Tehát ez a kéz, ez a sziv volt az, mely csak tenni, és érezni tud, de nem enged magára találni? Tehát nem a kik ugy mosolyognak már messziről, hanem a ki beteszi az ablakot, mikor arra jönni látja; az volt a valódi?
– Nos, nem adod vissza a levelemet, vagy meg akarod könyvnélkül tanulni? kérdé az elmélázottat Garanvölgyi.
– Azon gondolkozom, hogy ez irás ugy hasonlit – más valakinek az irásához.
E pillanatban Aladárnak lehetetlen volt észre nem venni azt a megdöbbenést, melylyel egyszerre pillantottak egymásra Ankerschmidt és leánya; a leányka azután mily zavarodottan süté le szemeit, míg Ankerschmidt alig tudott nyugalmat tettetni többé.
– Hjah öcsém, szólt Garanvölgyi visszatéve a levelkét ereklyés rejtekébe, egyforma kézzel irnak sokan; egyforma szivvel kevesen.
Ankerschmidt nyugtalanságát Garanvölgyi arra magyarázta, hogy a nap fáradalmai után nyugalomra vágyik, azért jelt adott a felkelésre, a mit mindenki bucsuvételre használt, s nehány percz mulva mindenki szobájába sietett.
Aladár éjszakai nyugalmáról ugyan nagyon roszul volt gondoskodva ama levélke megmutatása által; az éjszakát jobban átábrándozta, mint átaludta.
Ki tudja, tán van valami abban a babonában, a mit fiatal lyánkák tartanak, hogy ha kedvesükről álmodnak és fölébredtek, megforditják a vánkost fejük alatt, s akkor a kedvesnek kell a lyánkáról álmodni. S az álom tündére bübájos tündér.
Garanvölgyi elbámult, midőn jókor hajnalban fölkelve, csendesen lábhegyen lépdelt végig a folyosón, hogy az alvók felzavarása nélkül juthasson ki az udvarra, a külső veszélyt megtekintendő; s már akkor Aladárt egészen felöltözve látta szobájából kilépni.
– Hát te már fölkeltél?
– Igen; jókor elakarok menni.
– Menni? Hová? és min?
– A lélekvesztőn, a min jöttem; valahová, a hol hasznomat vehetik.
– De hát miért ily sietve?
– Menjünk szobájába bátyám. El fogom mondani.
Az öreg ur visszament Aladárral szobájába.
– Nos, mond el hát, ki kerget?
– Kedves bátyám, tegnap, midőn azt a levelkét megmutatta; én annak vonásaiban ugyanazon irásra ismertem, melyet azon ismeretlen folyamodáson láttam, a mi szabadságomért sikeresen esdett.
Garanvölgyit magát is nagyon meglepte e fölfedezés.
– E szerint e leány irta volna azt is.
– Igen. És én már most többet tudok, mint a mennyire szükségem van.
– És most azért elakarod hagyni a házat.
– Mit tehetek mást? Egy nővel találkozom életemben először, a kinek szive van. Ha öreg asszony volna, örülnék rajta, mert azt mondhatnám neki: „édes anyám!“ s kérném, hogy nevezzen fiának. De egy szép, okos, érzelmes gyermek és én: minek találkozunk mi össze?
– Én nem látok benne semmi veszedelmet. Ha egymásba szerettek, elveszed s neked adják.
– Jó bátyám; én szegény legény vagyok; fáradsággal keresem a kenyeret. Ezek gazdagok. Ha én most itt maradok; a hol nem ő rajtuk áll, hogy engem elfogadjanak-e vagy sem? midőn az árviz őket épen hozzánk kergette, s nincs módjukban, hogy ha akarnak, elutasitsanak; hanem kényszeritve vannak egy födél alatt lenni velem, s ha nem akarnak látni, nem akarnak hallani, még csak azzal sem segithetnek magukon, hogy itt hagyjanak, mert köröskörül tenger van! és, ha én még is felhasználom ezt a szomoru helyzetet, és itt maradok; nem jutok-e egy erkölcsi értékbe azzal a Karaib szigeti indiánnal, ki a hozzámenekült hajótörteket megeszi?
– Igazad van; eredj.
Az öreg ur megszoritá öcscse kezét s még egyszer azt mondá neki: „eredj:“ azzal karjába fogódzott s ki ment vele az udvarra további intézkedéseket tenni.
A cselédek tudósitásai szerint az éjjel a szél nagyon veszélyeztette a töltéseket. Aladár rögtön intézkedett, hogy nehány hombár, melyet megraktak kővel, oly hevenyészett sarkantyút képezzen a töltés előtt, melyen a hullám rohama megtörjék; mire e munka készen volt, eljött a reggelizés ideje; s ott még egyszer kellett találkoznia Aladárnak Ankerschmidtékkel.
Aladár minthogy szökve nem mehetett el a háztól, bucsuzás fejében megmondá Ankerschmidtnek, hogy ismét csónakra ül, és ha lehet felevez Tisza-Dobig; a hol a romlás eredete van.
– Mit használhat ön ott most? kérdé tőle Ankerschmidt, hogy ellenkezzék vele.
– Semmit; de legalább tanulmányozhatok.
– Én pedig arra számitottam, hogy ma reggel kirándulást teszünk a külső tanyákra.
Ez marasztalás volt in optima forma; a mit nem lehetett elutasitani.
– Nem sietős az utam; nem bánom, ha kicsónakázunk, az idő szép.
Az öreg ur puskát is akart magával vinni, jó alkalom kinálkozván vadászatra: de Erzsike lebeszélte róla. Minek az? vagy magát vagy „valakit“ megtalálna még vele lőni.
Aladár körülhordta a csónakot ez uttal az omlott kastély mellékén, mely bámulatos szépen összevissza volt roskadva; Ankershmidt káromkodott mindenféle nyelven, minden „teremtette“ és „Kreuzsakerment“ után bocsánatot kérve utitársától az illetlen szóért. Aladár biztatta, hogy csak tessék, az tisztitja az embert; azért a magyar ember kedélye olyan traktabilis, hogy kikáromkodja magát, nem tartogatja sokáig.
– No, csakhogy magunk megvagyunk – szólt végre a hadastyán, megnyugodva; menjünk a mezőre, akarom mondani: a tengerre.
Azzal zsebkendője szegletébe egy bogot kötött; mely alkalommal Aladár észrevevé, hogy ugyanannak a másik három szeglete is csomóba van már kötve. Nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze, hogy mire való lesz az?
– Ez a csomó, a mit most kötöttem? Ez arra emlékeztet, hogy legközelebb, a mint Grisák barátommal összejövök, annak a hajába kapok s megkérdezem tőle, miféle derék emberrel épittette fel a kastélyomat? Ez a másik csomó amice Mikucseknek szól, hogy mi keresete volt a töltés hosszában a mult éjjeleken? Ez a harmadik Bräuhäusel ur számára van kötve. No iszen azt a spektáklit kell majd megnézni, a mit én ott csinálok, ama bizonyos protectio utján készült zsilipért.
A negyediket elhallgatta.
– Az? Azt csak ugy kötöttem, véletlenül; az nem jelent semmit.
Délig sok szép vidéket be lehete csónakázni; néhol a határkő meglátszott a vizben; ott Ankerschmidt megjegyzé: itt kezdődik az én földem.
Egy helyen azonban szép dombos emelkedés volt, az mint sziget állt ki a tengerből, ottan kikötött Aladár.
A domb árpával volt benőve, mely gazdag négysoros kalászait már kihányta, az egész tér lehetett ötven lépés körüljárva. – Azon elbizonyoztak mind a ketten, kié lehet az a menekült föld? Ankerschmidt azt állitá hogy Garanvölgyié, Aladár Ankerschmidténak mondta.
– Akárkié, vigyünk haza belőle mutatványt, hogy ime zöldet láttunk, mint a Nóé galambjai.
Azzal Ankerschmidt egy marok árpát leszakasztott; Aladár is leszedett kilencz szálat s a kalapja mellé tüzte.
– Tenger biz ez; szólt a lovag, széttekintve a sik viz felett. És most elmondhatjuk, ifju barátom, mind a ketten, hogy birtokaink egy helyen vannak, az enyim is a tenger fenekén, mint az öné.
– Minden hasonlitás sántit.
– Az enyim nem sántit. Most én sem juthatok a földemhez, ön sem: ez homogen eset; a mikorra én az enyimhez juthatok, akkorra ön is hozzá fog jutni a magáéhoz.
– Hogy érti ön ezt?
– Bizonyosan tudom, hogy ön kegyelem utján vissza fogja kapni elkobzott jószágait.
Aladár fejében egy gondolat szikrája villant meg.
– Ha ön ezt tudja, uram, akkor azt is tudni fogja, kinek köszönhetem e nem remélt kegyet; kérem, adja át neki e forró kézszoritást.
Ankerschmidt észrevette, hogy Aladár előtt többet talált elárulni, mint a mennyit akar s sietett hevesen tiltakozni.
– Ifju barátom, én kijelentem önnek, hogy kegyet csak annak köszönhet ön, a kitől jön. E leczkét tőlem, mint vén katonától, vegye jó néven; s ne keressen titkos pártfogókat, a mik önnek nincsenek.
Aladár megköszönte a tanitást; eleget tudott már.
E hir uj eszméket öntött szivébe. Nem a birtok öröme volt az; Aladár, mint minden igaz gavallér, jól tudta azt, hogy a birtok csak kötelezettség, s a ki éveinkben Magyarországon terjedelmes földnek ura; annak kötelessége megszámlálhatatlan, s ahhoz mérve a legterhesebb foglalkozás is valóban sinecura! hanem boldoggá tette az a gondolat, hogy többé nem nevezheti senki önzésnek azt, a mi szerelem.
És boldoggá tette az a gondolat, hogy keresztül látott egy család jellemén, melyet eddig nem ismert.
Egy gyermek, angyali részvétből, nem érdekből, nem is női hajlamból, hanem csupán a jóknak azon ösztönéből, mely az érző lelket a szenvedők felé hajlitja, megóvni igyekezik egy öreg embert, akkoriban nagyon járványos veszélytől. Ez öreg embernek szeretett rokona van, ki státus-börtönben sinylik; kit mindenki elfelejtett, s kiért az öreg maga nem tehet semmit, mert minden lépésével csak ártana neki; az idegen ur gyermeke titokban folyamodást ir érte; az apa nem haragszik ezért, maga eljár vele; meglátogatja a foglyot börtönében, ott gorombáskodik vele, nehogy az sejtse, ki hozta el szabadulása olajágát; itthon elzárja előle leányát, nehogy megszeressék egymást s valaki azt mondhassa, azért esdett a trón előtt, ősz érdemeire hivatkozva, egy elitélt vagyonának visszaadásaért, hogy azt saját leányának szerezze meg. Ezért utasitá el a látogatót az első találkozás után, s ovakodott vele összeköttetésbe jönni.
S nem is történt volna az meg soha, hogy egymást megismerjék, ha csak a romboló árviz egy kis szigetre össze nem sepri mindnyájukat.
Aladár visszatértiben nem találta oly szemetesnek a viz felszinét, mint eddig.
Mit nyom az mind, a mi a földön elveszett, ahoz mérve, a mit a sziv nyert?
Délre haza jutva, legelébb is Kampós uram azzal az örvendetes hirrel fogadá őket, hogy mig oda voltak, az alatt az ár két hüvelyket apadt.
Aladár nem örült már annak; s még beleveszett a kasznárba, hogy mit tud ezen ugy jubileálni, mikor ez kétségtelenül arra mutat, hogy másutt uj gátat szakitott az ár, s más vidéket is elöntött.
Erzsike kijött atyja elé, kinek Aladár megmentett paripáit mutogatta meg az akolban, s onnan atyja karjába füződve, ment fel a lakházba. Fején rózsaszin szalagos szalma kalap volt vadrózsa bimbókkal, miket a kert sövényéről tépett.
Garanvölgyinek mindjárt feltünt, hogy Aladárnak jobb kedve van; mint reggel volt. A helyett, hogy az ő szobájába jött volna, elbeszélni, hol járt s miket látott? kinn marad a folyosón, s mintha se árviz, se veszedelem nem volna, Ankerschmidt leányával cseveg és nem borzad a Karaib sziget lakójának étvágyától, ki a hozzámenekült hajótöröttet megeszi.
Az ebédlőben az asztalra téve egymás mellett volt Aladár kalapja az árpabokrétával s Erzsikéé a vadrózsabimbókkal. Garanvölgyi megszámlálta az árpaszálakat, kilenczen voltak; a rózsákat is, az hét volt.
Nem sokára Erzsike atyjához távozott, s az után Aladár is csak felkereste nagybátyját, s a csengetyü szavára mind a négyen összetalálkoztak ismét az ebédlőben.
Garanvölgyi megint megszámlálta az árpaszálakat: – az csak nyolcz volt; aztán a rózsabimbókat; – csak hat volt már.
(Ezek már egymást lopják! Gondolá magában az öreg ur.)
Bátran fogadhatott volna rá, hogy a hiányzó árpaszálat valahol Erzsike imakönyvében, a rózsabimbót pedig Aladár tárczájában lehet megtalálni.
A mint Aladár egyedül maradhatott nagybátyjával, azonnal közlé vele, a mit Ankerschmidttől hallott birtokának visszanyerése felől.
– Sajnállak érte, szegény fiu; monda rá az öreg keserüen. Milyen szépen meg voltál már abban nyugodva, hogy „volt, nincs.“ – „Több is elveszett már Buda alatt.“ Sok ilyen példabeszéd van a magyarban. Tudom, hogy keveset álmatlanitott az a gondolat, hogy hát ha még egyszer lenne! Szereztél magadnak kenyeret, megszolgáltad, beérted vele. Helybentaláltad magadat ez uj életben s hozzászoktál, hogy a mi nincs, az nem kell! – És most egyszerre kapsz egy darab Amerikát! Kasznárom ott járt három izben hajdani jószágodon, s elmondta, hogy miket tapasztalt. – Nyolcz év alatt négyféle bérlője volt a jószágnak; mind a négy azon volt, hogy a jószágot elpusztitsa; három megszökött, a nélkül, hogy az államnak haszonbért fizetett volna. Elég, ha a budgetben ott figuráltak a tételek. Szép mürzthali tehenészeted, merino juhnyájad, vérlovaid még a legelső bérnök elprédálta, a második elprédálta gonddal ültetett erdődet, parkodat kimérte ölfának; az utolsónak már nem maradt más, mint a házon levő redőnyöket eladni. Ez az élelmes ember, még az üvegházadon levő ablakokat is értékesitette. Mikor Kampós legutoljára ott járt; persze ugar sem volt már hagyva; s a halomra gyült trágyát épen akkor adta el a bérlő szomszéd határbeli parasztoknak. Benn a házban egy szék nem volt, a mire leüljön valaki; hanem annál inkább teli egér lyukkal minden szeglet. Az ablakokban négy-öt emeletet csináltak maguknak lyukakból a patkányok, ugy megszerették a helyet, s a czimertermed plafondján keresztül csurgott az eső. Most ezt a „prairiet“ átveszed; mely mikor elvesztetted, megért beruházásiddal háromszáz ezer forintot, most is meg ér kettőt. Van rajta husz ezer forint adósságod, annak nyolcz esztendő óta persze senki sem sem fizette a kamatját. Legelső dolgod lesz valami jótékony bankárt fölfedezned, a ki megszán, s keresztyéni harminczhárom percentre honorálja váltóidat vagy tizezer forintig. Akkor aztán törheted a fejedet, hogy mit kezdj vele előbb: szántóvető állatokat végy-e? a házadat tatarozd-e? vagy a kamataidat törleszd, nehogy a tőkét felmondják? Azért még egyszer, kedves öcsém, fogadd őszinte sajnálkozásomat.
– Nem az itt a főkérdés, szólt Aladár vállat vonitva.
Persze, hogy nem az volt a főkérdés: hanem az, hogy ha fáradni és küzdeni kell, lesz hol? és lesz kiért?
Tudta ezt az öreg ur maga is. Ugy olvasott ő Aladár lelkében, mint a kinyitott könyvben.
Aladár az nap ott maradt, hova is indult volna már olyan későn?
Másnap ismét annyi dolgot talált a faluban, hol az egyes házak itt ott engedtek az árnak, hogy dél vetette haza a nagy munkából; délután eltölt az idő szelidebb tracirozással. Két sziv összeköttetési vonalainak előmunkálatai voltak azok, mikre csak a felsőbb helyről nyerendő helybenhagyás hiányzott még.
Dehogy gondolt az elutazásra többé. Az ugyan jól esett volna neki, ha valaki marasztalta volna; hanem a helyett nagybátyja szüntelen azzal a sarcasmussal faggatta, hogy „mikor indul már a vizár pusztitásait tanulmányozni? várja-e, mig érdekesebb lesz a stadium?“ Legfeljebb Erzsike ejtett olyan czélzásokat, hogy azon a kis csónakon járni nagyon életveszélyes lehet.
Három nap multán azonban már maga is átlátta Aladár, hogy miután kimondá, hogy el fog menni, tovább csakugyan nem maradhat, ha szavainak hitelességét tökéletesen kompromittálni nem akarja. Este tehát kijelenté bátyja előtt, de ugy, hogy mellesleg a többiek is hallhatták, hogy holnap reggel csakugyan utra kel, csak egy evező legényt visz el magával.
Garanvölgyi azt mondta rá, hogy jó lesz, majd süttet neki az utra pogácsát.
Reggel fel is neszezett jókor Aladár; térképeit, műszereit összekapcsolta, uti köpenyét nagy ostentatióval kiporoltatá, mire az az öreg ur előjött szobájából s tréfásan szólitá meg.
– Hát indulsz már? No kész számodra a pogácsa.
– Köszönöm. Csak Ankerschmidtéktől veszek nehány szóval bucsut.
– Jól teszed; azután is rá érsz tőlem.
Aladár alkalmasint eltéveszté az ajtót, mert azt a nagy vétséget követé el, hogy Ankerschmidt helyett előbb leányához lépett be, a mi nem ugy illett volna világi szokás szerint. Bizonyos volt felőle, hogy Erzsike már rég kész a toilettjével.
A leányka nem tudta elrejteni arczán, hogy várt reá.
– Kegyed tehát már indul? szólt jobbját az ifju elé nyujtva.
– Rég itt vagyok már.
– Hiszen itthon van.
– Oh nem, ez nagybátyám háza; ő pedig már csaknem kerget. Nem szereti a henye embert.
– Ez a ház most nemcsak nagybátyjáé, ez a ház most a mienk is. Igaz ez, vagy nem?
– Igaz.
– Akkor én valamit kérnék öntől, de ne tartson érte nagyon vakmerőnek.
– Parancsoljon velem.
– Hiszen ha parancsolhatnék, akkor nem kérnék; oh én kegyetlen vagyok ahhoz, a kinek parancsolhatok: – az nem önnek való. Én csak kérek, folyamodom, mint panasztevő jobbágy: ön kihallgat és kegyeskedik tekintetbe venni.
– Alá van irva in bianco. Mi az?
Erzsike most elereszté Aladár kezét, s hátrahuzta magát félénken, mintha attól tartana, hogy kérelmének az a szine lehet, hogy az „erőszakos körülmény“ek között adatott meg.
– Arra akartam önt kérni, hogy – maradjon itt még egy nap.
Erre pedig Aladárt nem nagyon kelle biztatni.
– Mondtam, hogy látatlanul alá van irva: – maradok.
– Ah, szólt a leányka, örülve a jó kezdetnek, s most már azon tüzben játszottak szemei, a minek ragyogása tul tesz minden gyémánton. Most már bánom, hogy nem kértem – egy hetet.
– Jó, szólt Aladár. Tehát itt maradok egy hétig.
– Ha én azt tudtam volna, hogy ön ily nagylelkü kedélyhangulatban van, azon kellett volna kezdenem, hogy maradjon itt egy hónapig.
Már itt Aladár érezte, hogy a kémjáratból eldöntő ütközetbe jutott s nem parancsolt hangjának hazug közönyt többé, hanem engedte azt olyan melegen szólni, a mint szivéből eredetileg fakadt.
– Itt maradok hát egy hónapig – kettőig, egy évig.
A leányka szavába vágott, könnyező szemmel lépve egyszerre hozzá, s megragadva két kezével az ifju kezét.
– Maradjon ön itt örökre!…
– … Bizony örökre: viszonza Aladár kebléhez ölelve gyengéden a kedves gyermeket.
A lyánka még kezében tartá Aladár jobbját, midőn az ifju őt magához ölelte; azonban hirtelen kisiklott öleléséből, s mielőtt Aladár sejthette volna gondolatát, félig lehajolva, félig magához emelve, megcsókolá kedvese kezét, szemérmesen susogva: „én uram.“
Tehette már azután Aladár, hogy visszacsókolja a kedves gyermek kezét – mind a kettőt – százszor egymásután: nem hozhatta azzal helyre, hogy egy nőnek megengedte kezét csókolni, a ki szeret, imád, tisztel végnélkül, megmérhetlenül; s kit mind ezért – előre bocsánatot kér.
– Jőjjön, jőjjön! szólt Erzsike karját Aladáréba fonva; s átvitte őt magával atyja szobájába.
Az öreg Ankerschmidt, ki ha szavakat nem, de hangokat hallott ajtaján keresztül, nem volt meglepetve, midőn leánya Aladár karján lépett be hozzá.
– Nézd, atyám; szólt a gyermek: – én megkértem őt, s ő elvesz engem.
– Ezt gondoltam, szólt az öreg, kezét nyujtva Aladár elé, s midőn ezt megfogta, magához ölelé, megcsókolá mindkét oldalról az ifju arczát, és gyöngéden sugá: „kedves fiam.“
Aladár nem szólt semmit; nem volt az az ember, a ki gondolatait fennhangon árulja, de gondolt arra, hogy ez embernek nagy joga van őt fiának nevezni, mert a bevégzett élet után ő adta neki az ujra kezdettet.
És ez a másik élet – jól kezdődik.
A politikai látkör czudar, a közélet szomoru; boldogság van ilyenkor ott, a hol egy édes női szellem mindent megaranyozó büvköre kis világot képez a nagy világban s feledteti, hogy micsoda szerencsétlen planétán élünk?
Sok szép van az életben, a miről még nem irtak vezérczikkeket.
Aladár egészen ott felejtette magát Ankerschmidt szobájában; nem is csoda: hiszen mennyi ujat, mennyi megbámulni valót talált ez uj világban! Lehetséges-e, hogy ily piczi parányi kezek legyenek a világon; s ezek a láthatatlan tündéri ujjacskák birjanak erővel belenyúlni a sors érczgépezetébe; onnan kihuzni egy összemorzsoltatásra szánt halandót? Lehetséges-e, hogy ily átlátszó szemek legyenek a világon, miken a fényes léleknek minden tündöklő gondolatja keresztül olvasható? Lehetséges-e, hogy egyetlen egy angyal magával hozza le az égből az egész mennyországot?
És ha e némán is beszédes ajkakra tekinte Aladár, és arra gondolt, hogy e tündérvilági bársony csókja az ő munkától barnult kezét érinté, akkor erős fogadást kelle tennie magában, hogy hosszu évek sora egyenlitendi ki e nagy tartozást. Mert egy nő csókja a szerető kezén éktelen mennyiségü nagy adósság!
Az öreg Garanvölgyi megsokalta utoljára, hogy öcscse olyan sokáig bucsuzik Ankerschmidtéktől, mert bizony egy pár óra is elmult már azóta, hogy tőle eltávozott, s utoljára rá vette magát, hogy maga is átmenjen vendégeihez.
Ő Ankerschmidt szobájába lépett be, s elmosolyodott, midőn ugyanott Aladárt Erzsike mellett látta ülni; kinek Ankerschmidt épen akkor magyarázta tréfás komolysággal, mennyire hasonlit a házasság a várfogsághoz; a mit persze ő maga sem hitt, de neki sem hitt el senki.
Garanvölgyi tréfásan interpellálta Aladárt, mintha nem értené a dolgot.
– Csónakod készen áll…
– Már nem megyek sehova, szólt Aladár, bátyja elé vezetve piruló kedvesét.
– Mi itt marasztottuk őt – minálunk: szólt Erzsike, vőlegényéhez simulva szerelmesen.
– Pedig én már ide hozattam csónakodat – a folyosóra: szólt jószivü sarcasmussal az öreg.
Ankerschmidt felkaczagott rá.
– A folyosóra a csónakot!
– Tudtam én, hogy ez lesz a vége, szólt az öreg. Erről a házasságról elmondhatjuk, hogy nemcsak az „ég“ akarta, hanem még a „viz“ is igy akarta. Jövőre azonban öcsém uram hiuságát erősen hűteni fogja az a gondolat, hogy nem tudott másutt feleségre szert tenni, mint egy puszta szigeten, a hol rajta kivül nem volt házasulandó férfi.
– Au contraire! ellenkezék nevetve Ankerschmidt; leányom asszony lesz az, ki magának szemére vetheti, hogy nem tudott másként férjhez menni, mint hogy egy halálra itélt rabot váltott meg kezével, mint valami franczia regényben olvastam valaha.
A két kigunyolt szerető pedig e kereszttüz közepett olyan boldognak érzé magát, egymást átölelve.
Ez ábrándos jelenetet Kampós uram érkezése szakitá félbe, ki nem találva a többi szobákban senkit s azt hallva, hogy az urak mind Ankerschmidtéknél vannak, nagy robajjal jött, s azon hirrel botlott be, hogy a viz reggeltől fogva egy lábnyit apadt.
– Nem bánom én már, szólt Aladár, ki a zajra eléje sietett, ha egészen elapad is.
– Nem „bánja?“ szólt elbámulva Kampós uram; hanem aztán egyszerre vége lett a bámulatának, a mint Erzsike jó kedvüen kaczagva tette kezét Aladár vállára s arczával oda feküdt kedvese karjára. – Most derült fel egyszerre a derék férfiu agyában! – Áh há! hát azért haragudott a tens ur, mikor tegnap előtt azt mondtam, hogy a viz apad. No ez…
De többet nem mondott szóval, hanem véleményét, mint erélyes hazafihoz illik, tettekben akará nyilvánitani, ugyanis azon törekvéssel járult urfia menyasszonyához, hogy annak most mindjárt kezet csókol; de azt Erzsike semmikép nem engedte megtörténni, akint hiusitva meg a merényt, hogy mind két kezét eldugta Aladár karja alá s nagy leczkét tartott igen komolyan Kampós uramnak arról, hogy azt csak igen igen nagy és hatalmas urak engedhetik meg igen igen alárendelt szolgáiknak, hogy nekik kezet csókoljanak.
Aladár szerette volna a kedves tüneményt belélekzeni, és viselni magában, mint lelket!
Annyi változást azonban még is okozott a kedélyekben Kampós uram hirhozása, hogy mindenkit a szabadba készte a vágy, a vész apadását megtekinteni.
Az ár még mindig tenger volt körül, de már nem hullámzott; oly sik volt, mint a tükör.
– Menjünk csónakázni: inditványozá Garanvölgyi. Mienk ez a viz!
Az inditvány általános pártolásra talált. Aladár lélekvesztőjét is a vizre tették, abba ő maga ült, Erzsikét, mint könnyü bokrétát emelve át átellenesének. A csónakban Kampós uram és a két öreg ur foglaltak helyet. A lélekvesztőt előre ereszték, s Kampós uramnak becsületszavát vették, hogy nem forditja fel a csónakot.
– Merre evezzünk? kérdezé Aladár.
– A régi kastély felé: válaszolt Garanvölgyi.
Aladár igen roszul tudott irányt tartani ma, és igen igen lassan evezett; hiszen nem is tehetett máskép, mikor maga előtt látta azt két szemet, a mikbe nézni élet és álom együtt.
Hja biz az ócska kastély még most is áll.
A tetejével ugyan nem bánt irgalmasan az idő, de alapjai nem engedik magukat megrenditeni.
Pedig azt beszélik már róla, hogy összevissza van furdalva patkánylyukaktól, elkorhadtak téglái, gerendáit megőrölte a szuh; csak egy jóravaló zivatar kell neki, hogy halomra omoljon s megadja magát a mulandóságnak: és ime, az uj épitmény hamarább összeroskadt s az ócska ház még most is daczol az elemekkel, tanusagot téve róla, hogy a hajdankor emberei nem ugy épitettek, hogy csak „tessék-lássék.“
Garanvölgyi fölnyitá a rozsdás lakatokat s bebocsátá vendégeit a kastély tornáczába, melyről már akkor lefutott az apadó ár, vékony iszapréteget hagyva maga után.
– Kedves nászuram; szólt Garanvölgyi, midőn az emlékezetes szobába értek, melyben Bräuhäusel ur Aladár arczképét meglelé: évek előtt ön ezt a kastélyt megakarta tőlem venni, minthogy utjában volt; akkor azt mondtam, hogy nincsen ára. Most már engedékenyebb vagyok. Árát szabhatom. Oda adom e kastélyt – s az ára, mint a népdal mondja: „egy kemencze kalács s egy szép leány.“
– Meg van adva! szólt kedélyesen kaczagva Ankerschmidt, s a két öreg ur hosszu kézszoritással erősité meg az alkut,
– E kastélyra önnek lesz egy kis szüksége most; mert addig, a mig uri kastélyát fölépiteti, összeszoritkozhatik benne s innen legalább szeme láttára vezetheti az épitkezést.
– Én nem azt gondoltam. Az összedült kastély helyébe én másikat nem épitetek: – őszintén beszélek. Engem ez árviz százezer forinttal szegényebbé tett. Eddig gazdálkodásom mellett tőkepénzes is voltam; vagyonom egy része státuspapirokban feküdt: azokat most kénytelen vagyok vásárra vinni, s a gazdálkodást kezdeni ott, a hol szomszédaim; megfogni az ekeszarvát. Miután ön e kastélyt birtokomba bocsátá, én ezt fogom felépittetni, uj tetőt rá, uj pallókat, szőnyegeket belé, az ablakokat kissé magasabbra s itt fogunk együtt lakni az én kedves fiammal.
– Ohó, lovag uram! szólt Garanvölgyi; ebből az sül ki, hogy ön a házat is megakarja kapni, meg az árát is magánál tartani. Én a házat „szép leányért“ adtam. Következőleg a fiamuram és menyemasszony én nálam fognak lakni.
– Ah uram; ön azt akarja, hogy én leányomtól megváljak, mikor senkim sincs kivüle.
– Hát nekem van Aladáron kivül valakim?
– De ön már próbálta őt nélkülözni, sokáig távol volt.
– Annyival több ok, hogy már most nálam legyen.
– Lássa ön, szólt Ankerschmidt, kérésre forditva a dolgot; ön jó gazda; én pedig semmihez sem értek. Szükségem van valakire, a ki gazdaságomra felügyeljen.
– Inkább odaadom Kampóst.
Kampós uram sietett e szóra protestálni, hogy de a tens urtól, ha kiverik sem megy sehova, még a muszkacsászárhoz sem.
– De hiszen közel fogunk lakni. Kegyed minden perczben átjöhet hozzánk.
– Feledi ön, hogy nekem fogadásom tartja, a mig Magyarországon más világ nem lesz, ki nem menni a házból.
– Ah, de e fogadás már meg van törve e perczben, hisz ön ime itt van!
– Az igaz, mert csak azt fogadtam, hogy ki nem megyek, ki nem kocsizom, ki nem lovagolok házamból, de azt nem fogadtam, hogy ki nem csónakázom. Már pedig ez a viz holnap után nem lesz itt többé, s én ismét magányomba vagyok zárva. Ebből már most ön világosan láthatja, hogy nekem előnyöm van ön felett azt követelni, hogy az ifju pár az én házamban legyen otthon.
Ankerschmidt még nem adta fel a partiet.
– Táblabiró ur! ön alkotmányos ember; tudja azt, hogy semmit rólunk, nélkülünk! Mi az érdekelt felek nélkül határozunk. Helyes-e ez?
– Igaza van. Ők adjanak véleményt.
– De hátha nem egyeznek meg? Ha egyik ide, másik oda szavaz?
– Akkor „accessorium sequitur suum principale,“ a férj a fő, a nő „elhagyja apját s követi férjét,“ ezt mondja az irás.
– Oh nem! A „votum Minervae“ asszonyi szavazat, és az dönt.
A két öreg ur a nagy disputában a szobákon végig járva, észre sem vevé, hogy az érdekelt fél hátramaradt amaz emlékezetes szobában.
A szekrényke, mit a biróság vizsgálata után ismét visszaszolgáltattak, most is ott állt az iróasztalon. Erzsike rögtön ráismert arra, s arra vezeté Aladár figyelmét.
– Nézze ön, ez azon szekrényke, mely miatt hivatalos kutatás volt e kastélyban, ezt foglalták el a bölcs urak.
– Ugy látszik, nem nyertek vele semmit, mert visszaadták.
– Nem találtak benne mást, mint egy csomó szerelmes levelet, a mik önhöz voltak irva.
– Ah!
– Én kiváncsi voltam egyet elolvasni belőlük. Nem haragszik érte?
– Nem érdekelnek. (Aladár nem gondolt egyebet, mint hogy Pajtayné hiábavalóságai lehetnek azok a régi időkből).
– Pedig az sok érzéssel volt irva. A ki azt irta, az önt nagyon, de nagyon szerette.
– De talán nagyon régen lehetett az.
– Sőt még most is nagyon szereti.
– Azt mondani könnyü.
– Ne hirtelenkedjék! A ki önhöz azon leveleket irta, az önnek kedvesebb még, mint én.
Aladár nyugodtan tette szivére kezét: „az én lelkem nem tud arról semmit.“ (Azt gondolta mindig, hogy asszonyról van szó).
– De ha mégis e levelek olvasása után bebizonyodnék ön előtt, hogy ezeknek irója méltó volt arra, hogy ön őt szeresse; akkor is elhagyná-e őt én értem?
Lehetett-e e kérdésre más tenni Aladárnak, mint a kérdező kezét szivéhez szoritani s e szivére tett ereklyére esküdni, fogadni, hogy elhagyna ő érte mindent, mindent, még ha élete hozzá volna is nőve.
Ez alatt visszaérkeztek az öreg urak.
– Kedves bácsi, jőjjön ide; szólt enyelgő mosolygással Erzsike Garanvölgyihez, s legyen tanuja annak, a mit Aladár e perczben nekem fogadott.
– Nos, mi az?
– Hogy ő azt, ki e szekrénykében foglalt szerelmes leveleket irta, én értem el fogja hagyni.
Garanvölgyi meglepetve fordult Aladárhoz:
– S te megigérted azt?
Aladár patheticus arczczal készült felelni, a mit Garanvölgyi nem állhatott tovább, hanem vállára téve kezét, elnevette magát:
– No akkor öcsém; vigyázz magadra ezzel az oldalbordával, mert ebben mesterünkre találtunk mind a ketten.
Azzal elővevé az óra lánczára csatolt kulcsot s kinyitá vele a szekrénykét, melynek felső lapja Aladár arczképe volt, és alatta a levelek.
– Ezeket én irtam hozzád.
Aladár azt akarta válaszolni, hogy akkor ezek nem szerelmes levelek, de a mint az elsőt félig elolvasá, nem tehette ezt az ellenvetést; egy fájó, szerető sziv sorai voltak azok; nem lehetett ebben ellentmondani.
Erzsike, a diadal első perczében, pajkos kaczagással tanusitá jó kedvét, hanem a mint látta, hogy telnek meg Aladár szemei könynyel, egyszerre heves zokogásra változott jó kedve; oda borult Garanvölgyi keblére és bocsánatot kért tőle százszor, ezerszer; hiszen annyiszor vétett ellene!
Aladár az első levél olvasta után némán szoritá meg nagybátyja kezét; ki az érzékeny jelenetnek azzal vetett véget, hogy „ugy-e öcsém, milyen bolond az ember, mikor maga van.“
Hetek multak el ezután; az árviz lassanként visszatért medrébe; először általános iszap lett belőle, azután apró halastavacskák itt amott a termő földek közepén, miket majd csak a harmadik nyár fog tökéletesen kiszáritani; pusztulás, romlás képe mindenfelé, a mire utoljára undorral néz már az ember, mikor restell rajta sopánkodni.
Még sokáig nehéz volt egyik faluból a másikba menni a megromlott utak miatt, mikről a hidakat mind elhordta a viz; és Ankerschmidt nem sietett Bräuhäusel urnak a „fekete levest“ csinálni.
– Ha ez az árviz nem lett volna, soha se kerültünk volna össze.
Nem törődött ő most egyébbel, mint hogy leánya boldog fog lenni; az első vasárnap mindjárt kihirdetteték a házasulandó párt, s öröm volt az öregeknek a fiatalokban ujra élni.
Annálfogva Ankerschmidt egyenkint kibontogatá a zsebkendőjére kötözött bogokat, ez Grisáknak, ez Bräuhäuselnek, ez Mikucseknek szól. Csak a negyedik marad meg: ez Aladárt illeti; de hisz azon sincs már mit tartogatni tovább. Tudnak mindent.
Nem sokára kapott is egy levelet doctor Grisáktól, melyben az érdemes férfiu nagy prosopopoeiával előadja, mily szigoru vizsgálat tartatik illető helyeken a felett, hogy kinek hibája vagy vétsége okozta e több millióra menő kárt; a bünös példásan fog lakolni. Az eddigi nyomozásokból azonban az tünik ki, hogy „egy kis félreértés“ okozta az egészet, mely Mikucsek urral történt; ki roszul értette át megbizatását; azután az ő utasitásait is roszul értették meg; tévedés volt az egész; a mi annyival világosabb fog lenni, mivel Mikucsek ur időközben Gallicziába tevődött át, s hogy confrontáltathassék, elébb a külön helytartóságok utján a miniszteriumot kell megkeresni, és végtére, ha hibásnak találtatnék is, mit nyernének vele a károsultak? testén, lelkén, meg az esernyőjén kivül semmije a földön; majd kiheveri ezt is az ország, mint mást, stb. stb.
Ankerschmidt azt mondta rá, hogy igaza van, biz azzal kár is volna már a papirost fogyasztani, hogy honnan eredt a szerencsétlenség? elég hogy megvan.
Hanem e közben valami történt, a mit doktor Grisák nem tudott.
Mikucsek ur csakugyan jegyet váltott a postakocsira Lembergig; hanem a mint a kocsi Forrónál a lejtőn fölfelé csendesen haladt éjszaka: egy lövés történt az ablakon keresztül, oly közelről, hogy a lőpor füstje egészen megfogta az üveget, a golyó egy kis gömbölyü lyukat ütött rajta, mintha csak papir lett volna. Négyen ültek a kocsiban; s a négy közül Mikucsekot találta a lövés; – rögtön halva maradt.
A gyilkos, kinek a kocsi felhágóján kellett tenni a lövést, rögtön ugy eltünt, hogy nyomára nem lehetett akadni; e körülmény miatt a kassai törvényszék a postakocsist és kalauzt fogatta el, mint közvetlenül gyanuval terhelteket.
Erre azután egy sz...i földész jelenté föl magát a törvényszéknél, hogy ne üldözzenek semmi ártatlant: a gyilkos ő volt.
Elmondta, hogy boszuból tevé a gyilkosságot, hogy erre készült; leirta körülményesen, hogyan történt; mint lesett rá a postakocsira sötét éjjel, hogy hágott föl a hintó lépcsőjére, hova hajitotta el a pisztolyt, hol huzódott meg az árokban? Teljesebb vallomást kivánni sem lehetett. Bizton kimondhatta rá minden biró a halált.
Azonban ugyanakkor, ugyanazon napon egy másik sz...i földész meg a miskolczi törvényszék előtt jelent meg s ugyanazt a történetet saját magával ugyanazon szavakkal mondá el; azt állitva, hogy ő volt a gyilkos.
Az egyik följelentett neve volt Bárd Péter, a másiké Bárd Pál: testvérek voltak.
De már most melyik volt hát az igazi gyilkos?
A törvényszék szembesité mind a kettőt; mind a ketten álltak ellébbeni vallomásuk mellett.
Ha kérdék tőlük, miért állitja a másik ok nélkül, hogy ő követte el a bünt? az volt kölcsönösen a feleletük, hogy a másik testvér saját magát akarja feláldozni, hogy testvérét megmentse.
Az kétségtelen volt, hogy egyik a valóságos gyilkos, de az is kétségtelen volt, hogy a másik meg nem az.
Valakit el kelle itélni, s valakit fölmenteni; csak azt nem lehete földeriteni, hogy kit?
Mikor szembeállt a két testvér, olyan érzékenyen tudta egymást kérni, hogy mondjon le szándékáról, minek vállal magára olyan vétket, a mit nem követett el? Majd meg vitatkozni kezdtek, egymás keresztkérdésekkel fakgatták: hogyan volt ez, hogy történt ez? de mind abból csak az derült ki, hogy a körülményeket egyik a másiknak elmondhatta, s azért tudja oly pontosan mind a kettő.
Végre Bárd Péter, hogy a birákat meggyőzze, az utoljára tartogatott eszközhöz folyamodék: azt mondta, hogy neki terhelő tanui vannak; Ankerschmidt lovag és Garanvölgyi Aladár urak; azok bizonyitani fognak a mellett, hogy neki kell a gyilkosnak lenni.
A törvényszék felhivatá a két urat, kik épen nem tudták elgondolni, hogy kerül az ő tanuskodásuk e criminalitásba?
Bárd Péter azt kérdé, midőn tanuival szembesiték.
– Emlékeznek-e uraim; mikor a tiszai gátnál virrasztottak éjszaka, hogy egy csónakos jött el előttük, a kivel szóba eredtek.
– Az én voltam! vágott bele Bárd Pál.
– Te voltál? szólt fejcsóválva Péter; még ez is te akarnál lenni? Hát ha te voltál, mond meg, hogy mit beszélt ez a csónakos ott az uraknak.
– Hát én hoztam hirül, hogy a d..i gát át van törve; s én mondtam, hogy valaki meg fog halni.
– Akkor ott hallgatóztál valahol; mert a csónakos én voltam.
– Vagy pedig te hallgatóztál, s én voltam a csónakon.
– De uraim! kiálta fel kétségbeesetten Péter, én esküszöm, hogy én voltam a csónakon.
Sem Ankerschmidt, sem Aladár nem tudott bővebb felvilágositást adni; sötét volt, mikor az emberrel beszéltek; arczát sem vehették ki, a mondott szavakat pedig mind a kettő egyforma hűséggel tudta ismételni. Egyiknek bizonyosan a gáton kellett akkor lennie. De hogy melyik volt? az csakugyan nem tünt ki.
A törvényszék kénytelen volt őket ujra visszakisértetni börtönükbe.
Mikor elvitték őket kétfelé; Bárd Péter felemelte lánczos kezét s ujjával gyöngéden megfenyegetve testvérét; elkeserült hangon mondá hozzá:
– Bátyám, bátyám! te csak azon vagy, hogy magadat elöld miattam; de meglásd, hogy semmi sem lesz belőle.
Este irószereket kért Bárd Péter, mint mondá, a törvényszék elnökének akar fontos felfedezést tenni. Adtak neki.
Reggel aztán ott találták az ajtókilincsre felakasztva nyakkendőjénél fogva.
Az asztalon hagyott levélben ez volt irva.
„Méltóságos uraim?
Azt mondják, hogy a mely tanuvallomásra halál következik; az olyan erős, mintha megesküdtek volna rá: én tehát meghalok és vallomásomat megerősitem; magam voltam a gyilkos, testvérem ártatlan. Bárd Péter.“
A törvényszéknek nem maradt más feladata, mint elfogadni a bevégzett tényt. A ki meghalt, az volt a bünös, a ki megélt, az az ártatlan.
Ez értelemben adatott ki az itélet. Igazságos volt-e? azt egyedül a sziveket látó ur tudja.
Bárd Pál, mikor meghallotta öcscse halálát, s saját fölmentését, könyezve mondá, hogy pedig még sem ő volt a gyilkos.
Hanem ilyen bolondokat beszélni egyszer mindenkorra megtiltatott neki két havi büntetés terhe alatt. Ha azt akarja, hogy be ne csukják, hát ismerje el, hogy ártatlan.
Beszélték aztán egyideig azt is, hogy a börtönben öngyilkossá lett Péter ugyan az volt, a ki egy időben Szemes Gyurka név alatt annyi csinyt követett el. Onnan hitték, mert e halál után Szemes Gyurkáról többé semmit sem lehetett hallani.
Ki tudja ezt is? ilyen monda mindig van elég.
Pajtayné ez idő szerint Bécsben lakott. Mindjárt Aladár szabaddáléte után elköltözött Pestről, hogy magát minden alkalmatlanságtól megszabaditsa.
Bécsben egy rövid év alatt megtanult két dolgot.
Először azt, hogy a börzén spekulálni csak ahoz értő embereknek való. Dilettánsok itt roszul járnak. Mikor Magyarországtól megvált, minden ingatlan birtokát pénzzé tette, s elbizott könnyelmüséggel mondá, hogy erre a szegény országra többé semmi gondja; ezentul, mint tőkepénzes fog élni.
A bekövetkezett időszak pedig különösen alkalmas volt arra, hogy valakit, a ki azt hiszi, hogy pénze van, becsaljon abba az iskolába, a hol megtanitják rá, hogy de bizony nincs.
Egy év alatt az ügyetlen spekulatiók oda vitték (persze mindig roszkor ugrott át hol a haussera, hol a baissere) hogy vagyonának csak töredékeit menthette meg a csalóka tengerből.
Másik dolog, a mit megtanult az, hogy meg lett koru politikusoknak ugyan lehet és néha jutalmas is elébbi pályájukkal végleg szakitani; de hölgyre nézve a harmincz éven tuli korszakban már erősen koczkáztatott vállalat a korábbi ismeretségeket mind desavouálni, mert már ekkor az uj párt alakitás erősen megnehezül.
Ily tapasztalások után nincs jobb tanács, mint „vissza ismét, az imádott hazának szentelni életünk pillanatjait.“
Tudnivaló, hogy a jó bolond magyar egy megtérő eltévelyedettnek jobban örül, hogy sem mint kilenczven kilencz igaznak, a kik soha sem tévedtenek.
Tehát egy szép napon elhatározá magában a szivdus honleány (a hogy őt a báli referensek szokták czimezni), hogy a fürdői idényt Balaton-Füreden fogja tölteni.
Ez igen jó ürügy belekötni ismét az imádott hazába. Az embernek betegsége van, a a mit a világ minden fürdője meg nem gyógyithat, egyedül Balaton-Füred. Az ember nem játszsza azért a bánbánó megtérőt; csupán ásványos vizre volt szüksége, azért került vissza; az alatt aztán, mig az ember az Anna-báli kurán keresztül esik, hozzá szoknak a látásához; a régi imádók megjelennek, azokat ismét lábaihoz füzi, a fürdő-idény végén könyörögni fognak, hogy ne menjen vissza Bécsbe; annyi sziv marasztásának meghódolni asszonyi-erény: tán valami liaison is megerősül, s akkor azután meghozza az ember „szerelmének“ azt az „áldozatot,“ hogy ismét itt marad ebben a kiállhatatlan országban.
Ez idáig jól van, hanem erről már most eleve értesiteni kell az illetőket, hogy a megjelenés napján Füreden ők is ott legyenek. Ez pedig nem kerül egyébbe, mint mindegyiket tudósitani egy levélkében; és kifejezni találkozási ohaját.
Férfiak rendesen igen nehezen veszik rá magukat, hogy ilyen tárgyban irjanak; asszonyoknál az valódi élvezet.
Corinna reggeltől estig mindig irt, s csak akkor lett készen leveleivel.
Maga is meg volt magával elégedve, midőn azokat végig olvasta.
Nro 1 szólt a falusi földesurnak.
„Kedves barátom.
Orvosaim rendeletéből az idényt B.-Füreden fogom tölteni. Azért is szeretem inkább e fürdőt, mert olcsóbb, mint a külföldiek, s én nagyon megnézem, hogy hova teszem a pénzt. Ott az ember bárminő toilettben járhat; a fesztelen magyar kedély nem itéli meg érte, mig Ischlben herczegnőkkel kénytelen versenyezni. Ha önt ott találnám, nagy vigaszomra szolgálna; tudja ön, mennyire unom a mai fiatalság mesterkélt fellengzését; rettegek, ha az a szegény poéta, a ki Szellemfi név alatt ugy felszokott dicsérni a divatlapokban, ott talál lenni. Mennyit nevettünk együtt a jámbor verseményein; „együtt!“ de „külön“ megszökném előlük. Azért jőjjön ön, ha lehet, s legyen oltalmazóm.
Corinna.“
A nro 2 szólt annak a bizonyos poétának.
„Kedves Szellemfim.
Orvosaim azt állitják, hogy mellemben a baj, melyet csak a balatoni lég orvosolhat meg. Igazuk van, mellemben a baj: szivemben, s azt csak forrón imádott hazám lege gyógyithatja meg. Azóta nincs nyugtom, nincs örömem, hogy egyesek ármánya s az üldöző sors hazámat elhagyni kényszeritének; s nem vágyom egyéb után, minthogy poraim egykor hazám földében nyugodjanak. Nagy vigasztalásomra lenne, ha önt is ott találnám. Ez annyival inkább szeretném, mert Grisák is ott lesz, mint biztosan tudom, az az ember, kit én nem kevésbbé gyülölök, mint ön, s kinek tolakodásától az ön lovagiassága képes leend engemet megmenteni. Hálámra számolhat. Sokszor gondoltam önre, sokszor álmodtam: ezuttal tán nem lesz álom.
Corinna.“
A nro 3 németül volt irva dr. Grisáknak.
„Kedves barátom.
Orvosaim tanácsából Balaton-Füredre megyek; az nem messze van Pesttől; ha időt vehet magának, látogasson ott meg. Nevezetes ügyekről kell önnel beszélnem, miket önnek el kell vállalnia, s azután, ha kegyednek is találna valami processusa lenni, cserében én is elvállalom az ügyvédséget. Azt tudni fogja ön, hogy Garanvölgyi Aladárral rég szakitottam, most tudatom, hogy a táblabirónak is kiadtam az utat. Jőjjön, ha csak lehet, legalább lesz kivel társalkodnom; mert egy év alatt csaknem egészen elfelejtettem már magyarul.
Corinna.“
A 4-ik szám alatti iratott Ankerschmidt lovagnak.
„Kedves barátom.
Szivem mélyéből osztom azon gyászt, melyet az ég az ön családjára mért; engedje, hogy egy őszinte, régi barátnéja könyeit az önéivel egyesitse. Hisz, ki érezhetné annak fájdalmát, ki családja legkedvesebb tagját elveszité, mint az, ki maga is mindent veszitett és mindenről lemondott. De a boldogtalanságok érintkezésében is van valami boldogság. Ha ön üldözni akarja azon embert, ki önnek keblén ilyen sebet ütött, én megmondhatom, hogy hol van? Ha találkozni kivánna ön velem, e hó folytán Balaton-Füreden leszek; hova orvosaim küldenek. Sok mondani valóm van, a mikből ön látni fogja, hogy van egy barátnéja a távolban, ki mindennap önről gondolkozik.
Pajtayné.“
Az ötödik végre szólt Aladárnak.
Tudni kell pedig, hogy azután nagyon ne csodálkozzunk, mikép Pajtayné már hallotta emlittetni Grisáktól, hogy Aladár vissza fogja kapni jószágait.
Tehát e szerint.
„Kedves Aladár!
Vannak az életben félreértések, miket csak a halál derit fel. Az én éltem is egy ily talány, melynek megfejtésére hogy ön gondot nem forditott, az lesz az én halálom. A külszin, a látszat sokaknak megásta már sirját, kik leszálltak oda, a nélkül, hogy megértettek volna. Ön férfi, ön heves vérü, én nő vagyok és gyönge, azért hozzám jobban illik, hogy megalázzam ön előtt magamat, s azon jelenet után, mely bennünket elválasztott, kimondjam e szót: „bocsánat.“ Ha tudná ön: titokban mit szenvedett önért e sziv, mit gondolt önért e lélek, mit tettek önért e kezek! De nem, ne tudja ön azt meg soha. Az idén Balaton-Füreden leszek; ha egy perczre megjelenne ön ott, még egyszer láthatná azt a nőt, ki ide jött – az ön közelébe – meghalni – és elfelejtetni; s kinek egyedüli óhajtása az, hogy egykor ön meg fog állani elhagyott sirja előtt, s azt fogja rebegni: „e szegény nőnek, ott a porban, én megbocsátok.“
Corinna.“
Igy ni! Ez is jól ütött ki.
Már most csak arra kell ügyelni, hogy mindegyik levél a neki szánt boritékba jusson; nehogy valami tévedés történjék, mint ezt már vig játékokban látta az ember; a hol valaki a leveleket, meg a boritékokat elcserélte. Az szép lenne, ha például, minden ember a másiknak szóló levelet kapná meg.
Azért is Corinna oly óvatos volt, hogy a levélboritékokra előre mind ráirta a czimeket, s aztán jól megnézte, melyik levelet melyikbe teszi? hogy egy se tévedjen máshová. Kétszer is kivette némelyiket, hogy meggyőződjék, nem cserélte-e el? azután rögtön saját maga lepecsételé azokat, s meg lehetett felőle győződve, hogy semmi tévedés nem történt az osztályozásban.
Még arra is óvatos volt, hogy saját maga bérkocsit hozatva vivé fel a postára a leveleket s maga bocsátotta be azokat a gyüjtő szekrénybe. S azzal, mint ki dolgait legjobban rendezé, nyugodtan tért haza: levelei jó utban vannak.
De hátra volt még a „cabinet noir.“
Öt levél, mely egyszerre csuszik a ládába, hasonló kéz vonásaival czimzetén, s hozzá még oly gyanut gerjesztő czimekkel, mint egy elitélt s megkegyelmezett forradalmi főnök, egy régi császári főtiszt, most magyar földesur; egy ügyvéd, egy journalista, s egy zugolódó táblabiró, akárki előtt is szemet fogna szurni. Nevelné a gyanut még az, hogy e levelek mind Bécsben keltek s Magyarországra szólnak. Az ilyen gyanus közlemények tartalmát csakugyan érdekében áll a státusnak megismerni, mert ez legalább is valami összeesküvés elágazó fonalaira fog vezetni.
A cabinet noir már tudjuk, hogy micsoda intézmény?
Straff ur, kárbaveszett házassága után, ismét visszakerült oda.
Az embernek, hiába, élni kell! Ez a mai kor jelszava.
Egyikünk igy szerzi a kenyeret, másikunk amugy; szégyen csak az éhenhalás.
Aztán ha az ember utczasepréssel keresi a kenyerét, akkor besározza a ruháit s annálfogva komisz ember; mig ha csak a jellemét sározza be, azért lehet gavallér és gentleman.
Tehát Straff ur, régi ismerősűnk, ott ül az öt levél előtt. Gyakorlott szeme a kéz vonásain megismeri azoknak iróját. Valaha hozzá is érkeztek levelek ily kézirással. Mikor még azok irónéjának szüksége volt a titkokra, mikért Straff ur magát külön is megfizetteté.
Azonban az ő dolga vizsgálni és értesiteni, tehát szóljanak a lezárt ajkak.
Straff urnak igen jó mulatság volt e levelek végigbetüzése.
Nagyokat nevetett magában. Szokása volt csak olyankor nevetni, mikor egyedül van, és sohasem kinyitott szájjal; mindig csak az orrán keresztül.
Szegény bolondok! Hogy engedik magukat lóvá tétetni! mindenkinek inylése szerint választja a tálalást; s mindegyiknek „nesze semmi, fogd meg jól.“ Vagy talán szeretné valamelyiket definitive megfogni? Az is meglehet.
Utoljára jutott Straff körmei közé az Ankerschmidthez irt levél.
Mig az elébbenieket csak ugy vette, mint pokolbeli élvezetet, mely támad olyan titkok megtudásakor, a mikből az érdekelteknek veszedelme, a távol nézőknek nevetsége igérkezik! addig az utolsó levél ördögi dühvel önté el epéjét.
„A madám még engem üldöztetni akar! Engemet talál legolcsóbb portékának, a kit a vén gyereknek játékszerül vigyen, mikor Bécsből megérkezik. Hohó asszonyom! Harapós majmot választott ki a menageriából! Ez még megkörmölheti utközben! Tehát ő elárulna engem? Velem akar versenyezni az árulkodásban? Hahaha. Hahaha. No majd meglássuk, melyikünk ért ehez a a mesterséghez jobban?“
Majd meglássuk.
Straff folyvást tüszkölt és nevetett magában, a mig egy izzó lámpalemezen megszáritá a lágy matriceot, mely a levelek ujra lepecsételéséhez szolgált; jó tréfát gondolt ki; nagy mulatság lesz annak a vége.
Azt gondolta ki magában, hogy midőn a leveleket ujra visszarakta boritékaikba, először is a táblabirónak szólót, mely Szellemfi poétát ócsárolja, az utóbbinak rendelt boritékba pecsételé le.
A journalistához intézett levelet, melyben Grisák tolakodásai ellen lovagias védelem kéretik, azt bezárta Grisák levélboritékába.
A német nyelven irt levél, melyben contestáltatik, hogy az anyanyelv elfeledése miatt óhajtandó egy idegen nyelvben jártas társalkodó jelenléte; ez a vad táblabiró levélczime alá került.
És végül Ankerschmidt és Aladár levelei egyszerüen megcseréltettek.
Ankerschmidt olvassa azt, hogy a leányával jegybenjáró ifjut, hütlen menyasszonya, hogy iparkodik visszacsábitani; Aladár pedig mulassa magát azzal, hogy egykori menyasszonya hogy törekszik azon, miszerint valahai vőlegényének napává lehessen.
Igen tréfás gondolat volt ez!
Két héttel a levelek utbainditása után alkalmasnak vélte az időt Pajtayné a Balaton-Füredeni megjelenésre. Ezóta imádói már lesik a posta érkezését mindennap, s készen tartják a szinházi vocalquartettet megérkezése estéjén adandó serenadera.
Legelsőbben is azonban kénytelen volt azt tapasztalni, hogy a ki legkevésbbé udvarias a hölgyek iránt, az az időjárás.
Azért kiállhatatlan egy ország ez; mihelyt eső esik, mindjárt sár van. Az ember Bécsben soha sem lát sarat, mindjárt feltisztogatják. Itt pedig elkezdve attól, mikor a Tigrisben felül a gyorskocsira, nem lát egyebet, mint esőcsapkodta ablakot, s azon keresztül sáros utat, sáros uton ázott szürü parasztokat s krinolintalan parasztasszonyokat, kik a felső szoknyájukat a fejükre keritették.
Legnagyobb baj pedig az, hogy ilyen esőben az imádók, ha maguk ott várnák is a a gyorskocsit a kávéház előtt, de csődületet csakugyan nem támaszthatnak a sétányon; mire a gyorsszekér meg fog érkezni, este lesz, senki sem lesz a fürdő-udvaron, mint a savanyuvizes emberek, kik akkor dugaszolják a palaczkokat.
Egészen igy történt. A gyorskocsi csengős fogatának érkezési zaja alig csalt ki valakit a kávéház ajtajába; az is megsokalta az áldást, mely onnan felülről jön, s nem bátorkodott kijebb az eresznél.
A gyorsszekér fogadtatlanul gördült be a nagy Horváthház udvarára.
Ugyanott volt Pajtayné előre megrendelt szállása, a legszebb és jobb, a mi Füreden kapható; következőleg a legdrágább is.
Alig helyezé el magát szobáiba, első gondja az volt, hogy a vendégek lajstromát felkeresse.
Annyi száz nevet végig futni, nem csekély munka, s nem találni közte a keresettek közül többet egynél; nagyon szegény nyereség.
Az az egy volt Szellemfi, a rimkészitő.
A többi valjon hol késik?
Bizonyosan levelet irtak, melyben tudatják, hogy már utban vannak.
Corinna nem várhatott végig egy éjszakát ily kétségek között; még azon este fölkeresteté a posta-kiadót, hogy ha számára levelek érkeztek, adja ide mindjárt.
A füredi posta-kiadó igen jó fiu; épen táncz volt a vendéglő teremében; épen a csárdást járta, mikor az attiláját rángatni kezdték, hogy valakinek gyors segélyre van szüksége, a ki meghal reggelig, ha netalán érkezett leveleit még ma meg nem kaphatja. A szolgálatra kész ifju, megértve a veszedelmet, nem késett a „három a táncz“ végét abbahagyni s leszaladni a szállására, kikeresni a fiókból a Pajtayné asszonyság nevére szóló leveleket; valának pedig számszerint öten. Azzal ment megint vissza a tánczterembe.
Corinna dobogó szivvel vevé a leveleket. Tehát mind az öt sietett válaszolni. De valjon miért a verstakács is, ha személyesen itt van? Alkalmasint a levele korábban érkezett.
Melyiket bontsa fel elébb?
Ankerschmidt irásának adott előnyt. Ez a legjobb lábon álló a partiek közül.
A mint felbontotta, nagy meglepetésére saját levelét látta abból kihullani.
Hogyan? visszaküldi a vett levelet is? Ez nagy gyöngédtelenség!
Mit irhat mellé?
„Tisztelt asszonyság!
Máskor, ha egyszerre két embernek ir kegyed levelet, vigyázzon rá, nehogy eltéveszsze a boritékokat,“
Ankerschmidt.
Egyebet semmit.
Hogy van ez? Corinna kirántá saját levelét a boritékból, melyre világosan Ankerschmidt neve volt irva s ijedten ejté ki kezéből. Ez az Aladárhoz irt szöveg volt.
Azután sebtén feltöré Aladár levelét. Abból is a hozzá intézett saját levele fordult ki, de Aladár olyan jó volt, hogy semmi kisérő észrevételt sem irt mellé.
Ez a két levél elcserélődött!
Ez már világos. Hogyan történhetett? Az megfoghatatlan. Mikor ő kétszer is megnézte, hogy jó helyre teszi-e?
Ejh? Ezek a férfiak egy faluban laknak; bizonyosan elég lovagiatlanok voltak a kapott leveleket egymásnak megmutatni; s ők maguk gondolták ki ezt a tréfát, a mivel egy nőt megsértsenek. Ez bizonyosan Aladár ötlete, mert ő gonosz szivü és gunyoros hangulatu. Tőle telhetett ki ilyen!
Ezzel megvigasztalta magát s feltöré a harmadik levelet. Ez a táblabiróé volt.
Mintha kigyó esett volna ölébe? E boritékból a doctor Grizsákhoz irt levél fordult ki. Az a levél a német szöveggel.
A táblabiró felelete massacrirozó volt. Németül felelt.
„Also gnädiger Frau; nicht mehr wajsz ungrisch. Hat vergessen Allen, vergessen Mutterzungen, Vaterlanden; ergo: mich auch sollen vergessen?“
Volt ott még több is, de az nem ide való.
Corinna az ájuláshoz volt közel.
A negyedik levél feltörésénél ugy reszketett a keze, majd elhullatá azt.
Hogy e szerint Grisák is nem neki szánt levelet kapott; az kétségtelen. S ha épen a divat uracshoz intézettet kapta, melyben róla van szó…?
A feltört levél igazolá a félelem alaposságát. Grisák is szépen küldé vissza a hozzá intézett levelet, mely az ő czime alatt a Szellemfihez irott volt.
Dr. Grisák hosszan válaszolt; hosszan és „sebzőn.“
Egy iv kétrétbe hajtva teli volt válaszával, melynek folytán pontról pontra kimutatta, dátum szerint mikor, hányszor és mennyi ideig volt látogatáson a nagyságos asszonynál? a végén összeadva, summa summarum; ennyi meg ennyi „ügyvédi consultatióért,“ per tiz forintjával, kér magának egy kerek summácskát megtéritetni; ellenkező esetben kénytelen levén per utjához folyamodni.
Ez kellett még csak! Hogy egy szép asszony az imádójával töltött téte a téte óráit fizesse meg 10 forintjával, mint ügyvédi tanácskozmányt!
Pedig, a hogy mi ismerjük a viszonyokat, ezt aligha meg nem fogja fizetni.
Az ötödik levél felől kétség sem lehetett, hogy az is cserepéldánnyá vált.
De Szellemfi mégis eljött. Ki tudja az iró féle tán még sem oly engesztelhetlen, csak diákul rágalmazzák „genus irritabile vatum“-nak. Azután meglehet, hogy tréfára vette a cserét; van nála humoristicus hajlam.
A feltört levél csakugyan más variatiót mutatott, mint az elébbi négy.
Ebben egy irtóztató csunya pasquil volt küldve.
Pasquilról elég annyit mondani, hogy pasquil. Tovább nem kell beszélni róla.
Most már érthető volt, hogy miért jött el az utolsó imádó?
Ezóta a verses gúnyirat bizonyosan kézről kézre jár; olvassák a sétányon, a fürdőben, a kávéházban, az arénában, a lövöldében, az egész környéken.
A nevetséget mindenki tudja már, egész a pinczérekig és a fürdőszolgákig.
Holnap a sétányon minden ember azt fogja kérdezni: melyik az a delnő, a kivel ilyen gonosz tréfa történt?
Corinna életében ekkor volt először egy rövid óra, a melyben érezte, hogy van szive.
Hiusága oly mély megaláztatást szenvedett, hogy annak hideg oltalma alá nem menekülhetett többé.
Künn a felhők felszakadtak, szép tiszta éjszaka lett; a csillagfényes Balatonon jó kedvü társaság kezdett el fáklyafény mellett csónakázni; a tó közepén elkezdék dalolni egyikét azon méla népmelodiáknak, mik együtt teremnek a dallal, mint virággal az illat.