„Jaj tinéktek, jaj Erdélyországnak!“ folytatá a pap; „eljön az Ur a maga ostorával és megostoroz benneteket; eljön a látogatás napja, és el nem mulik. Avagy a bérczek nem a ti büneitekért rendülnek-e meg álló helyeikben? a viharos mennydörgés és villámverés nagy karácsony reggelén nem az Isten intő szava volt-e hozzátok? A rettenetes áradások, mik falvakat söpörnek el helyeikről, a sáskajárás, mely minden zöldet letarol, nem azt jósolja-e, hogy el fogtok töröltetni e földnek szinéről, és nevetek sem maradand ez országban? Jaj nektek, jaj tinéktek, kiket az unokák meg fognak átkozni, de százszorta jaj az unokáknak, kiket apáik rontanak meg! Én láttalak benneteket az utolsó fejedelem temetésén. Nem sirt közületek senki; az nem a megholt lelkeért történt, hálaimádság volt az az Istenhez, hogy őt magához vette.“

„Üm, ez nekem, ez nekem szól“ dörmögé magában izzadva és dókáját jobban balra gombolva s üstökét sebesen körülkapargálva Bethlen Gergely uram.

„Igaz hogy gyönge ember volt a megboldogult, könnyelmü, részeges, és ittas fővel sok bolondot mivelt; de a miénk volt, a miénk! és azért kár volt örvendeni az ő temetésén, mert bizony mondom néktek, hogy ez volt az utolsó fejedelemtemetés Erdélyországban és több fejedelmet nem fog Erdély eltemetni!“

„De már azt tagadom!“ kiálta fel elförmedve Bethlen Gergely uram, s lecsapta süvegét maga elé. „Ahhoz kend nem ért, Gernyeszegi Menyhért uram!“

A pap magasra emelt fővel tekinte le a botránykoztatóra, s három ujját fölemelve az ég felé, mennydörgő szózattal kiálta le rá: „Itt Isten beszél!“

Bethlen Gergely uram már ekkor egészen magához tért, átlátva magaviselete helytelen voltát s lesimitva üstökét s mentéjét helyre rángatva, visszaült helyére: „nagyon jól van, csak folytassa kegyelmed.“

A pap tehát még egyszer általánosan megdorgálva a gyülekezetet, végezetre jobbulást ajánlva neki, megvigasztalá a megilletődött népet a mennyei bocsánat igéretével.

„Tartsátok meg a hitet, és az bizony meg fog benneteket tartani; szeressétek a hazát és az bizonyára élni fog; tegyetek szent fogadást: hogy Isten és a hon előbbvaló lesz nálatok minden világi jónál, s e fogadással járuljatok az Urnak asztalához, mert a ki e nélkül veszi el a szent jeleket, halált eszik és kárhozatot iszik magának!“

A pap mennydörgő szavai után ujra megzendültek az orgona sipjai, az igazság után a költészet; s a hivek szép rendben járultak a szent kenyérrel és borral teritett asztalhoz, melyre Bethlen uram leányai saját kezükkel himzettek pompás vörös bársony takarót. Előbb a férfiak kerültek sorba, kardjaikat mind lerakva a templom-ajtóban; Gernyeszegi Menyhért uram olykor fejcsóválva huzta vissza a nyujtott serleget, midőn valaki balkézzel nyult hozzá, s velőkig ható mondatokat dörgött mindegyik fülébe; ugy látszék, mintha személy szerint mindenkinek legtitkosabb büneit ismerné, s nem egy gonosztevő tért az igaz utra, átható szemeinek rettenetes tekintetétől.

Midőn a férfiak közől a legutolsó is elhaladt, jöttek sorban a nők. Legelül egy pár éltesebb matróna, a helybeli nemes családokból, becsületes tornyos főkötőben s panyókán lógó prémes mentéikkel nagy ezüst kapcsokra; kezeikben aranyos metszésü énekes könyveik, azokba csiptetve egyegy szál rozmaring. – Most egy karcsu hajadon lépett az Ur asztala elé, kin az egész gyülekezet szemei függöttek, Bethlen uram legszebbik leánya Ilona. Mennyi áhitattal, mely nemes ihlettséggel fogadá el az isteni vér jelképét! az Ur lelke lebegett arczulatán.

„Az Ur hallgassa meg szived fohászait“ monda nyájasan a leánynak a lelkész, s egy pillanatra elolvadt arczának szigorusága.

Ilonka hosszan, mélyen fölfohászkodék a szent asztal előtt; sohajában annyi névtelen érzelem vágya látszott kifejezve; de rengő sejtelmek, mik még gondolattá nem voltak érlelve s melyekből olvasni csak azon lélek képes, ki a csecsemő sirását is érti.

Azon pillanatban, midőn Ilonka letevé a serleget, irtózatos zsivaj támadt a templomajtó előtt, rémült gyermekek és leányok rohantak be a templomba a rögtöni ijedtség érthetlen orditozásával, s a padokon keresztül ugrálva, a karzat oszlopaira s az ablakrámákra kezdtek felkapaszkodni.

„Mi történik ott?“ kiálta a pap a lármát tulharsogó hangon, mig a templomajtónál levő leány- és gyermekcsoport mindig nagyobb zavarba kezde gomolyodni, s egyszer az egymás hegyén hátán hentergő tömeg közől egy roppant nagy medve szökött elő, idomtalan hánykodó ugrással futva egyenesen az Ur asztalához.

„Jézus segits!“ sikolta Ilonka összeijedve, s a rémülettől nem birt megmozdulni.

A fenevad már csak néhány nyomnyira volt a leánytól, a csodajelenettől megrémült nép egészen megfeledkezett róla, midőn Bethlen Gergely uram hirtelenebben a kimondott szónál átugrott karospadján s a vadállatot ököllel fültövön ütve, a mint ez két lábra állt, megfogta két kézzel két fülét s azzal hanyatt vágva az állatot, birkózásba eredt vele.

Ilonka, a mint apját a medvével viadalt kezdeni látta, elsárgult, szemei elfordultak s azzal összeroskadva féltestével az ott álló padra hanyatlott.

„Ne féljen kisasszonyom!“ rikácsolá ekkor háta mögött valami erőteljes női hang, s a megriadt néptömeg közől egy izmos székely leány vált ki, két könyökkel törve magának utat kisasszonyáig, s azzal oda rohant Ilonához, felkapta karjai közé mint egy ölbeli gyermeket s az orgonához rohant vele, melynek záros rekesze volt.

„Egy kést adjatok!“ ordita Bethlen Gergely, még folyvást egyedül küzdve a fenevaddal, s egyik térdével a földhöz nyomva annak torkát, mig kezei veszett erővel fesziték annak füleit. „Szaladjatok a kardomért a templomajtóban maradt.“

„De az Isten házában nem fogunk vérengzeni!“ kiálta Gernyeszegi Menyhért uram, s azzal öltönyujjait felgyürve, oda futott Bethlen Gergely mellé. „Ki kell dobni innen ezt az állatot s odakünn végezni vele.“

Ezzel ketten belecsipeszkedtek a hivatlan vendég bundájába, füleibe, s elől huzva, hátul ütlegekkel nógatva kiczibálták azt a templomból, ott künn azután a magához tért népség végkép agyonverte.

Ily csodaesett többször adta magát elő Erdélyben: hogy a medvék, miket télen különben sem ritkaság látni, fényes nappal befutottak a templomokba, ott meghunyászkodva bebujtak valami szögletbe, s minden ellentállás nélkül hagyták magukat agyonverni, a melyből azután a nép babonás hite csoda dolgokat jövendölt, s a sors ugy akarta: hogy e jövendölések mind beteljesüljenek.

A pap és Bethlen Gergely visszatértek a templomba. Gernyeszegi Menyhért azon módon, a mint volt, felgyürt ujjakkal, hasogatott ruhában, megállt a gyülekezet között, magas termeténél fogva egy fővel kilátszott valamennyi közől.

„Ime a fenevadak maguk is megjuhászodnak az Urnak zsámolya előtt,“ szólt mennydörgő hangon, „igy adandja az Ur kezeikbe az igazaknak minden ő ellenségeiket!“

A pap izmos karjait az égnek emelve, mint egy próféta állt az elámuló gyülekezet előtt, s a megzendülő orgona zugása mellett egetverő hangon harsogott föl az ének:

„Az erős Isten uraknak ura!“

Soha nagyobb buzgósággal nem énekelték e verset.

KÉSŐ LÁTOGATÓK.

A nap már leáldozóban volt, a fehér hóval fedett vidékre hideg barna ködök kezdtek leszállani. Küküllő-vár négy saroktornyának bádog födelein még ragyogott az alkony aranyvörös szine, s köröskörül a láthatár mintha egy hamvas lilaszin árnyéktól lenne már köritve, melynek szürke homályából ezüstös berkekként tüntek elő a távoli erdők zuzmarázos fái. A hajlongó fákat egész csoport hollók foglalták el, rekedt károgással szállongva a légben, a hófuvatokban egyegy ordas farkas ügetett szaglászva s meg-megállt üvölteni, vagy beléhentergett a hóba, mintha melege volna a hidegtől, a szürke levegőben a megfagyott köd pilléi libegtek.

Az est télködében a távolból szán csörgése hallik, melyet el-elkap a hófuvatokat torlasztó hideg szél, s a Küküllő jegén egy szánt látunk tova sikamlani, három gyors havasalföldi paripától röpitve. A három paripa füstöl az izzadástól, a szánban két férfi ül, meleg farkasbundákba burkolózva, bajuszaikra jégcsapokat ragasztott a ráfagyott lehelet, minden hajszáluk fehér a dértől. Hátul a bakon egy csatlós pattogott hosszu karikás-ostorral, minden durranásra neki kapaszkodnak a lángvérü paripák, a szánka repülni látszik, a szilaj mének serénye és csójtárja lobog, a szánka orrán reszket a kifaragott szerecsenfő. A szánban ülők beszélnek valamit egymással, a csörgés robogás közt elhangzik minden szó.

A mint a Küküllő a kápolnánál félre kanyarodik, a megtorlott jég miatt kénytelen a szánka a magasabb partra kikapaszkodni s parthosszant folytatni utját. Azon pillanatban, hogy a lovak csörtetve vágtattak föl a partra, a szán háta mögött alig kétszáz lépésnyire két lovag jött poroszkálva, kiknek egyike, a mint a szán véletlenül felbukant előtte, hirtelen hátrarántotta paripája száját s vissza látszott hőkölni.

„Álljunk meg egy pillanatra Tamás, senkivel sem akarnék itt találkozni,“ szólt társához a lovag, s leugrott lováról, mintha nyergén igazitana valamit.

A lovag nagyon ifjunak látszott, arczán nyoma sem volt még a férfiszőrnek, de tekintetében volt valami korát megelőzött szomoru komolyság, melyet nem birt meghazudtolni életteljes arcza, most még a hidegtől is vérpirosra csipve. Karcsu de izmos termetét sötétkék posztó-dolmány fedé, egyszerűen sujtásozva, félvállára lompos medve-kaczagány volt vetve, szijas rézcsattokkal fűzve nyaka körül, fején egyszerü asztrakán-kalap, két kerecsen tollal, oldalán aczélkard, minden ékszer nélkül, csupán a büszke arab mén, melyen lovagolt, látszott némi uraságot árulni el nála.

Kisérője egy vén szolga őszbe csavarodott csimbókos hajával, szigoru mentéjén csillog a sok évi viselés, s a kiforditott báránybőr subávali érintkezés nyoma. Oldalán nagy rezestoku kard lóg, lova erdélyi telivér.

„Nem is jó volna ezekkel találkoznunk,“ felele a vén szolga, ura szavaira. „Ez Bánfi Mihály uram, a lovairól ismerek rá, kinek urabátyját a megboldogult fejedelem egy czigány hóhérral nyakaztatá le.“

Az ifju búsan fölsóhajtott.

„Ott voltál azon esetnél?“

„Bár ott lehettem volna. Most tán nem állna igy a világ. Mikor a fejedelem aláirta a halálitéletet, Csáky László uram rögtön lóra ugrott s futtatott Bethlenbe, a hol Bánfi fogva volt a feleségével; a fejedelemasszony megtudta a dolgot s fölrohant a fejedelemhez, sikoltozva borult lábaihoz; „te átkozott ember, te átkozott ember, ne ontasd ki annak az ártatlannak a vérét!“ kiáltozá magán kivül s el nem bocsátá a fejedelem térdeit, mig az a kegyelmet ki nem adta az elitélt számára; mi rögtön lóra ültünk az étekfogóval, ez a kegyelmet hozta, én egy vég bársonyt vittem, arra az esetre ha már későn érnénk, halotti takarónak; két ló dült ki alólunk Bethlen-várig, de bizony csak a halotti takaróra volt ottan szükség; azóta kétszer ütött bele a mennykő a bethleni várba, az egyik tornyán ide is látszik hogy kisebb mint a másik, s a hova Bánfi uram van eltemetve, minden tavaszszal megindul a vér a földből.“

„Kegyetlen ember volt a fejedelem ugy-e?“ kérdé bánatos hallgatás után az ifju.

„Nem volt biz az. Én ismertem, mert gyermekkorától szolgáltam mellette; mig ifju volt épen ily szelid, áldott lélek volt szegény, miként maga kegyelmed, szerette a tudományokat, vitéz volt, jószivü, jobbágyai ugy szerették mint édes apjokat, s felesége a jó Anna asszony, – Isten nyugtassa meg – oly boldog volt vele, mint az angyalok az égben. Csak a hogy egyszer fejedelemmé lett, körülvették a rosz tanácsadók, belekeverték az ivásba, ittas fővel mindenre rávették; ha gazdag emberre volt foguk, az ellen ligát csináltak s vagyonait maguk foglalták le, utoljára a fejedelemasszony elvette pecsétnyomó gyűrűjét, s valahányszor Mihály ur jó fővel öt hat emberre halált mondott, ő meg rögtön kegyelmet irt nekik. Reggel aztán a szegény fejedelem meg is köszönte neki, hogy nem engedte az ártatlan vért kiontani.“

„Őrangyala volt, mégis elkárhozott.“

„Hát még azután, hogy a jó asszonyt magához vette az Isten, be nagy csapás volt rajtunk a jó ur. A sok jöttment sehonnai ember azt tette vele a mit akart. Kifosztották az ő nevében a szegény köznépet, s kifosztották őt magát is utoljára ugy; hogy vénségére megtébolyodott azon való aggódtában, hogy nem leszen neki mit enni. De mit beszélek én kegyelmednek erről, a mit százszorta jobban tud nálam.“

„Örömest hallom. Azok a kik én körülem vannak, csak hazudni hizelegni tudnak, mikor igazat akarok hallani, teveled beszélek.“

„Szegény Apafi Mihály uram!“ szólt a szolga felsóhajtva, „mig élt, be sokan siratták, mikor meghalt, bizony nem siratta ott senki.“

„Ez hát a fejedelmek sorsa.“

„Nem mennénk odább nagyságos uram,“ szólt Tamás, másfelé téritve a beszédet, „a szánka már jól elhaladt.“

„Ne nagyságolj engem,“ szólt szomoruan az ifju.

„Hiszen most senki sem hallja.“

„Magam sem akarom hallani. – Meg kell előznünk a szánban ülőket, ők a Küküllő parthosszát követik; ha mi neki vágtatunk torony irányában a várnak, előbb ott lehetünk mint ők. Értesitette leányod a kisasszonyt arról hogy jövök?“

„Igenis, hanem a jó kisasszony sokáig nem akart beléegyezni, hogy egyedül szóljon kegyelmeddel, s utoljára is csak abban állapodott meg, hogy a nyugati toronyszobában kész lesz szólni kegyelmeddel, de csak igen rövid ideig.“

„Csupán három szót s aztán visszatérek.“

„Még az éjjel? ebben a hidegben?“

„Nem fázik az a ki szeret, jó öregem, te addig majd térj be a csapszékbe és melegülj.“

* * *

Bethlen Gergely uram a templomban történtek után rendkivül jó kedvre kapott. Haza menvén, magával vitte a papot is, a ki a templomon kivül igen barátságos vig ember volt, s otthon nagy tüzet rakatott a kandallóban, s alig fért bőrében a jó kedvnek miatta.

„Olyan szemet vetett kend rám onnan a szószékről, nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram, mintha a fejemhez akarta volna vágni a bibliát,“ szólott az öreg, kötekedve a paphoz.

„Akkor igazán csőstűl kapta volna kegyelmed a tanitást,“ válaszolt a pap vidáman.

A vig mulatozás között belépett a terembe Ilonka, meglátszott rajta az előbbi ijedelem okozta sápadtság; kezében egy üvegcsét hozott, valami csodatevő balzsam félével, melylyel egy könnyü karczolást jött bekenni, a mit atyja a medvéveli küzdelemben a jobb kezén kapott. Gergely ur föl sem vett egy olyan kis sebecskét, vadászaton különbet is szokott az ember kapni, hát még ütközetben, hanem azért édes mosolygással nézte, mint kötözgeti be sérült kezét az aggódó leány, ki zsámolyára térdelve megcsókolá a sebesült kezet, azután betekerte balzsammal, bekötözé s ismét megcsókolá.

„Látod, látod,“ monda az öreg ur gyöngéd enyelgéssel, „ezt se kellett volna kapnom, ha szeretőd volna. Ilyenkor annak kellett volna előállni védelmedre vén apád helyett. De hisz való is valamire ez a mai fiatalság, biz elnézték mint vesződtünk mi ketten pap urammal a nagy birkozásban.“

„Milyen különös“ szólt Ilonka elboruló arczczal,„már másodszor akart a medve széttépni.“

„Másodszor?“ szólt Gergely megütődve, „te erről nekem nem is szóltál, hol? mikor?“

Ilonka zavarba látszott jőni. Ugy tetszék, mintha megbánta volna a már kimondott szót, s örömest nem felelt volna atyja kérdésére, mely okvetlenül ujabb kérdésekre adandott alkalmat.

„Nos? miért hallgatsz?“ kérdé Gergely ur, maga felé forditva leánya arczát, ki lángvörössé pirult s szemeit lesüté.

„A mult őszszel“ szólt akadozó hangon a leány, „hogy Almakeréken voltam a nagynénémnél, Magdussal eltévedtünk az erdőben. Már esteledett az idő s mi mindig jobban belekeveredtünk a sürűségbe, midőn egyszerre a távolból vadászkürt hangja üté meg füleinket; félelmünkben arra kezdtünk tartani, midőn egyszer szemközt ránk a bokrok közől egy rut gubanczos vadállat tört elő, én meg azt hittem hogy ördög, mert soha sem láttam ilyet elevenen s elkezdék ijedtemben sikoltozni. A fenevad észrevéve bennünket, felénk kezde csörtetni. „Fusson kisasszonyom! kiálta Magdus, én addig lefekszem, s mig velem bajlódik, kegyed megmenekül.“ Azzal ő leveté magát a földre, én azonban egy lépést sem tudtam odább tenni, hanem egy nagy odvas fa mellé huztam magamat s onnan néztem, mint ment oda a medve Magdushoz, tenyerével összetapogatta, arczát megszaglászta, s a mint látta hogy nem mozdul, ott hagyta fekünni s széttekintett morogva, mintha engemet keresne. A halál félelmei közt voltam. E pillanatban ujra hallatszott a kürtszó s a berek sürűjéből egy ifju lovag robogott elő fekete paripán; én nem állhattam tovább, felsikolték, mire a lovag a neki ágaskodó medvét torkon ütve kelevézével, hanyatt dönté a sűrűbe, s azzal leszökve lováról, oda futott hozzám, ki szinte magamon kivül hevertem a füvön, s az odafutott Magdussal együtt felkarolva, egy közel patakhoz vitt, hol arczomat vizzel meglocsolva, magamhoz téritének. Soha sem mertem ezt neked megmondani.“

„Üm; majd máskor is igy bizlak én téged magadra. De hát tovább. Mi lett aztán belőle?“

Ilonka még jobban elpirult.

„Hát miért nem mered megmondani? Tán biz egy csókot adtál a lovagnak, a miért életedet megmenté s azt szégyenled.“

„Oh nem atyám.“

„Pedig bizony megérdemlette volna. Tán nem volt valami szép?“

„Oh igen. Arcza, magatartása délczeg és nemes, szemei oly bátrak és mégis oly szelidek.“

„S te ráértél mind ezt észrevenni? De folytasd, hogy jöttél azután haza? No mért hallgatsz el. Gyere no, ülj ide mellém, nem mondom meg senkinek, a pap már aluszik, nekem elmondhatod, nos?“

Ilonka suttogva, meg-megakadva, beszéde közepén folytatá:

„Alig birtam magamat lábaimon, a lovag paripáját ajánlá, fáradt voltam, kénytelenittetém rá fölülni, a lovag kantárnál fogva vezette a paripát. Hanem a paripa nagyon kemény száju volt, és az ut nagyon bokros, a nyereg sem volt nő számára való, majd leestem róla.“

„Nos? nos? nos?“

„Hát a lovag utóljára kénytelen volt maga is felülni s engemet ölébe venni s ugy hozni hazáig.“

Ezt mondva, Ilonka apja keblére rejté égő arczát, a ki erre jovialis kaczagásban tört ki.

„Hahaha! hiszen te valóságosan szerelmes lettél bele. Hogy hivják a lovagot?“

„Nem tudom.“

„Lehetetlen. Nem kérdezted meg tőle?“

„Mertem is! hanem Magdus megtudta az apjától hogy az ifju fejedelem udvaránál van.“

„Ahá. Tehát tudakozódtunk utána?“

„Azt is hogy keresztnevén Mihálynak hivják.“

„No ugyan erről ráismerünk, hisz annyi a Mihály Erdélyben mint a vadalma. De annyit legalább tudsz felőle, hogy magyar és nemes?“

„Nemes de szegény.“

„No bizony. Hát hisz Kendefi Gáspár uram sem gazdag még is elvitte Katiczát; nem adom én a leányomat pénzért meg tevéért, mint a cserkesz, hanem szeretetért. Mai világban ugy sincs egyéb bizonyos birtoka az erdélyi magyar embernek a kardjánál.“

Ilonka szótlan örömmel csókolta össze atyját, elárulva öröme által; mennyire szeret! s azzal jó éjt kivánva az öregnek, látható felindulással hálószobájába távozott.

Az öreg ur még nem volt álmos. „Hej pap uram!“ kiálta a kandalló mellett bólingató lelkészre, „zabban a lovak!“

„Nem alszom“ viszonzá a lelkész, „csak nem akartam kegyelmeteket háboritani Istennek tetsző beszélgetésükben. Kend Bethlen Gergely uram valójában nem oly bolond ember mint sok apa, ki rangot és gazdagságot keres leányai számára, boldog élet helyett.“

A pap még egy igen szép hosszu és épületes beszédet szándékozott e thema fölött tartani, melybe azonban bele sem foghatott, mert a várkapun ejtett döngetés vendégek érkeztét jelenté, s e zajra Bethlen uram számtalan kutyái mind előrohantak a pitvarból, akolból és konyhából, rettentő ugatást mivelve, a külső lármára a szobában alvó kedvencz agarak is elkezdtek csaholni, egy az ajtónak futott, farkát csóválva, másik első lábait az ablakba téve kezdett el üvölteni, a többi is, – volt legalább tizenkettő, minden szegletben megszólalt, Gernyeszegi Menyhért uram nem győzte őket a sok „czoki“val csititani, s ha kettőt hármat elhallgattatott, a negyedik akkor mordult el a zsölyeszék alatt.

Végre hallatszott a kapu csikorgó kurrogása, a kutyák ismerő nyihogással futottak mind az ajtóhoz, az udvaron egy bevágtató szán csörgése hallék s azután férfias lépések a tornáczon, valaki a ház ura után kérdezősködött.

„Ez Bethlen Miklós öcsém!“ kiálta fel Gergely ur, „ismerem a hangjáról. Ezek már aztán Isten hozta vendégek, a kik ilyen időben jőnek látogatni.“

Az érkezők benyitottak a terembe, bundáikat oda künn lerakva, az egyik egy fiatal harmincz éves férfi lehetett, szembetünő családi hasonlattal Gergely urhoz, a másik: Bánfi Mihály, valamivel idősebbnek látszék korai kopaszsága miatt, bár ő sem volt hajlottabb koru.

Gergely ur összeölelé, csókola vendégeit, Menyhért ur is kezet rázott velük, és az agarak is mind fölugráltak a nyakukba, s rájok ágaskodtak nyomot hagyó czirógatással.

„Hej bort ide legények!“ kiálta ki Gergely ur cselédjeinek, „több tüzet a kandallóba, nem aluszik itt az éjjel senki!“

A csatlósok rögtön megjelentek boros vedreikkel, előkésziték a nehéz ezüst billikomokat, a vendégeknek nem kelle sok kinálás.

Akkor nem oly homoeopathikus adagokban itták a bort, mint most; meszelykével, vizecskével, hanem veder számra, s azért ha itt ott jó kedve lett is az embernek, de még sem volt azért részeg.

A borozás közben kisült, hogy Gernyeszegi Menyhért uram ott is megfelel magáért, de még Gergely ur sem hivott segitséget a maga veder borához, s a mi Bethlen Miklós uramat illeti, ő még Bánfi Mihály uram helyett is jónak látta inni, mint a ki bornemissza lévén, csak ugy hallgatott és mélázott a lármás társaságban.

„Szóljon már kend is vagy egyet Bánfi uram,“ szólt Gergely ur, bele kapczáskodva a józan emberbe, „mert biz azt hiszem hogy nem tud magyarul.“

„Hát miről beszéljek?“ válaszolt az egykedvüen.

„Miről? Hát mondja el, hogy tetszik Küküllővára?“

„Bolond volt a ki épitette, mind a négy tornyához külön kijárás van, ha nem vigyáz az ember, tolvaj és ellenség könnyen hozzá férhet.“

„Sohse aggódjék kend, az én életemben egy ajtó sem volt azokból nyitva.“

„Kend, lehet hogy nem járt be rajtok. De ki tudja korhely cselédek nem szökdösnek-e rajtok ki- s be, mikor éjjel a főkapu zárva van.“

„Legalább mi hogy jöttünk, a délkeleti torony ajtaját nyitva láttuk.“

„Az ördögbe! Hisz az a leányom szobáiba vezet.“

„Tán nem jól értette kegyelmed? A délkeleti tornyot mondtam. Mert a holdvilágnál a hogy jöttünk, mi azon az ajtón egy férfi alakot láttunk belopózni, én még figyelmeztettem Miklós öcsémet rá, de ő azt felelte: valami kósza cseléd lehet.“

Bethlen Gergely arcza e szavak alatt elsáppadt, elsötétült, a kupát letette kezéből, székét eltolta az asztal mellől, s a nélkül hogy egy szót szólna, a falra függesztett kardjához lépett s azt kihuzva megindult azon ajtó felé, melyen Ilonka eltávozott.

„Mit akar kegyelmed?“ kiálta fel a pap, felrugva székét s eléje ugorva a baljóslatu arczu embernek. „Mit szándékozik mivelni?“

„Legyen kendnek esze Gernyeszegi Menyhért uram“ szólt nyugalmát hirtelen visszanyerve Bethlen Gergely, „s engem se tartson bolondnak. Meglehet zsiványnyal lesz dolgom, s csak nem mehetek az ellen zsoltárral.“

„Jó, de hátha többen lennének, én is elmegyek kegyelmeddel, hogy segélyére lehessek.“

„Igen, de az is meglehet“ folytatá Gergely tompa hangon, mintha nem is akarná hogy hallják a mit mond; „hogy a kit ott kapok, nem pénzemet, hanem becsületemet jött elrabolni, s akkor jobb ha rajtam kivül más nem tudja. Azt elhiheti kend, hogy leányomat meg nem ölöm, egyért azért mert asszonyt ölni nem szokásom, más meg az, hogy szeretem, ha szégyenemre válik is; de ha férfit kapok ottan, akkor!… akkor esküszöm a szent háromság egy Istenre, Gernyeszegi Menyhért uram, hogy ha hétszáz pap imádkozik is érte, és hétezer ördög őrzi is minden haja szálát, kétfelé hasitom!“

Ezt mondva a jó ur félre tolta az utból a becsületes lelkészt, s a nehéz tölgyfa-ajtót olyan dühvel vágta be maga után, hogy minden asztal tánczolt bele.

„Igyunk tovább nagytiszteletü uram,“ szólt Bethlen Miklós hidegen, ki az egész jelenet alatt meg sem mozdult a helyéről „majd elvégzi azt Gergely bátya, s ha szüksége lesz ránk, meghalljuk. Isten éltesse ifju Apafi Mihály uramat a fejedelmet!“

A pap ivott a kimondott egészségért, a két ur keserüen mosolygott egymás szeme közé.

* * *

Az éji lovagok ezalatt kikerülve az előttük haladó szánt, mély hófuvatos árkokon s zúzmarázos berkeken keresztül elvergődtek Küküllővár alá. A vár déloldalai ablak ki volt világitva, a délkeleti torony ablakában két gyertya égett.

„Künn a jel!“ szólt András gazda urához.

„Szálljunk le lovainkról“ monda az ifju könnyeden leszökve paripájáról s a kantár szárát szolgájának vetve. „Te keresd föl a legközelebbi csapszéket. Ott melegedj föl. Egy óra mulva ismét itt légy.“

Az ifju lovag azzal a torony felé sietett. A várárok be volt fagyva, könnyen átmehetett rajta, ott egy palánkon kellett magát keresztülvetnie s néhány pillanat mulva a toronyajtó előtt állt, miután annak kőlépcsői szét voltak hányva, a kiálló kőpárkányokon kapaszkodva föl annak erkélyeig.

A távolból a szán csörgése hallatszott.

„Hozta Isten ifju uram.“ Szólt egy suttogó hang a belopózóhoz, s egy izmos némber, kiben Magdusra ismerünk, kézenfogva a lovagot, fölvezette őt azon szobáig, melyben a két gyertya égett.

A szobában vigan pattogó kandallótüz vete élénk világot, kitüntetve azt a sok apró, kedves, semmi haszonra nem levő tárgyat, mikkel hölgyek fel szokták szobáikat ékesgetni, s mi azoknak olyan jól illik.

„Jaj lovag ur“ kezdé Magdus, „már csak vegye el kisasszonyunkat, mert még a templomban sincs bátorságban kegyelmed nélkül.“

„Jót mondasz jó Magdus,“ felelt a lovag mosolyogva, „hanem kettőn áll a vásár.“

„De lovag ur, a hol az eladó is oly kész mint a vevő, hamar készen van ott az alku.“

A lovag jó kedvében egy aranyat nyomott a cseléd markába, az boszusan adta vissza.

„Mit gondol kegyelmed? nekem egy aranyat? kegyelmed szegény ember, nem igy kell vesztegetni a pénzt. Kelleni fog bizony menyegzőre, akkor is csak márjást a cselédnek nem aranyat.“

„Ugy, igaz,“ dörmögé magában a lovag, „hisz én szegény vagyok.“

E perczben fordult a kilincs, a lovag oda szökött az ajtóhoz s felrántva azt, Ilonkát látta maga előtt örömtől és boldogságtul üdvezült arczczal.

A két szerelmes napok óta tanulgatá magában a szavakat, miket e találkozáson egymásnak mondani fog; épen azért egy szó sem jött ajkaikra, némán megölelték egymást, egy csók volt mind az, a mit egymásnak mondani tudtak.

„Haragom van rád,“ szólt Ilonka, ki akarva fejleni Mihály karjaiból, – tudta hogy nem fogja bocsátani – „te ugy jösz hozzám mint a tolvaj az ablakon keresztül, mikor az ajtó is nyitva áll előtted, titokban, midőn nyiltan is jöhetnél.“

„Nem jöhetnék Ilonka. Atyád bizonyosan megtiltaná.“

„Lásd“ szólt Ilonka mondhatlan hamiskás mosolygással, „én bátrabb vagyok tenálad. Te nem merted kezemet megkérni atyámtól; én megtettem helyetted, és nem kaptam tagadó választ.“

A lovag egyszerre elkomorult.

„Te elmondál neki mindent?“

„Találkozásunkat. A többit ő maga kitalálta, én mondám neki, hogy te szegény vagy, ő felkaczagott, megveregette arczomat, megcsókolt s azt mondta, hogy Kendefi is szegény, mégis neki adta nénémet.“

„Lásd azt nagyon roszul tevéd, hogy titkunkat előtte felfedezted. A mit mondok, nem fogod érteni, de hinni fogod hogy igaz. Sem atyád, sem rokonaid nem fognak tégedet nekem nőül adni, ha engem megismernek; okaik vannak rá, mikről sem ők nem tehetnek, sem én.“

„Nem értem, mi okaik lehetnek? Hogy szegény vagy, azt tudják már, ha családjaink ellenségek, én kibékitlek benneteket, ha más hiten vagy, majd megtéritlek én. Oh az én családom nem terem oly képtelen embereket, mint te gondolod. A Bethlenek jó szive mindenütt ismeretes, családi körükben s az ország ügyeiben egyaránt.“

„Jól tudom. De van egy körülmény, melyet te nem ismersz, s mely korlátot emel szerelmem és szived között. A Bethlenek az utolsó férfiig ellenezni fogják, hogy én férjed lehessek, mig ha már az volnék, örömmel szoritanának karjaik közé.“

„Nem értelek. Nem értelek.“

„Ne is érts, csak higyj. Boldogságunk egyedül attól függ, hogy tudsz-e bennem eléggé bizni s tenni azt a mire kérlek? A legközelebbi faluban értekeztem a lelkészszel, ki bennünket azon perczben összeadand, melyben előtte megjelenünk. Akarsz-e velem jőni?“

„Én szökve, atyám tudta nélkül?“

„De velem. Az én lovagbecsületem védpaizsa alatt. Esküdni nem szokásom, de szavamra mondom, hogy mig nőmmé leendsz, megőrzelek, s ha az lettél, megszerzem számodra mindenki becsülését és atyád áldását.“

Ilonka tétovázni, ingadozni kezdett, e pillanatban erőszakosan felszakasztaték az oldalajtó s a szerelmesek előtt Bethlen Gergely uram állott, meztelen karddal kezében.

Ilonka nagyot sikoltva veté magát apja keblére s onnan lassan alácsuzva annak lábaihoz omlott.

Bethlen Gergely sok szóba kezdett, mig egyet ki tudott mondani. A lovag háttal állt a kandallónak s fél kezével eltakarta arczát.

„Suhancz!“ ordita rá Gergely, kardja reszketett izmos kezében. „Látom a te oldaladon is kard van. Huzd ki ilyen amolyan lélek fia, mert négy felé váglak.“

A lovag erre levette kezét arczáról s azt a tűz felé forditva, méltóságteljes tekintettel nézett Bethlen szemeibe.

Az öreg e pillanatra egyszerre átváltozott. A düh és meglepetés egy pillanatig küzdöttek arczán, egészen elkomorult, szemeit lesütötte, kardját a falnak támasztá s hüvelykujjait övébe dugva nagyokat mordult: „Üm – igen – hm –“ Azután mérgesen fordult Magdus felé. „Vidd kisasszonyodat szobájába.“

Ilonka még jobban megrettenve atyja elkomorulásától mint előbbi haragjától, átkarolta annak térdeit s reszketve könyörgött neki:

„Hiszen te azt mondád: hogy nem fogsz arra haragudni a kit szeretek, bárha szegény is.“

„Szegény?“ szólt az öreg ur metsző sarcasticus hangon. „Az igaz hogy elég szegény, nincs egyebe ennél a kis Erdélyországnál. Ő nagysága Apafi Mihály uram a fejedelem.“

„Igen az vagyok“ szólt az ifju előlépve, „s ha ugy akarod leányod férje, kit fogadom, hogy boldoggá fogok tenni.“

„Oh atyám!“ szólt Ilonka örömrepesve csókolva atya kezét.

„Menj szobádba“ viszonzá Gergely szigoru hangon. „Itt nem rólad van szó többé, hanem Erdélyországról“ s azzal karon fogva leányát kivezette a teremből, s azzal magukra zárta az ajtót.

„Nagyságos uram“ szólt Gergely visszatérve a fejedelemhez „sokat szeretnék kegyelmednek mondani, ha czudarság nem volna a magam házánál összeszidni a vendéget, bárha az ablakon jött is be! hanem annyit mégis megmondok kegyelmednek, hogy inkább hagyta volna kegyelmed leányomat összetépni a medvének, mint hogy maga tépte össze. Mert hogy kegyelmed az én leányomat elvenni nem fogja, arra már aztán esküszöm.“

„Mi kifogásod van ellenem?“

„Ne méltóztassék tréfálni ez órában nagyságos uram. Én vén ember vagyok, az eszem sem szállt még a lábam szárába. Vajmi jól tudja azt kegyelmed, hogy a kegyelmed fejedelemsége leendő házaságától függ. Néhány hónap mulva letelt a kegyelmed kiskoruságának ideje, s a számára kijelölt mátka, a Brandenburgi Markio leánya azóta szintén felnőtt. Boldog lesz-e kegyelmed általa? az nem kérdés, de fejedelemmé lesz. Ha pedig egy ilyen magamforma nemes ember leányát veszi el kegyelmed, engem ugyse az ágy alá vágta akkor kegyelmed a fejedelemsüveget.“

„Mit bánom én.“

„De bánom én és bánja az ország! Kegyelmed csak egy ember, én is csak egy vagyok, mi élhetünk, halhatunk, a hogy Istennek tetszik, de most Erdély jövendőjéről van szó, s mi nem fogjuk tűrni, hogy a kegyelmed szerelmessége miatt elveszszen az ország. Ha kegyelmed most elveszti a fejedelemséget, soha sem lesz itt többet ur a magyar. Menjen innen kegyelmed Isten szent hirével s teljesitse azt a mit az ország rendei határoztak. Ilonka kegyelmed neje nem leend. Leányom szive megszakadhat, az enyém vele szakadhat meg, de kegyelmed még sem fogja őt birni, mert Erdélyország sorsa előbbvaló. Kegyelmed meggyalázta házamat; – ellenségeim meg fogják tudni; – leányom hírneve oda lesz; de azért kegyelmed nem fogja őt nőül venni, mert Erdélyország sorsa több mint az én becsületem… Kegyelmed apja sok jó magyar nemest lenyakaztatott, kegyelmed örökölte apja nevét, öröklendi apja vérszomját is; én tudom hogy magam leszek az első, kinek fejét kegyelmed ha fejedelemmé lesz leütteti, és azért mégis kényszeriteni fogom kegyelmedet hogy fejedelme legyen Erdélynek, mert az én fejem semmi ott, hol Erdélyország sorsáról van a szó. Most Isten áldja meg nagyságodat.“

Ezt mondva Gergely ur, fejébe rántotta elülről hátulról kis veres sipkáját, s keserü elkomorodással fordult el az ifju fejedelemtől, ki némán, leverten, összefont karokkal bámult a kandalló hamvadó tüzébe, s egy szót sem birt viszonozni az ősz honfi feddő szavaira.

„Még egyet uram.“ Szólt Gergely visszafordulva az ajtóban. „A mit mondtam mind komoly, megmásolhatlan szó volt, s én rajta leszek, hogy szavamat megtartsam, azért ha kegyelmed mint igaz nemes ember azt nem akarja, hogy leányomat ezentul elzárva tartsam mint egy apáczát, lovagi kötelességének ismerje hozzá többet soha nem közeliteni.“

A fejedelem szomoruan távozott el a toronyból. Gergely magához vette az ajtók kulcsát s visszatért vendégeihez.

„Csak igyanak kentek, semmi baj sem volt, semmi“ szólt közéjök lépve, jó kedvet erőltetve arczára, hogy szinte csikorgott bele minden vonása. „Egy kis izé – aztán semmi egyéb; bolond tréfa, majd halálra nevettem magamat. Haha! Egy csatlósom furcsán járt Magdussal, hahaha az ördögbe.“

Hanem e nevetés közben ugy megszoritá az ezüst kupát melyet kezébe fogott, hogy a két oldala összehorpadt s a bor mind kiömlött belőle. A vér elfutotta szemeit.

„Ejh milliom istennyila!“ kiálta falhoz vágva a serleget, „nem megy már nekem a tettetés, hisz leolvashatják kendtek az arczomról, akármit beszélek, hogy meg vagyok gyalázva.“

„Mit? mi történt?“ kérdezék a vendégek.

„Hát egy suhancz, valami siheder, még leányommal barátságot mert kötni“ beszélt Gergely ur, ellobbant haragja után ismét magához térve, hogy uj mesét mondjon vendégeinek. „De kiadtam a ficzkónak az utat, jól járt hogy ott nem vetettem le, hol feljött, az ablakon.“

„De hát inkább kényszeriteni kellett volna“ szólt közbe a pap „hogyha hirbe hozta a leányt, tegye nejévé.“

„Majd én egy sehonnainak adom a leányomat, egy koldusnak“ szólt tettetes pattogással Gergely ur, „soha bizony.“

„Hisz az elébb egészen máskép beszélt kegyelmed ezen a helyen“ feddőzék a pap, „igen okosan mondá, hogy nem tekint vagyonra, születésre, csak leánya szeresse a kit választott.“

Gergely ur feje főtt a lelkész beszéde alatt, szemei karikát hánytak, szerencsére a serleget már eldobta, mert különben baj lett volna; még beszélt volna a lelkész, de Gergely ur egyszerre olyat csapott öklével az asztalra, mint a mennydörgő mennykő, s felorditott a hogy kifért a torkán:

„Az akkor volt! Én tudom mit beszélek! Hagyjon kend nekem békét!“

Erre fölkelt Bethlen Miklós, s Gergely urat átölelve visszaülteté székére, fülébe sugva: „Legyen kegyelmed nyugodt, mi mindent tudunk, a látogató a fejedelem volt.“

Gergely ur lankadtan esett székébe vissza, mint ki félelmes álomból ébredett föl.

„De kiadtam neki az utat“ dörmögé az őt értőknek.

„Kegyelmed igaz hazafi“ szólt Bánfi megrázva kezét az öregnek.

„Ezt nem hagyjuk megtörténni soha“ monda szilárdul Bethlen Miklós, s a három férfi könnyes szemekkel nézett össze, mig a pap sehogy sem tudta magának kimagyarázni: hogy micsoda nagy hazafiuság lehet abban, ha az ember nem adja a leányát annak, a kit szeret?

A TATÁROK.

Még néhány napig mulatának Bethlen vendégei Küküllő-várban, ezalatt a családi tanácsban elhatározák, hogy minden kisértet elkerülése végett legjobb lesz Ilonkát, addig, mig a fejedelmet elfelejti, Nagyváradra küldeni egyik rokonához; a minthogy egy reggelen meg is indult vele az egész atyafiság szánkákra rakodva. Maga Gergely ur Gernyeszegi Menyhért urammal egy szánon, másikon Ilonka Magdussal, harmadikon Bethlen Miklós és Bánfi Mihály. Egész Bethlenig semmi bajuk sem történt, hanem ott már annyira behordta a szél az utakat hóval, hogy a legnagyobb erölködés mellett sem hatolhattak tovább Szászvölgyénél, ott pedig teljes lehetetlenség volt a szoroson keresztül törniök, mielőtt a falusi népség lapáttal utat hányandott a hótorlatokon s e miatt kénytelenek voltak ott éjszakázni a kis faluban.

Szerencsére Magdus apja, András gazda ott azon faluban lakott, s épen otthon tartózkodott, elkéredzve a fejedelemtől, a kinek a házánál az uri vendégek legalább türhető éji tanyára találtak.

Ott elrendezték magukat, a ki hogy fért. A kocsisok az akolban, András és Magdus a konyhában, mig az urak a nagy lakó szobát foglalták el, Ilonkának egyedül engedve a kis benyilót mennyezetes nyoszolyájával.

Már jól behaladt az éjszakában az idő, az alvók különféle hangokon horkoltak, midőn egyszerre irtózatos orditás hangzik szét a faluban, nyargaló paripák verik fel a csendet s az egyszerre kigyuladt tűz rémes világánál száz rémalak tünik elő, orditva, gyors paripákon, idegen öltözetben.

„A tatárok! a tatárok“ hangzék a vészkiáltás a felriadt lakosság házaiból. A fekete, szegletesfejü, szélesszáju alakok, mintegy lovaikhoz nőve, benyargalnak az udvarokba, kanóczot vetnek a háztetőkre, kötélre fűzik a kirohanókat s lemészárolják az ellenállót. Az asszonysirás, halálhörgés, káromkodás nőttön növő zajba vegyül, melyből kihallik olykor a félre vert harang vészkondulása.

Bethlenék hirtelen talpra ugráltak; mire széttekintének, már a tatárok elfoglalták az ablakokat, a künn kapott cselédséget leverve lábairól, s a tornáczajtót kezdték döngetni.

„Ehen van ni“ kiálta fel a pap. „Az Isten büntetése, a miért nem akarta kegyelmed leányát ahhoz adni a kit szeret, hanem megszöktetni előle, most már a pogány veszi el.“

„Ne papoljon kend most nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram, hanem lásson egy fokos után s álljon velünk együtt az ajtóra, vagy menjen Ilonkát biztatni.“

A pap úgy tett a hogy mondva volt: bement Ilonka szobájába, ki ijedtében fél-ájultan hevert ágyán; egy vigyorgó tatár féltestével már bemászott az ablakon, de a kihez Menyhért uram ugy vágott egy karos széket, hogy menten visszaesett a honnan jött.

Más felől ez alatt három tatár már betörte a tornáczajtót, az egyik lovas bement a konyhába. Azt ugyan András gazda fokosával ugy főbe kollintá, hogy a lova alá esett, de a másik kettő pányvát vetett az öreg legény nyakába s lerántva a földre, elkezdé annál fogva kifelé hurczolni.

Magdus csak nézte ez ideig, mintha sóbálványnyá vált volna, a viadalt, de a mint látta, hogy az apját huzzák vonják a földön, felsikoltott s egy fejszét kapva a szegeletből elő, neki rohant az egyik tatárnak, s egy kegyetlen elbúsult csapással ketté hasitotta annak fejét. Az utolsó tatár aztán nem volt rest, hanem elszaladt a hős leány elől, ki visitozva hajitotta utána a véres fejszét. András gazda erre kivetette a pányvát nyakából, s fejére rántva hirtelen a levágott tatár csalmáját, s felkapva annak lovára, bekiálta az urakhoz: „Csak védjék magukat kegyelmetek, én addig elfutok segitségért.“

„Eredj fiam Küküllőre,“ kiálta utána Gergely, „vagy menj Bethlen várba, vagy a hol legközelebb találod az atyafiak banderiumát, és mondd meg a kit ott találsz, hogy a ki leányomat megszabaditja, legyen bár akárki fia, kezével jutalmazom meg.“

András hallotta a biztatást, s erre a helyett, hogy Küküllőnek tartott volna, Balázsfalva felé forditá a ló száját, s a tatárok között szerencsésen keresztül nyargalva, kik csalmájáról társuknak tekinték, tova iramlott a faluból.

Az urak ezalatt hirtelen elkészültek a védelemre; három lőfegyvernél nem volt több velük, de mindnyájának volt legalább kardja. A benyiló ablakát eltorlaszolták szekrényekkel s oda álliták a papot és Magdust, maguk ezalatt a lakszoba ajtaját és ablakait foglalva el. Néha tettek egyegy lövést, midőn valamelyik tatár kanóczot készült vetni a födélre; a lövés után szétfutottak az ostromlók s ismét ujak jöttek helyettük.

Végre a tatárok az átelleni házakat gyujtották meg, hogy a láng átcsapjon a szomszéd födélre, a ház elé ültetett terebélyes hárs- és diófák egy ideig elfogták a zsarátnakot, de végre a házra lövöldözött égő nyilaktól csakugyan belekapott a tűz a háztetőbe s egy percz alatt lángban állt az egész épület. A tatárok ujjongattak. A bent levők Istenre bizták lelküket. Történt azonban, hogy András gazda teheneket tartván, az előtti napon tengeri-kórókat vett meg egy oláhtól, melyeket azon havasan kiteritgetve a padláson, az égő háztető tüze nem birt a nedves kévéken keresztül a gerendákig terjedni, s ekként leégett az egész tető, a nélkül hogy a házban levőknek csak egy hajszáluk is meggörbült volna. Ekkor a tüz világa mellett egy nagyképü tatármurza lovagolt elő, macska bajuszával, piszkos, de aranyos öltözete mutatta rajta a vezért; ez mérgesen orditott az ostromlókra, kik már sok holtat vesztettek s még közel sem juthattak az ostromlottakhoz. A murza fogott egy nagy vas buzogányt, s azzal ütögetve az ostromlók hátát, ekkint buzditá őket nagyobb vitézségre, mire a tatárok közelebb kezdtek nyomulni a házhoz, s csákányokkal kezdték annak falait bontogatni, már egy jókora nyilást törtek a benyiló falán, s miután az már közel volt a beomláshoz, Gernyeszegi uram kénytelenült Magdussal és Ilonkával a lakszobába vonulni.

Ide szorultak össze mindnyájan. Bánfi Mihály egy kőütéstől eszméletlenül hevert a földön, Bethlen Miklós vállában egy nyil volt betörve, a fegyverek mind ki voltak lövöldözve, Gergely puskájában volt az utolsó töltés.

„Ajánljuk lelkünket Istennek atyafiak“ monda Gernyeszegi Menyhért s aztán védjük magunkat férfiak módjára, s ezzel egy rövid imádságot mondva el, melyet a többiek utána rebegtek, fölkapta Bánfi kardját s a másik két férfiuval kiállt a végharczra, középre fogva az elalélt Ilonkát s várva elhatározottan az ostromlókat, kiknek ütéseik sürűen hangzottak ajtón és ablakon.

Egyszerre a két ablak közötti fal leomlott, tág kilátást nyitva az ostromló csoportra: „Isten velünk“ kiáltának a védő férfiak, kardjaikat kimeresztve, a midőn e pillanatban egyszerre ismerős trombitaszó harsogott fel az ostromlók háta mögött, s füst és láng közől egy háromszinü, kék, sárga, veres zászló lobogója látszott közeledni.

„Istené a dicsőség! jön a szabadulás!“ kiálta feléledt buzgalommal a pap, s a megriadt tatárok hirtelen visszafordulva, az ujan érkezők elé tolultak.

A csata rövid volt, néhány percz alatt keresztül törte magát a rendetlen csordán a kis segédcsapat, alig volt negyven ötven ember, de mind jól felfegyverezve, s villogó kardjaik csapása alatt hullott a tatár mint a tök.

Elől egy délczeg lovag, leeresztett aczélsisakján két sastoll meredt föl; oly sebesen tört magának utat az ostromlott ház felé, hogy társai alig birtak nyomában maradni. Néha körülfogták, de ő jobbra balra vágott s ismét tisztában volt.

„Derék fiu vagy, akárki légy. Engem ugy segéljen megérdemled leányomat“ kiálta Gergely ur.

„Ni – hogy villámlik a kard kezében! a hova vág, nem kell annak másik csapás. Nézz oda Ilonka ha meglátod, lehetetlen hogy belé ne szeress.“

Ilonka fölveté szemeit, s a mint meglátta a küzdő lovagot, mintha valami megdöbbentő sejtelem kapta volna meg szivét, két kezét keblére tette, s térdenállva fölemelé szemeit az égre és sohajtott, és az ég meghallgatá a mit kivánt.

A szabaditó ezalatt egészen a ház elé jutott, s már szinte megmenté Bethlenéket, midőn az utcza tulsó feléről uj csapattal jött rá a murza.

A nagyképü macskabajuszu ember, szegletes fejével, villogó szemével és fogaival, vörös csalmájával, pokoli jelenetkint száguldott elő fekete paripáján, az égő házak között. A lovag megállt előtte, s rövidre szedve a kantárszárát, hátrahuzta paripája nyakát s fölágoskodott a kengyelben, kardját szeme elé tartva. Azon pillanatban, midőn a murza oda ért s görbe sarló alaku kardját az ifju fejének mérte, egyszerre lebukott ez lova nyakára s egy gömbölyü, alulról fölfelé intézett csapással oly mesterien vágott a murzához, hogy annak ugyanazon pillanatban a kardja jobbra, a feje balra repült.

Az oda érkezett tatárság ez eseten elrémülve hirtelen megforditá a kantárszárát s ott hagyva a győzteseknek rabjait és martalékát elfutott az éjszakában.

„Jókor jöttünk-e?“ kiálta András gazda, nem gondolva leégett s szétrombolt házával, csak vendégeivel.

„Erős várunk nekünk az Isten.“ Szólt ünnepélyesen Gernyeszegi, letéve kezéből a kardot.

A mentő lovag leszállt lováról s oda jött a megmentett csoporthoz.

„Légy üdvöz derék lovag“ szólt kezét nyujtva eléje Bethlen Gergely. „Én Isten előtt ez órában szent fogadást tevék: hogy a ki meg fogja menteni leányomat, nem keresem családját, hitét, vagyonát, neki adom nőül. Azért akárki légy, ha még nőtelen vagy, s magad is ugy akarod, fogadd őt kebledre, s légy szeretve általa, ugy a hogy megérdemled.“

„Köszönöm“ szólt a lovag elfojtódott hangon „és elfogadom,“ s avval megfogva a gyöngéd hajadon kezét, oda vonta őt keblére. Ilonka, a mint a lovag keze az övét érinté, megtört erővel hanyatlott alá, ha a lovag karjaival át nem öleli, alélt termete a földre rogyott volna, alig eszmélt magáról többé. Nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram áhitattal rebegé, karjait kiterjesztve, fölöttük: „az ég áldása legyen rajtatok.“

„Ámen!“ monda a lovag, és sisakját leemelte fejéről.

Mindenki ráismert egyszerre.

A férfiak hátrarezzenve, Ilonka felsikoltva s karjait convulsiv erővel kulcsolva az ifju nyaka körül, kiálták egyszerre:

„Apafi Mihály!“

* * *

Néhány hónap mulva Balázsfalván tartotta a fejedelem menyegzőjét Bethlen Ilonkával. Jelen volt az ország szine, java, s annyi ember között egy sem volt, a ki szomoru ne lett volna, csupán az ifju pár volt boldog és vidám. A legközelebbi rokonok ugy jártak alá s fel, mint temetéskor a megszomorodott felek. A menyegzői pompából kirítt az arczok búja.

Mikor a fejedelem szép menyasszonyával, megkezdte a tánczot, a vendégek egy része fölállt tiszteletből, más része ülve maradt és duzzogott.

„Miért nem tisztelik meg kegyelmetek a fejedelmet, hogy felállnának“, szólt Apor István uram, akkori főkincstárnoka Erdélynek az ülve maradtakhoz; mire egy közőlök Sárosi János uram, daczosan visszaszólott:

„Elugratta biz ő kegyelme a fejedelemséget!“

* * *

Apafi boldogul élt sokáig szép nejével, – hanem Erdély csakugyan nem látott több fejedelemtemetést.

BACSÓ TAMÁS.

MAGYAR HISTORIAI NOVELLA.

I.

Murányvár, az annyi regényes kalandról hires omladék, Ferdinánd király idejében a Tornai Tornallyay családnak volt birtokában.

1536-ban meghalt az öreg Tornallyay János, s maradt utána egy fia László, kit még éltében eljegyze egy szintén a Tornallyay családból való hajadonnal Máriával.

Ezt a Tornallyay Máriát azonkivül a fiscus által fiusittatá, hogy ha netalán saját édes gyermeke meghaláloznék, vagyonai ne származzanak idegen kézre, hanem maradjanak a leánynál, s ha az később máshoz találna férjhez menni, viselje a férj az ő nevét is, s a születendő gyermekek, mint Tornallyayak birják a család javadalmait.

Minthogy azonban kora halálával hátrahagyott fiacskája menyasszonyostul együtt még mindketten gyermekek valának, gondviselőül rendelé számukra eddigi várnagyát Bacsó Tamást, még két testvérével együtt, kiknek egyikét hitták Bernátnak, másikát pedig Sámsonnak.

Az öreg Tornallyay sohasem vélte gyermekei jövendőjét jobb kezekre bizhatni, mint e három férfiéra. Ezek közül Tamás volt a legidősebb, kegyes, imádkozó ember, kinek sohasem volt egyébre gondja, mint bucsujárásra és alamizsna-osztogatásra; utána következett Bernát, ez egy kissé rútarczu volt, fertelmes képére alig lehetett ránézni, de annál jobban értett a gazdálkodáshoz, s pénz és számvetés dolgában senki őt meg nem csalhatta; a legifjabbik, Sámson, pedig vitéz hadakozó ember levén, már természetnél fogva is erős és izmos termetű; ugy gondolá a jó öreg, hogy a mig fiának lelki neveltetése nem szenvedend hiányt Tamás ápolása alatt, addig Bernát a vagyonbeli gazdálkodásban leend tudós, végre Sámson hathatós védelmezője leend annak minden erőszakos megtámadások ellenében.

Az öreg János eként elhagyván a mulandóságot, ime mi történék vala? Már az első esztendőben hire futamodék, hogy Murányvár egy rablófészekké lett, honnan vitéz Sámson gazda tűzzel vassal látogatja a felvidéket, gyilkol, rabol és gyujtogat, a jó Tamás feltöri a templomokat, leszedi harangjaikat, s a bölcs Bernát benn a várban pénzt kovácsol az elrabolt harangokból, s annyira elárasztá már hamis pénzzel a tájékot, hogy a szomszéd városokban félnek az emberek pénzen vásárlani, hanem inkább csereberélnek.

Hasztalan emeltek panaszt a szomszéd falvak és földesurak! a hatalmas gonosztevőket nem volt mód megfenyiteni, ha Ferdinándhoz folyamodtak segitségért, ezek azzal fenyegetőztek, hogy áttérnek János Zsigmondhoz, s megforditva. A megye kétséges föld volt, ma az egyik fél birta, holnap a másik, s mikor a háborura is alig volt elég a fegyver, honnan jutott volna még a rablók ellen?

Az országgyülés egynehányszor czitálta őket, de ők sohasem jelentek meg, daczolva a törvényekkel.

Minő sors várhatott ily állapotban a rosz kezekre bizott árvákra, kiknek ügye a zürzavaros időben egyedül a gondviselő ur Isten őriző kezére volt bizva?

A mellékrokonok gyakori kérdezősködéseire mindig kitérő feleleteket adtak a gondnokok, s nem engedék őket a gyermekekhez férni; majd, hogy László felserdült, elhiresztelék, hogy elment Lengyelországba hadakozni, egyszer csak aztán kitűzték a fekete zászlót a vároromra: – hogy, hogy nem? – hazaérkezett ismét, és rögtön meghalt; a ki nem félt Murányvár alatt járni, megjelenhetett a torára. Ez volt a hir.

II.
A TOR.

… A terem be van huzva fekete posztóval, közepett áll a ravatal, ezüst szegekkel kiverve; két oldalán megforditva függnek a családi czimerek, egy fehér angyal, csillagos kék mezőben, jobbjában lángpallost tartva. Fejtül zászlók és lobogós kopják, kétfelől tizenkét viaszfáklya lobog; a ravatalon egy fiatal férfi fekszik, sápadt, kiaszott arcz, kemény szigoru vonások, beesett szemei csukvák, viaszsárga kezei mellén össze vannak téve, nagy sima homloka száraz és fényes, mint szokott lenni a halottaké.

Lábtul kis kerek asztal mellett négy virrasztó diák ül énekelve, az asztal alatt nagy zöld órros kancsó fülel, a diákok bele vannak már fáradva az éneklésbe, de még az ivásba nem.

A szomszéd-teremben ez alatt vigan folyik a tor, ott a csatlósok és pinczérek iszszák le sziveikről a bút, s ha elhallgat olykor a virrasztók éneke, a de profundis szomoru melodiája után keresztül hangzik a nyitogatott ajtókon a vad rikácsoló bordana: „ej haj, igyunk rája, ugy is elnyél a sir szája!“

A virrasztók unni kezdék magukat a halott mellett, a zsolozsmák végig vannak énekelve, a fáklyák leégtek, és a kancsó kiürült. Egyet elküldenek maguk közül, hogy hozza tele. A másik utána megy, hogy meglesse, ha nem csalja-e meg társait? Mindketten oda maradnak. A harmadik értük indul, visszahivandó őket, s a negyedik aztán nem bolond, hogy egyedül maradjon, ő is utánok megy. A szomszéd-teremben pedig igen vig társaság van, onnan nem jön ki más, mint a kit kilöknek. A halott egyedül marad.

Éjfélkor le fogják tenni majd a családi sirboltba, s a czimer megforditva marad a sirbolt-ajtó felett, mely a Tornallyay család utolsó férfi ivadéka, László után bezáródik.

Éjfélig van ideje mindenkinek meglátogatni a halottat, ki éltében annyi emberrel jól tett, védte az ártatlant, segitette a szükölködőt, gyámolitá rokonait, megbecsülte a jó szolgát, és harczolt a hazáért.

Nem igen jut eszébe senkinek.

Egyszerre nyilik az ajtó, s a részeg tivornya orditásból kitántorog Ivó, a csatlósok hadnagya, kit László váltott meg török rabságból. Részeg az ember, mint a csap, kezében kancsót hoz, s a halott előtt kaczagva megáll, a hogy állhat.

– Igyál atyafi! szól urát kinálva, s vadul röhög durva ötletén. Ugy is nagy státió lesz innen a más világig, s ki tudja: ültettek-e ott is szőlőt? Igyál no.

Az ember tántorogtában felrug egy álló gyertyatartót, s a viaszfáklya forró olvadéka László arczára cseppen. Az hideg marad és mozdulatlan.

– No – se baj, mond a hadnagy felállitva a fáklyát nagy ügygyel bajjal, s ez alatt más kettőt taszitva el. Ha a más világra jutsz, ott még majd forróbbal is leöntenek.

A hadnagy eltántorgott részegen, kiment a folyosóra, valamelyik szegletben eldült és elaludt. Az utána nyitva hagyott ajtón besüvöltött a szél, s ugy lobogtatta a fáklyákat a ravatal körül!

A szomszédteremben hangzott a lakomai zaj, a halott szobája csendesen maradt.

De im ki az, ki őt ismét látogatni jő? Magas, halavány női alak, ha szemei ugy nem égnének, léleknek is beillenék. Ez a menyasszony. A halott menyasszonya Mária, ki jegyesét már három év óta nem látta, s most tudtára adák, hogy vőlegénye megérkezett, s ott fekszik a koporsóban.

A leány megáll a ravatal előtt. Szép vonásai mintha kővé volnának fagyva mozdulatlanok, szemeit le nem veszi mátkája arczáról, egy köny sem nedvesiti azokat. Iszonyu érzelem! midőn az élet legkinosabb órája jelen van, nem akar fájni a sziv, nem akar sirni a szem, nem akar veszteségére gondolni az ész, és e borzasztó ür a lélekben, köny, fájdalom, és gondolat nélkül a legiszonyubb szenvedés. Ezentul még csak egy lépés van, – az őrültség kaczaja.

Annyit szeretne pedig mondani a halottnak; szeretne szemrehányásokat tenni, hogy hát ily hidegnek kell-e a vőlegénynek lenni? szeretne elmondani neki, hogy ő is szenvedett sokat, szeretné megkérdeni tőle, melyik ut vezet a tulvilágra, hogy utána mehessen? Mert hiszen oly nagyon szerette őt! De az ajk nem ád hangokat.

Odalép a halott mellé, s gyöngéd fehér kezével megfogja annak viaszsárga kezét.

Mi volt ez?

A megérintett hideg csontkéz megszoritá a leány kezét.

Mária ijedten tekinte kedvese arczára, s annak felnyilt szemeivel találkozék.

– Csendesen… suttogá a ravatalon fekvő. Ne félj és ne örülj, mert elárulsz.

A leány reszketett, a férfi nem.

– Vártalak, suttogá László a leánynak, végy le egy kést a falra akasztott fegyverek közül, s vagdald el vele kötelékeimet, mik kezeimet és lábaimat fogva tartják, s aztán tedd mellém a kést.

A leány csak bámult, a nélkül, hogy a mondottakat teljesitené.

Mária! nem természettörő csoda, a mit látsz, én élek, de csak egy órám van még hátra, éjfélkor el fognak temetni, ezt az órát használni kell. Hajolj reám, tégy ugy, mintha siratnál; – ne félj hideg alakomtól, csak egy szikra ég még abban, s az is szerelem te érted. A mióta nem láttál, az alatt itt voltam bezárva a bástyák legalsó börtönében. Bacsó Tamás tarta ottan. Midőn bűneit megtudva, meg akarám őt büntetni, rabló zsoldosaival megkötöztetett, s elzárt a világ elől, s az utánom kérdezősködőknek mesét mondott hollétemről. E sirból, jól tudám, hogy csak a másik sirba van kijárás, s vártam sokáig, vártam iszonyu ideig; a napokat nem számithattam, mert a föld alatt nincs idő, csak azt tudom, hogy az hosszabb volt az örökkévalóságnál. Végre egy gondolatom jött: visszatarték magamtól ételt és italt hosszu ideig, testem kiszáradt, arczom összeesett, szivem verése alig lön észrevehető, s tagjaim elhidegültek. Egy órában porkolábjaim, midőn lánczaimat vizsgálni jöttek, megmerevülten találtak börtönöm fenekén fekve. Ez meghalt! mondának nevetve, s a lánczokat levéve rólam, felvettek vállaikra, felöltöztettek halotti ruhába, s kiteritettek e ravatalra; hallottam, mint suttogá mellettem egy, hogy még szivem körül melegséget érez, s az ijedtségtől ugy elszorult egyszerre szivem, hogy a mint a másik rátette kezét, nem érzé dobbanását. Majd jobban meghűl a sirboltban, vigasztalá társát. Most, Mária, adj kezembe egy kést.

– Mit akarsz cselekedni?

– Megvárom, mig Bacsó Tamás ide fog lépni ravatalom mellé, s akkor szivébe ütöm azt.

A leány ráhajolt Lászlóra, s arczát arczára fektetve suttogott:

– Maradj csendesen és ne háborogj. Én megszabaditalak, ha rám bizod magad. Engedd magadat a sirboltba letétetni, én érted megyek.

– Lehetlen az, szólt reszketve a férfi, s a puszta gondolatnál elkékülének ajkai. Hátha gátolva léssz, s én ott veszek a lezárt koporsóban? A sirbolt-ajtó zárva leend; s ha odáig juthatnál is, belőle ismét nincs menekülés.

– Van. Atyád koporsója mellett áll egy kőkoporsó; ez üres, nem fekszik benne senki; fedelét leemelve, egy szűk lépcső lejárása tünik elé, mely a sziklába vágva a vár alatti barlang üregéig vezet, ezen keresztül megszabadulandsz.

– De hogy jöhetsz te odáig?

– Éjfél után, midőn mindnyájan lenyugszanak, Bacsó Tamás hálótermébe lopózom, ki feje alatt szokta őrzeni a vár kulcsait. A várnagy babonás: e vár lakóinál hagyományul jár a monda a fehér leányról, ki az éjfél óráiban, a lángpallost kezében tartva, végig szokott járni a vár termein. Senki nem meri őt megszólitani, mindenki félve áll hátra, s maga Bacsó Tamás takaróját fejére vonva huzódik ágya szegletébe, hogy ne lásson s ne halljon semmit. Nem rém a fehér leány, én magam vagyok az. Alant a hegy tövében lakik egy hű szolgám, az öreg Bertalan, kecskepásztor, ő fedezte fel a sirbolti rejtekutat, és én használva a várnagyok babonás hitét, itt szoktam vele találkozni, s itt adom át neki panaszleveleimet, miket ő több izben elvitt a nádorhoz, sőt egyszer a királyhoz is. Ma éjfélkor ismét lemegyek, téged megszabaditalak.

– És azután velem jösz?

– Te fölmégy a királyhoz, föl az országrendeihez, megmutatod nekik kiszenvedett arczodat, s boszut kérsz gyilkosaid fejére. Én pedig közöttük maradok, hogy legyen, ki bűneiket feljegyezze.

E perczben nyilt az ajtó. László lehunyta szemeit, Mária ugy tett, mintha ráborulva sirna. A három Bacsó lépett be a terembe.

Elől egy magas, martialis alak, Bacsó Sámson, a rablóhős; vastag, szénfekete haja serteként áll fején szélyel, és ellepi homlokát, sűrü szemöldei csaknem össze vannak nőve, két bajusza, mint két ökörszarv, öklelőzik jobbra balra, sűrü fekete szakállal van benőve egész arcza, mintha aczélsodronynyal volna beültetve, s a mik szabadon maradtak, azok egyedül a sötét villogó szemek. Alakja ölnél magasabb, vállai szélesek, karjai vastagok mint egy cserfaág, öltözete piszkos és elhanyagolt, melyet derekán bivalybőr-öv szorit össze, azon lóg egy hosszu, rozsdás, egyenes kard; a kard lapjára van edzve: „jó éjszakát!“

Utána jő Bacsó Bernát, merő ellentéte az elébbi alaknak, egy félre nőtt, nyomorék teremtés, feje vállai közé szorulva, arcza ránczokkal fedett, a szőrt megirtá rajta a himlő, melytől szemei is örökké veresek, hosszu kezei csaknem a földig lógnak. Az egész alak szánalomra indit, de az ajkak vonásában van valami keserű guny, mely e szánalmat visszautasitja, s daczolni látszik a természettel, mely őt megcsufolta, s az emberiséggel, mely őt kineveti.

A harmadik, Bacsó Tamás. Egy tisztességes ősz alak, a milyennek festik a becsületben megőszült embereket: nyilt barátságos homlok, melyet ezüst fürtök fednek, tiszta, józantekintetü szemek, szabályos arcz, szelid, nyájas ajkak, komoly magatartás; – öltözete gyász, s e szint arczkifejezése sem hazudtolja meg. Tud szomoru lenni.

Midőn belépnek, Mária fölemelkedik a ravatalról, s hideg, könytelen arczczal végig nézve a három testvéren, a nélkül, hogy szólna hozzájuk, eltávozik.

Sámson vállat vonitva fordul el tőle, mig Bernát faunusi vigyorgással tekint utána, egyedül Tamás üdvözli őt tiszteletteljesen meghajtva fejét.

– Köszönnetek kellett volna neki; szól intőleg testvéreihez, ezután ő leend a vár birtokosa.

Bernát felkaczagott.

– Miután eddig vőlegénye volt az, ki most halva fekszik?

– Bizonyára, a végrendelet igy hagyományozta azt.

– De azt nem hagyományozá, hogy a vár urát három esztendeig fogságba tartsd, s csak meghalva ereszd ki.

Tamás nyugodt lélekkel viszonza:

– Én gondnokul voltam mellé rendelve, hogy vigyázzak reá, a fiun tébolyodás jelei kezdtek mutatkozni, s én elővigyázatból zártam őt el, hogy kárt ne tegyen magában, vagy jószágait el ne prédálja, ez nekem jogom volt és kötelességem.