– Csak nem tart ön attól, hogy a tulsó partról átjőjjenek s gátjainkat elszakitsák?

– Az is megtörténhetik, hanem az ellen őrök vannak kiállitva, mint rendes harcz idején. Nálam katonai rend van; éjjel minden száz lépésnyire őrtüz ég, s puskás őrök czirkálnak a gáton, a meddig felügyelésem terjed; hanem azt tudhatja ön, hogy nem azok a legveszélyesebb merényletek, miket fegyverrel lehet visszaverni. Majd egy gazdag ur jön elénk, ki fényes pénzösszegeket kinál, titokban, bizalmasan, s nem kiván érte egyéb szolgálatot, mint hogy itt vagy ott, a mi hibát a mérnök észrevett, azt ne lássa meg. Ha az árviz kitör, azt mondják, szerencsétlenség, ki bizonyithatja be, hogy azt a mérnök előre látta? ki vizsgálhatja a szivek és vesék titkait? Ha az ily csábitót elutasitjuk, jönnek szakértő tanácsadók, kik a járatlan mérnököt ugy elámitják, ugy tévutra vezetik, hogy egészen másutt erődit, mint a hol szükség van rá. Nem győzöm az ilyen embereket kergetni a tanyámról. Máskor jó emberek ezek, jó pajtások, de a veszély roszszá, ravaszszá teszi az embert, ha valami féltője van. Hála Istennek, nekem semmim sincs. Tán én sem volnék jobb a többinél.

– De miért nem erősitik meg inkább a zsilipet, mint hogy uj töltést hánynak föl mögötte? kérdezé Ankerschmidt Aladártól.

– Ezt már sokan kérdezték tőlem, még pedig hivatalosan. Ime itt feküsznek a partra kihuzott pilóták, a mik mindent megmagyaráznak helyettem.

E szóval Aladár mintegy négy öt czölöphöz vezette Ankerschmidtet, miket puskás ember őrzött.

– Tessék ide nézni. E czölöpöket az áradás mosta ki a zsilipgátból. Mindenikre fel van vésve a rendelt hosszuság: négy öl, három láb. Most vegyük az öl mértéket s mérjük utána: a tetejétől az aljáig tesz csak három öl négy lábat. Ebből az a tanuság, hogy a zsilip czövekei öt lábbal kevesebb mélységre vannak leverve, mint tervben határozva van; itt a vállalkozó takarékoskodott. E takarékosság következése most az, hogy az áradás alul töri keresztül a gátat, hiába volna minden erősités felülről, a pilotákat a mostani vizárral megerősiteni nem lehet. Ezért vagyok kénytelen egészen uj töltést huzatni azon a vonalon, a melyen e takaros munka tart; különben ott ázunk meg, a hol legjobban védve hisszük magunkat.

Ankerschmidt boszusan sodorgatta bajuszát e tudomásra s több izben dörmögte magában: „ezt pedig annak a mennykő Grisáknak a védencze készitette.“

– Én is ugy gondolom, hogy még másoknak is fő e miatt a fejük; mint a kik közvetlen vannak benne érdekelve. Olyan emberektől is kelle kisérteteket kiállanom, a kiknek tulajdonképen semmi közük a vizépitéshez. Többek között valami Mikucsek ur járt itt már egy párszor.

– Ah! Ismerem. S mit akart az?

– Semmit egyebet, mint hogy hagyjam abba ezt a munkát s más fenyegetett pontokat menjek védelmezni.

– S hogy szabadult ön meg tőle?

– Igen egyszerüen; nem feleltem semmit szavára s ugy tettem, mintha nem hallanám, mit beszél. Én parancsokat osztottam, ő is; aztán mikor látta, hogy minden ember az én rendeleteimet teljesiti, megharagudott és elment.

– Nem igérte, hogy visszajön?

– De nagyon fenyegetőzött.

– Hát csak hadd jőjjön, majd én is itt leszek.

– Nagyon köszönöm e segitséget, de tudatnom kell méltóságoddal, hogy szállásom, melyen éjszakára elfogadhatom, egy csomó rőzsekévéből áll, melyből ott, a hol elesteledünk, kunyhót hevenyészünk.

– Az pompás tanya. Hadjáratban sokszor megfizetné az ember az ilyen hotelt, ha kapna; mindenesetre itt akarok maradni. Van jó köpönyegünk, könnyen eltöltjük az éjszakát.

A hadastyán könnyü léptekkel követte a mérnököt a lekötözött fashinákon keresztül rözsekunyhójáig, ott egy keresztbevetett füzvessző kévére mindketten letelepedtek.

Egész este volt már, vadludak falkái tértek haza a vetésekről nádasaikba s a távol falvakból méla estharangszó tévedezett a Tiszáig; a töltés mentében bükkfakéreg-tülök messzehangzó szava adott jelt mértföldről mértföldre, hogy a nappali munkának vége van; a kik reggeltől napestig dolgoztak, mehetnek pihenni, s következik az éjjeli munka; mert a fáradságos küzdelem éjszaka sem szün meg: pihent kezek veszik át a letett ásót, kapát, s a töltés munkája halad tovább, elébb hold, aztán fáklyafénynél.

– Mi sem hittük volna, hogy valaha egy sátor alatt fogunk bivouacozni. Szólt Ankerschmidt Aladárhoz, a fanyársra szurt szalonna zsirját csepegtetve a ropogó tüz mellett piritott kenyerére.

– Közös az ellenség, felelt rá Aladár.

– És közös a félteni való.

– Nem minden értelemben. Nekem az, a mit védek, csak hazám; de nem birtokom.

– Ez vágás akar lenni ellenem: hogy nekem meg csak birtokom, de nem hazám. Lássa ön fiatal ember; önnek nincsen igaza.

– Akkor annál jobb. Különben most csakugyan kevés előnyünk van egymás fölött; ha igy árad a viz, holnap mind a kettőnk birtoka egy helyen lesz; a tenger fenekén.

– De ez a tengerfenék is egy helyen lesz: – sziveinkben; mondá rá Ankerschmidt, s Aladárnak meg kelle ismernie a hangon, melyen e szavak mondva voltak, hogy az nem légre bizott phrasis.

Bizony az nem lehetetlen! Ha Newton bebizonyitotta azt, hogy a földnek vonzereje okozza a pondus specificumot, miért ne lehetne a „magyar földnek“ oly specificus vonzereje, mely oka a szivek „pondus specificumának?“

A két férfi abban egyezett meg, hogy az éljel felváltva fognak őrködni. Aladár, mint a fáradtabb rész, előbb dül le pihenni; a mint a hold lemegy, felkölti őt Ankerschmidt, s azután reggelig ismét az virraszt.

Aladár köszönettel fogadta az ajánlatot s köpenyébe burkolózva lefeküdt a puszta földre, fejét a rőzse-kötegre nyugtatva, s alig kivánt jó éjszakát társának, már elaludt.

Ankerschmidt a rőzseköteg másik végén ült, s fát rakott a tüzre, hogy folyvást lángja legyen; hogy folyvást világitson, hogy ő folyvást láthassa az alvó arczát.

Nagy tanulmány egy alvó ember arcza; minden vonás megtér akkor a maga eredeti kifejezésébe; az alvó arcz nem tud tettetést.

Néha a szél lekapta a köpenyt az ifju melléről; Ankerschmidt mindannyiszor gondosan betakarta ujra s zavarta a tüzben az üszköket.

A félhold éjfél táján alunni ment már, az ezüst csónak a széles folyamárban látszott libegni, mig a habok egész az innenső partig elhozták hosszura nyult fény-barázdáját; Ankerschmidt azzal a szándékkal volt, hogy hold lementével sem fogja felkölteni a fáradt ifjut, hanem virasztani fog helyette, mig magától föl nem ébred, s akkor azt fogja neki mondani, hogy épen most ment le a hold.

Az ezüst csónak már meg is merült a vizben, már csak fele állt ki, mint egy égő promontor csucsa; majd az is lejebb, lejebb sülyedt; utoljára csak egy szikra volt már, a félhold hegye, azután az is elmerült a habon tul.

Abban a perczben talpra állt az alvó ifju s jó reggelt kivánt Ankerschmidtnek.

– Ah, ön fölébredt!

– Most ment le a hold, szólt Aladár a még fénylő égre mutatva, melynek gloriája jelölé a sirt, melybe az égi vándor egy percz előtt temetkezék.

– S ön megérzette, hogy mikor megy le a hold? kérdé Ankerschmidt bámulva.

– Gonosz alvó volna az, felelt Aladár, a ki meg nem érezné álmában a perczet, melyre kötelezve van fölébredni.

A hold lementével száz meg száz fáklyafény gyuladt a töltés mentében, a munka folyt, mint nappal; a taligák nyikorogtak, a kallóverést igazgató vezényszó vontatott hangja elvette az éjszaka némaságát.

– Ha az ember behunyja szemét, azt képzeli, hogy nappal van a munkazaj miatt: monda Ankerschmidt Aladár elhagyott fekhelyére leheveredve; tudott ön aludni a kallózuhogástól?

– Oh igen jól. Az ugy hangzik, mintha az ember a nagy édesanya, a föld szivét hallaná dobogni.

– Épen csak a déli harangszó hiányzik, mely a munkásokat ebédre hivja.

– Valóban nekem ugy tetszik, mintha harangszót hallanék a távolból.

– Csak a füle cseng önnek; ennyi taliga rivás közül ki ismerné fel a távoli harangszót?

Aladár azonban nem nyugodott, hanem nehány lépésnyire eltávozva, a hol az éjjeli őrtüz világa nem kápráztatta szemét, figyelmesen látszott valamit vizsgálni a Tisza távoli tükrén.

– Ugy tetszik, mintha valami csónakot látnék közeledni.

– Jó szeme lehet önnek, ha lát valamit, én csak a vizet látom.

– Amott, a part mentében, a hol a lebotolt füzfák kiállnak a vizből. Most mindjárt eléri a füzfákat.

– Valami tuskó lehet.

– De én látom az evező nyomát a vizen, az valami csónak. Az őrök bizonyosan alusznak, hogy még eddig rá nem lőttek.

Nehány percz mulva már Ankerschmidt is hinni kezdé, hogy csakugyan csónak jő feléjük; s azzal mind a két férfi hirtelen felkapta puskáit, s a töltésen a közeledő csónak elé mentek.

A Tisza sebesen hullámzott, a csónak gőzerővel látszott közeledni. Kevés idő mulva már ki lehetett venni, hogy egy ember ül benne s két evezővel hajtja a ladikot, mely egy darab fából vájt lélekvesztő volt.

– Hahó! Ki vagy? Hová? Kiálta rá Aladár, fegyverét lövésre emelve. A csónakos visszakiáltott.

– Ne legyen az urnak baja azzal, hogy én ki vagyok? hanem gondoskodjék szegény életéről, mig van ideje; átszakitották odafenn D-nál a töltést.

– Átszakitották? kiálta fel Aladár a düh és kétségbeesés hangján.

– Ugysegéljen át azt. Láttam, ki volt az. Tudom a nevét.

– Ki volt?

– Nem mondom meg. Ha megmondanám, az urak becsukatnák börtönbe. Jó dolga lenne; ha kiszabadulna, még dicsekedésre venné, hogy ő is ott volt, a hol annyin mások; de ha én tudom, hogy ki volt? abból halál lesz. Jó reggelt ifju ur!

– Megállj! kiálta rá Aladár; fordulj ide: köss ki a parton. Ha tovább mégy, lelőlek.

– Csak tessék. Monda a csónakos s azzal végig feküdt csónakában. A kis lélekvesztőt nyilsebesen ragadta el az ár az utána bámulók szemei elől. Hasztalan lett volna minden rálövöldözés.

Aladár neszelve fogá meg Ankersmidt kezét.

– Uram, most már jól hallom a harangszót. Ez vészharang. Az az ember aligha valót nem mondott. Most nincs önre nézve egy percz elveszteni való idő sem; ha D-nál keresztül vágták a gátat, ugy az árviz hamarabb lehet ön kastélya kapujánál, mint jó paripái.

– Hát ön?

– Én itt maradok, mig valami tenni való lesz; ámbár itt nem segit többé senki, a viz megkerül bennünket. A munkások szét fognak szaladni, mihelyt e hirt megtudják, és igazuk lesz: mert mindegyiknek családja, gazdasága van otthon. Siessen uram; ez nem tanakodni való idő.

– S hát ön hogyan fog később menekülni?

– Van itt több ladik is, valamelyikre fölkapok s megyek torony irányában. Isten önnel.

Azzal megszoritá a lovag kezét s puskáját szijjra vetve, abban az irányban, merről a rejtélyes csónakos jött, sebes léptekkel kezde haladni.

Ankerschmidt sokáig ott maradt állva és utána nézett mindaddig, mig egyszer Aladár visszatekintett s kezével ujra inte a lovag felé. Akkor azután ő is iparkodott kocsijához eljutni.

Mikor Ankerschmidt a szekérderékban alvó kocsisát felköltötte, még a töltésen dolgozó nép között semmi nesze sem volt a vészlármának; a sulyok zuhogott, a fáklyák és szurokszövétnekek lobogtak a part mentében.

Ankerschmidt sietve fölszerszámoztatá lovait, s maga vette kezébe a gyeplőt, hogy a part tekervényes utain kitaláljon kocsijával.

Egyetlen leánya tölté most be lelkét, ki most egyedül van a vész fenyegette háznál.

Az országut és a töltés közötti rét süppedékes volt, a kerekek mélyen levágtak a kaucsukként ruganyos tőzegben: a hajnalcsillag is feljött már az égre, mire Ankerschmidt az országutra ki tudott vergődni.

Itt azután kiereszté ostora sudarát, s rohamban engedé fogatát a kavicson haza felé rohanni.

Egy egy kapaszkodónál, mikor a paripák tüszkölve haladtak lépést, időt vett magának széjjel tekinteni, s látta, hogy semmi szekér sem jön utána.

Kezdé azt hinni, hogy vaklárma elől futott meg.

A hajnalhasadásnál egy érmentéhez érve, nehány pillanatra megállitá fogatát, s a hidat elkerülve, lebocsátá lovait a patakba, hogy a mig azok nehány perczig szürcsölnek, a hidról széjjel tekintsen a vidékre.

Még minden zöld volt.

A rétek sárga és lilaszin virágszőnyeggel bevonva; a szántóföldek mindenféle szin árnyalatu zöld táblákra hasogatva, a lapályokon elszórt fehér és fekete nyájak legelésztek, fehér tehenek és fekete bivalyok.

S a felkelő nap sugarával millió gyémánt ragyogott a füszálakon, s mint az ember árnyéka messze elnyult, körülötte fénylő nimbusz támadt a harmatos füben.

Milyen boldog vidék! Ki békülne ki azon gondolattal, hogy mind ez egy nap, fél nap alatt elmuljon, semmivé legyen, hogy a mi most boldogság és poezis, az egy álomidő alatt ne legyen más, mint sár és kétségbeesés.

Pedig az igy volt már megirva.

Alig haladt Ankerschmidt vágtató fogata a hidon tul negyedórányira, midőn ismét egy hidhoz értek, mely valami ér fölé volt épitve; a mint a hidon léptetve mentek, kocsisa visszafordult és figyelmezteté a patakra.

– Nézze csak, méltóságos uram, ez a patak most vissza felé folyik.

Ankerschmidt kihajolt a hintóból, s valóban ugy tetszett neki is, mintha a patakocska medre nagyon meg volna telve zavaros vizzel, és fordult irányban haladna.

Most már figyelmesebb kezdett lenni, s látta, hogy az ut mellett levő árkok mind tele vannak vizzel, a mik hogy nem rég telhettek meg, látni való volt a nem vizben élő virágokról, mik az árkok fenekét megtölték; az apróbbak már mélyen elmerülve, mig a szálas kórók, mig magasan kiálltak a vizből, bámulva tekintének le a lábaikat mosó elemre, mely gyökereiket fogja ölni, s más vegetatiót honosit meg helyükben.

Egy ujabb negyedórányira az árkok már az ut melletti réteket is elönték, a sekély viz itt ott csillámlott a zöld vetés között.

Odább haladva már itt amott az uton is átért a viz, s ott némi lefolyás látszott, s a lapály csillámlott a távoli kiöntéstől.

– Siessünk: jobban siessünk! nógatá kocsisát a lovag; s folyvást aggódva nézte szekeréből, hogy huzódnak az égen egész falkái a vadkácsáknak és liléknek, mintha nagy sietségük volna minél előbb megtelepülni ezen a tájon.

Az volt a legaggasztóbb, hogy egy lélekkel sem találkozott szemközt. Sem szekeres, sem gyalogos nem látszott az ut hosszában sehol; mintha valahol elfogdosnák őket.

Egy helyütt már egész tó állta utját, mely fodrokat verve a szellőben, terült egyik berektől a másikig, s tudomást sem látszott venni a töltésről, mely közbe esik.

– Vágj neki! parancsolá Ankerschmidt; a kocsis belehajtott a vizbe, a lovaknak csaknem hasig ért az, s a szekér derekán keresztül csapott; eltartott kétszáz lépésnyire, mig ismét szárazra lehetett érni. De szerencsésen átgázoltak rajta.

Most dombos hely következett, melyet még nem vett fel a viz, ott egy kis erdő feküdt az ut két oldalán; az erdő zengett csalogány-daltól, rigófüttytől, a jegenyék akkor hányták virággyapjaikat; az ákáczok illatától át volt fülve a meleg lég; emberi ideg nem sejtheté azt, hogy mi van az erdőn tul?

Alig értek ki a sürüből, hol a dombos hely lejtőre vált, midőn egy uj táj nyilt meg a szem előtt. Az már a vész panorámája volt.

Távol és közel, száz meg száz helyen, mint elszórt tükördarabokban csillámlott a napfény a kiöntött árban, s az ut jobb oldala hosszu vonalban tengerpart volt már, széles vizártól ostromolva; az erdőn tul alig ezer lépésnyire mintegy harmincz ölnyi szakadás volt az uttöltésen keresztül, melyen zuhogva omlott át a tulnan jövő özön.

E szakadáson tul az egész ut el volt lepve keresztbe hosszába forgatott szekerekkel, azokon kezeiket tördelő, jajveszéklő asszonyok, gyermekek, kiabáló férfi sereg; magával jól tehetetlen nép.

A mint Ankerschmidt a szakadáshoz ért, megérté, hogy miért nem találkozhatott eddig szemközt senkivel? Az elöntött falvak menekülő népe nem tudott az akadályon keresztül jönni.

Egy pár összetört szekér maradványa, mely az árok szélibe volt kivetve, tanusitá, hogy akadtak merész próbálkozók, kik át akartak hajtatni a keresztül omló zuhatagon; hanem az nem engedett magával megalkudni; minden irgalom nélkül elsodorta a vele kikötni merészkedőt, s azután mindig odábbszakgatta a töltést.

– Nem lehet-e itt átmenni? kérdezé Ankerschmidt a tulnan révedezőktől.

– Örüljön az ur, hogy oda át lehet! kiálta át valaki mogorván; – (nagy veszélyben az emberek nem udvariasak.) Köszönje, hogy jó dolga van!

Egy kaputos ember azonban rá ismert Ankerschmidtre, s tisztességesebben kezde beszélni.

– Veszedelem van a hátunk mögött uram; megkerült bennünket az árviz; menekednénk, ha volna hova?

– Mit tudnak B*falváról? tudakozódék aggodalomteljesen Ankerschmidt.

– Szomszédjában lakunk, hajnal óta halljuk a harangszót, de oly hirtelen jött a viz, hogy arra felé lehetetlen volna menni.

– Nekem pedig okvetlen oda kell jutnom.

– Kocsin ugyan bajosan; hanem ha jót akar uraságod, forduljon vissza, mig szinte ide nem reked, s valamelyik tiszamelléki állomásról jőjjön vissza dereglyével, s adjon hirt, hogy itt nagy a veszedelem, ha addig el nem söpör innen az Isten haragja.

Ankerschmidt átlátta, hogy ezt a tanácsot meg kell fogadni; az átszakitott töltésen egyre sebesebben omlott a tóduló árviz; sebesen terülve szét a tulsó oldalon; itt nem volt mit időzni tovább. Megigérte a szorongatott embereknek, hogy nem sokára csónakokkal fog értük visszajönni s azzal parancsot adott kocsisának, hogy forduljon vissza és hajtson ujra a tiszai gáthoz, oda bizonyosan legkésőbben fog eljutni az árviz.

Tehát vissza ugyanazon az uton, a melyen jött.

Most már a virágos kórók az ut mellett, a nagy királydárdák sárga virágaikkal, mik elébb kiemelkedtek az árból, az iszap alá voltak gyürve; most már a kocsiderékig érő pocsóta az uton felvett lovat és szekeret, uszva kellett belőle kimenekülni; most már a gazdag árpavetésnek csak a kalásza ingott ki a vizből, s a hol fél nap előtt sárga és lilaszin virág öntötte el a kövér mezőket, ott most vizszintől visszatükrözve látszott meg az ég, mindenütt az ég!

Nem legelésztek már a fehér és fekete nyájak a lapályon; hanem bömbölve futottak mind az ut felé s a dülő utaknál porfelleget vert a szekerek szakadatlan sora, mik a közelebb falvakból menekvőket hozták s hordták minden irányban tova.

A rendetlen futamodásból ki lehete venni, hogy senki sem tudja, honnan jön a veszedelem? merre kell előle menekülnie?

A körülfekvő falvakból egyre hangzott a vészharangszó, az égből az ezernyi vizi szárnyas rekedt zajgó hangja, s a földről az a megnevezhetlen aggasztó hangzür, mikor ezernyi ezer ember kiált segitség után.

Egy egy fehér ház a mezők közepén, valami magányos tanya, körül volt már véve vizzel, a háztetőn valami asszonyok ültek, s ugy lobogtattak fehér kendőkkel a menedéktelen távolba.

És Ankerschmidt arra gondolt, hogy talán most az ő egyetlen gyermeke is igy áll a a vészkörnyezte ház ablakában, és kiált segitség után, és lobogtat fehér kendőt; és nincs a ki megmentésére tudjon menni.

Pedig mind ezt megmondta neki az a bölcs ember, a kit azért, mert olyan becsületes képe van, a finom urak szeretnek ostobának hinni, és ő nem hitt neki; a helyett, hogy rögtön éjjel nappal sietett volna házát körülsánczolni, elhagyta azt, hogy tudomást szerezzen arról, a mit el kellett volna hinnie.

Pedig az a keményfejü ember, a kasznár még azt is mondta, hogy az egész uri kastély roszul van épülve; ha egy árviz neki jön, Isten legyen irgalmas, kegyelmes a benne levőknek.

És ő akkor ezt sem hitte neki, midőn védhette volna házát, midőn segithetett volna a bajon; most aztán az a büntetése, hogy mindent hisz és maga előtt lát, midőn nem fordithat el semmit!

Mire Ankerschmidt a zsilipgáthoz visszajutott, már akkor nem volt ott egyéb, mint Aladár és mérnöki segédmunkásai, s a készen tartott dereglyék legénysége. A többi menekült, a merre látott.

Aladár nagy munkában volt; alig ért rá a visszaérkezett urat észrevenni, épen akkor kötöztette le a töltés karóihoz azokat a pilotákat, miket a viz eddig abból a bizonyos zsilipgátból kiemelgetett.

– Bocsánat uram, mindjárt szolgálatára állok, csak ezeket a „documentumokat,“ miket magammal nem vihetek, teszem addig biztosságba, s a mentő legénységnek adok rendeletet, ki merre induljon, hogy a legnagyobb veszélyben levőknek legelébb nyujthassunk segélyt.

A csónakok és dereglyék csoportja nem sokára Aladár rendeletére minden irányban széledezni kezdett a folytonosan emelkedő ár ellen küzdve, s a félig zöld, félig kék sikon tekervényesen haladva a fenyegetett falvak tornyai felé.

Ankerschmidt ez alatt nyugtalanul járt alá s fel a gáton s hosszu bajuszát sodorgatta aggodalmában, mintha az volna mind ennek az oka.

Nem sokára visszatért hozzá Aladár.

– Most már rendelkezésére állok uram, ugy-e bár, nem lehetett többé kocsin haza menni? A jegenyési erdőn tul már eléje került önnek az árviz.

– Valóban onnan tértem vissza. Egy kicsit úsztunk is.

– Már most a kocsit jó lesz Szolnok felé elbocsátani, a töltésen bizton eljuthat odáig, itt nincs vele mit keresni egy ideig.

– De én haza akarok menni. Mi van otthon? otthon!

– Tudom: hiszen majd együtt megyünk. Magam is sietek szegény bátyámhoz. Az én hivatalom három hétre fel van függesztve, addig nem tehetünk jobbat, mint ha vizbehaló lakosokat halászgatunk ki.

– De ön minden dereglyét elbocsátott már.

– Igen. Azok a legközelebb eső falvakba vannak rendelve, mikhez már ellehet dereglyével egészen jutni; de ha mi hazáig akarunk vergődni, kénytelenek leszünk beérni egy kis könnyü alkotmánynyal?

– Alkotmánynyal?

– Ne tessék megijedni! nem constitutióról beszélek, hanem erről a kis sütőteknőről idelenn; ebbe beleülünk ketten, épen csak annyi emberre való; s az a jó benne, hogy a hol száraz földet érünk, az ember vállára kapja, s elviszi odáig, a hol megint következik a viz.

Valóban furcsa kis „alkotmány“ volt az: egyetlen faderékból vájt csónak, egy csáklyával, egy evezővel. Lélekvesztőnek is nevezik az ilyen alkotmányt.

Ankerschmidt csóválta a fejét, mikor azt meglátta.

– Ugy hiszem, szólt Aladár, hogy mi mind a ketten azt akarjuk, hogy minél előbb ott legyünk, a hol valakink van, a kinek életeért aggódunk: kegyednek leánya, nekem nagybátyám.

Furcsa fiu! gondolá Ankerschmidt; egy nagybátya életeért remeg, a kinek vagyonát örökölni fogja!

– Már pedig ha toronyirányában akarunk haladni, s azt sem akarjuk bevárni, a mig egy sik tenger lesz előttünk a róna, a mi holnapig meg lesz, akkor készen kell lennünk arra, hogy hol a csónak visz minket, hol mi azt. Tehát uram! ha van önnek kedve rám bizni a lelkét, a gőzhajó fütve van; harmadszor csengettek, tessék belépni.

– Mordkerl! dörmögé bajusza alatt a hadastyán; s azzal kocsisát a lovakkal együtt Szolnok felé elbocsátva, elfogadta az ifju segélykezét, kit nyugodt kedélyéből semmi küzdelem, még az elemek haragja sem birt kiforgatni.

A hosszu, keskeny csónak tökéletesen tele volt két emberrel; Aladár kezébe vette a csáklyát s meginditá a jármüvet, csak arra az egyre kérve utitársát, hogy maradjon szépen ülve a lélekvesztő orrában.

Ankerschmidt tapasztalá, hogy nagyon jó kis eszköz ez hozzá értő kezében. A kis csónak madárkönnyüséggel siklott végig a viz tükre felett, nem mindenütt az ut mentében haladva, hanem keresztül szelve a réteket, miken az ifju mérnök bámulatos biztossággal tudta tájékozni magát s ugy tetszék neki, mintha ugyanazon házak és tanyák közötti tér, mik mellett az imént kocsin jött el, igy csónakon sokkal rövidebb volna.

Néhol a csáklyát le kellett tenni a kézből, s evezőhöz nyulni.

– Sokkal gyorsabban nől a viz, mint gondoltam, s még mindig szemközt megyünk neki; szólt Aladár, erősen feszitve a lapátot.

– Ön talán fárad? felváltsam?

– Nem azt akartam vele mondani. Hanem azt, hogy minél jobban távozunk a Tiszától, annál mélyebb az ár; messziről került elénk, tehát minél távolabb, annál régibb a veszély.

Ankerschmidt szomoruan nézett le a vizfenékre. A viz szine alatt, melyen a csónak átsikamlott, meglátszott a szép kalászos vetés; a buzavirág még ott kéklett, a pipacs még ott piroslott közte, s a hajladozó kalászok, a kék buzavirágok és piros pipacsok között ott viczkándoztak a tiszai apró halacskák százai.

A vészharang zúgott minden faluból; a tornyok uszni látszottak az árban, mint mikor délibáb mutogat kápráztató tengert. Csakhogy az most ez uttal igazi tenger volt.

Egy egy félig elmerült fa meg volt rakva szokatlan zsellérekkel; nem veréb és seregélyhad, hanem ürge, patkánysereg foglalta el minden ágát, mely uszva odamenekült; minden irányban lehete látni ez uszó fejecskéket, a mint a vizet átszelték, nyugpontot keresve.

Egyszer egy ilyen kis kárvallott ürge egyenesen Aladár csónaka felé tartott; a mint az evező hordtávolába ért, elkezdett párvonalban uszni a csónakkal, picziny orrát magasan feltartva a vizből, gömbölyü füleit hátrahuzva s nagy terebély farkával kormányozva a vizben, s e közben oly kérőleg tekintve okos, ragyogó szemeivel Aladárra.

– Ez ártatlan minket megmentőinek néz; szólt Aladár mosolyogva, s azzal nyugalomba hozta az evező lapátot s odatartotta a kis menekvőnek.

Az abban a pillanatban felkapaszkodott az evezőre, s azután meg-meg gondolt rohammal felkapaszkodott annak rudján, onnan átcsuszott a csónak párkányára, s ott mind a négy lábát elnyujtva, fáradtan lehasalt.

Még a vadállatnak is bizalma van hozzá! elmélkedék magában Ankerschmidt.

A kis fenevad pedig csak feküdt ott lucskosan, sebesen lihegve, s okos szemeivel folyvást Aladárt nézve; mintha mondaná: te nem vagy az, a ki engem meg fog enni.

– Ez a jámbor ficzkó csakugyan utasszállitó gőzösnek nézett bennünket, szólt Aladár, s azután kivette zsebkendőjét s ráveté a fekvő állatkára, hogy ne dideregjen olyan nagyon; a mit az hálás köszönettel el is fogadott, csak később dugta aztán ki a fejét, széttekintendő a világban; s mint a ki átlátta, hogy biztos helyre jutott, első gondja volt, hogy toilettet csináljon; parányi tenyerkéivel százszor megmosta furcsa füleit, bajuszos pofácskáját, azután fogaival fölberzegetve hátán és oldalain az összecsapzott szőrt, utoljára hosszu lombos farkát keritve előre s végig fésülgetve gyors körmöcskéivel, azután megint ujra kezdve a mosdást, utoljára pedig két hátulsó lábára ült s ürgék szokása szerint elkezdett szorgalmatosan fonni.

– Az én barátom, ugy látszik, hogy egészen itthon találja magát, szólt Aladár, tulsó oldalra forditva az evezőt, hogy el ne riassza vele az ijedős természetü állatkát.

Nemsokára ismét szimatolva kezdé fejét emelgetni a menekült, mintha valamit keresne, s azt a sajátszerü czinczogást hallatta, a mi olyan, mintha titkon hegedüt hordozna magával.

– Az én barátom, ugy látszik, nem annyira szomjas, mint éhes. – Azzal előkeresett Aladár zsebéből egy darab kenyeret, – tegnapi vacsora maradványát – s abból morzsákat tördelve odahinté a piczi állat elé. És ez elfogadta a kinálást, fölszedegette a morzsákat, mindegyiket külön kézre fogva s ugy költve el, azután elégülten bujt a sátorba vissza, melyet Aladár odavetett zsebkendője képezett számára.

Ankerschmidt azt gondolá magában, hogy milyen jó dolga van annak, a ki utjába esik a szánakozónak.

– Mikorra reméli ön, hogy haza érünk? kérdé, saját gondjára térve.

– Most délre jár, a jegenyés erdő fele ut, s már közel látszik; ha odáig eljutottunk négy óra alatt, a másik felét az utnak három alatt bevégezzük, mert a szakadáson tul nem ellenünk, hanem utunk irányában fog folyni a viz.

– Valjon mi történhetett azóta azon emberekkel, a kik ott az utra kiszorulva várták a szabadulást?

– Bizonyosan még most is várják, mert ezen a környéken a dereglyének hire sincsen. Egyébiránt feléjük fogunk menni.

– De hisz mi ezzel a kis lélekvesztővel meg nem szabadithatunk annyi száz embert.

– Ezzel a lélekvesztővel nem; de talán egy jó ötlettel. Támad az embernek mikor nagy szüksége van rá.

Azzal derült arczczal evezett tovább, mint ki mulatságra jár, s tréfának veszi a veszélyt.

Fél óra mulva elérték a jegenyés erdőt, a honnan Ankerschmidt visszafordult; mint egy magányos sziget állt az ki a vizből; legszélső fái már a vizben áztatták lábaikat.

A mint az erdőt megkerülték, már messziről hangzott füleikbe valami határozatlan zaj, mindenféle emberi hang siket vegyülete, mint távoli népes vásár hangja; csakhogy sokkal szomorubb annál. A sik kitárultával uj szinhelye mutatkozott a vésznek. Az átszakasztott ut töltése most már mind a két oldalán sik tengertől volt ostromolva, a hab széles fodrokban jött felé mindig uj meg uj rohammal, s elsepréssel fenyegeté az egész ellenálló gátat.

Alig volt hatszáz ölnyi a száraz tér, mely még kiáll a vizből, s melyről előre vagy hátra menni már akkor sem lehetett, mikor Ankerschmidt először itt volt. És e keskeny veszendő gáton száz meg száz szekéren jajveszéklő nők, siró gyermekek csapata tördelte kezeit; férfiak magas póznákon lobogtattak fehér kendőket, segélyt, szabadulást kiáltott minden torok. A viz nőttön nő; ha az éjjel meg nem szabadulhatnak onnan, a reggel nem fog ott találni sem embert, sem szekeret, sem töltést.

Ilyenkor, mint guny a sorstól, kanyarodott feléjük a kis lélekvesztő, midőn dereglyére lett volna szükség.

Midőn olyan közel ért a veszélyben forgó néphez Aladár, hogy szavait megérthették, neki ereszté hangját.

– Hahó! Van-e itt egy okos ember? Ha van, álljon elő, hadd beszélek vele, a többi meg fogja be a száját.

Erre csakugyan elhallgattak, s akadt egy egy ősz haju ember, a ki levette a kalapját, s elvállalta, hogy ő okos ember.

– Nem kell jajgatni, hanem segiteni magunkon! szólt Aladár, közelebb huzva csónakát; mire való ott az a jegenyés erdő? oda kell menekülni mindenkinek.

– Oda ám uram! szólt fejét vakarva az öreg, de uszni nem tudunk; s ha tudnánk is, a sok asszonycselédet csak nem hagyhatjuk itt vesztére.

– Hát ki mondta, hogy itt hagyjátok, azoknak is át kell jutni. Én persze ezer embert át nem hordhatok az erdőig ezen a ladikon, mert az három napig tartana, és addig a viz nem vár; hanem ha tizszer fordulok, átvihetek tiz markos legényt, a ki azután hevenyében ledönt nehány szál fát, tutajt üt össze, s a tutajon áthordhatja az egész társaságot az erdőbe; onnan aztán csak nem visz el senkit a viz, mig érte jőnek.

A megrémült népnek tetszett nagyon a mentő javaslat; egyszerre ugrottak ötvenen is, hogy készek átmenni a tutaj-készitésre.

– Csak sorjára a dolgot! Majd előbb a méltóságos ur kiszáll, mert hárman nem férünk; az evezőt pedig nem adom a kezemből, mert nem tud minden ember ezzel a lélekvesztővel bánni, s ha felforditja, akkor aztán mind itt rekedtünk. Tehát előbb, uram, ha megengedné, az erdőnél megállanánk.

– Ott nem használhatok, szólt Ankerschmidt; hasznosabbnak látnám itt szállni ki a nép közé, legalább lenne, a ki rendet tartson.

– Az még jobb lesz. Aladár nem is vesztegetett több szót, nehány evező nyomással parthoz állitá a csónakot, s kihagyta lépni Ankerschmidtet. „Atyafiak, ezennel kijelentem, hogy a mit a méltóságos ur parancsolni fog, annak engedelmeskedni kell. Ostromállapot van, sok száz élet forog kérdésben, a ki szót nem fogad, azt teketoria nélkül főbe lövöm.“

A fenyegetés használt, a tolakodók szépen távol maradtak, s Ankerschmidt kiválaszthatta csendesen a legmarkosabb legényt, kit Aladár legelőbb szállitson az erdőig.

Öt percz kellett oda és visszatérni.

Visszajövet kérdezé Aladár Ankerschmidtől, hogy viseli magát a publicum a kivételes törvények alatt?

– Mint bölcs emberekhez illik.

– Ezt szeretem hallani. Nem is magyar embernek való, hogy veszedelem idején kiabáljon.

– De mikor ugy retteg a cselédség ettől a nagy viztől? jegyzé meg az ősz földmives.

– Micsoda nagy viz? Hát a tenger nem nagyobb viz? Hát még ha az megharagszik? Hát mikor az angol hajósok alatt meggyulad a hajó a tenger közepén, száz mértföldnyire a parttól? mit csinálnak azok? No majd elmondom, ha megint visszafordulok. Ülj veszteg öcsém ott a ladik orrában, s ne félj addig, mig engem látsz!

Öt percz mulva megint átjött a ladik, Aladár folytatá beszédét addig, mig a harmadik legény elhelyezte magát.

– Hát azt teszi az angol, hogy az égő hajóról előbb csónakra szállitja az asszonyokat, gyerekeket, aztán férfi utasokat, azután az élelmi szert, azután a leveleket és a hajószerszámokat, s csak azután hagyja el a hajót maga a hajóslegénység s a ki utoljára távozik el; az maga a hajóskapitány.

– Jól van uram, szólt az öreg; én leszek hát az a hajós kapitány itt most ezen a vizen.

Az erdőben minden fordulónál több fejsze kezdett kongani; a nagy szálas jegenyefák egymásután omlottak a földre, mire a tizedik legényt is átszállitá a csónak, már akkor annyi fa volt levágva, hogy két tutajt össze lehetett belőle tákolni. Aladár azt is megmutatta hogyan kell, mert ez a soha vizet nem látott nép gyámoltalan volt az ilyen munkában; készitett nekik kormányt, evezőt, elrendelte, hogyan kell a tutajt a fahengereken a vizre ereszteni, s azután két legényt maga mellé véve, csónakát a tutajhoz köté s átkormányozta azt a töltésig.

Nagyobb örömriadal nem fogadott még parthoz közelitő jármüvet, mint e szerény uszó talpat. Annyi száz veszendő lélek látta benne jövendő napjait megtartva: annyi szem lett nedves e látásra.

– Atyafiak! Szólt Aladár a parthoz érve; most már csak rendet kell tartani, s azután nem lesz semmi baj. Legelőször az asszony és gyerek népet kell átszállitani, a kik legjobban félnek s szaporitják a bajt. Azután megint egy csoport erős fiatalt, a kik még egy nagyobb tutajt készitsenek, utoljára maradnak az öregek, a kiknek legtöbb eszük van. Egyszerre harmincznál több embert nem szabad fölvenni. Mikor minden ember biztos helyen lesz, akkor át lehet jönni a lábas jószágért, csak a tutaj mellé kell kötni, az átuszik, ha van mihez ragaszkodnia. Ugyanekkor a szekereket is fel lehet rakni szétszedett állapotban. Nem fog semmi itt veszni. A kormányos vigyázzon mindig, hogy a tutaj balszegletét a viz folyása ellen tartsa. Holdvilággal minden elkészülhet. Hát kend, öreg, mit sirat még?

Az öreg előljáró megtörlé veresre sirt szemeit inge ujjával s megcsóválta fejét.

– Igaz, tens uram, hogy az életünk eképen mentséget talál, de ha elnézem ezt a gyönyörü sikságot, s elgondolom, hogy ez tegnap még mind zöld vetés volt, olyan, mint az áldás! s ma már viz alatt van; lehetetlen, hogy ki ne essek a szememből a köny.

– Jaj öreg, a szegény tótokat odafenn Árvában soha se viszi el az árviz. Az ott, hogy is mondja a Kis Tükör: „él a szegénységnek zabkenyerével.“ Kendteknek pedig ide lenn a sikon ötven esztendeig jó dolguk van; ha egyszer csapás éri, a másik esztendőben majd kiheverik, azért a magyar ember csak nem megy koldulni a szomszédba. Nekem is van nagy jószágom, nem egy napja, hanem nyolcz esztendeje már, hogy rajta van az árviz, nem is megy le róla soha; azért még sem pityergek, hanem látok dolog után. Kiteremti az Isten, kinek mire szüksége van; nem hal meg Magyarországon éhen senki, csak a két tenyerét ne sajnálja.

Az öreg meggondolta a dolgot s azt mondta, hogy „biz igaz a!“

– No nem sirunk hát többet. Ezt se tesszük. Hanem ha szabad megtudakolnunk becsületes nevét; mondaná meg, hadd hirdetnénk az ismerőseinknek, ki szabaditott meg e mostani szorongattatásunkból? hogy még az unokáinknak is meghagyhatnók, kit emlegessenek meg, a midőn az uj házak mestergerendáin olvasni fogják az „épitődött Anno Domini hányban? a nagy árviz után!“

Aladár és Ankerschmidt e kérdésnél már a csónakban ültek, Aladár megnyomta utitársa lábát, hogy hallgasson, ő pedig visszafordulva e nevet mondá.

– Az én nevem Weltumsegler Jonathan.

Az öreg megcsóválta a fejét s azt jegyzé meg:

– No, ez sem igaz ám: tisztesség nem esik mondván.

Aladár pedig a vizbe nyomta a lapátot s a parton állók üdvriadala mellett vágott neki ismét az özönnek.

– Ön a szerénységet egész a restelkedésig viszi, feddé az ifjut a lovag ur; hogy még a nevét sem fedezé föl a jámborok előtt; a kik valóban oly hálaérzettel kérték azt.

– Nem restelkedésből tettem én azt, hanem azért, mert a jámborok szája eljár, s igy azután a nevemet majd nemcsak az unokák emlegetnék, hanem a Bezirks-Vorstandok is.

– Ah! igen? ön attól tart, hogy a hatóság megtudná önnek e dicséretes tettét, s fél tőle, hogy valami kitüntetést kap, s még a hivatalos lapban nyilvánosan megdicsérik. Már igy értem.

– Dehogy érti. Attól tartok, hogy a mint lefut a viz, meglátják a sok levágott fát a kamarális erdőben, megidéznek „wegen Forstfrewel“ s ugy rám olvassák a paragraphust, hogy meg sem moczczanhatok ellene, már pedig én, ki előkelő várfogoly voltam, restelnék most megint alsóbb fokozatu fegyenczházi fogságba kerülni.

Már ez ellen aztán Ankerschmidtnek sem volt semmi szava.

– Siessünk haza felé. Két órát eltöltöttünk itten, azt most éjszakával kell helyrepótolnunk.

– Ön kifáradhatott.

– Még nem érzek belőle semmit.

– Szivesen felváltanám.

– Kardot, evezőt soha sem adok ki a kezemből. Különben most már könnyebb munkánk lesz, a viz-folyás mentébe jutottunk.

– Nem látni még a falu tornyát?

– Nem. De azért jól ismerem az utat. Sötét éjjel is oda találnék; hát még fényes holdvilágnál.

A csónak csakugyan sebesebben haladt, mint délelőtt, most már nem tiszta átlátszó vizen, alulról feltündöklő zöld vetés, pipacsvirág fölött; hanem rút, szemetes habarékban, a mint az egyenesen jött a Tiszáról, felszine ellepve nádgyökérrel és réti szénával.

Valami távol vadaskert lakóit felverhette a viz, azok ott usztak végig a csónak előtt hosszu sorban, oly közel, hogy Aladárnak várni kellett, mig a hosszu convoi elhalad előttük; a pompás szarvasok ágbogas agancsai, az őzünők okos fejecskéi meg sem rebbentek emberi közelléttől s a szarvascsorda közepén ott uszott nagy lubiczkolással – egy csikasz farkas.

– Ha ezek a jegenyésre menekülnek: az én embereimnek lesz ma vadpecsenyéjük, s két hét mulva bünvádi perük – vadórság miatt.

A nap jól lehaladt már, mire Aladár jelezte, hogy a falu tornya látszik már a tenger látkörén.

Hanem még az nagy messzeség. A sikság optikája csalárd.

Aladár tanácsolá Ankerschmidtnek, hogy még ne nézegessen hátra, mert beletelik három óra, a mig kastélyát megpillanthatja; addig sokkal jobb lesz, ha végig fekszik a csónakban s megkisért egyet aludni, a mire nagy szüksége lehet a tegnapi álmatlan éj után.

Ankerschmidt megfogadta, hogy lefeküdjék, azt ugyan erősen állitá, hogy azért nem fog elaludni, minélfogva aztán, a mint a fejét letette, csakugyan rögtön el is nyomta az álom.

S ha valaha fog valamiért köszönettel tartozni az életben Garanvölgyi Aladárnak, ugy ez azon tanácsadása lesz, hogy aludja át ezt az időt.

Azt az időt, a mi alatt a csónak a lakóhely felé közeledik.

Hogy ne lássa perczről perczre közeledni azt a képet, mely a fényes holdvilágnál oly kisértőn emelkedik ki a vizből; egy összeomlott kastély képét.

Aladár látta ezt már, oly messziről, a minőre jó szemei elláttak, hogy Ankerschmidt kastélyának teteje meggörbült: minden evezőnyomás, mely közelebb hozta a tárgyat, világosabbá tette a romlást, már a dült ablakok, a szétvált falak repedéseit lehete látni; már a leomlott szárnyak, a beszakadt homlokzat romjai is kitüntek s Aladár örült nagyon, hogy egyik evező nyomásról a másikra nem látja ezt Ankerschmidt közelebb-közelebb jönni, ugy, miként ő.

Késő éjre járt az idő, az egész tájt nagy csend ülte: az a csend, a mi az ébrenlevő lelkét megnépesiti bántalmas gondolatokkal; az elhagyottság csendje.

Pusztitó elem foglalta el az egész sikot; a láthatáron két hold látszott egymás felé közeliteni: egyik az égen, másik a vizen.

E szomoru világitásnál, mint nyomasztó álomlátás közeledett egyre az Ankerschmidt kastély romalakja, minden evezőcsapásnál jobban kitüntetve düledékeit. A félrecsuszott ablakok, a lefordult tető felmeredő szarufái, a szétvált nyilás a tüzfalon, a magára maradt kémény, egy egy meztelen boltozat, mindig világosabban rajzolódtak az estderünél. Nemsokára az is kivehető lett, hogy a vizár a földszint ablakain át hatolt be, s a mint a csónak végig haladt a homlokzat előtt, a mint a kastély közepén be volt roskadva, azon keresztül, mint egy perspectivben meglátszott az ősi alacsony kastély alakja, az nem omlott össze.

Aladár kétszeres igyekezettel feszité a lapátot; s tekintetét le nem vette az alvó utitársról. Az volt szándéka, hogy nem költi őt fel; elevez szótlanul a rom mellett, ne lássa ő azt meg, s csak akkor fogja őt felkölteni, midőn nagybátyja házához értek, ki bizonyosan megfogadta a jókor küldött tanácsot. Ott aztán bizonyosat fognak hallani a kastélyban voltak sorsa felől.

De talán az álomra hunyt szemek is látnak valamit; s az álmodók megérzik, ha közelit az a nagy gond, mely lelküket álmodva is eltölti, s épen ugy látja most Ankerschmidt a csónakban végig fekve, azokat a halomra dült köveket, azokat az összerecscsent gerendákat s a házán keresztül omló hideg fekete árt, mintha nyitott szemmel nézné; csakhogy ő még többet is lát, a kövek közt gyermekének véres testét, s a fekete vizárban a mint annak szép hosszu selyem haja végig-végig uszik. Az alvó homlokán nehéz veriték gyöngyözött alá s szakgatott lélekzetében tehetlen kiáltások hangjai töredeztek.

Aladár aggodalmas sietséggel evezett el a dult kastély előtt; s már már sikerült azt elhagynia, midőn az utczából, melynek végén a kastély állt, egy másik csónak bukkant ki, melyet a kanyarodástól eddig nem lehetett látni.

A holdvilágnál ép oly hamar ráismert Aladár a másik csónakosban Kampósra, mint az ő reá, de mielőtt inthetett volna neki, hogy maradjon veszteg, már késő volt; Kampós uram örömében akkorát rikoltott, hogy arra minden alvónak fel kelle riadni.

– Hahó! ifja tensuram! Hahó! kiálta a lelkes ur, csáklyája végére tüzve kalapját.

– Csitt, az Istenért ne kiabáljon… dörmögé Aladár, a házsorba igyekezve jutni.

Már késő volt. Ankerschmidt az első kiáltásra felriadt fektéből, s a mint szemeit felnyitotta; a legelső kép, a mit meglátott, összeomlott kastélya volt. Talán ugyanazon látás, a miről folyton álmodott, testté válva.

Nehány perczig mereven, jégszemekkel, halott arczczal nézett a rémképre; azután felugrott, maga elé kapott, s az őrület hangján kiálta fel: „leányom!“

Ha Aladár jókor meg nem ragadja, a vizbe esik.

„Leányom!!“ orditá magán kivül a hadastyán.

– Ott van nálunk! nincsen semmi baja! lármázott Kampós uram, ki most észrevevé, milyen rettenetes ostobaságot követett el, s iparkodott minden tőle kitelhető tudományával Aladár lélekvesztőjéhez csáklyázni, erősen szerencséltetve azt a felfordulás minden esélyével.

Ankerschmidt arcza e szóra egyszerre kaczagásra vált, kaczagott, mint egy gyermek, mint egy őrült.

– Igazán? Igaz-e az! Megszabaditották? semmi baj sincs? Mely kérdések mindegyikét a naptár minden szenteire esküdve bizonyitá Kampós uram; oly pazarul bánva az ugysegéljenekkel, mintha nagy rablásért vallatnák.

– Nincsen semmi baj méltóságos uram. Ámbár elég orozva jött ez a gonosz veszedelem, éjnek idején; még sem történt semmi szerencsétlenség. A mint a harangot meghuzták, az öreg ur egyszerre talpon volt; kijött hozzám, kérdezte mi baj? Én mondtam, hogy a görgitői csőszök lóháton nyargalva jöttek, hogy már a határban a viz. No hát akkor be kell tömetni az utolsó kaput. A mint ez meg volt, már jött nagy harsogással az alsó utcza végén, épen a méltóságos ur kastélya felől az Isten haragja, a házak az utczán végig mind el voltak már töltésekkel rekesztve, hanem az utcza egyszerre viz alatt állt s ma estig az ablakok aljáig emelkedett, de azokon felül nem. A mi töltéseink ugy állják köröskörül, mint egy vár. A mint a viz csónakázható lett, azt mondta az öreg ur: „no Kampós, mit csinálnak most Ankerschmidték? azok nem fogadták meg az intést.“

– Erről beszéljen; erről, sürgeté őt a lovag, kit épen csak leánya érdekelt.

– Igen is. Tehát mondám, hogy azok bizonyosan usznak. No hát akkor le kell ereszteni a csónakot. (Ugyan jó, hogy ezt a csónakot előre küldte Aladár urfi!) Majd én magam kormányzok! monda az öreg ur, s ekkor törte meg először fogadását, hogy nem megy ki a házból, nyolcz esztendő óta. Magam, még egy evező legénynyel, egy hosszu kötéllel, egy lábtóval megindulánk a kastély felé. Nagy volt ám már akkor a hiba. Mondtam a nagyságos urnak, hogy a bécsi pallér megérdemelné, hogy bezsindelyeznék a fejét. A mint a pincze megtelt vizzel, egyszerre félre ment minden boltozat. S a falakon akkora repedések támadtak, hogy keresztül lehetett rajtok látni. A cselédnép jajveszékelve kiabált az ablakokban, s senki sem látott utána, hogy valami módját keresse a menekülésnek. Mint később megtudtuk, csak a kisasszonynak volt helyén a lelke, hogy egy nagy zongora tokot lehozasson a padlásról; abból valami dereglyét készitendő, de neki sem fogadott senki szót, hogy fölmenjen a padlásra, mind attól félt, hogy a lépcső leomlik, s ő ott reked. Az öreg ur látva a veszedelmet, neki támasztá a lábtót az erkélynek, s maga felmászva rajta, belépett az ingadozó házba; s a sok rendetlen futkosó cselédséget jól lehordva, megparancsolá nekik, hogy legyen eszük; a mi bár nehezükre esett, de megfogadták. Azután a kisasszonynak nyujtá kezét, s lesegitette a csónakba. Utána a többi leány cselédet, meg a kis Gyuszit. Akkor engemet ott hagyott, s ő maga házáig kormányozta a csónakot. Ott elhelyezve a kisasszonyt és a vászonnépet: megint visszatért a férfihadért. Szakács, kukta, vadász s más efféle kenyérvesztegető csónakra rakatott: ő ekkor maga maradt hátra két lovász legénynyel. Azoknak megparancsolta, hogy álljanak az ajtóragaszték alá, ha félnek a ház-omlástól. Hogy harmadszor is visszatértem a csónakkal, akkor azt mondá: „no Kampós; ez a ház nem állja sokáig, ha ledül, kirabolhatják. Innen tehát minden szekrényfélét, a mi be van zárva, át kell szállitani az ócska kastélyba; azt nem viszi el a viz.“ Azzal ő maga minden szekrényt ládát gyürüjével lepecsételt, s áthordatott a régi házba, ott állnak a padláson, jó helyen; mindent megtalál a méltóságos ur. Mikor ezzel is elkészültünk, akkor az istállókból kivezetteté a paripákat, s azokat a csónak után kötve, átusztattuk a magunk házáig; ott azután egy lehordott ól tetejéből egy hidat csinálva, ugy ugrattuk be az udvarra a töltésen keresztül: igen szép volt azt nézni.

Mig Kampós uram rövid kivonatban iparkodott a nap eseményeit előadni, azalatt a két csónak megérkezett Garanvölgyi háza elé, mely, mint kis sziget a tenger közepén, feküdt az árviz lepte téren. Az ősi vert falnak most tünt ki a haszna; olyan volt az, mint a szikla: még három lábnyira állt ki a vizből.

Az emlékezetes óltetőből készült hid szolgált állomási kikötőül, azon lehetett, mint egy dobogón, az udvarra lejutni.

XV.
A kik egymást nem ismerték.

A csónakok megérkezését nem fogadták valami csatánynyal, már a hogy tudniillik szinpadon történt volna; átalános egymás nyakába borulást scénázva impromtu; a minek az volt a legfőbb oka, hogy az udvaron belől folyvást annyi volt a dolog, hogy éjfél tájon is talpon tartá az embereket. A roppant, husz holdnyi tér, melyet az udvar, park és szérüs kertek képeztek, mint egy körülkeritett sziget a tenger közepén el volt lepve ökrökkel, lovakkal, birkákkal, miket a tanyákról idehajtottak a viz elől, a béresek egy része azoknak rendbentartásával foglalkozott, más része a cselédségnek rözsekötegekkel erősité a töltést, a hol félteni lehetett; jó formán észre sem vette senki a vendégek érkeztét, az ispánon kivül, kinek erősen lelkére köté Kampós uram, hogy a csónakokat lakatra kösse, s a lakat kulcsot a zsebébe tegye.

– Csakhogy itthon volnánk! Már most méltóságos uram, leszek oly bátor, a kisasszonyhoz magam elvezetni; látom még ég a gyertya a szobájában; ifju tensuram maga is oda talál az alatt az öreg urhoz.

Ankerschmidt kezet szoritott Aladárral, s a folyosón kétfelé válva, egyik jobbra, másik balra tért. Mi tartunk Aladárral.

Az öreg ur is ébren volt még, midőn öcscse benyitott szobájába s örvendve jött eléje.

– Hozott Isten! hogy jöttél ide?

– Egy lélekvesztőn. Ankerschmidtet is magammal hoztam.

– Azt ugyan jól tetted; a leánya agyonsirja magát apja után: azt meg én hoztam ide. Fáradt vagy ugy-e?

– Arról nem tudok semmit; hanem inkább szomjas. Hajnal óta nem találtam vizet, pedig rajta jöttem.

– Tehát éhes is vagy? A vacsora kész.

– Hogy vártak vele ily későig?

– Kampósra vártunk, ki csónakkal körjáratot tett, hogy nincs-e valahol veszedelem a faluban?

– Találkoztunk. Együtt jöttünk vissza. Ő riasztotta fel álmából Ankerschmidtet, ki szerencséjére aludt azalatt, mig kastélya romjait megkerültük s nem látta sokáig azt a pusztulást.

– A vacsora kész, de te válts öltönyt, mert kisasszony van a háznál. Itt szobád kulcsa.

– Egy percz mulva készen leszek, szólt Aladár s az ismerős szoba kulcsát átvéve, megölelé bátyját s eltávozott. Ugy tett, mint a ki tudja, hogy otthon van.

Aladár, mig bátyja házánál hagyott ruhatárában válogatna, elgondolá magában, hogy mégis szépen van az elintézve a világon, hogy mikor egy embert minden porczikájában megtörtek, földhöz csaptak, meggyürtek, eltettek, megtépásztak, megint kilöktek, akkor az ember a legelső ellenségét, a kit előtalál, fölveszi a csónakjába, reggeltől estig izzad vele, hogy hazahozza, szárazra tegye, s mikor aztán már fáradtan, éhesen, szomjasan szeretne végig nyulni a legelső szalmaágyon, akkor még szépen frakkot kell huznia, hogy az ellensége leányától megkérdezhesse:

„Wie befinden Sie sich, mein Fräulein?“

Aladár semmi roszat sem kivánt a kisasszonynak magában; de azt csakugyan nagyon szivesen hallotta volna, ha azt izené vala, hogy nem jöhet a vacsorához, mert migraineje van, vagy már lefeküdt.

E várakozás azonban meghiusult; nem sokára hallá nagybátyja szavait, ki őt sürgetni jött. Az étel az asztalon, a vendégek hiva vannak.

Jól van, tehát essünk át ezen is.

Az öreg ur megrázta Aladár vállát s azt dörmögé neki: képzeld, mintha abba a dalidóba mennél, a melyben a branyiszkói nap után reggelig tánczoltál.

– Lehetett akkor; sugá vissza Aladár.

Ezzel az ebédlő felé siettek, melyhez egy közös folyosón keresztül lehetett mind a két szárnyról jutni. Igy történt, hogy csaknem az ajtónál találkoztak össze a lovaggal és leányával.

Ilyen szük helyen sokkal kevesebb czeremoniát lehet az embernek egymással tenni, nem is nézheti senki, merre van jobb, merre van bal? de meg a dolog természete is ugy hozza magával, hogy a bemutatásokon hamar át kell esni, mert az ajtóban nem lehet megállni.

Ankerschmidt egyik kezével leánya kezét fogta, másikat szivélyesen nyujtá Garanvölgyinek s megrázta azt emberül.

– Uram, ön tudja azt, hogy én önnek mit tartozom köszönni?

– Semmit többet, mint a mennyit ön tett volna én értem hasonló helyzetben.

– Én gyermekemet köszönöm önnek.

Ankerschmidt e szónál kénytelen volt leánya előtt tért nyitni, s a mint e perczben Erzsike és Aladár egymással egyszerre szemközt kerültek, a természethű gyermek hirtelen óvhatlanul odanyujtá kezét Aladárnak, s e szókat rebegé:

– Én pedig önnek atyámat köszönöm.

Ha e kéz reszketéséből, ha e hang csodálatos varázsából, ha e szemek igaz bűbájából nem értett volna az ifju valamit, ugy nem érdemelné, hogy egy ilyen tündértitku könyv még valaha nyitva legyen előtte feledve.

A másik perczben már észrevette a leányka, hogy el hagyta ragadtatni magát, s félénken huzta vissza kezét, és szemeit nem merte többet felemelni azon arczra, melynek képe oly régóta él már szivében.

Szerencsére az estebéd zaja, s Kampós uram kinálgatási kedve hamar más irányt adtak a társalgásnak, ki is a bortól nem sokára jó kedvet kapván, kezdett nagyon beszédessé válni. Máskor is az volt, de most duplán.

– Csak azt az egyet sajnálom, hogy Aladár urfi nem volt itthon a veszedelemkor.

– Miért öreg?

– Hogy maga szabadithatta volna meg a kisasszonyt. Ez már ugy illett volna. Én azt regényben mindig ugy olvastam. Hiszen mink öregek…

Aladár látva, hogy ez most mindjárt veszedelmes dolgokat fog pengetni, belevágott a beszédébe.

– Oh azért én is követtem el utközben hős tetteket, a mikről valaha regényt lehet irni; én is mentettem meg veszélyben forgó lényt a végső pillanatban.

Ankerschmidt gondolá magában; no ez a fiatal ember szereti itthon elmondani a viselt dolgait, bizonyosan a megmentett népségről; ha szereti, hát tegye.

– Hol? kit? kérdé mohón Kampós uram; ki szörnyen kapott rajta, hogy Aladárnak egyszer már a saját szájából authentice hallhatja egy hős kalandját.

– Hát a jegenyesen tul – egy ürgét. Szólt Aladár mosolyogva.

– Ah. Oh. Hangzott több oldalról is a kedvetlen észrevétel. Maga Ankerschmidt is megrestelte a dolgot s sietett helyreigazitani a tudósitást.

– No, azt elhallgatja fiatal barátunk, hogy a jegenyésen innen meg vagy ezer embert szabaditott meg egy erőfeszitéssel és egy jó ötlet által.

– Ah, könyörgöm alássan, hogyan volt az, tessék elmondani! szabadék Kampós ur, nagyon rajtaesve a hangon.

(Dehogy nem, gondolá magában Ankerschmidt; majd itt a leányom előtt, hogy még jobban belé szerelmesitsem; már akkor csak inkább beszéljünk az ürgéről).

– De valjon hova is lett a mi kis ürgénk? egészen elfeledkeztem róla a nagy hevélyben: kérdezé Aladártól.

– Ott alszik a köpenyem zsebében most is, szólt Aladár; menjen Kampós ur, hozza el.

– Mit? Én? Egy ürgét? kiálta felugorva a puritán férfiu. Mondja a tekintetes ur, hogy hozzak el egy oroszlánt, egy bölény-bikát elhozom; de egy ürgét! a nyavalya törne ki, ha hozzá kellene érnem. Nincs ahoz fogható utálatos állat a nap alatt.

– Oh ne mondja, könyörge érte Erzsike; én olyan szépnek találom.

– No lássa; biztatá Aladár, a kisasszony szeretné látni.

Csunyának már nem merte ezután állitani Kampós uram; de rá fogta, hogy harap; – hát Aladárt mért nem harapja meg? Az más. Az neutralis; de őtet megismeri; mert ő dijt tüzött ki az ürge familia kiirtására. Őtet harapta már meg farkas is, fel se vette, de az ürge harapásától meghal.

– Jól van no, hát majd érte megyek magam, szólt Aladár, s rögtön felugrott az asztaltól s két percz mulva visszatért.

– Aha! kiálta Kampós uram, nem látva a visszatérő kezében a fertelmes fenevadat; nincs meg ugy-e? Elszökött azóta, lyukat furt a ház alá, abba elbujt, már most az ott el fog szaporodni s alámínázza az egész kastélyt.

– Itt van biz az a kabátom ujjában, szólt Aladár s elővette az ott magát rögtön elhelyezett állatocskát s tenyerébe fekteté. Ni hogy bámul a gyertyába.

– Oh be gyönyörü kis állat; monda Erzsike, gyermeteg örömmel kapva a tréfás állatocskán; milyen szép fekete szemei vannak!

Aladár aztán oda vitte hozzá a kis polgártárst; Erzsike megczirógatta azt sima kezecskéjével.

– Hozzá ne nyuljon kisasszony, meglássa szerencsétlenül jár; óvá a gyanutlan lelket a tapasztalt férfiu, Kampós. Jaj ha én hozzám olyan közel volna, engem a láz futna végig.

Erzsike is érzett akkor valami delejes lázt átfutni idegein, a közelléttől, – de nem az ürgéétől.

A bizalmas kicsi állat lassankint Aladár kezéről a czirógató kézre kapaszkodott át, s onnan lassan felmászott a habzó musselinon, fel egész a válláig, ott a bámulatos szép gömbölyü elefántcsont halomra leült; be jól kiválasztotta a helyét az ördögtől született.

Kampós uramnak valóban halavány lett az arcza e látványra, mig Erzsike gyönyörködve tekinte a játékos vadállatra; Aladár is gyönyörködve nézett oda: talán nem is az ürgére; Ankerschmidt pedig sajnálta már, hogy ezt a themát elő találta hozni.

– Megeszi-e a kenyeret? tudakolá Erzsike, próbára egy falatot törve számára.

– Meg bizony! erősité kasznár ur, egész familiája a kenyerünkön osztozik; azt sem várja, hogy megsüssük és kináljuk vele; elébb eszik belőle, mint mi magunk.

A kis kenyérpusztitó el is vette mohón a falatot s a szék támlájára szökve vele, ott mókusok módjára nyakába kapta bolyhos farkát s elkezdett a kezéből élni: hogy azt még az öregek is megnevették.

– Adja ön nekem ezt a kis jövevényt: könyörge Erzsike Aladárnak.

– Szivesen.

– Hanem jó erős kaliczkát csináltasson neki, nagysád, sürgölé Kampós ur, mert ez keresztül rágja a tölgyfát is.

– Ah! Ki tartaná kaliczkában a vendéget. Nálam szabadon kell neki járni.

Ebbe aztán Ankerschmidt is beleszólt.

– Gondold meg leánykám, hogy most magunk is vendégek vagyunk, s a mit ugy hinak, hogy „nálunk,“ az a viz alatt van.

– Oh nem uram: igazitá őt helyre az öreg Garanvölgyi. Az én vendégem otthon van a házamban. Azt akarom, hogy önök idehaza találják magukat nálam mindaddig, mig kastélyukat ujra fölépithetik. Tanyám elég tágas; s én ugy is egyedül vagyok.

E szónál gyöngéd szemrehányással tekinte Aladárra; s e szóra nagy elhallgatás történt.

Az ilyen perczekben szokott az megtörténni, hogy mindazok, a kik ugy elhallgattak, egy dologról gondolkoznak.

Leghamarább Ankerschmidt töré meg a csendet.

– Igen köszönöm önnek szives ajánlatát s nehéz volna okot találnom rá, a miért visszautasitsam. Erzsike ugy is „bácsi“nak hija már önt.

– Oh, ön jól tudhatja, hogy a mi ismeretségünk nagyon régi keletü. Én Erzsi kisasszonynak régi lekötelezettje vagyok. Ő is mentett meg engemet, pedig akkor még nem is tudta, hogy valjon érdemes leszek-e rá?

– Mi volt az? kérdezé Aladár, Erzsikére tekintve.

– Oh semmi. Tréfa. Rebegé a gyermek, szépen elpirulva.

– De rám nézve komoly dolog volt az; monda Garanvölgyi.

– Hogyan, uram! szólt a hadastyán, poharát letakarva tenyerével, hogy Kampós uram orozva tele ne tölthesse. Ön emlékeznék még ama bohóságra?

– Oh igen, még most is meg van nálam a levél, melyet először nem akartam elolvasni, s melyért másodszor tisztelt szomszéd uram le akarta vágni a fejemet, s melyet végtére azóta is mindig a tárczámban hordozok.

Azzal, hogy állitásáról mindenkit meggyőzzön, elővonta régi bőrtárczáját s annak negyedik rejtekéből, hol legrégibb ereklyéi álltak: egy pár magyar feliratu bankó anno elmult jó időből, egy kopott arczkép, egy selyem rongy valami zászlóból stb. stb., onnan vette elő a gondosan megőrzött levelkét, melyet a gyermeklyánka irt hozzá titokban, hogy őrizkedjék a házi árulótól.

A levelet Aladárnak nyujtá, a többiek ugy is tudtak felőle.

Hanem egyet nem tudtak a többiek: azt, hogy Aladár e levél irásáról rá fog ismerni arra a kézre, mely a szabadságát visszaszerző folyamodást irta. Azt egyik sem sejtheté, hogy ő e folyamodást látta már valahol.

Aladár minden csepp vérét szivéhez érzé tódulni, midőn e levelet megpillantá; nem olvasta ő, mit tartalmazhat, vagy tán olvasta is, de nem gondolt reá; e vonásoknál azon sorok álltak szeme előtt, mik gyermeteg őszinteséggel könyörögtek egy mindenkitől, saját magától is elhagyott, elfelejtett veszendő fogolyért.