy ni. És erre a másik papirra; kérem a bélyegen keresztül. Ugy hiszem elég lesz ötszáz forint: ügyvédi honorarium.
Vendelin ur megvakarta a füle tövét. Ötszáz. Igy aztán csak 4500 marad a hozomány. De az is jobb, mint még egyszer annyit fizetni. Isten neki! Veszett fejszének a nyele!
– Igy ni; már most este hat órakor látogasson ön meg ujra; addig végzek.
Maxenpfutsch ur szédelegve támolgott odább.
Két órakor megjelent miss Natalie.
Doctor ur igen fanyar képpel fogadta.
– Kedvesem: a kegyed ügye egészen roszul áll; beszéltem Maxenpfutsch urral; s ő azon nyomatékos ellenvetést tevé, hogy kegyed már akkor, midőn alkalmat adott Straffnak, hogy növendékét elcsábitsa, okot adott arra, hogy a stipulált 5000 forintot elveszitse, s igy ő e veszteségért nem lehet felelős. – Óh ez igen furfangos ember! Valóságos prókátor. Kénytelen vagyok azt hinni, hogy igaza van.
A miss egy pohár vizet kért, nehogy elájuljon.
– Hanem én még látok egy módot magam előtt, mely által kegyed veszendő pénzéhez s a mi több, jó hirneve rehabilitatiójához juthatna. Figyeljen kérem rám, és ne aléldozzon; – mert ez nagyon komoly dolog. Nincs más mód, mint kegyednek Maxenpfutsch ur nejévé lenni.
– Ah uram! kiálta a szemérmes hölgy, fátyolát még sürübbre huzva arcza előtt.
– A baj meg van, hozzá a compromissió. Kegyed miss rosz hirbe jön, pénzét is elveszti, mig ha nőül megy a directorhoz, pénzét megnyeri, hire csorbátlan marad, s kegyed kap egy derék férjet. Gondolja meg, olyan állásban, egy jószágdirector!
– Ah uram, – de – de akar-e ő?
Jól vagyunk már.
– Azt csak bizza kegyed rám, miss Natalie. Maxenpfutsch nemes lelkü, hozzájárulható jellem, s ha én lelkére fogok beszélni: átlátandja, hogy egy characteres ember itt nem tehet mást, mint hogy a kit önkénytelenül elejtett, saját kezével emelje fel. Miss! Bizza kegyed rám, – legjobb barátjára, – hogy sorsa felől intézkedjem.
A miss térdre esett előtte.
– Uram! Ön az ártatlanok őrangyala. Vegyen oltalma alá.
Őrangyal ur felemelé a hölgyet s igen szépen kérte, hogy délután hat órakor legyen ismét szerencséje e helyütt; mit az erősen zokogva meg is igért.
Doctor Grisák délután hat óráig utána járt, hogy a szükséges dispensatiókat megszerezze védenczei számára; akkorra megiratta a szükséges házassági szerződéseket; s midőn a mondott órában a miss és a direktor megjelentek lakásán, készen várt reájuk; külön-külön mindegyik érkezőnek bizalmasan megsugva, hogy tökéletesen rendben van minden.
Hálás pillantások jutalmazák közlését.
– Miss Natalie, szólt Vendelin ur, ki ezuttal fehér mellényt és nyakkendőt viselt, én kegyednek mindig őszinte tisztelője voltam.
– Uram! biztositá őt a miss. Az én becsülésem ön iránt nagyon régi.
– Igy ni! Kiálta közbe Grisák ur; teljesen értjük egymást. Két nemes sziv föltalálta egymást. Nagysáim! Itt a szerződvény; tessenek alá irni: el van intézve minden. A lelkész vár reánk.
– Ilyen sietve, sipegé miss Natalie s igyekezett keztyüs kézzel aláirni nevét a boldogságot kötelező okiratnak. Hasonlót cselekvék Vendelin ur is.
Egy óra mulva férj és feleség voltak.
Egy óra mulva füttyöket hányva polkázott egyedül alá s fel szobájában dr. Grisák; s danolt hozzá valami rázkódó nótát. Ezeket szépen összeboronálta. A jó mulatság mellé, hogy Maxenpfuttschal elvetette a misst, még az a kis nyereség is járult, hogy igy a miss számára megmentett 5000 forintból a vőlegénytől is, a menyasszonytól is juttatott magának 500 forintocskákat; azt pedig a házasság utáni nap rögtön kifizetheté, ő levén Ankerschmidtné végrendeletének végrehajtója. Az illető összeget Ankerschmidt soha sem is kezelte.
Csak az az egy látszik különösnek a doctor urnál, hogy ő, ki ilyen mulatságosan összetréfált magának hét óra lefolyása alatt ezer forintot, mint utasithatá vissza Straffnak huszezer forintos ajánlatát, ha Ankerschmidt elleni ügyét elvállalja?
Hanem ezt rögtön értenők, ha ugy láthatnók Ankerschmidtné végrendeletét, mint doctor ur láthatja; levén abban egy végzetes záradék, mely azt rendeli, hogy ha a leányok valamelyike apja ellenére választana férjet; az minden igényét az örökséghez elveszitse.
Innen az a magán semmi foltot meg nem szenvedő nagy becsület!
* * *
Tapasztalt férfiak tudósitásai szerint K*stein a státus börtönök akademiája.
Arad, Komárom, Józsefváros, a pesti uj épület mind csak gymnasiumok és elemi tanodák hozzá képest; a ki még csak ezekben végezte a cursust, az ne is beszéljen; az csak félig van értesülve.
Már az ötödik évet tölti Garanvölgyi Aladár e nagy akademiában.
Szobája hosszában négy lépés, keresztben három s nagyon kevés fényüzéssel van kiállitva, egy szék, egy ágy, egy asztal. Csak az ajtókra nem lehet panasz, az van három, mely egymásra nyilik. Ez fogalmat ad a fal vastagságáról, a hol a középső ajtó nyilhatik a két másik érintése nélkül.
Egy délelőtt, szokatlan órában csörömpöltek a kulcsok Aladár hármas záraiban, s eléje lépett egyike azon nagy uraknak, a kiket ő nem ismert.
Ez volt Ankerschmidt lovag.
Ankerschmidt azt képzelte, hogy egy halvány, beesett arczu, megtört alakot fog maga előtt látni, kinek lelkét, kedélyét megfogta a börtön penésze, s ki a regényes monomania egyik késő stadiumában teng már; s mennyire meg volt lepetve, midőn egy vidám kedélyes ifjut lát fölkelni az asztal mellől, kinek életpiros arczán egy árnyéka nincs a búnak, homlokán hiányzanak a ránczok felkiáltó jelei és komoly pauzái, szemei derülten ragyogók, s sötét hajzatában egy szál sem őszült meg időnek előtte.
A fogoly sietett megelőzni látogatóját az üdvözlésben.
– Jó napot uram.
Ankerschmidt inte a tömlöcztartónak, hogy hagyja magukra s az visszahuzódott az ajtók közé.
– Ön Garanvölgyi Aladár? – kérdé Ankerschmidt, katonás nyers hangon a fogolytól. A lovag ezuttal katonai egyenruhát viselt.
– Ugy hínak, uram.
– Mióta van ön itt?
– Nem tudom, nincs naptáram.
– Nincs önnek semmi panasza felügyelőire?
– Semmi panaszom. Meg vagyok velük elégedve.
– Szabad önnek kijárni a szobájából?
– Hetenkint egyszer félórára.
– Nem találja azt kevésnek?
– Sőt ezt sem használom fel soha.
– Miért nem?
– Szeretek ide benn.
– S nem árt az ön egészségének?
– Soha sem szokott bajom lenni.
– Nincs önnek valami kivánsága?
– Semmi sincs. Épen semmi.
– Nem unja magát?
– Nem. Hiszen egyedül vagyok. Nincs a ki untasson.
– S mivel tudja magát elfoglalni egész nap?
– Gondolataimmal.
– Nem adnak önnek könyveket olvasni?
– Nem tudom, mert nem kértem.
– Más foglyoknak meg van engedve gondolataikat leirni, képecskéket festegetni, apró faragványokat készíteni. Ön ezzel nem óhajt szórakozni?
– Nem. Mivel az iráshoz toll, a festéshez ecset, a faragáshoz véső szükséges, és azt mind kérni kellene.
– Nos aztán?
– És miután nekem ugy sincs egyéb társaságom, mint saját magam; szeretek azzal az emberrel, a kivel együtt kell lennem, jó barátságban maradni.
– E szerint ön saját maga neheziti fogságát.
– Igaz uram, hogy sulyos dolog elitélve lenni, de még sulyosabb lenne, ha én magam is elitélném magamat.
– S nem óhajtozik ön az élet apró kényelmei után?
– Nem. Az ember akkor legboldogabb, mikor legkevesebbel beéri.
– Rokonait nem kivánná-e látni?
– Sőt igen sajnálnám őket, ha ilyen messze utra felfáradnának azért, hogy fél óráig idegen emberek ellenőrsége mellett idegen nyelven egy pár nevetségesen közönyös frázist elmondjunk egymásnak. Nem érdemli a fáradságot.
– Nem volt önnek valakije a kit szeretett?
A fogoly nevetni kezdett erre a szóra.
– De hogy nem, – uram – minden fiatal embernek volt az. Asszony, agár s más afféle.
– Ön egy kategoriába sorozza azokat?
– Bocsánat. Tudom, hogy hibáztam; s hogy miért tettem? mindjárt be is vallom. Ugyan is, midőn nagybátyámtól, a ki egy kissé furcsa ember, utoljára elbucsuztam, arra kértem, hogy valahányszor nekem levelet fog irni, menyasszonyommal is irassa a levélbe csak ezt a szócskát: „adieu.“ A legelső levelében már ott volt az „addió,“ de rendkivül iromba betükkel irva, nagybátyám azután egy utóiratban megmagyarázta, hogy ezt az „adieut“ menyasszonyom bizonyos okoknál fogva mellőzvén lefirkantani, a tréfás öreg az agaram első lába körmei közé fogta a tollat, azzal iratta oda; a miből én aztán megtudtam, hogy biz az én menyasszonyom nem igen epedez utánam többé, a mit nagyon okosan is tesz szegény; hanem az agaram még most is hű hozzám, s manupropriáját minden levélben odamellékeli, aláirva: „Cziczke.“
Ankerschmidt azon vette észre, hogy ő maga is kaczag a fogoly által elmondott mulatságos adomán, a mit az oly jó izüen tudott előadni; hisz ő maga kezdte a nevetést, Ankerschmidtre csak ő róla ragadt át. Mikor aztán sokáig nevettek és egyszer elhagyták, s egymás szeme közé néztek; azt látta mind a kettő a másik szemében, hogy ott valami köny van.
Olyan mulatságos történet az, arról az agárról, a „ki“ a fogolynak menyasszonya helyett levelet szokott irni!
Ankerschmidt ismét szigoru arczot öltött; neki nem volt szabad elárulnia magát.
– Fiatal ember, én nem jöttem önhez tréfálózni, hanem azért, hogy a foglyok mint léte felől és magukviseletéről tudomást szerezzek. – Egyet mondhatok önnek. Azt hogy ön veszedelmes ember.
– Miért uram? Mi vád van ellenem?
– Épen az, hogy semmi sincs. A panaszkönyvben minden fogolynak fel van jegyezve kivánsága, panasza, vádjai. Öntől egy betü sincs; ön soha sem kér semmit, soha sem panaszol senkire; udvarias, tartózkodó. Ezek veszedelmes körvonalai egy jellemnek. Ha én rajtam állna, ön soha sem szabadulna ki e börtönből.
– Köszönöm, uram!
– Mit?
– E megtisztelő véleményt.
Ezzel magára hagyta Ankerschmidt a foglyot.
Aladár vállat vonitott, s elkezdett rögtön rá igen szépen és kitanult művészettel népdalokat fütyölni onnan az alföldről; ez volt legfőbb mulatsága. Szerencse, hogy ezt a mindig kész hangszert mindenüvé magával viheti az ember.
Ankerschmidt még hallhatta az ajtókon keresztül. A börtönőr bizonyitá, hogy az a jó kedvü ur odabenn igen szépen tud fütyülni; néha egész operákat elfuj.
A vártoronyban délre harangoztak; Aladár egészséges életmüszereit ez a hang figyelmeztetni szokta az ebéd idejére. Nem igen volt elkényeztetve, biz a foglyokat nem tartják marczipánnal; hanem azt igen is megszokta már, hogy pontosan serviroznak! A mint az óra üt, a hármas ajtó kulcsai csörömpölnek s jön a porkoláb; hóna alatt egy hosszu zsemlyével, tenyerében meg egy tállal, a miben valami van, a mit ételnek hínak. Aladár pedig azt, lett légyen akármi, a végső falatig elszokta költeni, s miután kést, villát nem biztak a kezére, hanem azokkal egy őr állt a háta mögött, ki a husfélét számára elmetélte: annak rendesen megszokta köszönni a szolgálatát, s utalványozá borravalóul a napidijából fennmaradt krajczárokat, a mi a jámbor fiuknak nagy örömet okozott.
Hanem e napon szokatlanul késni találtak a menázszsal. Már egy óra is elmult délután, a mit a várudvarról hangzó dobpörgés jelentett, s az ebéd még sem jött.
Hm, bizonyosan ez a haragos vitéz ur szólhatott odakinn valamit s most megakarják kisérteni, valjon mivel lehetne elrontani jó kedvemet, s nem adnak ebédet. Az se nagy baj.
Azzal elővett egy tegnapról maradt zsemlyét, azt nagy gyönyörüséggel elköltötte, nagyot huzott utána a vizes korsóból, s mint a ki megebédelt, végig veté magát az ágyon.
Még azonban el sem kezdhette jóformán az ebéd utáni siestát, midőn csakugyan csörömpölve nyiltak egymásután az ajtók s nagy sietséggel lépett be rajtuk – ezuttal nem a porkoláb, hanem a felügyelő százados.
– Gyorsan! gyorsan! keljen fel ön uram; – szólt az ágyon fekvőhöz; odasietve hozzá; s megfogva egyik karját.
Aladár felnézett rá és meg sem mozdult.
– Nem érti ön? keljen föl hamar!
– Uram; szólt Aladár, humoros pedantsággal: nekem meg van tiltva civilistákkal beszélnem.
– Hát hogyan?
– Ön pedig előttem e perczben civilista, mert nincs kard az oldalán.
– Igen, mert letettem a várkormányzó urnál, s onnan siettem önhöz.
– Sajnálom, de én tartom magamat a rendszabályhoz s kikérek minden további discursust.
A századosnak nem volt mit tenni, mint elküldeni a börtönészt, hogy hozza el sietve a kardját. Addig Aladár fel sem kelt előtte.
Mikor aztán fel volt kötve kardja: akkor Aladár is leszállt fekhelyéről.
– Parancsára állok.
– Jól van. Tehát parancsolom önnek, hogy azonnal készüljön fel, jőjjön velem a várkormányzóhoz.
– „Keztyüsen“ kell megjelennem? Kérdé Aladár azokra a bizonyos karpereczekre mutatva, a mik vasból vannak, s nem divatból viseltetnek.
– Sőt azok nélkül. Porkoláb; nyissa fel a fogoly ur békóit.
Azután karjára ölté Aladárt a tiszt, s sietve vonta magával.
– Menjünk, menjünk. Várnak ránk.
Aladár vállat vonitott. „Elég időnk van, mig itt időzünk.“
– Ki tudja, szólt a százados, s sietteté a foglyot; kit aztán a várkormányzó ajtajánál, mint illett, előrebocsátott.
A teremben, melybe léptek, a várkormányzón kivül Ankerschmidt lovagot ismeré fel a jelenlévő fényes egyenruhás urak között Aladár.
A várkormányzó eléje ment s megfogta jobbját; katonai nyiltsággal szólva hozzá.
– Garanvölgyi ur, ön mától fogva megszünik vendégem lenni; büntetésének hátralevő ideje elengedtetett; ön ez órától fogva szabad. Azért a bucsulakomát költsük ma el együtt. Ezért hivattam s örülök rajta, hogy ön elfogadta.
Aladár nagy lélekzetet vett; azt még sem tilthatá meg keblének, hogy e hirhallás után szabadon föl ne lehelljen. Szabadnak lenni ismét! visszakapni az életet, a világot!
A másik perczben már ismét humoránál volt.
– Várkormányzó ur, e kegyre nem vagyok érdemes, mert már ebédeltem.
– A mennykőbe, ön fődolognak veszi az ebédre hivást! Hát az, hogy szabadságát visszanyeri?
– Ah, hiszen olyan jól ápoltak itten.
– Bizony uram! szólt közbe mord arczczal Ankerschmidt – ha rajtam állt volna, ön nem is szabadult volna ki egyhamar innen. Minden embernek annyit kell adni a büntetésből, a mennyi megjavitja. A ki könnyünek veszi a lánczot, arra még nehezebbet kell tenni. Ilyen embereket, a kik csak játszanak a bünhödéssel, a kiken meg sem látszik a szenvedés, majd megtudnék én tanitani.
Aladár egészen meg volt felőle győződve, hogy ez a vitéz ur valami nagyon kegyetlen ellensége lehet. Dolgába került a várkormányzónak őket annyira vinni, hogy az asztalnál egymás mellé üljenek.
– Bizony uram – szólt a hadastyán várkormányzó, miután leültek s a levest kioszták – ön csak annak köszönheti szabadulását, hogy valami titkos pártfogója mindent elkövetett sorsa megváltoztatására.
– Nekem? titkos pártfogóm?
– Az, az; valami urhölgy; valami delnő; a ki nem restelte a folyamodást sajátkezüleg leirni; sőt mernék rá esküdni, hogy maga is fogalmazta. Az ide hozzám leérkezett okiratok között lehetetlen volt meg nem ismerni a nőirást és észjárást.
Aladár elgondolkozott; ki lehetett volna az más, mint mégis ő? Talán hát mégis mese az a levelezés a kutya körmével? Talán a nő mégis hivebb?
– Nos? Ön kiváncsi ugy-e azt az irást látni? Megmutathatom. Győződjék meg felőle?
A várkormányzó inte segédének, hogy hozza elő a mondott iratot, s engedjen egy pillantást vetni abba Aladárnak.
A fiatal ember beletekintett az iratba s azután fejet csóvált: ez az irás nem azé, a kiének ő gondolta; – pedig nőirás; és minő természethű érzéssel teljes szavak, minő megható könyörgés! Ki irhatta ezt?
– Ejh! nem szabad ezt olvasni az illetőnek! kiálta mogorván Ankerschmidt, s kikapta kezéből az iratot s visszanyujtá a segédtisztnek. Ezek státus-titkok.
Ez ugyan haragos ember lehet! – gondolá Aladár; de azért lelkébe vésve maradt minden betüje annak az irásnak, hogy évek mulva is rá fogna arra ismerni, ha ismét meglátná azon kéz vonásait.
Még az nap este elhagyta a várat.
* * *
Ankerschmidt elégülten tért haza.
Minthogy senkivel sem közlé, mi dologban és merre jár? kétheti távolléte alatt ő sem tudhatá meg, mik várnak rá odahaza?
Könnyü kedélylyel, mint ki magával meg van elégedve, látogatott fel a székvárosban ügyvédéhez s ösztönszerü elégtételt vélt magának szerezni az által, ha a doctor urat mindjárt első kézszoritásra e kellemes hirrel lepi meg.
– No, tehát Garanvölgyi Aladár kiszabadult.
Doctor Grisáknak szemlátomást nagyot nőtt az orra e mondásra: szépen vagyunk! már most agyiö szép özvegy! ez természetesen, jön vagy a menyasszonyt, vagy a vinculumot elfoglalni, az lesz a legelső dolga; s azzal aztán oda a partie! És ezt a szép mulatságot mind Ankerschmidtnek köszönhetni; a ki szeret olyan lében kanál lenni, a mihez neki semmi köze. Ördög vigye az ilyen katonaféle ember nagylelküségi hajlamait!
Hanem hiszen, gondolá magában doctor Grisák; ha neked volt az én számomra meglepő hired, majd lesz nekem is a te számodra, a min elmulathatsz.
– Nem méltóztatott levelemet kapni, a mit Bécsbe utána küldtem méltóságodnak?
– Nem kaptam semmit. Visszajövet nem jöttem Bécs felé, hanem Fehérvárnak. Nos, mi ujság itthon?
– Semmi jó. De itt van egy levél méltóságod számára Eliz kisasszonytól, ebből alkalmasint megérti az egészet.
– Eliztől? Talán megint valami hallatlan bolondságot követett el az a gyerek?
– Oh, az nem. Nem ő követett el bolondságot. Tessék felbontani a levelet.
Ankerschmidt felszakitá a boritékot s folyton növekedő nyugtalansággal olvasá végig a levél tartalmát.
A mig pedig ő olvasott, az alatt doctor Grisáknak az a nem bolond ötlet támadt a fejében; hogy hát a mit most ez az öreg ur elrontott, azt ő vele magával helyre is lehetne hozatni. Ankerschmidt kiszabaditá nagylelküen Corinna vőlegényét s igy elrontotta Grisák ur házasulási tervét; Ankerschmidt az egyik leányával épen nagyon megjárta, nem volna-e az egészen szinpadi igazságtétel, ha kiki párjához jutna: ha Eliz kisasszonyt Grisák ur kapná már most nőül. Ez nem elvetendő terv.
Ankerschmidt karjai lehanyatlottak a levéllel, miután azt kétszer is keresztül olvasta.
– Hermin megszökött; – rebegé alig hallhatóan.
– Doctor Grisák azt várta, hogy a hadastyán fel fog ugrani, széket asztalt feltaszigál maga körül, szitkozódni, átkozódni fog, kocsit rendel, hogy utánuk rohanjon s meglövöldözze a szökevényeket; s mint csodálkozott, midőn az e helyett bénitó fájdalommal hajtá homlokát tenyerébe s keserüen ismétlé: „Hermin megszökött.“
Erre az elegiacus hangulatra nem volt készen doctor Grisák; erre nem tudta, hogy mit replicázzék?
Ankerschmidt szomoruan hajtá össze a levelet s keblébe tevé, csendes hangon kérdezvén.
– Mondja meg doktor ur őszintén; nagyon keményen bántam én gyermekeimmel? Szigoru voltam hozzájuk? Féltek tőlem?
– Sőt ellenkezőleg, épen az volt a hiba, hogy nagyon is engedékeny volt hozzájuk méltóságod.
– Hát hiszen lányokkal és gyermekekkel hogy gorombáskodnék egy férfi, egy katona? de Hermin, épen ő! Hát mit vétettem én neki?
– Méltóságod elüzte a házból azt, a kit ő szeretett.
– Hát tudhattam én, hogy ő szereti? Hát mondta ő azt nekem? Mondta valakinek? El kellett azért szökni utána? Engemet elhagyni? meggyalázni? Nem tudta azt mondani, a mit huga ir e levélben, hogy ne haragudjam azon emberre, hogy az végtére is lehet tisztességes ember; nem olyan, a milyennek én hiszem. Kissé tulbuzgó talán; de azért becsületes jellem. Nem tudott engemet kiengesztelni iránta? Hanem mindjárt el kellett engemet hagynia? az apját!
Tehát Eliz mentegeti nénjét, meg a csábitót? Ohó! Ennek utjába kell állni.
– Kétségtelen, hogy a complotba méltóságod háta mögött már rég befolytak méltóságod legbizalmasabb emberei, a director és a gouvernante.
– Hogyan? Maxenpfutsch és miss Natalie? Igaz; Eliz őket is mentegeti; de hát mi a patvarért?
– Hogy ők ketten értették egymást, azt onnan hihetni, mert Maxenpfutsch nőül vette miss Nataliet.
– Nőül vette? Igazán? nőül? Kiálta fel hitetlenül Ankerschmidt: No – az az ő dolga. Ez is rendes dolog.
– És rögtön eltávozott.
– Ő is elszökött? Miss Nataliét is szöktették? Menydörgős adta! Hát én tőlem minden fehér cselédet az ablakon visznek ki; nem is kerülnek az ajtóra érte.
– Ugy hiszem, okuk volt rá.
– Okuk? Mi okuk? Csak nem féltek tán, hogy meggátolom összekelésüket?
– Attól nem; hanem hogy Hermin kisasszony viszonyáért fogja őket felelőssé tenni méltóságod.
– No az igaz, hogy nagyon megszidtam volna; de azért megszökni! Elhagyni egy jószágigazgatónak az állomását, az mégis csak sok!
– Ugy hiszem, hogy biztositották magukat a kárpótlás felől.
– Mi uton?
– Nálam voltak s a nevelőnének hagyományozott összeget az egybekelés után kifizetteték.
– Kifizette ön szó nélkül?
– Tartoztam vele.
– Nagyon helyesen tette. Hanem az mindössze ötezer forint. Nálam majd annyira ment a director évi fizetése.
– Még egy kis magyarázat szükséges a dologhoz. Ezt az ötezer forintot, bizonyosan tudom, Maxenpfutsch ur oly jól hiszi befektetni, hogy abból huszonötezer legyen. Persze csalódik nagyon.
– Mi az? mit talált fel?
– Egy bolond embert, a kire elköltse a pénzét. – Tudatnom kell méltóságoddal, miszerint méltóságod veje; (már az, nem tehetünk róla) kinek igazi neve Straff.
– Straff! Átkozott furcsa név.
– Bizony az.
– Az én leányom! Jól van; mondja tovább.
– Tehát az az ur azóta nálam járt s nekem huszezer forintot ajánlott, ha bizonyos ügyét felvállalom: de a mit én visszautasitottam. Azóta megtudtam, hogy Maxenpfutsch ur ajánlkozott ez ügy előleges költségeit fedezni, ha ama huszezer forintot a per megnyerte esetében, számára kötelezi Straff ur.
– Ah, tehát igy kap 20-at 5-ért? S micsoda pör az?
– Semmi egyéb, mint Straff ur keresete méltóságod ellen, mely által neje hozományát kivánja kiadatni az anyai örökségből.
– De hisz akkor Straff nagy bolond s Maxenpfutsch még nagyobb.
– Én is ugy gondolom.
– Mert hiszen én pör nélkül is kiadom leányom örökségét. Azért nem kell neki huszezeret kidobni az ablakon.
– Hogyan? Méltóságod nem tudná, hogy joga van a végrendelet szerint azon esetben, ha leányai valamelyike akarata ellen megy férjhez, őt az örökségből kirekeszteni?
– Ah uram! Mit gondol ön? Csak nem képzeli, hogy én bármily ürügy alatt leányaim valamelyikének vagyonát bitoroljam?
– De ha a végrendelkező akarata igy volt.
– Ah, az csak ijeszgetésnek volt szánva; de ha megtörtént, ki tehet már róla. Én csak nem fogom a leányom birtokát a magam számára lefoglalni?
– Nem; hanem a másik gyermek számára.
– Ah, azt Eliz el nem fogadná. Nem, uram; a mi a gyermekeké, az a gyermekeké. Nekem van tisztességes nyugdijam, a miből megélek. Ők hadd boldoguljanak.
Doctor Grisák látta, hogy olyan ember áll előtte, a kin nem fog a golyóbis. Ez megsebesithetetlen! Könnyü igy katonának lenni. Hanem még hátra van az Achilles-sark, s hátra van az utoljára hagyott mérgezett nyil, a mely bizonyosan találni fog.
– És igy méltóságod hajlandó lenne leánya elcsábitójával kibékülni?
– Micsoda, „kibékülni?“ pattant fel haragosan Ankersmidt. Az én állásomban szokás „megbocsátani“, de nem „kibékülni.“
– Tehát méltóztatik „amnestiát adni“ Straff urnak?
– Ejh, mit Straff? én nem ismerem őt azon a néven, mondja ön, hogy Bogumil. De mi a patvarért volt ennek az embernek annyiféle neve?
– Oh ennek nagyon alapos okai vannak.
– Üldözött lett volna?
– Sőt ellenkezőleg.
– Ellenkezőleg? Nem értem.
– E körülmény inkább „megbizás“ folytán származott.
– Micsoda? Az az ember valami fontos személy lett volna?
– Óh, igen fontos. E napokban ismertette meg velem Bräuhäusel ur egész állását bizalmasan.
– És megnyugtatólag szólt felőle? – sürgeté ügynökétől a szót Ankersmidt.
Doctor Grisák huzódott s tartogatta véleményét.
– No, ugy, hát, a hogy vesszük.
– A hogy vesszük! De én nekem érdekemben áll tudni, hogy mint veszszük? Azt már csak megengedi doctor ur, hogy nekem kötelességem megtudni, mi az az ember, a ki a leányomat akaratom ellen elvette? mert attól függ, hogy mennyire érdemli ki utólagosan becsülésemet, hogy magam elé ereszszem-e vagy sem?
– Én valóban itt nem tudok tanácsot adni, szólt doktor Grisák s egy pár török pipát hozott elő, czifra szárral, hogy elbarikádozza magát a támadás elől.
– Nem tud tanácsot adni? szólt boszusan Ankersmidt. Csak nem kriminálista az az ember?!
– Óh, akkor tudnék tanácsot adni, ha az volna. Au contraire. Tessék rágyujtani.
– Ejh, nem akarok én most; dörgött mérgesen a hadastyán; – hanem azért elvette a pipát s arra használta, hogy előadása nyomatékossága végett nagyokat ütögetett vele az asztalra. Feleljen ön egyenesen? Becsüli ön „maga“ azt az embert, vagy nem?
Doctor Grisáknak épen be volt dugva a szája a csibukkal, mert épen akkor gyujtott rá, hát csak a szemöldökeit rángatta, azzal felelt; s csavargatta a fejét jobbra, balra.
– De ugyan az Isten áldja meg; kapok választ!
Doctor Grisák, ha azt nem akarta, hogy vagy a pipaszár, vagy az asztal meghasadjon, kénytelen volt hangot adni.
– No, én nem mondom, hogy nem becsülöm.
– Ez nem felelet.
– Annyit mondhatok, hogy hivatalos állása van.
– Micsoda hivatala van?
– Bocsánatot kérek. Nekem ezt az illető kutforrás titokban engedé meritenem s nem jogositott fel annak tovább adására.
– Teringettét! dühönge a lovag ur, a pipaszárat ivvé hajtogatva két keze közt, szive melegében, micsoda hivatal lehet az, a mit titokban szokás tartani?
Doctor Grisáknak felelet helyett leesett a pipája a csibukszárról, s nagy sietsége volt a tüzes dohányt összeseperni, hogy össze ne égesse a szőnyeget.
– Csak nem – hóhér!?
Doctor ur e tragoediába való felkiáltásra elnevette magát.
– Ah, dehogy! Annyira nem vitte.
– Uram. Szólt Ankersmidt; én kérem, kényszeritem önt, hogy mondja meg nekem e titkot. Fogadom önnek becsületszavamra, hogy soha senkivel nem fogom azt közleni, sem semmi használatát nem veszem; de nekem azt tudnom kell!
Ez a „kell“ oly erélyesen volt mondva, s a lovag ur oly sokatigérő módon fogta marokra a pipaszárat, hogy doctor ur beteltnek hivé az időt, melyben a kegyelemdöfést ki kell neki szolgáltatni.
Odahajolt tehát a lovag ur füléhez s bizalmas suttogással monda.
– Straff ur, a hogy én tudom; a „cabinet noir“-ban van alkalmazva!
Ankersmidt felugrott e szóra a karszékből, mintha elsült bomba lökte volna fel; s nem tudta, hogy micsoda szót találjon legelőbb érzelmei kifejezésére; azonközben a pipaszárat ugy összehajtotta, hogy ketté recscsent, s e „pálczatörés“ szájába adta a szót:
– Istennél a kegyelem! szólt odavetve a tört pipaszárat az asztalra. Eleget tudok; semmit sem akarok róluk többé hallani!
Ah! Ez tehát még is talált.
– Doktor ur, tegye ön, a mit a törvény parancsol! Én kardbojtom tisztaságára fogadom, hogy azt az embert soha fiamnak, feleségét leányomnak el nem ismerem, hogy jogaimmal a legszigorubban élni fogok, hogy soha egy fillért, ha a haláltul válthatnám meg őket, nem fogok nekik adni. Cselekedjék ön ugy, mint ügyvéd, s ne próbáljon engem egyezkedésre birni. Én önhöz utasitok mindent. Hozzám ne irjanak ők soha; mert én meg vagyok ölve, meg vagyok halva. Hat érdemjel a mellemen nem takarja el ezt. Köszönöm doctor ur, hogy ezt tudatta velem.
Ankersmidt annyira ingerült volt, hogy az ügyvéd szobájában felcsapta kalapját a fejére; maga sem vette észre.
Azután tompa hangon mondá még.
– E dolgot ne tudja meg senki. Elég ha mi ketten tudjuk. Az ördögbe, elég, ha én magam tudom! Hogy kerüljek ezután saját szemem elé? Hogy nézzek tükörbe? Vigye el önt az ördög ezzel a hirrel. Köszönöm, nagyon köszönöm.
Azzal eltávozott s bevágta maga után az ajtót.
Két percz mulva megint visszajött.
– Doctor! Azt gondolom, hogy meg kell változtatnom a nevemet! mi annak a módja? Járjon utána. Nem akarok Ankersmidt lenni tovább! Kukoricza János, vagy Ludas Matyi, vagy akár mi a sárkánykigyó! de le kell vetnem a bőrömet!
Doctor ur azt mondta rá, hogy jól van jól, csak most már tessék hazamenni.
Ankerschmidt azonban még tovább is főzte az ötletét s midőn az irodában letett felöltönyét egyik szolgálatkész irnok felsegitené rá: azt kérdezte a jámbor fiutól.
– Hogy forditaná magyarra e nevet „Ankerschmidt?“
Az ifju jogtudós hivatalos készséggel megfelelt.
– „Vasmacskakovácsy.“
Ankerschmidt szomoruan nézett végig rajta s nádpálczáját átvéve kezéből, visszadörmögé.
– Szamár vagy öcsém; – de annak is én vagyok az oka.
Ankerschmidt lovag haragja annál jobban nőtt, minél jobban közeledett haza felé.
Már az uton ugy járt a kocsisával, hogy keményen kérdőre találta fogni, ki volt az a felkötni való akasztófa czimere a kocsisok közül, a melyik az urasági lovakkal elszállitotta a szökevényeket? mert azt ő haladék nélkül főbe lövi.
Olyan bolond kocsis persze nincs a világon, a ki az ilyen benevolizálásra azt felelné, hogy „a biz én voltam,“ hanem ha érzi magában, hogy csakugyan ő volt, hát nagyot esküszik a kalendárium minden szent neveire, hogy fusson ki mind a két szeme, ha ő csak tud is felőle valamit; s mikor aztán a fele uton a csárdánál itatni megállnak, kerülfordul, a csárda mögé kerül s azzal vesd el magad! neki a széles világnak; ott hagy kocsit, lovat, gazdát, nem kérdezve, hogy miként utaznak tovább?
Tehát Ankerschmidt egészen igy járt. Agyonijeszgetett kocsisa a Megitató csárdánál megszökött, s ő utoljára is hosszu haszontalan várakozás után kénytelen volt a kocsmáros kukoriczanadrágos kocsisát ültetni fel a bakra a czifra vadász mellé s ugy hajtani hazáig.
Ez még magasabbra fokozta dühét.
Az elszökött kocsis pedig szaladt egyenesen toronyirányban haza: fellármázta a cselédséget hogy „jön az ur!“, két pisztoly van mind a két kezében, öl, vág, lő minden embert, meglövi legelébb is a kapust, mért nem vigyázott jobban az ajtón? meglövi a béreseket, mért nem jártak az udvaron? meglövi a szobaleányt, mért nem ügyelt a kisasszonyra? meg a szakácsot, a miért utravaló pogácsát sütött neki; és utoljára a komondorokat, hogy mért nem ugattak?
A házi nép e rémhirre, mintha a tatár jönne Batu Khánnal, nagy riadásnak esett, s kevés kellett volna hozzá, hogy Ankerschmidt lovag abban a perczben, a midőn megérkezik, egy szolgálatra teremtett lelket se találjon a házánál; a mi minden bizonynyal meg is történt volna, ha jó szerencsére Eliz kisasszony meg nem tudta volna a riadalt Gyuszitól, ki maga is fegyverviselő strázsa létére nem szégyenlett sirva fakadni; s dugta mindenfelé a puskáját, mintha olvasta volna már valahol, hogy ilyen ostrom idején legelső veszedelem éri azokat, a kik fegyverrel kezükben fogatnak el.
Eliz kisietett a cselédekhez; s iparkodott őket megnyugtatni. Ne tegyenek valami balgaságot. A papa jó ember, s ők nem tehetnek semmiről. Maradjanak szépen az előszobában összegyülve. A papa nem szokott bántani senkit. Ő maga fog eléje lemenni. S addig nem engedi feljönni a lépcsőn, mig ki nem engesztelte.
E biztatással annyira vitte a cselédséget, hogy szavára együtt maradtak az előszobában, hanem azért a szakács inditványára nem tartatott fölöslegesnek a folyosó végén levő ajtót előlegesen nyitva tartani, hogy a mint az első lövés történik, mely valószinüleg a kisasszonyt fogja érni, a többiek gyorsan menekülhessenek. Hanem az incriminált kocsis csakugyan fusson.
Alig történt meg ez intézkedés, midőn az udvarra hajtó kocsi dörgése jelenté, hogy megérkezett az ur; itt a veszedelem.
Eliz a fedett csarnokig eléje ment, a hol a kocsi megállt, s iparkodott atyját lesegiteni a leszálláskor.
A lovag ur indulatosan utasitá el leányát magától.
– Vissza! – Ki engedte meg, hogy a házból kilépj? – Miért nem maradsz szobádban?
– No, ne haragudjál. Engesztelé őt a lyánka, ellenkezései daczára hozzá simulva, s gyermeki bizalommal nyulva a kéz után, melynek szabad áldani és verni; mely büntethet és oltalmazhat, a hogy neki tetszik. Ne légy oly haragos.
Ankerschmidt lelkében pedig már ekkor potentiára volt emelve minden kegyetlen indulat.
– Ördög, menykő! kiálta, elrántva kezét leányáéból. Én nem enyelegni jöttem, hanem megtorolni! Ma nem fogunk tréfálni, kisasszony! hanem szigoru vizsgálatot tenni, itélni és büntetni! Érti-e?!
Eliz félénken visszahuzódott, s mint egy remegő őzike, melynek védni kellene magát a nagy haragos oroszlán ellen, félénk nagy szemeit apja lángoló arczához emelve, a remegés naiv hangján igy szólt:
– Kérem – szépen – főparancsnok ur, – nem tetszik tudni, – hol maradt – a papa?
E gyermeteg kérdés oly megkapó természetességgel volt mondva, s oly valódian szinezve a tréfa és érzékenység szemrehányásával, hogy Ankerschmidt abban a pillanatban nem tehetett mást, mint hogy magához ölelje és összecsókolja leánykáját; s miután ez már megtörtént vele, többé nem talált vissza abba a hangulatba, a melyen itéletet osztani akart; nem tudott dühösködni, átkozódni. Ez a gyermekölelés minden epétől megfosztja az embert.
– Te jó gyermek voltál. Téged szeretlek, suttogá. Látod: elvittem azt, a mit irtál, oda, a hol használt. Az az ember már szabad.
– Szabad!?
– Ugy-e, te ennek örülsz? Látod, a mig én azután jártam, hogy neked ilyen örömöt szerezzek, az alatt nekem milyen szomoruságot szereztek itthon. Te nem; te nem; hiszen te jó vagy. – Ne szólj, ne szólj! – Láttál az elébb, milyen voltam? Ugy-e nem szeretnél olyannak látni többet? No hát, ha azt nem akarod, hogy ismét azt az arczomat lásd, azt a hangomat halld, a mitől irtózol: elő ne hozd nekem azt a két embert soha; mert látod vén katona vagyok; sokszor verekedtem nagyon meleg csatákban, de soha nem tanitott meg senki, hogy mit tesz dühösnek lenni? hanem most már tudom. Egy szót se róluk, mert a mint azokat eszembe juttatják, nem ismerek magamra többé.
Ez alatt felérkeztek a lépcsőkön.
A cselédek, kik az ajtó nyiláson át lesték a dolog kimenetelét, látva, hogy a lovag szép csendesen jön a karjára füzött kisasszonynyal, uj bizalmat meritettek az események folyamához s siettek ajtót tárni, – a midőn is a legbátrabbak legelől, ugymint a kulcsárné és szobaleány, hátrább a férfi cselédség, eléje somfordálának s kézcsókolva erősiték, hogy ők épen nem okai semminek.
Ankerschmidt szigoru tekintettel nézett széjjel a remegőkön s menydörgő hangon kiálta reájuk: „Ördög, menykő! Ti semmirevalók! Azt mondom, átkozom a lelkit! hogy ez többet meg ne történjék!“
Azzal ment, leánykáját kézen fogva, szobájába.
Megengedte neki, hogy segitsen az átöltözésnél. Azalatt elmondta neki, hol járt? mi sikerrel? Milyen kegyetlen szivü embert szabaditott ki?
– Most már édes leánykám, igy vagyunk. Én többet a házhoz olyan őrt, a ki te rád vigyázzon, nem fogadok. Be sem zárlak, mert vénségemre nem akarok porkoláb hivatalt viselni; hanem megmondom neked, hogy mire vigyázz? Egyik leányom férjét a kabinet noirból kapta; s ez nekem elég gyász, de még nagyobb gyász lenne az, ha valaki azt mondhatná, hogy a másik leányom meg egy gazdag ifjut szabaditott meg a börtönből azért, – hogy férjhez mehessen hozzá. Értesz engem ugye?
– Értelek. – Nem fogok vele találkozni soha.
– Parolát rá…
Eliz kezét nyujtá atyjának, a hadastyán megszoritá azt, mint valami komoly nagy emberét; s már most becsületszavadra járhatsz, a hol akarsz.
Eliz mosolyogva csókolta meg atyja arczát mindkétfelől; óh neki soha sem lesz szabad azt észrevennie, hogy ez adott szót megtartani mennyi szivfájásba kerül.
– Aztán még egyet, leánykám; szólt Ankerschmidt. Engem nagyon keserit a mult; haragszom még a nevekre is, még a tükörre is, a mi tegnapi arczomat mutatja. Kérlek, szokjál hozzá, hogy ha ezután „Erzsikének“ foglak szólitani. S már most láss a házi gond után, mert magad vagy a gazdasszony.
A lyánka dalos enyelgéssel szökellt tova.
‚Erzsike!‘ hangzott utána Ankerschmidt szava.
A lyánka visszadugta fejecskéjét az ajtón.
– Jól van. Szólt tréfálózva Ankerschmidt. Csak azt akartam tudni, hogy érted-e már?
Erzsike vidám arcza aztán egy percz alatt megédesité az egész háznép kedélyét.
George, az inas, kinek hivatala volt urát borotválni, sietett fel hozzá a meleg vizzel, s igen rövid idő mulva jött vissza bögréstül együtt a konyhába, s ott elbeszélé a cselédségnek, hogy az ur igy szólt hozzá: „mi kell Gyurka!“ – „Jövök borotválni, méltóságod.“ – „Nem engem többet ebben az életben!“ felelt az ur.
A méltóságos ur szakállt akar ereszteni!
… Az ember meggyülöli a multat; meggyülöli még azt a tükröt is, a mely tegnapi arczát mutatta; és ilyen – nagyon sok van a ‚mi‘ életünkben.
Corinna megtudta doctor Grisáktól a Jób hirt, hogy vőlegénye kiszabadult.
Ez rettenetes csapás!
Hogy nem lehetett megelőzni, az nagy baj; de már most gondoskodni kell felőle, hogy utólagosan el lehessen venni a veszély fulánkját.
Corinna azt hivé, hogy Aladár ezóta már otthon van. Nem képzelheté, hogy valaki, a kinek azt mondják, hogy szabad, jobban ne siessen, mint az, a ki kiszabaditotta. Ha Ankerschmidt megjöhetett Pestre, Aladár bizonyosan otthon van már nagybátyjánál.
Mit gondol ki a furfangos asszonyi ész?
Corinna egyedül bezárkózott szobájába, s leült levelet irni – Garanvölgyi Aladárnak. Különös módja az irásnak! Corinna ezuttal nyomtatási betükkel irt. Ez arra való, hogy az irásjegyekről ne lehessen a kézre ismerni, mely azokat irta.
„Kedves barátom Aladár.“
Vigyázz magadra, hogy egyik rabságból a másikba ne essél. Nem tanácsolom, hogy a régi menyasszonyodra, Corinnára gondolj. Ő nem az, a kinek te képzeled. Ő egy csélcsap, kaczér teremtés, a ki minden udvarlót elfogad. A minap is azzal dicsekedett, hogy a gavallérjaiból ötös fogatot csinál. Nagyon meg volnál vele átkozva, ha elvennéd. Azt se hidd, hogy gazdag, mert nagyon sok adóssága van. Higyj nekem, a ki régi jó czimborád vagyok, hogy sokkal jobban teszed, ha összetéped házassági szerződésedet s elfelejtkezel a csapodárról, mintha láncz helyett lánczot cserélsz. Hidd el, hogy sokkal szebb a független élet, barátom; majd ha feljösz Pestre, milyen jól mulatunk. Itt a sok szép tánczosné, minek kötnéd le egyhez magadat? Ne házasodjál meg barátom! Ki tudja, micsoda szerencsét tehetsz még.
Igaz hű czimborád „Ne tudd ki.“
Ezt a levelet azután boritékba zárta s hogy még a pecsétről se jöhessenek szerzőjének nyomára, egy camaeával nyomta le a spanyolviaszt. Azzal szinte nyomtatás-betükkel odarajzolta a czimlapra Aladár nevét és lakását, s rábizta az inasára, hogy ezt a levelet adja fel a postára és recomandirozza.
Alig két héttel az előtt lépett életbe a postáknál az a sajátságos intézkedés, hogy ha valaki ajánlási vevény mellett akar levelet bizni a postára, az a küldő nevét is tartozik feljegyezni a levél hátuljára a pecsét mellé jobb oldalra keresztben, a mit ha valaki elmulasztott, a „grimmiger Schalterlöwe“ visszadobta a levelét s jól összeszidta hozzá, és haza kergette a levélhozót, hogy irja fel otthon, a mit elmulasztott. Mert azt a státusnak kell tudni, hogy ki küldi a levelet saját postahivatala által? s a státus épen nem teheti föl, hogy akadhatnak malitiosus levélirók, kik a saját nevük helyett Cornelius Nepost, vagy Bar Cochebát irhatják kivül; hiszen megesküdni nem kell rá.
A postai oroszlán megfogja a ketreczébe dobott levelet, megméri, megvizsgálja, jó helyre van-e ragasztva a postabélyeg, egyik jobbról felyül, másik balról a behajtásra? illetékes bélyegek-e lat és mértföldtáv szerint; „hát a név miért nincs rá irva!“ förmed rá egyszerre a hozóra.
– Hiszen rajta a név: felel az ártatlanul.
– De a másik név?
– Hiszen kérem, csak egy embernek szól.
– Micsoda? Te szamár! A küldő neve: a ki küldi. Ide kell irni. Marsch vissza! vissza kell vinni és ráirni.
A jámbor cseléd addig szabadkozik, hogy ne küldje vissza azzal a levéllel a nagyságos ur, messze laknak, sok lépcsőt kell szaladni, hiszen irja rá inkább maga, ott a toll a keze alatt, nem kerül az nagy fáradságba; mig a levélketrecz oroszlánya meghagyja lágyitani kőkemény szivét, s elkapja mérgesen a levelet, no hát hogy hiják?
– Nagyságos…
– Mit? Majd én neked még titulust is irok? – Nevét?
– Garanvölgyi Corinna.
– Áron Löwi Khorin?
– Nem. Nem zsidó az. Asszonyság.
– Oh, ördög bujjék beléd. Majd én még sylabizálok itt neked. Nesze a toll, ird rá magad.
Az inas aztán marokra fogja a tollat s olyan szépen odakanyaritja verébfej nagyságu betükkel urnéja nevét az „anonym“ levél hátuljára, hogy abból egy betü sem marad ki, igy aztán felveszi a posta s téritvényt is ad róla.
Már most aztán Corinna meg lehet arról nyugodva, hogy anonym levele okvetlenül kézhez fog jutni, s hogy a ki azt kezéhez veszi, okvetlen elébb fogja tudni, hogy ki irta a levelet, mint azt, hogy mit irt benne?
Kampós uram pedig ugyanezen a napon érté meg Bräuhäusel ur szájából, hogy az egész elővizsgálati ügy kegyelem utján meg levén szüntetve, ezuttal minden komolyabb következések nélkül haza mehet. Ha valami észrevétele volna, azt mondja meg, majd protocollumba veszik.
Kampós uram köszönte a protocollumot; de nem él vele; majd csak inkább haza siet már.
Nem is soká késedelmeskedett, hanem kimenvén a hetivásárosokhoz, ott lelt mindjárt a falujából való embert, azzal megalkudott, s a mint ez a libáit eladta, mindjárt utra is kelt.
A megyei székvárosban megállt a posta előtt egy szóra, hogy nincs-e az urnak szóló levél? De bizony van. Azt tehát magához vette és vivé haza.
Az öreg Garanvölgyi kandallója előtt olvasgatá Tacitusát, midőn Kampós uram exiliumából megérkezék.
Nagy zajjal jött a derék ur, mint illik honfimartyrhoz, ki négy hétig lakta meg az untersuchungshaftot, s hált a pricsen és evett porkoláb-kosztot.
Tudott is a jeles honfi polgártárs annyi adomát és megtörtént dolgot e négy héti fogságban létéről egy lélekzet alatt elmesélni Garanvölgyi urnak, a mennyit Aladár hét évi terhes dolgairól nem fog élete fogytáig közrebocsátani.
No de nagyon örült az öreg ur mégis, hogy ismét láthatá hű és kedves emberét. Nagyon nélkülözte már, hogy annyi idő óta nem hallá nemes alapu hazafiui dicsekedéseit.
Milyen boldog ez most, hogy négy hétig fogva volt, s erről most végnélkül beszélhet! Milyen könnyü az embereknek „apró örömöket“ szerezni.
– De ni ni! Majd el is felejtem. Egy levelet is hoztam a postáról. Corinna ő nagyságától.
– Hogy tudja, hogy tőle jön?
– Rá van irva kivül a boritékra. Most ez az uj rend.
– Szép rend. Mutassa hát.
A mint az öreg ur megnézi a levelet, fejet csóvál.
– Hisz ez Aladárnak van czimezve.
– Hadd lám. A biz a! Bizonyosan tévedés lesz. Az asszonyságnak Aladáron jár az esze, s rá szaladt a keze. Nagyságodnak szól az bizonyosan. Hisz akkor nem küldte volna ide a faluba, hanem egyenesen K*steinba.
– Talán azért küldte ide, hogy majd én elküldöm neki.
– Nem ugy lesz az. Világos, hogy nagyságodnak szól. Hiszen az van ide irva, hogy „teljes tisztelettel.“ Már pedig ha Aladár urnak irna, akkor csak azt tenné oda, hogy „szeretettel.“ Nem igaz? Aztán meg az is itt van nagy betükkel, hogy „sürgős“ három felkiáltó jellel. – No Aladár urnak csak nem irhatja valaki a levelére, hogy „sürgős,“ mert azzal ugyan nem fognak azért jobban sietni. Nagyságodnak szól ez.
A legutóbbi ok Garanvölgyit is meggyőzte a felől, hogy a menyecskének csakugyan ő vele van valami sürgős elintézni valója, s ugy siettében vétette el a keresztnevét, Aladárét szalasztva ki a tollból. No hát lássuk mit ir?
Garanvölgyi minél tovább olvasta a levelet, annál jobban bámult rajta; majd a boritékot nézte, majd megint a levelet kezdte ujra; de nem tudott belőle kiigazodni.
„Egyik fogságból a másikba?“ – Mit akar ezzel? „Mondjon le a menyasszonyáról.“ Arról ugyan szépen lemondhat, mikor még tizennégy esztendeje van várakozni való. „Egyik lánczot a másik után?“ Aztán az anonym aláirás; kivül meg a küldő neve. Bolond ez nagyon.
Utoljára is az öreg ur vállat vonitott; valaki valami ügyetlen tréfát akart tán csinálni, csak azt tudná az ember, hogy mi benne hát az élcz?
Ezzel a gondolattal rendén a kandalló melletti fás-kosárba hajitá a levelet; jó lesz majd reggel alágyujtani vele.
– S már most beszéljen Kampós barátom tovább, hogy mit mondott Bräuhäusel ur? Nem adják vissza a szekrénykémet? Csak legalább az arczképet adná haza, a helyébe aztán csináltathatna tükröt s használhatná borotválkozáshoz.
– Én is kértem, de azt mondta, hogy nem adhatja ide, a „Belég“-ek felküldettek Bécsbe.
– Ne mondja! Tán épen a londoni műkiállitásra?
– De kérem alásan. Hogy azokra ott nagy szükség van. S még majd később lesz eredménye.
– Kiadják tán – mint nevettető olvasmányokat „für die reifere Jugend?“
Aladár agara ez alatt ott feküdt Garanvölgyi ur lábánál a medvebőrön s uriasan keresztbetett két első lábára fektetve előkelő tartásu fejét, angol nyugalommal hallgatá a rá nézve közönyös beszédet.
Valami szekér robogott be az udvarra.
Az agár hirtelen felemelte karcsu nyakát s elkezdett kérdőjel alaku farkával csendesen csóválni.
– Valami ismerős jön. A Cziczke előre érzi. Figyelmezteté Kampós Garanvölgyit e tüneményre.
– Unja magát a Cziczke ide benn; s azt hiszi: a vadász jön és viszi az ugarra.
A Cziczke azonban felugrott helyéről, megrázta örvét nyakán, felemelte magasra fejét, egyik fülét hegyesen feltartotta s elkezdett azon a nyafogó, kényeskedő hangon szűkölni, a mivel hasonló lelkes állatok, miktől a természet megtagadta az érzés mellé a beszédet, szokták tudtul adni, hogy ők tudnak valamit, a mit még senki sem tud.
Percz mulva elnyiffantotta magát s Garanvölgyi urra ugrott, két első lábával oldalba taszitva gyöngéden, aztán másik nyiffantással meg Kampós urra, de ennek már a nyaka közé s röptében végig nyalta az ábrázatját; azzal aztán az ajtóhoz szökött s elkezdte azt fél lábával kaparni: s mig az urak felé visszaforgatta fejét, ugy látszott rajta, mint igyekszik agárpofájával kifejezni a kaczagást.
– Ugyan kinek örülsz olyan nagyon, szolgám? szólt Garanvölgyi szomoruan. Ki neked olyan jó embered?
Azonban már léptek is hangzottak a folyosón s most már Cziczke teljes erejéből elkezdett csaholni. Hiába csititotta, hajszolta Kampós; Cziczke annál jobban adta a hangot.
Aztán kinyilt az ajtó s belépett a vendég.
Az volt – Garanvölgyi Aladár.
Nem a hogy a szinpadon szokták, előbb hátra esni, aztán azt kérdezni: „te vagy? igazán te vagy? Nem csalnak szemeim? Álmodom-e vagy ébren vagyok? Tündérek játszanak velem?“ Hanem a mint meglátják egymást, odarohannak, átölelik egymást, forrón szorosan; nem szólnak semmit, csak sirva borulnak egymás vállára és ugy maradnak, hosszasan, boldogan. Ki tudna ilyenkor szólni.
Hanem Kampós uram: az meg van bolondulva. Ugrál, tánczol, kaczag; s minthogy szemközt nem férhet Aladárhoz, ott csókolja a hol éri, a vállait, a hátát, a fejét; a hogy az agár példaadása után látja; azután meg kirohan az udvarra, a pajtába, az istállóba; hirdetve embernek, asszonynak, gyereknek, utoljára a paripáknak is: „Megjött! Itthon van! Haza jött! Te bolond! Láttad? Nem láttad? Odabenn van! Kiszabadult! Ugysegéljen itthon van! Uram s én Istenem!“ Öt percz alatt beszaladgálta az egész falut, s nem nyugodott meg addig, mig visszakerülve a nagy hiresztelési hevélyből, egy szemközt jövő béresnével nem találkozott; ki messziről kiabált eléje: „Nagy uram! Kasznár uram! Nem hallotta még? Megjött az Aladár urfi.“ Igy kerüli meg az embert a tulajdon ujdonsága.
Csak e sokszoros kiüritése után a hirmondás és öröm electricus batteriáinak volt nyugalma Kampós urnak a kastélyban megint megjelenni; a hol már akkor a két rokont egymás mellett ülve s nyugodtan beszélgetve találta.
– Tudtam én, hogy megjön ma Aladár urfi! szólt ott nagy triumfussal. Mondtam én a nagyságos urnak. Vagy legalább akartam mondani. Megéreztem.
– A Cziczke érezte biz azt meg elébb, kedves Kampós, szólt tréfálózva az öreg Garanvölgyi, mig Aladár szivélyesen nyujtá kezét a buzgó férfiunak.
– Lám a nagyságos ur nem akarja megengedni, hogy én hamarább megéreztem a hazajövetelét, mint a Cziczke. Szólt elszomorodva Kampós ur, az agárra tekintve féltékeny szemmel, mely már elégülten fekteté szép okos fejét Aladár térdére. Pedig azért is igaz, hogy én éreztem meg elébb! Hát nem hoztam-e levelet Aladár ur számára?
Az öreg urnak csak most jutott eszébe a levél, mit a fáskosárba vetett.
– Igaz biz az! neked valami jóakaród már levelet is irt Pestről, keresse csak össze Kampós, ott lesz a lom között.
– Ki irhatott?
– Majd meglátod. Bizonyosan valaki, a ki előbb megtudta szabadulásodat, mint megérkeztél. Eddig nem értettem, de most már egészen értem. Olvasd el csak.
Aladár végig olvasta a levelet, azután – megsimogatta a kutyája fejét.
Cziczke nem ilyen levelet szokott irni.
– Mit szólsz hozzá? – Kérdé Garanvölgyi. Érted?
– Nagyon értem. A sógorasszony megijedt, hogy eltalálom venni.
Erre aztán mind a négyen nevettek. – Az agár is.
– Itt van bátyámnál az a házassági szerződés? – kérdé Aladár.
– Hiven meg van.
– Küldjük vissza szegénynek; ne nyugtalankodjék miatta.
– Jó, nagyon jó. Ezt szeretem. A comitivát csak bizd rám. Nagyon nehezemre esett volna, ha nekem kell Corinnáról lebeszélnem téged; de miután saját maga beszél le, igen jól történik. – Ritka eset, hogy egy asszony saját magát szólja le vőlegénye előtt, s hogy ez neked jutott, az nagy szerencse. Két kegyelem egy nap! Egyik husz évi, másik életfogytig való „nehéz“ fogságot enged el.
Az első nap a viszontlátás csendes örömei között folyt le Garanvölgyi házánál, másnap Aladár azzal lepé meg nagybátyát, hogy ő Ankerschmidt lovagot kivánja meglátogatni.
– Elmehetsz hozzá, az derék ember.
– Ő is meglátogatott engem K*steinban, ezt vissza kell adnom.
– Annyival inkább.
Aladár csodálta nagybátyjánál ez engedékenységet, az pedig nem adott neki bővebb magyarázatot hozzá. Engedte menni.
Ankerschmidt lovag tudta már Aladár megérkeztét, s sejtette, hogy az udvariasság tartozását az sietend leróni; még is erősen meg volt lepetve, midőn az előleges hirnök kérdezősködött a másik faluvégi kastélyból, ha itthon lesz-e Aladár számára a lovag ur?
Ezen pedig át kell esni, és azután végét szakitani.
Erzsike ez órára szobájába consignáltatik, hogy még csak véletlenül se láthassák meg egymást.
Helyesen is; mert Aladár, a mióta a szabad levegő csókolgatja arczát, még szebb fiu, mint a börtönben volt, s jobban is ügyel magára. Azt Ankerschmidtnek is el kell ismerni, midőn kezet szorit vele, hogy a légváltoztatás igen javára szolgált.
– Uram, most jövök önnek megköszönni, hogy multkori magányomban meglátogatott.
– Semmi köszönni való rajta; szólt a lovag nyers hangon, – széket mutatva vendégének. Kiváncsiság volt tőlem, semmi egyéb. Ohajtottam látni azt a vakmerő ficzkót, a ki negyvenkilenczben éjfélkor az ágyamból kiugratott s majd elfogott az ezredem közepén.
– Hogyan? Ön lett volna az?
– Persze. Ha tudtam volna, hogy ön csak egy szakasz huszárral jön, majd elfogtam volna én önt, hanem hát a vakmerőség sikerült. – Ebből láthatja ön, hogy mi régi ellenségek vagyunk.
– Igen hosszu fegyverszünetre.
– Az igaz. Verekednünk nem szabad; hanem egymásra duzzognunk akármennyit.
– Azt is csak hatósági engedély körén belől. Egyébiránt nem sok alkalmunk lenne egymás iránti duzzogásunkat kifejezni, miután én nehány nap mulva innen odább megyek, s azontul aligha fogok egy helyben maradni.
Ankerschmidt sötét borusan nézett az ifjura s csendes hangon, melyen a jóakarat lágysága keresztül érzett, szólt feddőleg.
– Fiatal ember: valami uj bajba ne keverje ön magát. – Kár volna érte. („Kiért“e, vagy „miért“?)
– Ah! nem. Szólt nevetve Aladár. – Ne gondolja ön, hogy az egyhelyben nem maradás alatt azt értem, mintha guerillának mennék a Bükkbe, vagy járókelő emissariusnak; hanem azt, hogy látok valami munka után, a miből megéljek.
– Micsoda?
– Természetes. Fekvő vagyonom confiscálva; kapitalisom soha sem volt, az meg nem gusztusom, hogy valami uri házhoz beálljak lengyelnek.
– De önnek nagybátyja gazdag, s önt nagyon szereti; azt tudom bizonyosan.
– Épen azért nem maradhatok nála. Mit gondol ön uram; ha nagybátyám rokonai azt mondanák felőlem, hogy én nem szeretetből vagyok nagybátyám körül, hanem örökség hajhászásból?
No ez az én emberem, gondolá magában Ankerschmidt; dölyfös, mint magam.
– Aztán uram, minket nem ugy neveltek, hogy a mikor semmink sincs a földön, a fára kivánkozzunk. Megélünk a jéghátán is. Ha elvesztettük nagy hivatalunkat, jól van, hazamentünk szántani, nem sirtunk utána; ha elvették a földünket, tanultunk valamit, leszünk ki prókátor, ki mérnök, ki bányász. Én részemről okleveles mérnök vagyok; értek a mesterségemhez ugy, mint sokan nem; itt van a tiszaszabályozó társulat, ott van számomra egy szerény kis üres állomás, azt sietek minél elébb elfoglalni, s ez a helyzet hozza magával, hogy egy helyben nem igen maradok, mert biz ott mindig járni kell.
Ankerschmidt sokat törülgette ősz üstökét: félni kezdett, hogy nemcsak a leánya, de ő maga is nagyon bele fog még egyszer ebbe a fiuba szeretni.
– De az nagyon sok viszontagsággal járó hivatal.
– Sőt inkább! Nagyon kedves hivatal. Még csak helyhez sincs kötve; – sem gazdához.
A függetlenség édes érzete ragyogott szemeiben. Ankerschmidt látta azt jól.
– De már most mondja meg ön, szólt a lovag, bizalmasabb mosolygással; hogy fog egy ilyen szüntelen távolba hivó állapot tetszeni majd egy fiatal menyecskének?
Most már aztán Aladáron volt az elkomorodás sora.
– Az nekem nincs.
– No de csak nem lett ön maltai lovag? Fiatal harminczéves ember. Aztán nem is titok előttem, hogy önnek igen érdemes, szép, fiatal menyasszonya van; kit személyesen van szerencsém ismerhetni.
– Elmult dolog az már, szólt Aladár könnyü vérrel.
– Csak nem szakadt félbe a viszony?
– Nem szeretek erről beszélni.
– De én meg szeretek. Gondolja meg ön, hogy én is házasulható ifju vagyok, özvegy ember, nagyon érdekel tudni, hogy hol támad megürült állomás számomra, egyik másik fiatal hölgy szive épen vacantiában van-e, vagy nincs?