Ez alatt József is utólérte Klárika rablóját; a lovag átlátva, hogy nincs menekülés, leszálla lováról s kihuzva a kardját, neki fordult Józsefnek, ki szótlan dühvel közeledett feléje.

– Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyu! kiálta a pelyhetlen állu ifjonczra, vagy kezed lábad vagdaljam el?

Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét s középen fogva a botot, merészen odalépett a vasba öltözött ijesztő arczu vezér elé.

– Ejnye! nem mégy el innen? ordita az magán kivül, s kardjával hozzá vágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng, s az egyik végével ugy csapta félre a kardot, hogy csak ugy pendült, a másikkal pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak ugy kondult!

Meglódult az agya Trajtzigfritzignek ez ütésre, csakugy bámult szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg? Pedig nem kellett azt keresni, mert József most két kézre fogta a botot, s ugy vágta derékon ellenét, hogy az csak végig nyult a földön, a kard kiesett kezéből; meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire Zetelaky azt gondolva, hogy tán aléltan a lóhoz kötözött kedvesét akarja meggyilkolni, reárohant s lábával reá gázolva, egy végcsapással leüté.

Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szét maradoztak, csak egy a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki. Hirtelen oda futott, s a tógánál fogva kihuzá a vizbe esett Karassiayt. Még akkor is fogták egymást Bórembukkal, csak hogy a diák még élt, de a laboncz meg volt halva.

Ekkor Gerzson ur segélyével fellocsolván Klárikát, magához tériték szép szavakkal ájultából, s akkor mind a négyen térden állva hálákat adának az Urnak a megszabadulásért.

Azon két füzfadorongot pedig, melylyel a két ellenséget leverték, az esetnek emlékére letüzék a patak medrébe és Gerzson ur áldást monda azokra, mint szintén József szerelmére is, kinek nem kellett többé perspectiván keresztül néznie Klárikát, ha látni akarta.

És ezen történetnek száz és ötven eszendeje immár, s a két füzfa folyvást zöldül a viz medrében. Hajdan a collegium kényelmes mulató lakot épittete e füzfákhoz, hová kijártak szép nyári napokban a tanulók; elmondva egymásnak a regét a két füzfáról s elénekelve, hogy: „Erős várunk nekünk az Isten!“

A KHÁMOK UTÓDA.

I.
TATÁR PHILOSOPHIA.

Megásnak egy gödröt négy lábnyi mélyre, két ölnyi szélesre s tetszés szerinti hosszuságra; az elejére és végére állitanak egy-egy izmos ágast, azokra végigfektetnek keresztbe egy szálas gerendát, a gerendához kétfelől támasztanak egyenes ágakat, azokat beterítik bivaly és ökörbőrrel: ebből áll az épitészet. Egyszerü és szép.

Több rendbeli előnyei közül okvetlenül első helyen áll az, hogy igen hamar el lehet vele készülni, azonkivül tekintetbe veendő az egész épitkezés olcsósága, nemes egyszerüsége; e mellett a tűzkármentesités egészen nélkülözhetővé válik, s lehetőségek esetére az ablak-adótóli félelem is fölöslegessé van téve. A regényes oldalakat, mint a melyek nem ide tartoznak, egészen mellőzöm.

Semmi sem könnyebb, mint ez épitkezési rendszer mellett az évszakok különböző viszontagságaival daczolni. A téli zivatarok ellen illatos gyeppel és zöld pázsittal terítik be a pyramid alaku tetőt, ugyanazt nyáron ékes földi tökkel s más diszes növényekkel futtatják be; mint az édes aranykorban, melyet a pogány poéták olyan szépen megénekeltek, a midőn minden ember házi ur volt.

Ez a ház, a mi épen előttünk fekszik, valamivel nagyobb a szokottnál, mert ez csárda; a mit félig meddig gyanitani enged a madzagra kötött eltört üveg nyaka, mely az első ágason himbálózik. Az egyébiránt az első és utolsó üveg nyaka, a mit ezen a környéken láttak, mert itt még most is tömlőben és kobakban hordják az italt.

A csárda belsejébe ugy kell szépen leugrani, félkézzel az ágasba fogózva, s egy kis idő kell hozzá, a mig az ember megismeri egymást, abban a sötétségben, mit a szögletben égő tűz szaporit; szokni kell a szemnek a félhomályos tárgykeverékhez, s ovatosan kell mozogni, nehogy valami élő állatra üljön le az ember, ez ismeretlen alakok között; mekkora tekenős békák a szögletben! amott apró sajtok egy rakáson, ez a fekete itt valószinüleg komondor; az a fehér pedig amott ürü:… biz az nem ürü, mert az bunda, oda teritették száradni a tűz mellé. De még sem száradni teritették oda, mert az alatt aluszik valaki, csak a pipája látszik ki a szájából, melyet álmában sem enged fogai közül kiesni. Lassanként rájövünk, hogy azok a nagy tekenősbékák amott pálinkás tömlők s ez a sok apró sajt – olaj-tőzeg, a mit a tűzre raknak. Két férfi, a kit csak most kezdünk látni, oda hátul a sötétben bográcsba apritott hust és hagymát (be jó szemeik lehetnek), most azt jól megsózva, paprikázva s feltöltve rizskásával felteszik a tűzre, ama genialis háromlábu állványra, mely egyike az Archimedes előtt feltalált legczélszerübb mechanicai eszközöknek.

Egy óra vártatva három négy vendég érkezik; ismeretes gavallérok, bojtárok a szomszéd ménesekről, szurtos, zsiros bőrkabátokban, hegyes fekete báránysüvegekkel, bokáikon bekötött bő lábravalóval; a legfeketébb szemé van valamennyinek, a milyenre európai költő szótárában nem akad hasonlat.

Oda telepesznek a tűz mellé, felköltik a báránybunda alatt alvó gazdát, a kinek első dolga pipáját kiverni s ujra megtölteni. Azután szó nélkül körülguggolják a tüzet s néznek a bográcsba: kiki egyet-egyet kavarint rajta, sorba belekóstolnak s megégetik a szájukat. Mikor már jól megfőtt, leveszik a tűzről, a gazda megforditja subáját, melyen eddig hevert s szőrtelen oldalára kiborítja a bogrács tartalmát, a kések előkerülnek az övek mellől, kiki hozzálát a közrebocsátott eledelhez, a kutyák, miket gazdáik magukkal hoztak, elősomfordálnak a sutból, odaállva családfőik háta mögé s békésen megosztoznak a zsenge konczokon, egyik sem nyulván ahoz, a mit a másik gazdája hajított.

Lassanként eltünik a holmi a bunda hátáról, az utolsó konczig, a végső szem riskásáig, az ott maradt zsírömledéket végigkeni a gazda tenyérrel subáján, a mitől az még fényesebb lesz, azután lekerül a gerendáról egy mosolygó kobak, a mely kézről kézre adatik, csorogván belőle kemény természetü pálinkaféle; ettől lassanként kiderülnek az arczok, s midőn az utolsó ivó nyakának minden erejével sem bir többet kiszívni a szüktorku kobakból, visszaadja azt a gazdának s ekkor hallatszik az első emberi szó:

– Mikor lesz már háboru, gazda?

– Sokáig nem halad már, felel a kérdezett, jó négyszegletü képét még szabályszerübbé alakitva az által, hogy gyérszálas bajuszát egyenesre söpörte kétfelül s üstökét homlokban két csimbókra fonta, mintha két szarvacskát segítene nőni s kettős állán szintén két osztályba rendezte szakállát.

– Valaminek kell történni előbb utóbb, ha ma nem, holnap, ha az idén nem, jövő esztendőre.

– Hány esztendeje már annak, hogy te bennünket igy vigasztalsz! szól egy öreg tatár, kinek kopasz sima fején, mikor a süvegét leveszi, egész völgyek horpadásai látszanak meg; régi, elmulni nem tudó sebhelyek. Tavaly is ezt mondtad, meg az idén is ezt mondod. Nem hiszek már semmit. Én azt mondom, hogy megállt a világ s nem történik többet semmi.

– Mi történik, mi nem történik? azt én sem tudom, senki sem tudja, mert erre a körülkeritett földre semmi élő állat be nem jön a harminczadosok tudta nélkül; olyan balgatag sem vagyok, hogy az üstökös csillagoknak higyjek, annyi gondjuk sincs azoknak mi ránk, mint mi nekünk a legyekre; hanem csak ugy gondolom, hogy már ennek ez a rendje: hosszu békesség, hosszu háboru. Nagyon elszaporodtak már az emberek a világon. Egyik a másiktól nem élhet, valami kell, a mi megritkítsa őket. Két ember csak nem ülhet egy lovon. Az előtt négyen öten laktunk egy kunyhóban, most három négy annyian; az emberek mindig többen lesznek, pedig a föld soha sem lesz nagyobb. Már pedig azt látjátok, hogy egyik állatnak nem szabad a másik fölött elhatalmazni. Harmadéve elszaparodtak a sáskák a vidéken, tavaly verebek jöttek a sáskák ellen, a mik azokat felették, az idén ismét a sólymok sokasodtak el, a mik a verebeket pusztitották, jövő esztendőre bizonyosan mi fogjuk pusztitani a sólymokat, hogy szárnyaikból forgókat készitsünk süvegeink mellé.

– Adná a próféta! sohajta az öreg tatár; miután a sólyomszárnyat a süveg mellett csak a hadakozó férfiak viselik. De én még sem tudom azt hinni. Ki viselne háborut minálunk? ki viselne háborut a moszkóval Krimiában! Tőlünk elszedték a fegyvert. Mire is mennénk magunkban? Hajdan magunk urai voltunk; ágyuink, váraink voltak, lovas hadseregeink, hires vitézeink; csak egy keskeny földszoros volt, a mit védelmeznünk kellett: mégis mindent elvesztettünk; most pedig sem vezéreink, sem fegyverünk s nyakunkon az erős ellenség, mely mindenütt megkötözte kezünket, lábunkat. Ugyan ki bántaná őtet?

– Csak ti legyetek nyugodtak. Ki látta elébb azt a számtalan verebet, mely a sáskát ölni eljött, ki sejtette a sólymokat, mik a verebeket ölték. Elég azt tudni, hogy az idő itt van, és a minek meg kell történni, az megtörténik; a kérdésre nem mi felelünk. Az emberek nagyon nehezen tudnak halni, tehát a háboru szükséges, hogy megkönnyitse azt nekik. Ez az én okoskodásom, s a mit én mondok, az rendesen bekövetkezik, ha ma nem, holnap.

– Már az igaz erősité egy fiatal tatár, ki két tenyerébe fektetett pofával hallgatá a csárdás jósszavait. Te bölcsebb ember vagy, mint mi, de idegen emberek nyelvén is értesz, még tán a madarak nyelvét is érted.

– Nem bajom nekem az, a mit a madarak beszélnek, hanem a mit az emberek beszélnek. A mióta a moszkó elfoglalta országunkat, mindig fegyverkezik, egyre épiti a várakat, sánczokat hány, ágyukat önt. De minden sáncz kifelé van forditva, minden ágyu a tengerre ásit, benn az országban egy vár sem épül. Ez arra mutat, hogy valakitől fél, a ki nálunknál hatalmasabb s a ki tul van a tengeren, s a kivel elébb-utóbb baja fog lenni. Az idén számtalan szekérrel hordtak végig Bakcsi-Szerájon eleséget, lőszereket Akhtiárba; ez arra mutat, hogy a baj már közeledik. Az orosz tisztviselők megint kezdenek igen nyájasan bánni a köznéppel, szigoruan az urakkal; ez arra mutat, hogy a baj nagyon komoly.

– Vajha ugy lenne, sohajta fel a legvénebb tatár. Talán azért nőtt ki vénségemre négy uj fogam, hogy ujra lesz kit harapni velök.

– Hát a lovak mit csinálnak? kérdé a csapláros az öregtől.

– Értik a szót. Felelt ez röviden.

– Szaporodnak-e szépen?

– Nem is fogynak ám.

Az ifjabb tatár elmosolyodott e szóra.

– Nem vesz tőlünk lovat a görög. A minap volt itt egy gazdag kupecz tizenkét kozákkal, vásárolni akart a hadsereg számára remondákat. Kiválasztott vagy kétszázat ügygyel, bajjal. Ott menten meg is akarta bélyegeztetni, de a legelső kirugta két kozáknak egynehány fogát, a többit aztán csak ugy terelték el magukkal, elől három kozák, hátul három, oldalt a többi; mikor a Karabelnája mocsárához értek, eléjök kerültem, tüzet raktam nádkévékből az utfélen, a tűzre egy pár avas lóbőr darabot vetettem; a mint a büzt megérezte a ménes messziről, szétrugott egyszerre, a hány annyifelé, s nyargalt el a pusztán; a tizenkét kozák százfelé is futott, de egyet sem fogott el. A görög tán maig is keresi lovait. Otthon volt az másnap valamennyi.

– Hát ugy félnek a lovaid a tűztől meg a füsttől.

A legény fejébe nyomta nagy büszkén süvegét:

– Ha én ülök rajtok, még a villámtól sem.

Odakünn egyszerre kutyaugatás kezdett hallatszani; három négy komondor őrtállni maradt künn az utfélen, a mig gazdáik odabenn mulattak; e szóra az odabenn levők is rugtattak kifelé, heves csaholással, mig a fekete házi kuvasz megállt az ajtóban s elkezdett utálatosan, kisértetesen vonítani.

– Be csúful dúdol az a kutya, mintha kozákot érezne: szólt a fiatalabb tatár. A gazda felvette bundáját, kinézett a házhéj alól, s egy éleset füttyentett a kutyáknak, a mik már akkor messze előrerohantak; azzal visszabujt odujába.

– Feküdjetek le és tegyetek ugy, mintha alunnátok. Nagy csomó dárdát látok mozogni az uton felfelé. Minden ember itt maradjon, ki tudja, mire lesz szükség?

Az étel, ital maradványait hirtelen félretakaritották; a férfiak lefeküdtek a veremfal mentében; a csapláros egy csomó nedves tőzeget vetett a tűzre, melytől azonnal olyan orrtekerő illat támadt, hogy még az alvó macska is lemászott a sutról s belebujt a szalmaágyalásba; az emberevő füst a háztető minden nyilásain csendesen szürődött keresztül.

Az ugatás mindig közelebb-közelebb hangzott, az ebek állhatatosan kisérték egész a csárdáig a jövevényeket.

Ötven kozák jött egy tiszt vezetése mellett.

Nem nagy mesterség volt nekik a sötét éjszakában a csárdára akadniok, melynek világa a nyitott ajtón át messzire ellátszott.

Odaérve, mintegy tizen leugráltak lovaikról, a többi fegyverben maradt, s körülfogta a csárdát.

Az első tiz, a tiszttel együtt lelépett a csárda üregébe.

Ej, huj, teringettét! Hiszen egy kozák gyomra is csak megbirja, a mit meglehet, de ez az athmosphaera nem embernek való.

– Héj, kocsmáros! ördög! vagy ki lakol itten! rikácsolt az uj vendég, a hogy a köhögés időközei engedék. Paprikát sütsz-e, vagy méheket ölsz itt!

Szinte keresztülbukott a megszólitottban, a kit nem birt meglátni a sürü füst között.

– Parancsolj méltóságos uram, szólt alázatos hangon; ha tudtam volna, hogy jösz, rozmarinnal fütök és levendulaszárral; de magam számára, csak a miből telik. Kicsi tőzegecske. Én már hozzászoktam az illatához.

– No hát vesznél is meg tőle. Gyujts gyertyát, mert nem látok.

– Mi légyen az, méltóságos uram?

A vendég azután elmagyarázta bőven, hogy ez egy hosszu valami, a mi faggyuból van, a közepén gyapotmadzag, az egyik végét meggyujtják, s az addig ég, a mig a másikhoz nem ér; de a csapláros nem birt azért fogalmat szerezni emez ismeretlen állat felől. – Ilyen nem termesztődik ezen a vidéken.

– Szép ország. Hát ennivaló van-e?

– Parancsold méltóságos uram, hogy egy ürüt levágják?

– Ugy? Most vágnád le? Holnapra lenne készen. Azt nem várhatom meg; adj innom és tégy valamit alám, hadd ülök le.

A csapláros odagyürte a jövevény számára egyik szögletbe a gubáját, s kezébe nyomta a kiválasztott kobak lótej-pálinkát, melynek a legkisebb hibája volt az, hogy halzsiros bagaria szagu volt. Az érdemes vendégnek kedve lett volna, az egészet a fejéhez vágni, ha utasitásul nem lett volna neki adva, hogy a parasztokkal szépen bánjék.

E helyett tehát beérte azzal, hogy nem ivott belőle többet, hanem szétnézett a hosszu kunyhóban.

– Hát azok mik ott a földön?

– Elkésett utazók, uram, a kik lefeküdtek alunni.

– Fel kell őket költeni. Én a szeme közé szeretek az embereknek nézni.

A csapláros megindult a parancsot teljesiteni, a mi nagy munkájába került, mert vendégei mind igen mély-alvók. Nagy nehezen feltápászkodtak még is.

Egy érdemes kozáknak ez alatt az a jó ötlete támadt, hogy kihuzott a ház oldalából egy pár karót, s azokat tette a tüzre, a mik ismét barátságos lángot kezdének vetni odabenn, hogy kiki megnézhette szomszédját.

A muszka tiszt délczeg magas férfi volt, szabályszerüen nevelt vonásokkal, nagy, parancsoló álla félelmet birt gerjeszteni a gyöngébb szivüekben, világos szemeinek volt valami hirtelen mozdulata, a mivel zavarba tudta hozni az embert, arcza piros volt és egészséges, a fényes egyenruha olyan jól illett hozzá. Nem csoda, hogy oly görbén álltak meg előtte azok a jámbor tatárok, a kiket álmaikból felköltött, hogy a szemeikbe nézzen.

Miután eléggé megijeszté őket tekintetével, odakinálta nekik a kulacsot, melynek nedvét még a kozák gyomra sem veheti be. Azok köszönték alázatosan. Nagy bőjtjük van, nem szabad szeszes italhoz nyulniok.

„Semmirekellők!“ mormogá magában a tiszt. „Mindig nagy böjtjük van nekik, valahányszor az orosz kinálja baráti pohárral.“

– Jöjjetek közelebb!

Azok elejbe álltak nagy jámborul.

– Melyitek járatos ezen a vidéken?

– Mind egytől egyig.

– Mondjátok meg nekem, merre fekszik és messze van-e még ide Marzia város?

A kocsmáros vendégeire nézett, azok meg ő reá, azután fejöket rázták.

– Marzia vagy Mazria, vagy Mariza… magyarázá találgatva az igazi hangot. Nem ismeritek ezt a nevet.

Azok egymást taszigálták könyökkel:

– Ismered te? Én nem ismerem. Én sem.

A tiszt boszusan keresett elő iszákjából egy összehajtott térképet s azt kiterjeszté a tűz előtt.

– Hiszen itt van ni; mutatá ujjával, még vár is van mellé festve, s aláirva világosan M. a. r. z. i. a. Marzia.

A tatárok belebámultak a kékre zöldre festett földabroszba, s legalább is azt gondolták, hogy a mi ott zöldre van festve, ott ugyan jó széna teremhet, a piros és kék táblákon pedig be sok lent és mákot vetettek. A várost egyik sem akarta benne észrevenni. Tornyot kellett volna oda festeni.

– Vagy hát más név alatt ismeritek? sürgölé őket a tiszt. Talán ezen név alatt: „Mirobieloszláv?“

– Azt ki sem tudjuk mondani. Biztositá őt a csapláros.

– Ezt a nevet mi adtuk neki. Értesité őt az orosz. Mi neveztük igy el.

– Akkor hát bizonyosan azért nem tudjuk merre van! felelt a csapláros.

A hatalmas vendég szeme közé nézett, de olyan együgyű pofa volt az, lehetetlen, hogy gunyolódni tudjon.

– Vigyen a manó benneteket ostoba filkók. Hiszen hallottam én ennek a tatár nevét is, de nem jut eszembe. Pedig a nyelvem hegyén ül. No segitsetek kimondanom.

Azok olyan szivesen segitettek volna. Látszott ábrázatjukon.

– Valami nagy tatár ur lakik benne; valami utódja a hajdani khámoknak…

Az emberek most is csak a fejüket rázták.

– Hogy ne ismernétek, hisz az egész város az övé, kastélya van benne, a legtöbb ménese neki van.

Mindenki vállait vonogatta rá.

– No hát kié ez a ménes, a mi ott legközelebb legel?

– Ez? Ez? Ez a ménes itten? Hát ez a ménes Mirza Kobulé.

– No az, az! hát ez a Mirza Kobul az, a kit én keresek, hát hogy nem jutott ez eszetekbe?

– Mi valami nagy urat gondoltunk; ez pedig csak olyan ur, a ki maga füt be, ha melegedni akar, s maga főz, ha enni szándékozik.

– A gutát! Hisz ezt valami gazdag főurnak mondják, a ki az uralkodó fejedelmek családjából eredt, s a legnagyobb pompával él.

– Régen volt az uram. Hire hamva annak az életnek. Koplal biz az a mennyi csak beléje fér. Semmi sincs már abból a pompából, a miről neked beszéltek; a mult őszszel még a palotája üvegablakait is eladta zsiradékért az örménynek.

Ez a tudósitás igen kellemetlen hatást látszott a kérdezgetőre tenni.

– Azt mondják, hogy igen szép unokája van. Kérdezgeté tovább kiváncsian.

A csapláros meg nem állhatá, hogy erre a szóra a markába ne nevessen.

– Kivált, mikor nem kormos. Magyarázá nevetése okát. Széle, hossza egy annak, alig van képén emberi ábrázat. Pedig szegény leányzó a mellett ugy szereti a férfiakat, majd megbódul értük. Azok meg futnak előle.

– Hát mért futnak?

A csaplár sugva felelt.

– Mert nyavalyatörős szegény.

– Mennykőt… mormogá a tiszt, a kit ezek a tudósitások nagyon rosz kedvre hangoltak. Pedig azt mondják, hogy Mirza Kobul leánya, kitől ez az unokája van, bámulatos szép volt.

– Talán az atyja volt valami ocsmány; veté közbe a csaplár ártatlan együgyű képpel; a miért a tiszt nagyon végig nézte.

– Erről jobb lesz, ha nem beszélünk. Hát hogy hivják azt a várost, a hol Mirza Kobul lakik?

– Mezre várnak, uram.

– Ugy, ugy, Mezre vár. Ördög a nyelvetekre! Hogy ugy elforgattok minden szót. Hát messze van-e ide az a Mezrevár?

– Oh, kegyelmes uram, majd egy napi járat.

– Pedig a földabroszon alig látszik félóra járásnak.

A tatár megméregette a földabrosz térségét. Ő biz elhitte, hogy ott nem több a távolság félóránál. Milyen jó volna, ha a földabroszon kellene utazni.

– Mindegy, akármennyire van. Nekem még az éjjel oda kell jutnom. Melyitek ajánlkozik vezetőnek?

– Akár én uram, szolgálatodra állok. Nagyon jól tudom az utat.

A főtiszt megveregeté kegyesen a mindenre engedelmes tatár vállait, s biztositá, hogy a mi szolgálatot most tesz neki, annak a diját be fogják tudni a fizetendő adójába; mire az nagy örvendetesen indult ki a mezőre, künn legelő paripáját elfogta, felkantározá a jámbor állatot, mely áhitatosan, lecsüggedt fővel állt gazdája előtt; akkor belekapaszkodott, s mert bundája igen nehéz volt nyakában, felsohajta: Allah segits! azzal felugrott. De mert nagyon neki fohászkodék, a tulsó oldalon lefordult a lóról s ismét ujra kellett hozzáfognia a felüléshez, mondván ujolag: Allah segits, de ne olyan nagyon!

A kozák ur kaczagott hangosan.

– Nincsen nevetségesebb lovas a tatárnál.

A csapat megindult nagy csendesen a hegyek felé; mert sebesebben nem birt velök menni a kalauz; hol megállt vele a ló, hol meg félre vitte. Látszék, hogy nem mestersége a lovonülés.

A vén tatár, meg a fiatal legény pedig nézték a háztető hasadékain át, mint távoznak el, s mikor az utolsó kozák is elenyészett a hegyszakadék között, akkor kijöttek a csárdából.

– No most te fiam, ülj a legjobbik lovadra, még a nyerget is itthon hagyd, hogy annál könnyebb légy. Ezek hajnalnál elébb oda nem érnek, te rajta légy, hogy két órával megelőzd őket.

– Ott leszek éjfél előtt, kiálta a fiatal legény s nehány percz mulva hallatszott a sebes robaj a mezőn, s a kinek valami jó szeme volt, kivehetett egy gyorsan vágtató alakot, mely szélsebes rohammal nyargalt végig a sik rónán, a szakadékos bérczek felé.

II.
A MEZREI VÁRKASTÉLY.

A hegyek közé érve, az érdemes kozák urak vezetője egy nagy bolond kolompot vett elő hegyes süvegéből s azt a lova nyakára csatolta. Okát is adta egyuttal e rendszabálynak. Ide s tova olyan keskeny utra fognak jutni, a hol két lovas el nem fér egymás mellett, azért éjszaka jó kolompot kötni, nehogy valaki szemközt jöjjön a sötétben s egymást letaszigálják.

A keskeny lovag ut eleinte a mély hegyvágásban kanyargott, csunya sáros süppedék között, melyben csürökig dagasztottak a paripák, azután meg felkerült a sziklaoldalba, s mintha a várbástya párkányzatán lovagolna valaki, oly keskeny nyaktörő rovátkon vitte végig az utazót, melynek alig volt szélesebb foglalatja, mint hogy a ló egyik lábát a másik után tehesse, s az oldalfal a lovas térdeit korholá néhol s kényszerité féloldalra dülni; alant pedig éktelen mélység meredezett, melynek szédületes fenekét szerencsére nem lehete a sötétben látni, de az alant zugó, csattogó hegyi folyam hangjából mégis lehete sejteni a mélységet.

Itt valóban egy pár elszánt ficzkó ugy megállithatna egy egész hadsereget, hogy sem előre sem hátra nem tudna menni. Hanem hiszen mi dolguk volna erre a hadseregeknek? A rongyos Mezre vár tulajdonosát, a jámbor Mirza Kobult egy pár kozákkal is ki lehetne kergetni sánczai közül, ha valakinek szüksége volna azokra.

A hegy gallérjáról megint sürű rengetegbe vezetett az ut, hol igazán csak a jó tatárparipa ösztöne birta vezetni a karavánt, mely egymást sem láthatta a sötétben. Csak ugy botorkáltak a vezető tatár után, ki nagy kolompolva ment legelől.

– Te ficzkó, szólitá meg a tatárt a háta mögött lovagló főtiszt, lovagostora gombjával egyet döfve az oldalába kegyelmesen. Te vad ficzkó, tudsz oroszul?

– Nem ragad rám, uram. Felelt az búbánatos hangon. Eleget töröm magamat utána, de nem fog rajtam, annyit tudok, hogy a nagy urat goszpodunak mondják, hogy az iszpravnik nem ereszt be az ajtón s mikor azt mondják, hogy zabiho, az azt teszi, hogy ütnek; akkor tehát tartom a hátamat, vagy szaladok.

A hátrább jövő alsóbb rangu tiszt kaczagott rajta.

– Mind ilyen gyávák és ilyen ostobák valamennyien, monda főtisztjének oroszul.

– Csak azért kérdeztem tőle, szólt ez hátra, hogy tudjam: kell-e előtte titkolóznunk? Te Miriám, nekem ez a ficzkó nem tetszik.

– Miért nem. Tulajdonképen nem is sok tetszeni való van rajta.

– Nagy gyanum van, hogy ez minket ebben a sötét erdőben már két óra óta hordoz alá fel haszontalanul; pedig ha akarná, félóra alatt keresztül vihetett volna rajta: de nem merem megriasztani, mert attól félek, hogy megijed, s elfut tőlünk: reggelig ki nem találunk ebből az ördöngös tömkelegből.

– Nem merné ő azt tenni. Mi oka volna rá.

– Ha semmi is. Én ismerem ezt a fajt. Szereti az ilyen goromba tréfákat. Fogadni mernék, hogy a mit az öreg Mirza Kobulról elbeszélt, az sem volt egyéb, mint szemen szedett hazugság, a mivel magát rovásunkra mulattatta; csupa tatár tréfa.

– Honnan gondolod azt Alabin?

– A mit nekem Mezre várról Karvajoff tábornok beszélt, egészen elüt a ficzkó leirásától.

– Karvajoff volt itten?

– Igen, még a foglalás előtti éveiben. Valami vizsgálati ügy miatt. Ez a Mirza Kobul ravasz, nyughatatlan ember, mindig azon törte a fejét, hogy lehetne itt a hegyek között ellenünk valami támadást forralni. Természetesen rajta kapták. Bizonyitványt ugyan nem tudtak ellene találni, mert ez a sok gaz tatár itt köröskörül mind egyetért vele, s egy sem vallott rá: hanem azért a vizsgálat eltartott egy esztendeig, az alatt Mirza Kobul Szebasztopolban ült, Karvajoff pedig Mezre várban. A tatár főurnak volt egy fiatal tizennyolcz éves leánya; a kinek szépségétől még most is elragadtatással tud beszélni a tábornok. Ő a maga idejében nagy hóditó volt, veszedelmes a szép asszonyokra. Itt egyébiránt azzal a különös előnynyel is birt, hogy a szép leány atyjának élete az ő kezében volt; ilyen formán egy év mulva minden további baj nélkül is szabadult a Mirza, hanem a mint haza tért, a családját egy személylyel többnek találta, mint egy év előtt.

– A gutát!

– Egy szép kis hat hetes sivó rivó csecsemővel; a ki egészen az anyához hasonlitott, s a kiről most, midőn annak a legszebb tizenhat éves hajadonná kellett kifejlődni, ez a szegletes fejü gazember azt állitja, hogy nincsen rajta emberi ábrázat. Ez szép tréfa lenne tőle, miután én a tábornoktól, mint különös kegyet kértem ki, hogy a Mirza elleni adóbehajtásra engemet küldjön ki.

– Te is elutaznál a Kaf-hegyig egy szép leányért, a kit csak hiréből ismersz; de még abból sem, csak annyit tudsz, hogy szép lehetett, mikor született.

– S a kiről utoljára kisül, hogy tengeri fóka.

A két fiatal tiszt hangosan kaczagott e mulatságos észrevételeken, miknél hasznosabb dologgal nem lehetett elölni az időt, a meddig a tatár e végetlen rengetegen át vezette őket.

– A Mirza rosz fizető lehet. Folytatá a fölvett tárgyat a fiatalabb tiszt, kit társa Miriámnak nevezett. (Valami naturalizált cserkesz név lehet.)

– Három esztendő óta egy kopeket sem tett le a rárótt adóból.

– Hátha valóban ugy elszegényült, a hogy ez a tatár mondja.

– Akkor az ablakon kellett kihányni a pénzét. Mikor a tábornok itt tanyázott nála, még a kastély erkélyének rácsozata is vert ezüstből volt, s a hálószobája, melyet egyébiránt azalatt Karvajoff választa magának, csupa drága achat és karniol kővel volt kirakva, s egyedül a pipagyüjteménye a gyémántos csibukokkal megért ötvenezer rubelt. S midőn kiszabadulásakor ezer tulok birságot róttak rá, a ficzkó dölyfből kétezeret hajtatott be az akhtiári élelmező biztosoknak.

– Talán épen ez a büszkesége juttatá tönkre.

– Vinné a patvar, csak a leánya volna szép.

Véget szakita a beszélgetésnek azon körülmény, hogy az ut az erdőből kijutott s egyszerre a világoson találták magukat.

A mig az erdőben bódorogtak, a hold is feljött, fogytán lévő horpadt oldalával, s bevilágitotta szépen az egész szomoru vidéket.

Egy hegy meredekén álltak, a melyről alátekintve, előttük látták a holdvilágos ködbe burkolt Mezre várost, mely maga sem állt egyébből egy csoport rendetlen, utczákra szedett rongyos kunyhónál, melynek közepén egy hosszu mecset tornya meredezett elő, mint óriási galambducz.

Tul a városon látszott egy kerek, csaknem félgömb alaku hegy sürű erdővel benőve, annak a lábában lehetett olyas valamit kivenni, a mi hasonlitott egy régi török várkastély alakjához, csúcsos kupokkal, hegyesen végződő kuptetőkkel s mentől kevesebb ablakkal kifelé.

A tatár levett süvegével illő alázatosan mutatott arra:

– Ime kegyelmes uraim, amottan van Mezre vára.

S azzal ugy tett, hogy a mig kezével keletre utalt, a lova fejét északnak irányozta.

– Megállj! ordita rá haragosan a főtiszt. Miért nem vezetsz bennünket egyenesen a várnak? Hiszen előttünk a világos járt ut, mely a városon keresztül egyenesen a kastély felé visz.

– Még sem visz ez oda, méltóságos uram.

A főtiszt kihuzott egy pistolyt nyeregkápájából s megmutatta a sötétebb végét a tatárnak.

– Te szereted a tréfálózást, de én is szeretem. Nekem tetszenek a te tréfáid; nem tudom: majd az enyim fog-e neked tetszeni?

A tatár megforditá szépen a lova fejét.

– Én vezetlek uram, a merre jobbnak látod.

A főtiszt inte szemével társának: igy kell ezekkel a ficzkókkal bánni.

Az ut egyenesen vitt keresztül a városon melynek sárkeritése mindenfelé beomladozott, s kapubálványai közül csak az egyik állt még, kifordult küszöbbel.

A ringyrongy házikók külseje csupa sár, a holdvilág itt ott keresztül villog a hasadékaikon; egyéb világot egyikben sem látni. Nyomoruság panaszkodik mindenünnen.

Nem telik egy óranegyed bele, midőn a városon áthatolva, oly közel látják maguk előtt a kastélyt, hogy a homlokzatra irt alkoráni mondatokat, mikről még nem kopott le az aranyozás, a mint rájok süt a hold, világosan el lehetne olvasni.

Itt azonban félre áll a kalauz lovával:

– Már most uraim, én hadd menjek hátul, mert tovább nem tudom az utat.

Alabin ráhuzott egyet tréfás ostorával s sarkantyuba kapva lovát, maga nyargalt sebesen előre. De mintegy ötven lépés után hogy rántotta vissza egyszerre a zablát! A kastélyt egy éktelen hegyszakadék választotta el a várostól, s a lovagok lábai előtt egy háromszáz lábnyi mély s kétszáz ölnyi széles hegyárok tátongott, alant tajtékozva zuhogó folyammal.

– Hát hogy szoktak itt által járni? kérdé Alabin, visszafaroltatva lovát a széditő örvény párkányáról. Nekem ugy tetszik, mintha itt valaha hid lett volna.

– Valóban az volt kegyelmes uram; innen a parttól egész a vár kapujáig. Négyszáz lépés volt a hosszusága, két terhes szekér mehetett el rajta egymás mellett, s le nem szakadt egy egész ménes alatt. Már tizenöt esztendeje, hogy valami rosz ember felgyujtotta s a vizszinéig leégett; láthatod most is a csonka fekete hidlábakat ott a viz között. Ez volt a legnagyobb oka Mirza Kobul elszegényedésének, mert hid nélkül nem hajthatja át méneseit, gulyáit, csak a bőreiket viheti vásárra, mindene tul marad a vizen.

Ebből az érdeklé legjobban a kegyelmes urat, hogy hát ők hogy mennek által?

– Nekünk most már vissza kell kerülnünk, a honnan letértünk parancsodra s a város felett körüljárva, egy helyütt majd leszállunk a vizmederbe, s ott keresztül gázolunk rajta, ugy felkaphatunk a tulsó meredekre.

Az érdemes vezér ugy szeretett volna ezért a mulasztásért valakire haragudni, ha maga nem lett volna annak az oka, s boszusan forditá ismét vissza lovát; még egyszer gyanusan visszatekintett a várra.

– Mintha azok az ablakok ki volnának világítva?

– A holdvilág az uram; felelt a kalauz. Mirza Kobul alszik ilyenkor már, s nem vesztegeti az olajat.

Azzal koczogtak megint a városon keresztül, vissza az elébb elhagyott hegyi utra, mely hosszadalmas kanyargások után végre egy helyütt a patak medréhez vezette le őket. A viz több helyütt a ló szügyéig ért, és a mellett oly sebesen rohant, hogy képes volt az egész kozákosztályt leverni lábáról. A kalauz ismerte már jól a helyet s a megjegyzett fák és sziklák utmutatása mellett feltalálta a csekély medret, a hol veszély nélkül át lehete usztatni.

– Ez a Mirza Kobul valóban ugy lakik itt, mint egy bezárt várban: jegyzé meg Alabin. Csak árulással juthatni be a kastélyába.

Ott a kerek hegy lábánál egy kerülő utra kapaszkodtak fel, mely eléggé jártnak látszék.

A mint többé nem lehetett eltéveszteni az utat, Alabin visszabocsátá a tatárt.

– Haza mehetsz, nem kell tovább jönnöd velünk.

Az megköszönte alázatosan az engedelmet s nagy munkát mivelt, a mig lovát innen is tul is felpofozva, visszafelé tudta forditani. Sok csihi-puhi után végre megérté a jámbor pára, hogy hazafelé kell menni s fülét farkát eleresztve, kullogott előrenyujtott nyakkal ügyetlen lovagja alatt; ki ugy ült rajta, mint a szamáron, két lábát szinte a szügyére rakta.

A kozák urak kaczagtak rajta, a mig csak láthatták. Nincs több ilyen ostoba lovas.

Mikor azután az ut kanyarulata elfedte a tatárt szemeik elől, akkor leszállt az lováról, egyet szoritott lova hevederén, gyorsan felvetette rá magát, megveregette a paripa nyakát, megsimogatta serényét, valamit szólt hozzá s azzal büszkén fölemelte délczeg nyakát a mén, egyet nyeritett nagy örvendő hangon, s azzal szügyébe vágva fejét, repült, mint a vihar, bátor lovasával a nyaktörő hegyi uton fel és alá: a nedves kő is szikrát hányt nyomában. A válasz-utnál azonban nem tért arra felé, a honnan jöttek, hanem azon épületnek tartott, melyet az imént malomnak hallottunk czimeztetni.

Alabin az alatt a kastély alá érkezett lovas kiséretével. Valóban nem volt tulzás, a mit a tatár beszélt a kastély felől. Olyan állapotban volt az, mintha nem csak az üvegtáblákat az ablakokból adta volna el a tulajdonos, hanem a meszet a falról, és a fát a kapubálványból s a zsindelyt a tetőről; oly rongyos, kopott, nyomorult tekintete volt annak. Oldalairól már leszedte az idő a vakolatot, s még nem volt olyan kegyes, hogy mohot rakott volna helyébe, az utat körül elrontotta már az időjárás, de még nem engedte benőni füvel, hanem kengyelvasig érő sárban kell begázolni a kapu bolthajtásaig, mely még most meg van támasztva egy nagy fenyőfaszoborral, ha ez elkorhad, nem tudni, ki tesz oda másikat.

Egy rom az, melyben még most laknak, mely fölött még vitatkozik a törvényes birtokos és a kisértetes idő.

– Hej! hahó! emberek! ki van ide haza? kiálta Alabin, midőn a szük bejáráson át a tágas ronda udvarra bejutott.

Valami kellemetlen, visszataszitó volt az egész látványon.

Nagy tágas ablakok, mik ajtónak is megjárnák, szakadozó rámákkal, mikből esett marhák bőrei lóggnak alá szarvaikkal lefelé; köröskörül embermagasságra megnőtt paréj és laboda, a mit csak a bejárások előtt nem hagytak megteremni, a szögletekben összefülledt széna szalmaboglyák s az udvar közepén egy nagy tócsa, mely világos maradványait viseli annak, hogy nem rég egy szalmásszekér beledülhetett.

– Ki van idehaza! kiálta Alabin még hangosabban.

E szóra egy hosszu vályógépületből, mely a kastély hátulját keresztben elzárta, előbujt egy szurtos, czirmos alak, valami béres-féle ember, s nagy lomhán oda czammogott az uri vendégek elé. Mondott is valamit; de azt sem hallani, sem érteni nem lehetett, annyira iparkodott a fogai közül beszélni.

– Hol a gazdád? hol van a Mirza! rivalt rá Alabin.

– Odahátul az akolban. Dünnyögé a béres. Mindjárt elő fog jönni, hanem most dolga van: egy veszett farkas az éjjel rést csinált a falon s tizenkét toklyót szétmarczangolt, azt a rést kell betoldani.

– Hát a kisasszony itthon van-e?

– Az odafenn van a kastélyban.

– No hát mondd meg a Mirzának, hogy majd jöjjön fel utánunk a kastélyba. A lovainkat pedig helyezd el az istállókba. Van-e mindnyája számára hely? A legények ott alusznak lovaik mellett, a lovak nyergelve maradnak. Te Miriám velem jösz fel.

A két főtiszt a kastélyba vezetteté magát, melynek első lépcsőzete még épen állt, de már a másodikat egy hágcsó pótolta, melyet a padlástól vettek el. Azon kellett az emeletbe jutni.

A béres egy tágas terembe vezette őket, melynek három ablaka közül kettő deszkával volt beszegezve s csak a harmadikon volt üveg. Egy pár rongyos bőrvánkos volt a fal mellé téve, azokra le lehet ülni, mondá a béres, s azzal is biztatta az urakat, hogy talán akad a háznál egy mécses, azt majd elhozza maga a kisasszony.

– Tehát lássuk azt a mécset és azt a kisasszonyt.

Bizony jobb volna pedig együtt nem látni mind a kettőt, mert ez a látvány felülmulja a leggazdagabb phantasia várakozásait is.

A hágcsó fokai ropogtak közeledő léptek alatt. Alabin előkeresé dolmánya alól félszemüvegét s alig csiptette azt szemöldöke alá, midőn a meggnyiló ajtón keresztültört a mécssugár s utána a kisasszony, a ki azt kezében hozta.

– Ventrebleu! sohajta fel az ifju tiszt, két lépést téve hátra felé.

Ez meglepő alak.

Alig magasabb négy és fél lábnál, mintha valami gonosz kéz a fejére nyomva összelapitotta volna az egész alakot, feje szélesebb, mint hosszu, szája szélesen elvonul húsos, kemény ábrázatján, s a rövid homloktól a szájig alig marad annyi helye a tompa, pisze orrnak, hogy magát vastag czimpáival elhelyezhesse, bár a sanditó szemek egyikének nem látszik egyéb hivatása lenni, mint hogy őrt álljon e nevezetes orr felett, kárpótlásul a másik viszont a háta mögött levő fülre leskelődik.

Nyaka nem látszik lenni e furcsa lénynek: a két válla mindjárt a fejéből nőtt ki s kezdetét képezi két módtalan kurta karnak, melyek széles ujju tenyerekben végződnek, miknek alsó ízeibe veszélyesen bele van nőve egyegy lószőrből font karika gyűrű, s mely tenyerek, daczára a kivihetetlen rövidségü deréknak, még sem érnek soha csipőn alul.

A furcsa külsejü alakot még különösebbé teszi az a pézsmakacsaszerü tipegés, s emeli sajátságait a messzire hallható szuszogás, melyet nem bir magától megtagadni.

– Hihi… nevet a kisasszony, beállitva a mécscsel, s megpillantva a két fiatal férfit. Nem szólt nekik, csak nevet, szüntelen feléjök forditva orczáját. Különösen Alabin látszik tetszését megnyerni, arra legszivesebben mosolyog. Olyan naiv, olyan kecses, szemérmetes hunyorgással tekint felé, hogy a fiatal tisztnek kedve volna az ablakon leugorni előle.

A kisasszony felakasztá a mécset a hosszu rézsodronyra, mely a falból lecsüngött s azután ismerős bizalommal közeledett Alabinhoz.

– Szép katonák; milyen szép katonák: bizony szépek, szólt odalépve hozzá, s vastag tenyerével félig tartózkodva, félig bizalmasan czirógatta végig a fiatal tiszt egyenruhája prémét.

– Ugy-e messziről jönnek? tudakozódék tovább, egyre szemérmesen mosolygva, sokáig fognak itt maradni. Ugy-e sokáig itt lesznek?

Már ennél a kérdésnél a keze Alabin karjába volt füzve, ki megigézve, elbűvölve érzé magát e csodás alak viszás mosolygása, rémséges enyelgése által.

Az udvariasság tiltá, hogy elutasitsa őt magától, pedig iszonyodott tőle, mint valami ismeretlen vadállattól, s kezeinek érintésére minden hajszála felborzadt.

A kisasszony jónak látta az ifju embereket mindjárt megismertetni élete történetével s érdekesebb hajlamaival.

– A nagyapám nagyon rosz ember, nem akar engem férhez adni. Pedig már tizennyolcz esztendős vagyok.

És ennél a szónál véghetetlen naivsággal süté le szemérmes szemeit, ismét visszapillantva az egyikkel ártatlan alattomossággal Alabinra, a ki rettegni kezde tőle.

– És aztán hogy járat engem ide haza? Nézze csak micsoda goromba ruha ez rajtam, tapintsa csak milyen durva; aztán nincsen egyéb alatta semmi.

Alabin ennek a világnak minden szenteiért hozzá nem ért volna a kisasszony öltönyéhez ujjaival, ki igen nagy kitüntetést és bizalmat vélt az által iránta tanusitani, hogy egészen reá dült.

– Oh az én nagyapám igen irigy ember, folytatá a kisasszony. Lássa, minden holdtöltén levágatja a hajamat, hogy meg ne nőjjön, pedig különben igen szép hajam volna, szép puha, mint a selyem, épen olyan puha, mint az öné, szép idegen.

És ennél a szónál megtapintá Alabin hajfürteit, nagy élvezettel morzsolgatva azokat ujjai között, mig a tiszt olyasmit érzett, mintha pókok szaladgálnának végig egész testén.

– Pedig ha a hajamat meghagynák, bolondulna utánam minden ember, s ezt nagyapám nem akarja, azt kivánja, hogy örökké itthon maradjak, s neki ne kelljen szolgálót tartani. Ugy-e az nem igazságos?

Alabin kénytelen volt neki igazat adni, már csak azért is, mert a csudálatos alak ugy belekapaszkodott a karjába, hogy lehetetlen volt tőle egyik szögletből a másikba mennie.

A harczos ifju ezer milliom ördögöt utalványozott magában annak a kegyes pártfogójának, ki neki ezt a kellemetes kalandot szerezte. Valljon az anyja nem hasonlitott a kisasszonyhoz? Akkor igazán megérdemelné a tábornok, hogy kalandjával dicsekedjék, mert holmi eszményi szépségü némberrel gyöngéd viszonyt kezdeni akármely gyáva ficzkó képes, de liaisonba lépni egy ilyen özönviz előtti szörnyeteggel, az már igazán kemény természet, s méltán a vitézségi babérok közé számitható.

Nem sokára ki kelle szabadulnia Alabinnak e gonosz kelepczéből. A nyikorgó hágcsón ismét nehézkes léptek hallatszottak s a csikorogva felnyitott ajtón belépett a házi gazda.

Valóban maga volt az Mirza Kobul.

Egy agg férfi, sötét, csaknem cserszinü arczczal, melyet rendetlen szürke szakál és bajusz nőtt be, csaknem a szemei alljáig. Szemei olyan sebesen pislognak, mintha vagy nagyon el volnának gyöngülve, vagy a belső félelmet és izgatottságot akarnák kifejezni. Az egyik lába rosz lehet az öreg urnak, mert egy kurta mankóval mindig kénytelen rajta segiteni s azt abból is gyanithatni, hogy mig a másikra becsületesen csizma van huzva, emez csak bocskorba van tekergetve. Az egyik kezével tehát, a hányat lép, annyit kommant a mankójával, a másik kezében pedig egy kurta korbácscsal ugyan annyit suhint hátra felé, mintha mindig kutyákat kergetne a lábszáraitól.

Egy nagy hegyes fekete süveg egész a szemöldökéig volt fejébe huzva, a mit ő onnan soha sem szokott letenni, hihetőleg benne is hált; öltözetének többi része nem érdemli a leirást. Annyit látni a ködmenén, hogy valaha sok sujtás lehetett rajta, a mi leszakadozott onnan s most csak a helyeit látni, a hol barnább maradt a posztó.

A kisasszony, a mint meglátta nagyatyját, szemérmetes ijedtséggel bujt az ifju hős keblére, mint a ki teljes okot lát arra, hogy ily helyzetben szégyenkedjék.

Az öreg egyet biczentett a fél lábával, egyet kommantott a mankóval, egyet csattantott az ostorával és pislantott számtalant.

– Takarodol innen, te vizi borju te! kiálta rekedt hangon; jó estét uraim. Pusztulsz innen te dzsínek ivadéka, te medveszülött, pusztulsz innen mindjárt. Oh oh, méltóságos uram, csipj egyet a karján és taszitsd el magadtól.

A kisasszony orditott mint egy vadállat s még jobban bele csimpajkózott a lovagba, vitézi kötelességéül téve annak, hogy már most védelmezze, ha hirbe jött vele.

– Pusztulsz onnan ocsmány bivalytinó, mégy rögtön almodba vissza; orditá az öreg, kurta korbácsával szörnyen hadonázva. Vagy azt akarod, hogy a kutyákat hozzam elő. No, elereszszem a kutyákat?

Erre a szóra nagyon megrettent a kisasszony s rögtön lefejlett a lovag nyakából.

– Ne, ne, ne a kutyákat. Hebegé. Inkább elmegyek. Megyek a vaczokba. Ne hozd a kutyákat; elbújok a szalmába szépen. A kutyákat el ne ereszd.

Azzal duzzogva, állati félelemmel jobbra balra tekintgetve elhagyta a szobát s végig sikoltozott a sötét lépcsőn, a mig lement; egyik fokán el is botlott s azután ugy gurult le az utolsóig, ott bömbölt még sok ideig, a hogy megütötte magát.

– Hogy bánhatol oly keményen unokáddal? szólt Alabin az öreghez, a hogy végre kezet szoritottak, mely alkalommal a Mirza nem tudta hirtelen, hogy melyikkel szoritsa meg az eléje nyujtott kezet: a mankóval-e vagy a korbácscsal?

– Nincs más mód uram; rebegé az öreg. Elég keserves dolog ez nekem. Nem elég, hogy olyan csodává tette a természet; még azon fölül őrült is. Ugy kell vele bánnom, mint egy harapós ebbel. Ha nem ütöm, verem, megmarja az embereket. Mikor rá jön a bolondja, képes szerencsétlenné tenni, a kit megkap. Nem rég egy öszvérhajcsáromat agyonfojtotta ölelésével. Egy másiknak pedig leharapta az orrát.

– Teringettét! mormogá Alabin magában: ő sokat tartott az orrára.

– Ilyenkor irtóztató ereje van. Ihol van ni. Nézzétek uraim a fogai helyét itt a korbácsom nyelén, a hogy dühében beleharapott, pedig kovácsolt vasból van; s minden foga meglátszik rajta. Én nem birok már vele, mert öreg ember vagyok; s ha megrohanja az őrülése, kénytelen vagyok a kutyáimmal fogatni le. Oh ez keserves élet uraim.

Szent Vladimir! sohajta magában Alabin, én ugyan szép családba jutottam, a hol a kisasszony leharapja az ember orrát s a nagyapa kutyákat uszit az unokájára.

A fiatal tiszt annyira meg volt lepve a folytonosan egymásra következő visszás benyomásoktól, hogy szóhoz nem birt jönni. Ilyen kiadásban még nem olvasott kisértetes várak történeteit. Ez gonoszabb volt az éjfélben feljáró lánczos rémeknél, a mik más tisztességes omladékokban ijesztgetik a halandó embert.

Az öreg Mirza Kobul beszélhetett előtte félbeszakitatlanul mindenféle nyomoruságáról, Isten csapásairól, nagy veszteségeiről, a mennyit akart. A két tiszt csak hallgatta, sőt Alabin annyira kijött a sodrából, hogy midőn az öreg elpanaszlá, hogy verte el dohányültetvényeit az idén a jég két izromban, harmadszor hogy rágták ki a peték, megszánta és saját szivarjaiból megkinálta egygyel, a mit az öreg mohó örömmel fogadott, csaknem kezet csókolt érte, mindjárt meg is gyujtotta és ki nem fogyott a magasztalásából, hogy az milyen pompás valami; milyen jó íze, szaga és ereje.

Alabin gondolta magában, hogy a ki igy elhálálkodik egy szivarért, kevés kilátás lehet annál néhány ezer rubelnyi adó behajtására.

Véget szakitott a beszélgetésnek az érkező juhász, kivel legelőször beszéltünk, s ki most egy széles kétfülü fatálat hozot nagy czipelve, mely tele volt párolgó pörkölt hussal. Elég lett volna az husz éhes kozáknak.

Azt letette a szoba közepén a földre, ugyanoda rakott görbe késeket is, miket megtörült szépen a szűre ujjában.

– Tessék uraim; kinálkozék az öreg ur. Üljünk vacsorához. Nagyon jó, finom toklyóhus, paprikás lében.

– Tóklyóhus ugy-e? kérdé Alabin.

– Igenis szolgálatodra. Szép kövér falatok. Kilenczet apritattam fel nekünk és a kozák uraknak. Együnk uraim.

– Köszönöm. Monda Alabin, nem vagyok éhes.

Gondolta magában: a veszett farkas összetépte a toklyóidat, nem eszem nálad toklyóhust pörkölve a héten.

Miriám azonban nem jött erre a gondolatra, hanem neki ült a Mirzával együtt a pogányul megpaprikázott eledelnek, s a hascsikaró bornak, melyet kupában állitának mellé, s részvevő tanuja volt azon pusztitásnak, a mit az öreg az ételben elkövetett. Látszott a jámboron, hogy használni akarja a ritka alkalmat, melyben saját házánál kedvére jóllakhatik.

Alabin végig nézte a vacsorát, mert egyéb nem következett s előre elhatározta magában, hogy ha neki Miriám kilenczed napra panaszkodni kezd, hogy irtózik a viztől, minden tanakodás nélkül főbe lövi.

– Már most nyugodjatok békével uraim, szólt a Mirza, felkelve helyéből. Ezuttal mind a két lábára biczegett. Mindjárt küldök be pakróczokat, abból igen jó ágyat csinálhattok magatoknak. Fölséges pakróczok, én magam szövöm. Az egész környéken nincs párjuk jóságra. Egyet majd ajándékba adok mind kettőtöknek, azért a jó szivarért, azért a pompás jó szivarért.

Azzal eltántorgott a Mirza, s nagy dörmögésébe került, a mig a rozzant lépcsőn le tudott mászni. Néha jajgatott, néha káromkodott, utoljára danolt.

Alabin furcsán csóválta fejét.

– Ez az öreg valósággal nem tetteti magát, monda Miriámnak. Ez a szegénység, ez a nyomor nem lehet tettetés, hanem valódi megszokott állapot nála; hogy eszik, ha hozzájut, s hogy dicséri a pakróczait! Azt a ködment talán azóta mindig viseli, mióta Krimiából elűzték a khámokat.

– Ugy hiszem, szólt Miriám kaczagva, hogy ezzel a kalanddal tökéletesen jól vagy lakva.

– Egyébbel ugy sem laktam jól; viszonza Alabin. Szerencsém, hogy Szimferopolban jól ebédeltünk. Megjárom, ha étvágyamat a Mezre vári lakomára tartogatom.

– Csitt! megint jön valaki.

Az elébbeni juhász hozta a pakróczokat.

A minőket nálunk a felvidéki atyafiak készitenek. Volt miért dicsekedni az öregnek.

– Legalább nyugodalmasan fogok aludni, tréfálózék Alabin, megvetve pakróczából az ágyát; mert a gyomromat ugyan nem terheltem meg.

Akkor azonban nagyon csalatkozott, a mikor azt mondta, hogy nyugodtan fog aludni, mert alig hunyta be a szemeit, a midőn az alattuk levő szobában irtózatos orditozás támad, a mitől ha tetszhalott lett volna is, fel kelle ébrednie. A kisasszonyra rájött a düh órája, s azt verte az öregapja. Hallatszott a korbács csattogása és a bömbölés utána, a minőt csak egy bántalmazott fenevad képes támasztani, az öreg szitkozódott, a kisasszony sikoltozott s verte magát a padlathoz; az öreg nem birt vele, el is rekedt már az orditásban, a leány megfogta a kezében az ostort, s az öreg egyre kiálta: „nem ereszted el? nem ereszted el?“

A vendégek szobája közvetlen fölöttük volt, ugy hogy minden hangját e rémséges jelenetnek meg kelle hallaniok.

Azt is ki lehetett venni, hogy végre az öreg otthagyta a kisasszony kezében korbácsát s kiment a szobából, rázárva az ajtót. A kisasszony ekkor elkezdett dörömbözni az ajtón kézzel, lábbal, s valami széket vagy asztalt vagdalni a falakhoz. Mintha egy legio ördög hányt vetett volna odabenn mindent halomra.

Pillanat mulva tompa kutyaugatás hallatszott kivülről. Az öreg jön vissza, hozza a komondorokat. A leány hallja a közelgő ebek orditását a szobában, s elkezd vadul sikoltozni, semmi emberi hanghoz nem hasonlitó süvöltéssel. A kutyák már az ajtó előtt vannak. A dühödt némber vad erővel veti vállait az ajtónak, nem engedi azt kinyitni. Az öreg fejszével döngeti az ajtót kivülről; a kutyák csaholnak, vonitanak s dühödten kaparják a küszöböt. Az ajtó recseg, ropog; az őrült leány ugy sikoltoz!

– Miriám! ordit végre Alabin, felszökve helyéből. Eredj, nyergeltess rögtön. Egy óráig sem maradok ebben a veszettek barlangjában. Hiszen már eddig is meg vagyok dühödve, hogy kedvem volna fejjel rohanni a falnak. Üljön lóra a legénység rögtön; megyünk vissza a városba; inkább azokban a földalatti gunyhókban hálok, a kecskékkel egy szobákban, mint ebben a kastélyban.

Miriám is azon a véleményen volt. A két fiatal tiszt nem várta be, mint rohannak a szelindekek a kisasszonyra s hogy fogják őt majd leküzdeni; hanem sietett ki a szobából nyakra-főre.

– Inkább bekeritett sánczot ostromlok lóháton, monda Alabin siettében, inkább kereszttüzben állok két óra hosszat, inkább szolgálok három esztendőt Siberiában, mint hogy itt várjam be a reggelt.

Egy pillanat mulva lóháton ültek valamennyien s sebtében tudtára adva a juhásznak, hogy holnap korán reggel keresse fel őket maga a Mirza, visszatértek a holdvilágnál az átellenben fekvő városba, s ott késő éjjel felverték a lakosokat, bekvártélyozva magukat, a hogy lehetett. Alabinnak és Miriámnak szerencséjük volt egy örmény szatócshoz juthatni, a ki azzal lepé meg őket, hogy töltött párnákra fekteté, a mik egyébiránt ha lószőr helyett lópatkóval lettek volna is töltve, még is édesdeden aludtak volna azokon a mezrevári éjszaka után.

Másnap korán reggel talpon volt Alabin s maga elé hivatva házigazdáját, egy becsületes diófaszinü, emberségtudó örményt, elmondá előtte mult éjszakai viszontagságait röviden, a mire az örmény csak annyit mondogatott, hogy biz az ugy van: ugy látszott rajta, hogy a halott dolgok épen nem lepik meg.

– Már most édes Hajbakut (mert ez volt neve az örménynek), láss el bennünket minden szükségessel. Nekünk itt kell maradnunk, mig az adót a Mirzától be nem hajtottuk egészen; a költségek mind a kormányzóság rovására mennek, s az ő kedvéért mi nem akarunk kuczorogni. Van-e jó borod?

– Nincs.

– Hát kávéd?

– Kávém? ugy hiszem, hogy az sincs.

– Theád csak van?

– De már az volt, hanem elfogyott.

– Egy szóval semmid sincs. Nem is kérdezem tovább; hanem itt van ötven rubel. Már most lesz ugy-e?

– Hozatok uram Simferopolból. Mert ebben a városban semmi sem kapható egyéb, mint toklyóhus.

– Köszönöm. Azt pedig semmi alakban sem akarom látni. Hanem az iszonyu ideig fog tartani, mig Simferopolból valamit elhoznak.

– Segithetünk rajta uram. Egy tatárt felfogadunk, hogy fél nap alatt oda és vissza lovagoljon. Nem kerül sokkal többe, csak a lova árát kell megtéritenünk, mert azt oda és vissza agyonnyargalja.

– Ráállok. Nyilt számvetést adok.

(Ez órától fogva minden jónak bővében voltak a derék urak, s ha valamelyiknek elfogytak a szivarai, csak inte a gazdának, hogy nyargaljon egy tatár Simferopolba. Az pedig mindig belekerült egy lóba.)

A házi gazdával rendbe hozva dolgát, parancsot adott Alabin, hogy a Mirzát idézzék elé szaporán.

Az öreget már utban találták az érte küldöttek s siettek vele vissza Alabinhoz.

A főtiszt mindenkit kiküldött Miriámon kivül a szobából, s midőn hármukra maradtak, elkezdé az öregnek.

– Tudod-e azt derék Mirza, hogy miért küldettem én e városba?

– Nem tudom uram. Tán csak nem vétettem valamit?

– Igenis hogy vétettél. Tiz esztendő óta nem fizetted az adót.

– Mitől fizessem azt uram? Házam nyakamba szakad, földeim parlagon hevernek, gulyáim nyakamra vesznek, mert takarmányt nem vihetek át a vizen, hidam leégvén, sem el nem adhatom őket, mert nem tudom átverni a vizen. A mi ingó-bingóm volt, fel-ettem; elfizettem adósságba; jobbágyaim nem nekem fizetik többé a füstpénzt; én vagyok a koldus, nem az, a ki az utfélre kiáll hegedülni, mert ha végig járom az egész kerület valamennyi örményét, egy sem ád annyi zálogot egész jószágomra, a mennyivel a cselédjeimet kifizessem. Azt sem kérdem tőled uram, száz dénárt akarsz-e rajtam megvenni, avagy ezeret, hanem átadom a kulcsaimat, a házam, pinczém és pajtáim kulcsait, keress fel mindent és ha találsz bennök valamit, kérlek adj nekem is belőle.

– De hiszen atyádnak roppant kincsei voltak, hová lettek?

– Én is azt hiszem uram, hogy voltak; bizonyosan elásta valahol. Lesem is minden ujhold éjszakáján, hogy majd valahol felveti magát a tűz, de még eddig nem akadtam rá.

Alabin boszus kezdett lenni.

– De valamidnek csak kell lenni, hát miből élsz?

– Nincs egyebem, mint méneseim és gulyáim.

– No hát lefoglaljuk a méneseidet és gulyáidat.

Miriám közbeszólt:

– Hová leszünk azokkal? Hogy hajtunk el egy vad ménest azon az uton, a melyen ide jöttünk?

Alabin büszkén nézte végig alárendelt társát.

– Majd tudom én, hogy mit fogok velök csinálni? Miriám vezettesd el magadat Mirza Kobul méneséig. Vidd el magaddal az örményt. Válaszszon ő ki kétszázat a Mirza lovaiból. Ha nincs egyebe, mint lova, el kell hajtani lovait; de a parancsnak teljesítve kell lenni és ha nem volna egyebe, mint a vasszegek a háztetőjén, kiszedetném azokat és elvinném annak, a ki ide küldött. A parancs szent, s itt elnézésnek, kegyelmezésnek nincsen helye. Tudatom egy uttal, hogy ha szükséges leend, én erőhatalmat is használhatok.

E kemény parancsszó után nem volt mit beszélni amazoknak. Miriám felkötötte kardját, Mirza megcsinálta a négyes szálámot s Hajbakut gazda is elévezetvén hátas öszvérét, mind a hárman megindultak egymás sorjába a többször emlegetett malom felé, odáig egyik sem szólt a másikhoz egy szót is. Ott a Mirza bekopogtatott a zárt kapun ostora nyelével. A belül vaspántokkal bélelt kapu nagy nyikorogva tárult fel előttük, s azután ismét összecsukódott. Akkor leszökött a lováról a Mirza még pedig minden sántitás nélkül; utána Miriám, Hajbakut is kirugta maga alul szamarát s a mint szemközt álltak egymással, a kapu belevén zárva hátuk mögött, elkezdett kaczagni mind a három férfi olyan édes hahotával, hogy a könyeik csorogtak bele.

És megszoritgaták egymás kezét és ujra kezdték a kaczagást. Még azután is kitört belőlök, a hogy egy hosszu csigalépcsőn felmentek a malom-épületbe. Még onnan is hangzott alá a nevetésük.