Ezek a többé-kevésbbé ismert hatások mind æsthetikai természetűek. Azonban volt Gvadányinak egy kevésbbé ismert, de nevezetes hatása is. T. i. Berzsenyire. Igaz, hogy nem æsthetikai, hanem inkább tartalmi, mintegy ethikai.

Berzsenyi és Gvadányi költői iránya ég és föld, s az ízlésbeli különbség mellett alig jut valakinek eszébe, hogy a Peleskei Nótárius és A magyarokhoz cz. óda közt egyéb kapcsolat lehessen, mint a korszellem közössége. S mégis van külön kapcsolat a két mű közt.

Csak egy kissé elemezni kell a Nótárius gondolati tartalmát, s meglátjuk az egyezést. Mi ellen irányul e munka? Az idegen viselet ellen, az idegen nyelv ellen, minden idegen «módi» majmolása ellen. A ki ezeknek hódol, azt nevetségessé teszi, kigúnyolja és megbélyegzi, s róluk adott rajzaival és érveléseivel mind azt törekszik kimutatni, hogy az ilyen alak vagy korcs, vagy bolond és megcsúfolja nemzetünket. A külső dolgokban elnemzetietlenedés belső elfajulást is jelent, léhaságok űzését, az erkölcsök hanyatlását, a nemzet sülyedését. A nemzetnek az a magáról elfeledkezése ássa meg a sírját. «Perditio tua ex te Israel.» – A magyarokhoz írt ódában ugyane gondolatok uralkodnak. Árpád vére fajúl és romlásnak indul, pedig nem ronthatta meg külső támadás, pártharcz nyolcz századon át, ép erkölcse védte; most lassú méreg emészti, az erkölcsi züllés; rút sybarita vázzá lett, eldobta őseinek bajnoki köntösét, megunta nyelvét s rút idegenre cserélte; a nemzet őrlelkét tagadja, s gyermeki báb lett puha szíve tárgya. Sem Barótinál, sem Virágnál nincsenek meg e gondolatok ilyen kapcsolatban és teljességben Berzsenyi előtt, csak Gvadányinál. Hatottak a kemenesalji poétára amazok is, Baróti egy allegoriájával, Virág dorgáló pathoszával, és hatott reá Horatius is; de az alapeszme foganásában Gvadányinak volt uralkodó része. Ne feledjük, hogy Berzsenyi épen akkor fejlődött és ért, mikor a Nótárius kiadásait oly gyorsan fogyasztották, akkor volt lelkesülő deák és virtuskodott a soproni németekkel, akkor volt «heves ifjú» otthon atyja mellett, s ez a költeménye egyike legelső ódáinak, láthatólag 1796 táján kelt. Döntő bizonyítékot szolgáltat az óda eredeti szerkezete, a mely még részletesebben rajzolja a züllést s az idegen divat követőjét így jellemzi:

Egy ilyen – később kihagyott – versszak végén egyenest így fakad ki:

Ime ez egyenes hivatkozásban a nemzetcsúfolás, a bolondság, a korcsosodás, a Nótárius e három főszempontja, együtt és egyszerre előfordúl, s épen a Gvadányi szavaival megnevezve.

De a mely motivumból a tréfára hajló és tapasztalásokon meghiggadt Gvadányi lelkében gúny és szatira lett, az a mélyebb és pathetikus Berzsenyi ifjú lelkében tüzes és fenséges ódává alakult. És a motivum az új alakban, a másfajta költői lélek közvetítésével ismét a nemzet előtt világító költői eszmék közé emelkedett.

Valóban, a «Gvadányi buzgó szava számtalanoknak lelket adott», mint egy kortárs írja (Csehy József Kazinczynak 1805 május 28.).

És Gvadányi mindinkább érezte annak a szerepnek a fontosságát, ha az ember a maga gondolatait sokakkal, talán az egész nemzettel közölheti. Érezte azt is, hogy még sok mondanivalója van, és tíz év alatt, az 1790-es évek folyamán egész sor könyvet adott ki.

Még meg sem jelent a Nótárius, új munkát írt, egy magyar hadászati kézikönyvet, tudomása szerint az első e nemű kisérletet. Alkalmul szolgált erre a II. József uralkodásának vége felé kiütött török háború; de nyilvánvalólag nemzeti czélja volt vele, a hadi szellemet akarta vele ápolni nemzetünkben, még pedig nemzeti nyelven. A munka 1788 nov. 10-től 1789 márczius 25-ig készült és 1790-ben jelent meg, még pedig nem névtelenül, mint az eddigiek, hanem a szerző névbetűivel, mint komoly szakkönyv. Teljes czíme: A’ mostan folyó török háborúra tzélozó gondolatok, melylyeket Gróf G. J. Magyar Lovas Generális ő Nagysága írt 1789. esztendőben. Mostan pedig a’ vitézkedni kívánó magyar ifjaknak kedvekért, edjszersmind a’ nemes bandériumokból a’ Márs Mezejére ki-szállani vágyódókért közrebocsáttatott. (Pozsony és Komárom 1790.). A 308 lapra terjedő könyvet Montecuccoli életrajza előzi meg, a kit második Hunyadi Jánosnak nevez. Ezután 21 «gondolatban» (fejezetben) a hadi szervezetet, a török hadsereg szervezetét, a fegyvernemeket, a táborozást, az ütközetek módját ismerteti és egyéb taktikai dolgokat. Fejtegetéseit személyes tapasztalatainak és emlékeinek közbeszövésével és a történetből, különösen a legutóbbi század hadjárataiból vett példákkal fűszerezi s a forrásaiból merített elméletet a maga gyakorlati tanácsaival is megtoldja. Érdekes könyv hadtörténelmi, irodalomtörténeti és életrajzi szempontból. Prózája régies, de megvan benne nem a stilusra, hanem a dologra ügyelő gyakorlati és világos fejű ember tollának könnyűsége.

Egy verses munkát is írt a változó szerencsével folyt török háborúnak egy örvendetes eseményéről, Belgrád elfoglalásáról, Laudon alatt 1789-ben. A füzet czíme: Nándorfejérvárnak meg vétele, mellyet Belegrád és annak kommendánsa között eshető képzeltt beszélgetésben versekbe foglaltt és Hazánk’ élő nyelvén közre botsátott G. G. J. Magyar Lovas Generális A’ Versekben gyönyörködők’ kedvekért (Pozsony és Komárom 1790). Maga névbetűit azért tette ki, mert hadi dologról szól. A munka előadása különben nem elbeszélő, nem akar hősköltemény lenni; hanem a megszemélyesített Belgrád dialogusa Ozmán basával, később monológja saját történetéről, végül üdvözlete Laudonhoz és Koburghoz. Ez a vers már párrímekben szól. Az egész versben nincs semmi költőiség; nevezetes azonban, hogy a magyar fegyverek érdemét nagy nyomatékkal kiemeli, különösen érdekes a vers vége, a hol Belgrád örül, hogy anyjának, Magyarországnak keblére visszakerült s kéri II. Józsefet, hogy legyen a magyarok iránt bizodalommal.

Hozzá van csatolva egy négyes rímekben írt versezet «Rettentő látás, rettentőbb történet, a melylyet egy tökélletes szívű hazafi, Erzsébet hertzeg asszony’ Véletlen Halálának alkalmatosságával Anyai nyelven ekképpen versekbe foglalt. Bóldog Asszony havának 24-dik napján, 1790-dik Esztendőben». Erzsébet Ferencz trónörökösnek, későbbi királyunknak első neje volt s első leányának születésekor meghalt; a költő azért ünnepli, mert a magyar nemzetnek az udvarban lelkes szószólója volt; tehát az első fejedelmi Erzsébet, a kit magyar író ily czímen ünnepelt. Egyébként a látomás nagyon szegényes költői lelemény. Általán Gvadányi megszemélyesítései és allegoriái annál ízetlenebbek, minél jobbak a való életből vett rajzai.

Az 1790-iki nagy nemzeti felbuzdulás, melynek egyik következménye volt a magyar viselet tüntető divata, Gvadányit nagy megelégedéssel töltötte el. Ez év ápr. 20-án örömtől újjongó versben üdvözli a magyar nőket, a nemzeti öltözék felvételéért. A négyes rímű vers czíme: «A’ nemes magyar Dámákhoz, és kis aszszonyokhoz szólló versek, melylyeket egy buzgó szívvel bíró hazafi, a’ most közelebb történt változásokra nézve a meg nevezett szép nemnek mulatságára és gyönyörködtetésére kibocsátott.» (Pozsony és Komárom 1790). Egy szakasza így szól:

Mindenben közönséges a változás. Ez a tavasz a dámákat is megváltoztatta: visszatért a magyar öltözet. Dicsőíti a magyar nők szépségét a magyar ruhában, egy dalt is iktat közbe verbunkos nótára hangjegygyel, és esdeklik hozzájok, tartsák is fenn ezt a divatot; a ki renegát lenne, azt megátkozza ruhástul.

Ilyen röpiratszerű verse volt 1796-ból: «Egy a Rhénus vize partján táborozó magyar lovas katonának Pozsony városába egybegyült rendekhez irott levele» is. (Pozsony).

Sokkal fontosabb ez apróságoknál az 1790-iki országgyűlésről írt verses munkája: «A mostan folyó ország gyűlésének salyrico criticé való leírása, a’ mellyet Egy Isten mezején lakó Palócznak színlése alatt írta azon buzgó szívvel bíró Hazafi, a’ kinek pennájából folyt ki a’ Falusi Nótáriusnak Budára való Útazása; ezen Munkáját-is négy sorú Versekben Hazájának éleibe terjesztette 1790. Esztendőben, Bak Havának 25. Napján. Lipsiában, Wéber Simon Pétér költségével 1791.» A tárgy tehát már a politika, s a munka az akkori gazdag politikai irodalomnak nevezetes terméke; szelleme nemcsak hazafias, hanem dynasztikus is. A versek «költek Sikámbriába Rák havának 27. napján, végeződtek Písó várossába Bak Havának 25. napján 1790-ik esztendőbe.» Ez azt teszi, hogy Gvadányi Budán fogott hozzá jun. 27-én és az országgyűlés átköltözése után Pozsonyban fejezte be decz. 25-én. A munka előzetes terv nélkül keletkezett s azért szerkezete részben napló-, részben krónikaszerű. Gvadányi megjelenvén Budán az országgyűlésen, mivel sok szünetnap esett az egyes ülések közt, a bizottságok munkálkodása miatt, időtöltésül versbe szedte az országgyűlés addigi folyását. Az egész vers alig volt több eredetileg 6 lapnál; az, a mi most az «első tzikkely.» Kézirata nagyon kapós lett az országgyűlés tagjai közt s az akkori számos pasquillus közt is feltünt, noha Gvadányi nem írta pasquillusnak, egyáltalán nem személyeskedett, csak birálgatta benne egy együgyű vidéki ember (az istenmezei palócz) képében az országgyűlés menetét. A kik olvasták a verset, addig unszolták Gvadányit, míg meg nem igérte, hogy azon czikkelyt annyi czikkelylyel fogja szaporítani, míglen az egész diétát ki nem énekeli. Meg is írta a többi czikkelyeket is, mindössze tizenötöt, s a versezet 290 lapra növekedett. Benne van az országgyűlés mind budai, mind pozsonyi ülésezésének előadása, a pártok politikája, az üzenetek, a követségek és feliratok a koronázási hitlevél ügyében s végül a II. Lipót király pozsonyi koronázásának lelkes leírása. Mindezek közé beillesztette a szerző egy vértesalji vadászat rajzát, melyet még 1788-ban készített, de akkor nem adott ki. Ez az epizód több az egésznek egy harmadrészénél, költői tekintetben pedig az egészben legtöbbet ér. Eleven, részletes és ötletes rajza egy akkori nagyúri vadászatnak és a vadászszokásoknak; központja az agyafúrt palócz, a ki újabb és újabb tréfákkal tartja az egész társaságot; ennél jobbat Gvadányi is ritkán írt. A munka többi része nagyon egyenetlen. Az ülések leírása elég száraz; a palócznak ott kevés az ötlete, minden humor nélkül sopánkodik a meddő vitákon. A munka költői értéke csekély, de van korrajzi értéke, s kivált a pozsonyi koronázás és az akkori mulatságok leírása nagyon figyelemreméltó; Gvadányi politikai álláspontját is ez a munka világítja meg leghatározottabban. A vallási kérdéseket nem szivesen látta a sérelmi pontok közt; e tekintetben az az elve, hogy legyen a vallási kérdésekben türelem, a felekezetek közt egyetértés, de az uralkodó vallást ne érje sérelem. Fontosabb az alkotmány kérdése. A fő itt az, hogy biztosítsuk szabadságunkat, azért az alkotmányos szabadságot meg kell újítani, az adófizetést szabályozni, a kereskedést előmozdítani, s főleg az anyai nyelvet gyakorolni; jobbítani kell a törvényt, helyreállítani a régi rendet, eltörülni az önkényuralom intézkedéseit.

Nemzeti hadsereg legyen alkotmányos szabadságunk biztosítéka. A hadsereget háborúban rendelje a király, a hová kell, de békeidőn lakjék itthon s idegen hadsereg ne élősködjék nálunk.

Kell észszel és vezéri tehetséggel kitűnő nádor. Az ország kormányzói közt ne tegyen különbséget a vallás; nepotizmus, pénz ne érvényesüljön a főtisztségek elnyerésében, csak az érdem. S ha mindezek biztosítva vannak, meg kell koronázni II. Lipótot, esküt adva neki és véve tőle. Ezeket mondja az író már az első czikkelyben. Még hathatósabban foglalja össze programmját a befejezés. A palócz ugyanis a koronázás után hazamegy Istenmezejére, de az országgyűlés még együtt marad, mert sok fontos tárgyat kell még végeznie. Az író a nemzethez fordul esdeklő szóval, hogy alkottassa meg ezen az országgyűlésen a jövendő alapjául a következő törvényeket:

1. Kötelezővé kell tenni a magyar viseletet mindkét nemre nézve; «fiscális actio vettessék nyakába», ki más ruhát hord, súlyos bírság, vagyonkobzás, csúfság érje. 2. Második törvény a magyar nyelv legyen, mert e nélkül semmi sem folyhat jól; egy nemzet sem szorul idegen nyelvre. Magyar legyen a törvénykezés, a törvényhozás nyelve s művelésére fel kell állítani a tudós magyar társaságot, melynek terve nyomtatásban be van adva az országgyűlés és a király elé (Révai Miklós terve; Révai tiszteletbeli tagokúl a főrendek közül épen gr. Gvadányi Józsefet és b. Ráday Gedeont ajánlta). 3. Legyen nemzeti hadsereg. A ki e hazában katonának megy, hazai ezredben tegyen szolgálatot, ilyen ezredbe idegent ne lehessen tenni; a katonaság függjön a nádorispántól, mint hazánk főkapitányától, ő parancsoljon a vezéreknek is; a vezérek magyarok legyenek, a sereg akkora, a mekkorát az ország elbir; esküt a királynak is, a hazának is tegyenek, békében tartózkodjanak itthon, háborúban menjenek, a hova a király küldi. Ha ez megtörténik, nem kell félni pogánytul, szabadságunk is biztos lesz, és nemzetünk «megtisztúl minden bojtorványtúl.» Ha pedig ezt nem teszi a nemzet, dolga nem válik jóra, keserves lészen minden óra, «térdet fog hajtani sok idegen szóra.»

De ez a tüzes magyar, a nemzeti hadsereg, a magyar nyelv, a magyar viselet e bátor sürgetője egyszersmind hevesen kifakad a «filum interruptum» elmélete ellen, lelkesen ünnepli a pragmatica sanctiót és úgyszólván kárörömet érez azok felsülésén s réműldözésén, a kik a porosz udvarral kaczérkodtak és majdnem hűtlenségi kereset alá kerültek; ki nem állhatja az ellenzék akadékoskodását a diploma ügyében, bizalmat kíván az uralkodó iránt, magasztalja a megkoronázott uralkodó erényeit és ünnepli fiát, a nádort. Kazinczy káromkodva olvasta e szatirát, mely szerinte tele van setét gondolkodással, intolerantiát prédikálván, rossz hazafisággal, alacsonylelküséggel és erkölcstelen szemtelenséggel. A három utóbbi vád mindenesetre igazságtalan. Felekezeti tekintetben talán kissé elfogult volt, a szabad eszmék iránt türelmetlen is, a kifelé tekintők iránt szigorú, a sérelmi politika apróbb fogásai iránt nem volt érzéke; de rossz hazafi nem volt, a fődolgokban olyat követelt, a mit még maig sem tudott nemzeti politikánk elérni: a nemzeti hadsereget; tudta, hogy ehhez jogunk van s látta, hogy ebben van szabadságunk legfőbb biztosítéka. A részletekkel nem sokat törődött, de a dolog velejét egészséges itélettel eltalálta, követelvén a kétoldalú szerződésnek mindkét oldalról becsületes megtartását és a bizalmat egymásban. Dehogy volt rossz hazafi, inkább egyike azoknak a hazafiaknak, a kik egységben tudták látni az uralkodóház és a nemzet érdekeit.

Vidám és termékeny szellemének élvezői nem hagytak neki békét s újabb meg újabb mulattató műveket kivántak tőle, vagy a régiek kiadására biztatták. Így adta ki 1791-ben az Aprekasziónt is, tiz évvel azelőtt, még tényleges szolgálata idején Galicziában írt tréfás versét, melylyel egy idegen tisztnek tört magyarságát utánozta: «Aprékaszión, Mellik mek sinálik Fersben mikor mek tartatik Szent Francz Xavér Neve nat Pátron, Strenge Herr Kapitán Ur Nxxx (= Novák Ferencz), Nemes Regiment Excellens Gróf N*** (= Nádasdi) Huszáren» (Pozsony). Ezt valaki már 1785-ben kinyomatta Kassán, Gvadányi tudta nélkül, de sok hibával; az országgyűlés alkalmával kezébe került ez a hibás nyomtatvány s azért ehatározta, hogy kiadja a helyes szöveget. A czímlapon, ismét nem nevezte meg magát, csak a vers vége alá írta: J. G.

Mikor 1792-ben Budán volt az országgyűlésen, egy előkelő hölgynél tett látogatása alkalmával a háziasszony és hét nő-vendége körülvették és kérve kérték, hogy az ő kedvökért még egy olyan játékos munkát adjon ki, mint a Nótárius. Ő hiába hivatkozott korára, anyag hiányára, meg kellett igérnie. Sokáig kereste a tárgyat, végre az ötlött eszébe, hogy megírja Rontó Pálnak, egy magyar lovas katonának és gróf Benyovszky Móricznak életét; hadd lássa a világ, hogy hazánk is szül olyan férfiakat, a kik ritka és nevezetes dolgokat vittenek végbe, sokkal nagyobbakat és jelesebbeket, mint ezer más idegeneké. – A munkát 1793 első felében fejezte be s még ez évben kiadta. Czíme: Rontó Pálnak egy Magyar lovas Köz-Katonának és Gróf Benyovszky Móritznak életek’, Földön, Tengereken álmélkodásra méltó történettyeiknek, ’s véghez vitt Dolgaiknak Le-írása, a’ mellyet Hazánk Dámáinak kedvekért Versekbe foglalt Gróf Gvadányi József Magyar Lovas Generális. (Pozsony és Komárom, 1793.) Az ajánló levél «Magyar Hazánk érdemes Dámáihoz» van intézve, mert nők kérésére írta. Udvariasságába némi iróniát vegyít.

Ez Gvadányinak legnagyobb terjedelmű (548 lapra terjedő) verses munkája s a Nótárius mellett a legfontosabb is. Két részből áll; az első hat czikkelyben csak Rontó Pállal foglalkozik, a második tizenkettőben főkép gróf Benyovszkyval s vele együtt Rontóval is. Az előszóban gróf Gvadányi József, a ki verses munka czímlapjára itt írja először a nevét s a munkát mint saját szerzeményét adja, egyenesen kijelenti, hogy «ne tartsa egy érdemes olvasó is ezen munkámat költeményes románnak, mert valósággal megtörténtek az abba foglaltatott dolgok». – Rontó Pál a vers szerint egy sajókeresztúri paraszt ember burokban született fia volt; gyermekkorában elkényeztették s mindenféle csínyekbe ártotta magát, végre el is kószált a szülei háztól; lett koldúsvezető, deák, bojtárfiú, betyárnövendék, utoljára felcsapott huszárnak a Nádor-ezredbe. A háborúban vitézül forgatta magát, de mikor egyszer az alóla kilőtt lova helyett rossz lovat adtak neki s ezért társai csúfolták, elkeseredésében átszökött a poroszhoz. Utóbb a mieink kezébe került s ekkor a hadi törvényszék halálra itélte, de Hadik gróf leánykája kegyelmet eszközölt ki számára. A hubertsburgi béke után Magyarországba tért vissza ezredével együtt. Máramarosban, Huszton egy kocsmában sótisztek kötöttek bele, azokat karddal és pisztolylyal megattakozta s e miatt másodszor is szökevény lett. Lengyelországba sietett s ott gróf Benyovszky Móricz szolgálatába lépett. A történet főszemélye innentől kezdve a gróf lesz, a kit a költő végig kisér kalandokban gazdag életén át Lengyelországban, Kamcsatkában, a Csendes-tengeren, Madagascarban, mig visszatér Európába, megfordúl itthon is, majd új expediczióra indúl Madagascarba s ott halálát leli. Rontó másodszor nem ment vele Madagascarba, itthon maradt s miután szülei már nem éltek, egykori deáksága helyén, Egerben házat vett s ott élte le nyugalmasan végső éveit. Alakját sok humorral tudta rajzolni a költő s a reá vonatkozó részek a legsikerültebbek. Benyovszky mellett is jut neki szerep az elbeszélésben s hol tréfáival, hol paraszthumorával belevegyül a távoli és exotikus világ rajzába.

Gróf Benyovszky a XVIII. század nagyszabású kalandorainak az egyik legnevezetesbike maga is megírta életrajzát franczia nyelven, de angolul adták ki 1790-ben s ennek nyomán világszerte végbement kalandjairól számos elbeszélés készült különféle nyelveken. Gvadányi ezekkel szemben gyakran helyreigazítással él, hivatkozva gróf Benyovszkynak személyes szóbeli közléseire. Benyovszky neki távoli rokona is volt s midőn Párisból haza is ellátogatott, Gvadányival Nagyszombatban négy napot töltött; ez idő alatt bőven elbeszélte viselt dolgait. Az ellenmondások esetében nem lehet mindig megállapítani Gvadányi adatainak helyességét; de az események főváza történetileg igaz, a mint Benyovszky is történeti személy (1741–1786). A naplók angol szövegét Jókai magyar forditásban 1888-ban kiadta s életrajzával bevezette.

Máskép van a dolog Rontó Pállal. Ilyen nevű alakot eddig nem sikerült kimutatni. Még az sem tünik ki Benyovszky emlékirataiból, hogy volt e neki Kamcsatkában magyar szolgája; sőt az emlékiratokban levő adatok inkább ez ellen szólnak. Gvadányi nagy életrajzának írója, Széchy Károly kutatta a Rontóra vonatkozó adatokat s arra a nézetre jutott, hogy Gvadányi itt is modell után dolgozott, még pedig két modellje volt. Egyik az a közhuszár, a ki a hétéves háborúban vitézkedett és dezertált s a ki Huszton összevagdalván a sótiszteket, újra megszökött, talán Kamcsatkában is járt Benyovszkyval; – neve is ismeretes abból a jelentésből, melyet Szilágyi István a kamarai levéltárban a huszti esetről talált: Erdei Mihály. A másik pedig az a Vlkolinszky Menyhért, a kit a helytartótanácsnak 1791-iki ápr. 21-én kelt körözvénye úgy ír le, hogy azelőtt körülbelül hat évvel Benyovszky Móricz gróffal idegen amerikai tájakra bujdosott. Az egriek nagyatyáik előadása nyomán emlékeztek egy Rontó Pálra, a ki öreg korában ott lakott a Rácz-utczában, le is írják, milyen volt; s emlékeztek egy Vlkolinszky Menyhértre is, a ki a Sánczban élt s a kit «gúnyosan» Rontó Pálnak neveztek, mert szerencsétlen keze volt mindenben; de megjegyzik, hogy ez a Rontó Pál nem tévesztendő össze az igazival. Széchy helyreigazítja az egriek emlékezetét s a helytartótanácsi körözvénynyel szembesítve az adatot, Vlkolinszky Menyhértet ismeri el az egriek valódi Rontó Páljának.

Mi a Rontó Pált illető kétségekkel szemben Rontót valóságos személynek tartjuk, és pedig egy személynek. Nem választjuk ketté. Hiszszük, hogy Kamcsatkában is ott volt Benyovszkyval, s az a Rontó, a ki Madagascarból hazajövet elbúcsúzott a gróftól és Egerbe vonúlt, ugyanaz, a ki a hétéves háborúban katonáskodott. A jó Vlkolinszky Menyhért nyugodjék békében; ha tudnók is, hogy ő volt a Rontó Pál második felének modellje, mit érnénk e puszta névvel? De neki igazán kevés köze volt Rontó Pálhoz, még kevesebb Gvadányihoz. Minden adat, a mit Széchy összeállít, egytől-egyig azt bizonyítja, hogy Vlkolinszky Menyhért nem volt Rontó Pál, hanem – az utódja.

A ki Gvadányinak e munkáját nyilt szemmel olvassa, lehetetlen azt a hatást nem nyernie, hogy Gvadányi itt az élet után dolgozott s valóságos személyekről és történetekről hímezte ki elbeszélését. Már idéztük előszavának azt a nyilatkozatát, hogy senki ne tartsa e munkáját költött regénynek, mert valósággal megtörténtek a benne foglalt dolgok. S itt ez nemcsak ürügy és elhitető fogás, mint a minő a Nótárius előszavában előfordúl; ez a szó a Gvadányi parolája, a ki e művének czímlapjára teljesen kiírta a nevet s nem alakoskodik az előszóban, mint néha szokta. Hiszen a czélja is az, kimutatni, hogy nemcsak a külföldieknek, hanem nekünk is vannak rendkívüli kalandokban forgott embereink. S tehette volna-e mással ezt, mint való személyekkel? A hitelesség bizonyítása annyira megy, hogy sok helyen megszakítja a vers folyamát s prózában ad terjedelmes magyarázatokat és adatkritikát. Rontóra nézve mind az előszóban, mind a vers közti jegyzetekben közli velünk, hogy a hétéves háborúban ő alatta szolgált, ő volt a majorja s hivatala szerint ő vezette ki az akasztófa alá. Hogy pedig gróf Benyovszkynak messze világrészekben is követője és madagascari társa is ugyanez a személy volt, arra nézve ismét nemcsak a költemény, hanem az előszó is nyilatkozik. Megírja t. i. Gvadányi azt is, hogy ez a katona 1790-ben az országgyűléskor, megtudván az ő Budán lételét, őt, mint egykori főtisztjét felkereste s Gvadányi kilencz napig el sem eresztette; ez alkalommal elbeszélte a katona a maga életét és a grófét is, a Benyovszky-féle életrajz számos adatát pedig megczáfolta. Ugyane budai találkozást Gvadányi versekben is aprólékos hitelességgel leírja. Még azt is megemlíti, hogy Rontó utóbb is írt neki Szakolczára levelet, de 1792 őszén meghalt Egerben, a hol öreg napjaira (1734-ben született) magát meghúzta és a Rácz-utczában élt, jó módban. Olyan részleteket is felhoz egy jegyzetben, hogy abban az erszényben, melyet Benyovszky utoljára adott Rontónak, Rontó Pál állítása szerint 500 arany volt, de Rontó Madagascarból is hozott magával elég értéket. Mindez adatok olyanok, hogy ezek szerint Rontó igazi élő alak volt, ha talán nem úgy hítták is, s a Benyovszky Rontója ugyanaz volt, a ki a Gvadányi Rontója. Gvadányi némikép idealizálta az alakot, az elbeszélést kiszínezte néhol, talán egyes adatokat rá vonatkoztatott, a mi beleillett az ő szerepébe; de azt a két tényt, hogy a Gvadányi szökött huszárja és Benyovszky magyar kisérője egy személy és ez az ember 1790-ben világkörüli útjáról beszélt Gvadányival, kétségbe alig vonhatni. Hitelt nem tulajdonítani lehetetlen olyan jegyzeteknek, a minő a II. rész 5. czikkelye után következik. Itt Gvadányi, miután versben előadta a kamcsatkai szabadulást Benyovszky naplója nyomán, prózában is elmondja azon változat szerint, a mint Rontó neki Budán előadta. A budai találkozás hitelessége ellen nem bizonyít az, hogy a Rontó elbeszélése több részletre nézve máskép szól is, mint a Benyovszkyé, sőt természetes, hogy különböző szemtanúk egyazon dolgot máskép adnak elő. Ha Gvadányi egy költött alaknak akarta volna ezzel a hitelesség látszatát megadni, hogy ellenmond egy hitelesnek tekintett munkának, ugyan furcsa úton járt volna. Ellenkezőleg, az ő hűséges igazságérzete birta rá, hogy az eltérő előadást is kivonatolja, minthogy e részleteket az egyik szereplőtől ő így hallotta.

Ennyit Rontó Pál históriai voltáról. De nem ez a fő, hanem az, hogy Gvadányi ezt a jóízű alakot jóízűen is tudta rajzolni. Eredetije kitünő, jóhumorú alak lehetett, tele ötlettel és eredetiséggel. Gvadányi ez alakot nem költötte, de nem is ejtette a porba egyetlen jellemző vonását sem; a legnagyobb hűséggel megtudta őrizni elméjében a tőle hallott részleteket és a róla nyert benyomásokat. Gvadányi képzelete ilyen eleven alakot nem tudott volna költeni, de az eleven alakot nagy szemléletességgel tudta utánozni; az a hiány, hogy megmarad az utánzásnál s nem igen tud, vagy nem mer szabadon alakítani, itt is érezhető; Rontó Pálban nincs az egyén lelki élete következetesen fejlesztve; de gondolkodása módja, cselekedetei jó typust adnak, s az agyafurt paraszt kópé, meg a pajkos és furfangos huszár kitünő genre-jeleneteinek sorozata vonúl el előttünk. Ha a Peleskei Nótárius az úri rendnek tetszett, ez a népnek nyerte meg a kedvét és sokszor újra lenyomtatták, a ponyván is a legújabb időkig árulták. Rontó Pál a nép képzeletének kedves alakja lett, a minő régebben Toldi volt. De a párrímes alexandrinokat olvasni is szerette a nép, annyira természetes benne a beszéd, népies a nyelv, hű a rajz és annyira ismeri a szerző a népéletet. Inkább is a népnek való olvasmány, mint a dámáknak, a kiknek ajánlva volt, mert elég sok benne az olyan illetlenség, a mi miatt ma nem lehetne hölgyeknek ajánlani.

A Nótárius és a Rontó Pál olvasói többet és többet szerettek volna olvasni Gvadányitól s egyre unszolták régi kéziratos munkáinak kiadására is. Végre csakugyan kikereste régi papirosai közül a Badalai dolgokat, melyeket majd 20 évvel azelőtt írt; úgy látszik, kissé megfejelte, azaz befejezését megcsinálta; s mivel ez a darab magában sovány kötetet adott volna, belevette föntemlitett tréfás köszöntő versét, valamint egy szánkázás leírását, melyet 1788. márcz. 10-én készített «sokaknak kérésére», s még pár apróbb tréfás verset; – ezek együtt a kötet «első darabja.»

A «második darab» 1794-beli verses levelezéseit foglalja magában, Csizi István nyug. főstrázsamesterrel (őrnagygyal) és Molnár Borbálával. Az egész kötet czíme: «Unalmas órákban, vagy-is a’ téli hoszszú estvéken való Idő-töltés. A’mellyet a’ Versekben Gyönyörködőknek kedvekért, kiadott Gróf Gvadányi József magyar lovas generális.» (Pozsony 1795., 232 lap.)

A Badalai dolgokról már volt szó fentebb, itt a verses levelezést kell még érintenünk. Versben levelezni akkor divat volt. Kezdték a francziás iskola tagjai, folytatták a többiek s minden irodalmi műkedvelő üzte ezt a divatot, köztük épen asszony-poétáink is.

Így került Gvadányi is Csizi Istvánnal, majd két asszonynyal, végre másokkal is, így egy miskolczi tanuló ifjúval verses levelezésbe. Csizi István gyalogsági őrnagygyal több mint harmincz évi barátság fűzte össze Gvadányit; nem csuda, hogy fölkeresték egymást a nyugalom éveiben is levelekkel s ezek nagy részét versben írták, mint verselő emberek. Mert Csizi is, a ki Tokajban lakott, olvasott ember volt és verseket írt. Csizi a levelekben magábaszállt léleknek mutatja magát, Gvadányi pajzánabb s nemcsak a másvilágra gondol, hanem a mult emlékeivel is megtréfálja barátját. Csizi a Sátoraljaújhelyben lakó Molnár Borbálával, egy szegénysorsú, de olvasni és verselni szerető asszonynyal verses levelezést kezdett s a levélváltást elküldte Gvadányinak, a ki versben felelt s Molnár Borbálát is belevonta a versváltásba. A levelekben több a szertelen bók és a közhelyekből álló elmélkedés, mint a szellem vagy a költészet. De a versek gyakorlott kéz munkái s itt-ott akad tréfa is.

Később, 1795-ben, nemes Fábián Juliánna, Komáromban lakó nemes Bédi János csizmadiamester életepárja kereste fel Gvadányit verses levelével, a mire a gróf versben válaszolt s ezután egy darabig leveleztek. Gvadányi az asszonynyal megverseltette a komáromi földindulást. Fábián Juliánna elég könnyen verselt, de költői képzelődése nem volt s versei nem jelentékenyek. Gvadányi e levelezést 1798-ban kiadta. – Egy miskolczi tanulóval, Dodits Andrással váltott verses leveleit 1834-ben adták ki egy füzetben.

Gvadányi ezekből költőket és magának követőket akart nevelni; meg is mutatja nekik egy-egy versében pl. a leírás módját, de maga is abba a stiltelenségbe esik, hogy a verses levél többi részét meghagyja közönséges értesítésnek, versbe szedett prózának. E lelkes műkedvelők nem lendítettek a magyar irodalmon. Támadtak Gvadányinak később jelesebb tanítványai.

Maga még egyszer visszatért a falusi nótáriushoz. Uj könyvet írt róla, de most már párrímekben és kiadta 1796-ban 266 lapon. Czime: A’ falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentuma, mellyeket két soros Versekkel ki-adott, és Új Esztendőbéli ajándékba, Hazánk Dámáinak és Gavallérainak nagy szívességgel nyujtya Gróf Gvadányi József Magyar Lovas Generális ezen bé-állott 1796. esztendőnek első napján. (Pozsony.)

E munka rövid foglalata az, hogy a falusi nótárius meggyengülvén egészségében, az emberi sorsnak változandóságáról elmélkedik s e kérdés megvizsgálására összehívja a környékbeli jegyzőt, tanítót, vámost, oláh harangozót stb. s mintegy philosophus-akadémiában tárgyalja velök a kérdést. Miután azok elmondták véleményöket s kiki leczáfolta az előzőjét, maga is szót emel, valamennyit megczáfolja, s előadja a maga álláspontját. E szerint minden változás okai magok az emberek, a kik visszaélnek Istentől nyert szabadakaratukkal; okai különösen az atheisták, deisták, naturalisták, szóval a felvilágosodottak és a francziások. Közben a bő ebéd megterheli a nótáriust, rosszabbúl lesz, úgy, hogy Pesten tanuló fiát sietve kell hazahivatni. Fiával közli végső tanításait, lelkére köti az új tanok ellenzését, az Isten, király, haza szeretetét, a magyar viselet és az ép erkölcs fentartását, – s elbúcsúzva feleségétől, fiától, meghal. A tanács fiát ülteti a nótáriusi székbe, őt pedig nagy pompával eltemetik. Epitaphiuma és végrendelete zárja be a versezetet.

E munka sokkal terjedelmesebb, mint a Falusi Utazás, de azzal semmi tekintetben nem vetekedhetik. Czélzata szerint úgy tekinthetni, mint a költőnek szellemi végrendeletét. A szabad gondolkodók ellen irányúl és pedig a szabad gondolkodók minden csoportja ellen. Ezeket épen oly kiméletlenül csúfolja, mint a Budai Utazásban az idegen szokások majmolóit. De Gvadányinak az a modora, hogy a saját szatirájának képviselőjét szintén humoros színben mutatja be, itt messze túlkalandozott a kellő határon. Gvadányi a nótárius rovására olyan drasztikus tréfákat enged meg magának, s vele mint emberrel olyan méltatlanúl és következetlenül bánik, hogy a nótárius ízetlen bábbá sülyed s az olvasó részint a nótáriust unja meg, részint a költőre boszankodik, ki egy jó alakot elrontott. Már Arany János megrótta azt a czinizmust, melylyel a mi jó nótáriusunkat úgy beszélteti testamentumában, mint a ki jegyzőtársait a falu becsapására oktatja s a kinek egész könyvtára az évtizedek során összegyűlt naptárakból áll. Valóban ezek a vonások nem illenek a többihez; ezek más typusból valók. Gvadányi a maga helyetteséből is csúfot űzött. Ezzel pedig czélzatainak is ártott. Mi súlya van a félművelt, sőt nem is művelt emberek szavának a XVIII. század eszméivel szemben? Ezekkel a naptárolvasó nótáriusokkal, meg a vámszedővel és társaikkal akarja Gvadányi legyőzni az illuminátusokat? A mellett a realizmusok olykor szükségtelenül undorító. Ebben a műben is sok a detail-rajz, a népszokások hű és eleven képe, többek közt a javasasszonyé, a falusi doktoré, a sirató asszonyoké, stb.; továbbá vannak vidéki anekdoták, pl. a megcsúfolt borbély boszúja a doktoron, Toty Dorkó esete stb. (Toty egy szótag!) Ez utóbbi volt a géczi boszorkány, a ki Gaal darabjában megint szerepel, mint Tóti Dorka.

A szabadgondolkodókat még sem gyűlölte annyira, hogy közömbös téren munkáikhoz ne folyamodjék. Magát Voltairet is olvasgatta és felhasználta. Mikor 1792-ben kiadta XII. Károly svéd király életrajzát egy vastag kötetben, Voltaire művét vette alapúl, azt majdnem fordította. De felhasználta Péter czár naplóját is, valamint némely más forrásokat. Gvadányinak kedves tanulmánya volt a történet és kedves hőse XII. Károly a maga merészségével, hadi tudományával, tüneményes sikereivel és rettentő bukásával. A könyvet, mint komoly históriai és katonai munkát, neve teljes kiírásával bocsátotta ki. («Tizenkettődik Károly’ Svétzia ország’ királlyának Élete» stb.) Az előadásba helylyel-közzel alkalomszerü verseket, valamint egyéni megjegyzéseket iktat, hogy érdekesebb olvasmánynyá tegye. A hol a Mazeppa-mondát adja elő, megjegyzi, hogy ha mi magyar hazánkban is jól számba venné valaki, itt is sok olyan vitézt lelne, kik szomszédaik feleségét szeretik s ha vad lovakra felkötöztetné őket, abból nagyobb armada telnék, mint királyunk hada.

Általán Gvadányi nemcsak mulattatni kivánta a hazai mindkét nemű közönséget, hanem hasznos munkát is akart eléje adni. Hosszas tervezgetések után egy nagy világtörténelem szerkesztésébe fogott. Az első kötet előszava 1794. nov. 18-án kelt s a kötet 1796-ban került ki sajtó alól. Czíme: A’ világnak közönséges Históriája. A’ mellyet Magyar hazájához viseltető szeretettűl ösztönöztetven, és nékány jeles és hiteles Authorokból kiszedegetvén ugyan ezen Hazájának élő nyelvén bátorkodik nékie, mint igaz fiúi szeretetnek áldozattyát mély alázatossággal bé-mutatni Gróf Gvadányi József, Magyar Lovas Generális, stb. (A szerző arczképével.) A könyv főkép Millot abbé műve után van szerkesztve, azonkívül Rollin, Baumgarten, Schröck munkáját követi. A felekezeti türelmet azzal tanusítja a szerző, hogy lehetőleg kerüli az egyházi kérdéseket. A vállalat olyan terjedelmes, hogy az első jó vastag kötet csak a görög történelem végéig halad, a második a rómaiakét adja és így tovább. Gvadányi életének hátralevő évei főkép e munka készítésével teltek el. Összesen hat kötetet írt meg; a czenzura az utóbbi köteteknél eleget akadékoskodott s a megjelenés sokáig tartott. A hatodik kötet is már halála után jelent meg, a hetediket Kis János adta ki, a nyolczadikat Sikos István s ezzel a sorozat félbe is szakadt. A régies nyelvű munka nem jelent haladást történetírásunkban, de sok hasznos ismeretet terjesztett.

Ilyen munkásság közben egyszer az öreg generális betegeskedni kezdett és 1801 decz. 21-én meghalt. A szakolczai ferenczrendi-templomba temették el, a honnan hamvait később a báró Horeczky-család rohói sirboltjába vitette át b. Horeczky Nándor pozsonyi kanonok.

Felesége két évvel utána 1803-ban, leánya 1809-ben, egyetlen fia, Ignácz, mint nyug. ezredes, 1828-ban Pozsonyban halt meg s ezzel az egész magyarországi Gvadányi-családnak magva szakadt.

Egyik nekrológja így emlékezik meg róla:

«Nagy kedvelője volt a magyar litteraturának s itt a nagyoknak igen gyönyörű példával ment elő, de nemcsak, hanem elő is mozdította azt szép tehetségei szerént… Szerencsés volt kivált a mulattató versek szerzésében, s azoknak az igazságoknak oktatólag való előadásában, melyeket a köznép értelméhez igen jelesen tudott alkalmaztatni: de belőlük azért bármely rendű olvasók is tanulhattak. Ilyen a Peleskei nótáriusa és több munkái.»

Arczképei egészen azt a jellemet tükrözik, melyet munkáiban látunk. Magas nyilt homloka, beszédes, élénk szeme, szögletében egy hamiskás vonással, vidám, nyájas arcza épúgy hirdetik a derék jó lelket, mint a kipödrött bajusz, a varkocsba font haj s a bodros ingelő korának magyar divatját. Mozgásában és a társas élet formáiban rococo-gavallér volt, de magyar; régi jezsuita nevelés. Ellensége minden merészebb újításnak, de igaz hazafi, konzervativ értelemben. Hogy olasz vér, csak tréfáló kedve, utánzó és ábrázoló ösztöne éreztette; inkább temperamentumában vannak olasz elemek, mint érzésmódjában, műveltségében vagy ízlésében; előtte vagy korában is több író van, ki olasz kultura tekintetében megelőzi. Stilérzéke épen nem olaszos, nyelve ósdias is.

Egyben több volt a legtöbb korabeli irónál: tartalmat adott, nemzeti tartalmat. Nem keresett új formákat, sőt új eszméket sem, hanem a magyar lélek meglevő képzettartalmát használta fel s ebből teremtett új alakokat. Osdi formákban, hazai elemekből a szemlélet ujságát teremtette meg, bizonyos természeti, naiv művészettel. Volt saját ethikuma s társadalmi és nemzeti eszményeket hirdetett.

Gvadányi idejében egy író sem volt egyetemesen népszerű. Annyira különböző volt a nemzet osztályainak műveltségi iránya, annyira hiányzott az egységes nemzeti műveltség, annyira különböztek az ízlésbeli, formai és irodalmi elvek, hogy lehetetlen volt az egész olvasóközönségnek tetszeni. De bizonyos, hogy Gvadányinak volt legnagyobb közönsége, mert ő a legnagyobb körű közönségre támaszkodott, annak az ízlésében írt. Nem akarta új ízlésre tanítani olvasóit, inkább ő símúlt a közönség ízléséhez; de a csiszolatlan formában hangot tudott adni a közönség vágyainak és eszméinek és élő alakká tudta tömöríteni egypár kor- és néptypusnak a nép lelkében élő határozatlan vonásait. A költészetet nem igen vitte előbbre æsthetikai, vagy inkább formai tekintetben, új gondolatokkal, eszmékkel sem gazdagította, de egy-két képzeleti alkotással igen, a mi megmaradt és termékenyített. A nemzeti léleknek azt adta vissza, a mit tőle vett, ehhez a néhány képhez kötve, rímekbe szedve és az ő vaskos, de egészséges humorával megízesítve. Erős fajszeretete pedig, mely kezdetben csak művészies érdeklődés volt, később, a nemzeti lélek ébredésekor lángoló hazaszeretetté fejlődött, a nemzeti öntudatnak gazdag erőforrása lett és hatása nemzeti szempontból is történeti jelentőségű. Miután élte legnagyobbrészét arra szentelte, hogy a magyar névnek dicsőséget és a koronának fényt szerezzen, voltakép pedig kardjával az osztrák összmonarchia hatalmának segített alapot teremteni: élte végső másfél évtizedét olyan munkára fordította, a mit maga mellékesnek tartott, de a mi áldásosabb lett imádott nemzetére nézve még hadi sikereinél is. Életének ebben állt a szerencsés nemezise.

Négyesy László.

EGY FALUSI NÓTÁRIUSNAK
BUDAI ÚTAZÁSA

MELLYET ÖNNÖN MAGA ABBAN ESETT VISSZONTAGSÁGAIVAL EGYÜTT AZ ELALUDT VÉRŰ MAGYAR SZÍVEK FELSERKENTÉSÉRE ÉS MÚLATSÁGÁRA E VERSEKBE FOGLALT

AJÁNLÓ LEVÉL.

Sokáig gondolkodtam, megvallom, alacsony sorsú embet lévén, kinek bátorkodjam ajánlani ezen csekély munkámat. A dolog nagy tusakodást okozván bennem, végtére eztet mondám magamban: Audaces fortuna juvat, timidosque repellit.

Tehát én eztet nemcsak egyedűl egy méltóságban lévő úrnak, avagy asszonynak fogom felajánlani, hanem mivel ehez fogtam 1787. eszt. skorpi havának másadikán és végeztem bak havának huszadikán, új esztendő ajándékúl az 1788-ban mindnyájának hazánkban élő érdemes, és minden renden lévő gavaléroknak és dámáknak mint tükört bé fogom nyújtani, s nyújtom is; tudván azt, hogy minden gavaléroknak s dámáknak toaletjén: azaz öltöző asztalán ezen mostani nagy világba tükrök szoktanak lenni, hogy azokba nézvén, megláthassák, melly renddel rakta reájok a módit a kamarás inas, vagy a dámákra a kamarás leány. Táplál a reménység, hogy ezen tükör ajándékom azon tükröknél annyival kedvesebb lészen, mivel hogy ez nem Velenczében pallérozott kristályból vagyon csinálva, mint azok; egyedűl téntából s papirosból áll; mégis ebben jobban fogják magokat főtől fogva talpig meglátni mint a magokéban. Óhajtom egyedűl csak azt, és kérem is, hogy ebbe gyakran méltóztassanak tekínteni, hogy így meglátván magokat, mind azokat, a mellyek renden kívűl valók, és az egészséges elmét felmúlják, nehogy magokon viseljék; sőt mintegy majd bálványozást kiírtsák és számkivessék.

Ha ezen czélját munkám eléri; akkor Názóval örömest fogom eztet énekelni: Ite triumphales circum mea tempora lauri
mert így óhajtott tárgyomhoz jutok.

Vegyék tehát kedvesen ezen újesztendő tükör ajándékomat hazánkban élő gavalérok s dámák, és legyenek bizonyosak, hogy vagyok

Mindnyájoknak
Kőlt Nagy-Peleskén,
Vizöntőnek 1. napján 1788. eszt.
tökélletes tisztelője

a Szerző.

ELŐJÁRÓ BESZÉD.

Minap egy régi jó barátom ezen versekbe foglalt Budai útazást Borsod-vármegyéből olly kívánsággal küldötte hozzám: hogy én a verseket elolvasván, ítéletemet adjam felőlök: hogy tudniillik megérdemlik-é a világ eleibe való terjesztést? vagy nem? és a hol azokban valamelly hibát fogok találni, azt megjobbítsam, hogy jobbításom által tökélletessebbé tétessenek a kiadásra. – Csodáltam, megvallom, ezen kívánságát jó barátomnak annyival is inkább, mivel ifjúságunknak zsengéjétől fogva esmérvén egymást, jól tudja: hogy én poéta sohasem voltam, mégis azt kívánja tőlem, hogy azok censurámon menjenek által – de mégis, hogy kívánságának némű-néműképpen eleget tegyek: figyelmetes elmével néhányszor általolvastam és az egész munkát annyira latra vetettem, a mennyire csekély tudományomnak próbaköve engedte; de megvallom, hogy semmi ollyast nem találtam benne, a mi jobbítást és pallérozást érdemlene, és ha mi aprólékos lett is volna, semmiben sem változtattam meg; netalán tán a szerző ezzel torkolna meg: Hos ego versiculos feci, tulit alter honores. Éppen nem kívánom azt tulajdonommá tenni; mert a mint feljebb mondám: Én poéta soha sem vóltam. De azt is ellenben kéntelenítetem megvallani, hogy az ékes versek olvasásában eleitől fogva nagyon gyönyörködtem és ez is lészen a legfőbb oka, hogy ezen munkát jó barátom általkűldötte hozzám.

Ezen verseinek természet szerínt való folyása és szép magyarsága, nemkülömben, ámbár pallástolt, de jóra igyekző mivólta, nékem annyira megtetszett, hogy eltökéllettem magamban elsőben azokat – minthogy egyetemben folytanak – tizenhárom részekre felosztani és minden rész mit foglaljan magában, felől kis summában kitenni.

Másodszor: ollyan szavak mellé, mellyek exoticumok, vagy valamelly históriabéli tudományt foglalnak magokban, betűket helyheztettem, hogy minden levél alatt hasonló betű mellett azoknak megmagyarázását találhassák az olvasók.

Harmadszor: a barbarismusokat és franczia szavokat valamint a magyar a magyar szavakat szokta írni, így írtam ide, jól tudván, hogy sok magyar légyen, a ki sem írni, sem olvasni francziául nem tud. Így tehát a a versek nem az én műhelyemben koholtattak, csupán azoknak tizenhárom részekre való osztások és betűk által való megvilágositások ezen előjáró beszéddel az én munkám.

Mikroskopium nélkűl is által láttam én azt, hogy ezen verseknek sok criticus Zoillussai és kikaczagó Mómussai fognak támadni; azon okból tettem ezen előjáró beszédet eleikbe, hogy e légyen paizsok ellenek kilövött nyilak ellen: quot capita, tot sensus. – Ezenfelül az igen közönséges magyar példabeszéd szerínt: Kinek tetszik papja, kinek a papnéja, kinek a pallástja; és így Péternek ez a munka tetszik, Pálnak meg amaz. Diogenes a hordóba vette lakását, Aristoteles pedig maczedoniai Nagy Sándor udvarába. Tehát autor sincs, a mellynek munkája az egész világnak tessék. Ezen falusi nótáriusnak is a munkája nem mindennek fog tetszeni; sőt a mint feljebb írám, sok ócsáló Zoillussai fognak támadni. Egyike azt fogja előadni, hogy Szathmár vármegyéből Budáig tett útazás nem hosszas, azért is emlékezetre való dolgokat nem igen foglalhat magában és hogy az utjában történt visszontagságok is csak csekélységek. – De ha ezek hosszabb útazásak leírásában gyönyörködnek, útasítom őket Magellán és Kook utazások olvasására; ha ez is rövid volna, Kolumbus és Amerikus Vesputzius utazásokra vagy pedig scyták, vandalusok, frankusok, normanusok, sclavusok vándorlássaira. Ha Jéruzsálembe jéruzsálemi János királyt fogják kisérni, tudom, meg fog Palesztináig az üstökök izzadni. Mind ezeknek útazásai le vagynak írva, tehát olvashatják. – Ha mindezek sem tetszenek, már a dologba tovább én sem mehetek: hanem kérdezzék meg azon angyalt, ki Ádám első atyánkat a paradicsomból kikergette, hogy a szegény Ádám merre bujdosott? A harangodi pusztának, vagy pedig a Jatóságnak vette-é útját? – A szegény nótárius, mivel Mahomettel a hóldvilágon keresztűl nem útazott, hanem csak Budára ment, hosszasb útazását nem írhatta.

Ha történetei sem tetszenek, tehát javaslom ezeknek, olvasni Cervantes munkáját, mely Don Quisodról szól, vagy Vieland úrnak könyvét, melyet Don Sylvio de Rosalvoról adott ki, ezekben elég furcsa és nevetséges dolgokat fognak találni; de mégis csak meséket. Sok tómusokból álló románczok: azaz mesés könyvek vagynak, kik mégis kedvesek; annyival tehát nagyobb kedvet adhat a nótárius útazásának leírása az olvasáshoz, mennyivel az ő történetjei valóságosak és nem kigondolt mesék mint a fennt előhozatottak.

Fogják talán némelyek azért is rágalmazni, hogy sok deák szókat kevert versei közzé; de ebben is pártját fogom; mert kiki tudja, hogy a falusi nótáriusok így szoktak beszélleni, hogy ez által a közönségnek tudtára adhassák, hogy ők is jártak oskolába.

De ha ki magyarságában kivetést tészen, annak azt mondom, hogy a napban mocskot keres és netalán-tán más szemébe szálkát lássan, a magáéban pedig a szelemen gerendát nem érzi.

Némellyek fognak agyarkodni azért, hogy verseiben a magyar gavalérokot és dámákat annyira megillette, hogy a tisztelet küszöbén ebben általhágott. – Megvallom, hogy ellenek tett satyrája egy kevesé darabos és nem oly csínossággal harapó, mint a Horácziusnak, Juvenálisnak vagy Rábner úrnak satyráji; de úgy tartom, hogy ő azt képzelte magában, hogy ezeken valami csínos és néműnémű élességgel való gondolatok igen keveset vagy éppen semmitsem fognának, valamint hogy a szó a rest lovon nem fog, hanem ostorral kell a vonásra megindítani; mert nem hogy a korcsosságot és állorczás öltözetet le akarnák tenni – de ó fájdalom! szégyenlik magokat magyar vérből származattaknak is mondani. Jól általlátta a nótárius, hogy ezek azok, a kik Memphis templomában csak azért imádják az Apis istent, hogy a szarva meg vagyon aranyozva. Tudta azt is, hogy a megélemedett cserfának a héját pennacillussal le nem lehet faragni: hanem bárddal vagy fejszével szükség eztet véghez vinni. Vajha verseinek fúllánkjai olly hasznosok lennének, mint gyakran a méreggel kevert orvosság szokott lenni; de talán azt mondhatja a nótárius: Aethiopem lavo: Szerecsent mosok; de haszontalan, mert nem fejéredik. – Perditio lua ex te Izrael. Jobbat nem tehetnének ezek, mintha Klimiussal a főld alatt lévő fa világba mennének, hogy így a főld színén dicső s nagyhírű nemzetünket bészurkozni, békormozni megszűnnének.

Utóljára: fognak megjelenni néhány őtet nemcsak kinevető, hanem ellene puskázó új Mómusok is, – de vajjon kik lehetnek ezek? Nem mások, hanem két három esztendőtől támadott új magyar poéták; de ezt szükség előre tudni, hogy Neptunus három ágú kapájával a Helikon hegy tövén egy gödröt ásott, a hol is forrás támadott, melly Castalius kútjának neveztetik. – Ezen új poéták azt megtudván, némellyike Merkuriustól kőlcsönzött szárnyakon oda repűlt. Némellyike a Lybusa lován, mely Csehországban Prágánál a Siska hegyéről az úgynevezett Fejérhegyre ugrott, a Mátráról ezen Castalius kútjához ugratott. Másika a Mongolfié machinájába űlvén, egész addig hasította a levegő eget. A szegénye pedig csak gyalog ment. Mind ezek annyit ittak azon vízből, hogy megrészegedvén garázdálkodni mernek a szegény nótáriussal, a mint hallom pedig, csak éppen azért, mivel négysoros versekkel tette munkáját, azt állítván, hogy a mostani időben a kétsoros versek vétettek módiba, a négy sorúaknak folyása már kiszáradott, mint Temesvár körűl a posványság. – Ha ezen új poéták illyen mondásaikkal eggyenként találnának jönni hozzám, akkor mindenike ezen ígéket hallaná tőlem: Et tu fili mi Brute! mellyek után tudnék a fülökbe valamit sugni. – De ez meg nem eshetik; mivel imitt s amott laknak a két hazában. Addig is míg fegyverhez kapnak, pennám légyen a beszéllő túbusom, melly által ad antevertendum omne malum így szóllok hozzájok:

«Drága új Poéta uraimék! Megengedi kegyelmetek aztat: hogy miólta a magyar haza áll, még olly magyar poétát e világra anya nem szűlt, mint néhai Gyöngyösi István úr, T. N. Gömörvármegyének viceispányja vala, és talán mondhatom, egyhamar illyet nem is fog szűlni. Mutasson kegyelmetek csak egy munkáját legalább, a a melly kétsoros versekből álljon. Mutassanak több más jeles régi poétáknak legkissebb munkácskáját, a melly kétsorú versekkel légyen írva. Mit felelnek kegyelmetek ezen thesisemre? bizonyára nem mást: hanem silentium indicentis stb.»

Végtére aztat fogják nyesni: hogy mostan a tudományok nagy metamorfosis alá vetettek, kipalléroztattak, az ó slendriánok eltörőltettek: következésképpen a négysorú versírás is obsitot kapott, mivel jobban és ékesebben hangzik a kétsorú versekből csinált munka. – Kedves új poéta uraimék! ne vonják bé kárpittal kegyelmetek a dolognak valóságát; mert a mostani világ pápaszem nélkűl az eltakart dolgokba is bélát; sőt vallják meg, hogy csak azért hangzik jobban és szebben a kétsorú versekkel épűlt munka: mivel kegyelmetek a dolognak a könnyebb végét fogják, s nem akarnak igazán dolgozni és fejeiket törni a szavok öszveszedésében; mert a munka mind későbbre haladna, mind annyi könyvek a prés alá nem szoríttathatnának, és így az erszény is későbben dagadna. Édes anyánk nyelve a szavakban és synonimumokban olly gazdag, hogy egy nyelv sem nyithat bővebb szótárt ennél; de mivel sokkal könnyebb két szavat egyhanguakat találni, mint négyet, tehát ez a valóságos oka, hogy kegyelmetek metamorfosis módijok kétsoros versekkel ír. – Égig magasztalom a füredi poéta urat, t. Horváth Ádám uramat, mivel ő kegyelme nemhogy a négysorú versírásnak obsitot adott vólna; sőt az új 1788. esztend. új conventziót szabott nékie, mivel a mint értésemre esett, a Virgilius Aeneissét hasonló négysoros versekben ezen új esztendőben szándékozik kiadni.

A Magyar Kurírban olvastam, hogy egy valaki – kétségkívűl új poéta – azért berzeszkedik ellene, hogy a Magyar Hunniássát négy sor versekkel írta. – Sokáig éljen és mindég így írjon. Omnis mutatio periculosa. Én előttem mintegy rythmice hangzanak a kétsoros versek; de a négy sor versekkel való munka fontosságot, érett nehézséget és méltóságot foglal magában.

Vagynak szép munkák kétsoros versekkel is, megvallom, valamint t. Pétzeli József úr magyar Henriássa; mert ezen munka arany munka és minden dícséretre méltó. A mint is minden hízelkedés nélkül aztat mondom: hogy igaz és szépen folyó magyarságáért, válogatott gondolatokért, tökélletes poésisi reguláknak megtartásáért Gyöngyösi István munkáji mellett első helyet érdemel. – Óh ha ő kegyelme ezen munkáját négysoros versekkel tette vólna! még mennyivel méltóságosabb munka lett vólna! felől mondám: hogy arany munka; úgy is vagyon; de ide helyheztetem Andrád Sámuel úrnak a Magyar Hunniás eleibe tett homlok versei közzűl ezen egy pár sor verseit: