Egy-egy kocsin csupa fiatal leány ül, azok előre hajtanak s elkezdenek valami méla ősrégi dalt, a mit azon időkben énekeltek a Tiszától Moldováig; talán azt, hogy: „Fördik a kácsa, Fekete tóba, Készül anyjához, Lengyelországba“ vagy pedig azt a másikat: „Ha kérdik, hol vagyok? Mondjad hogy rab vagyok, Kezemen lábamon Vas békót hordozok.“ Ez a nóta vala akkor nagyon nagy divatban, tudja Isten! olyan szívből énekelte azt szegény magyar ember.

Akkor aztán az egész sor szekéren valamennyi leány rákezdte a nótát; majd felvették vele a nagy mennyezetes eget; szegény kis pacsirták ott fenn a magasban győztek velük versenyt tilinkózni.

Delelőre az egész karaván megállt a zöld halomnál, a mi ott van a sík rónában; ki tudja, ki rakta oda? a mi csontunk van-e benne, vagy a másé? bizonyosan csak a mienk, mert körülötte olyan puszta az egész vidék.

Nincsen falu, nincsen város közelében, egy-egy tanya, boglyák s kazaloktól körül véve látszik itt amott, messze kitérve egymásnak; szántóföldnek sincs itt semmi híre, csorda-legelőnek van hagyva az egész határ.

Csak a délibáb mutogat csodaképeket a láthatáron. Azt is megszokták már, senki előtt sincs hitele; elöntheti hullámzó tengerrel a messzi láthatárt, senki sem vágyik abban megfördeni; mutogathatja benne nagy erdők árnyékát, nem igyekszik felé senki, hogy ott kihüsselje magát; városai, palotái megszokott képek, a miket senki sem bámul már, s nem törődik vele, valjon miféle ócska tündér mutogatja ott csoda hatalmát, józanabb emberivadék előtt, mely bűvészetét kitanulta?

Pedig épen mai nap különös jó kedvében volt a délibáb. Ritkán is süt olyan forrón a nap: hogy a föld felrepedezik bele s az utolsó tófenék is cserepes hasábokra szárad: – egészen a délibáb tündéri örömeihez való nap. Egy csoport fiatal leány, az ábrándosabbak közül való, fel megy a zöld halomra, onnan nézi a légi tünemény csodáit.

Köröskörül siető habokban ring a tenger, melynek nincsen széle; abból emelkednek ki koronkint az égre rajzolt árnyképek; úszó kék szigetek, mik szemlátomást nőnek, magasulnak, zöld erdő, lombos fák ellepik partjaikat; a fák árnyéka ott látszik a vizben; azután megint lejebb sülyed a sziget, a tenger hulláma dagad, és összecsap végső pontja felett. Majd a másik oldalon tünedeznek elő nagy légi paloták, átlátszó tornyokkal, ködkék templomokkal, azokat is csak ugy hányja veti e tünde tenger, mintha rajta úszkálnának, s ha rájuk unt, végtelen romokat csinál belőlük, tornyok, várak egymásra düledezve; azután az is elmulik, a szem nem lát egyebet a vándor daru csapatnál, mely onnan jő erre csendesen.

A leányok ott a dombtetőn magyarázgaták egymásnak: nézd! az ott épen olyan, mint a két tornyu templom Debreczenben. Az meg ott szakasztott a nagyváradkapui őrtorony, még a teteje is olyan rongyos.

– Leányok! leányok! dorgálá őket egy fiatal menyecske, ki a domb aljában szoptatta kövér képű kis fiát; nem jó az ilyennel tréfálni. Nem üdvösséges dolog a délibábban ráismerni valami házra. Azt a várost baj éri, a melyiket az mutogat. Hagyjátok el az istentelen beszédet.

– Nézd! kiáltanak egyszerre valamennyien, s a szó elhalt ajkaikon, mindenki odatekintett, rémülettől és csodától megigézett szemmel.

Mi támadt egyszerre az égen?

Hadház felől, a légtenger felett magasan egyszerre egy lovas férfi ködalakja rajzolódott a sápadt égre; egy valóságos lovas vitéz, puzdrával vállán, hegyes turbánnal a fején, keze csípejére téve, az egész alak szívdöbbentő óriási mérvben emelkedve a láthatár távolába fel, a ló lábai nem érték a földet, alattuk keresztül lehetett látni az eget, az egész, mintha egy fegyveres fantomnak a halavány sárga égre vetett világos kék alakja volna.

– Jézus Krisztus ne hagyj minket! rebegé a megrémült gyönge nép, e csoda tünemény láttára, minőt a természettudósok többször több helyen láttak már, s azóta is mindig magyarázzák, még sem tudják, hogyan, mikép? Távol álló emberi alakok képe odafenn úszik a légben, megnagyítva óriási ködszellemmé. Másik pillanatban uj meg uj alakok támadnak elő a léghullámból, mind fegyveres óriások, némelyik csak lova derekáig áll ki a csalódi tenger szinéből, másnak csak feje és válla látszik ki abból, azoknak árnyéka oda van nőve teste alakjához, két átellen összeragadt árnyék, felfelé és lefelé fordított fejek, kardok és fegyverek; egyszer ismét lassankint ismét összeolvad az egész, s nem marad utána más, mint két széles küllő az égen; két világos kék fényszalag ködös sárga mély alapon, a földből felfelé sugárzó.

– Jézus Krisztus! Jézus Krisztus! török tatár leskelődik ránk; sikoltának a némberek; összezavarodva, megrémülve, tanácstalan, védtelen a puszta síkság közepett.

Az anyák gyermekeiket kapták ölre, futottak velük szekereikhez, a szűzek elszórták drága kendőiket, fülön függőiket, hogy a míg a rablók azokat felszedik, maguk elfuthassanak onnan. Mindenki azt hivé, hogy már itt a veszedelem a nyomukban. „El innen, el! a böszörményi utra! Fussunk a nyomáson keresztül! Siessünk! siessünk!“

A szegény kétségbe esett had rémülten tért félre az utról; a szekerek lóhalálában futottak végig a száraz mezőkön, merre semmi ut sem vezet; nem énekelt most már senki, még zsoltár sem jutott eszükbe, csak ugy titokban sóhajta fel egy-egy áhitatos szív, a mint hátra nézett a félelmes távolba s onnan fel a bizodalmas égre: „te felséges ur Isten odafenn, ki elárulád csodaképen gonosz ellenség leseit előttünk; oltalmazz meg minket, szegény gyönge szolgálóidat gonosz üldözéseiktől, kiknek nincsen bizodalmunk senki másban, egyedül csak te benned, ur, mennybéli Isten!“

És az úrnak valóban még több csodatétele is volt e napra.

A mint a futó nők egyre tekingettek félelmesen hátra; egyszerre eltüntek a játszó tünemények az égről és földről; a szétrebbent délibáb után élesen kilátszott a láthatár, a mint ég és föld elválik egymástól, s a hadházi nyírerdők halaványan kéklenek a távolban. Az égre éles ezüst szegélyü fellegek emelkedtek e táj felől, mintha roppant hab-buborékokat fújna a vihar sebesen fölfelé; lassankint mind jobban elborult a láthatár; sötétkék fellegek tódultak egymás hegyén hátán, valami nehéz hang ugy zúgott a távolból, mintha azt mondaná: „fussatok, fussatok!“

A szekerek vágtatva csörömpöltek a böszörményi határ felé.

* * *

Badrul bég két nap óta áll már lesben a hadházi erdők között. Mindent, a hogy Kuczuk basa rábízott, végrehajtott azon módon. A kitől útbaigazitást kért, azt a szolgálattétel után levágta, hogy el ne árulhassa; minden csapatnak azon a helyen kellett maradni, a hol megállítá, senki sem hagyhatta el az erdőt; s ha valaki a környékből véletlen odavetődött, az mielőtt egy kiáltással elárulhatta volna, a mit látott, meghalt; lelőtték nyillal, a mi nem ad hangot, nem dicsekszik hős tettével, mint a nagyszáju puska.

Senki sem árulhatta el őket, senki sem vihetett róluk hírt a debreczeni leányoknak, asszonyoknak. Hát az Isten?… Ő meglátta, és megmutatta őket délibáb tükrén keresztül a vesztükbe siető nőknek, s felfedé előttük az ármányos cselt jókor. Dicsértessék az ur neve!

Harmad nap délben az erdőszélre állított őrök jelenték Badrul bégnek, hogy a pusztán a távolban egy hosszu vonal látszik porzani, mintha száz meg száz szekér jőne egymás után.

– Ezek ők!

Badrul bég maga is felállt egy dombtetőre, hogy oda lásson; talán épen ő volt az a szertelen óriás, kinek ködképe először megjelent az égen, puzdrával a vállán, hegyes turbánnal a fején?

– Ezek ők! Csak hadd jöjjenek közelebb! Senki sem figyelmeztetheti őket a veszélyre, – senki.

Egyszerre azonban megáll a közeledő porvonal, nehány pillanatig elpihen, azzal egyszerre sebesen el kezd oldalvást tartani, s nem miként az elébb, halkan közeledve, hanem nyargalvást fut oldalt az avarnak.

Badrul bég dühödten tekinte széljel: „Ki árulhatott el bennünket előttük?“

Mintha egyszerre válasz jönne kérdésére, megzendül az erdő; a magas szál nyírfák zúgni búgni kezdnek; veszedelmes vihar támad fel a síkon, süvöltve bömbölve s sárga porköddel eltöltve a körül látszó eget.

Badrul bég nem szokott a vihartól félni; ezt nem is engedte meg neki Kuczuk basa.

– Előre a dárdát; kiálta lovasainak, jó a dárda hegye a vihart hasítani, utol kell érnünk a menekülőket! ki a síkra!

Hah, de ott a síkon más ur parancsol most! A rónán keresztül, épen az üldözők és üldözöttek között, ott nyargal végig a vihar menyasszonya, a szilaj forgószél, ez a karcsu tündér, a ki délczegen tánczol végig a sima rónán, üstökös feje a felhők között, mintha szétzilált haja repkedne ott, lábai mint az orsó pördülnek a porban; hajlik jobbra, hajlik balra, karcsu derekát hajtogatva, s daczos fejét emeli mindig magasabbra; jaj a törendőnek, jaj a veszendőnek, a mi most hozzá közel jut, azt megtépi, elszórja; háztetők, kazalok, kifacsart élőfák csak ugy tánczolnak köntösének szilaj forgásától, felviszi őket az égig, s onnan visszaszórja bőszült szeszélyében. Utána jő morogva, dübörgve, a haragos vőlegény, a villámló zivatar, ki kergeti daczos menyasszonyát, tűzkorbács a kezében; azzal veri majd meg, ha megkapja. Ah a tündérek szerelme szörnyű!

Badrul bég csapatját olyan porfellegbe borítá egy pillanat alatt a forgószél, hogy senki sem tudta többé merre van előre, merre hátrafelé? A lég elvakult; egyik lovas sem látta a másikat a felkavart portul, melynek sötétjén még a villám sem bírt keresztül rémleni, csak közeledő mennydörgése hallott, a mint hömpölygött az égen, rengette a földet, s el-elnémítá a szél szilaj vihajgását.

Badrul bég alatt ágaskodott a paripa, fejéről elkapta a szél a turbánt, dárdájáról letépett minden lobogót.

– Hej te Isten! magyar Isten! ordíta a szerecsen öklével fenyegetőzve az ég felé, pártját fogod a magad népeinek; de azért még sem mentheted meg őket tőlem!

A mint e vakmerő istenkáromlást kimondá, abban a perczben ugy sujtotta meg vállát valami kemény test, hogy karja bénultan hanyatlott alá.

Mi volt az?

Semmi sem más, mint egy nagy jégdarab, mi izenetképen jött a többi előtt, utána ropogva, dörögve ereszté meg a menny sujtó parittyáit; ormótlan jégdarabok kezdtek sürün paskolni az égből; némelyik olyan, mint egy madártojás, más, mint egy átlátszó dió, másik, mint a szeges buzogány feje, tíz kisebb egymásba nőve, közte fontot érő öldöklő darabok; a villám harsogott szakadatlan egyik ég sarkától a másikra küldve izenetét; a jég-paskolta föld a távol síkságon messze olyan hangot adott, mintha elakarna sülyedni a rászakadó égtől.

– Allah kérim! Allah ekbér! kiáltozák a martalóczok; hasztalan futva az üldöző jégparittyák elől, a mik ijesztő sietséggel ütötték őket minden oldalról: a megriadt paripák kínzott nyerítése még rémületesebbé tevé a riadalt; s a kinek szive volt még, azt megkereste a lecsapkodó villám, mely sistergő fejével oda vágott közéjük, bevilágítva a sürü jéghullást, mintha millió gyémántteke és ezüst golyó omolna onnan felülről alá.

– Nincs menekülés, egyedül az ur Istennél! orditák a törökök; s rohant, kit merre a lova vitt; egy rész az elhagyott erdő felé; azt széltördelte sudarak, kifacsart szálfák fogadták; más előre nyargalt, bele iramodva a fellegszakadástól megáradt söppedékes érbe, mely egy óra alatt száguldó folyammá áradt; nehány a vihar elől futva, épen annak utjába került s verette magát mérföldekig. Mire a zivatar elhuzódott, Badrul bég nem találta több lovasát ötvennél.

Vagy húszan ott feküdtek holtan, itt amott elszórva; iszonyu sebekkel homlokaikon, betört tarkóval, zúzott bordákkal; némelyt lovastul agyonvert a jég; mást ugy eltemetett, hogy csak a kitett keze látszott ki belőle. Az egész rónaság pedig olyan képet mutatott, mint egy puszta, a mely végig van hintve apróbb nagyobb kavicsokkal, a mik olyan fehérek és olyan hidegek.

Az aethiopi pálmaszilvás puszták fiai soha sem láttak még jeget.

– Ime csodák történnek a földön; monda csüggedten Badrul bég. Ki harczolhat az ég ellen? A magyarnak külön Istene van, a ki csodákat tesz a kedvéért. Allah oltalmazzon bennünket idegen Istennek haragjától.

Nem volt azonban bizonyos felőle, valjon Kuczuk basa hajlandó lesz-e neki majd elhinni, ha ily vert haddal visszatér, elszalasztva a menekvő asszonyokat; elhiszi-e mondására azt a csodát? a mihez hasonlónak soha igazhivő még hirét sem hallá.

Szavainak bizonyságára semmi sem volt olyan eleven tanu, mintha azon vasládákat, miket a végett hozott magával, hogy az elfogott asszonyok ékszereit azokba zárja; ezuttal megtölteti amaz égből hullott parittya kövekkel; miket látva, a basa hitelt adand a mesével határos rémeset elmondójának.

Tehát szépen megtöltete színültig négy ládát a jéggel, s azokat párjával lovak hátára kötve, maga után indítatá. Nagyobb biztosság kedveért minden láda kulcsát magához vette, s viaszszal lepecsételé nyitjaikat.

Két nap tartott neki Váradig visszautazni; azalatt szálinkozó hadai összevergődtek körüle, kinek csontja törve, kinek feje zúzva, kék zöld folt nélkül egyetlen egy sem.

Ez alatt reggeltül estig jó forró nap sütött rájuk. A vasládákból alul csurgott a víz, felül a gőz párolgott egyre. Nagy-Váradon zúzott karral, alázatos fővel lépett Kuczuk basa elé a szerecsen bég, s elmondá neki a történetet, még akkor is reszketett bele.

Kuczuk basa haragos arczot csinált a meséhez; egy szót sem akart belőle elhinni, bizonyságul Badrul bég előhozatta vasládáit s kérte, hogy tekintse meg saját szemeivel az égből hullott parittyaköveket. A mint a pecséteket feltörte, a zárakat felnyitá: ime nem volt a ládákban semmi. Még csak híre, nyoma sem az égi parittyaköveknek. – Badrul bég megszaggatá keblén köntösét.

– Allah kegyelmes! Ime a magyarok istene a bezárt ládákból eltünteté a köveket, mikkel vitézeimet agyonverte.

– Gyáva nyomorult! kiálta rá Kuczuk basa, ki az egészből nem hitt el semmit, sok lúd ebet győz: bizonyosan ama daliás asszonyok vertek ugy meg benneteket.

Ezzel kiviteté maga elől Badrul béget s felakasztatá kapuja elé: ott függött estig. A szerecseneket pedig, a kik vele voltak, megtizedelteté, a többieknek levágatta fél fülét, s igy küldte le Belgrádba. – A debreczeni hölgyek pedig épen és bántatlanul jutottak kedveseik karjaiba vissza. Kuczuk basa soha nem hitte el nekik, hogy nem ők páholták el olyan kegyetlenül Badrul béget s azon naptul fogva kezdte őket nagyra becsülni.

Ilyen történet vagyon megirva nemes Debreczen városnak tanácsi jegyzőkönyvében; te ki azt olvasod, gondold el magadban, hogy most is él még az az Isten, a ki az ő hiveit meg tudta védelmezni mindig magas mennyből – s keze most sem rövidült meg.

EGY BUKOTT ANGYAL.

Volt idő, midőn a magyar négy annyi volt, mint mennyi most. Még ellenségei is magyarból teltek ki; a kún, a jász, a bessenyő, mind az ő nyelvét beszélték, egy haza bölcsője ringatta őket, egy név volt őskirályuk neve. Egy örökségen osztoztak egymással.

A kún nemzet most egy pár kerületen megfér, a bessenyő alig tesz néhány szétszort falut és maga a magyar oly egyedül van a világon.

Eltemették egymást. Azt vélték, ellenséget fogyasztanak, és önmaguk fogytak…

Támadjatok elő ti vérrel és dicsőséggel pazarló idők képzeleteinkben! tünjenek el előlünk e kalászos mezők, ez ismert városok! Lássuk az egymásba omló hadsorokat, mint dúlnak előre hátra harczi paripákon, halljuk a csatakürtök rivallását, a buzogány döngését az öblös paizsokon, az összevert kardok csattogását s a viadalittas harczolók csatakiáltásait.

A harcz reggeltől estig folyik, a folyam pirosan megy alá a csatatér mellett; azt sem tudni, a lemenő nap festette-e pirosra, vagy a vér?

A küzdők már felére fogytak alá; – annyi jó férfi fekszik már némán a mezőn; ajkainkról önkénytelen tör ki a kiáltás:

– Ne bántsd egymást testvér! vesd el a kardot kezedből, magyar vér az, a mit kiontasz, szüntesd meg a harczot!

Szavunk nem hallik odáig… Nyolcz század fekszik köztünk és közöttük.

A mogyoródi csata megvivatott. Magyar győzött, magyar veszett.

A herczegek diadalt ültek, a király futott, egyedül rosz ördöge a Guthkeled Vid veszett a csatában, de elveszett a korona is örökre.

Futtában lova kidőlt alóla, gyalog, fáradtan és sebesülten vette utját az erdőknek, s még hangzott fülében a polgárharcz zaja, már ő azon gondolkozott, mint lehetne azt ujra kezdeni.

A nap leáldozóban volt már, az erdők árnyéki mindig lejebb szálltak, s midőn a futó király egyszerre megállott, csak akkor vevé észre, hogy körüle minden oly néma, hogy a hadsorok, miken keresztül törni vélt, csak a ligeti cserjék virágtalan bozótjai s kisérői, kiket nyomába ügetni képzelt, a csöndes hallgatag völgyek.

Körültekinte, senki sem jött utána. Még reggel egész hadsereg kisérte, még kardját apródai kötöttek föl oldalára, még sisakját az ősz Ernya tette föl fejére, még sarkantyuit fölcsatolni Vid hajolt le lábaihoz. És most ezek mind oda vannak, szétverve, halva, vagy elpártolva talán. És ha a sereg elveszett, nem jobb lett volna-e vezérnek is együtt veszni vele, s ha leesett a korona, nem kellett volna-e a fejnek is utána esni?

A király lélekben testben összezúzva dőlt le a pázsitra. Kinek keze egy óra előtt rokon vérrel itatta a haza földét, annak szemei most forró könyekkel áztatták azt.

Kora tavasz volt az idő, – nem volt még az erdőknek dallosa, és a királynak mégis ugy tetszék, mintha a szellő csalogányok, vagy angyalok dallait hordozná hozzáig, tündéres töredékben. – Figyelni kezde s ráismert az énekre, melynek oly csodatevő ereje volt szivén keresztül hatni. Valami édesbús női hang éneklé buzgón, áhitatosan a „de profundis“t.

Az üldözöttnek jol esik az oltár zsámolyához menekülni, és őt nem csak ellenségei üldözték, hanem saját lelke is.

Fölkelt s követve a szent hangokat egy völgy hajlásában kisded fehér keresztet pillanta meg, mely előtt egy ifju leány térdelt, – tán inkább örökké ifju angyal, vagy valaki a tulvilágról.

A király döbbenve állt meg, félve háboritni a szent hölgy áhitatát, s mig annak csengő éneklése hangzott, ugy érzé, mintha lelke megfürödnék e hangokban, lemosva magáról indulatot, vágyat, szenvedélyt.

A hölgy végezve esti áhitatát, egy közellevő barlangba lépett, melyet kedveért befutott a téli zöld, hogy a zordon időkben is fris lomb árnyazza fekhelyét. A természet télen meleget, nyáron hűs árnyat külde barlangjába, a vadfa gyümölcsöt terme neki, a nem ápolt mező harmatkásával táplálta, a patak oda folyt barlangjához, s a fejős szarvastehén bejárt hozzá reggel este édes tejével adózni.

A király tisztelettel járult a szent hölgy elé, föl sem merve rá pillantani.

– Eltévedt vadász áll előtted, oh szent szüz, kit társai elhagytak a vadászaton, s ki nálad menedékért esd.

A szent szüz csendes szemrehányással viszonzá.

– Te nem vagy eltévedt vadász, te Salamon vagy, ki a csatából futva jösz.

Salamon megdöbbenten nézett a hölgy arczára. Az fátyollal volt betakarva, csak beszélő ajkait lehete látni.

– Ha ismersz, rejts el és szabadits meg, s ha ura leszek egykor e földnek, kolostort épittetek e helyre, melyben száz hajadonnak leend menedéke.

A nő jóslatterhesen felelt:

– Ura nem léssz te e földnek, s nem kőfal az, mi a világ elől menedéket ad, hanem az erény.

– Nem rémitesz el szavaiddal. Ha elhagyott az isten, nem hagytam el magamat én.

– Nem isten hagyott el téged, te hagytad el őt, esküdtél és megszegted azt, békét vettél örökségbe, s harczot hagytál magad után. Nem emberek keze, az istené ejte el téged.

Salamon összeborzadt.

– Ki adott neked hatalmat szivembe és jövedőmbe látni?

– Az a kinek keze megszabadita tőled. Gondolj reá, hogy egy jóslat már beteljesült rajtad. Ki mondá neked egykor e szavakat: „te, ki mindenkit üldözesz most, mindenkitől üldözött leendsz egykor!“

– Jehova istenre, te Irmén vagy! ő mondta azt.

– Irmén meghalt a világnak, én Charitas vagyok, – szólt a szent szüz felemelve fátyolát, s egy arczot mutatva a királynak, melynek láttára az térdre hullott.

Liliomfehér arczának egy felhője sem volt még. Redőtlen, szenvedélytelen volt az, mint az angyaloké, kik csak istennel beszélnek, hajfürtei hosszan omlottak alá, tiszta, fehér öltönyére. Ugy állt ott mint egy álomkép, mit a szellő jobbra balra ingat. A király halvány dicsfényt vélt homloka körül látni.

– Teljesüljön jóslatod egészen! – szólt a király meghajolva. Mondád: „te, ki egy nőt hagysz magad előtt térden állani könyörtelen, egykor e nő előtt fogsz térdelni magad.“ Im itt térdelek előtted.

– Kelj fel oh király. Charitas nem emlékszik arra, a mit Irmén mondott. Irmén megátkozott, Charitás imádkozik érted; Irmén gyülölte szerelmedet, Charitás szeretni tanit.

A szüz megfogta a király kezét s föl akarta őt emelni, az magához ragadá hévvel a nyujtott kezet s ajkaihoz szoritá azt; mintha soha sem akart volna tőle megválni.

– Te megbocsátottál nekem, és én annyit vétettem ellened! Kiüldözélek a világból.

– Egy jobb világba üldözél. Az emberektől távol, de az istenhez közelebb. Oh Salamon, jó lakni e magányban itt. Érezni a tulvilág gyönyörét előre, elfeledni azon árnyék örömöket, miknek töve a földbe van ültetve, s virága a földre hull; nem érezni indulatot, alacsony szenvedélyt, érzéki vágyat, csak az isten közellétét. Én boldogabb vagyok mint voltam.

– És mégis miattad vert meg isten. Egy átok sem eshetett rám oly keményen, mint a te néma arczodnak egy tekintete, s midőn kezeim közt mint hervadt virágszál letörtél, akkor éreztem koronámat fejemen először ingadozni. Im most azért találtalak fel ujra, hogy megmondhassam: lásd, országom elveszett.

– Van egy boldogabb ország! oh király, melyet nem szerez meg kard, s nem vehet el árulás. Ez ország az égben van. Boldogtalanok, kik nem ismerik azt, kik nem sohajtanak, nem epednek utána. Az élet forrásai vannak előttük rejtve… Ez országnak kapui mindenki előtt nyitva állnak, csak a bün előtt vannak zárva. Egy világot látsz azon belől, melynek zöld mezeje a multak édes emléke, derült ege a boldog jövő, hol minden felhő egy angyalarcz, mely reád mosolyg, minden szellő egy köszöntés üdvözöltek ajkairól; hol az öröm mindig uj és soha el nem fogy, angyalok hordanak karjaikon, szeráfok éneke ringat édes álomba, cherubok fonnak koszorut csillagokból homlokodra s isten mosolygása napként süt reád, ki ül a napok napjai felett, hivők, boldogok és szentek hálaimáiban gyönyörködve, felhallik hozzá a reggeli madárdal és a tiszta kebel titkos sohajtása, s ő örül mind a kettőnek. Ez ország nem veszett el számodra, oh király!

Salamon elmélázva hallgatta a szüz szavait, lelkében uj hurokat halla megrezzenni, s midőn fáradt fejét a szent szüz által illatos diófalevélből vetett fekhelyére lehajtá, behunyt szemére leszálltak az álom tündérei s megnyilt előtte a távol ég; látta a csillagokat közelebb jönni, a felhőket mosolyogni, meg annyi angyalarczczá válva, hallá a nyájas köszöntéseket láthatatlan ajakakról suhanó szellő képében, látta a napok napjai felett ülni, ki tartja kezében a világokat, érzé e fenséges arcz mosolygásának melegét, érzé, mint ragadják könnyü cherubkezek véghetlen téreken keresztül, és előtte egy fényes alak repült egyik kezével az ő kezét fogva, másikban pálmaágat. És megismerte benne a kedves leányt, kit a világból rut szenvedélyével kiüldözött, s ki őt azért egy jobb világba jött vezetni, és saját alakját is látta Salamon, és csodálkozott rajta; hosszu ősz ezüst szakáll borult mellére, hófehér haj vállaira és a fényes királyi öltöny helyett durva szőr kámzsa volt tagjain.

Egyszerre trombitaharsogás rivallt fel az erdőben, az álmából felriadó király egy csoport lovagot látta a barlang felé sietni, kiknek vezérében Bátor Opost ismeré meg, az egyetlen legvitézebb lovagot, ki valaha hivatva volt, hogy ellenséges hadak vezéreit öldösse le.

A hü lovag összegyüjté a csata után Salamon hiveinek megmaradt töredékeit és elindult a királyt fölkeresni.

Neki magának jutott a szerencse őt feltalálhatni. A lovag sirt örömében, midőn meglátta királyát s leborult annak kezét csókjaival s könyeivel elhalmozni.

– Te hű maradtál hozzám? szólt érzékenyen Salamon.

– Ha az egész világ elhagy is, szólt a lovag égre emelve kardját, – én nem hagylak el, s ha az egész világ rád támad, én megvédlek vagy elveszek.

Salamon a mint a kivont kardott látta megvillanni, elfeledé boldog álmát, ujra harcz és véres dicsőség töltötték el lelkét, megujult büszkeséggel ült lovára, s arczát az égre vetve felkiálta:

– Elbuktam, de nem törtem össze!

A mint az égre tekinte, épen hajnalodott, apró rózsaszin felhőcskék usztak az égen csendesen; a király egy pillanatig még most is vélte látni a mosolygó angyalarczokat közöttük, s oly nagy volt a képzelet csalódása, hogy önkénytelen vitte kezét állához, hosszu ezüst szakállát végig simitandó.

Azzal csüggedten tekinté szét, szemeivel Charitást keresve, a szent szüz nem volt látható sehol, Salamon bal előérzettel hajtá le fejét lova nyakára s fejébe nyomva kalpagát, szótlan bánattal elnyargalt. Vissza sem tekinte többet.

Már látszottak Pozsony-vár tornyai a távolból a menekvők előtt, Salamon a mint távolabb hagyta a veszélyt, könnyelmü vad kedve annál erősebben tért vissza. Elfelejté a vesztett csatát, a vett sebet, mint elfeledé az esküt, melylyel azt magára idézte, s a halavány Charitas tulvilági arczának körrajzait elmosták szivében a szép királynő, Judith, ragyogó vonásai.

Uj élettervek születtek már agyában. Menekvő csapatja minden nyomon uj bajnokokkal szaporodott; a vár melyhez közelite, azon időben Magyarország legbiztosabb erőssége által volt meg szállva, a császár, hatalmas ipja nem messze a határtól kész hadaival, és azután a nejéhez siető szerelmes férj gondolhat-e egyebet, mint hogy az egész világ rózsákkal van előtte behintve, bárha háta mögött leütött fejekkel van is beszórva.

– Nyargalj előre, Opos – szólt a király a kapuhoz érve – gondod legyen rá, hogy midőn megérkezünk, – temetés vagy barát, vagy vén asszony ne jöjjön ránk szembe. Ha jön, kergesd vissza.

És Opos még nem érte el a kaput, midőn egy aggnő jött ki reá szemközt, nehéz gyászruhában, galambfehér őszhajára fekete diadem volt köritve.

Opos megdöbbenve ránta vissza lovát. A király anyja volt a nő.

Salamon megilletődve szállott le lováról, hogy anyja karját megfogja, s mintha neheztelne érte, hogy a baljóslatot ő hozta elő, elfojtott gyermekies zugolódással mondá:

– Miért nem hordatod magadat zselyeszékedben, ha a városban jársz?

– Nem illet az már engemet – szólt reszketeg hangon a matrona – mankó illik kezembe, szegény nyomorult asszonynak, ki vénségére koldusbotra jutott.

– Minő háborodottul beszélsz anyám?

– Hát nem vesztéd el a koronát?

– Azt igen, de megmaradt a kard.

– Vesztetted volna inkább a kardot!

– Asszonyok igy szoktak beszélni, te kevésbbé bánnád, ha nádszállal látnál is trónomban ülni, mint a megváltót, csak trónban ülnék.

– A kard az átok a földön, a béke az áldás.

– Igy beszélnek az asszonyok. Ha rajtad állna, összetörnél minden fegyvert, hogy ne legyen mivel hadakozni. Hiszen egyetlen nemzeti ereklyénket, Attila kardját, az égből esett aczélt, melyet a hadisten hajitott alá, mely a félvilágot tanitá remegni, s melyet négy századon át imádtak őseink bálvány istenükként, te csupa kard iránti ellenszenvből valami bitang rokonodnak elajándékozád, a ki azóta rég nyársat csináltatott belőle. Az enyémet nem fogod elajándékozni.

– Mit akarsz még? Nem szeret senki saját néped között, országod határán állsz; idegent, ellenséget akarsz vinni saját hazád ellen? A vértenger nem ér még ajkadig, a mit kiontál?

– Érjen fejem tetejéig! Békesség idején megrohad a világ, az emberek elszaporodnak, mint a fügefalevél, s elevenen nem eszik meg egymást; igy legalább megölik elébb.

– A ki vért vet, halált arat. Emlékezzél azokra, a kik előtted jártak. Péter véren keresztül jutott a trónra, vérében bukott le róla. Aba megölte Pétert, az ő feje is legördült.

Atyád Aba vérébe hágott és őt testvére paripái gázolták agyon a csatában, Béla atyád holttestét lépte át a trón lépcsőjéig, s őt a trón omladékai zuzták össze…

– Engem hát a haza omladékai temessenek el! – kiálta föl elszilajult daczczal a király.

Az agg királyné eltaszitá fia kezét, s eliszonyodva forditá el tőle arczát.

– Legyen hát neked a te szavaid szerint! Menj és ott pihenj meg, a hol el fogsz esni; vérnyom maradjon utánad, a hol jársz: ellenséget találj akármerre fordulsz, ki ne gázolj a harczból soha; reményed legyen csalódás és emléked átok, és e hazában, melyet egy sirrá akarsz ontani, ne találj magadnak egy sirt, melyben megpihenj!

– Asszony ne tovább! ordita Salamon magán kivül, s ádáz dühében annyira elfeledkezék magáról, hogy kezét ősz királyi anyja ellen fölemelte.

Bátor Opos elszörnyedve veté magát Salamon elé s kezével feltartóztatá annak öklét.

– Uram, anyádat látod magad előtt.

– Még pedig utóljára! – szólt az agg nő, azzal megfordult és elhagyta Salamont örökre, rajta hagyva átkát.

Salamon nyugtalan kedélylyel nyargalt föl a várba, lelke háborgását vidámabb gondolatokkal csillapitva. Első kérdése volt odafenn.

– Hol van nőm?

Az udvarmester kedvetlenül felelt:

– Az éjjel elutazott Regensburgba.

Salamon lelke egyszerre elsötétült, várt viszonlátás öröme volt benne az egyetlen világos kép s most ez kitörlődött…

– Tehát nem várt reám. Bizonyosan nem gyanitá, hogy jövök.

– Sőt hallotta uram balsors szerint közeledésedet, s eltávozott sietve, mert félt hogy Pozsony ostrom alá jut.

– Ugy? igaza volt, ha azért ment el. Nem izent nekem valamit? Tán hogy utána menjek? Vagy hogy megizenjem, ha vissza jöhet?

Az udvarnagy hallgatott. És Salamon ugy szeretett volna kérdezősködni.

Nem volt-e beteg? nem érte-e az uton valami baj? volt-e elegendő kisérete?

– Volt uram. Ulrich herczeg kisérte el.

Salamon arcza még jobban elborult. Közel volt hozzá, hogy sirjon. Rögtön leült levelet irni nejének, s azt elküldé leggyorsabb futárja által, lelkére kötve, hogy siessen a válaszszal vissza. A levél tele volt gyöngéd panaszszal, forró szerelemmel, epedő vágygyal, a hogy szerelmes férjek szoktak nejeiknek levelet irni.

Salamon nem volt ember addig, mig a hirnök válaszszal vissza nem érkezik, nem volt eszméje, nem volt gondolatja ez egyen kivül, tizszer fölment egy órában a vároromra vizsgálva, hogy nem jön-e futárja? Kiszámitá az órát, melyre oda kelle érnie, az időt, mennyi kellett nejének, hogy levelet irjon, s azután vissza az utat. S midőn elmult az óra nyugtalanul töprenkedék magában, mi történhetett, hogy senki sem jő. Tán a hirnököt fogták el az uton, vagy elveszté levelét s nem mer vissza jönni? – vagy talán kiáradt valami folyam, a viz elvitte a hidakat s a hirnök tulnan rekedt.

Oh az aggódó ember oly leleményes a legtávolabb lehetőségek kitalálgatásában, s rendesen a legközelebbit nem látja.

Végre abban kezde megnyugodni, hogy neje tán azért nem küld izenetet, mert maga akar jönni helyette, s e gondolaton sokáig megpihent, de a hogy más nap is elmult, nem állhatá tovább; uj hirnököt küldött uj levéllel, harmad nap harmadikat, s ez igy ment egy hétig, a levelek mindig panaszosabbak, mindig szemrehányobbak kezdtek lenni. Salamon elvégre alig ismerte már magát, semmire sem tudott egyébre gondolni, kérdésre nem felelt, feleletre nem várt, semmi sem érdekelte és minden izgatta. Végre mint egy heted napra visszaérkezett valamennyi hirnöke, egy igen rövid levelet hozva Salamonnak, melyben Judith szárazon tudósitja, hogy a császár nem sokára Pozsonyba menend, s hogy ő a helyett, hogy helyzetéhez illetlen szerelmi ömledezésekkel foglalja el lelkét, sokkal bölcsebben teend, ha azon törődik, mint foglalja vissza elveszett országát.

Ez keserü orvosság volt, de használt.

Salamon egy ideig zugolódott ugyan, mint kit igen édes álomból költenek fel azzal a szóval, hogy induljon dologra, hanem utoljára is, ha álmodni szép, de ébren lenni jó. S harczra készülő embernek sokat ér egy kis szerelmi vagy családi keserűség.

IV. Henrik nem sokára leérkezett Pozsonyba s hadseregeivel megindult a Duna balpartján, veje országát visszahóditandó.

De az anyaátok mindenütt feje fölött lebegett annak! Vele járt a seregekkel éh- és döghalál képében, nehéz álmokat küldött a vezérekre, mikből a velük volt püspökök baljóslatokat magyaráztak, a jóslatok hire elterjedt a katonák közt, s azok az ut felén megálltak vezéreik ellen fellázadva, s visszatértek az ellenség elől, kit még csak álmaikban láttak.

Salamont elhagyta isten és ember.

A beteg oroszlán ellen feltámadnak a farkasok.

A nemes vetélytársak, Géza és László nem üldözék a legyőzött fejedelmet, ott hagyták őt békével időzni Mosonyban; hanem előjöttek bukása hirére mind azok, kiket egykor dicsősége tetőpontján fegyverei villogása elől futni látott.

A kun és bessenyőfajok, elűzve a Szávántuli erdők menedékébe, összegyüjték falkáikat, s előjöttek éktelen vad csordáikkal, az elesett boszuállót meggázolni.

A király hivei kis csapatjától környezve, nem mérhette össze kardját elleneivel a sik mezőn; Henrik ujra el volt foglalva saját pártos vasalljaival, hanem élt a szomszéd morva földön egy derék kövér gróf Mjesko, Salamon végveszélyében ennek igért jó csomó pénzt, hogy verje el róla a hivatlan vendégeket.

A grófnak ugy sem levén egyéb dolga, megalkudott nyolczvankét véka lengyel garasban a szorongatott királylyal, s mire a bessenyő had a Fertő egyik szélihez ért, ő is megérkezett jó pánczélos lovagjaival Mosonyba.

Derék termetes ifju vala a morva gróf, mintegy negyvennyolcz esztendős. Derekát két ember öllel keresztül nem érte, s ló el nem viselte terhét egy óránál tovább. Tenyereit ha befogta, elveszett bennök az öblös palaczk, s tartalma a hordónak elenyészett ajkai nyilása előtt, hosszu bajusza nagymessze lelógott, s kétfelől felhajtva az öve mellé volt bedugva, nehogy valamibe találjon akadni.

Rettentő ereje hires volt hetedhét országon, mert a patkót csak ugy tördelte ketté, mint utódai a vajas süteményt, és két kézre fogott pallosával képes volt nyeregkápáig ketté hasitani a pánczélos embert. Csupán az az egy baja volt, hogy ha egyszer elesett, nem tudott többet felkelni, s ha egyszer a lovára felült, nem tudott többet leszállani.

Ő tehátlan megérkezék, ivott is rögtön baráti poharat a királylyal, s más nap mindjárt neki indult, megtudva hol az ellenség, s igérte keményen, hogy az egész ronda hadat párjával összekötözve fogja rabságra hajtani, s valahány szárazmalom van országában, abban mind őrölni fognak.

Ez igen jeles szándékkal kivonult a bessenyők elé s szüntelen a Fertő partja mellett tartva s naponkint elismerést érdemlő ovatossággal és körültekintéssel nem téve több utat, két órainál, végre egy szép esti órában meglátta a tulsó parton a bessenyő tábor számtalan füstjeit, miknél a barbar emberek egész ökröket sütöttek.

Ott tehát jó biztosságban érezve magát, – minthogy a viz nagyon széles volt, szépen sátort üttetett, táborát körülsánczolá, hegyes karókat is veretve mellé, azon hadi tervet készitvén magában, hogy onnan addig meg nem mozdul, mig ellenségét helyéből ki nem éhezteti, s vagy arra nem kényszeriti, hogy sánczait megrohanja a vizen keresztül, vagy pedig megadja magát.

E becses határozatnál maradván, maga s több vezére kisétálának a tópartra, fölállitának egy hordót s azt körülülvén, poharazának emberségesen, mialatt a lemenő nap gyönyörüen behinté aranynyal a Fertő sima tükrét.

A Fertő sima tükrén itt-ott egy uszó lápot hajtogatott a föltámadó szél. Mjesko, ki még sohasem látott olyat, csodálkozva hallá kisérőitől megmagyaráztatni, hogy azok tündernádasok, miket az elfek és érlek, s más afféle morva lidérczek hajtogatnak a vizen alá s föl, néhány magyar is vala ott, hanem az nem tudott rajtok egyebet mint békát és szunyogot.

A határgróf bámulá őket kegyesen. – Ni hogy usznak erre arra! bárcsak egy felénk közelednék, itt meglepnénk s elfognánk rajtuk a lidérczeket, és spiritusba téve bemutatnánk a tridenti synodusnak.

És erre a szóra egy zöld folt csakugyan elkezde feléjök tartani, szép egyenes irányban haladva, mindig közelebb, közelebb; a viz szine felett csak a nádbojtok látszottak, rezegve, hajladozva, mintha valami rázná őket alól.

Már egészen közel ért az uszó nádberek. – Sehol sem látom a tündéreket, – szóla Mjesko. – Hja azok a viz alatt vannak, ott készitenek sipot és dudát a nádszárból s lovagolnak a halakon. – Hálot kell alájok vetni s elfogni őket halastól.

De mielőtt a hálót valaki kivethette volna, egyszerre megdűlt a nádberek, s helyette száz torzpofáju rémalak bukott föl a viz szinére, vad orditással rohanva a parton iddogálokra.

Bessenyők falkája volt ez, kik meglátva Mjesko táborát, a tóba bocsátkoztak mindegyik egy hosszu nádszálat fogva szájába s azon keresztűl sziva levegőt a viz alatt, átusztak észrevétlenül a gyanutlan bámulók szemeláttára s mielőtt azok ijedelmükből magukhoz térhettek volna, rajtuk rohantak görbe fürészfogu késeikkel, s kikeresték a helyet, a hol nem talál pánczélt a vas, hón alatt és vékonyán szurkálva a meglepett vigadókat.

Azok a zavar első pillanatában azt sem tudták, mihez fogjanak, a pokoli lárma, e vizből előtámadt ördögök fekete pofái annyira megzavarták őket, hogy fegyvereiket sem találták oldalaikon, s mire az első rémülésből magukhoz térve, visszafordultak megtámadóikra, azok végezve, a mit végezhettek, egyszerre visszafutottak ismét a vizbe s átusztak, a honnan jöttek. Csupán egyetlen egy került belőlök fogságra, ki Mjeskóval magával eredvén birkozásba, azt ugyan felbirta taszitani, hanem a herculesi erejü ember ekkor ugy magához szoritotta őt két kezével, hogy az meg sem birt motszanni, s ha Mjeskónak azon már elébb emlitett sajátsága nem lett volna, hogy ha egyszer elesett, többé felkelni nem tudott, legyürhette volna ellenségét, s igy azonban be kellett érnie azzal, hogy ott tartsa magán, mig emberei oda érnek, s elébb azt jól megkötözve őt is szépen felemelik.

Az ekként elfogott bessenyő mozdulatlanul esett a földre, s akár rugták vagy ütötték, semmi jelét nem adta az életnek.

– Ebből ugyan kiszoritád a lelket uram. Mondának Mjeskónak.

– Nem kell neki hinni. Kiálta ez dühösen, elszörnyedve ez emberek vakmerőségén. Összemorzsolhattam volna, de kész akarva nem tevém, hogy tőle megtudhassuk seregeik számát, vezérük szándékát, s más egyebet. Rakjatok máglyát, vessétek fel reá, majd ha égni fog alatta, akkor ő is megszünik a halottat játszani.

A katonák rögtön máglyát raktak sánczkarókból, feltevék rá a bessenyőt, az feküdt rajta élettelenül hátrakötözött kezekkel.

A láng felcsapott a máglyán, a bessenyő meg sem mozdult, már haja és szakála leégett, a tüz tagjait csapdosá, egy vonás sem mutatta rajta hogy él, mig a lángok közepett a kötelek leégtek karjairól, akkor egyszerre felugrott a tüz közől, s egy égő hasábbal szétcsapva maga körül, a felriadt csoporton keresztül összeégett testtel kirohant s belevette magát a Fertőbe s miután messze beuszott, rémületes kaczagással forditá vissza összeperzselt arczát kővé meredt üldözőire, kikben hülni kezdett a vér.

– Nem. Ördögökkel nem harczolunk. Mondának Mjesko zsoldosai, ha a csillagokkal fizetsz is bennünket. Emberek ellen szegődtünk, de ezek világosan ördögök, kik tüzben vizben hadakoznak. Te is fogj magadnak ördögöket, ha velök harczolni akarsz.

Mjesko mit tehetett volna? Igéret és fenyegetés hiába volt, emberei felmondták a szolgálatot s ha azt akarta, hogy vele menjenek, kénytelen volt őket visszavezetni Mosonyra.

A király már azt hivé hogy az ellenséget hozzák.

– Derék szomszéd, monda Mjesko szörnyüképen kegyes képpel. Tudod hogy én a mult husvét előtt való nagy héten bűnös vallástalansággal vadászatot tartván, lovamról leestem s kitörtem a bokámat, ekkor fogadást tevék szent Hubertusra, hogy soha az egész nagy bőjtön keresztül semmiféle vérengző munkába nem kezdek. Midőn felszólitál, nem jutott eszembe, hogy épen a nagy bőjtben vagyunk, most figyelmeztet rá a castellanusom. Én kétségbe vagyok esve. Azt átlátod, hogy fogadásomat megszegnem lehetetlen, én pedig átlátom, hogy te nem várhatod el a nagy bőjt végit, hogy akkor kezdj csatába. Hanem azt tanácsolom neked, állj ki te magad a mennyi embered van e gaz pogányok ellen, igy te fogod kezdeni a harczot, nem én. Én magam majd felmegyek a baki hegyre, s ha akkor aztán meglátom, hogy tégedet vernek, na akkor én is lejövök, és bele elegyedem a csatába, mert már a folytatás fogadásomon kivül esik.

Salamon megérté a dolgot, s hagyta menni a grófot a hova neki tetszik, maga pedig felment szobájába, kiválasztá a legjobbik kardját s összegyüjtve saját harczosait, megálla közöttük és szilárd reszketéstelen hangon szólt.

– Itt az idő, hogy meghaljak, és ki halni akar, velem jön utánam.

A bajnokok szemeiből kicsordult e szókra a köny. Kevesen valának számra, de mindnyájan jó vitézek, s ha egyenkint fölszámitotta volna mindegyik: hány ellenséget ölt meg életében, nagy sereg telt volna ki belőle.

– Nem ugy uram, szólt kardját megütve Opos. Királyok nem halnak oly könnyen, elébb meghalunk mi mind, s a hova mégy, oda nem utánad, hanem előtted megyünk.

A király megrázta a hős jobbját. Hej sokan megismerék ezt a jobbot, a kiknek nem maradt idejük róla beszélni.

– Hogy elvesztém oszágomat, szólt a király, az aggodat is nehezen ül szivemen, hogy magyar volt, a ki legyőzött, s ön nemzetem, ki számüzött, ez fáj és kétségbeejt, de hogy e nyomorult bitang had meggyalázza bennem a magyar királyt s bepiszkolja nemzetemet, azt nem türöm, s ha nem maradt egyebem ez országból, mint ennek határa, e határért megvivok vagy elveszek.

A harczosok elkeserült orditása hirdeté, hogy nem fog elveszni egyedül.

– Ha elbuktam, testvér volt, a ki elejtett, szólt a király, – és nálamnál jobb vitéz. De ti nektek léha rablók megmutatom, hogy még nem gyengült el a kar, mely egykor a bolgár hegyekig vert, mely Belgrád alatt összetört! s ha lesznek köztetek, kik találkoztak velem Cserhalomnál, majd megmondják, ha sápadtabb vagyok-e mint voltam akkor?

Ez alatt a Hanság téreit a barbar gyülevész ellepé.

Fajonként megosztva külön csoportosult, a hol szabad, térre kapott az erektől átszeldelt ingoványba, sátorhely és legelőnek foglalván el annak söppedékes szigetjeit.

Itt kurta kazarok legeltették lovaikat, makacs, indolens nép maguk is rajt ültek a lovon, soha le nem szálltak róla, a nyers hust nyergeik alá tették s mire az a nyargalás melegétől megporhanyult, akkor hasznukra forditák; a lovak legeltek szanaszét, gazdáik aludtak rajtuk, előre hátra bókolva, vagy végig hasalva a lovon, s midőn a kürtszó megzendült, egyszerre nyeregben ültek s felütve villogó szemeiket, nyargaltak ismét előre. A legszélesebb vizeket lovaik hátán uszták meg, s ha egy várat elfoglaltak, még a lépcsőket és a szédelgő sánczormokat is lóháton nyargalták össze.

Távolabb lármás jászok zajongtak, soha ki nem fogyva a perből és osztozásból, egész nap elhuzakodtak egy-egy rablott paláston, rongyokat hasogatva belőle, s ha otthon elfogyott a per, a szomszéd nyirekre kezdtek átlövöldözni nyillal.

Emezek jó fustélyforgató pásztorok voltak, kik szerették elhajtani a más csordáit, s e szándékkal csatlakoztak a bessenyőkhöz. Öltözetük legnagyobb ellenségeik bőréből, a farkasokéból telt ki, melyet derekukon átkötének; hajuk hátul le volt nyirva, elől három csimbóka kötve, mely jobbra balra fityegett.

Közepén feküdt a bessenyők hada, eleven, lóhátas nép, kiknek mindegyike képes volt lovon nyargaltában ellőni nyillal a repülő fecskét, s egy kötéllel elkeritett térségen tanyázott maga Zolta vezér, válogatott testőreivel. Ezek voltak a hadsereg legszálasabb legényei, hosszu kopjákkal ellátva, s hogy mentül borzasztóbbak legyenek az ellenségnek, a levágott ökrök bőrei fejeikre voltak huzva, s ugy csüngtek végig hátaikon, ugy hogy messziről kétszarvu ördögcsordának lehete őket bátran nézni. Köröskörül iszonyu tüzeket raktak összehordott nádkévékből, nem azért hogy süssenek nálok valamit, mint hogy megvilágitsák a tájat.

Zolta leterített medvebőr kaczagányán feküdt a tüzek mellett és aludt, mint a kősó. Felhasgatott borostömlők, mik üresen hevertek körüle, engedék gyanitni mély álma okait s ha az öklében tartott buzogányról s néhány mellette bevert fővel horkoló bajtársról lehet következtetni, hihetőleg élénk vita előzé meg az édes álmot.

Kissé távolabb, egy emeltebb dombon lehete látni egy szekérsánczot, melyen belől tanyáztak a kunok, kiket Kutesk király, saját harczias leánya vezérlete alatt küldött, annak eljegyezett vőlegénye, Zolta segélyére.

Hadilán volt neve a délczeg amazonnak, s ha a saját táborában uralkodó rendet nézzük, ismeretség előtt gyanitanunk kell, hogy nevét megérdemelte, jelentvén az elég világosan magyarul „hadi lányt“.

A hajnal már pirkadni kezdett, midőn a Mosony felé elfuttatott kémek visszaérkeztek azon hirrel, hogy Salamon síkra szállt.

Föl kelle ébreszteni a vezért, hogy tartson rögtön korultájt (igy hivták a táborigyülést náluk), de hiába ránczigálták azt, meg meg-mozdult, jót rugott azon, a ki költögette, s aludt tovább. Nem volt mód lelket verni bele.

Ekkor egynek az jutott eszébe, hogy meg kell fuvatni a a riadót, s a mint az első kürthang megszólalt, Zolta rögtön talpra ugrott, s egyszerre kijózanulva tekinte szét.

– Mi hir? kérdé meglátva kémeit.

– Salamon közeleg hadával.

– Mennyit tesz e had?

– Mehet mindössze nyolczszázra.

Zolta felkaczagot.

– Hisz ezt ha meg kellene ennünk, sem laknánk jól vele. Kár, hogy gyermekeinket nem hoztuk magunkkal, most azokat küldhetnénk ellenök. Hirdessétek ki a seregben, hogy ma nem lesz csata, hanem hajtóvadászat.

A sereg az alatt mindenünnen összegyült, mindenki lován ült már, csak Hadilánra várakoztak még. Ez alatt zajgott, lármázott mindenki; minden vezérnek és minden közembernek más hadi terv fúrta az agyát. Egyik azt mondta: vegyük őket körül s fogjuk el mindenestől, – másik beakará őket csalni a Hanságba s ott megszoritani; a jászok rögtön akartak menni, a kazarok el akartak kerülni Mosonynak s Salamon háta mögött kirabolni a várost, a vezérek előbb összevesztek Zoltával, azután egymás között, végre katonáikkal.

Mindegyik jobban akarta tudni, hogy mit kell tennie, egy sem akart hátul, vagy oldalvást állani, hanem valamennyi első akart lenni, ki az ellenséget megtámadja.

A nyirek előbb bátorságos helyre iparkodtak szállitani csordáikat s behajtották azokat a Hanság ingoványai közé; a jászok, észrevéve, hogy őket hátul akarják hagyni, összesugtak s egy szót sem szólva senkinek, előre elosontottak az ellenséget fölkeresni, mig a kazarok, kik a magyar sereg megkerülésére voltak rendelve, egyet gondoltak s neki rugtattak Mosonynak, hogy azt társaik előtt bevegyék.

Végre előjött Hadilán szekérvárából, megjelenve a lármás korultájon, a hol már akkor senki nem halotta saját szavát.

A magas karcsu amazon büszkén ült hollófekete paripáján. Naptól barna arczán keresztül világlott a vér piros heve s nincs az égnek sem oly napja, sem oly éjszakája, mint az ő két fekete szeme, – miknek villanása többször tudott győzni mint éles kardjáé. Hosszú, göndör haja mint egy palást borult le kereken domboru csippejéig, s utána lobogott, ha vágtatott a csatában. Gömbölyü karjai fedetlenek voltak, arany pereczekkel körülszoritva; rövid ujju dolmány feszült délczeg termetéhez csattos boglárokkal, és gyakran megesett, hogy az ellenség, kivel összecsapott, mintegy elbűvölve, rajta feledé szemeit a bűbájos alakon s nem vevé észre kardja villanását, égő szemeitől megrontva.

Zolta durva tréfával fordult arájához.

– Későn ébredtél a kürtszóra, menyecske, nagy sokáig piperézted magad. Csata napján nem kell annyit időzni a cziczomával.

– Ma ránk nézve nem lesz csatanap: – viszonzá Hadilán komolyan.

– Mit mondasz?

– Az éjjel kimentek a jósok e berkekbe a farkasok szavait hallgatni és megérték belőle, hogy e mai nap ránk nézve veszélyes. Hagyd e napot lemenni, s kezdj harczot azután.

– Veszsz el jósaiddal együtt! nem hiába viselnek a kunok vászonöltönyt, s engedik magukat asszonytól vezérleni, gyávák valamennyien. Szálj le lovadról némber, s végy guzsalyt s pártát, kard és sisak helyett, és ti gyáva kunok mindannyian pusztuljatok szemem elől, vagy rátok küldöm testőreimet, s lehuzatlak lovaitokról és tehenet adok alátok.

– Próbálj közel jönni ökreiddel, – szólt Hadilán fölemelve fokosát; megérzik a taglót szarvaik között, fogadom azt.

A többi vezérek közbeveték magukat, különben ott mindjárt egymás közt kezdték volna meg a csatát, s Zoltát nagy nehezen félre taszigálva, Hadilánt rávevék könyörgéseikkel, hogy vonuljon vissza szekérsánczába; hanem azt nem gátolhaták meg, hogy a bessenyő tábor csufondáros kiabálással és fütytyel ne boszontsa a kunokat s egy merész ficzkó szekérsánczuk szélére egy kopjára szurt szoknyát zászló gyanánt fel ne tüzzön.

Ez alatt lassanként előre mozdult a tábor, nagy hihó és rikoltozás között. Zolta összeterelt mintegy huszezer csatárt, de csak akkor vette észre, hogy nem tud velük hova lenni. Egy pár száz szót fogadott, a többi azt tette, a mit akart.

A Hanságon keresztül egy szűk téren lehet jutni, melynek mellékútait, ha sokáig száraz az idő, kocsikkal is lehet járni, de ha megáznak, akkor csak a közepén járható az út.

E sikon vonult végig a rendezetlen sereg. Az eleje már mérföldekre elől volt, mig a hátulja csak akkor bontakozott; csatarendnek, hadsereg-felállitásnak, haditervnek hire sem volt. Iparkodott mindenki mentül előbb ellenséget találhatni.

Salamon és kisded csapatja – mint elszánt bátor vitézek, – azonban hátukat egy fűzes dombnak vetve várták ellenségeiket, készek vagy győzve, vagy holtan maradni a csatatéren.

Halvány arczczal, de büszkén állt legelől a király, legpompásabb fegyverzetét ölté fel magára, csillogott rajta arany és boglárkő, hogy messziről megismerje benne az ellenség a vezért, s minden nyil őt keresse. De mellette áll balfelől Opos, sohasem távozva oldalától, hogy őt találja előbb minden csapás, mielőtt a királyt érné.

Egyszerre megharsant körül a csataorditás. Az elősietett jászok kibukkantak a fűz erdőkből, s meglátva Salamon csapatját, vad süvöltéssel kapták le lovaikról tegzeiket, s a több száz lépésnyi távolból, sürű nyilfelleget lőttek fel az égre, mintha előre elrémiteni akarnák elleneiket; a nyilak az éktelen távolt megfutva, ártalmatlanul hullottak le Salamon harczosai lábaihoz egy-kettő megüté a király pánczélját is és visszapattant róla.

De más felhők érkeztek most csatázni. Míg a bessenyő sereg nyilzáporral rémité a magyarokat, mintha isten szavára viszhangoznának, megdördültek egyszerre az ég sarkai, s fekete gomolygó felhők kezdtek tornyosodni az égre, a csatatéren rettentő forgószél viharzott végig, homokkal szórva tele a jászok arczát s nyilaikat elkapkodva a villám végig czikázott az égen, s a meghasadt felhőből omolni kezdett a zápor; a bessenyő sereg legfélelmesebb fegyvere, a nyil, megszünt ártani, az esőben kiengedtek a tegzek húrjai, s a meglankadt ideg nem volt képes a nyilat elpattantani többé.

– Isten harczol velünk! kiálta a király s megeresztve lova zabláját, lerohant a halomról megtámadóira, kik előnyüktől megfosztva, egy percz alatt össze lőnek törve a rendezett csapat rohamától.

A tegzet el lehetett vetni, s az ügyetlen görbe kard, melyet magukkal viseltek, nem védte meg félmeztelen tagjaikat a nehéz harczszekercze csapásai elől.

Az eső zuhatagokban szakadt alá, de még a vér is; mire Zolta a derék sereggel megérkezék, jász csapatjai már akkor le voltak apritva.

A mint a sötét láthatáron föltüntek a borzalmas alakok, ágas szarvaikkal, Salamon emberei visszarettentek, azt vélve hogy ördögök jönnek rájuk.

– Ejh – kiálta Bátor Opos, lássuk meg hát, hogy az ördögöt nem fogja-e a kard? – s azzal neki rugaszkodva, rajtahajtott Zolta seregein, s a mint az elsővel találkozék, azt ugy találta két szarva közt ütni buzogányával, hogy menten a lova alá bukott.

Vérszemet kapának erre társai is s belerontva a felszarvazott seregbe, oly pusztitást követtek el benne, mintha valódi ökrökkel lett volna dolguk s a mi egy percz előtt ijedségükre szolgált, az most nevetséggé vált előttük.

Zolta vezér azonban, látva mint rontja össze hadsorait a neki dühödött Bátor Opos, neki forditá a kantárszárat, s hosszú dárdáját két ökölre fogva, neki vágtatott a daliának, ki véres arczczal dúlt testőrei között, egyik kezében kopját, másikban kardját forgatva.

A tér megritkult, a hol e két ádáz harczos összetalálkozék, a vezér dühösen csóválta meg gombos szálfáját s egy iszonyu csapást mért vele Opos fejére. A szálfa lezúgott, de Opos visszavágott rá kardjával s a dárda hegye és gombja messze lerepült nyeléről. Zolta kardját ránta ki ekkor, s egy testőre az alatt pajzsát tartá elé, hogy Opos süvöltő kopjája elől megóvja, de az elhajitott gerely keresztül törte a tizenkét bivalybőrből készült vértet s megjárva a fegyverhordó vékonyát, az egész embert vértestül együtt, áthatott hegyével ura pajzsához szegzé, mint a denevért szokták az ajtóba verni.

Zolta elrémülten fordult meg erre Opos előtt s futni kezde veszélyes ijedelemmel, jelt adva hadainak a szaladásra.

Ez rendes fogás volt a bárbár hadaknál, ha nem várt akadályra találtak, visszafordultak s addig csalogaták maguk után üldöző elleneiket, mig alkalmasabb térre jutva, ismét helytállhatnak nekik, vagy véletlen tőrbe csalhatták az utánuk rohanókat, s ekkor egyszerre körülfogták.

De most rosszul sikerült a csel; a folyvást szakadt zápor megárasztá az ereket hátuk mögött, miken átjöttek, s a mint a bessenyő hadak vissza akartak vonulni, a biztos mezők helyett, miken az éjjel lovaikat legeltették, söppedékes ingoványra leltek, mely lépteik alatt beroskadt s elnyelte a lovagot lovastól, a mocsárnak szoritott nyirek nem birtak kihatolni a dugványok közől, a hátul űzött seregektől beletaposva az iszapba, mig Salamon vitézei jól ismerve az utat, mely egyedül volt járható ily időben, keresztül bizton üldözék a menekülő Zoltát, ki seregeit veszendőben hagyva, egy kisded csapattal futott vissa Hadilán szekérsánczáig segélyt és menedeket könyörögve arájától.

– Eredj tova! – szólt az amazon elutasitva őt onnan. – Bolond voltál a harcz előtt, gyáva vagy a harcz után. Vidd fejeden a vészt.

Zolta káromolva vágtatott az esőszakadásban tova, sehol sem állithatva meg seregét, mely a keskeny partos gátra szorult szemeivel látva, mint vesznek el a többiek, – kik a mellék utakon rohanva, a mocsárba tévelyedtek. Egy rendetlen gomoly, mely egymást tapossa a vizekbe és iszapba. Gázoló lovak, miknek zablájába, farkaiba fuldokló emberek kapaszkodnak, mentül tovább, annál nagyobb viz, s annál kevesebb a fő, nagy messze alig látszik még egynehány, kik beusznak a Fertő közepébe, ijedelmükben nem tudva: merre a part?

Mint a krónikairó mondja: „az ellenség elolvadt a király arcza előtt, mint viasz a tűz szinétől.“ Egyedül Hadilán szekérsáncza állt még ellent a győztesek rohamának. A kunok hosszu dárdákra kapva, szekereiken álltak s előbb a rajtuk özönlő bessenyőket taszigálták el onnan, megtagadva tőlük a menedéket, s a hogy azok elfogytak, daczos arczczal fordultak üldözőik, a magyarok ellen. Számra mindkét had egyenlő volt, a szemetet elfutta a szél, csak a magva maradt ott, s ha az egyiket lelkesité a diadal, a másikat a kétségbeesés. A nyil haszontalan fegyver volt e perczben, csak a kopja és a csákány használt, a férfiak vértet vértnek fektetve vittak, csattogott az ércz paizsokon a buzogány s ki- kihallatszott a harczból, mint a menykő-csattanás Bátor Opos harczfejszéjének ütése. A magyarság lóhátról harczolt, a kunok, a szekeren állva; benn Hadilán nyargalt körül, fekete paripáján ülve, csengő hangja bátoritá a harczolókat; hosszu arany haja lobogott mint egy harczi zászló s kardjának és szemeinek villanási versenyeztek a villámokéval.

Háromszor ostromolt már a magyar, háromszor verte őt vissza Hadilán, midőn maga a király ragadá kezébe a zászlót s paripájával neki vágtatva a sáncznak, felszökött a legszélső szekérre, vakmerően odavetve magát megrémült ellenfelei közé. A másik perczben már Bátor Opos paizsa fogá föl a reá irányozott csapásokat, nehéz harczfejszéje elejte mindenkit, a ki Salamonra tört s néhány pillanat alatt át volt szakitva a szekérsáncz; a támadt résen dühösen rohantak Salamon után a magyarok, a kún elhányta fegyverét, csupán egy kis csapat állott még ellent, ott vivott Hadilán, ércz szavával bátoritva mellette harczoló hiveit. Mindig apadt azoknak száma, alig vivott még nehány ifju, egyenkint elhulltak ők is, egyedűl maradt az amazon a győztes magyaroktól körülfogva.

– Add meg magad kún leány! kiálta rá Opos dörgő szava.

– Élve nem, szólt Hadilán, és elveté paizsát, sisakját, s ugy állt fedetlenül ágaskodó paripájára emelkedve s kardját megforgatva feje fölött, mintha csak a halálért akarna még küzdeni.

E pillanatban fölszakadtak a felhők s az alá sütő nap fényes küllője odavilágitott a király délczeg hősi alakjára, a mint méltóságteljesen közelite a hölgy felé.

Hadilán karja reszketett, a kard aláhanyatlott kezében, a mint e tüneményt megpillantá, nem hős volt többé, ki a kardot tartá, hanem egy gyenge nő, s miután szivét elveszté a király ellenében, minek tartotta volna meg kardját? azt is átnyujtotta neki.

A mint elvégződött a harcz, egyszerre kisütött a nap s Mjesko gróf arcza is kisütött a baki hegyről, a honnan ő nézte vala az egész csata folyamát.

Nagy elégülten jött alá, megrázta Salamon kezét, megdicsérte, hogy jól viseltük magunkat, s kivánta imár, hogy miután az ellenség meg van verve, méresse ki vékával az ő szegődött garasait a nyujtott segitségért.

A király elbámult: hisz te csak nézni segitettél.

– Mit tehetek én arról, hogy téged meg nem vertek s rám nem került a sor!

– Igen jól van, tehát a hány ellenséget levágtál, annyi vékával méress ki magadnak kincstáromból ne garast, hanem aranyat.

Mjesko gróf haragudni akart e gonosz tréfáért, s még azzal fenyegetőzött, hogy összekap Salamonnal, de a király elég jókor figyelmezteté őt azon fogadására, hogy nagy bőjt alatt vérengzést nem kezd, melyre aztán a jámbor gróf visszatért a maga hazájába, a maga embereivel, sok tapasztalást vivén magával.

Salamon visszabocsátá atyjához a fogoly amazont. Könyezve vált el tőle. A király nem látta a könyet. A kit a korona gondja foglal el, nem lát az álmában rózsakoszorukat.

– Ha egykor nem lesz hazád, mondá a hölgy bucsuztában, jer mi hozzánk s ott uj hazára találsz. És ha senki sem fog szeretni, jer hazámba, ott fogsz találni, ki örökké szeretend.

Salamon elfeledé a szavakat, el a szerelem rezgő hangját, melyen azok mondva voltak és az epedő pillantást, a mely azokat kisérte, a mint elfeledett annyit!

Alig verte le a bessenyőket, ismét rokonainak fordult, megpróbálni, ha nem fordult-e meg akkor csillagzata? A sors nem segité őt többé a király ellen. Kardja beletört a szent László elleni harczba, az utolsó harczos is elveszett oldala mellől, Bátor Opos; és az eltört kardból nem lehetett más mint gyilok s midőn a hősök elfogytak, került a sor az orgyilkolásra.

Salamon bérenczeket fogadott László király megölésére, de a gyilkos és az áruló egy fán terem; azok elárulák, s az ország örök fogságra itélte őt, ki fölkentje ellen fölemelte kezét.

Hol most ama négyszegü rom Visegrád tövében, szomoruan tekint alá az örök Duna vizére, ott ült egykor a fogoly fejedelem, szenvedéseivel nevet adva börtönének.

Fogva volt de nem legyőzve, itt a szűk négy fal között is királynak érzé magát, s nem imádkozott szabadságért soha, de harczért mindennap.

Egész nap szőtte fonta terveit, és az mind háboru volt. Várta mint fognak egy napon hivei börtönére ütni s leverve annak zárait, diadallal repülnek vele Fehérvárra; vagy jönni fog a császár roppant hadaival s kezébe adandja az arany kopját, mint uralkodása jelképét; vagy felzendül a háborgó nép s László ellen őt hivja ismét a trónra. Mind hasztalan. Az idő csendesen múlt. Hivei nem emlékeztek róla, a császárnak sok baja volt saját pártos vazalljaival, és a magyar megnyugodott valahára: királya szent volt és hős.

Sokszor látta ablakából Salamon, mint áll meg a torony alatt egy-egy vadász és tegezét megfeszitve felczéloz. Ez titkos hirnök gondolá, ki nyilvesszejére kötött levelet akar fellőni. Csalódott. A vadász egy vadlud után lőtt a légbe, s odább ment, őt észre sem véve. Vagy néha hárfázó énekes ült le börtöne ajtajában, Salamon oda figyelt, hogy ez tán nejének küldötte, ki titkos örömhirt fog énekszóban tudtára adni. Vándor troubadour volt az, ki tán a porkoláb leányának szép szemei miatt állt meg, s üres hosszas szerelmi érzelgéseket pengete vég nélkül. Majd pihegő galamb csapódott ablakához. Ez galambpósta, gondola repesve, pedig csak vad galamb volt, mely az ölyv elől menekült oda.

Igy folyt nap nap után, remény volt a hajnal, csalódás az alkony, s a mi közbe esett: lélekháborgató tünődés. És mikor belefáradt a képzeletében megvivott harczokba, akkor megállt néha elpihenő lelke azon boldog képen, mely még folyvást élt lelkében, a ragyogó szépségü nőn, kivel megosztá szivét, koronáját, oly jónak, oly szépnek tudta őt képzelni, s sokszor midőn alunni lefeküdt, könyezve imádkozék istenhez, hogy bár csak álmában mutassa őt meg neki, hogy akkor beszélhessen vele.

És még sem tudott róla álmodni soha, bár mint eltölté is lelkét e gondolat vágyával, hanem a mint szemeit lehunyta s fáradt lelke előtt megnyilt az álmak világa, két alak jött mindig elé, egymást váltva, hol az egyik, hol a másik, két hölgy alakja, kikre soha nem is eszmélt, s hogyha fölébredt, ujra elfeledett: Charitás és Hadilán.