– Hadd czélozzanak: felelt ő büszkén. Azt hitték, hogy félek, midőn e rohammal megbíztak; pedig még nincs az a golyó megöntve, a mely elől Miriám eltagadja magát.

És ugy ment fényes lobogó köntösben arany boglárokkal, gyémántos rendjelekkel, abba a csatába, melyből senkit sem várnak társai vissza. Oly büszkén hordta mellén azokat a rendjeleket, mintha czélnak tartaná ott, hogy oda lőjjenek.

Egy két fegyveres társa tán meg is sajnálta, a kinek tán épen utjában nem volt, de hogy azok közé sem Karvajoff, sem Alabin nem tartozott, az több mint valószinü.

E született orosz főnemesek előtt a tatár Mirianoff mind végig gyanus jellem maradt; az emberi szív jobb érzelmei közé tartozik az, hogy az árulónak, a szökevénynek soha sem hisznek egészen s ez a gyanus göcs legjobban meg lesz oldva igy: ha hű volt Miriám, akkor elesik Oroszországért, de dicsően esik el; ha pedig hűtlen volt, akkor dicsően vész el, de még is csak elvész.

A syllogismus mind a két oldalról erős s becsületére válik annak, a ki feltalálta.

A mint szürkülni kezdett az alkony, Miriám megkerülte csapatjaival a várost, hogy azon ismert utra forduljon, mely a malom tájára vezet.

A hegyi folyamhoz érve, egy csapat dzsidást talált ott, kik lovaikat itatták a vízben s panaszkodtak, hogy a folyam megfoghatlan okok miatt ugy kiapadt, hogy alig találnak benne elég ivó vizet.

Miriám jól tudta, hogy mi e gyors apály oka, némely helyütt alig ért bokáig a kövek között csergedező viz, s egy-egy külön szakadt gödörben kalappal lehetett fogni az ott rekedt pisztrángokat; a heverő orosz katonák bográcsokban főzték a parton az összefogott halat és rákot, némelyik itt-ott skorpiót is fogott a rák helyett; megfőzte azt is, semmi baja sem lett tőle.

Az utolsó előőrsöt elhagyva, leszállt egész csapatjával Miriám a kiapadt folyam medrébe, s annak két sziklás fala közt haladt sebesen mindig a folyam mentében.

Két felül a part oly magas volt, hogy a haladó sereg szuronyhegyei sem látszottak ki belőle. Semmi sem árulhatá el közeledésüket.

A völgyön mély köd feküdt, melyen alig birt keresztülderengeni az ujhold sápatag félképe. Kedvező idő a titkos rohamra. Csupán azt kell még bevárni, mig a hold is lemegy, azután a köd és sötétség két jó barát lesz.

Addig ott kell időzniök a vizmederben; ha egy hang elárulja ott létöket, végök van, két percz elég arra, hogy együtt mindenestől örökre megszünjenek Oroszország terhei lenni. Ha Miriám társai tudnák, a mit ő tud, hogy fagyna meg szivökben a vér! Ha sejtenék azt, hogy e hegyi folyam azért apadt el oly egyszerre, mert a hegyen tul óriási gátokat zártak eléje s csak egy zsilipet kell felrántani, hogy egy egész tenger zúduljon reájok alá, mely ha az egész mély meder mind fegyveres vitézzel volna is tele, ugy elseperné őket, hogy az itéletnap sem szedné szétszórt csontjaikat össze.

Az igazi ut, mely a malomhoz vezet, épen a part felett visz el. Egy perczben ugy tetszik nekik, mintha lovak dobogását hallanák fejük fölött. Mindenki lehuzza magát a víz alá, hogy sisakjaik hegyei sem látszanak ki. A tatár őrjárat halad végig a parton. Ha valamelyiknek eszébe jutna megtekinteni, micsoda kövek azok ott a mederben, miken a víz itt amott apró zuhatagokat képez?… Nem vettek észre semmit, elhaladtak tova; Miriám csapatja most emeli ki fejeit a vízből lélekzetet venni… A hold már a hegyek között van, sietni kell, mert ha a hegytetőkön is sötét lesz, akkor a tatárok egész szál fenyőfákat gyujtanak meg, s kivilágitják az egész vidéket.

Most gyorsan előre! Kiki hajigálja el, a mi terhére van: a lőpor ugy is átnedvesedett, a töltényekre semmi szükség, csak a szurony ad még vigasztalást.

Már hallik a malom kelepelése; csak egy kereke forog, kevés vize van, itt vigyázni kell, mert egy mély gödör van a kerekek előtt; a kik úszni tudnak, előre! A víz alatt hegyes sánczkarók merednek, vigyázzon mindenki, hogy beléjök ne akadjon, a ki megsebesíti magát bennök, el ne jajduljon, hanem haljon meg békével. Maga Miriám úszik legelől, kardja fogai között. Jó, hogy ez a malomkerék kelepel, nem hallani tőle az úszók lubiczkolását. A malomkerék még egyébre is jó. Meg lehet fogózni egyik lapátjába, a forduló kerékkel fel lehet emelkedni egész a malomsáncz párkányzatáig s onnan egy merész ugrással át lehet szökni a párkányra.

Miriám volt az első. A mint a malompárkányra ugrott, kardját kezébe kapta, s felszakítva a már ismeretes őrszoba ajtaját, berohant egyedül s a mint a szoba közepén négy tatár ült egy felforditott hombár előtt, koczkázva, odaütött közéjök öklével a hombár fenekére, rájuk kiáltva:

– Adjátok meg magatokat!

A tatárok ijedten ugrottak szét s mintha elfeledték volna fegyvereik használatát, rohantak a tulsó ajtó felé. Miriám egyet megragadott közülük, de a tatár kiszakítá magát kezei közül s mielőtt Miriám társai rárohantak volna, ő is eltünt a tulsó ajtón, melyet üldözőik előtt rögtön lebocsátott csapda rekeszte el.

Az oroszok betörték fejszékkel a csapdát, s azon benyomulva a malomgép teremében találták magukat; azonban sehol sem akadtak egy ellenfélre. Az első pillanatban nagy lárma volt a malom minden termeiben, mintha negyvenen is volnának ott, és most senki sem található a pinczéktől a padlásig sehol.

– Jól tudom, hová lettek, szólt Miriám, s egy fáklyát kezébe ragadva, a malom gépezetén keresztül a vízroham üregébe indult.

Helyesen gondolá, a mint a fáklyával az üreg nyilásához lépett, rögtön tiz lövés jött egyszerre az üregből s jobbra balra, a kik mellette álltak, holtan hullottak le.

– Uram! szólt ekkor egy jámbor közvitéz Miriám elé lépve; kiméld életedet, maradj hátul, ez öltözetről mindenki rád ismer, vagy add legalább nekem a fáklyát, hogy téged ne lássanak.

– Nem félek, biztositá Miriám a vitézt. Ereklyém van: s azzal elővonta kebléből szent Sebestyén aranyozott képét, ki íme nyilaktól volt átlövöldözve Diocletian császár parancsára.

Az orosz áhitattal csókolta meg az ereklyét, s oly bizton érezte magát azontul Miriám mellett, mintha őriző angyalok járnának előtte, ködnek és tűznek oszlopában.

Miriám sebesen nyomult előre a szűk alaguton; gyorsaságtól függött minden siker, egy golyó sem érte, pedig egyre lövöldöztek reá; csakugyan talizmánjának kell lenni.

Midőn nehány száz lépésnyire hatoltak már az üregbe, egyszerre irtóztató csattanás hallatszott kivülről, melynek dörgése, mint valami óriás harang siketítő búgása tölti el a földalatti boltozatot: az egész hegy összeomlani készül, a szikla reszket, mint a megkondított ércz; s a rettentő robaj, mintha száz meg száz enyészetes halálkiáltás kardalával végződnék.

– Mi volt ez? kérdi egymástól a rémület.

A válasz borzasztó.

Künn a malomerőd a levegőbe röpíttetett; Isten tudja hányan voltak benne? ki bírná megszámlálni a győztes oroszokat ott a szétvetett kődarabok alatt, az égő gerendák között? Egy-egy fekete tömeg még most is vonaglik itt amott. Alig ismerni rá, hogy ember volt valaha.

Az üldözést nem lehete folytatni tovább, a zavar sokkal nagyobb volt az oroszok között. Miriámnak vissza kellett vonulnia az üregből. A közvitézek most már igazán hitték, hogy az amulet menté meg a haláltól, mert ha hátul marad, ő is ott vesz a robbanásban.

A csattanást jól hallották Marzia városban is s a főtisztek a tábornoknál épen vacsoránál ülvén, találgatták, mi lehet az? Vacsora után majd utána járnak. A válasz azonban még vacsora előtt megérkezett; mert a mint Karvajoff számára, ki bornemisza volt, friss vizet hoztak a folyamból, s ő azt a fakupából üvegpohárba tölté; boszonkodva szólt, hát veres bort adtok nekem?

Nem veres bor volt az, hanem piros vér; háromszáz szétmorzsolt hősnek vére, azon frissen merítve a folyam medréből, melyben áradást idézett elő. Azt tették fel a tábornok asztalára, nem látva szinét a faedényben.

A tisztek egymásra néztek és hallgattak. Gyaníták, mi történt. Szegény Miriám. Hamar bevégezte. Egy öreg pópa volt jelen; az elkezdett énekelni a megholtak lelkeiért; a tisztek ezüst pénzeket adtak neki viaszgyertyákra s Karvajoff ünnepélyes fogadást tett, hogy a derék Mirianoff emlékére márvány oszlopot fog emeltetni Marzia közepén s azt a piaczot az ő nevéről hivatja.

Ez ájtatos foglalkozás közepett érkezett meg Miriám követje. Tiszteletét hozta urának a fővezérhez, és a vállalat eredményérőli tudósítást.

A malomerőd elfoglaltatott, hanem a hegyi alaguton menekült tatárok a győztesekkel együtt felvetteték az egész épületet! maga Miriám csak az által menekült meg nehány század magával, hogy a robbanás alatt a tatárokat üldözé az alaguton. Megbizatását végrehajtá, s most kér segitséget, hogy az elfoglalt álláspontot megtarthassa.

E hir nagyon megzavart mindenkit; hogy Miriám egy óra alatt vakmerő rohammal elfoglalja az erődöt s egy légberöpített sáncz ostromlói közül nehányad magával megmeneküljön, ez hasonlított a csodákhoz.

A tiszt urak sajnálni kezdék a pópának adott ezüst pénzeiket.

Karvajoff hideg vérrel piszkálta fogait, végre azt mondta Miriám hirnökének, hogy csak menjen vissza, reggel felé majd küldenek számára erősitést.

Azzal a tisztek szétoszlottak tanyáikra, Alabin még a késő éjszakai órában átlovagolt a csardaki állomásig, mely reá volt bízva.

A végzetes tatár csárdától a Mezre várig vezető uton Miriám azon javitást teteté, hogy a meredek hegyszakadék fölött állóhidat veretett, ez által a keskeny hegyoldal helyett a szélesebb tulpartra volt az ut áttéve, melyet a tatárok ugy látszik készakarva hanyagoltak el.

Ez ösvényen haladva Alabin két óra alatt tette meg azt az egész utat, melyen legelső alkalommal fél éjszakán át elhordozta a ravasz tatár. Hiszen csak azt kaphatná meg még egyszer.

A tatár csárda most egészen Alabin számára van elfoglalva, a csárdás régen megszökött belőle s ott hagyta azt üresen a vendég urak számára.

Egy tábori ágy, egy medvebőr az egész kényelem, a mi Alabinra várakozik; ha legkényelmesebb ágya volna, sem igen tudna saját gondolataitól aludni.

Nehány nap alatt annyi viszás dolog történt vele, hogy nem bir kiigazodni saját eszméi közül. Nagyravágyását uj diadallal kecsegteti a mezrei ostrom, kiváncsisága fel van ingerelve látni azt a csodálatos rejtekhelyet s annak legcsodálatosabb urnőjét s talán jutalmul nyerni az egész tündéri tanyát, tündéri urnőjével együtt. Boszut állni gyűlölt vetélytársán, a ki mindig szerencsésebb volt, mint ő; feláldozhatni őt saját szerencséjének, az ő küzdelmei árán juthatni épen azon dijhoz, a mit amaz elveszít. Hanem itt azután valami lehűtő gondolat tévedt forró képzeletei közé: – az, hogy ez a Miriám milyen ördöngös szerencsével bir, mennyire nem esik bele semmi verembe, a mit alá ásnak, hogy meg tud állni két éles fegyver között és egyiktől sem fél; gyülöli a tatár is, az orosz is, és egyik sem birja elveszteni. Erről azután eszébe jutottak e rendkivüli ember figyelmeztetései azon veszély felől, mely reá a csárda állomásán várhat, s ha még hozzá az aranyálarczczali mesés kalandjára talált gondolni; tökéletesen indokolva lehetett azon aggodalma, mely nem engedte jó tábori ágyán aludni, hanem kényszeríté háromszor is felkelni s kivont karddal körül járni szellős hajlékát, mely minden oldalán őrökkel volt körülvéve.

Midőn harmadszor kiment a csárdából, őrei figyelmeztették valami világosságra, mely nehány percz előtt keletkezett, azóta hirtelen kezd terjedni s mindinkább közeledik.

– A nádat gyujtották meg valahol vigyázatlan pásztorok s annak a tüzét hajtja felénk a szél: vigasztalá magát Alabin.

A szél azonban épen ellenkező irányban fútt s a tűzvilág még is egyre közeledett.

Egy csapat kozáknak rögtön parancsot adott Alabin, hogy vágtassanak előre, s szerezzenek róla tudomást, mi az?

Az alatt mindenki nyeregbe veté magát; az ágyukat elhelyezték, s az egész lovassági dandár csatakészen várta az ismeretlen veszélyt, akármi alakban jöjjön is az.

Nehány pillanat mulva rémülten száguldottak vissza az előre küldött kozákok.

„Az ördögök jönnek!“ kiálták már messziről s megrémült hetmanjok akadozó nyelvvel bírta elhebegni Alabin előtt, hogy egy roppant sereg tüzet okádó szarvas szörnyeteg jő nagy bömböléssel a tábor ellen; soha sem látott ilyen ellenséget senki.

Minő őrült lárma ez!

Ezer meg ezer vad, idegen hang iszonyító keveréke: bőszült fenevadak bömbölése, kutyák ugatása, ostorcsattogás, emberi üvöltés, és az a tomboló robaj, mely alatt megreszket a föld, és az a tétova láng, mely vészsebesen közeledik és senki sem tudja, mi robaj, mi láng, mi veszély az, a mi közeledik? Az ördögök szabadultak el a poklokról.

Gyorsan az ágyukhoz, gyorsan a lovakra jó moszka vitézek! késő volna sánczokat hányni most, késő volna csatatervet készíteni: ez tatár harcz leend.

Rémes, rendkivüli csata, a minőről nincs említés téve a hadtudomány könyveiben, hogy a bölcs vezérek ovakodhassanak tőle, a hol nem segit sem az ágyu, sem a vitézi kar, sem a jó szurony, sem a jó kard a kezében; csak egy segitene, a futás; de az kinek jutna eszébe?

Csak négyszázan vannak a tatár lovasok, kik az ördöngös harczra vállalkoztak, de maguk előtt kétezer szilaj bikát hajtanak, a legvadabb embergyűlölő állatokat, mik Tauria rónáin legelnek s megkergetik az ismeretlen lovast.

Kétezeret összefogtak Mirza Kobul gulyáiból, párjával összelánczolták őket szarvaiknál fogva, szarvaik közé pedig fenyőgallyakból vastag kévéket kötöztek, azokat azután meggyujtották.

Azzal hajrá!

A horogvégü ostor csattogása, az uszított ebek üvöltése, a ropogó láng neki vadítá a szilaj állatokat; vak, veszett dühvel rohannak előre, égő szarvaikkal a pázsitot szaggatva fel futásukban, rá az egész tömeg az orosz dandárra.

Alabin négy ágyuja mögött állt, a mik kartácsra voltak töltve, s a fölvert por miatt, mit a szél előre vert, nem ismerheté meg elleneit.

Mikor nehány száz lépésnyire voltak, akkor egyszerre mind a négy ágyuval közéjök lövetett. A lövések után egy-egy hosszu folt támadt a közelgő lángtengerben, mint mikor az égő parázs közé csapnak, azután ismét összefolyt az s jött robogva és üvöltve.

Még egy lövés, és ismét egy; ekkor a szél félrekapja a porfelleget s az oroszok megismerik elleneiket. Nem emberek azok, hanem ördögök.

Az égő, izzó homloku fenevadak, hosszan csüggő véres nyelveikkel, fekete alakjaikkal, vértől és tajtéktól csorgó szügyeikkel, orrlyukaikon a tűzben sziporkázó forró gőzt fuvallva, valóban méltán képviselheték a pokol szörnyeit, melyek csordástól jöttek elő e sápadt emberi alakok szívbeli bátorságát megpróbálni.

Valóban sápadtak voltak.

A veszett tömeg alig volt már tőlük száz lépésnyire. Még csak egy ima elmondására sem volt többé idő.

Elől, valamennyi fenevad előtt nyargalt egy vén, koromfekete bika; ez volt talán a többiek vezére. Két fiatalabb tinót kötöttek két felül hozzá, mind a kettőt ellőtték az ágyugolyók, egyik még sántikálva rohant mellette három lábon, a másik élettelen hevert a földön s a vad bőszült állat ugy hurczolta magával mind a kettőt izzó lánczainál fogva, mintha nem is érezné, hogy vele vannak.

– A lándzsákat előre! kiálta Alabin, s egyszerre az egész kozák hadsor előreszegzett lándzsái meredtek a fenevadak elé.

Mintha csak búzakalászok lettek volna!

A futó láva rohama nem erőszakosabb, mint volt e fenevadaké; nem láttak semmit maguk előtt, nem éreztek semmi sebet, egy pillanat alatt a kozákok lovaik alatt voltak, s jó esett nekik, hogy égő homlokaikat valami enyhítő nedv érhette; a legázolt lovak és lovagok vére.

Az emberek még küzdöttek volna, de az állatok megtagadták a szolgálatot. A megrémült paripák lehányták lovagjaikat a nyeregből, vagy erőszakosan futottak szét velük az ismeretlen éjszakába; a hadsorok át voltak törve, a ki közbeszorult, ott gázolták el a nyargaló tömegek, lovat és lovast egymás vérébe taposva.

Két ledöfött paripa közé bukott le Alabin; ugy bukott le, hogy meg nem birt mozdulni onnan. Az egész bősz csorda keresztül vágtatott rajta, a két paripa hullája őrizte, hogy agyon nem taposták; látta őket egyenkint átugrálni feje fölött némelyik nagyot döfött szarvaival a holt paripába, melyben leszegzett fejével megbotlott; egy ott esett el épen mellette, a fáradságtól megszakadva s ott bőgött sokáig, mig a többiek agyon nem taposták, fel-felemelve tűztől elundokított fejét. A vérebek, a feluszított szelindekek, szeges örveikkel keresztül-kasul nyargaltak a csorda között, a futó állatok lábaiba harapdálva s fojtogatva a földre hult vitézeket, kik még életjelt adtak.

Alabin emlékezett rá, hogy pisztolya kezében volt, midőn legázoltatott, s nem tudott magának számot adni róla, hogy miért nem veszi most annak hasznát? Későbbre tartogatta.

Egyik rémalak a másik után futott rajta keresztül; a dühödt fenevadak után jöttek vágtatva a tatár lovasok, csattogó ostoraikkal, lánczos kopjáikkal, miket az üldözött bikák után hajigáltak. Alabin egyet kettőt felismerni látszott e vad marczona alakok közül. A vén csárdai csapláros, ki őt legelébb Mezrevárig vezette, ki oly ügyetlenül ült a lovon, most a legszilajabb ménen nyargalva vágtatott társai élén, feje fölött pörgetve hosszu dárdáját, mint egy könnyü pálczát.

Alig nehány lépésnyi távolban tőle nyargalt fekete tatár lovon a mezrevári vad kisasszony, az emberijesztgető Dzsula; féloldalt ült hosszu serényű paripáján, egyik kezében hat póráz kötőfékjét tartotta, melyre dühödten ugató szelindekek voltak kötve, másikban hosszu karikás ostorral kongatott a futó csordák után; különben is vad és embertelen arcza most furiákéhoz volt hasonló, rövid göndör haja szerteszélyel szabadulva, mint vonagló kigyófészek, tekergőzött sokszegletü feje körül, irtóztató arczulatát egy oly mosoly világítá, melytől az élő vér fagyott meg.

E gyülöletes alak láttára, mint a galvanizált halott, rándult össze az orosz főnök. Az utálatos szörny vérrel fecskendezett arcza ott rebbent el szemei előtt, mint egy kisértetes álom. Valamit akart neki kiáltani, talán valami átkot, de ez a kiáltás nem bírta elhagyni ajkát. A pisztoly talán szerencsésebb lesz, könnyebben meg tud szólalni.

– Halál reád!

A halavány vitéz aléltan, mozdulatlanul feküdt holt társai között, s csak képzelte ő, hogy halált kiáltott a rémalakra, hogy pisztolyát rásütötte. Szája zárva volt, és karja ketté törve, a látás még az ébrenlét, de a küzdelem már az álom volt.

A vad lárma, a dúló tömegek keresztül rohantak felette, az üvöltés mindig messzebb távozott el tőle, a tomboló moraj lassúbb kezde lenni, a föld megszünt reszketni, a táj elsötétült ujra s egy óra mulva ismét néma és csendes lett a környék.

Alabin arról gondolkozott, vagy talán csak álmodta ott fekve, hogy annak a Miriámnak még is csak igaza volt, midőn ezt a helyet akarta magának választani. Milyen szép volna tőle, ha mostan ő feküdnék itt helyette, ezen a dicstelen csatatéren, hol annyi jó lovag átkozza a földet, mely vérétől nedves ki nem hősöktől leverve, hanem barmoktól letiporva leheli ki lelkét.

Marziában az egész eseményről semmit sem tudtak meg; az ágyuzás hangjai nem törhettek idáig; s az őrt álló vadászok kik a város véghelyein voltak felállitva, egész nyugodt lélekkel nézték el, mint halad a hegyi folyam partján végig egy hosszu csapat lovasság: hosszu dárdáikról könnyen kozákoknak nézhették őket, s csak félóra mulva hallottak valami rögtöni csatazajt a malomerőd táján, s siettek Karvajoffot tudósítani, hogy Miriám veszélyben van, tán segitségére kellene menni.

Karvajoff azt mondta, hogy „majd reggel!“

Reggel azután, midőn Karvajoff felkelt a malomerőd helyét megszemlélni, ott találta a maga kiküldött zászlóalját mind a rendelt helyeken. A kiket a robbanás el nem temetett, ott álltak sorban a sziklafal mellett; csupán az az egy hiba esett bennük, hogy fej nélkül álltak ottan. Legeslegelől a vezér maga, nagy piros köpenyegében, rendjelekkel díszített köntöse még ékesebb volt egy lándzsadöféstől, melytől elborította a vér. Olyan tréfás látvány volt az egész: egy hadsor, melynek feje nincs.

Haza szállinkozó lovasok Alabin seregéből azután egész csodákat beszéltek el a tábornoknak az éjszakai rohamról az ördögök ezredeiről, mely ellenkező tudósitásokból olyan zürzavaros gombolyag keletkezett, hogy kevésbbé jártas vezér, mint Karvajoff el nem igazodott volna rajta. Ő azonban alkalmat vett magának ez eseményben következő összefüggést találni s azt a kormányzónak Szebastopolba megküldeni, remekmintájául minden későbbi haditudósitásoknak:

„Van szerencsém excellentiádat tudósítani, miszerint az éjjel a kóbor tatársereg egy csapatja az élelemben szükséget szenvedő várbelieknek nehány ezer darab marhát akart becsempészni. Kellő intézkedéseim s seregünk bátor figyelme meghiusitá az alattomos kisérletet, s az egész gulyát sikerült elfognunk. Az ellenség nagy veszteséggel vonult a várba vissza. Ha Miriám dandárnok az ellenség megkerülése végett kiküldött szibériai 7-ik zászlóaljjal el nem késik, az egész ellenséges csapatot elfogjuk. Igy is nagy veszteségük volt. Az említett dandárnokon kivül, ki késedelmének áldozata lett, közülünk senki sem esett el a harczban (igazat mondott, mert mind ott álltak a falhoz támogatva). Ki kell azonban Alabin őrnagyot emelnem, ki az ellenség visszaverése alkalmával hősi küzdelem közepett veszélyes sebet kapott; s még sebesülten is folyvást megtartá a vezényletet. Sajnálom, hogy az ellenség veszteségéről pontos tudomást nem szerezhettem, miután szokásuk a tatároknak magukat lovaikhoz kötözni, hogy az ütközetben, ha meghalnak, se essenek le a földre. Ez érzékeny csapás után minden perczben várom, hogy a lázzadó Mirza életre halálra megadja magát stb.“

Ezt a tudósitást aztán rábízta egy kozákra; a kozákot még az nap délben lelőtték a Belbeki nádasok között s a hadi tudósítás még azon este szerencsésen megérkezett – Mezre várba, és átadatott Mirza Kobulnak magának.

IX.
A MENYEGZŐ.

Kinek volna gondja Mezrevár paradicsomában arra: minő haditerveket főz Karvajoff táborkara? hogy készíti hadi tudósitásait, hogy állitja fel ezredeit?

A fényes keleti virágok most is oly pompában nyilnak, az érett kalász most is ugy hullámzik, a szelid galambok most is ugy turbékolnak, mint az előtt, Oroszország egész tüzérserege nem szomoríthatja meg őket.

A várkastély tornáczában vidám csengetyűs zene szól, lenn az udvaron fiatal tánczos leányok játszanak hosszu rózsafüzérekkel tüneményes játékot, a termekben díszes férfiak serege van összegyülve, fényes ó-nemzeti öltözeteikben.

A közterem falai nem látszanak a virágfüzérektől, a palló nem selyemszőnyegektől, és az asztalok a drága edényektől.

Mirza Kobul egyetlen unokája lakodalmát üli ma, azért van mindenkinek jó kedve, csak a menyasszonynak nincs.

Senki sem tudja még, hogy ki lesz a vőlegény?

Választani ugyan könnyü annyi derék férfi közül, de kinek volna bátorsága azt a fehér virágot leszakítani, ki azért lett olyan halovány, mert gyülöli azt, a kit szeret?

Csak Kuván és a vén csárdás látszanak tudni a titkot; ha kérdezi más, hallgatnak és mosolyognak.

Nyilnak a belső ajtók, kilép az egyiken Mirza Kobul, földig érő skarlát kaftányában, mely alól gyémántos öve csillog elő, keresztül tűzött hosszu hadzsárjával; a másikon Szendereli jő elő, földresütött szép szemekkel, alabástrom fehér arczczal; kis énekes madárkája szomoruan meghuzta magát urnője vállán, mintha ő is osztaná annak bánatát; nem szabad őt onnan elhajtani; Szendereli nem szeret már e világon semmit, csak e kis énekes madárkát.

Háta mögött jön a törpe Dzsula, két akkora toll-legyezővel, mint jó maga, s olyan jókedvüen mosolyog mindenkire, mintha szüksége volna arczának e torzképre, hogy még furcsább legyen.

A Mirza megfogva unokája kezét, kivezeti őt vendégei elé s nyájasan üdvözlé őket, mond:

– Kedves rokonaim; örvendjetek e napon, mely azért virradt fel, hogy egy uj ünneppel szaporitsa Mezrevár évkönyveit. Családom utolsó sarjadékát akarom eljegyzeni nemzetünk legderekabb fiával. Ki legyen az, ki e czímet bátor elfogadni? azt itéljétek meg ti magatok.

E szóknál tenyerébe csattantott háromszor a Mirza, a virág koszoruk egy harmadik ajtóról vonultak félre s az összegyültek előtt állott – az arany álarcz…

A meglepetés hangja hallatszott minden ajkról.

Ki ne ismerné őt? ki ne látta volna őt véletlenül, hivatlanul megjelenni, valahányszor nagy veszély fenyegette ügyeiket? ki ne látta volna őt bátran harczolni éjszakai támadások alatt? Ki ne tudná, hogy a legcsodásabb vállalatokat ő vezette mindig, soha rajta nem vesztett, soha társait veszélybe nem vitte és rendesen oly véletlenül tűnt el, mint megjelent.

De a csodálkozásnak méltó helye volt itt: eddig mindenki a Mirzát vélte ez álarcz alatt sejthetni, s csak most emlékezék vissza azon délczeg, telt termetre, mely a Mirza csontos testalkotával alig volt összeegyeztethető.

– Elismeritek-e, kérdé Mirza Kobul, hogy ő nemzetünk legderekabb hőse?

Mindnyájan keblükre tették kezeiket és meghajták magukat válaszul az arany álarczos előtt.

Ekkor unokájához fordult Mirza Kobul s gyöngéd szeretettel kérdé tőle.

– És te ismered-e, hogy ő nemzetünk legdélczegebb, legszeretetreméltóbb fia?

Szendereli hallgatott, nem felelt; de a mig ő hallgatott, egyszerre a kis énekes madár elkezdé szárnyait rázogatni, fejét forgatni jobbra balra, s mintha ő akarna urnője helyett felelni, énekelni kezde, vígan csattogva, repesve.

Mirza Kobul inte az arany álarczosnak, hogy nyujtsa kezét Szenderelinek.

Az álarczos kinyujtá jobbját és azon a kezén csak négy ujj volt, a legkisebb hiányzott.

Szendereli méltán bámult maga elé s alig látszott valamit tudni arról, a mi körüle történik.

De e kis énekes madár elszállt a leány válláról s mindenki bámulatára oda repült a lovag kinyujtott kezére, egyik ujjról a másikra szökve s szökdelései közt víg fecsegéssel tekintgetve reá vissza, mintha kérdené, hát az ötödik ujj hová lett?

Ekkor lassan leemelé képéről az álarczot a rejtélyes alak s azon pillanatban az egész terem egy név kiáltásától rendült meg:

„Miriám!“

Valóban ő volt az. Az annyira gyülölt, annyira szeretett ifju, kiről azt mondták, hogy áruló, kit szájával szidalmazott minden tatár, mig szivével menteni törekedett.

Nehány elkeserült férfi az első indulatra handzsárt rántott s a gyülölt alaknak rohant, a midőn Szendereli felocsúdva kábulatából, gyorsan odaveté magát az ifju keblére s gyönge testével készült őt megvédelmezni; mig a Mirza nyájas komolysággal csillapitá le a dühöngőket.

– Ő az én legkedvesebb hősöm.

– Nem árult-e el mindnyájunkat ellenségeinknek?

– A mit tett, parancsomra tevé; felelt a Mirza. A mit kimondott, akaratommal mondta ki. Hogy pedig én miért ismertettem meg magamat ellenségeinkkel? azt azért tevém, mert elég erősnek érzem magamat velük megküzdhetni s üdvözlöm az órát, melyben völgyeinkbe alászálltak, hogy soha el ne távozzanak innen!

Azzal megszoritá az ifju kezét, ki zokogó kedvesét tartá keblén, a tulboldog, az örömében felviduló Szenderelit s kivezetve őt palotája erkélyére, bemutatá az egybegyült harczosoknak, mint ezentuli vezérüket az oroszok elleni harczban.

Alabin odalenn hallhatá a víg kürtriadalt, mely a sziklatetőkről aláhangzott; hát még ha azon áldomásokat hallotta volna, miket a víg menyegzői lakomában a legboldogabb pár örömére ittak s a legszerencsétlenebb orosz vezér veszedelmére! Hátha még azokat az édes suttogásokat hallhatta volna, miket a tauriai föld legszebb leánya váltott örömittas vőlegényével! hátha még azokat a titkos beszédeket hallhatta volna, miket a tatár főnökök egymás között tettek elleneik megrontására Miriámmal!

A míg a hold fenn az égen, addig az ifju vőlegény menyasszonyáé leend és a mennyországé, a mint az lemenend, a csatáké és öldöklésé.

Odalenn pedig Marzia városban épen akkor vitték a hősileg elhullott bajnok Miriám holttestét a sírba nagy katonai díszelgéssel; a ki pedig nem volt egyéb, mint egy szegény elesett orosz katona, kit amaz éjjel Miriám köntösébe öltöztettek.

Hisz az a kitünő köntös épen azért volt rajta, hogy Dzsula harczosai rá ismerjenek róla és rá ne lőjjenek.

X.
SZÁMADÁS.

Miriám a boldog rózsaágyán szendergett. Arcza kedvese selyemfürteivel betakarva, szemei annak ajkától lezárva; lelkeik egymással enyelegtek álmaikban.

Ekkor koczogtatnak ajtaján, a boldog vőlegény felébred, észrevétlenül kivonja karját szép menyasszonya feje alól s kilép az ajtón. A másik terem sötét, nem lát senkit, de hallja a suttogásokból, hogy sokan vannak jelen, s hálószobájának ajtaja azonnal bezáródik, a mint kilépett rajta.

– Miriám! szolitá meg egy hang a sötétben. Engedtük, hogy örülj a szerelemnek és légy boldog estétől éjfélig; most ugy figyelj szavainkra, hogy Krimia vezéri széke előtt állsz, az elnyomott, a meggyalázott Krimia utolsó szabad földének utolsó bajnokai előtt. Ez a ház nem csupán Mirza Kobul háza, ez a tatár nemzeté s a ki azt elárulja, nem magát árulja el, hanem bennünket is és birája annak a nemzet. Elismered-e nemzetnek elszegényült, elzüllött fajodat?

– Meghajtom magamat előttetek, válaszolt Miriám.

– Mi feltétlen hűséget esküdtünk a Mirzának, folytatá a hang, de ő is hűséget, okosságot esküdött nekünk veled együtt. Hű és okos voltál-e mindig?

– Hű és okos voltam.

– Mered bizonyságait adni ennek?

– Életem rajta.

– Tehát felelj: miért fedezted föl az oroszok előtt erős rejtekünket?

– Hogy kényszerítsem őket a harczot velünk megkezdeni.

– Te adtad a tervet nekik, mint csalják ki seregünk egy részét e rejtekből?

– De én voltam az arany álarczos, ki Kuvánt értesitém a veszély felől, ki a parancsot számára megszereztem s a visszatérésre utat nyitottam.

– Te foglalád el a malomerődöt éjjel ravaszul rohanva meg azt.

– De én vettetém azt a légbe elfoglalóikkal együtt, elforditva a csak általam ismert villanytelep billentyűjét az alaguti üldözés alatt.

– Feleltél. Midőn mindenki árulónak kiáltott, Mirza Kobul megparancsolá nekünk, hogy személyed sérthetetlen, és sem orozva, sem csatában téged bántani nem szabad. Szót fogadtunk. E parancs nélkül nem éltél volna tavasztól őszig; midőn rád lőttek is, készakarva lovadat lőtték meg; a Mirza parancsolta, hogy ellenfeleinket megerősitse hozzád való bizalmukban. Ámde felelj most arra, a mi legnagyobb, legsulyosabb kérdés: te ismered a Mirzával messzelátó terveinket. Nem czéltalan lázongásért, nem rablás, hetyke vitézkedés végett keresők mi magunknak e rejtek helyet; hanem azért, hogy itt e folton fenntartsuk nemzetünk életének csiráit addig, a míg eljön az idő, melyben ismét nagy terebélyes pálma lehet abból. Felelj, miért kezdtétek most e harczot? Miért állitottatok ki bennünket a sorompókba? Mert ha esztelen dicsvágy vezette elméteket, akkor árulást követtetek el nem rajtunk, hanem a jövendőn.

– Azt mondád, felelt Miriám, e helyen kellett fenntartanunk nemzetünk életét, a mig eljön az idő, melyben régi hatalmunk visszavívására ujra előkereshetjük a megrozsdásodott fegyvereket. Im halljátok tehát: a várt idő eljött! Egész Európa hatalmas népei kardot vontak az orosz hódító ellen, s ez órában hatvanezer angol és frank vitéz vitorlázik a fekete tengeren keresztül Krim partjai felé, ellenfeleinket megtörni e földön; s nem telik egy holdforgás bele, hogy meghallandják ágyuik dörgését az átkos Akthiár falai. Azért itt az idő, melyben mi is kirántsuk kardjainkat s halált kiáltsunk a moszkók fejére.

Egy névtelen örömriadal, egy őrülettel határos kiáltás zendült meg e szavaira Miriámnak.

– Allah akbár! Allah kérim! hangzott a kéjtől reszkető ajkakról, mely közé egy magányos „Alleloa!“ is vegyült: ez az örmény szava lehetett.

A férfiak odarohantak Miriámhoz, összecsókolták orczáját, kezeit, köntösi szegélyét, s a szónokló férfi kezét fejére téve rebegé:

– Légy áldott és légy boldog.

Azután elcsendesült minden, a hálószoba ajtaja ujra megnyilt Miriám háta mögött, s ő visszalépett rajta. Szép nesztelenül odahajolt álmodó menyasszonya fölé s egy halk csókot nyomott halványpiros arczára. A szerelmes hölgy félálomban erősen szoritá férjét pihegő keblére s izgatott hangon suttogá:

– Milyen jó, hogy itt vagy. Azt álmodtam, hogy felkeltél innen, kiléptél egy sötét szobába, a hol semmit sem lehett látni. Előtted álltak férfiak, kik kérdezősködtek tőled. Hátad mögött állt két bakó, fejed fölött emelt pallosokkal kezeikben; ha egy hamis feleletet adtál volna, leütötték volna fejedet.

Miriám megcsókolta a kedves álmodó ajkát:

– Miért álmodol te ily borzalmakat, én szelid szerelmem? Nem voltam én tőled távol, nem akart engemet bántani senki. Álmodjál te virágnyilásról és galambnevetésről.

– Pedig oly eleven hallottam valami kiáltozást.

– Az imámok éneke volt az, kedvesem. Hallod, most is hangzik. Hajnalra fordul az idő. A hajnal a szerelem órája, álmodjál szerelemről s ébredj szerelemre én lelkem gyönyörűsége.

A boldog ifju csókokba fullasztá szép arája sötét aggodalmát.

Künn a karcsu mecset tornyában pedig hirdeté az imám vonatott énekkel: hogy egy az isten és az Allah, nagy és hatalmas Isten!

A hogy Miriám a kész tervet Karvajoff kezébe adá, ugy vevé annak hasznát a főparancsnok. Egy álláspontot sem kellett változtatni rajta.

A völgy mélységét elfoglalva, tökéletesen körül lehetett zárni a sziklatömeg homlokzatát, melynek hátrésze hozzájárulhatlan volt ugyan, de épen azért az ostromlottaknak sem nyujthatott menedéket. A mélységeken át a sziklatetőre szorult tatárok meg nem menekülhettek.

Karvajoffnak egy valóban nagyszerü terve támadt.

A helyett, hogy seregeit egy kétséges sikerü ostromra vezesse, elkezdett egy hosszu alagutat a szikla alá furatni, azt elláttatá oldalkamarákkal.

E kamarákat szándékozott lőporral megtölteni s több ezer mázsányi lőpor egyszerrei fellobbanásával az egész tömör sziklát egyszerre szétrepeszteni.

Az eszme ördögien szép volt, egy lélek sem fog a tatárok közül megmenekülhetni, s ha mind valamennyien a csodák mesés hősei volnának, és ha ezer ágyu őrzené sánczaikat, még sem szabadulhatna meg közülök senki; egy veszni induló vulkánra van épitve váruk.

A tatárok tudhaták e munkálatokat, de nem volt módjukban megakadályozni.

Az első héten lebocsátott Mirza Kobul egy fogoly oroszt Karvajoffhoz, ki által felszólitá alkudozásokra.

Föltételei elég fenhéjázók és büszkék voltak.

Azt kivánta, hogy ő és társai mind mehessenek szabadon az ostromlott helyből Stambulba, kincseiket és fegyvereiket magukkal vihetvén.

Karvajoff természetesen gúnyos megvetéssel utasitá vissza e kérelmet.

Második héten ujra felszólitá a Mirza békülésre. Most már csak puszta életkegyelmet kért maga és társai számára.

Karvajoff azt izente vissza, hogy adja meg magát életre halálra.

Ismét elmult egy hét, az oroszok mindig beljebb hatoltak a sziklába az alaguttal, a Mirza egyre izengetett ki; csak magát, csak családját akarta már megszabaditani; legvégül már csak azt kérte a tábornoktól, hogy legalább unokáját engedje megszabadulni, az ártatlan Szenderelit.

A tábornok egy perczig sem tétovázott. Senki sem szabadul meg onnan, még az ártatlan leány sem; vesszen az is a többivel. Pedig ez a leány a tulajdon gyermeke volt.

Ekkor aztán azt izente neki vissza a Mirza, hogy vigyázzon tehát magára a tábornok, és hadseregeire; mert a következő éjjel meg fogják őt rohanni a tatárok saját táborában s a milyen fegyverrel ő vívott ellenük, olyan fegyverrel sújtanak ők vissza, s a mint ő nem irgalmazott a szelid gyermeknek sem, ugy nem fognak ők irgalmazni senkinek s betöltik az orosz sereg jajkiáltásával a mezrei völgyet, s jól tartják a környék minden fenevadait a moszkó vitézek véres hulláival.

Karvajoff ostoba kérkedésnek vette a választ, s nem sokat ügyelt rá.

Megdöbbenté azonban egy körülmény: a khámok utódának ez izenete után, valahány tatár család volt Marziában, mind összeszedte sátorfáit s kihurczolkodott az erdőkbe; nem mertek többé a városban maradni.

A tábornok még sem hitte, hogy valamitől félnie lehessen. Csapatjai mindenütt csatakészen álltak az árkokban, melyek szokatlanul ki voltak száradva ez időben, a hegyi utak szoros átjárásai mindenütt ágyukkal voltak elzárva, szilárd torlaszok választák el a várost a mezrei sziklától, melyek mögött éber lánczolatban volt felállitva a dzsidás lovasság; ember keresztül nem törhet ennyi ellentálló erőn!

Ember nem! De hátha emberinél hatalmasabb erők szállnak le a harczba?

Mindenki kétségbeesett harczra volt készen.

A tatárok ismerve a végveszélyt, mely őket fenyegette, jobbnak tarthaták kirohanni s karddal kezükben esni el, mint az összeomló sziklák közé temetkezni védhetlenül. Ez a kétségbeesett tusa bizonyosan sok vérbe fog kerülni, de végtére is csak az ő vérük lesz az, mely hamarább elfogy.

Ebből a sziklazsákból még egyenlő erővel is lehetetlen volna magukat keresztülvágniok, az egész uton a völgy torkolatig több mint husz ágyutelepet kellene elfoglalniok s odaérve vagy a veszélyes sziklaoldalon egyenkint végig haladniok, vagy rohammal vágtatniok a hídnak. Hisz ez mind merő lehetetlenség. Ha Karvajoffnak egyéb hadserege nem volna, mint tüzérjei, még akkor sem menekülhetnének meg a tatárok.

Vagy talán a mély árkokban akarnak előjönni? El vannak azok is foglalva az orosz gyalogságtól, gátok vannak emelve levágott fákból, miknek kifelé forditott gallyai közül a czéllövészek bizton ellövöldözhetik elleneiket.

Maga Karvajoff a lovassággal az erdők között áll, honnan minden oldalra fordulhat nem remélt veszély idején.

Ez éjjel épen holdtölte volt, az éji rohamra kedvezőtlen idő a tatároknak: az egész vidék olyan fényben úszott, mint déli nappal; egy futó őzet meg lehete látni az erdőben.

Ekkor a mezrevári sziklatetőn egymás után három röppentyűt bocsátottak fel a légbe, s hármas kürtszó hallatszott hosszasan vontatva az éjben.

A jó emberek még be is jelentik, hogy mikor kezdik a rohamot.

A mint a harmadik röppentyű elpattant, Karvajoff tábornok és lovasai valami távoli morajt kezdtek hallani, valami olyszerű zúgó dübörgést, mintha óriási ménlovak s érczszekerek rohannának vashidakon keresztül, s azon pillanatban ijesztő orditás hangzott fel a hegyárkokból, hol az orosz gyalogság volt elrejtve. Elébb csak a malomerőd előtt, majd a mezrei rom alatt, és az alagutnál, azután mindenütt egyszerre; és e vészkiáltás oly általános volt, mintha valamennyi katonáját egyszerre gyilkolnák ottan, és oly rövid, hogy egy perczben tartott egy helyen, már a másikban husz ölnyire kezdődött ujra.

A tábornok nem birta elképzelni, mi történik ottan, mi történik köröskörül mindenütt, a zavart jajgatást csak egy folytonos ijesztő mennydörgés multa felül, mely siketítő zajjal tört alá a hegyek közül.

Nehány pillanat mulva látta, mint futnak el tüzérei a kiszegzett ágyuktól, a nélkül, hogy egy lövést tennének, mint nyargalnak legbátrabb tisztjei álláspontjaikról megeresztett kantárral, hogy intenek a segítségükre jövőknek, hogy térjenek vissza és ne közelítsenek.

Mi történik itt?

Minő pokoli munkát végzett Mirza Kobul?

Hetek óta mindig magasabbra emelt erős gátakkal zárta el a hegyi folyamot, s most egyszerre elszakíttatá e gátakat, s mintha a tenger szakadt volna a völgyre alá, őt percz alatt az egész lapály viz alá volt merítve.

Mit használt a seregek száma, mit az ágyuk és tűzaknák az ostromlóknak? Imádkozásra is rövid volt az idő, nem hogy menekülésre.

Mint a Faraó seregeit elnyelő hullám, jött sebesen a harsogó vizár, egyszerre betöltve hat ölnyi mély medrét, melynek száraz fenekén fegyverrel kezükben álltak a megrémült csapatok. Egy perczig futottak, a harmadik perczben ragadta őket magukkal a hullám, összehabarva véres csontjaikat széttépett faderekakkal, s odahengerített szikladarabokkal.

Ah a vizár szilaj vad paripa, egy perczben hátára kapja lovagját, másikban összegázolja, fehér tajtéksörényébe hiába kapkod a haldokló keze.

A vizroham mindig óriásabb mértékben kezde nőni; a hegykanyarulatnál, hol medre megszűkült, visszatorlott s akkor öt percz alatt öles magasságnyi árral borítá a magasabb helyeket, tulhágott partjain, elönté a várost s odahordá Karvajoff lábai elé, holt összetört vitézeit, kik az iszapos vizforgókban, mint kúszált szemét kavarogtak alá s fel.

Viz alá merült a lőpor, a szekereket, mint gyermekek papiros játékait vagdalta a sziklákhoz a vizár. Itt-ott egy menekvő lovas látszott, kivel jó paripája úszott ki a vizből; egyszer aztán valami sziklagödörnél forgót támasztott a viz s elnyelt lovagot és paripát.

Karvajoff nem tudott szólni, nem tudott sírni, nem tudott egy pisztolyt kihuzni, és azzal főbelőni magát. Nem volt eszmélete, nem volt gondolata e perczek alatt.

Törzstisztei végre figyelmeztették, hogy siessen magát megmenteni; mintha nem is hallotta volna a szót. Vagy tán hallotta azt, de oly rettenetesnek tartá azt, hogy nem bírta lelkébe fogadni. Ő meneküljön a mezrevári csikósok elől, kiknek könyörgését megveté, kiket kigunyolt, kiket a halálnak áldozott. És most ő meneküljön előlök! Inkább a csatában veszszen el!

De itt nincsen csata. Itt csak egy ellenség harczol, és az nagy ur, az nem ád győzelmet senkinek maga felett. Nem is alkuszik, nem ir békepontokat. A hab már a paripák szügyét éri; az emberi akarat még daczolna, de az állat érzi Isten közellétét s félve, horkolva ágaskodik és fordul vissza lovagjával. Karvajoff akarata ellenére kénytelen elhagyni a mezrevári völgyet s a magaslatokra vonulni.

Az ostromra, a megszállásra gondolni sem lehetett többé; a Mirza nem közönséges ember, a mirza egy daemon, ki nem csak fegyverrel kezében harczol, hanem elemekkel is; tüz, viz és föld az ő szövetségesei e helyen.

Amaz önmegalázó alkudozás, a színlett kétségbeesés véghatározata, mind csak arra való volt nála, hogy ellenfeleit jobban tőreibe csalja.

Hogy szól a zene és a diadalének a mezrevári fokról, midőn Karvajoff tábora töredékei futva hagyják el a völgyet!

Az oroszok távozó csapatjai csak hajnalra érték el a hegy bejáratait, mert a hidat elszaggatá az ár, s a hosszabb utra kellett kerülniök. Egész éjjel tartott a rohanó vizár zúgása a völgy mélyében, reggel felé kezdett el csak csillapodni, elhallgatni.

A mint Karvajoff a sikra kiért, épen akkor jött fel a nap. Borzasztó kép volt az, melyre sugárait veté. Az egész síkság a folyam mentében roppant kövekkel beterítve, miket az erőszakos ár mérföldeken át hengergetve oly gömbölyűre csiszolt, mintha esztergából kerültek volna ki; a felhalmazott kő és iszap között jó vitézek és paripák megcsonkított hullái, egymásra torlasztva, és szétszórva a síkon.

A tábornoknak ott kellett a hullákon átléptetni paripáival s a mint végig ment rajtok, kicsordult a köny szeméből.

Karvajoff Szimferopolba érve serege maradványaival, értesült Menczikoff herczeg vesztesége felől az Alma alatt.

Az a szerencse volt rá nézve ebben, hogy félrevonta róla a figyelmet. A szövetséges hadsereg támadása háttérbe szoritá a meséket Mirza Kobul felől.

Szebasztopolban megolvasták Karvajoff jelentését vesztett csatája felől s vállat vonitottak rá. A kormányzó azt az észrevételt tette reá, hogy az érdemes tábornok egygyel szaporitotta az ezeregy éjszaka meséit. Itt is, mint azokban, tulvilági tündérek jönnek a választott herczegek védelmére, kik lehelletükkel seprik el a hadseregeket.

Ennél jobb mesét is gondolhatott volna ki a tábornok.

Mint Alabin féltitokban kibeszélte, Karvajoff rosz élelmezés miatt vesztette el serege két harmadát, a többi mind költemény.

Ez volt a leghihetőbb magyarázat s vizsgálatra már nem maradt idő, mert a szövetséges hadsereg Szebasztopol előtt áll.

Karvajoff végképen kiesett a kegyelemből.

Az inkermani ütközet előtt csak azért folyamodott, hogy mint önkénytes, mint közvitéz harczolhasson az orosz sereg között. Ezt nem lehetett tőle megtagadni. De hadosztályt nem bíztak rá többet, még csak egy káplár allját sem.

Abban az ütközetben ugy harczolt a tábornok, mint illik derék közvitézhez. Tizenkét sebet kapott, mind dicsőséges szuronydöfést, ugy esett el.

Halála használt annyit az orosz nemzetnek, hogy a vesztett ütközet bünét reá lehetett róni. Azt mondták, hogy ő volt az oka az oroszok veszteségének.

A moszkóknál ez a fizetés. Az élve maradók a halottakra róják hibáikat; a szilisztriai kudarcz gyalázatát is egy hősileg elesett tábornok sírjára tették emlékkő gyanánt.

Karvajoff helyét Alabin nyerte el. Még sokra viheti dolgát.

Midőn a szövetségesek Eupatoriát erősiteni kezdték, egy dandár tatár lovasság csatlakozott hozzájuk, egy ifju s egy öreg főnöktől vezetve, kik csodákat beszéltek az oroszok ellen viselt harczaikról.

A komoly angol urak hitetlen arczczal hallgaták e tüneményes dolgokat; néha egyet mordultak félrefordított arczczal: humbug! A laestrigonok földén született férfiak beszédét váltogatva kell hinni.

A jámbor tatárok azonban harczolni fognak, a mig erejökbe telik: nem nagy jóstehetség kell hozzá kitalálni, hányan maradnak meg közülök a harcz végén? El fognak hullani erre arra. Senki sem törődik ő velök.

A jövendő majd megmutatja, van-e még számukra élet a világon?

Tán ki fognak pusztulni egészen a kis paradicsomból, melyet ők természetalkotta várnak (Krim) neveztek el, s akkor mint egy elszigetelt sírhalom álland, a világ minden fajaitól őrzött félszigeten, a mezrevári magány, mint olyan sírhalom, melyből olykor előjönnek a halottak: idegen, ismeretlen alakok, kiknek nyelvét, baját, szomoruságát nem érti senki.

Talán még azután is örülni fognak azon a kis helyen: talán még azután is fognak uralkodásról álmodni: – talán még azután is büszkén fogják mondani egymás közt, hogy az a föld még az ő nemzetük földe, melyet hóditó meg nem tapodott, melynek még Tatárország a neve – egyik bükkfától a másikig?… s a csikósok, a gulyások fogják egymást Mirzának, Khámnak, Kalga-szultánnak nevezni, a miről senkinek másnak nem szükség tudni semmit…

A BASI-BOZUK.

Boldog Biledulgherid pálmaszilva fái alatt heverészett Khaleb Rizlán, a hires heverő.

Azért nevezték hires heverőnek, mert hét számra el tudott feküdni a jó puha homokban, feje alá téve vizes tömlőjét s addig fel nem kelt onnan, a mig abban tartott.

Bevette magát egy csoport pálmaszilva árnyéka alá: a szilvapálma áldott egy fa, rajta terem az egész lakosság esztendei eledele, kenyere, gyümölcse, vaja és méze. Hanem azért Khaleb Rizlán restelt felállni helyéből, vagy egy kicsinyt odább csuszni, hogy az áldott gyümölcsök közül, mik tőle távolabb heverésztek, egyet felemeljen, hanem ha odaesett épen a helyébe a fáról, s megüté őt, jelentvén: „ime Khaleb Rizlán, fogjál és egyél“, más különben ott éhezett a derék férfiu a bőségnek közepette s még azt is megvárta, hogy elmuljék egy egész nap, miután utolsó csepp vizét kiitta, s egész éjszaka nem tudván aludni a szomjuság miatt, nem hogy vizért ment volna a forrásra, hanem reggelig imádkozott, hogy tegyen a próféta érte csudát s töltesse meg az ő angyalaival azt az üres tömlőt azzal a tejédességü nedvvel, a mi a Tubafa szent gyökereiből folyik. Csak akkor kelt fel azután, mikor látta, hogy valójában a próféta angyalai most más dolgokkal vannak elfoglalva.

Csupán azt a különbséget tartotta meg, hogy nappal hason feküdt, állát két tenyerébe téve, s bámulá az Isten-alkotta porszemeket, mily csudálatosak azok és milyen egyformák; oh boldog választott népei Allahnak, kik azon földön laknak, melyen minden porszem nyolczszegeletűre van faragva és szemenkint ragyog, mint a kristály. Éjszaka pedig megfordult és hanyatt feküdt s gyönyörködék a csillagokban, melyek nem oly restek, mint ő, mert egy éjszaka beutazzák az egész világot, egyik végétől a másikig.

Hanem Allah nagy és hatalmas. Van neki szüksége olyan lényekre, melyek sebesen repülnek, és viszont másokra, melyek veszteg nyugszanak, és mindketten az ő nevét dicsérik. Khaleb Rizlán számitotta magát ez utóbbiak közé.

Egy napon jöttek hozzá ismerői, és mondák neki: „Khaleb Rizlán, feleséged haldoklik, téged ohajtana még egyszer látni.“

Rizlán meg sem mozditá állát tenyeréről.

– Mondjátok meg neki, hogy ha igaz hűséges nő volt, meg fog látni a paradicsomban, a hol mind a ketten olyan fiatalok leszünk ismét, mint voltunk menyegzőnk napján; mi szükség neki engem addig látni?

Másnap ismét eljöttek hozzá ismerői és mondták:

– Khaleb Rizlán, feleséged meghalt, el is temettük, ki itatja már most meg a tevédet?

– Bocsássátok el köteléről, felelt Rizlán, majd föltalálja ő a forrást magának s ha igaz állat, visszatalál ismét jászolához; ha pedig nem igaz állat, akkor minek vesződjem én a háladatlannal?

Harmadnap megint uj hirrel jöttek a szomszédok a heverőhöz.

– Meghalt az egyiptomi alkirály, nagy fényes temetése lesz, pénzt fognak a szegény emberek közé szórni, nem jösz-e oda el velünk?

Khaleb Rizlán elébb kinyujtózta magát, azután megigérte, hogy majd imádkozik az alkirály lelkéért, hogy könnyü legyen az, midőn az alsiráth hidján átcsuszamlik; de helyéből meg nem mozdul érte.

Negyed nap azt mondák Khaleb Rizlának a szomszédok:

– Kelj gyorsan Khaleb, jön a Szamum, az irtózatos vihar. Minden állat menekül a pusztáról, jaj annak, a kit kivül talál. Siess hajlék alá.

Khaleb egy kissé gondolkozott, azután megnyugtatá őket.

– Majd a fejemre teritem szőnyegemet s arczom elrejtem a homokba, nem esik bennem semmi kár.

Két napig azután nem beszéltek hozzá a szomszédok, de beszélt az irtózatos vihar, mely égető homokkal besírolta egészen. Khalebnek nagy ürügye volt rá, hogy meg ne mozduljon két napig.

Még tán heted nap is ott aludt volna abban a csendes sírban, ha oda nem jönnek hozzá a szomszédok s a hol a domborulásról látták, hogy ott fekszik, el nem kezdenek beszélni hozzá.

– Élsz-e még Khaleb Rizlán, te hétszer heverő, te föld rozsdája te; mert ha még élsz és meg nem haltál, kelj föl és rázkódjál meg! jönnek a hitetlenek Sztambul ellen, le akarják verni a félholdat a mecsetek-tetejéről!…

… De hátha valóban halva lett volna Rizlán valóságos sírban, nem ugrott volna-e fel ezekre a szókra? nem rántotta volna-e ki handzsárját, s nem rohant volna-e neki minden élő lénynek, a kit elől utól talál, veszedelmesen szabdalva maga körül fegyverével?

A szomszédoknak munkába került megértetni vele, hogy a hitetlen ellenség sem a levegőben nincsen, sem azokban a fákban, miknek Khaleb Rizlán neki rohant, hanem vagyon háromszáz tevejárta mérföldre attól a szilvástól, melyben ők most beszélgetnek.

– Tehát menni kell ellene rögtön, menni kell éjjel és nappal, a mig csak oda nem érünk, a kinek lova van: lóháton, a kinek nincs: gyalog sorban. Én is megyek gyalog, viszem magam a zászlót.

Régi, kopott, szakadozott, kopjás zászlók voltak lerakva a mecsetben, miket a muzulmánok még a mameluk lázadás óta rejtegettek ottan, azokat előhozták a buzgó harczosok, jutott belőlük egy Khaleb Rizlánnak is, azt ő azután le sem tette a kezéből három napig, hanem nyargalt vele egyik falutól a másikig, fellármázott minden lelket, kifogta a lovakat az ekéből, felültette rájuk a fegyverfogható embereket, segitett köszörülni kést, kardot minden embernek, s a piacz közepén, a bazárok előtt beszélt, lármázott, mint egy őrült, kinek az esze megtetszett a prófétának, hogy elvegye tőle; belerekedt, de bele nem fáradt a lázadásba, mig egy nagy zagyva csoportot össze nem terelt maga körül, kik vetekedtek a dühben és elkeseredésben s azokat vitte magával Sztambul felé, vitte arra a nagy utra, melyet lóháton és könnyü szerrel is egy hónapig tart megjárni, hát még gyalog és nehéz fegyverzettel.

A dühöngő csoport faluról falura növekedett; vén, elaggott férfiak, kik fehér szakállukat öveikbe köték, ballagtak karcsu gyermekek mellett, kiknek karja még alig birta emelni a kardot; egy-egy merész apa puskája végére akasztotta a gyékényszatyrot, melyben kis gyermeke aludt, hadd tanulja meg az is jó korán minő hangja van az ágyúnak; izmos meztelen karu földészek, öszvérhajcsárok lóggatták meztelen lábaikat kétfelé öszvéreikről, szurtos dervisek lóstattak a felvert porban, hosszu kantusaik végét karjaikra vetve; kik közt fényes, czafrangos lovagok ügettek nemes arab paripákon jó egyetértésben. A mindenféle alakú ruházat keverékét segíté tarkítani a soknemű fegyverzet: itt szuronyos puskák, kovás sárkányokkal: jó eszközök ütni – régi idők, keresztes háborúk emlékei, hosszunyelű dárdák csüngő czafrangokkal, sarló alakú kardok, jó széles handzsárok az övön keresztülszurva, gerezdes buzogányok és kétélű balták; némelyik annyi fegyvert visz magával, mintha ellenségeinek is akarna juttatni belőlük; más meg egyszerűbbnek találta egy nagy szeget keresztülütni egy furkós boton, vagy egy jó öreg kést dugni az övébe, ugy menni a harczba.

E vihargyűjtötte csoport között üget erősen Khaleb Rizlán, termete alig öt láb magas, ruházatja azt is kevés elfedezni, valamelyik darabjából öltönyének nyilván turbánt csinált, mert az meg több az elégnél.

Hanem azért e legkisebb férfiú vállai emelik a zászlót; ez a sovány, vézna alak szinte összetörni látszik a nagy sulyos lobogó terhe alatt, melyet nyilván nagyobb férfi markába szabtak. De nem kell őt félteni. A vékony, sovány termet óriások erejével bír most s a világ minden kincseért oda nem adná másnak csak egy órára is azt a nehéz zászlót; ölébe veszi, mikor ebédel; – pedig nem sokból áll az, egy zsák pálmaszilva egész úti készülete; – s maga mellé fekteti, mikor aludni megy.

Husz napig utazott a harczos tömkeleg; az első tíz napon folyvást nőtt a száma, a másik tíz napon pedig hasonló arányban apadt; betegen nyomorultul elmaradozott itt-amott, egyesével, párosával a lelkesült népnek fele, ott az utfélen elvánszorgott, elhalt, a többiek mentek odább.

Huszad napra megérkezének Sztambulba. Khaleb Rizlán arcza ragyogott az örömtől, midőn nehéz zászlója alatt a padisáhok szent városát érinték lábai. Levetette volna saruit e szent helyen, ha azok még az úton le nem szakadtak volna lábairól; de megcsókolá azt százszor, arczczal levetve magát a földre, melyet a gonosz gyaurok még akkor nem macadamizáltak.

De hát mi ő neki Sztambul, és mi ő Sztambulnak, hogy ugy örül annak láthatásán? Talán ezek a paloták ő reá várnak? talán nagy hivatalra idéztetett ide, vagy szerencséjét keresni jött bele?

Nincs ő neki semmije Sztambulban, nincs ő neki joga egyébhez, mint a próféta zöld zászlajához, annak a csókjához, annak a láthatásához; ezt kivánja ő és egyebet semmit.

És a többiek is, a kik vele jöttek, nem kivánnak egyebet.

Mikor a próféta zászlaját kitűzik a szerály kapuja fölé, bármely részében legyen a világnak az igazi muzulmán, odasereglik hozzá, s megy utána, a hova az vezeti, és meghal és boldog.

A szent hit harczosai megismerték a világhirű szerályt aranyos kúpfödeleiről s oda tartottak hozzá. Ott leültek a khorkhori szökőkút előtt, megmosva arczaikat abban s várták a Mir Aálem megjelenését pihent lélekkel.

Sokáig várhattak, mig valaki hozzájuk szólt: s nagy fejcsóválgatva nézték, mint járnak a tisztátalan gyaurok a szerály kapuin ki s be, a honnan ők ki vannak zárva.

Ekkor egy csomó softi elegyedett közzéjük; fiatal alkorán tudósok, kik egyenkint összeölelgették a derék harczosokat s tudatták velük, hogy itt hiába várnak; senki sem fog velük beszélni, hanem ők majd elvezetik valamennyit a harczok miniszteréhez, azzal beszéljenek rendén.

A csoport felkerekedett s ment a harczok miniszteréhez.

Ez a hiteszegett férfiu épen akkor a boritalban gyönyörködött, nem is szokott napjában négyszer mosdani, sem a mecsetekbe nem jár; minél fogva nem lehet csodálkozni, ha Khaleb Rizlánnak és a többi egybekavarodott hadfiaknak azt felelte, hogy a próféta zászlaját ezuttal látni nem fogják, mert most nem arról van a szó, hogy minden keresztyént, a kit elől utól találnak, meg kell ölni; hanem ha olyan nagy kedvük van verekedni, épen most indul egy csapat fegyveres férfi a Duna mellékére Omér basához, az majd megmondja, hogy kit üssenek?

A jámbor harczosokat azután körül sem hagyták többet nézni Sztambulban, hanem két zászlóalj rendes, sarkonforgó redif közé zárva, elszállíták Viddinig, még csak el sem széledhettek tetszésük szerint az uton.

Odaérkezve Viddinbe, bemutaták őket a musirnak, a ki épen akkor rosz kedvében volt.

Enni valót kért hadserege számára s a helyett kenyérfogyasztókat kapott.

Hidegen, haragosan kérdezé a mindenütt előretolakodó Khaleb Rizlántól.

– Honnan jöttök?

– Kiki a maga tűzhelye mellől: felelt Rizlán büszke szóval. Onnan jövünk mindnyájan, a hol jó dolgunk volt, és boldogságban éltünk, onnan jöttünk ide.

– No hát kár volt ott nem maradnotok, mert itt semmi szükség reátok.

– Köszöntünk musír: mi nem jöttünk ide rizskásádat fogyasztani, ne is félj meztelen tagjainkra nézni, nem kérünk tőled ruházatot; mi csak ellenségért jöttünk, s ha engeded, ha nem engeded, verekedni fogunk a moszkókkal.

A musir vállat vonított s azt mondá hangosan a mellette állóknak.

– Valóságos „basi-bozuk“ (őrült fejű).

Rajtuk maradt a „basi-bozuk“.

Még az nap átkergették őket Kalafátba, meg volt nekik hagyva, hogy rabolni nem szabad, koldulni nem illik, zsoldot pedig nem kapnak.

Khaleb Rizlán szomorúan gondolt a vendégszeretetlen kalafáti fűzfák között a boldog Biledulgherid szilvatermő pálmáira, miknek gyümölcseért olykor lehajolni is restelt, felmenne most érte még a fatetejébe is, de a gyaurok fáit megátkozta az Isten, azokon csak levél terem.

Egy derék idegen bég azonban megszánta őket, s a mint ott látta az egész kopott sereget egymás mellett szomorkodni, felszólitá őket, hogy csatlakozzanak hozzá; portyázni mennek ellenség földére, majd ott kapnak tán valamit.

Csak egy intés kellett a zavart fejűknek; hiszen ezért jöttek ők oly messze földről, még a kengyelét is megcsókolták a jó derék bégnek, hogy magával vitte őket.

Kinek puska, kinek dárda a vállán, ki lovon, ki gyalog ballagtak a basi-bozukok, átmentek vizen és erdőn; egyszerre két oldalról előtörnek az ellenség lovasai s körülfogják a bég csapatját.

A jó török huszárok, vezérükkel élükön nekivágtak az ellenség gyöngébb oldalának s keresztültörték magukat rajta; a rendetlen basi-bozuk had ott maradt csatába keveredve. Nem hajtottak semmi szóra; a bég hiába kiáltozott nekik, hogy ezt tegyék, vagy azt; hogy négyszöget, vagy hármas sort formáljanak, lépcsőzetben hátráljanak; nem hallgatták, nem értették semmi szavát; dühödten verekedtek ellenfeleikkel; a bég utoljára is kénytelen volt őket ott hagyni s haza menekülni a kalafáti sánczok közé: tudatván a vezérrel a kémjárat eredményét s hogy a jámbor basi-bozukok aligha ott nem vesztek egy lábig.

Hát a mint késő este takarodót vernek, kik jönnek elő a kalarasi halmok felől? a bohó basi-bozukok. Nem hogy ők vesztek volna ott, de még ők fogtak el husz kozákot, a többi örült annak, a mit nem kapott s odább állt.

Az elfogott lovakon ülve, ugy hajták büszkén maguk előtt foglyaikat a táborig s odaküldték őket ajándékba a musirnak, a ki olyan lenézve bánt velök, a ki nem akart felőlük semmit tudni.

A musir rögtön főzetett számukra piláfot s megvendégelé őket, s meghagyá, hogy a basi-bozukoknak ezentul éhezni nem szabad.

E naptól fogva soha sem hagyta ki őket vállalataiból a bég. Khaleb Rizlán és zavart fejűi minden vakmerő vállalatnál vele voltak; a legmerészebb kalandokat ő róluk beszélte a hír s ismerte a táborban minden jóravaló ember Khalebet; azt a rongyos lovagot, a kinek minden tagjából hiányzik egy darab, egy-egy kezén csak három négy ujja, pofája összeszabdalva, összeharapdálva, már szakálla is csak az egyik felén van. Ruhája is erre arra lógg le róla, de hiába is adnak rá jobbat, mert a legközelebbi alkalommal megint ugy összetépeti magát, mintha sasokkal enyelgett volna, s világért fel nem varratna egy szakadást is a csaták emlékéből; ugy szép ő is, mint a sok ütközetben járt zászló – rongyosan.

A csetátyei ütközetben úszott igazán kedvtelései közt a bakarasznyi basi-bozuk. Elébb ágyuval lövöldöztek egymásra az emberek, azután puskával közelebbről: ez még mind nem tetszett neki; később szuronyra jött a sor, ez már valamivel többet ér; de csak akkor áll az igazi harcz, mikor már a szuronyt is elvetette az ember, s egyik kezével megragadja ellenfele torkát, a másikkal szívébe üti a kést, mikor nem néz sem előre, sem hátra, hanem döf, vág maga körül s mindenütt elevent talál, mikor nem törődik azzal, mijét ütik, hol fogták meg, hanem csak azon törekszik, hogy kettőt üssön, kettőt szúrjon máson, addig mig más ő rajta egyet. Hórihorgas muszka óriások teperték a földre Khalebet, de mire fölkelt, még is a muszka volt halva; lovakkal elgázolták a földön, föl sem vette, nem fájt neki semmi, s a mit megfogott, azt el nem eresztette élve.