– Igaz, hiszen te derék becsületes ember vagy. Megbocsáss, hogy későn ismertelek meg; hát a lányt most ujra mi oknál fogva teszed el láb alól?

– Épen nem teszem. Ő férhez fog menni, és Murányvár a hozzátartozó uradalmakkal együtt azé leend, ki őt el fogja venni, a mint a végrendeletben van.

Bernát elsápadva néze bátyja arczára, mintha kétkedne rajta, hogy tréfál-e vagy valót beszél?

– S hová leszünk mi akkor?

– Maradunk a kik voltunk, ha a kegyes vőlegénynek tetszeni fog; viszonza Tamás alattomos mosolygással, mely egy perczre elárulá a szelid arcz vonásaiban alvó ördögöt.

– S ki volna az? kérdé Bernát, értetlen arczczal.

– Kedves öcsénk, Sámson; szólt Tamás, a kalandorra mutatva, ki ezalatt hátat forditva állt egy ablakban összefont karokkal, s részvétlen arczczal bámult ki az erdős vidékre.

A mint nevét hallá emliteni, visszaforditá nagy, bozontos fejét, s lenézve testvéreit, egyet vonita vállán, s azzal ismét az ablakba könyökölt.

Tamás odalépett hozzá, s nyájasan megveregette vállát.

– Hallottad, miről beszéltünk?

– Hallottam, de semmi közöm hozzá.

– Semmi közöd?

– Mert az nem az én mesterségem. Én rablok, gyilkolok, megölök száz férfit ha kell, de lopni, csalni, örökségeket elhajhászni nem szokásom. Tegyetek a leánynyal a mit akartok, mit bánom én? öljétek meg, de az én kezem által ugyan nem; engem hagyjatok ki játékaitokból.

– Sámson, térj eszedre, ha egyszer elvetted a leányt, többet akár soha se lásd. Mehetsz a világ végire, de nekünk kell, hogy őt nőül vedd.

Sámson fölegyenesedék, szemei villogtak sötét helyeikből.

– Halljátok. Én láttam férfiakat meghalni a halál mindenféle nemeivel, én láttam ágyukat szegezve mellemnek, és éreztem álmomban a hóhér pallosát nyakamba metszeni, én láttam kisérteteket utánam jőni az általam meggyilkoltak sirjaiból, s hallottam kongani a felgyujtott falvak harangjait, mikor már a tornyok le voltak égve. Nem reszkettem soha. De asszonyt nem láttam sirni soha, és nem akarok. Keressetek helyettem más vőlegényt. Én a leányt el nem veszem.

– Elveszem én! szólt közbe, kigyuladt arczczal Bernát, s arcza ragyái és szemei még vörösebbek lettek.

A ravatalon fekvő László, kinek e beszédet hallva, a pokol kinjait kelle kiállani, e szóra öntudatlanul felsóhajtott.

Mindhárman ijedten tekintének vissza.

– Valaki sohajtott. Hangot hallék: rebegé Bernát.

– Semmi sem, szólt Tamás széttekintve. Tán valaki hallgatózott az ajtón.

Bernát szorongva szólt:

– Engem ugy nyugtalanit e halott, ugy félek tőle. Kedvem volna szivébe ütni e kést, nehogy föltámadhasson valaha.

– Azt ne tedd, csititá őt Tamás. Még azt mondaná valaki, mi öltük őt meg. Meg van ő halva jól.

Sámson gunyosan fordult testvéreihez:

– Hogy féltek, miszerint föltámad az, a kit megöltetek; a kit én megölök, az nem ébred föl soha.

– Beszélj, beszélj kevély rabló. Ha én ébren nem vagyok, te nyakadra hoznád az egész országot, s harczolhatnál vele.

– De ha én pénzt nem szerzek, szólt közbe Bernát, te is hiába vagy ébren.

– Csitt, a virasztók jőnek.

Éjfél elmult. A torozók ügygyel bajjal elhagyák az ivótermet, a legjózanabbak felvevék a ravatalt vállaikra, s a mint a sirbolt-ajtót felnyiták, a kijövő hideg szél oly borzadályosan futott végig valamennyin, hogy egyszerre kijózanultak, az arczok halaványak voltak a fáklyafénynél.

A csatlósok megálltak a lépcsőkön, félelmesen nézve fáklyaik füstjére, mintha fekete szellemek lobogtatnák azokat palástjuk szegélyével. Alulról hangzott a halotti ének: Miserere mei Domine!

Az emberek önkénytelen keresztet vetének magukra s örültek, midőn visszajöhettek a sirboltból, s hátuk mögé nem merve tekinteni, siettek alvószobáikba.

Bacsó Tamás maradt leghátul, bezárta a sirbolt-ajtót, megforditva rajta a czimert, s magában dörmögve monda:

– Ez többet meg nem nyilik – az itéletnapig.

III.
A FEHÉR LEÁNY.

Bacsó Tamás reszketve fogá meg Sámson kezét, midőn hálószobájába ért.

– Maradj nálam, szólt rebegő hangon, ez éjjel nem merek egyedül alunni. Egy kisértettel megszaporodott a pokol.

– Még is oly gyáva vagy, vén gyermek? szólt az megvetően.

– Nappal nem nevezhetnél annak, de az éjszaka nem az emberi hatalmaké. Kérlek, ülj mellém, ülj közelebb, gyujtsunk tüzet a kandallóban, zárd be az ajtókat, s az ablakok tábláit reteszeld be. Engem Isten csodái kisértenek éjjelenkint.

– Álmodban látod azokat, sokat vacsorálsz.

– Épen semmit.

– Tehát azért látod, mert sokat böjtölsz.

– Oh ne mondd. Az Istennek oka van engemet látogatni. Én sokat vétettem nagyon. De vezekleni fogok, vezekleni bűneimhez méltón; ha ez utolsó tervem bevégezém, akkor templomot épittetek, oly pompást, hogy hasonlóban nem imádkoztak még soha.

– Csak hozzám közel ne épitsd; mert ki találom rabolni.

– Csendesen Sámson; ne szólj igy. Oh itt a falak is beszélnek, körűlem minden butor él, és engem üldöz; ha nagy csendesség van, nevemet suttogják, csendesen, alig hallhatólag, és éjszaka, midőn a nagy viharra olykor felébredek, mely a szélvitorláit csikorgatja, egyszerre megnémul minden, s fejem fölött elkezd zugni a hatvannégy mázsás öreg harang, melyet a rimaszombati szentegyházból elraboltam, s hamis pénzt verettem belőle, s ugy kong, ugy zug a mélységes éjszakán keresztül, hogy a bástyák rengnek bele alapzataikban. Máskor halálos vakság fog el, érzem a fáklyák melegét, és lángjaikat nem látom, mélységes sötétség ül körülöttem. Számtalanszor, midőn ágyamba le akarok fekünni, saját alakomat, a hogy vagyok és létezek, már ott fekve találom, s hasztalan költöm onnan, nem birom fölébreszteni, s ott virradok meg székemben ülve, mig a nap feljő, s a kisértet eloszlik.

– Rémséges dolgokat beszélsz, szólt Sámson, közelebb huzva kardját.

– Nézz hátam mögé, nem áll-e valaki mögöttem? gyakran, midőn olvasni akarok valami szent könyvből, érzem, hogy valaki hátam mögött leskelődik, s vállamon keresztül azon könyvből olvas, mig az én szemeim előtt annak minden betüje megelevenedik, hogy mennek egymásután sorban, mint a lándzsás hadsereg, s ha kés van kezemben, ugy biztat, ugy erőtet, hogy vágjam vele torkomat keresztül!

– Te meg vagy rontva Tamás. Eszed nincs helyén.

– Van e várnak egy ősi réme, mely itt lakik alattunk vagy fölöttünk, elrejtve a falak üregeiben, és örökké ébren. Ez a fehér leány. Egy Tornallyai leány hajdan a keresztes hadba távozott el, s ott elesett a csatában: de szelleme visszajött e várba lakni, s oly tiszteletben tartaték a család előtt, hogy ünnepélyes lakomáikon egy széket mindig üresen hagytak a számára, s arczképe alá, mely a csarnokban függ, valahányszor menyegző, tor, vagy keresztelő történt, külön viaszgyertyát szoktak meggyujtani, s mig a többi viaszgyertyák leégtek, ez bár folyvást lángolt, soha nem fogyott el. Ez a rém üldöz legjobban engemet. Hasztalan zárkózom be előle, zárt ajtókon keresztül felkeres, egyik ajtómon bejön, a másikon kimegy, az őrök látják őt, és nem merik megszólitani, hallják mint csikorognak az általa felnyitott ajtók, s mint csapódik be a sirbolt-ajtó utána iszonyu dördüléssel…

E pillanatban iszonyu csattanás hallatszott… A két testvér rémülten ugrott fel székeiről, s az ajtóra tekinte… Az felnyilt csendesen. Bacsó Tamás reszketve fogózott testvére karjába. Szemeit nem birta lezárni. Jól tudta, hogy zárt szempilláin keresztül is kénytelen volna látni e tüneményt.

Egy fehér alak suhant végig a termen, egy márványarczu hölgy alakja, vállán arany betükkel kivert lángalaku pallost emelve, s szemeivel merőn maga elé tekintve.

Bacsó Tamás homlokán a hideg veriték gyöngyözött. Sámson keze is rá volt fagyva a kardmarkolatra, s izmos termete reszketett.

Már a fehér leány a tulsó ajtóhoz ért, midőn Sámson erőszakosan megtörve félelme bilincseit, felkiálta:

– Hát fattyuk vagyunk-e mi, hogy egy rémtől megijedünk? s azzal kirántva kardját, elállta a kisértet utját. Megállj! ordita rá, felemelve kardját, – s ha a pokolban lakozol, maradj ott örökre, vagy ha nem haltál meg elég jól, megöllek én, ugy, hogy a más világon sem fogsz élni többet.

A fehér alak egy pillanatra megrettenni látszott, mintha még fehérebb lett volna mint volt, de a másik pillanatban megvillant kezében a lángpallos, s oly gyorsan, mint a villám, csapott le Sámson kardjára.

A kard kihullott a férfi reszkető kezéből, s Sámson térdrebukott a rémülettől, arczát kezeivel eltakarva.

A következő pillanatban lehete hallani a mindig távolabb felnyitott ajtók csukódását; mig egy végső dördület hirül adá, hogy most a sirbolt-ajtó csukódott be.

Minden lélek halálfélelem közt aludt ez éjszaka, s másnap reggel a Tornallyai család sirboltja felett, hol a czimert Bacsó Tamás saját kezével forditá meg, e czimert ujra helyreforditva lehete látni.

IV.
A KINYUJTOTT KÉZ.

Ezen zavargás időkben nehéz volt az ország és a fejedelmek figyelmét egyes családok sérelmeire vonni; a népek kiáltásai közül nem hallatszott ki az egyesek jajszava.

Tornallyai László, menyasszonya által a legcsodálatosabb uton megszabadulva, azon kezde gondolkozni, mint irtsa ki öröksége rablóit Murányvárból?

Ha egyenesen fölmegy Pozsonyba, s magát az országrendeivel megismertetve, azokat a törvényszerinti elégtételre felhivja, koczkáztatta volna, hogy Bacsó Tamás megtudva életben maradtát, órgyilkosokat küld utána s megöleti, mig azt az igazságnak megrövidült karjai rablófészkében el nem érik, s minden törekvésének sem sikerülend egyebet kieszközölni egy erőtlen fulminatoriumnál, melyet Murányvárban csak kaczagni fognak.

Hanem mást gondolt ki. Máriát nem bocsátá többé vissza a várba, hanem elvivé ő a szent Erzsébetről elnevezett kolostorba, s ott a szent szűzek gondviselésére bizva, elrejté őt a Bacsó család szemei elől, kik amaz ijedelmes éj óta semmit sem tudtak az eltünt leány holléte felől.

Akkor tudósitá László álnevü feljelentésekben az országbiráját, miszerint a Tornallyai család utolsó ivadékainak egyike meghalálozván, másika kolostorba lépvén, a megürült Murányi uradalom a koronára szállt vissza; minélfogva a fiscus igyekezzék azt törvényes urának visszafoglalni.

E feljelentés nem is maradt sikertelen; rövid idő mulva parancs érkezett Bacsó Tamáshoz, mely által az felszólittatott a murányi uradalmat a törvényes határidő alatt a koronának átszolgáltatni.

Bacsó Tamás elsápadt, a mint a parancs elejét olvasá, hanem a mint annak végén megérté, hogy Mária a szent-erzsébeti kolostorba tartózkodik, mintha kő esett volna le szivéről, megkönnyebbült kebellel mondá:

– Minden jól van.

Még az nap felkeresteté Sámsont, ez összegyüjté rablóbandáit, s éjszaka ráütve a szent-erzsébeti kolostorra, azt ostrommal elfoglalá, oltárkincseit felprédálta, s Máriát erőszakkal elrablá belőle. Nehány ittas rabló üszköt vetett a szétdult kamarákba, s a kolostor a puszta falakig leégett.

E kolostort azonban az akkori országprimás épitteté, s különös kegyében tartván, midőn e szent hely elrombolását megérté, méltó haragra gerjedve, panaszt tőn személyesen a király előtt, melynek eredménye az lett, hogy mielőtt a zárda üszkei kihamvadtak volna, már a császári tábornok Salm Frigyes ott állt Murány alatt bosszuálló seregeivel.

A Bacsó-családnak csupán egy utja volt a menekülésre: Máriát kényszeriteni, hogy egyhez közülök nőül menjen. E végett a legközelebbi faluból erővel elragadták a lelkészt, s halállal fenyegeték, ha az esketési szertartást rögtön végre nem hajtandja, csak ez által maradhatván törvényes birtokában a várnak, s csak igy menthetve a kolostor elleni erőszakoskodást.

A lelkész, egy tisztes hetvenéves agg, csupán arra kérte őket, hogy engedjék őt egyedül beszélhetni Máriával, miszerint őt sorsával megismertesse, és ha kelleni fog, rábeszélje a kivánt lépésre.

Midőn egyedül maradt a leánynyal, megfogá annak kezeit, s homlokát megsimogatva szólt:

– Ne félj leányom. Az Isten nem hágy el téged. Engem halállal fenyegetnek, ha téged össze nem adlak e gonosztevők egyikével, de én nem félem a halált, félem egyedül az Istent, s ha ő neki tetszik, hogy meghaljak, nem első martyrja leszek az igazságnak, de az leszek. Te tartsd meg magadat. Igérd e gyilkosoknak, hogy kész vagy az ajánlott kezet elfogadni: Él az Isten, hogy én össze nem kötöm azt a tiéddel.

A leány megcsókolá a tisztes agg kezét, s midőn kilépett gyilkosai elé, azoknak végtelen meglepetésére kijelenté, hogy kész beléegyezni az ajánlott házasságba.

Nagy lőn az öröm Murányban. Lakomához készült az egész vár; mig künn Salm ágyuit sánczoltatta. Maga a választott vőlegény, a pupos Bernát ugy felcziczomázta magát boglárokkal, és klárisokkal, hogy akár egy medve nyakába odaillett volna.

A vár egyik termét kápolnának késziték el, felszerelve innenonnan elrabolt oltárszerekkel, s midőn mind együtt valának, vőlegény, menyasszony, násznagyok és vőfélyek, az istenfélő lelkész ott az oltárhoz lépve, s kezével a feszületet felemelve, nem hogy megáldotta volna az előtte állókat, sőt megátkozá azokat, kimondva rájok az egyház legsulyosabb anathemáját, s a kárhozatnak adva őket testestül és lelkestül.

A rablók irtózatos dühvel rontottak ekkor a lelkésznek, s megesküvének, hogy ha a szertartást végre nem hajtja még azon órában, oly kinzást fognak rajta véghez vinni, hogy óhajtani fogja a gyehennatüzet enyhülésképen. A lelkész nem hajlott szavaikra, megcsókolá a feszületet, s karjait széttárva, odaveté magát gyilkosainak.

Azok megragadták mellénél fogva, s kihurczolák a teremből, végig a folyosókon: de ime Isten könyörüle szolgája sorsán, midőn a kinkamrába értek vele, egy ér hirtelen megpattant az agg férfi fejében, s mire a kinpadra fekteték, már megszünt élni.

E pillanatban kürthang rivallt a várkapun kivül, s a toronyőrök rémült arczczal jelenték, hogy királyi hirnök áll a felvonó hid előtt.

– Taszitsátok az árokba! Kiálta Sámson, s a dühödt nép megcselekszi, ha Tamás utjokat nem állja.

– Csendesen fiuk; nem kell kihuzni a kardot, mig van más ut a menekülésre. Sok ajtót kinyit a tolvajzár, mit a harczfejsze be nem tört volna. A veszély nagy, s védelmi szereink kevesebbek, mint hogy háromnapi ostromot kiállhatnánk velök.

– Igen bizony! kiálta közbe Sámson haraggal. Mert te mindig többre becsülted az aranyat a vasnál, s a helyett, hogy kardokat szereztél volna, billikomot gyüjtögettél, ágyuk helyett pénznek öntötted a harangokat, s lőpor helyett ezüsttel töltötted a kamarákat, már most csatatér helyett keress magadnak akasztófát a hol meghalj.

– Nem ugy Sámson. Azokkal a kis ezüstgolyókkal jobban czélba lehet találni, és messzebb lőni, mintha mázsás köveket hajigálnál kerekes taraczból. Rakjatok meg három szekeret a tárházakból jó vert arany- és ezüstpénzzel. Jól megértsétek: nem olyannal, a mi nálunk készült; – igazival. Te Bernát lemégy e szekerekkel a fővezérhez, s kegyelmébe ajánlasz bennünket.

– Miért épen én? kérdé Bernát elkékedve, miért nem te magad, vagy Sámson?

– Mert te legkevesebb váddal vagy terhelve; neved legkevesebbet forgott az actákban, itthon ültél mindig, mint a pók; nincsenek személyes ellenségeid.

– És mivel legkevesebb kár lesz érted, ha ott marasztanak, szólt közbe Sámson.

– Ha ide benn maradsz, nekünk ugy sem használsz, mert az utolsó hellebárdos agyoncsap a dárdája nyelével, mig ha önkényt megadod magadat, tekintet lesz reád. A többit ékesenszólásodra, s e három szekérre bizom.

Bernát elsápadva ült fel a szekerekre, s megnyittatva a hirnök előtt a várkaput, kijelenté, hogy testvérei nevében kész a fővezér előtt megjelenni.

Pár óra mulva a szekerekkel együtt Salm sátora előtt állott.

A vezér több magyar főur társaságában fogadta az érkezőt, ki nagy vigasztalódására tapasztalá, hogy azok előtte mind ismeretlenek.

Annyival nagyobb lön tehát rémülete, midőn Salm elélépve, őt egyenesen nevén szólitá:

– Te vagy az a Bacsó Bernát, ki rabló testvéreiddel együtt a környéket pusztitod?

– Ne hidd méltóságos uram, a mit rólunk mondanak, cseh rablók kalandoznak a vidéken, azoknak a bűneit fogják mi ránk.

– Hát a harangokat kik rabolják el, hogy hamis pénzt verjenek belőlük?

– Minket rágalmaznak azzal is, kegyelmes uram, jól tudom; mert irigyeink a szomszéd földesurak, hogy jó gazdák levén, pénzben meg nem fogyunk, de im szemléld meg magad, és győződjél meg róla, hogy hát hamis pénzzel szoktunk-e mi fizetni?

E szavaknál feltakarta a szekerek ponyváit, látni engedve a lapáttal felhányt aranyat ezüstöt, s alázatos mosolygással mondva:

– Ezt a csekélységet a katona uraknak áldomásul hoztam.

Salm képét elfutotta a vér.

– Hát török basának néztek ti engem, nyomorultak, kitől pénzen lehet venni békét és háborut? Nem rablott kincseitekért jöttem én ide, hanem fejetekért, miket a törvény elitélt.

– Nem tévedtünk mi, uram, a törvény ellen soha.

– A szent-erzsébeti kolostor falai még füstölögnek.

– A kolostoré a hiba, mert törvényes hitvesemet Tornyallyai Máriát erőszakosan tartá vissza tőlem, s ez által vagyonaimtól meg akart fosztani. Én csak védtem magam, midőn támadtam.

– Törvényes hitvesed neked Tornallyai Mária? kérdé szigoruan a vezér.

– Kész vagyok rá hitemet letenni, hogy az.

Salm inte, hogy hivják elő a tábori lelkészt, s felszólitá Bernátot, hogy esküdjék meg arra, a mit mondott.

Bernát vakmerően odalépett a tábori oltár elé, egy kezét az evangeliumra téve, másikat felemelé az égre, s mint e szót ki akará mondani: esküszöm! egy kéz hátulról hirtelen megragadá kinyujtott kezét, s a mint Bernát hátratekinte, egyszerre megnémult, megmerevült. Tornallyai László állt előtte.

Az embernek fél felét rögtön megüté a guta rémületében, ugy hogy nyelve nem birt többé érthető szótagot kiejteni, s kinyujtott karja ugy maradt megszáradva, a hogy azt az ég felé emelve tartá, megmeredt három esküvőujjal.

Salm igy küldé őt vissza Murányvárba, rémületes jelenetül; félig holt alakot, ki esküre kinyujtott kezét nem birja többé visszavonni, s megnémult nyelvével nem birja kimondani a rémgondolatot, mely alatt lelke megőrül.

V.
A HÁROM TANU.

A mint Salm Murány alá megérkezék, Tornallyai László ki azalatt mint kecskepásztor bujdoklott a hegyek között, megjelenék előtte, s elmondá előtte élete s hamis halála egész csodás történetét.

Hihetlennek látszék a vezér előtt az egész esemény; előhivata többeket azok közül, a kik Tornallyay Lászlót azelőtt három évvel ismerék, köztük több régi szolgáját, embereket, kikkel hajdan jól tett, katonákat, kiknek vezérük volt; de a három szenvedésteljes év alatt annyira elváltozék az ifju arcza, hogy senki leghűbb szolgái közül sem ismere rá. Temetése napján egy sem mert azok közül Murányba felmenni, hogy őt megtekintse, s alig birták ők maguk is elhinni, hogy a kit három év előtt, virágzó, teltarczu ifjunak ismertek, azzal most, mint megaggott, szigoru, őszbevegyült haju férfival találkozzanak.

Ekkor azt mondá László:

– Három tanut fogok elétek állitani, a kik rám fognak ismerni bizonynyal, a három tanu a három Bacsó testvér. Én fel fogom őket keresni a harczok közepett, és ha akkor látni fogjátok, mint rémülnek el látásomtól, s a legbátrabbnak közülök mint hull ki a kard kezéből, midőn az enyimmel összeér, elhienditek, hogy én vagyok az, kit ők eltemettek.

A sors ugy hozta, hogy Bernát legyen az első tanu, ki Lászlót meglássa, és ime azt megüté a guta, midőn hamis esküt akarva tenni, szentségtörő kezét a halottnak, az eltemetettnek vélt megragadta.

A mint ily alakban visszaereszték őt a várba, a két testvér elréműlt tőle; Bernát sem szólani sem inteni nem tudott, csak nézett rájuk és hebegett, felemelt kezének egyetlen mozgása volt a reszketés, mely ugy látszott, mintha örök fenyegetést intene vele. Senki sem tudta elgondolni, mi történt? mi lelte az embert? éktelen rémület fogott el mindenkit; az őrök elhagyták a sánczokat, s szökdösni kezdtek a várból.

Ekkor Sámson egy kétségbeesett merényletre határozá el magát. Este későn összegyüjté embereit, s leittatva őket erős borokkal, felbiztatá, hogy az éjjel kitörjenek a várból, s mig elleneik a vár körül szétoszolva, soraikat megritkitják, ők egyesült erővel keresztűl vágják magukat, s kimenekülnek Lengyelországba.

Tamás ezalatt hirtelen szekerekre rakatá kincseit, s az őrség felét szétosztá a falakra, hogy majd mig testvére a kapunál utat tör, ő addig körül fellármázza az ostromlókat, s elvonva azok figyelmét, midőn a menekülésre ut nyilik, az utócsapatokkal és kincseivel Sámson után fog sietni.

A terv végre is hajtatott. Az ég sötét volt és felleges. Éjfél után a hold is lement, s erős vihar kezde keletkezni, melynek zajában elhalt a várból jövő nesz.

– Ez épen rablók harczainak való idő: monda Salm, ki éjszaka személyesen járta körül az őrszemeket, midőn egyszerre ágyuvillanás veri föl a sötétséget, s a bástyákról kilőtt golyó épen feje felett süvölt el.

– Tudtam előre, hogy az éj nem marad harcz nélkül, szólt a vezér, s rögtön elrendezé ostromcsapatait, elállatva velök minden kijárást a várból.

A várfalakról minden álgyu elkezde bömbölni, ott fenn a rablók dobbal és trombitával oly nagy zajt ütöttek, mintha egyszerre minden oldalról ki akarnának rontani, s ez alatt Sámson csapatjai a legnagyobb csendben lejöttek a vár aljáig, s ott egyszerre szótlanul megrohanák az előttük álló harczosokat.

A rablóvezér vakmerően veté magát ellenei közé, kétélü bárd volt kezében, melyet két ökölre fogva, vágott vele maga körül, a kit talált; a meglepett lándzsások már tágitani kezdék előtte soraikat, szörnyü termete egy fejjel kilátszott a harczolók közül, néha kettővel is, midőn az előtte állók fejeit lecsapta. Nehány pillanat alatt szét volt szórva a rablók által megtámadott dandár, az ut nyitva volt előttük a hegyek közé, már lehete hallani a szekerek zörgését, miket Bacsó Tamás hozott öcscse után, s a várban elhallgattak az álgyuk, midőn egy kisded csapat, számra alig negyedrésze a rablókénak, jött nagy sietve ellenük: vezérük egy magas pánczélos lovag, ki a mint Sámsont meglátta, messziről kiálta rá:

– Sámson állj meg! egy szóm van hozzád.

– Akár kettő, kiálta Sámson, ki már ekkor harczi paripán ült s kardot vonva, megtámadója elé nyargalt.

Társai, kik nem értek vele a rohanásban, messziről látták, hogy a kihivó ellenfél, midőn Sámson közel ért hozzá, felvoná sisakrostélyát; a rablóvezér erre kétségbeesetten kiálta föl, hanyatt dült nyergében, s a nélkül, hogy védelmére kardját fölemelné, a megtámadó lovag csapásától ketté hasitott fővel hult alá lováról.

A rablók erre lélekvesztve fordultak meg, s rohantak vissza a várba, magukkal ragadva az utánuk jövő Tamást, ki veszni hagyta szekereit, s csak annak köszönheté, hogy a várba visszajuthatott, hogy üldözői a megrakott szekereket elfoglalva, az osztozással időt hagytak neki nyerni a menekülésre.

Sámson elestével azonban a rablók bátorsága odalett. Senki sem gondolt többé a védelemre, csak a szökés módjaira. Tamás átlátta, hogy itt egy hétig sem maradhat többé, s egy kétségbeesett eszközhez folyamodott, hogy magát megmentse.

Le izent a fővezérhez, hogy ha számára kegyelmet biztosit, átadja neki a várat, kiszolgáltatja kincseit, s bántatlanul bocsátja el a kezei közt levő Máriát; ha pedig e kérelme megtagadtatik, Máriát elzárja a vár legmélyebb rejtekébe, a várat pedig magával együtt felvetteti a levegőbe.

Kiküldött hirnöke sokáig nem érkezék vissza a válaszszal; várta estig, várta éjfélig, s hogy még sem jött izenet; elhatározá a pokoli eszmére magát, hogy a leányt is elölje, mielőtt maga elveszne. Odament hozzá és tudtára adta, hogy meg fog halni, készitse el magát, s válaszszon, minő halálnemével akar kimulni.

A kétségbeesés néha jó gondolatokat ád. Mária azt kéré gyilkosától, hogy engedje őt kedvese koporsója mellett a sirboltban éhen meghalni. Jól tudta, hogy onnan kijöhet a rejtek uton.

Bacsó ráhagyá a kivánatot, s kézen fogva a leányt, levezeté őt a sirbolthoz, s midőn elforditá a nehéz vasajtóban a kulcsot, keserűen mondá neki:

– Üdvözlöm Lászlót, ha elébb megtalálsz halni mint én, mondd meg neki, hogy nemsokára találkozunk a pokolban.

Azzal nyitni akará az ajtót, midőn egyszerre ugy érzé, hogy azt valaki taszitja belülről kifelé.

Hajszálai borzadva álltak ég felé.

Az ajtó magától feltárult, s rajta egy halvány férfi lépett elő, kezében kivont kard, utána fegyveres vitézek.

– Itt az itélet-napja Bacsó! kiálta az ifju a rablóvezérre.

Az iszonyu orditással veté magát a földre, elájulva a rémület miatt.

– Ez volt harmadik tanum, hogy Tornallyay László én vagyok; monda rámutatva László az utána jövő fegyveresnek, kiket rejtekuton a vár belsejébe vezetett.

– És a negyedik én vagyok, szólt rebegve Mária, föltámadt kedvese keblére omolva.

Egy óra mulva Murányvár az ország seregei kezében volt, Bacsó a vérpadon, Mária vőlegénye keblén.

A NAGYENYEDI KÉT FÜZFA.

BESZÉLY.

Felvincz és Enyed között egy kis bérczi patak vágja keresztül az utat, melyen most tartós kőhid van épitve. A hid mellett két felől a patak oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának historiai emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról ivadékra szállt a történet s maig is ugy emlékeznek arra, mintha csak a mi életünkben történt volna…

… Épen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kurucz-laboncz világ legszebb divatjában vala; ma a kurucz, holnap a laboncz osztott törvényeket Enyednek, mikor az egyik kiment az egyik városvégen, a másik bejött a másikon.

A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, a helyett hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak voltak, és hallottak valamit azon strategiai fogásokról, miszerint az ellenséget az által is meg lehet verni, ha a környéket élelmi szereiből kipusztitjuk. Ők ezt vevék gyakorlatba.

Mert, mig a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi banderiumok, a szép daliás, farkasbőr-kaczagányos huszárok, a válogatott hajduk, a veres és kék darabantok rendes csatákat harczoltak künn Magyarországon a birodalmi derék hadakkal, mik fényes, pánczélos, tarajos lovasokból, himzett bivalybőröket viselő daragonyosokból s czélbalövő muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban őgyelgő kalandornép csavargott alá s fel, szemre főre egymáshoz annyira hasonlatos, hogy maig is fenmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kurucz, melyik a laboncz?

Nagyobbrészint oly emberek, kiket magukat is elpusztitott a háboru, s kétségbeesés, nyomor és boszuvágyból nem hagyott nekik más választást, mint kaszát, csákányt ragadni, s felcsapni kurucznak vagy laboncznak, a szerint a mint egyik vagy másik fél katonái pusztitották el.

Ezek azután falkánkint jártak városról városra, zsarolva, harácsolva, a hol engedékeny népre akadtak, gyujtogatva, a hol megharagudtak, s szétszaladva, a hol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedélylyel folytatták a harczot, a vesztes fél rendesen átállt a győzteshez, ugy hogy Cserey Mihály bizonyitása szerint, akadt ember, a ki négyszer ötször volt kurucz, ugyanannyiszor laboncz.

Ezen sürű változandósága a minémüségnek nagy akadályára lehetett a dicsőség után törekvésnek, mert ha valaki nagy hirt nevet szerzett magának, mindig attól tarthatott, hogy ha holnap véletlenül egész serege áttér az ellenséghez, az valamennyinek megkegyelmez, csupán őtet akasztja fel, mint a kire legjobban feni a fogát.

Ugy segitettek azonban magukon, hogy neveiket rendesen elváltoztatták, a mi legsürübben előfordult a labonczoknál, kik iparkodtak maguknak olyan neveket adni, a mit a bolond kurucz ki ne tudjon mondani, ha csak ki nem töri benne a nyelvét, többnyire elrontott német szavakat, a miket ők maguk sem értettek.

A kurucz basák ellenben iparkodtak maguknak oláh neveket adni.

Ez időben tehát legkegyetlenebb veszedelme volt Enyednek és a körülfekvő városoknak egyfelől Balika, a kuruczvezér, a ki lakott a Thorda-hasadék egyik barlangjában, melyet maig is Balika-várnak neveznek, és másfelől a mezőségen tanyázó két labonczfőnök, a kik közül az egyiknek az a furcsa neve volt, hogy: „Trajtzigfritzig!“ a másik pedig ily regényesen hangzott: „Bórembukk!“

A milyenek voltak választott neveik, olyanok voltak azoknak viselői is; majd ügyetlen, majd kegyetlen, félig tréfás, félig véres alakok, kikről épen annyi nevetségest tudott regélni a közhir, mint a mennyi irtózatost, s neveikkel egyfelől a dajkák ijesztgették siró gyermekeiket, másfelől az enyedi diákok csufolták egymást pajkosságból.

Ezek a diákok, oh ezek a nagyenyedi diákok sajátságos fiuk voltak.

A mint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy a ludtollból kalamust tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja vett neki egy pár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a collegium udvarán, pofonüté, megáldotta s ott hagyta, rábizván, hogy legyen belőle pap, professor, királybiró, főkapitány vagy tanácsur. Azontul nem is volt rá gondja többet. A fiu megnőtt, megszakálosodott, megtömték, meghizlalták étellel és tudománynyal, elzárták hermetice minden világi kisértetektől, gondot viseltek testére, lelkére, felnevelték hitben és egészségben, csináltak belőle papot, professort, királybirót, főkapitányt vagy tanácsurat, a mire esze és szerencséje volt, a nélkül, hogy apja-anya törte volna rajta a fejét; a collegium volt nekik édes anyjuk.

Öt-hatszáz fogadott fia volt a tisztes matronának, s több száz ezer forintra menő jövedelme ennyi szép fiu felnevelésére, legtudósabb professorai, kiket a külföld akademiái müveltek, világhirű könyvtára s mindenféle beneficiumai, mik egyfelől a mig szorgalomra ösztönözék az ifjuságot, másfelől jó eleve hozzá szoktaták azon jótékony öntudathoz, miszerint bármi szüken, de saját érdemük után tanultak megélni.

Vala pedig ezen idő szerint a nagyenyedi collegium rector-professora, nagytiszteletü tudos Tordai Szabó Gerzson uram, a tudományoknak nagy mivelője, rendkivül békeszerető férfiu és a jó erkölcsöknek fáradhatlan oltalmazója.

Mert ha bevette magát iszonyu foliántai közé, azokba annyira el tudott veszni, hogy gyakorta kénytelen volt a feleségétől megkérdezni, ha valjon ebédelt-e ő ma már, vagy sem? tanitványai előtt pedig akként szólott, mint egy oraculum. Csak a csendes békességes tudományokat kedvelé, mint a csillagászat és mechanica, nem szereté pedig a históriát, mint a mely, az ő szavaiként, nem tanit egyebet, mint azoknak neveit, a kik emberek agyonverésében tüntették ki magukat, s hősi tetteit énekli bünös vérengző kegyetlen embereknek és hazudik véghetlen kiterjedésben, a helyett hogy a jámborok, jótékony és bölcs elmék példájával javitanák az utóvilágot.

Annyira vivé pedig az ellenszenvét a derék ur a neki nem tetsző historiai személyek ellen, hogy tanitványai lelki üdvére képes volt a történetet meghamisitani, ráparancsolván a historiae professorra, hogy Cleopatrát, Aspasiát, s más afféle szemtelen asszonyszemélyeket ugy fesse tanitványai előtt, mint rút, utálatos szörnyetegeket, a kikre gondolni is irtózat.

És soha női alakra azoknak szemeiket nem volt szabad vetni, táncz, hegedüszó s más hivságos dolgok örökre számüzve valának e körből, még a templomban is, nehogy a leányokra kacsingathassanak, hátul valamennyi pad mögött volt a nagyobb diákok számára egy hely külön rekesztve, a holott faragott fenyőszálakon ültek, hogy igy fel ne érhessék fejeikkel az előttük álló padok karzatát. Mert kősziklára épült elve volt a nagytiszteletü urnak, hogy fiatal embernek, addig mig meg nem házasodhatik, tehát a mig iskoláit nem végezte, és a mig nincs mit apritania a tejbe, nem szükséges fehérszemélyeket ismerni, és minden a mi addig történik, csak hivalkodás és nem vezet jóra.

Persze, hogy ez a legnépszerűtlenebb világnézet, a mit csak a közjó kedvéért kimondani lehet, s hogy e nézetnek legkevesebb pártolói akadtak maguk az érdekelt felek, a nagyenyedi diákok között, az magától értetődik. Az csak mégis lehetetlen, hogy az ember egyszer másszor női alakot ne lásson, s tizennégy éves korától huszig az ember minden asszonyt szépnek talál.

Különösen nehezité pedig Gerzson urnak nevelési maximáját azon körülmény, miszerint ő neki is volt egy leánya, az az egy pedig olyan szép volt, hogy ha az ember félesztendeig válogatott válna a városban, megint csak ő hozzá tért volna vissza.

Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hijába lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen visszaszökni, mint volt egy diáknak husz lépésnyire juthatni Klárikához, – a hogy a szép leányt nevezték.

Gerzson urnak emeletes háza levén a collegium tövében, ő maga a földszinten lakott, leánya pedig az emeleten, és a lépcső rácsos ajtóval volt elzárva; tehát még csak az sem történhetett meg, hogy valami ifju ember a professor urat keresve tévedjen Klárika elé; a ki elé különben is hijába tévedt volna, mert a jó leányka oly istenfélő és diákfélő elvekben nevelkedett, hogy bizonyosan elszaladt volna előle.

Nem is volt pedig minden bolond embernek bejárata a tudós professor urhoz, hanem csak megpróbált egyéniségeknek nyitá meg háza ajtaját.

Ilyen két kipróbált egyéniség volt; humanissime Zetelaky József és humanissime Karassiay Áron.

Az első, szép, ártatlan, leányarczu, tizenhét éves ifju, Gerzson ur különös kegyencze, a kiről azt hivé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a tudományok könyvei közé, mint ha tömlöczbe vagy spiritusba volna téve; örökké első eminens volt, mindenféle verseket irt akármely thémáról, neki mindegy volt; hexameter, pentameter, sapphicus, alcaicus, alexandrinus: vagy anacreoni: magától értetődik, hogy ezek között szerelmes vers nem találtaték, hanem a télről, tavaszról, aratásról, villámlásról és tengeri zivatarról s más efféle erényes tárgyakról; e mellett görögül, diákul, zsidóul és francziául folyvást beszélt, a csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenkint ismerte, chemiai és physikai experimentumoknál ő volt Gerzson ur segédje, s e mellett oly jámbor érzelmü ifju ember vala, hogy mikor a mythologiából azon istenasszonyt érdeklő paragraphust kellett felelnie, a ki kevés öltözetet szokott magán hordani, elpirult és lesütötte a szemeit.

A másik, humanissime Karassiay, egy kissé nehézfejü ember vala, hat esztendős tógás diák, igen hallgatag és csendesvérü ifju, a kit azért kedvele Gerzson ur, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az ő neve elő nem fordult, a miből nagy baj lett volna, ha előfordul, mert a humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettől, hogy ha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat beszélhettek volna róla. Ő azonban rettentő erejét csupán a furás-faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készitve mindenféle physicai eszközöket a tanár ur számára, s csupán olyankor adva tanujelét karjai egyéb mozgásának, midőn a nagy vacatió alatt az ifjuság a nagyteremben mythologiai drámai előadásokat tartott, – természetesen férfi személyzettel, férfi hallgatóság előtt, a midőn Karassiay játszá Herkulest, Zetelaky pedig Dejánirát, a midőn Józsefről senki sem mondta volna, hogy nem valósággal leány, Áront pedig csupa gyönyörüség volt nézni a Centaurusokkali harczban, hogy vert egymaga harmincz pogány félistent a földhöz.

Épen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletü Tordai Szabó Gerzson uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz, mint lesz a vizből levegő? mint ragad össze a kiszivattyuzott két fél golyó a levegő nyomástól? hogy lehet a levegőt meggyújtani? s a villanygép alatt papiros embereket tánczoltatni? a mik akkor még mind csoda számba mentek. E végett átadá a physicum museum kulcsait kiválasztottjainak, hogy ott működjenek nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két jeles ifju már korán reggel ott van a museumban s csak a késő estve választja el őket onnan. Dicséretes szorgalmatos ifjak, mondá Gerzson ur, vegyetek rólok példát ti többiek, istentelen, hivalkodó, csizmakoptató korhelyek, hogy legyetek olyanok mint ők.

Lássuk tehát, mit mivelnek a mi ifjaink ott a physicum museumban? Ennek a museumnak van egy elsötétithető ablaka, opticai kisérletek előhozatalára, és ez az ablak épen a nagytiszteletü ur udvarára nyilik; a mi két szorgalmas ifjunk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s épen egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyü nyilásába, azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet… Most épen József néz bele nagy áhitatosan… „Oh Istenem, milyen gyönyörü!“ sohajt nem birva magával… Talán mégis csillag?… „Most épen rózsát szakit le, be szeretnék én az a rózsa lenni!“ De ez már még sem csillag.

A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgáljanak, naphosszant azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik távcsöveken keresztül, a mig Gerzson ur azt hiszi, hogy szemeiket az ég csodáin fárasztják, ők azzal mulatták magukat, hogy a kedves leánykát mindenüvé távcsővel kisérik, kertbe, szobába, konyhába és benne gyönyörködnek.

A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen oda lett belé; nem birt megválni a látcsőtől, s ha sokáig nem láthatá a leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott és mindent elfelejtett a mit olvasott, sőt Gerzson ur nagy megütközésére még az ő felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis rózsalugasos kerten járt az esze, és a szép leánykán, a ki a nyilt rózsaleveleket kicsi kötényébe szedi piczi fehér kezeivel.

Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte, tört, zuzott a mi a kezébe akadt, a phosphorrali kisérletekhez oxygen helyett hydrogent adott: majd meglőtte vele az egész classist.

Gerzson ur el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiut? kutatott, fürkészett; nem talált semmit; mire ő a hosszu folyosón végig kopogott, akkorra a muzeumban minden ismét a maga helyén volt, a telescopiumok égfelé forditva, s munkában a görebek és légszivattyuk.

József pedig folyvást növekedni érzé szive fájdalmait, a csalóka távcső oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit nyujtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablakba megüté, a min Áron két akkorát nevetett.

E kinjai közepett annyira vivé a gonosz kisértő a jámbor ifjut, hogy egy délután leüle az asztalhoz, s ijedség kimondani, – szerelmes verset irt! A vers sapphicusokból állott és tele volt minden széppel, a mi a nap alatt terem. Midőn felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében szebb versnek még csak hirét sem hallotta.

Egy estve a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifju a muzeum ablakában s beszélgetett egymás között:

– Ha Klárika ezt a verset olvashatná: monda Áron.

– Hm! Felele rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyü, mert nem volt még hét divatlap, a hol az ember kinyomathatta volna.)

– Már ha én neked volnék, csak a kezébe juttatnám.

– De hogyan?

– Ledobnám innen a kertbe.

– Le ám, de hátha a szél félreviszi s az udvarra esik s a nagytiszteletü ur kapja meg.

Most Áronon volt a sor azt mondani, hogy „hm“.

– Ugy kellene azt, szólt sóhajtva József, szépen összehajtogatva elrejteni a nyiló rózsák közé, hogy a mint korán reggel kijő a rózsaleveleket megszedni, egyedül ő lelje meg és olvassa el.

– Hát hiszen az könnyü, felelt Áron. Innen az ablakból le lehet ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyü beugrani az ásott földbe, visszafelé meg aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán s a kötélen megint feljöhetni.

– Mit gondolsz? szörnyedt el József, – én bocsátkozzam le kötélen a collegium ablakából? én mászszam át idegen keritésen éjszaka?…

Áron maga is megijedt e szóra.

– Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy könnyü volna megtenni…

József elhallgatott egy ideig.

Egyszer csak megszólalt.

– Nem tudsz itt valahol egy hosszu kötelet?

– Tudok biz én, a régi csengetyükötél itt van a padláson.

– Hozd elő.

Áron elment a kötélért, egy gerundiumból nyerget csinált a végén, melybe Józsefet beleültette s a kötelet az ablak keresztfája körül csavaritva, izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lobocsátá Józsefet a kőfalig, ki egy perczig sem látszott azon aggódni, hogy ha társa kezéből kicsuszik a kötél, ő rögtön nyakát szegheti; ha volt a mitől rettegett, ez azon egy dolog lehete, hogy ha meg találja valaki látni.

Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák közé, s Áron markában ujra felemelkedék a kötélen a muzeum ablakáig szerencsésen; a két ifju csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen bolondot cselekvének?

Más nap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbbé a látcsőbe. Mint a ki valamely nagy gonosz gyilkos dolgot követett el, még a bünös helyet is félve kerülték, s dobogó szivvel hallák reggel a nagytiszteletü ur csizmáit a folyosón végig kopogni.

Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, azt hivé mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet.

– Jőjjön egy szóra félre humanissime.

Zetelaky inkább halott volt, mint élő. A világért rá nem nézett volna a tanárra, ki kegyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig.

– Csak azt akartam mondani humanissime, – szólt végre száraz hangon, – hogy ha máskor verset akar hozni, ne a keritésen jöjjön be vele, hanem az ajtón, mert mind összegázolta a tulipán-ágyakat. – Különben nem rosz vers a mit irt, csakhogy egy helyen az adonicus sántit.

S ezzel markába nyomta a kérdéses verset, József nem bánta volna, ha e perczben a collegium vele együtt elsülyed.

Klárika megtalálta ugyan a kérdéses helyen a verset, de mint afféle jól nevelt leány, első kötelességének tartá az apjának denunciálni, egyuttal az elgázolt tulipánágyakért is panaszt téve. Az öreg ur rögtön ráismert az irásra, s vége volt előtte József turpisságának. Többé sem experimentumokat nem bizott rá, sem a physicum muzeumba nem küldé dolgozni.

Ezen közben hol egyszer, hol másszor megtörtént, hogy a tanuló ifjuság nem csupán azon dolgokról hallott, a mik könyvekben vannak megirva, hanem hirt vett gyakorta az országban szerteszét történő eseményekről is, s épen nem iparkodék elrejtegetni rokon és ellenszenveit, miket a kurucz-laboncz világban vagy egy, vagy más irányában érzett, sőt néha leczkék kezdete előtt, mikor két háromszáz tanuló össze volt egy teremben gyülekezve, lehete oly forma hajlandóságokat is tapasztalni, mintha e tisztes testület, ha birokra kerülne a dolog, aligha lenne tétlen nézője a mulatságnak.

Erre ugyan nemsokára kivánt alkalom is kinálkozék; egy napon Trajtzigfritzig és Bórembukk uraim ő kegyelmességeik beizenének a városba, hogy nekik száz darab vágómarhát, ötven mázsa szalonnát, ezer kenyeret és tizenkét bendő turót azonnal helybe küldjenek, borrul sem feledkezvén meg, a mely ne legyen több, mint kétszáz akó.

A jó nagyenyediek már ekkor annyira meg voltak fogyatkozva élelmi szerekben, hogy csak végső megszoritás mellett birták összerakni a kivánt mennyiséget, s midőn mindazt szekerekre raknák, megtudja a dolgot Balika, előjön a maga lyukából s elveszi tőlük az egész szállitmányt és elviszi a Torda hasadékába.

A jó enyediek mit csináljanak most? Mondhatták őt Trajtzigfritzignek, hogy Balika elvitte az enni-inni valót, menjen utána és vegye el tőle, a labonczvezér haragra gerjedetten felülteté a maga hadait s megesküvék, hogy porrá égeti Enyedet s bor helyett a vérét iszsza meg az egész lakosságnak.

A szegény nép nagyon megijedt a kegyetlen fenyegetőzésre: elegettenni a legjobb akarat mellett sem lehetett, Trajtzigfritzig és csordája pedig már Marosujvár körül járt, s a hogy a közbeeső falukkal bánt, abból Enyed is elgondolhatta, mi vár reá?

Ilyen inséges eset megszokott állapot vala már Enyeden, a lakosság a labonczok jöttének hirére hirtelen elhagyá házait, a mi féltője volt, azt elásta a pinczékbe, asztagok alá a földbe, az asszonyokat, gyermekeket, öregeket felküldték a hegyekbe az erdők közé, a hajadon leányokat begyűjték a reformatum templomba, maguk a fegyverfogható férfiak pedig helyet foglalának ugyanott a templom udvarán, mely, a mint most is látszik, erős, magas kőfallal volt bekeritve, s több rendbeli bástyatoronynyal ellátva, mely tornyokat a helybeli czéhek épitteték: egyet a becsületes csizmadia czéh, mást a becsületes takács czéh, külön egyet a szürszabó czéh, együtt a timár és varga czéh egy negyediket, ötödiket a gombkötők és aranymüvesek, hatodik volt a kovácsok és lakatosoké. Itt tartattak a czéhládák s nagy veszedelem idején ide gyültek a czéhbeli mesterek legényeikkel együtt s ők képezék az Isten várának őrségét.

Átellenben állt a collegium, roppant három emeletes négyszárnyu épület, melyben hétszáz diák tanyázott, egy egész hadsereg, ha arra került a sor.

A mint a városon szétfutó hir eljutott a collegiumba is, lángot vetett a diákok szivében az ifjui vér: „nem hagyjuk magunkat, nem hagyjuk a várost!“ szóltak lelkesülten, s másnap reggel a chemiai leczkén azt vette észre nagytiszteletü Szabó Gerzson uram, hogy tanitványai kardokkal és kopjákkal felfegyverkezve jelennek meg a hallgató teremben, s hallani sem akarnak egyébről, mint hogy őket professoraik a labonczok ellen vezessék.

No ez szép kivánság volt nagytiszteletü Szabó Gerzson urtól, hogy ő valakit a háboruba vezessen!

– Megbódultatok-e dilectissimi? szólt elszörnyedve a jó ur, – menjetek, igyatok „purgantes pectora succos.“ Hát Ajáx vagyok-e én, avagy a megveszett Achilles, hogy engem harczba akarjatok vinni? avagy myrmidonokat neveltem-e én bennetek, hogy ily vérengző gondolatokat tápláltok magatokban? kinek kezeiben könyv forgott, most kezeitekben dárda forog, kik csak énekelni tanultak, im harczi orditásra ferdititek ajkaitokat. Azért ruháztam én reátok annyi bölcseséget és tudományt, hogy bitangul elhulljatok barbar ellenség csapásai alatt, mint bármely tudatlan katona, a ki azért született, hogy meghaljon?

E beszéd közben észrevevé Gerzson ur, hogy még Zetelaky is valami fringiát takargat a togája alá, s iszonyuan ráförmedt:

– Még kend is fegyvert visel, kend? (Mikor valakit per „kend“ nevezett, már akkor nagyon haragudott.) Felbomlott a világ tisztes rende! Hát volt rá eset valaha, hogy poéták, a muzsák választottai, a szent berkek lakói, a Pieridák barátai fegyvert emelgettek volna kezeikben? – No, szóljon kend! kend nagy historicus, mondjon nekem erre esetet ha tud.

A faggatott diák végre megszólalt:

– Igen is volt rá eset: mikor Pán tanitványai botra kaptak a Helicont pusztitó Gallusok ellen s agyon verték őket.

Gerzson ur hátra kapta a fejét e szóra, mert meg volt neki felelve. Ez még dühösebbé tevé.

– És ha én megtiltom ti nektek, hogy fegyvert merjetek fogni, midőn a nemes város békés alkudozásokkal törekszik a veszedelmet elháritani magáról! Kendnek pedig humanissime Zetelaky annyit mondok, hogy nem szükség minden kérdésre felelni. – Most pedig parancsolom ti nektek, hogy e perczben lerakjatok minden fegyvert kezeitekből, és a ki ellenkezőleg cselekszik, az e pillanatban kitiltatik a collegium küszöbéről, és soha annak az életben tagja többé nem leend!… Clarissimi domini jurátusok, huzassák meg a repedt harangot!

Ezt a repedt harangot olyankor volt szokás meghuzatni, midőn valaki a collegiumból ünnepélyesen kitiltatott.

A rector szavait mély csend követé, melyet csak a repedt harang recsegő kongása szakgatott félbe. Az ifjak, kik képesek lettek volna náluknál hatszorta nagyobb sereggel megküzdeni, professoruk szavára megjuhászodva rakták le fegyvereiket mind, a repedt harang elhallgatott, a diákok helyeikre ültek, elővették könyveiket, a nagytiszteletü ur pedig vevé kézi könyvét és praelegált, mintha semmi sem történt volna, mig az órát nem csengették, akkor elbocsátá tanitványait, az elszedett kardokat és dárdákat pedig szekérre rakatá s elzáratá a templom alatti boltozatba, hogy még csak hozzájuk se lehessen férni.

Éjszaka azonban a diákok magukhoz térve az ijedtségből, melyet a rector szavai okoztak bennük, ujra összebeszélének, s miután fegyvereik elszedettek, másnap korán reggel, a mint a kapuk megnyittattak, kimentek a Maros partjára, ott jó friss füzfákat találván, azokról vágott magának kiki egy husángot s azokat a toga alá rejtve, észrevétlenül beszálliták a collegiumba és elrejték a faraktárba szépen. Gondolák, hogy ez is jó fegyver, ha jó ember fogja a végit.

Még az nap délben megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezer főre menő laboncz népével: a nemes város a főbirót, a collegiumi testület a nagytiszteletü rector professort választá ki, hogy deputatioba menjenek eléje.

Trajtzigfritzig lóháton ülve fogadta a küldöttséget; a többi sereg mind gyalog járt, kivéve három faágyut, melyeket bivalok vontak. Nagyon gyanus kérdés volt azonban, ha valjon el lehet-e ezen ágyukat sütni, a nélkül, hogy az ember a körülállók életét veszélyeztesse? még egy negyedik ágyujok is volt rézből, melyet valamely csata alkalmával valamelyik fél beszegezett és ott hagyott, ők pedig kifurták a szeget onnan, ugy hogy most ha elsütötték az ágyut, a gyujtólyukon jött ki mind a töltés, a golyó pedig benn maradt.

Maga a had gyönyörü népség volt; igazán ráillett a válogatott czim, mert az ország minden népeiből volt az összeválogatva, magyar, oláh, belga, marodeur, rácz és oláh-czigány egy csoportban, egyik mezitláb és sisak a fején, másik a szürin át kötötte derekára a kardot, némelyik nagy puskát czipelt, melynek nem volt már sem kulcsa, sem kereke, s mind valamennyi nyírott bajuszszal volt, hogy összekeveredés esetén mégis csak megkülönböztethessék egymást a hasonló elemekből szerkezett kuruczoktól, kik hosszu hajat s fülig kent bajuszt viseltek. A legnagyobb rész bocskorban járt, csupán azoknak jutott saru, a kik valamely tisztségben voltak, azokra sarkantyu is volt ütve jobbára, de minthogy lovuk nem volt, az a sarkantyu nem szolgált egyébre, mint hogy legyen nekik miben elesni, ha futni akarnak.

Ily armadának volt vezére Trajtzigfritzig; de nagyon csalatkoznék, a ki azt hinné, hogy ő is hasonló volt rongyos seregéhez; lova legszebb angol mén volt, ő maga ezüst csillagos lánczszemből font pánczélinget viselt aranysujtásos megyszin bársony dolmány felett, homlokát kecsegehátu réz sisak boritá s pánczélpikkelyes keztyűkbe dugott kezeit széles egyenes kardja markolatán nyugtatá.

Széles, tunya képéből s nemtelen vonásaiból ugyan kirítt, hogy e pompához sem születése, sem érdemei nem juttaták s a hány csojtár, a hány darab öltöny volt rajta, azon mind más név kezdő betüi voltak himezve, de ő azért elég méltóságot tulajdonita magának, ha lovon ült, azokhoz a kik gyalog járnak lenézőleg beszélhetni.

Alvezére, Bórembukk, egy nagy trabalis mészáros legény volt, szőretlen csontos pofával; ki egész ellenkezőleg különösen nagy gondot látszott arra forditani, hogy mentül piszkosabb lehessen. Bőrködmene csillogott a szennytől, s orczája bátran dicsekedhetett vele, hogy záporesőn kivül más vizet soha sem érzett.

Minden fegyvere egy hatalmas taglóból állott, melylyel egy csapásra le birta félkézzel ütni a tulkot.

Ez érdemes férfiak elé járula a két tagból álló küldöttség, nagytisztelettel és kalaplevéve, s nagyobb megtisztelés okáért Gerzson ur egy igen szép diák peroratiót tartott a két vezér előtt.

Trajtzigfritzig Bórembukkra nézett, ez viszont ő reá; egyikök sem tudott egy szót is diákul, hanem azért még is ugy tettek, mintha mindent értenének.

– Értettem jól, a mit kend mondott, – szólt a vezér, – a mint észrevette, hogy Gerzson nem fog már többet beszélni, s leereszkedőleg vállára veregetett. Kinek hiják kendet?

– Én vagyok Tordai Szabó Gerzson, a nagytiszteletü collegium rector professora, társam ő kegyelme pedig nemzetes Tóth Jónás uram, a nemes város főbirája.

– Hát a csizmadia czéhmester hol maradt?

– Az nem látta czélirányosnak közénk elegyedni.

– No pedig annak is itt kellene lenni, mert háromezer csizmára van szüksége a seregnek, a minek három nap alatt elő kell teremtődni, különben esküszöm ősi kardomra, (valahol lopta azt a kardot) hogy minden csizmadiát eltörlök a föld szinéről!

Ennél merészebb fogadást, ugy hiszem, senki sem tett még.

Gerzson ur meghajtá fejét, s most a főbiró szólalt meg magyarul.

– Majd tudtára adandjuk a becsületes czéhmesternek akaratodat méltóságos ur, és ő minden lehetségest el fog követni; kérünk azonban az egész város nevében, hogy érdemes hadaiddal légy kegyes a városon kivül maradni, mert mi ámbátor a legjobb véleménynyel vagyunk is felőled, a buta népség annyira fél a fegyveres néptől, hogy közeledéstek hirére mind szétszaladának az erdőkbe, részint elzárkóztak a templomokba; ugy, hogy ha bejönnétek, sem találnátok egyebet üres házaknál, nekünk pedig lehetetlenné tennétek, hogy kivánságaitoknak megfelelhessünk, nem levén senki a kitől azokat behajtsuk.

Trajtzigfritzig Bórembukk fülébe sugott valamit, s azzal roszul rejtve ravasz mosolygását, igy szóla:

– Becsületes szolgák. Minthogy félvén és minthogy bolondok lévén, mink sem kivánván, hogy házaitokat üresen hagyván, abban senkit sem találván; tehát hazamenvén és megmondjátok a népnek, hogy mi eltakarodjunk, ha ők hazajőjjenek, és azután pediglen kiváltképen csakhogy épenséggel azonnal mingyárt itt a város mellett ezer lépésnyire sátort üssünk; ti pedig minden háznál gyertyát gyujtsatok, hogy lássuk, hogy mindnyájan otthon vagynak, különben pedig ha egy vagy más, igy vagy amugy talál lenni, hát majd meglátjátok azt az egyet, hogy!

Ilyen ékesen szólással tudtára adván a vezér a maga ultimatumát a küldöttségnek, visszabocsátá őket a városba, ő pedig a maga seregével mintegy ezer lépésnyire letelepedett a mezőn, buzakévékből csinálván kiki magának sátorokat.

A visszatért küldöttség pedig tudtul adá a lakosságnak, hogy kiki menjen haza a maga lakásába, s éjszakára tegyen gyertyát az ablakába, s a mi szegénységéből kitelik, hordja össze, hogy a laboncz urakat kielégithessék vele.

Ugy is történt, a czéhek szépen haza oszladoztak, az erdőre kimenekült asszonyok és vének visszahivattak, s késő estig nem szünt meg az egész város sütni főzni az érdemes labonczok számára. Csupán a templomban elhelyezett ifju hajadonok nevében könyörgött azon kegyért a szép Klárika, hogy őket hagyják meg azon éjjel az Isten házának oltalma alatt, s e kérelmet a többi szüzek is támogatván, a nemes tanács és a professori kar végre beleegyezett.

Szép holdvilágos éjszaka következék, csendes volt az egész vidék, a város előljárói nyugodtan aludtak mennyezetes nyoszolyáikban, elgondolva, hogy mily bölcsen elháriták városuk felől a nagy veszélyt; háromszáz ötven szüz nyugodott Isten szent árnyéka alatt a templomban, a midőn Klárikának ugy tetszék álmában, mintha valami alak felköltené őt, hogy ne alugyék, hanem menjen fel a toronyba.

Ő azon félálmosan felment a lépcsőkön, hol a szent ekklézsia ötvenkét mázsás harangja állott, s a mint kitekinte a torony magas ablakán a holdvilágos éjbe, ugy tetszék neki, mintha valami nagy sötét foltot látna lassan a város felé hömpölygeni, s nem sokára kivehetővé lőn előtte, hogy az egy nagy ember csoport, melynek sötét, tömegéből kaszák és kopják vasai villognak elő a holdvilágban.

Egyszerre világos lőn előtte minden: a labonczok csak azt várták, hogy a népség házaiban szétoszolva lefeküdjék, hogy orozva rajta üssenek… Klárika egy perczet sem akart veszteni, nem ment vissza a templomba, hogy társnéit felköltse, hanem hirtelen áthatva a mentő gondolattól, belekapaszkodék az ötvenkét mázsás harang kötelébe, hogy azt meghuzva, jelt adjon az egész városnak.

Gyönge volt a leány karja, de erőt adott neki a vész, fehér kezeivel a durva kötélbe fogózva meglóbálta a nehéz harangot, melyet máskor alig birt meghuzni két férfi, s mielőtt a csoport a várost elérhette volna, egyszerre megkondult a vészharang a város felett, s azon pillanatban talpon volt minden ember, s mint egy összebeszélésre az asszonyok és öregek ismét futottak ki az erdőkre a férfiak a templom bástyái közé, ugy hogy mire a labonczok a városba értek, ismét üresen találtak minden házat.

Trajtzigfritzig nagy dühbe jött e kijátszatásra, s parancsot adott, hogy rögtön tizenkét helyen fel kell gyujtani a várost.

De alig fogtak emberei e kárhozatos munkához, midőn olyan zápor kerekedett, hogy rögtön eloltott minden égést: a labonczvezér káromolt Istent és ördögöt e bosszuságért.

Reggelre viradva ismét kijöttek eléje a nagytiszteletü rector és a városbiró. A vezér szólni sem engedte őket. Rájuk fogta, hogy mindnyájan csalárd hazug kutyák, a kik rászedik a becsületes embereket, és erősen esküvék, hogy négy ágyujával porrá lövi az egész várost, a templomot és collegiumot, kardélre hányatja a lakosokat s a hajadonokat kiosztja katonái közt, hacsak ő neki azt az egyet ki nem adják, a ki a harangot meghuzta.

– Azon egy épen az én leányom, kegyelmes ur, felelt leverten Gerzson ur, de ha az ő élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára átadom őt neked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én fejemet előbb, mintsem szemeim az ő balsorsát meglátnák.

– Azt megkapod! vigasztalá őt Trajtzigfritzig s e biztatással egyszerre elrendelé, hogy a csapatok minden oldalról tóduljanak a városba. Ő maga nagy büszkén lován ülve, kötőfékjét a főbiró kezébe adá s ugy vezetteté magát az utczán végig, mig Bórembukk a professor nyakába ült fel s nevetséges iszonyattal viteté magát a piaczig, sarkantyuival illetve a tisztességes ősz férfiu oldalait.

A diákók ezt mind látták a collegiumból, mert a menet épen előttük állapodott meg; de be voltak zárva, a kapukulcsot maga Gerzson ur tette a zsebébe.

Később azt is látniok kellett, mint adják ki a templom ajtaján a félholt leányzót, a rector leányát, Klárikát, s mint emeli azt nyergébe Trajtzigfritzig.

De már ez mégis csak több volt, mint a mennyit diák szivvel el lehet viselni.

– Megölöm az egész világot! orditá Zetelaky magán kivül, megölöm egy magam valamennyit s hanyatt-homlok rohant le a lépcsőkön; utána Áron és utána a többiek mind; – egy percz alatt ki volt sarkából vetve a bezárt kapu s a másik perczben mint a bolygatott méhköpü raja, ömlött ki a diákság a templom körét elfoglalt labonczokra.

Nem volt kezökben egyéb, mint füzfadorongok, de a mig a labonczok kanóczos puskáit haszonvehetlenné tette a sürü zápor, az ő kezeikben sulyossá tette a fustélyt a fellázadt harag. Egy percz alatt a falnak lett szoritva a labonczsereg, s az első orditásra vérszemet kapott csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni.

A megszorult két vezér nem vevé tréfára a dolgot, a mint meglátták, hogy labonczaik ugyancsak dülöngnek a diákok alatt, hátat forditának a csatatérnek s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig átkarolta az ölébe tett leánykát s vitte magával, szemeivel majd felfalva annak martalékul esett bájait, Bórembukk pedig galléron ragadá Gerzson urat s ugy hurczolta őt magával, roppant lábait futásnak eresztve.

Az elmondott szónál rövidebb idő alatt szét volt verve a világ minden részei felé a laboncz sereg, alig harminczad magával futott Felvincz felé a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyürt ökleikben nyers füzfadorongok, hosszu fekete tógáik öveikbe akasztva, – nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa.

Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldöző és üldözött csapat, egy-egy párjára talált a futásban s elmaradt magára tülekedni, végre ketten maradtak egymásnak, elől Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban József és Áron. Az elsőbbek egyike lovon járt, másik hosszu lábaiban bizott, de a kettős teher alatt kifáradt a ló s amint az emlitett kis patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a fellegszakadás árja elhordta a hidat, s a viz tulömlik a parton.

– No laboncz! kiálta Áron utolérve az egyiket, itt a világ vége.

Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson ur gallérját s tenyerébe kapva a taglót, ugy odavágott Áronhoz, hogy ha félre nem ugrik, derekában vágja ketté; de visszavágott a diák a doronggal s ugy talált a laboncz körmére ütni, hogy rögtön kiesett a kezéből a tagló; erre a laboncz vadállati dühvel ugrott neki pusztakézzel az ifjunak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején keresztül, hogy meghajlott bele a bot, s a laboncz feje egyszerre czipóvá dagadt; mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében a fütyköst s ki akarta azt abból csavarni; de Áron is jól megfogá azt kézzel s ilyenformán nagyokat rántva egymáson, elhuzakodtak egy ideig, mig mind a kettő kifáradt s akkor farkasszemet kezdtek nézni.

– No diák, szólt fogcsikorgatva a laboncz, most akadtál emberedre: tudod-e hogy most ki fogott meg: az én nevem Bó–rem–bukk!

– De annál még az én nevem is czifrább, felelt Áron, az én nevem pedig Ka–ras–siay!

– Ka–ras–siay! kiálta fel elszörnyüködve a laboncz; no iszen hát akkor jaj neked is, nekem is; s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a ketten ugy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy mindkettőjük felett összecsapott a viz.