Ebben a kis ütközetben maguk a basi-bozukok száz orosznál többet leöldöstek s ennek a bizonyságára csata után Khaleb Rizlán leszeldelé a megölt ellenség füleit s egy hosszú zsinegre kötve, ugy akasztá azt nyakába, mint valami drága lánczot, ugy lépett a musir elé; ajándékba adván neki azt a drága ékességet, száz megölt muszka füléből.
A musir pedig ugyanannyi botot veretett a basi-bozuk talpára, tudtára adván eképen, hogy ez nem illik katonához, ellensége holttestét szabdalni; vágja addig, a mig él; a halottnak hagyjon békét.
A basi-bozuk átlátta, hogy a musirnak igaza van, s azután még jobban ragaszkodott hozzá.
Hanem a táborban sok galibát okozott a derék férfiu; ő otthon is basi-bozuk volt: minden uj rendeletre duzzogott, nem lehetett vele parancsolni, a mit fejébe vett, azt keresztülvitte, s nem egyszer hozta parancsnokait azon helyzetbe, hogy nekik kellett engedniök.
Egy ízben diadalmas előhaladás közepett egyszerre megállitá seregeit a musir; senki sem foghatta meg, miért nem üldözi a futó ellenséget. Sok ember sok véleményt ád: végre azt találták ki a török katonák, hogy a musir parancsot kapott a padisah minisztereitől, hogy ne üldözze az ellenséget; azokat viszont a frankok, a gyaurok, az idegenek vesztegették meg, kik nem akarják, hogy a muzulmán nép saját erejétől megverje a moszkót, mert mind egyet értenek vele.
Pár nap mulva ismét jött a rendelet, hogy a seregek vonuljanak vissza.
Itt már nyilt zúgolódás kezdett támadni a táborban, árulást emlegettek a katonák, s a mint a város piaczán keresztül lovagolt a musir: egyszer csak utját állja Khaleb Rizlán s megragadva paripája zabláját, kényszeríti, hogy hallgassa meg, a mit beszél.
– Nem arra musir, hanem előre jőjj! A te kezedben van a próféta országa; átok reád, hogy ha elejted azt. Előtted a dicsőség, hátad mögött a gyalázat, és te hátrafelé mégy-e? Hogyha előre törsz, nincs oly muzulmán, a ki vérét ki ne ontsa érted; ha visszafelé mégy, nincs olyan, a ki le ne köpjön. Ragadd ki kardodat, ne tétovázz soká, reszket az ellenség már neved előtt is, s hogyha árulók ülnek hátad mögött a padisah trónjának zsámolyán, szemeddel ints egyet és egy sem fog ottan ülni, hanem ülsz te minden ozman nemzetek fölött, a hogy megérdemelted.
A musir megveregeté a jó vitéz homlokát s azt mondá neki, hogy csak menjen a maga dolgára, a minek meg kell történni, az már mind rég meg van írva a Thóra hét könyvében, nincs embernek miért bele szólni.
A basi-bozuk azonban nem érte be e válaszszal, hanem kiment a táborba, s elkezdé lázítani a harczosokat, ugy hogy egyszer a vezér azt hallja, miszerint a katonák komolyan csoportosodnak, s azt kezdék hangoztatni, hogy le a miniszterekkel! éljen a musir.
Ez gonosz lázadássá fajulhatott volna el. A musir rögtön kiküldé altiszteit s beparancsolá a basi-bozukokat maga elé.
Már ekkor nem voltak többen nyolczvannál. A többi elvégzé, a miért jött: elhullott a harczban; ezek is tépett vitézek voltak már.
Előttük állt legelől Khaleb Rizlán, most is görnyedve a nehéz zászló nyele alatt, melyről a lobogót ugy lelövöldözték már, hogy csak egy foszlány fityegett még rajta.
– Álljatok rendbe, mondának nekik a musir altisztjei. Nem volt ez kivihető, még csak azt sem tették meg, hogy a lovasok külön váltak volna a gyalogoktól. Ez természetes. Jó barátok, ismerősök szeretnek egymás mellett lenni, beszélgetni; arról pedig nem tehetnek, hogy az egyiknek van lova, a másiknak meg nincs.
Ekkor megjelent a musir egyedül az udvar felőli erkélyen s komoly, elhatározott hangon felszólítá őket:
– Akartok-e rendes csapattá alakulni s magatokat a tábori fegyelemnek alávetni?
– Mi azért jöttünk, hogy harczoljunk, nem hogy leczkét tanuljunk, musir. Viszonza Khaleb Rizlán merészen s a többiek azt mondák, hogy „ugy van!“
Ekkor mást kérdezett tőlük a musir.
Akartok-e visszatérni hazátokba, és elhagyni ezt a földet békeséggel?
– Ne mond azt, musir! Mi azért jöttünk el, hogy harczoljunk, mig Muhamed hite veszélyben van; és a mig háboru van, vissza nem térünk tüzhelyeinkhez.
A musir arcza egészen elsötétült, csaknem könyörgő hangon kérdé tőlük harmadszor, – utolszor:
– Akartok-e másutt harczolni? Albaniában a lázzadó görögök ellen; avagy Anadoliban vitéz hadseregünk között? akartok-e helyőrségül maradni Szilisztriában vagy Rustsukban, vagy akármely dunaparti váradban?
– Mi egyedül veled és melletted akarunk harczolni és nem távozunk innen sehova.
A musir kivonta kendőjét öve mellől s egyet intett vele; azon pillanatban két belső kapuja megnyilt a kaszárnyának, s nyolcz ágyu egyszerre odalőtt kartácscsal az udvar közepére.
Azután ismét becsukódtak a kapuk.
Az udvar közepén csak egy nagy véres halom látszott, mely még vonaglott, mely még hörgött nehány perczig.
De valamennyi közül kilátszott még egy kéz, mely feltartá a harczrongyolta zászlót s kihallatszott egy kiáltás: „éljen a musir!“
A musir pedig szemeit törlé azzal a fehér kendővel.
– Szegény jó fiuk! – Csak olyan őrültek ne lettek volna.
– Képes-e ön kiszívni egy valódi portorico szivart, fiatal barátom? Merhetem önt egygyel megkinálni? Nem olyan szelid biz ez, mint a dajka teje s egy kicsinyt föleszi a szájat; de gyermekkoromban én is igy próbáltam.
– Köszönöm a szivart; dohány füstöt bámulni még nem tanultam; de a kilőtt pisztoly füstjébe nézni igen, s ha ezt ajánlják, azt elfogadom.
– Lelkemre! ez a fiu fogakkal jött a világra!…
.......
Ez a rövid szóváltás a Szebasztopol előtti angol táborban történt, több szórakozás végett összegyült tiszt társaságában, kik egy szép novemberi nap délutánját arra használták, hogy a vizárkokban felszedett hetes sarat kissé leverjék magukról, s megtudják, hogy milyen sebesen halad a világ hátrafelé, azalatt mig ők nagy fáradsággal haladnak előre.
A megszólitó egy élte javában levő katona volt, Egerton ezredes, hajdan sipoy vezér Kelet-Indiában, egy magas, roppant termetü férfi, a kinek csak azért kellett gyalog járni, mert ló nem termett alája; minden öltöny csaknem szétfeszül rajta, s vállai oly szélesek, mint Atlaszé, ki a világot hordja rajtuk. Kemény vonásai sötétek a naptul s veresek a hidegtül, de még sötétebb és veresebb azokon a dacz és büszkeség, mely minden mozdulatát bélyegzi, s könnyen kötekedő elbizottságnak is volna nevezhető.
Az pedig a ki visszafelelt, egy fiatal, csaknem gyermekded katona; tiszti vállrózsával és kardrojttal; s a legszelidebb tej és rózsa-arczczal, nyájas kék szemekkel; kinek még nyakkendője is ugy áll, mintha édes anyja kötötte volna azt meg gyöngéd gondoskodó kézzel; s mintha látná az ember ez arczon azt a gyönge csókot, a mely azt tetszik mondani: „gyermekem éltedre vigyázz; gyermekem, anyádra gondolj, gyermekem meg ne halj!“
Épen jókor jött a gyerkőcz! épen javában dühöngtek a régi próbált katonák, a viharban edzett vitézek, hogy kormányuk satnya ifjonczokat küldöz közéjük tiszt-társakul, kiknek egyéb érdemük sincs rangjaikra, mint a tiszti patens, melyet pénzen vettek, a midőn épen odavetődött ez ifju arcz, ki mint látszék, csak most érkezhetett, mert egyenruhája még egészen tiszta volt, és inggalléra fehér.
– Ez a kölyök tetszik nekem; szólt Egerton ezredes, midőn az ifjoncz kipirult arczczal odább ment. Meglássátok, nagyon hamar öreg ember lesz belőle.
– Hogy érted azt? kérdé tőle egy másik tiszt.
– Értem öreg ember alatt azt, a ki közel van a halálhoz. A ficzkó azok közül valónak látszik, a kik azért jönnek háboruba, hogy a legelső ostoba golyót, mely emberét keresi, elkapják.
– Ne féltsd tőle; vigasztalá, egy hórihorgas irlandi tüzértiszt. Majd megszelídül, ha egy granátot hall a feje fölött elfütyülni, egy ilyen tüzes bibiczet, a mi a levegőben sipolva keresi a fészkét, a hova leszálljon, s ha egy pár bombát hallott szétpattani, visszakérezkedik nagyhamar édes anyjához.
– Annyi sem kell neki, vágott közbe egy utászszázados, kinek mindenféle szinü volt már a kabátja a soknemű sártól. Álljon ki csak egy éjszakát a futóárkokban, mint előőrsi tiszt; majd mikor térdig belefagy a sárba, s az ázott ruha crystalizálódik rajta, mintha czukorral volna kandirozva, tudom sírva emlegeti az öregtáti kandallóját.
– Már most képzeljen magának az ember egy ilyen gyereket az ütközetben, szólt egy sebhelyes lovas tiszt mind ezekhez; – a hol ember ember ellen kell küzdeni, a hol szuronydöféseket és kardcsapásokat osztogatnak, mi lesz ott egy ilyen tacskóból, a ki most szökött meg a tanár skutikája elől?
– De ki fogja meg szegényt, ha egy olyan zivatar kerekedik, mint a minapi volt; tréfálózék a tábor legvigabb vitéze, Brownie; – szegény kis fiut elkapja a szél s a tengerbe viszi, ha meg nem kötteti magát valami ágyuhoz…
A tisztek még azután sokáig tréfálóztak egymás között a fiatal vitéz felett s mindnyájan abban egyeztek meg, hogy majd elvárják, meddig állja ki a sarat? Az első héten kétségtelenül benyujtja elbocsáttatását, vagy futárnak küldeti magát haza lord Raglan időjárási tudósitásaival, vagy leghizelgőbb esetben, mint marodeur jut Balaklavába, a derék miss Nightinghale ápoló kezei közé.
* * *
Rút, gyalázatos éjszaka következett e napra, az eső szakadt egész hajnalig, hajnalban azután neki kerekedett egy hideg északnyugati szél, mely keresztül-kasul járta a sziveket és köpenyegeket, s reggelre csonttá fagyott minden sár; a derék katonák pedig a vizárkokban, kiket tiz óra hosszat lucsokká áztatott az ónas eső, olyan szép ragyogó mázt kaptak felöltönyeikre jégből, mintha csakugyan czukorral volnának candirozva. A köpönyöget nem facsarni, hanem törni lehetett, s a kinek csizma volt a lábán, annak olyan volt a lába, mint az elefánté a ráfagyott sártól.
– God bless us! dörmögé magában az irlandi tüzértiszt, sarujait ütögetve egymáshoz. Most szeretném csak, ha a pater itt volna s beszélne valamit a pokolról; az is adna valami meleget. Csak legalább fűteni lehetne!
Ezt a fütés szót ágyuira érthette; a jó keresztyén! maga fázik és mégis ellenségeinek akar fűteni.
– Valjon mi lehetett a tacskóból? mormogá unalmában. No az, tudom, hogy belefagyott a sárba, ugy kell kiolvasztani belőle. Ezóta nyilván a beteg rovásra iratta magát. Szegény fiucska, nem tudom huzott-e valamit az orrára? Sajnálom, ha az orra megveresednék, vagy épen lefagyna.
Reggelfelé elkezdték az ambulenceok sorba szedni az éjszaka megbetegült katonákat a víárkokban. Ez igazán gonosz éj volt: egyik szekér a másikat érte. Cholera, hagymáz és tüdőlob tizedelte meg a katonákat; a kinek csak keze lába fagyott el, az még ott maradhatott bátran.
– Valjon szegény kis suhancznak ki főzött ma theát, ha a gyomra megfájdult? tünődék magában tréfásan a tüzér, a mint a számos beteghordó szekeret végig nézte. Ha tudná ezt az édes mama otthon!
Nem soká kellett azonban tünődnie aggodalmai tárgya felett, mert az nagy bámulatára saját maga jött eléje, még pedig tulajdon lábain; arczai igaz, hogy pirosak voltak a hidegtől, de orra épen nem volt lefagyva, sőt még csak shawl sem volt tekerve nyaka körül, hanem a tegnapi könnyü nyakkendő volt rajta csokorra kötve, mely kétfelé engedte válni ingelejét, ugy hogy fedetlen melle egészen kilátszott rajta. Különben semmi változás sem látszott az urfin, a patent sáron kivül, melyet Balaklava et comp. ingyen liferál a szebasztopoli összes tábornak.
– Egerton ezredes kéreti önt magához: szólt az ifju tiszt a tűzér parancsnokhoz, tiszta csengő hangon.
Valóban, még csak el sem volt rekedve.
– Ön a víárkokban tölté az éjet? kérdé csodálkozva a tüzértiszt.
– Ott.
– Önöknél nem esett az eső?
– Esett.
– Fújt.
– Nem találja ön, hogy hideg van?
– Nem.
– Talán mégis jól tenné, ha ingelejét összegombolná.
– Szükségtelen.
A két dalia ezalatt haladt egymás mellett, a fiatal hadnagy látható könnyüséggel, mely ruganyos léptein, szabad lejtésén észrevehető volt; a tüzér pedig azzal a nehézkes czammogással, a mivel szokott az ember télen nagy botosokban, hosszu köpönyegben, kiállott lábakkal járni.
A tüzér csak azért is beszédet kivánt kezdeni, hogy társa ne járjon olyan sebesen.
– Uram! Ön igazán nem fázik?
A fiatal tiszt mosolygott. Olyan jól illett piros gyermekded orczáihoz ez a mosolygás.
– Legkevésbbé sem. Ez még nagyon szelíd időjárás.
– Köszönöm; mit nevez ön akkor kemény időnek?
– A milyen például Uj-Seeland, és a Behring öböl tájékán szokott lenni.
– Volt ön ott?
– Igen: a mult évben, a Franklint kereső expeditióval, mint önkénytes.
Ez már magasabb véleményt adott az ifjoncz felől. A ki azon utat önkénytesen megtette, az tul van a jégpróbán. Annyit meg kellett neki engedni, hogy a hideget kiállja. No de még ettől a tulajdonságtól nagyon messze van a jó katonáig. Ahoz még személyes bátorság, testi erő, ügyesség, hideg vér és több efféle szükséges. A tüzér elhallgatott s vigasztalta magát azzal, hogy ennyi kelléket még sem szerez valaki tizenhat éves korában.
Nem sokára odaértek Egerton ezredeshez, ki a víárkok mögött göröngyökből alkotott barlangban ült több közelből való tiszttel s azt a napi parancsot közölte velök, hogy miután épen most érkeztek jó füstölt cervelat kolbászai, azokat őneki hevenyében siessenek elkölteni, obligat rostopsin és arak-kortyocskák mellett.
A parancs egész készséggel lőn végrehajtva, a fiatal tisztecske kivételéig, ki azt állitá, hogy ő napjában csak egyszer szokott enni, akkor is csak vizet iszik.
Képzelhetni azt az óriás kaczajt, a mi e szavait kisérte.
– Teringettét, ifju ember! ugy önt el fogja fújni a szél! tréfálózék az egyik tiszt.
– A nem evett és nem ivott katona rosz katona, monda a másik.
Egerton maga is híjába tett neki különbféle toasztokra ajánlatokat, a hogy szokták fiatal embereket az ivásra rávenni; hogy igyék a házi gazdáért, igyék Szebasztopol bevételeért, igyék a legkecsesebb királynőért.
– Igyék hát ön a szeretőjeért! kiálta végre az ezredes, unszolva a tele pohárral.
Az ifju még jobban elpirult.
– Nincs szeretőm.
– Szép azt eltagadni, de a nyitott ingelő elárulja, hogy ott valamit visel. Nos? nem valami zsinor látszik ott ki, a min valami medaillon csügg, a miben ismét valami szép arczkép van rejtve: vagy csak nem visel ön amuletet a nyakában, mint az oroszok és francziák?
Az ifju tiszt habozni látszott feleletében.
– Semmi kitérés! riadt rá az ezredes. Egyenes válasz. Arczkép vagy nem arczkép?
– Igen. Arczkép. Válaszolt az ifju. Anyám arczképe.
Mindenki megilletődött. Milyen gyermek! még sem inni sem szivarozni nem tud, s nők közül csak az anyát szereti még, s már ide jött férfi-sorban verekedni. Még nem is tudja mi az élet? s már eljött megtudni, mi a halál.
Azután békét hagytak neki s nem kinálták többet semmivel. Az érzékenyebbek már nem haragudtak rá, hanem sajnálták; és sajnálatból szidták a kormányt, hogy minek enged ilyen gyermekeket a mészárszékre jönni.
* * *
Három nap és éjjel nem lehetett a víárkokban levő sorezredeket felváltani. Az angol sereg minden része ugy el volt foglalva minden ponton, hogy senki sem pihenhetett három nap; kivéve azokat, a kik kidültek a sorból holtan vagy betegen.
Harmadnap annyi könnyebbségük volt, hogy fele az őrcsapatoknak talpon maradt; az alatt, mig a másik fele lefeküdt.
Lefekünni! Mindazon jók között, miket a természet édes anyai keze az emberrel éreztet, ez a legkedvesebb eszme. Elhagyni ezt a bizonytalan állást, melynek csak az a czélja, hogy a fejet büszkén magasra tartsa, átengedni a testet a maga vonzalmának a föld felé, s nem viselni gondját egymás segitségére bizott tagjainknak. Gondolj reá, te ki olvasod e sorokat ruganyos ágyadon fekve, enyhe takaród alatt, könnyü éji öltönyben, takart lámpa világánál, hogy egészen más dolog az: lefekünni a fagyos iszapba, átázott nehéz öltözetben, a hideg télszaki szél dühödt orditása mellett, a fáradt fejet lehajtani egy darab kőre, mely a sánczépitésből fennmaradt, és azután hallgatni a bombák fütyölését, a granát rekedt búgását, s fel-felébredni egy szétpattanó bomba csatajára, a riadót verő dob pörgésére, az éji cseltámadások nyugtalanitó zajára: nehány pillanatig hallgatni, hol ölt meg a bomba valakit a szomszédok közül? huzódik-e közelebb a riadó? s azután ujra kezdeni ismét: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben“ egyik kéz a sziven, a másik a kardon ujra elalunni a távozó dob robaja mellett és álmodni csendes kandallós szobáról, a hol gyermekek, leánykák ülik körül az agg vitézt, ki beszél nekik rémdolgokról, a mik sok – sok év előtt történtek vele Szebasztopol ostrománál.
Az éjszaka második felében a fiatal tiszt osztálya ment fekünni…
Egerton ezredes másodszor járta végig az őrvonalakat. Az első izben, éjfél előtt, világosan megismeré az ifju hadnagy csengő szavát a sötétben, mely kérdéseire felelt.
„Ébren van a gyerkőcz! valjon soká fogja-e még kiállani?“ gondolá magában.
Másod izben hajnal felé volt már az idő, midőn az ezredes azon lovagolt. Nem kellett neki kérdezősködnie a gyerkőcz után. Ott feküdt az, a hol éjfél előtt állt; egyik karját feje alá tette, az volt a vánkos, a másikat szivére tette, az volt a paplan.
– Teringette suhancza! dörmögé az ezredes; – épen mint az arab mesékbeli dzsin az egyik fülére lefekszik, a másikkal takarózik. No nézd! még csak köpönyeget sem takart magára!
Pedig oly hideg szél fújt, ugy keresztül kasul járta az embert.
Az ezredes leszállt a lóról s nagy prémes köpönyegét levetve nyakából, ráterité azt az alvó ifjura.
– Ostoba suhancz! dörmögé magában: azt szeretném, ha elfagyna keze lába.
És szépen betakargatta kezét lábát a bundás köpenyegbe.
* * *
Azt tartják, hogy a változatosság kellemetes. Talán mégis a Szebasztopol alatti téli éjszakák változatossága nem volt az.
Egyik éjjel ugy szakadt a zápor, mint Nóé idejében, akkor azt kivánta minden ember, hogy bár inkább megfagyna. Másik éjjel azután megfagyott ugy, hogy a földre letett puskát nem lehetett felvenni, s az embernek a bőrét levette a tenyeréről a kardmarkolat vasa, akkor aztán mindenki azon csudálkozott, hogy bár ne lenne ilyen nagy fagy. Az is meghallgattatott. Jövő éjjel megenyhült az idő s támadt akkora köd, hogy az ember fuldoklott benne, s még a sötétséget sem láthatta tisztán. A zugolodó emberi elme, melynek semmivel sem lehet kedvét találni, ekkor ismét arra fakadt, hogy bár inkább harcz és háboru volna az utálatos köd helyett és vesznének el az emberek golyó és szurony által, mint e dohos levegő-iszaptól.
Még ez a kérésük is meghallgattaték.
Abban a legsürűbb ködben nagy csendesen lopózva megközeliték az orosz csapatok az angolok víárkait; s mikor azok legjobban imádkoztak egy kis felviditó véresőért; felrohantak sánczaikra „ime itt van!“
Mielőtt egy lövést tehettek volna az őrök, le voltak rántva a sánczokról nyakukra hurkolt pányvákkal; a fanaticus orosz had szuronynyal rohant be a víárokba, ledöfve az álmaikból ocsúdókat, kik a halálra ébredtek.
Percz mulva őrült irtózatos harcz támad; az angolok az első rémület után a kétségbeesés dühével fordulnak megtámadóik ellen; nem ér senki rá a lövésre; szurony és kard csattog mindenütt, és a megforditott puskaagy dolgozik; a szitok a bőszült káromlás közül rémségesen hangzik elő egy-egy legyilkolt hosszu halálorditása, ki még a földön fekve küzd a testén keresztül döfött szurony ellen; nem tudni: angol-e vagy orosz?
A zaj, a harczi lárma azonban mindig terjedtebb lesz; az oroszoknak sikerült tért foglalni; a bőszült hurrah kiáltás bizonyitja, hogy egy árokból már kivetették az angolokat.
De a másik árok szögelletében valami fentartja őket. Ott egyetlen veszedelmes férfi harczol, hátát a szögletnek vetve s véres fővel fektetve le a közeledőket. Ki e gonosz ember?
Négyen öten rohantak már reá szegzett szuronynyal és szent Mihály nevével, nem fogott rajta sem a szurony, sem az arkangyal neve.
A vezénylő orosz tiszt jól tudja, hogy az a harczoló férfi Egerton ezredes. Kémeitől azt eleve megértette.
– Adja ön meg magát ezredes! kiált rá a víárok tulsó oldaláról; én Kozakoff ezredes vagyok.
– Örülök, hogy van szerencsém: viszonzá Egerton ezredes. Tessék hozzám közelebb jönni.
S hogy könnyitse neki a közelitést, levágott megint egy oroszt, a ki előtte alkalmatlankodott.
– Kénytelen vagyok önt elfogni uram: kiálta a támadó.
– Nehéz leszek. Tréfálódzék Egerton a halálos viadal közepett; két mázsa és ötven font vagyok s a kardom is nyom valamit.
S ugy szórta az élczeket és a halálcsapásokat jobbra balra, mintha vig tekeasztal mellett volna, a hol háborut (a la guere) játszanak.
Az oroszok azonban a sánczárok tulsó felét kezdték megmászni, melynek Egerton támaszkodott s ha oda sikerűlt felkapniok, szuronynyal őt könnyen ledöfhetik.
Az ezredes látta jól, hogy már két katona felkapaszkodott s egyik gyorsan közelit felé. Ezen bizonyára nem lehet segiteni, hanem azért megadásról szó sincs.
Abban a pillanatban nagyot ordit a felkapaszkodott orosz s fejtetőre bukik le az árokba; a másik még ráér visszafordulni; csak azért, hogy ő meg hanyatt essék alá.
A szomszédból segitség érkezett. A tiszt legelől: mindkét ellenfélt az ő kardja sujtotta le; a víárok innenső fele egy percz alatt le van tisztítva, a kik oda felkaptak, azok sírt találtak ottan.
A segélyül érkezett tiszt gyönyörüen harczol; ugy veti magát a szuronyok közé, mint egy chinai jongleur, ki az éles kések közé szökik; egy percz alatt tiz csapást fog fel és ad vissza kardjával, itt hátrakapja magát, amott félrecsúszik; aláfurakodik a hosszu puskacsőnek, s mikor jobbja kifáradt, balkezébe kapja a kardot, s ugy harczol tovább.
– Akárki fia légy, derék legény vagy! kiált rá Egerton, s most már egész testével neki feküdt az ellenség tömegének.
Az mindinkább tért kezd vesziteni; az angolok visszanyomulnak a víárokba, s a tulsó sánczemelvényen hangzik Kozakoff vezényszava: „czélozz!“
– Kapd le a fejedet! kiált Egerton a merész ficzkóra, ki az átelleni sánczról most verte le az utolsó ellent.
Dehogy fogadott a szót. Ott maradt állva s midőn Kozakoff tüzet parancsolt, Egerton meglepetve ismerte meg a percznyi villanásnál a gyerkőczöt.
Meg sem bukott az a lövés elől; egy golyó sem találta, pedig lőttek reá százan.
– Előre fiam! kiált a gyerkőcz a lövés után s második lövésre már nincs ideje az ellennek, hanyatt homlok verik azt vissza s Kozakoffnak csak az az egy szerencséje van, hogy két mázsa ötven font teher mellett nem lehet az ellent sikerrel üldözni, különben az angol fogná el most őt; de utána kiáltá, hogy vissza fogja adni a szives látogatást.
Az ezredes és a gyerkőcz csak a táborvonal mögött találkoztak ujra. Egerton megszoritá az ifju kezét, megszoritá azt melegen és hosszasan: egyebet nem is szólt hozzá: hanem Egertonnál nem is volt a kézszoritás puszta gymnasticai gyakorlat.
* * *
A gyerkőcz e nehéz hónapok lefolyta alatt valódi kedvencze lett a seregnek. Mindenféle hizelgő névvel felruházták: a kölyök! a suhancz! a tacskó! igy nevezték egymás között még a közkatonák is, és azt minden ember tudta, hogy ez a kölyök a hadsereg legelső hőseinek egyike.
A legmerészebb hadivállalatokhoz őt választották ki a vezérek s ha valamire azt mondta valaki, hogy az lehetetlen, ezt válaszolták: „rá kell a tacskóra bizni.“ Annak nem volt semmi lehetetlen.
Azt kikerüli minden golyó, azt nem fogja a fegyver, az a tenyerén elsütheti az égő granátot, még sem sérül meg bele; a ki annak a háta mögé áll, biztos helyen van, mintha sáncz mellett állana.
Bizonyára nagyon buzgón imádkozik érte odahaza valami szerető édes anya, annak az imája fordít el fejéről minden veszedelmet.
April utolsó napjaiban, midőn tiz napi bombázás után a szövetséges seregek annyira czélt értek, hogy eljutottak oda, a hol kezdték, egy estve oda hivatta magához Egerton ifju barátját.
– Gyermekem, az éjjel látogatóba megyünk. Régen tartozunk vele s még azt találják felőlünk mondani odaát, hogy nem vagyunk udvariasak, ha vissza nem adjuk. Reménylem, hogy velem fogsz jönni.
– Szivesen.
– Minden kész az indulásra; csak azt várjuk, hogy teljesen besötétüljön minden, akkor indulunk. Hozod-e a revolvereidet?
– Nem hozom. Kár lenne sokat lövöldözni.
– Igazad van. Tehát csak karddal és szuronynyal előre. Most sem iszol még? Talán egy hajtás cognac még jobban felmelegitene. Sajnálom, hogy ezt meg nem ismered.
– Rá érek még. Felelt az ifju könnyü szivvel.
Egerton gyöngéd szánalommal tekinte rá. Szegény gyermek. Az igaz, hogy még ötven évig is elélhet; hisz csak most kezd a szakálla pelyhedzni, elég ideje van még!
Az éj eltakarta a nappal rombolásait. Zöld mezők és véres mezők, eleven emberek és halottak szépen elfeketültek az éjben; a koronkint megdördülő ágyu világa csak egy perczig tart, az nem háborítja az éjszakát.
Az orosz védművek és az angol támadási vonal között fekszik egy kettős földsánczolat, melyet az oroszok toltak előre az angol tűztelepek ellen.
A holdvilágtalan éjben az ostromlók egy erős csapatja közelít e sánczolathoz a legnagyobb csendességben.
A herculesi Egerton és a hős gyerkőcz a vezetők. A katonák mindegyike jól tudja, hogy az véres munka lesz, mert a legelszántabb két vitéz áll élükön. Égnek a harczvágytól.
Senki sem veszi észre közeledésüket.
Az első sánczolatban mindenki mélyen aluszik a fáradalmas nap után, csak az egyes piquet őrök járnak kelnek a sánczfokon.
– Engedjétek őket jobbra balra haladni; susognak a vezetők csendesen.
– Most két kézre a fegyvert, előre a szuronyt! csatára!
Mint a lesben állt oroszlán, szökik fel a sánczolatra az angolok előcsapatja, a szuronyokat a földhányásba döfték, azokra hágva, másztak fel a gátra; egymás vállaira állva, adták a legelső szuronydöfést, mely a felriadt orosz őrseregnek volt szánva.
– Rajta fiam! kiálta Egerton, mint könnyü gyermeket hajitva fel a sáncztetőre ifju barátját s következő pillanatban, utána emelve roppant termetét: a széles kard fogai között.
– Itt vagyunk, Kozakoff ezredes, kiált az angol mennydörgő hangon. Le van róva a látogatás.
A sáncztetőn egy magas orosz hadfi harczol elkeseredetten a gyerkőcz vitézzel, kinek heves csapásai hátrálni kényszeritik.
Egerton sajnál a vitába elegyedni, s más felé forditja fegyverét.
– Végezd fiam a magadét.
Az angolok egy pillanat alatt elfoglalták az első gátnát, az orosz sereg hanyat homlok rohan vissza. A két vezér, ki jobbra balra vágott utat magának, a gátna tulsó oldalán ismét összejön. Az oroszt két felől kiszorították az első sánczból a második sánczolatba, s most egy pillanatra megölelik egymást, hogy folytassák a munkát.
A második sánczolatból egyszerre egész sorlövés fogadja az ostromlókat.
– Csigavér! kiált Egerton, szétcsapva a szeme közé omló füstöt: előre gyorsan! A midőn a gyerkőcz egyszerre odadül keblére, két kezével öltönyébe kapaszkodva.
– Mi bajod fiacskám! kiált az ezredes s rátekint a gyermekre.
Az még akkor mosolyog, még arcza piros, még sehol sem látszik a seb; de egy pillanat mulva kiszökik kebléből a piros forrás, az élet forrása, s borzasztó elnézni, ezen egy pillanat, hogy átváltoztatja egyszerre az arczot, hogy lesz az fehérré, hogy törli le a délczeg mosolyt róla valami hideg kéz.
Mint kedves csecsemőt ragadta őt karjára az ezredes s rohant vele a sáncz mögé; midőn letette ott, már hervadt volt a szép délczeg ifju, mint egy letört virág.
– Kedves fiam! fáj-e nagyon? kérdezé Egerton, könyekkel szemében.
– Anyám, édes anyám; suttogá a gyermek és félrehajtá fejét. Ugy halt meg.
Midőn az ifju leroskadt a lövés után, azon pillanatban látta Egerton, hogy az iménti magas orosz tiszt ott a sánczon vállára veregetett egy volhynski vadásznak s mondá:
– Nagyon jól volt.
Most felvette kardját és ment az embert felkeresni.
Az emberirtó sortüz közepett hatolt fel a sáncz tetejére. Mint a kaszált fű, omlott előtte minden élő. Kardcsapásait nem volt képes feltartani fegyver.
Azt az embert kereste ott, és rátalált a harcz tömkelegében.
Kétszer lőtt az reá revolver pisztolyával oly közelről, hogy egy falevelet el kellett találnia. Egerton nem érze semmit.
Vannak fenevadak, miket nem ér semmit ugy meglőni, hogy a golyó keresztül kasul járjon rajtuk; ha csak bizonyos helyen nem találják őtet, a vett halálos seb után is megölik még a vadászt.
Egerton kardja földre teriti az oroszt egy csapással… Ezt meg nem gyógyitja senki.
– Ez is jól volt! hörgé az ezredes, és azután még egyszer megforgatá kardját feje körül s lerogyott a porba.
Csak annyit hallott még, hogy az angolok diadalt orditottak.
E kedves zene mellett kilehellte lelkét.
Minthogy ez az elbeszélés kissé borzadalmas természetü, előre is figyelmeztetek minden gyöngébb szivü olvasót, hogy ha teheti, hagyja ezt egészen olvasatlanul; ha pedig már pénzében van a könyv, mint az oláhnak a szappan, legalább annyit tegyen meg, hogy ne olvassa este lefekvés előtt, mert én nem akarok azután gonosz álmai felől magamra terhes felelősséget vállalni.
Azt is mondhatom pedig, hogy ez valóban megtörtént dolog s hogy ilyen sokáig tudtam vele hallgatni, az csak titoktartásomnak válik becsületére.
Még akkor igen fiatal ember voltam, kezdő novellairó, s miként nyomtatásban kijött büneim tanuskodnak róla, nagyon hajlandó a földfeletti mysticus eszmék követésére; rejtélyes történetek, borongós sejtelmek, végzetes események el tudtak magukkal ragadni; kevesebb szakállam, de több hajam, kevesebb tapasztalásom, de több hitem volt, mint most: és ez akkor ugy volt jól, most meg igy van jól.
Tehát igen fiatal ember voltam még, a midőn egy kirándulás alkalmával egyes egyedül jutottam éjszakára egyikéhez művelt főurainknak, kit ismeretlenség okáért csak egyszerűen Gábor urnak fogok nevezni.
Látásból hallásból ismertük már egymást, utazó voltam, elesteledtem, ő pedig házi gazda és az útfélen lakott; nekem szállás kellett, neki kastélya volt; mind ez elég jogot adott arra, hogy magamat beszállásoljam hozzá; ki is igen szivesen fogadott; különben is a vendég nem volt nála nagy ritkaság.
Gábor ur egy kissé abban a hirben élt, hogy szeret különczködni, volt könyvtára és olvasott, egy szobája tele volt mindenféle kitömött állattal és madárral, miket maga lövöldözött, s miknek a neveit is tudta, volt becses képtára, értékes régiségei, és ő maga sokat foglalkozott gépekkel, nem ugyan olyanokkal, a mik valami gazdasági haszonra valók, hanem a mik tisztán mulatságos meglepetésekre voltak szánva! például, hogy az ajtóban álló vasember, a mint valaki az ajtót kinyitja, rögtön felemelje fegyverét s a mint beteszi, ismét tisztelkedve lebocsássa, a mi által a gyöngébbszivü látogatót majd a nyavalyával törette ki; az álló asztalban titkos klarinétok fújtak el mindenféle nótát, mikor valaki rákönyökölt, s bizonyos székekről fel nem lehetett kelni, ha az ember rájuk ült, ugy megfogták.
Ezekről az ártatlan tréfákról magam is hallottam többször beszéltetni s készen voltam rá, hogy nem leszek általuk meglepetve; azonban Gábor ur nem is producálta előttem e tréfákat; igen komolyan beszélt velem, könyvtárába vezetett; megismertetett igen érdekes és valóban nagybecsü kéziratokkal; megmutogatta fegyvertárát, pecsét-gyűjteményét, mikhez igen érdekes historiai adatokat tudott elregélni: én megkértem, hogy engedje meg, miszerint ez adatokat magamnak feljegyezhessem.
– Szivesen, csak tessék: monda ő egész udvariassággal s gyönyörüségét látszott benne találni, hogy jegyezgetem én, a mit ő beszél hajdankori hősökről és delnőkről, kiktől itt meg itt maradt meg az a sarkantyú, meg az a félczipő, a mi itt előttünk áll.
Minő gazdag történelmi kútforrás! Valóban nem volt okom megbánni, hogy idejöttem.
Gábor ur különösen megelégedhetett érdekeltségemmel, melyet elmondott adatai irányában tanusíték; kifogyhatatlan volt újabb, meg újabb érdekes történetkék elbeszélésében.
Ilyen mulatságban töltöttük el az egész estét.
Vacsora felett magunk voltunk egy uradalmi felügyelővel és egy titkárral, a kik azután ismét eltávoztak, s Gábor urral egyedül maradtunk.
Ő a góth szobába rendelé áthozatni a theát, mely mellett még egy órácskát elbeszélgetheténk: azaz, hogy ő beszélt, én pedig hallgattam.
A góth szoba az épület legszélső szárnyterme volt; tulajdonképen ódon bútorairól nyerte ezt a nevezetet; s egy pár középkori fülkéről, a mik valami góth idomzatot képviseltek.
A középen tágas kandalló volt megrakva pattogó hasábfákkal, mellette kényelmes karszékek és pamlagok, mikre leheveredtünk, csendesen szürcsölgetve a füszerillatu pecco nedvét.
A kandalló melege, a késői idő, meg az úti törődés, megvallom, annyira elálmosítottak, hogy egy párszor azon kaptam magamat, miszerint semmit sem hallok kedélyes gazdám beszélgetéséből s fejem határozottan a pamlag vánkosa felé huzódik.
Gábor ur észrevette ezt az állapotomat s mosolygva monda:
– Ön, ugy látom, hogy álmos is már.
Nem volt okom őszintének nem lenni.
– Bizony én akár itt e helyen elaludjam.
– Azt pedig nem tanácsolnám; szólt Gábor ur komoly arczczal; ez a szoba nem igen jó hírrel bir az idegenek előtt, kik valaha benne megháltak.
Ez a szó kezdte az álmot elverni szemeimről.
– Tán kisértetek látogatják?
– Sőt benne laknak, és láthatók éjjel nappal.
A kiváncsiság egészen éberré tett. Kezdtem széljel tekinteni.
– No, kisértet név alatt ne képzeljen ön magának valami lepedőben járó lánczos rémet: a mi itt van, az igen egyszerü és kézzel megfogható tárgy. Van kedve talán megnézni?
Hogy lehet ilyet még kérdezni is!
Rögtön talpon álltam; hol van az a kisértet? hadd látom.
Gábor ur egyik fülkéhez vezetett, mely zöld szőnyeggel volt lefüggönyözve, s itt a függönyt félrevonva, két koponyára mutatott, melyek egy gömbölyü üveggel voltak betakarva s elég csudálatosan egymásnak háttal fordulva.
Ilyesmit láttam én már máskor is, s nem voltam hajlandó bennük valami kisértetszerüt elismerni. Emberi csontmaradványok; csak annyira félelmesek, mint egy kihúzott fog; a mitől senkinek se jut eszébe megijedni.
– Ez a két testvér koponyája, két Kálmánffy grófé, kik hajdan ez uradalom birtokosai voltak, s e kastély egy részét is épitették. Nagyon tragicus életük volt. Szüntelen ellenségeskedtek egymással; s czivakodtak a kastély birtokán; egyszer azután az öregebbik kibékülés szine alatt meghívta magához testvérét, s mikor az leitta magát erős boraitól, mámoros álmában egy hosszú szeget veretett a fejébe. A szeg most is itt van. Később egy szolgája, ki részes volt a büntudatban, elárulta a bátyát, mely miatt őt is lefejezték; testét szokás szerint elásták a vesztőhelyen, de levágott fejét megengedték haza hozatni a családi sírboltba, hova a sírboltőr az orozva meggyilkolt testvér csontjait is eltakaritá. Egy fülkébe oda helyezte egymás mellé a két testvér-főt; még pedig a két halálos ellenséget, a kik életükben soha sem türhették egymást, arczczal egymás felé fordítva. Egyszer azonban, a mint valami dolga miatt ismét le kellett mennie a sirboltba, megdöbbenve látta, hogy a két testvér feje egymásnak viszásan van fordulva. Az ember nem volt nagyon ijedős, sokat foglalkozott emberi csontmaradványokkal; azt hitte, valami vándor patkányok tehették ezt a változtatást a koponyákban, s ismét összeforditotta őket arczczal. Másnap újra lement őket megtekinteni, ismét meg voltak fordulva, tarkóval egymás felé.
Ez igy tartott heteken át, az ember minden nap összeforgatta a koponyákat, és azok minden éjjel elváltoztatták helyzetüket, utoljára a sírboltőr egészen belebetegedett, elkezdett fogyni, mélázni, mig egyszer a fiatal káplán komolyan kérdőre fogta, hogy mi lelte, mi nyomja a szivét?
A vén cseléd reszketve vallá meg neki a kisértetes titkot, mely miatt már maga is csaknem kisértetté változott egészen.
A lelkész felvilágosodott ember volt, meg akará nyugtatni a babonás embert gyötrelmes tévedése felől s e végett maga lement vele a sírboltba, az állitott csodát megtekintendő.
A két fő akkor is tarkóval volt egymásnak fordulva, és a cseléd esküdött rá, hogy ő tegnap estve is megforditva helyezé őket egymás mellé.
– Az lehetetlen, szólt a lelkész. Az élettelen testnek nincsen akarata. Ez nem más, mint két csontdarab, velő nélkül, izmok nélkül, a mi magától nem mozdulhat.
S hogy szavait annál nyomatékosabbakká tegye, megfogta az egyik koponyát, hogy azt felemelje és megmutassa a kétkedőnek, miszerint az csakugyan mozgásra képtelen tömeg.
Abban a pillanatban ugy megharapta a koponya a lelkész kis újját, hogy az alig birta azt fogai közül kiszabadítani.
A sírbolt azontúl zárva maradt, s a cseléd nem sokára meghalt ez eset után; a lelkész pedig késő vénségeig viselte a harapás nyomait kis újján.
Az eseményt titokban hagyták, s elébb nem is tudta azt meg senki, mint midőn én az uradalom régi levéltárában kutatva, megleltem a kérdéses lelkész naplóját, melyben ő az egész eseményt leirta, azzal végezve a mysticus regét, hogy az elhagyott sírbolt ajtaja itt meg itt van – befalazva. Azóta egy magtárt ragasztottak hozzá s a helyiség egészen feledésbe ment.
Mingyárt felkerestem a befalazott ajtót, könnyü volt rátalálnom a leirás után, kibontattam azt s magam leszállva bele, csakugyan megtaláltam a két ellenséges koponyát, miként állitva volt, egymástól elfordulva.
Megvallom, hogy felemelni egyiket sem mertem, minden blazirt kedélyem mellett is, hanem az egész kőlapot, melyen feküdtek, kiemeltetém s ugy hozattam fel e szobába.
Azóta sokszor fordult meg nálam egy-egy nehézhitű vendégem, ki e mondát tréfának vette s saját szemeivel iparkodott meggyőződni annak mibenlétéről. Noha nem örömest üzök hasonló kisérletekkel játékot; midőn erősebb kedélyü emberre akadtam, a kinél nem féltem attól, hogy örök időkre melancholicussá találom tenni, megengedtem neki, hogy háljon itt ebben a szobában s győződjék meg saját szemeivel, miszerint az este arczczal össze fordított koponyák reggelre ismét háttal lesznek egymásnak fordulva.
Rendesen ugy történt. Látogatóim kénytelenek voltak meggyőződni a titokteljes tényről s ezt amaz emlékezetes lelkész óta senki sem merte többé megczáfolni.
Gábor ur szemeimből vette észre, hogy nekem is nagy kedvem volna e csodás titokról szemlátomást meggyőződni.
Melyik huszonkét éves fiatal ember volna, a kit hasonló rejtély ne tudna érdekelni?
Én nagyon kértem, hogy engedje meg, miszerint itt e szobában háljak s fordítsa egymásnak arczczal a koponyákat.
Gábor ur nem iparkodott lebeszélni; kiváncsiságom tetszett neki, a gömbölyü üveget felemelte, a két halálfőt nagy ovatosan egymásnak arczczal fordítá, s azzal az üveget ismét vissza takarta rájuk.
Azzal megmutatta az alcovent, hol fekhelyemet fogom találni, jó éjszakát kivánt és egyedül hagyott.
A tágas kastély emeletét egyedül lakta a főur pitvarnokával. Cselédsége mind a földszinti szobákban hált; a góth szoba és az ő hálószobája között három kisebb nagyobb terem feküdt, ilyenformán én magam meglehetősen egyedül maradtam az előbbiben, lehetőleg távol minden emberi lehellettől.
Minden felizgatott képzelődésem mellett is annyi philosophiát tartottam meg magamnak hogy valami tréfát ne engedjek magammal elkövetni. Elébb megvizsgáltam a falakat: nincsen-e valami észrevétlen bejárás e szobába? azután magát a fülkét vettem jól szemügyre; az sem volt hozzájárulható, kemény szilárd egy darab márványból volt faragva az egész. Az ajtót bezártam reteszszel, s még azon felyül a pamlagot is eléje huztam, s arra feküdtem; épen szemközt a lefüggönyözött fülkével.
Azontul még egy biztositékot szereztem magamnak. A selyemfüggöny, mely a fülkét eltakarta, valami czifrázatban megakadva, igen szép festői redőzeteket képezett.
Elővettem utitárczámat s a függönyt legkisebb redőivel lerajzoltam abba.
Ez igen furfangos ötlet volt.
Ha valami élőtesttel felruházott lény a két koponyához akar férni, a függönyt érintenie kell, már pedig annak redői a legkisebb érintésre ugy el fognak változni, hogy az többé a tárczámba rajzolt képlethez nem hasonlíthat.
Azután uj hasábokat raktam a kandalló tüzére, magam elé helyeztem a karos gyertyatartót a kis egylábu asztalra, s ledűltem a pamlagra azzal az erős szándékkal, hogy nem fogok elaludni.
Ismertem a theának azt a tulajdonságát, miszerint az embert ébren tartja, ujra töltöttem magamnak egy csészével. Tettem bele egy kanál rhumot is. Nem igen érzett meg rajta. Pedig máskor egy kanál rhumtól majd a guta üt meg. Még többet töltöttem bele. Az sem tette erősebbé. Eszembe jutott, hogy a kandalló melletti szekrényre egy üveg cognac van feltéve. Gábor ur kinált vele az imént, akkor nem kellett. Milyen különös, hogy most ugy ohajtom ezeket az erős szeszeket.
Felkeltem, hogy elhozzam: megkóstoltam; csakugyan ez erős volt; csészémbe töltöttem belőle s azután eszembe jutott, hogy a kandalló elé nincs feltéve a sodrony rostély; valami szikra kitalál belőle pattanni: odamentem, a parazsat hátratoltam benne a vasfogóval, egy szikra a kezemre pattant és megégetett; a vasrostát lezártam, s azzal mentem vissza theaasztalomhoz.
Szép meglepetés várt rám.
Azon a pamlagon, a mit én a magam számára húztam oda két uri ember ült, a kiket én jól ismertem, de a neveikre nem tudtam emlékezni. Az egyik rövid göndör szőke hajjal, mérges veres szakállal, a másik feketehaju, hosszu lelóggó bajuszszal, simára borotvált állal, a feje tetején egy kerek kopaszság volt látható.
Az első egy ingre volt vetkőzve, aranygombos selyemmellényben, az utóbbi barna borsos szövetü zekében, melynek hátra volt hajtva a vitézkötése.
Ez a két uri ember szép csendesen iszogatta azt a cognacos theát, a mit én magam számára elkészitettem. Egyszer az egyik szörpentett belőle, azután a másik, ketten egy csészéből, egészen testvéri módon.
Eleinte a bámulat, azután a félelem fogott el; nem mertem hozzájok közeliteni, leültem egy sötét szögletbe s onnan néztem hogy mit csinálnak?
A két ur sajátságos képeket tudott egymásra fintorgatni; közben beszélgettek is egymással.
– Jó estét öcs.
– Jó estét bátya.
– Itt vagy megint öcs?
– Itt is maradok bátya.
– Szük kettőnknek ez a kastély.
– Tágas volna, ha egyikünk oda alant laknék.
– Hol odaalant? A pinczében?
– Még alantabb: a sírboltban.
– Ezt el kellene végezni egymással öcsém.
– El biz azt bátya, most egyedül vagyunk.
– Pisztolyt szeretsz-e jobban, vagy kardot?
– Én mind a kettőt szeretem, de tartok tőle, hogy kitudódik.
– Igaz; a fegyver lármát üt, a vér kifoly és tanúságot tesz.
– Méreg pohár volna jó és sorshuzás bátya.
– Nem volna rosz, de meglátszik a hulla arczán.
– Legjobbat mondok én bátya. Itt az erős ital előttünk, igyuk le egymást.
– Hát azután?
– A melyikünk ébren marad, végezhet a másikkal, a ki öntudatát veszti. Itt egy hosszu szeg és kalapács; ezt a koponyába verve, senki se tud meg róla semmit.
– Igazad van, kivált te nálad, kinek jó sűrű hajad van; de nekem hold van a fejem tetején.
– Ne félts te engem!
Nem átallom megvallani, hogy nekem egész testemet a hideg zsibbadás fogta el e rémületes beszélgetés alatt; ha tudtam volna, sem lehetett hová mennem, mert épen az ajtó előtt ültek, magam húztam oda asztalt és pamlagot.
Azután elkezdtek inni abból az egy csészéből. Egyszer az egyik, másszor a másik. Egymásnak töltögettek a cognacból, szinültig egészen, hogy a nedv szine a csésze szélén fölül lebegett.
– Egészségedre bátya.
– Egészségedre öcs.
A felköszöntő oly ördögi nevetéssel mondá azt mindig, midőn a lenyelt kábitó nedvtől testvére fuldokolni látszott, és feje szédelegve ingott előre hátra, és arcza hol halálsárga lett, hol csattanó piros, az erek kéken zölden lüktettek homlokán, mint dagadt kötelek.
„Igyál öcs, igyál bátya.“
E közben az asztalon égő gyertyák hamvadozni kezdtek, eleinte, mintha valami vereses köd fogná fényeiket körül, mely mindig homályosabb lilaszinbe ment át; a két arcz egyre jobban sápadt, a két fő egyre jobban szédelgett, valjon melyik fog elébb ledülni?
A gyertyák fénye a leghomályosabb zölddé vált már, s a zöld világban olyan halálsápadt volt mind a két arcz. Nem birtak már egymáshoz beszélni, csak kőmerev szemeikkel tekintének egymásra s kinálták némán a kábitó italt.
– Azután egyet lobbantak a gyertyák s kialudtak. Mind a két alak eltünt egyszerre.
Az ablakok szinezett üvegein teljes pompájában ragyogott át a hold, s a kandalló izzó parázsa rózsaszin fényt vetett a félhomályra. Egyedül voltam a szobában.
Álmodtam ezt, mondám magamban: és nevettem rajta; és a fogaim ugy vaczogtak. Álom volt, álom volt: bizonyitgatám; most már megyek lefeküdni; levetkőzöm, lefekszem az ágyba, fejemre húzom a takarót, s aztán tessék kisérteni, a kinek az mulatságos. Miattam járhatnak, kelhetnek: én rájok sem fogok ügyelni.
A hold szép fehéren sütött, a kandalló szép pirosan világított, nem volt szükségem gyertyára, a miket ugy sem gyujthattam volna meg, mert csutakig leégtek. Az ágyat igy is megtalálom. Levetköztem nyugodtan, az órámat felhúztam, s azzal félre vontam az alcoven függönyeit az ágy elől, hogy majd bele fekszem.
Az irtózat fogta el minden érzékemet.
A vetett ágyban ottfeküdt a két testvér egymás mellett; irtózatosan eléktelenült két hulla. – Az egyik hanyatt, a feje pedig arczczal lefelé fordítva, kopasz feje holdjába verve villogott a sötétkék szeg feje: a másik pedig mellette feküdt mellére fordítva s a feje szemközt az égfelé.
A borzalom elvette mozdulhatási erőmet. Kiáltani akartam, és nem volt szavam, megrázni a csengetyű kötelét és nem volt kezemnek ereje; futni akartam onnan, és lábaim lehúztak, mint az ón. Mellem elszorult, tagjaim elzsibbadtak; végre összeszedtem akaratom minden erőszakát s rettenetes kinnal kiáltottam valami szót, s mire azután – felébredtem.
A kik rosz álmokat szoktak látni, tudhatják micsoda kinba kerűl az embernek akkor egyet kiálthatni.
Bizony reggel volt már és a nap szépen ragyogott a magas jegenyék közül. Akkor is ott feküdtem a pamlagon a bezárt ajtó előtt, a hol feltettem magamban, hogy nem fogok elaludni.
A gyertyák valóban leégtek előttem, s a csésze valóban üres volt. Egyébiránt hajlandó vagyok azt hinni, hogy nem is töltöttem én abba semmit az estve; hanem theát, rhumot, cognacot, mindent csak álmodtam.
Hanem – most jön még a kisértet legborzalmasabb része.
Hát a fülkében mi történt ezalatt?
A függöny azon módon volt, a hogy azt lerajzoltam magamnak, egy redőcske sem változott el rajta.
Ehez tehát nem nyúlhatott senki.
Még egészen elfogulva éjszakai álmom látásaitól, léptem a titokteljes fülke felé s bizony reszketett a kezem, midőn félrevontam a függönyt.
És ime… a két halálos ellenség koponyája – háttal volt egymásnak fordulva.
Valami hidegség futott kétszer háromszor egész testemen keresztül; mintha valami jeges kéz czirógatna végtül végig.
Ez már nem álom. Ezt látom. Fényes nappal van; odakinn beszélnek, zajganak, mint a hogy nappal szokás, és én idebenn magam előtt látom a legrejtélyesebb phantomot.
Tehát még is sok történik a nap alatt, a miről a bölcseknek nincsen tudomásuk.
Tehát még is való, hogy e két élettelen fő még holta után is él és gyülöl és elfordul egymástól.
Nem hiszem, nem lehet, nem igaz.
Látom, borzadok tőle, de még sem igaz.
Igaz, de még sem hiszem.
Eszembe jutott a lelkész története, ki szintén tagadta e földfeletti csodát s rá merte tenni kezét a kisértet fejére s azután holtig viselte annak harapását.
Nem bánom.
Hadd harapjon meg engem is.
Felemeltem az üveget a koponyákról. Szivem meglehetősen dobogott. Hozzányultam. Kezem érintette hideg állkapczáját. Felemeltem és megforditottam.
Hah!
Mi történt? megharapott-e?
Szivesebben vettem volna tőle, ha megharap, mint hogy felfedeztem, miszerint valami furfangos óramű van belsejébe alkalmazva, mely azt, egy rugó nyomásával elfordítja; a másik is hasonló fortélylyal volt ellátva.
A reggelinél találkoztunk Gábor urral. Ő szokása szerint komoly volt, én is.
– Hogy aludt ön? kérdezé tőlem a részvétig hajló udvariassággal.
– Köszönöm: nagyon rosszul. Sok theát ittam az este; mindenféle kisértet üldözött tőle.
– Hát a koponyák mit csinálnak?
– Ugy látszik, hogy engem kitüntetésben részesítettek, mert nem csak hogy hátat forditottak egymásnak; de még fejtetőre is álltak.
Gábor ur nagyot nevetett e szóra.
– Ön megnézte, hogy mi van bennök?
– Azt tettem.
– Lássa: negyven ember aludt már abban a szobában, mind tapasztalták a csudát, és egy sem nézte meg, hogy nincs-e valami a koponyákban?
– Féltek, hogy ugy járnak mint az ördögüző lelkész.
– S ön nem félt?
– Féltem biz én; de nagyobb volt a kiváncsiságom: s most már nagyon sajnálom, hogy azt tettem.
– Miért?
– Mert egy érdekes történeti adattal szegényebb vagyok.
Gábor ur még jobban kaczagott.
– Még egyet szabad legyen kérdenem. Valjon a többi historiai adatok is mind ilyen érvényesek, a miket én tegnap följegyezgettem?
A főur mosolyogva monda.
– Bátran pipára gyujthat ön velök.
Ezt csak azért nem tettem, mert nem szoktam füstöt enni.
Csak arra kért Gábor ur, hogy ha tehetem, ne szólják e fölfedezésemről senkinek, hadd szerezzen általa ezentul is másoknak üdvös ijedelmet.
Megigértem; hogy tiz esztendeig titokban fogom tartani.
A tiz esztendő épen a mult héten telt le; a két kisértetes koponya története ekkor szabadult fel s lett a nyilvánosság tulajdonává.
(DEBRECZEN VÁROSA KRÓNIKÁIBÓL.)
Kuczuk nagyváradi basa idejében sok veszedelmes napot kellett a jó Debreczen városnak kiállani. Ez a hóbortos török, mihelyt valami csekélységért megharagudott reájuk, azzal fenyegette őket, hogy az egész várost tűzzel vassal elpusztítja, férfiait levágatja, asszonyait rabul elviszi, kincseiket zsákmányra bocsátja, a város helyét sóval behinteti.
A szelid és bölcs birák eleinte szép könyörgéssel, jó szóval kérlelték, ajándékkal engesztelték a hóbortos basa haragját, egyszer azonban Dobozy István uram kerülvén a biróságra, az maga is kurta nyaku, hamar tűzbejövő ember volt; a mint egyszer valami hitvány ok miatt Kuczuk basa megint ellenük förmedt, azzal fenyegetvén a debreczenieket, hogy majd rajtuk megy, ez azt izente neki vissza: „no hát gyere!“
Kuczuk basa szörnyű méregbe jött erre, rögtön felülteté hadait, még éjjel megindult s másnap reggel ott állt Debreczen alatt; „no hát itt vagyok.“
A városnak nem voltak valami erős falai, sem árka, sem felvonó hídja; az egész védelme tizenkét rongyos toronyból állt, a mikben a polgárok a száguldozó tolvajnép ellen őrködni szoktak, vakolatlan tégla építmények, náddal tetőzve, a miket az első ágyu-lövés halomba döntött volna; hátul rozzant falépcsőkkel ellátva, mik kivülről vezettek fel rájuk, mintegy folytatásul egy köröskörül járó fafolyósóban végződvén, a honnan be lehetett a toronyba menni, ugy, hogy ha a lépcsőt ellopták volna a torony mellől, senki sem tudott volna belőle kijönni többet.
Minden ilyen torony forma góré egy-egy kaput őrzött, tiszteletes távolságban állván attól, hogy a netalán besiető ellenségnek utjában ne álljon; nehogy az bolond fővel a tornyot is elrontsa s ujra kelljen építeni.
E tiszteletre méltó őrhelyek biztos voltát semmi sem tanusítá annyira, mint az, hogy valamennyinek a hegye ki volt adva gólyafészeknek, a hol e jámbor állatok estenkint féllábra állva, olyan hűségesen elkelepeltek óra hosszant, mintha ők őriznék a várost legjobban.
Kuczuk basa ugy intézé a jövetelt, hogy egyszerre a város minden kapuját elállta seregeivel s minden vályogtorony irányába felállittatott egy nagy kerekes ágyut, a mi meg volt töltve. Igy akart beszélni a debreczeniekkel.
Jön azonban a városból hozzá nagy sietve egy Panajoti nevű görög, a ki még Sztambulból származván ide, Kuczuk basának régi jó ismerőse volt, s rendesen, ha a város tanácsának valami csiklandós izenete volt a basához, ezt küldte hozzá, jól tudva, hogy ezt nem huzatják ott mingyárt karóba.
– No hát mit mondanak a debreczeni bírák?
– Kegyelmes uram, bizony ez a Dobozy István kurucz ember; a mint a te fenyegetésed megérkezett hozzánk, ő rögtön minden fiatal leányt, asszonyszemélyt és gyermeket szekerekre ültetett s elküldött Tokajba; azután parancsolatot adott ki dobszó mellett, hogy kinek mi értékes jószága van, tépje szét, vágja le, vesse a kútba s a mint az ellenség megtámadja a várost, gyújtsák fel azt egyszerre negyven oldalról, vessenek tüzet minden templomba, toronyba, s aztán kiki fogja a dárda nyelét, vagy üljön a lovára, ha van, s majd akkor megmondja, hogy melyik kapun menjenek ki? Még pedig ugy elmenjenek innen, hogy soha képpel se forduljon senki Debreczen tájékára vissza, Kuczuk uram aztán feleljen meg majd a magas szultán színe előtt, ha kérdeni fogja, hogy hova lett a nagy Debreczen város? mely ennyi meg ennyi adót fizetett a portának hűségesen, a vezéreket ajándékozta emberül, a hadsereget tartotta liszttel és takarmánynyal; ott dicsekedjék el majd vele, hogy azt biz ő porrá égette s bevetette helyét sóval, azon való haragjában, hogy roszul égett a pipája.
Ezt izente Dobozy István uram a basának s Panajoti azon módon elmondta neki szórul szóra.
– Átkozott vastagnyaku kálomistája! kiálta fel mérgesen a basa, bizony még megteszi, a mit megmond. – Aztán pedig arról csakugyan nem akart felelős lenni, hogy egy olyan várost mint Debreczen, kiirtson a világból, csupán uri roszkedvének kihűtése végett; holott Debreczen olyan szükséges volt azon a helyen, hogy ha ott nem lett volna, magának a töröknek kellett volna oda egyet építeni. – Tudja jól a kutyaházi, hogy nem akarom a városát elpusztítani, azért mer velem olyan fennyen beszélni; de kapjam csak ki ide a gyepre, tudom, hogy olyan utat tetetek vele egy fekvő helyében, a miben feltörik a talpa.
Panajoti erősen bizonyitá, hogy a debreczeni lakosság a legvégsőre van elhatározva, s a mint a basa egy trombitát megfuvat, vagy egy ágyut kilövet rájuk, ott minden lángba borul egyszerre, s az egészből senkinek semmi haszna nem lesz, minden drágaság ellevén ásva a földbe, a nők és hajadonok szépe eddig túl van a Tiszán; a férfiak pedig meg vannak dühödve, ki kaszát, ki kardot fogott, azokkal is baj lesz elbánni, a milyen keserüségben vannak most.
A basa átlátta, hogy Panajottinak igaza van; most az egyszer a debreczeniek kifogtak rajta. Azért is ujra visszahivatá a kapuktól felállított csapatjait, befogatott megint az ágyukba és azt mondta, hogy kegyelmet akar cselekedni Debreczennel, csak legyenek bízton, nem bánt senkit; ezentúl kegyelmesen fog velük bánni. Dobozy István uramat még külön meg is dicsérte, elszánt, bátor magaviseletéért s szavát adta, hogy e jeles tromfért soha sem fogja bántani, sőt akármikor valami baja lesz, csak folyamodjék ő hozzá, számíthat pártfogására; ha pedig Váradra talál jönni, az ő házát ki ne kerülje, ő bizonyosan nagyobb vendégszeretettel lesz ő iránta, mint Dobozi uram volt őhozzá.
Azzal vissza ment Váradra ágyústul és seregestül rendén.
A debreczeniek nagyot lélekzettek utána s mindenki dicsérte, és magasztalá bíró uramat, a miért ilyen bátran a tíz körmére mert állni; lám mégis csak a török látta át utoljára, hogy neki kell engedni.
Kuczuk basa azonban alig érkezett meg Váradra, rögtön hivatá maga elé Badrul béget; az afrikai szerecsen lovasok vezérét, s ilyen dolgot bízott reá.
– Ma este, mielőtt lealkonyodik, felülsz ötszáz lovassal és megindulsz Diószeg felé. Valahány embert akár jövőben, akár menőben találsz, mindegyiktől megkérdezed, hogy ez az út visz-e Nagy-Kállónak? azzal engeded futni. Ezt cselekszed, a mig éjszaka nem lesz, akkor egyszerre letérsz a diószegi utról, belegázolva egy balfelől fekvő semlyékes rétbe, hogy nyomot veszíts: mikor a semlyéknek végit érted, ki jutsz a mezőre, ott találsz majd pásztorokat, a kik juhokat, ökröket őriznek, azokkal elvezetteted magadat Létáig. Mikor a létai tornyokat meglátod, a vezetőket vagdald le, s a helység alatt elvonulva, térj be a nagy erdőbe, abban az erdőben megint találsz mészégetőt, vagy csordapásztort, a ki ugy elvezet az erdőkön keresztül, hogy elébb ki ne juss, mint a hol az erdő Hadházon felyül véget ér. Ott megint tedd el láb alól vezetőidet és maradj lesben. – Holnap, vagy holnap után, vagy talán egy hét mulva – addig te az erdőből ki ne jöjj; – látni fogsz négy vagy ötszáz szekeret Tokaj felől közelítni. – A szekerek válogatott szép leányokkal és asszonyokkal lesznek rakva; bizonyosan pénz és csecsebecse is van náluk elég; azokat mind egy lábig elfogod. Ha férfi van velük, azt vágd le; a mi pénzt találsz náluk, oszd fel katonáid között; a népséget pedig hajtsd ide hozzám Váradra. Jól megértsd, a mit mondtam: a fejedet kezedben hordozod, tehát ugy vigyázz rá.
Badrul bég megérté a parancsot és távozott. A szerecsen vezér olyan ember volt, a kire ilyesmit rá lehetett bizni, mert képes volt erdőn mocsáron keresztül az egész országot végig utazni, s lováról le nem szálni, mig küldetése helyére nem jutott; ott pedig étlen szomjan hetekig elácsorogni lesben s a rábízott parancsot az utolsó nyakvágásig végrehajtani híven.
Kuczuk basa magában beszélgetett a debreczeniekkel: „nevettek ugy-e? kaczagtok? örültök? no csak ti nevessetek ma eleget; majd mingyárt el jön rátok a sírni való nap“.
* * *
Tokaj felől a széles országuton egy hosszu sor szekér közeledik Hadház felé; ez a debreczeni hölgykaraván.
Ötszáz szekér egymás hosszában, csupán asszony és leánynép, egyetlen férfi sincs közöttük, akkora sem, a mekkora az ostort fel tudná emelni: maguk hajtják az asszonyok a lovakat is; a kit pedig az Isten férfinak teremtett köztük, annak meg le vannak a kezei kötve szépen a pólába, mert annak még kis baba a neve.
Ennyi asszony, ennyi leány egy csoportban! Képzelhető az a jó kedv, az a lárma, a mit az uton elkövetnek; mindegyik beszéli a másiknak, hogyan hajtotta el biró uram a törököt a város alul; milyen szépen ráijesztett? van rajta, lesz is rajta egy hétig elég mit mesélni; óh a veszélyből kiszabadult szivek phantásiája gazdag.