FAZEKAS MIHÁLY

1766–1828

BEVEZETÉS.

Gvadányi József magyar lovas generális és Fazekas Mihály cs. kir. főhadnagy közt sem személyi, sem irodalmi viszony nem volt, egyéniségök közt is több az ellentétes, mint a rokon vonás. Az élte végéig magát katonának valló, jezsuita nevelésű katholikus főúr, a rendi alkotmány és a régi gondolkodás konzervativ védője, a franczia felvilágosodás heves ellenzője, az öreg korában is dévaj és pezsgő vérű világfi bizonynyal egészen más lélek volt, mint a debreczeni kálvinista, civis-számba menő köznemesfi, a franczia felvilágosodás eszméinek híve, az emberi haladás barátja, a ki a katonai pályát, noha közlegénységből emelkedett föl, mikor főhadnagygyá kinevezik, 30 éves korában philanthrop meggyőződésből otthagyja s szülővárosában letelepedve, gazdálkodik, botanizál és filozofál, a közügynek is szentel idejéből, de zárkozott lelke csak egy-két meghitt barát és kedves növényei közt érzi magát jól, nem a történelem, hanem a természet iránt érdeklődik s nemcsak mint kertész, hanem mint tudós is, és irodalmilag az elnyomott jobbágyság érdekében emel szót, költői ízlés tekintetében nem Gyöngyösire esküszik, hanem újabb ízlésnek hódol. Pályájuk sem halad egymás mellett. Fazekas újabb nemzedékhez tartozik. Gvadányi természetes eszejárása ellenére is a barokkvilág alakja, Fazekas modern ember.

Hogy mégis együvé kerültek e kötetben, annak nemcsak technikai czélszerűség az oka. Főműveik közt, melyeket itt vesz a közönség, részint analogia, részint még határozottabb viszony van. A közéleti eszmék és az irodalmi ízlés fejlődése során egymásba kapcsolódnak, mint a szomszédos lánczszemek. Nem Fazekas lelke rokon a Gvadányiéval, hanem a Lúdas Matyié a Rontó Páléval; s a Lúdas Matyi czélzata dialektikai következetességgel sorakozik a Nótárius czélzata után. E két tendencziózus költői elbeszélés, melyeknek készülte közt 17, megjelenése közt 25 évnyi idő telt el, egyaránt nagy hatást tett, mert korszerű nagy igazságot fejezett ki. A Nótárius faji és nemzeti jellegünk megőrzésére buzdított a maga végletes és vaskos gúnyjával, Lúdas Matyi a legközelebbi nagy teendőre: köznépünk sorsának javítására szólította fel a nemzetet, bár tréfás alakban, de az igazságosság és az emberiesség nevében hathatósan. A két eszme már Gvadányi idejében is foglalkoztatta az elméket, de akkor a körülmények sajátos alakulása miatt, nevezetesen mert az egyiket II. József császár képviselte, különös ellentétbe került s egyelőre összeférhetetlennek látszott, sőt a demokratizmus a Martinovics-összeesküvés elfojtásakor vérbefult; de a Lúdas Matyi újra hangot adott e gondolatnak, s mindinkább kitünt, hogy a két eszme nem annyira ellentétes, mint inkább kapcsolatos; az események megtanították az alkotmány híveit arra, hogy abszolutizmus és demokráczia nem szükségkép szövetséges tényezők s az abszolutizmus épúgy fordulhat a demokratizmus ellen, mint máskor a rendiség ellen fordult. A XIX. század első fele aztán megoldotta a nagy problémát s a rendiség kötelékeit feloldva, a köznépet a nemzet tagjaivá fogadva törekedett biztosítani a nemzet alkotmányos szabadságát. A Nótárius és a Lúdas Matyi az egymást felváltó és kiegészítő közéleti eszmék irodalmi kifejezései voltak; az annyira különböző egyéniségű írók által az idők szelleme szólalt meg s műveik e szellem fejlődésének tünetei, innen köztük a rokonság. Egyik a nemesség kedves könyve volt, másik a népé lett – épúgy népkönyv, mint a Rontó Pál – s az egységes magyar nemzet kialakulásának előkészítésében mind a kettőnek tisztes része volt.

Fazekas Mihály Debreczenben született, 1766 jan. 6-án keresztelték. Kálvinista nemesi családból származott; atyja, szintén Mihály, gyógykovács és állatorvos volt, tehetős ember: volt emeletes háza, földje, szőleje. Egyetlen fiát (még három lánya volt) a hagyomány szerint szigorú rendtartással nevelte, a mit a kényeztető anyai szeretet enyhítgetett. Egyébként módjához képest ki akarta a fiút taníttatni. Beadta a debreczeni kollégiumba, még pedig bennlakó tanulónak, talán épen azért, hogy elvonja az anyai kényeztetés elől, s hogy annál sikeresebben tanuljon. A kollégium rideg fegyelme a különben érzékeny lelkű gyermeket korán komolylyá és zárkózottá tette s láthatólag nagyobb hatással volt rá az intézet puritán szelleme, mint a deáktársak léháskodása, a mi, ha némi alkalom nyílik rá, már csak visszahatáskép is ki szokott fejlődni. Fazekas nem tett szert arra a szabadszájú jargonra, a mely Csokonainál oly sokszor kiüti magát. A kollégiumi élet különben nemcsak a fegyelmet, a kálvinista szellemet és a debreczeni önérzetet ápolta benne, hanem az önmívelés vágyát is. Az előadások talán nem nyújtottak sok ismeretet a tanulni vágyó ifjúnak, de a kollégiumnak volt derék könyvtára s abban az időben megvolt az a hatása, hogy növendékeinek java többet is akart tanulni, mint a mit a leczkékből hallott; egyes világlátott tanárainak példája is a műveltség nyugati forrásai felé irányította a tudományszomjasabb ifjak tekintetét. Fazekas tanárai voltak Varjas János – ennek vezetése alatt kezdett füvészkedni – Sinai Miklós, Szathmáry István és a híres physikus, Hatvani István. Szenvedélylyel botanizált, de olvasgatott is, klasszikusokat és magyar írókat s tanult francziául, később németül is. Talán már itt kezdte olvasni a XVIII. század franczia íróit és gondolkodóit, kiknek később igazi tanítványa lett. 1781-ben már a főiskolára került, subscribálván a törvényeknek; de alig egy év múlva félbeszakadt tanuló-pályája. A hagyomány szerint valami mellőzés miatt összezördült tanáraival s 1782 április 16-án, mint másodéves főiskolai hallgató kilépett a kollégiumból.

A csak 16 éves ifjú katonának csapott fel s önkéntes közlegény lett egyik huszárezredben. Ugyancsak a hagyomány szerint apja haragja ellenére tette e lépést; anyja természetesen még inkább ellenezte elhatározását. Atyja mégis megtett annyit, hogy egy öreg huszár őrmester mentorságára bízta fiát s az segítette tanácsaival és gondviselésével a szokatlan pálya első idejében. Mihály ezzel elszakadt nemcsak szigorú atyjától és szerető anyjától, meg a kollégiumtól, hanem szülővárosától is. A rideg fegyelem állandóan vele maradt ezután is, de azt úgyis megszokta már. Szíve szerint azonban nem szakadt el végleg semmitől, a mi neki kedves volt, sem családjától, sem szülővárosa kedves emlékeitől, sem tanulmányaitól és olvasmányaitól. Ezredével együtt meglakta Galicziát, bejárta az osztrák örökös tartományokat, derekasan viselte magát II. József hadseregében s fokról-fokra emelkedett. 1784-ben káplár lett, 1790-ben, 24 éves korában hadnagygyá nevezték ki. Egy ízben látogatásával örvendeztette meg szüleit, Hadnagygyá kinevezésekor is ellátogatott Debreczenbe, de szüleit már nem találta életben. Megosztozott testvéreivel, az örökségébe jutott házat eladta, földbirtokát haszonbérbe adta, maga pedig folytatta katonai pályáját. Most már a harcztéren is akadt dolga: résztvett a török hadjáratban. 1790-ben Moldvába vezényelték ezredét, csak kisegítőül ugyan, de így is volt része veszedelmekben. Egy csatában elvesztette a hüvelykújját. Egy más alkalommal pedig ébersége és bátorsága megmentette a várost megszálló magyar sereget a felkonczolástól. Itt gerjedt föl a szíve arra az oláh pásztorleányra, kit «Ruszánda, a moldva szép» néven említ költeményeiben. – Utóbb a franczia háborúban is ott volt, az 1796-iki hadjáratban a Rajna vidékén harczolt ezredével. Ekkor főhadnagyi rangot nyert.

A franczia háború folyamán történt vele állítólag az az eset, mely akkor is jellemző volna, ha csak anekdota volna. Egy franczia várost szállt meg csapatával, melynek szabad sarczot engedtek. Fazekas bemegy egy úri házba, ott szép könyvtárt vesz észre, kiszemel egy jeles könyvet, asztal mellé ül s olvas a könyv mellett mindaddig, míg el nem telik a sarcz ideje. Ekkor a könyvet visszateszi a helyére s meghajtva magát kifelé indul. A háziúr meghatva ekkora nemeslelkűségtől, háláját fejezi ki az idegen tiszt iránt s erőnek-erejével egy értékes zsebórát kényszerít rá emlékül.

A franczia földhöz valószínüleg egy szerelmi epizód is fűződik.

Van Fazekas versei közt vagy hét-nyolcz darab, melyekben bizonyos Ámeli iránt érzett szerelmének ad kifejezést. A név nem magyarított helyesírással persze Amélie. A franczia alakú név nem okvetetlen jelent ugyan franczia leányt, de Fazekasnak «Végbúcsú Ámelihez» cz. költeménye egyenest ezt a föltevést teszi valószinüvé, midőn Ámort így szólítja meg, lemondásukra utalva: … tanítsd vak követőidet
Édes honjok eránt való
Szent hüségre, ezen áldozatunk nemes
Példáján.
Tehát hazájuk iránti tekintetből hozták szerelmöket áldozatul. Nem lehettek egymáséi, bár a szerelem kölcsönös volt. Mátray Lajos, a ki Fazekasnak 1888-ban egy eleven tollal, de fiatalos kritikátlansággal írt életrajzát adta ki, a költő egy rokona, Tóth József főiskolai tanár közlése után azt a hagyományt jegyzi fel, hogy a franczia családba, hova írónk véletlenül bevetődött s a hol magát oly humánusan viselte, volt egy feltünő szép eladó leány is; a csinos huszártiszt és a szép leány megszerették egymást s a csapat elvonultával Fazekas állítólag levelezett a leánynyal, de a szülők útjában álltak a két szerető szív boldogságának; mondják azt is, hogy e fölötti bánatában mondott le Fazekas örökre a nősülésről s a szép leányt nem tudta feledni soha, nevét különben legbizalmasabbjai előtt sem árulta el, egyedüllétében is alig merte ajkára venni s nem említi egy versében sem. Ez adatra magában véve nem sokat lehetne építeni; de egyrésze feltünően összevág a fenti idézettel, a mit Mátray nem is vett észre; a többi lehet a hagyomány idealizáló toldása, nevezetesen az a részlet, hogy épen annak a családnak a leányával szerették meg egymást, a hol oly gavallérosan sarczolt, továbbá, hogy nevét nem is említette. Valószinű, hogy Fazekasnak egy franczia leánynyal volt szerelmi viszonya, azzal, a kit Amélie néven emleget. A versek azt sejtetik, hogy a leányt a szülők máshoz adták, hogy véget vessenek a lehetetlen ábrándoknak az idegen és ellenséges állam tisztjével való házasságról. – Fazekasnak végzete volt, hogy szíveket is mindig ellenséges földön hódítson s hódítmányát ne tartsa meg. De Fazekasnak e szerelme mást érdemel, mint elméskedést. Fájdalmának igazsága meghatja az olvasót. Bizonynyal ez volt Fazekasnak legmélyebb szerelme s igaza lehet a hagyománynak, hogy ezért nem nősült meg soha. Mindenesetre az Améliehez intézett darabokat nem méltatták életrajzi és æsthetikai szempontból elég figyelemre, pedig ezek Farkas lelki történetének igen fontos documentumai.

A sarczolási eset nem annyira modorát jellemzi Fazekasnak – benne nem volt semmi pose, hanem inkább pedanteria – mint emberies gondolkodásmódját. Valóban lelke nem talált többé örömet a hadi mesterségben, sarczolásban, vérontásban. Megtelt a lelke philanthrop gondolatokkal, melyeket kedves franczia íróiban olvasgatott s a melyek a rideg külső alatt úgyis gyöngéd lelkében fogékony talajra találtak. Testileg is talán pihenésre vágyott, a hadi fáradalmak után; de úgy látszik, sebzett lelkének még inkább szüksége volt a szülőföld enyhítő levegőjére. Még 1796 végén, harminczéves korában nyugalomba vonult. Hazament Debreczenbe, vett házat szép kerttel, földeket, az Érmelléken szőlőt; gazdálkodott, virágait ápolta, olvasgatott s néha-néha verset írt. A becsülettel megszolgált «főhadnagy» czímet megtartotta a polgári életben is. Mint volt katonatiszt s világlátott és tanult ember általános tiszteletnek örvendett, meg is választották különféle tisztségekre. Előbb városi esküdt volt, majd a város és a kollégium perceptora (pénztárnoka). Hivatalát nagy buzgósággal viselte, s nemes kötelességének tekintette, ha a város és a főiskola ügyeit szolgálhatja. Családot nem alapított. Egyik nőtestvére, majd egy unokahuga vitte háztartását. Házában katonás rendet tartatott. Meglehetősen zárkózott jellemű ember volt, bizalmasait jól megválogatta, de az irodalom és a városi közélet jelesebb férfiaival szíves barátságban élt s némelyekkel költői, másokkal tudományos feladatokra egyesült. Szeretett elmélkedni és olvasgatni. Híve volt a felvilágosodás eszméinek, de a maga módja szerint; nem volt radikális illuminátus, megmaradt vallásos embernek és felekezete hű és tevékeny fiának. Különösen az emberiség, a művelődés, a természetes józan gondolkodás, az emberek egyenlősége és a természet szeretete hatottak rá a XVIII. század gondolkodóinak tételei körül, ezekből alkotta meg a maga ethikáját s ezeknek adott kifejezést költeményeiben is. Egyik nevezetes tagja volt annak az írói csoportnak, melyet «debreczeni kör» néven említ az irodalomtörténet. Debreczen írói közül Földi János sógora volt, épúgy Diószegi Sámuel; jó viszonyban volt Kis Imre salétrom-inspektor és Domokos Lajos főbíró irodalombarátokkal, Szentgyörgyi József író és hires orvossal; Csokonai rokona volt s majd mindennapos vendége. Ebben a baráti körben foglalkozott maga is költészettel és természettudományokkal.

A «debreczeni kör» sajátos helyet foglalt el a XVIII. század végén megindult irodalmi mozgalmak közt. Általában véve eklektikus álláspont, encyklopædikus irány és bizonyos helyi szinezet jellemzi. Az irodalom felújulása idején a törzsökös magyarságnak egy olyan központja, mint Debreczen, nem maradhatott tétlenül. Bármily elmaradt városnak tüntették is fel néha gúnyolói, főiskolája körül számos értelmes és tanult fej csoportosult, a kik a nyelvművelés, az irodalomfejlesztés, a tudományok terjesztése munkájában részt akartak venni. E czélból szövetkeztek is. Ők készítették az új irodalom nyelvhasználatának szabályozójául az első nagy nyelvtant, a debreczeni grammatikát. Foglalkoztak mind a költészettel, mind a természettudományokkal. A költészetben mintegy középhelyen álltak a népies iskola meg az idegen mintákat követő iskolák közt. Művelték a hagyományos és a népies formákat is, épúgy, mint a deákos és a német versalakokat, ezekkel együtt mindazt a műfajt, a mit a többi irányok felkaroltak. Általán fölvették a népies elemet, különösen sok helyi, debreczeni elemet; de modernebbek voltak a népies iskola tagjainál mind eszmékben, mind formában, a mire különös gondot fordítottak. Válogattak a különböző stilek közt, de keverték is őket s általán ízlésök nem eléggé tisztult. Klasszikai ódáikba gyakran kevernek köznapi gondolatokat vagy kifejezéseket; modern nyugateurópai dalaik hatását el-elrontja egy-egy ósdi vagy parasztos kifejezés vagy szóalak. Ezzel szemben verselésök könnyű és ügyes, a tartalom valószerű. A nyugateurópai versalakok technikáját ők dolgozták ki nálunk először, Ráday Gedeonnak igen darabos és Kazinczynak is elég nehézkes kezdeménye után. Egyszersmind közülök emelkedett ki az első nagyszabású eredeti költői tehetség: Csokonai. A természettudományokban az állattan és a magyar növénytan terén alapvető érdemök van. Földi János irta az első tudományos állattant, Diószegi és Fazekas pedig az első tudományos füvészkönyvet.

A debreczeni kört Földi János orvos alapította meg, a ki legelső tanítványa volt Ráday Gedeonnak a nyugateurópai verselésmód meghonosításában, vagy a mint akkor nevezték, a mérték és rím egybekapcsolásában. Már 1781-től fogva írt ezzel az új technikával dalokat vagy dolgozott magyarra énekes játékokat, az 1787-iki Magyar Muzsában pedig értekezett is a verstechnikáról. A fiatalabb debreczeni íróknak ő adott első irányt mind a költői gyakorlatban, mind a természettudomány művelésében. Közvetlenül hatott mind Fazekasra, mind Csokonaira. Az ő munkája a debreczeni grammatika (1795) javarésze is. Főművének, az Állatok országának megjelenése után (1801) élte javakorában meghalt. Mind ő, mind a többi debreczeniek összeköttetésben voltak Kazinczyval is, a ki ízlés tekintetében hatott reájok, de épen ízlésbeli okok miatt nem igen rokonszenvezett velök, míg Csokonai halála után szakadás állt be köztük.

Fazekas nemcsak életkoránál, hanem költészetének fejlődésénél és jelleménél fogva is, Földi és Csokonai közé esik. Amannál vagy 11 évvel fiatalabb, ennél majd 8 évvel idősebb; a formalista Földinél sokkal inkább költő, de messze elmarad a költői lelemény eredetisége és gazdagsága tekintetében Csokonaitól. Fejlődésének mozzanatait adatok híján csak vázlatosan láthatjuk. Mestere bizonyosan Földi volt, a kinek némely munkáját már katonáskodása előtt ismerhette. De katonának oly fiatalon ment s mivel szellemi kibontakozása egész ideje alatt, harmincz éves koráig oda maradt, azt kell föltételeznünk, hogy katonáskodása idején is összeköttetésben volt Földivel. Egy jó kéz vezeté, tudod
Még gyengén tipegő lábaidat, mikor
A Pindus meredekjeit
Kétséges szemeid méregeték; ez az
Áldott kéz hoza felfelé.
Míg a Mentorod él, béköti ő sebed –
mondatja magának a Múzsával egyik versében, mely e Mentorát, mint legdrágább barátját ünnepli és csakhamar hazatérte után kelhetett. E sorok bizonyosan Földire vonatkoznak. Hadi pályáján is figyelemmel kísérte az irodalmi törekvéseket és láthatólag alkalmazkodott az időnkénti áramlatokhoz. Katonáskodása alatt már számos verset írt. Mikor hazajött, állandóan érintkezett Földivel. Csokonai akkor már szárnyra kelt Debreczenből, hogy megvívja az egeket és a közönségnek még az egeknél is nehezebben megvívható közönyét s 1800-ban már nagy költői rakománynyal tért haza, a Lillával és Dorottyával. Fazekasnak ő rá épen fejlődése idején alig volt hatása. Körülbelül egy évig élt mind a három költő egymás közelében. Földi halála után Csokonaival folytatta költői barátságát addig a néhány évig, a mit ez utóbbinak a gondviselés még engedett. Sok kedves órát töltöttek együtt, gondolatokat cserélve. A meggyőződésnek és az ízlésnek sok közös eleme füzte lelköket egymáshoz, a természet iránti rajongó szeretet, a humanitásnak, a művelődésnek, a magyar nyelv és irodalom fejlesztésének czéljai, a nép nyelvének méltánylása, szülővárosuk mindennemű hagyományai. Mindamellett hatásról nem igen lehet szó köztük. Mire egymás közelébe kerültek, Csokonai rég tulszárnyalta Fazekast, nem volt mit vennie tőle; ez pedig haladt a maga útján, megállapodottabb szellem volt, semhogy utánozta volna fiatalabb költő-barátját. De ha Csokonai, mint költő nem hatott is Fazekasra: sikere és tevékenysége alighanem hatott. Ez idő alatt írta Lúdas Matyiját – láthatólag a Dorottya sikerén buzdulva s alkalmasint számosabb költeményt is. Egyébként is bizonyos családi (és helyi) hasonlatosság tagadhatatlan a két költőnek mind gondolatkörén és műfajain, mind phraseologiáján és formáin. Körülbelül ez az időszak, a Földivel és Csokonaival való érintkezés ideje (1796–1805) Fazekas költészetének virágkora. Már ezután inkább tudós és imeretterjesztő munkássága köti le hivatalától szabadon maradt idejét, bár néhány költeményt idősebb korában is írt.

Fazekas apróbb verseiből alig adott ki néhányat, de kéziratban ismerték számos költeményét Debreczenben és a Tiszántúl sokfelé. A halála után nyolcz évvel közrebocsátott első kiadásban a 63 kisebb vers (közte néhány francziából és németből átdolgozott darab) sorrendje teljesen önkényes és nem ad időrendi fonalat a költő fejlődésének felismeréséhez. Mindazáltal részint egyes külső adatokból, részint tartalmi és formai jelekből kiindulva, a költeményeknek körülbelül háromnegyedrészét nagy valószinüséggel el lehet helyezni Fazekas életének főbb időszakaiba.

Utánzatokkal kezdte, mint Földi is utánzatokat írt; átvette mesterének ujításait, nevezetesen az ária-szövegek írását, melyek t. i. nem egyenlő szabású versszakokból állanak, hanem változó szótagszámú és rímhelyezésű sorokból, a dallam változó menete szerint. Ilyen énekszöveg A szerelem cz. hármas ének, mindenesetre korai darabja, költőietlen tartalommal, a XVIII. század közepének barokk modorában.

De Fazekas hovatovább megtalálta a módját annak, hogy maga adja verseibe a lelket is. Állandó hatása alatt volt később is – de már az egykorú – franczia és német lyrának, vett onnan mintákat is; de igyekezett a hatást magába olvasztani. A mi keveset írt, abban rendszerint sikerült adnia egy személyesen érzett gondolatot. Már költői munkássága első szakában, katonáskodása idején sokkal önállóbb a tartalomban mesterénél, sőt lyrája személyesebb, mint Himfy és Csokonai előtt többi költőinké, mindenesetre van annyira személyes, mint Ányosé vagy Daykáé. Látszik ez szerelmi költeményein, a Ruszándára, de még inkább az Amélie-re vonatkozó darabok számos élményi vonásain. Csak az eszményítés, az élményi elemnek művészi alakítása nem sikerül neki eléggé, a motivum és a kifejezésmód nem tud eléggé összhangba olvadni s képzelete nem oly szabad és erős, mint a mily igaz érzése. A konkrét lelki élménynek általános művészi értékre emelése mindig törekvése volt s mindig erős küzdelmébe került. Mutatja ezt a Ruszánda, a moldva szép cz. költeménye, mely csak hosszas, a valószerüségből költőivé emelkedni nem tudó bevezetés után jut oda, hogy szerelmének fölgerjedését és játszi ábrándjait azokkal a meleg és idyllies vonásokkal rajzolja, melyek egyéni szinezetet is, általános érdeket is adnak a költeménynek, míg A kétségbeesett szerelem cz. rhapsodikus költemény túlzásai a költőnek azt az igyekezetét tüntetik fel, hogy szenvedélyét, illetőleg szerelmi veszteségének fájdalmát kellő erővel tudja festeni. Amélie iránt érzett – mélyebb – szerelmének mindkettőjökre nézve szomorú félbeszakadását már sokkal összhangosabb kompozicziókban és igazabb módon siratja el s előszedi leggyöngédebb színeit, hogy szerelmi ingerkedéseiket és rövid boldogságuk örömeit visszavarázsolja. De még ezekben is legalább a nyelvi kifejezésnek sok szeplője zavarja az összhangot, azok a «cziczarázó nyájasságok», «szétkórászó szemek» nemcsak Kazinczy ízlését bánthatták volna, hanem a mienket is bántják, noha mai nap jobban tudjuk méltányolni az effélékben a jellemzetességre törekvést. Általán Fazekasnál a nem mindig szerencsés kifejezésmódon és nem mindig igaz ábrázoláson keresztül mindig átlátszik az érzés igazsága. Ezért s az egyéniség bizonyos érvényesítéséért figyelem illeti meg szerelmi lyránk történetében.

A szerelmi szenvedélyen kívül Fazekas lyrájának többi forrásai az intellectuális és ethikus érzelmek: felvilágosult meggyőződésének, emberszerető gondolkodásának, hazafiasságának és természetszeretetének hangjai. Ezekben a reflexió több s a gondolati elem gyakran elnyomja az érzelmeket. Feltünik ez már fejlődésének ez első korszakában is, a hadi pályára vonatkozó verseiben. Inkább philanthrop, mint katona. Van egy harczra tüzelő verse, néhány tyrtæusi motivummal; az is ezekkel a sorokkal végződik: Rajta vitéz! Nagy szíved után nagy lelked azonban,
Melly a győzöttön könyörűlő, nyomba kövessen.
Máskor egy véres csata estején nem a diadalnak örűl, hanem a vérontást fájlalja s az emberi rövidlátást és haszonlesést vádolja, bajtársait pedig arra inti, hogy csupán harczi viszketegből ne nyuljanak fegyverhez, mely annyi özvegynek és árvának okoz könyeket. Katonai búcsúénekében örömmel köszön el a bajnoki pályától, melynek minden dicsőségénél többre becsüli kedves növényeit. Mindezekben ismét a maga benső meggyőződését törekszik tolmácsolni, nem elégszik meg mások utánzásával. De míg másutt az élményi, itt a gondolati elemnek költőivé emelése kerül nagy küzdelmébe.

A mellett lépést tart az irodalom itthoni áramlataival. Mikor az 1790-es években Virág ódáin lelkesednek s Verseghy és mások lenézőleg nyilatkoznak a rímről, Fazekas is klasszikai formákban írja nemcsak általános tárgyú költeményeit, hanem szerelmi darabjait is. Horváth Ádám módjára írja a katonaságtól búcsúzó rimes verseit, egyiket induló ritmusban. Olykor a párrimes alexandrint is megszólaltatja, Péczeli módján, vagy az akkor divatos nyolczas-hetes váltakozású sorokat.

Megállapodottabb korában, már Debreczenben írt költeményei tisztultabb ízlést tüntetnek fel; a költői kifejezés egyenletesebb és finomabb lesz, mint ifjúkori verseiben. Képzelete nem erősbödött; a mi szenvedély addig hangot nyert lyráján, az már elmult, egyébként is puritán gondolkodása mintha lenyűgözte volna szenvedélyét. Általán alanyisága múlik, tárgyiasabb és gondolatibb lesz. Inkább a férfikor érzelmei kérnek hangot s forma és tartalom összhangosabb lesz, irodalmi álláspontja is határozottabb; ekkor műveli tudatosabban a nyugateurópai formákat, másfelől a népies elem iránt több figyelmet tanusít. Ez időből valók bizonynyal a Nyári esti dal, a Hortobágyi dal, az «Exsurge cor meum» cz. vallásos ének, melyet a református énekeskönyv számára írt (ez ott a 127. sz. «dicséret»), a helyi vonatkozású versek, az anakreoni dalok, néhány példázó vers, láthatólag a Mancziról írt két darab és a természetfestő költemények egy része. Idősebb korából valók: a debreczeni kalendáriumba írt versei s pár, éltes voltára czélzó költemény. Versei közt méltán dicsérték a kortársak a Nyári esti dalt, csinos trochæusaiért és lágy hangulatáért és a Hortobágyi dalt, egy magyar specialitás eleven rajzáért, s méltán tetszett még Kazinczynak is a Csokonai halálára írt epigramm, melynek leleményén a görög eprigrammák bájából van valami. Egyébként antik formájú ódáiban nincs klasszikai szellem. Ő egészen a XVIII. század végének embere. A Manczihoz írt két költeményben inkább csinos bók és érdeklődés van kifejezve, mint szenvedély. Némely anekreoni dalában vet még egy-egy lobbot a szerelem hamvadó parázsa. Természetfestő verseiben (itt-ott Kleist hatása alatt) egyike azon költőinknek, kik a természet jelenségeit szeretettel figyelik meg és ábrázolják; ilyen költeményeiben, épen mint Csokonainál, rousseaui hangulatokkal találkozunk. De a természethez sem csak a XVIII. század jelszavai vezették, hanem egyéni vonzódása. Neki a természet igaz barátja; a fák, a virágok és minden növény személyes bizalmasai. Aránylag sok a gondolati tárgyú és oktató irányú költeménye. Általán jellemzi Fazekast az érzés természetessége, melylyel azonban csekély közlékenység és közlőképesség járt; a reflexió, a forma tisztasága, hangban és formában nyugati kultura, de képzeteiben és nyelvében népies sőt vidékies keverékkel. Hangskálája csekély terjedelmű; hangja többnyire komoly, csak igen ritkán tréfás, vagy épen pajzán, esetleg szatirikus. Kisebb lyrikusaink közt tisztes hely illeti meg.

Egyetlen nagyobb költeménye, mely egész lyrájánál is jelentékenyebb, a Lúdas Matyi cz. kis komikus eposz. Ugy tünik fel, mintha ez a komoly jellemű férfi lelki tartalmának komikai alkatrészét e nagyobb művébe öntötte volna belé. Általán a komoly magyar népjellem egyik fő letéteményese, a Debreczenvidéki magyarság termelte a legjelesebb magyar komikai elbeszéléseket, a Dorottyát, a Lúdas Matyit és a Nagyidai czigányokat.

A Lúdas Matyit Fazekas 1804-ben írta s elküldte «becsűletet tanúlni Kazinczy Ferencz úrhoz, ki még akkor nőtelen és magyar volt; onnan jó tanácsokkal és intésekkel jött vissza 1805-ben, de a melyeknek Matyira nézve még akkor semmi sikere nem lehetett, mivel már akkor minden figyelmemet a fák, fűvek és virágok vonták magokra.» A széphalmi mesternek Fazekashoz írt véleménye nem maradt ránk, de máskor tett nyilatkozatai mutatják, hogy a mű költői igazságszolgáltatását durvának találta, nyelvét pedig póriasnak. Fazekas tehát nem adta ki a Matyit; de a munka kéziratban is elterjedt, egy példánya Bécsbe is eljutott Kerekes Ferencz bécsi egyetemi hallgató kezéhez, a ki később jeles mathematikus lett s már akkor is érdeklődött az irodalom iránt; annak annyira megtetszett, hogy a munka stíljében elmés előszót írt hozzá s kiadta 1815-ben, Bécsben, a szerző neve és tudta nélkül. A könyvecske igen kapós lett, már 1815-ben a nép kezébe került egy ponyvakiadásban, 1816-ban újra lenyomatták a ponyva számára s többször is azután; tudomásunk még két ilyen régibb és egy 1861-iki népkiadásról van. Ezek mind az első, 1815-iki bécsi kiadás nyomán jártak. A népszerüvé lett nyomtatás Fazekashoz is eljutott 1815 végén. Elégtétellel látta a munkának névtelenül aratott szép sikerét; mindamellett jobban szerette volna, ha még nem nyomtatták volna ki. Ő ugyanis a 9 év leteltével, 1814-ben átsimította kis eposzát. Rögtön írt a kiadónak, megírta, hogy a munka az övé s felkérte, hogy a munkát a javított és hiteles szöveggel, új előszavával és csinosabb alakban, nagyobb betűkkel adja ki, de név nélkül, mert a Füvészkönyvnek a vártnál csekélyebb hatása érzéketlenné tette az írói hírnév iránt. Így jelent meg Márton József bécsi egyetemi tanárnak, Csokonai munkái kiadójának felügyelete alatt Bécsben 1817-ben a Lúdas Matyi második bécsi (voltakép első hiteles) kiadása, Göbwart F. S. négy rézmetszetével, a czímlapon a szerző nevének csak kezdőbetüjével. Jövedelmét a szombathelyi és körmendi tűzkárosultak felsegítésére szánta a szerző.

Ezt a kiadást követi a budai 1831-iki, Lovász Imréé 1836-ban Fazekas versei közt, valamint az újabb lenyomatok: Jókai Üstökösében 1870 május 7., a Vasárnapi Ujságban 1884., Mátray Lajosé Szatmáron 1891., Endrődi Sándoré a Magyar költészet kincses házában, az Olcsó Könyvtáré, Tóth Rezsőé a Régi Magyar Könyvtárban és a jelen kiadás.

Az elbeszélés hőse egy paraszt siheder, egy özvegyasszonynak maga szabadján felnőtt, dologkerülő és tapasztalatlan, különben eszes fia, – mint ilyen kópé-typus is már a néphumor szellemében rajzolt alak. Végre is, hogy lendítsen valamit, vásárra indúl anyja libáival. De vállalkozásával kudarczot vall. Sorsa összehozza az illető község önkénykedő földesurával, Döbrögivel, a ki feleáron akarja megvenni libáit. Mint a világban járatlan és különben is faragatlan fiú semmibe sem veszi a hatalmas földesurat, süvegét sem veszi le előtte, inkább jobban a szemébe nyomja s kereken felelget kérdéseire. Döbrögi megfogatja Matyit, kastélya kapujában ötvenet vágat rá, ludait pedig elhajtatja. Matyi megköszöni a fizetést s igéri, hogy még megszolgálja: Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!
Erre újra agyba-főbe verik s kidobják a kapun. Odakint a nép előtt is csak azt hajtja: Majd meglássátok, háromszor megverem azt la!

De képtelen fenyegetőzésén még jobban nevetnek. A bonyodalom ez első része már magában komikus; emlékeztet a régi mesék és elbeszélések özvegyasszonyainak elkényeztetett magzataira, a kik a világba indúlva, tapasztalatlanságuknak megadják az árát. De a munka nem áll meg a Matyi kudarczánál. A bonyodalom második részében ő kerekedik felül. Csakugyan nem hagyja annyiban a dolgot. Esze van, vesztenie nincs mit, világgá indúl s addig jár-kel, míg sok ismeretre tesz szert s azok segítségével az igazságtalan földesúrhoz férkőzve, először ácsnak, majd orvosnak öltözve, végül a földesúr kiséretét csellel eltávolítva, háromszor kegyetlenül megveri s pénzét a lúd árában ugyanannyiszor elszedi. A megvetett parasztfiú félelmessé lesz a gőgös földesúrra nézve, a ki megkínozva és megszégyenülve megtér s jobbágyaival attól fogva embermódra bánik.

Az elbeszélést Fazekas négy «levonás»-ra osztotta a négy rendbeli elpáholáshoz képest, és hexameterekben írta meg, a hősi eposzok formájában, de népies nyelven. Az is érdekes, hogy a hexameteres epika, mely sehol pathetikusabb nem volt, mint nálunk, irodalmunkba egy komikus eposzban köszönt be és ugyancsak egy komikoszatirikus eposzszal búcsuzik el, s mind a két eposz a rendiséggel foglalkozik és tendencziózus: a Ludas Matyi (készült 1804.) és Elveszett alkotmány (1845.). – Fazekas különben a mesét régi időkbe, a keresztes háborúk korába helyezi, bizonyosan azért, hogy a czenzura ne gáncsoskodhassék, s általán kerülje a feltünő actualitást. Érdekes a második kiadás elé írt kis hexameteres előszó; ebben Fazekas ugyancsak bizonykodik, hogy hajdan ütlekkel magyarázták atyáink, hogy mi az alsó rend törvénye, de elmult már az a vad idő, szent a törvény, s az igazság fennyen hordja fejét, most már Matyi történetén csak nevetni lehet, szepegni tőle nem szükség. Ez az ártatlan képü bizonygatás, Arany Fülemilé-je bevezetésének és befejezésének ez egyszerűbb mintája, jó volt arra, hogy kiszúrja a czenzor szemét, kivált, mikor hozzáteszi: «mert van bizodalma hazánknak bölcs fejedelmeiben»; de a benne rejlő súlyos iróniát az érdekeltek annál inkább érezhették.

A Ludas Matyi nagy feltünést okozott az irodalmi világban is. Bizonyos jelességeit Kazinczy is elismerte; «poétikai tekintetben sok érdemmel bir, stilisztikaiban kevéssel, morálisban semmivel». Az érdemet bizonyosan kerek és szilárd kompozicziójában, velős jellemzésében, ügyes leleményében és hexameteres formájában látta. Ezt bizonynyal legtöbb olvasója elismerte, még a kik hibáztatták is a megtorlás kegyetlenségét, vagy a nemes ember ilyen szerepeltetését. A durvaság vádja ellen menti Fazekast a tendenczia. Efféle művek érthető nyelven beszélnek, erős vonásokkal dolgoznak, drasztikus szerekkel hatnak, példa rá Gvadányi eljárása is a Peleskei Nótáriusban. Fazekas úgy sem azonosítja magát a rosszcsont Matyival, a ki olyan kegyetlenűl elkínozza a földesurat. A kegyetlenség ódiuma Matyira hárul. De Matyi is, a műveletlen parasztfiú, mért legyen finomabb lelkű a földesúrnál? Hogy az igazságtétel mégis a költő meggyőződését fejezi ki, arra nézve figyelembe kell venni, hogy a földesúr már sok más jobbágy emberrel bánt kegyetlenűl, s tette mindig megtorolatlanúl maradt. Az első, a ki boszút akar is, tud is állani, elégtételt vesz mintegy egész osztályának sérelmeiért. Matyi megszemélyesítője a jobbágyság bosszúérzetének, a földesúri zsarnoksággal szemben. Épen ezért is nagy gyönyörűségét találta benne a nép, s elégtétellel olvasta Döbrögi csúfos lakolását. Mint Gyulai megjegyzi, hogy a munka korában oly nagy hatást tett, annak oka költői becsén kívül demokrácziai irányában is rejlik; első hang volt ez költészetünkben, bár tréfás alakban, a földesúri zsarnokság ellen.

Általában véve a munkát demokrácziai irányműnek tartják. Ez a nézet némi igazításra szorul s Fazekas munkáinak legújabb kiadója, Tóth Rezső, a kiadás elé írt szép tanulmányában helyre is igazítja, összeállítván a demokratikus eszméknek irodalmunkbeli történetét Fazekas előtt és után egészen 1848-ig. Ismerve Fazekas fejlődését és világnézetét, nem mondhatunk mást, mint hogy az ő czélzata nem volt demokratikus, csak philanthropikus. A nép helyzetének javítására nem jogokat sürget, hanem csak emberies bánásmódot. A munka alapeszméje philanthrop érzületből eredt, nem szocziálpolitikai törekvésekből, a szocziális reform gondolatáig nem jut el. S ha furcsán hangzik, hogy philanthrop szelleműnek nevezünk egy olyan költői művet, melyben az egyik főalak háromszori kegyetlen megverése a théma, s a kit egy más név inkább megnyugtat, nevezheti demophil műnek, csak nem demokratának.

Bizonyos, hogy innen csak egy lépés a demokratizmus; de Fazekas e lépést nem tette meg. S mégis a Ludas Matyi demokratikus iránymű lett, nem a szerző szándékából, hanem a körülmények alakulása folytán a közfelfogásban. Komoly intést láttak benne, hogy a földesuri önkény felidézheti az elnyomott nép bosszúját. Az 1780-as és 1790-es évek demokrata eszméi, melyek Martinovicsékkal együtt 1794-ben elvérzettek, a Ludas Matyi hatása alatt támadtak újra fel az irodalomban s lettek ismét a közvélemény tárgyai. A kis furcsa eposz nagy mértékben hozzájárult a magyar jobbágyság önérzetének emeléséhez és sorsának későbbi alakulásához.

De megfordítva is mondhatjuk: hogy a Ludas Matyi annyira tudott hatni, oly népszerű, sőt valóságos népkönyv lett, azt nemcsak czélzata okozta, hanem költői becse is. Hősében sikerült a költőnek egy alakot teremteni, mely első bemutatkozásától kezdve kedves ismerőse, régi jó barátja lett a népnek. Matyi nemcsak azért tetszett, a mit elkövetett, hanem népies jellemvonásaiért is; sőt viselt dolgai annál inkább tetszettek a népnek, mert ilyen magaszőrü egyén vitte végbe. Ez alak megteremtése és a nép szellemébe iktatása egyik nevezetes érdeme Fazekasnak. Döbrögi is ismeretes typus volt a szenvedő jobbágyság előtt, valamint a szolgalelkű ispán és a sorsosai elnyomására is segédkezet nyujtó cselédség; a földesúr jellemrajza annál általánosabb tetszéssel találkozott, mert nemcsak kegyetlennek és gőgösnek, hanem gyávának és korlátoltnak is van festve. Másik jelensége volt a népmesék világos tervére emlékeztető egységes, kerek, arányosan tagolt kompoziczió, a motiválás elégséges volta és tisztasága, a kettős bonyodalom kettős komikai érdeke, s a hármas bosszú, melynek egyes alkalmai logikus kapcsolatban vannak egymással s megannyi meglepetést hoznak magukkal; jól megrajzolt szituácziók, kellően részletező elbeszélés fölösleges nyujtások vagy kitérések nélkül. Végül a népszerűség kiváló tényezője volt a népies és meglehetősen jellemzetes nyelv. Sajátságos, még a hexameteres forma sem volt akadály, s nincs is egyetlen klasszikai formájú költemény sem irodalmunkban, mely ennyire népszerűvé tudott volna válni. Fazekas előadása nem a pompázó hexameter, hanem a természetes beszéd hexameteres formában. Rímet nem talált ugyan benne a nép s versnek talán nem is érezte, de prózának bátran olvasható és érthető volt. A nép a szövegnek egész kifejezéseit felkapta: «Magam la!» «Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza» stb. népi frázisokká lettek.

Előadásáról Toldy azt jegyzi meg, hogy a furcsa itt is, mint Gvadányinál, inkább a dologban, mint az előadásban van, s ennek tulajdonítja, hogy ez a művelt közönségnél is egykor kedvességben állott mű az ízlés haladásával mindinkább feledékenységbe ment. Valóban Fazekas az egész történetet tárgyias hangon adja elő, maga nem igen humorizál; a subjectiv komikai elem csekély volta miatt kissé fakó az előadás. De épen objectiv hangja miatt annál közelebb állt a népmesék előadásához s népkönyvnek annál jobb volt. Fénypontjai az előadásnak az éles megfigyelésen alapuló részletezések, találó bevezetések, egy-egy hangulatos leirás, a gyökeres, fordulatos, népies nyelv.

A költemény talán még inkább a nép szája ize szerint való lett volna, ha nem hexameterben írja Fazekas, hanem népies formában, mint pl. Csokonai a Dorottyát. De Fazekas az uralkodó irodalmi ízlés nyomása alatt állt; egyéb görög-római formákat is azért művelt egy idő óta szinte kelleténél is gyakrabban, hogy eleget tegyen a vezető írók követelésének s kikerülje a gáncsoskodást. Kazinczyék tanítása szerint tökéletes ízlésű író csak antik vagy nyugateurópai ritmusban írhatott. A Dorottyában, Himfy dalaiban is kifogásolták a mérték hiányát. Fazekas egyszer elbeszélő költeményt írván, meg akart felelni a koryphæusok kívánságának. Irányadó írók annyi lyrai vers után várva-várták már az eposzt, hexameterben, Fazekas tehát kis művét ebben a formában írta, s úgy látszik, ezért is szánta rá magát, hogy elküldje Kazinczynak, bizonynyal abban a hiszemben, hogy örömet fog neki vele szerezni, s mindenesetre Kazinczy észrevételei nem a forma ellen szóltak, sőt azt csak szívesen látta, s ennek kedvéért adta jó tanácsait.

Ugyancsak a hexameter æsthetikai hatásáról e műben azt mondják, hogy e méltóságos forma ellentéte a köznapi tárgygyal emeli a komikumot. Toldy szerint «a hexameter jól van választva, mert ez, méltóságos portamentójával szintoly éles, mint mulattató ellentétet képez az alant forgó tartalommal; de Fazekasnál a hatásnak e faja elvész, mert hexametere pompa és numerus nélküli.» Ugyanő szerinte ez utóbbi fogyatkozás miatt «hiányzik vers és tartalom közt azon ellentét, mely szerencsésb kezelésnél a formának hatását annyira emelheté». Fazekas legújabb méltatója pedig, Tóth Rezső, említett jeles tanulmányában azt írja, hogy «e forma, melyet – mint a humorizáló előszóból is kitetszik – Fazekas öntudatosan használt, a maga ünnepélyes komolyságában igen sikerült ellentétes parodizálása az eposzi méltóságos előadásmódnak. Ezt már első kiadója, Kerekes is észrevette; kiemeli Toldy is s utána valamenyi irodalomtörténetünk» (idézi Imre Sándorét és Beöthyét). Azt hiszszük, Toldy nem ezt mondja, sőt ő nem tartja sikerültnek az ellentét megvalósítását, parodizálásról sem beszél, inkább csak annyit állít, hogy a hexameter és a tartalom közt, mintegy elvileg, ellentét van, s ez magában komikusan hat, de a komikum e forrását Fazekas nem aknázta ki. Beöthy is csak annyit ír, hogy a hexameter komoly méltósága éles ellentétben állván az alantjáró tartalommal és előadással (ez a különbség Toldy véleményétől), a komikum emelésére szolgál. Azt, hogy ez szándékos és hogy Fazekas parodizálni akart, csak Tóth Rezső állítja egész határozottan. Nem tudjuk magunkévá tenni ezt a véleményt. Fazekas előadása nem parodizál semmiféle egyes eposzt, sem általában az eposzt, annyira sem, mint például a Dorottya, vagy a Nagyidai czigányok, vagy az Elveszett alkotmány. Ő a hexameterrel úgy élt, mint éltek maguk a görögök és a rómaiak, a kik ugyanis nem korlátozták ezt a formát csak fenséges tárgyakra, hanem idylli és komikus tárgyakat is ebben a formában dolgoztak fel a Batrachomyomachiától és Margitestől kezdve Horatius sermóiig. A parodizálás épen az előadás tárgyiassága miatt is majdnem lehetetlen; hiszen a Ludas Matyi előadása aránylag hangulattalan. Az előadás nem utánoz semmit, elég anekdotaszerű és valószerű; nincs is ellentétben a tárgygyal. Csak a hexameter van ellentétben mai fogalmak szerint (Vergiliusra, Klopstockra és Vörösmartyra gondolva) a tárgygyal, de az előadással is. Ez az ellentét csakugyan feltünt, akár volt szándékos Fazekasnál, akár nem, s az irodalom emberei élvezték is Kerekes Ferencztől Kozma Andorig, bár teljesnek sokan nem érezték. Fazekas öntudatosságát másban látnók. Ő hexametert írt, s meg akarta mutatni, hogy milyen természetes lehet a magyar beszéd a hexameterben, a mint Gœthe megmutatta a Hermann und Dorotheával a német nyelvre nézve. Csakugyan írtak sokkal szebb és költőibb hexametereket, de az Elveszett alkotmányig ilyen igénytelen és a természetes beszédmódhoz közel álló hexametereket nem írtak nálunk. Az is igaz, hogy irodalmi izlésünknek nem kellett a hexameterben az egyszerü nyelv, még az Elveszett alkotmány idején sem, pedig ebben a költő öntudatosan humorizál és parodizál is; de másfelől csakugyan igaz, hogy a Ludas Matyi hexameternek olvasva, elég numerustalan (még az Elveszett alkotmány is, bár az kevésbbé), pedig a mértéket pontosan megtartja.

A Ludas Matyi pompás meséje nem a Fazekas leleménye, bár ő alakított rajta s övé a felöltöztetés. A mese eredetére nézve újabban érdekes kutatások indultak meg; azelőtt egyszerűen elfogadták Fazekasnak azt a jelzését: «Egy eredeti magyar rege», részint abban az értelemben hogy mindenestől az ő leleménye, részint abban, hogy egy magyar anekdotát dolgozott fel, a nélkül, hogy az eredeti anekdotát valaki ismerte volna, vagy ismerné. A 80-as évek óta Heinrich Gusztáv indítására külföldi analog mesék felé fordult a nyomozók figyelme. Azóta Katona Lajos, Halász Ignácz, Lázár Béla, Kelemen Béla stb. egész sor különféle külföldi hasonló népmondát ismertettek. Az eddigi nyomozások eredménye behatóan ismertetve és kritikailag elemezve van Tóth Rezső érdemes tanulmányában Fazekas munkái előtt s az érdeklődőt a Régi Magyar Könyvtárnak ehhez a kötetéhez utaljuk. Az eddig összevetett anyagból megállapítható, hogy a Ludas Matyi meséje a közös európai mesekincs tagja és sok változatban él különféle nemzeteknél: van római, kataláni, szicziliai, lotharingiai és norvég rokona, melyek több-kevesebb hasonlóságot mutatnak vele. De megvan egy XIII. századbeli kiadatlan, terjedelmes, de csonka, verses fabliau-ban is, Douins de Lavesne Roman de Trubert-jében, melynek kézirata a párisi Bibliothèque Royal-ban van meg; részletesen ismertette Amaury Duval, a franczia akadémia irodalomtörténetében 1838-ban. Ugyanez a mesetypus irodalmi feldolgozásban is részesült a francziáknál, kevéssel Fazekas előtt, Claude Tillier Mon oncle Benjamin cz. híres regényének egyik epizódjában. Ez a feldolgozás láthatólad népmesei forrásból merített. A három franczia szerkezet: a fabliau, a lotharingiai mese és a Mon oncle Benjamin mutatja, hogy e mesetypus franczia földön már a XIII. század óta él, el van terjedve s változatai keletkeztek. A norvég változattal együtt ezek hasonlítanak legjobban Ludas Matyihoz, sokszor a részletekben is. Az összes európai változatokban egy szegény parasztfiú a hős, a ki valamely hatalmas embertől igazságtalanságot szenved s azért furfangos módon boszút áll. Legtöbbször egy szegény özvegyasszony fiaként szerepel, a kinek tapasztalatlanságával és gyámoltalanságával visszaélnek; elcsalják, vagy elveszik tőle egyetlen vagyonukat: borjukat, malaczukat; a boszúállás álöltözetben történik, leány, pap, orvos vagy mesterember alakjában. A háromszoros boszú csak a franczia és a norvég változatokban szerepel; a többi motivumok is ezekben leghasonlóbbak, a nem köszönés, a feleárra alkuvás, az ácscsá, orvossá öltözés, az öltözet részletei, részben a nagyúr jellemzése is.

A másik kérdés az: vajjon Fazekas közvetlen forrása mi volt? Ő a magyar néptől hallotta-e a mesét, vagy külföldi forrásból vette? A kutatók nézete megoszlik e kérdésben. Katona Lajos és Halász Ignácz magyar forrást tételeznek föl; e szerint a mesekölcsönzést a nép végezte volna, s a Ludas Matyi-közszólások részben már Fazekas előtt meglehettek a népnyelvben. Tóth Rezső abból kiindulva, hogy a népmesegyüjtők eddig nálunk hasonló mesét nem találtak, másrészt tekintettel a franczia változatok egyezésére a Ludas Matyival, s e mesetypusnak a franczia nép közt való nagy kedveltségére és állandóságára, – a norvég kölcsönzést kizártnak véli – azt tartja valószínűnek, hogy Fazekas a mesét franczia földön hallotta a nép ajkáról, talán némileg más alakban is, mint a közlöttek, s azután évek mulva politikai irányzattal dolgozta fel; de lehetségesnek mondja azt is, hogy a politikai tendenczia már a franczia eredetiben megvolt, s Fazekas tán a forradalom egy izgató röpiratában találta e mesét. E felfogás ellen látszik szólani Fazekasnak munkája czímlapján ez a jelzése: «egy eredeti magyar rege». Azonban lehetséges, hogy Fazekas csak a feldolgozásra értette az eredetiséget, t. i. hogy ő nem fordította ezt a mesét valamely meglevő külföldi verses mű után, hanem a maga eredeti költeményét adja benne; csakhogy ez esetben talán mégsem tette volna oda a «magyar» jelzőt is. Végre nem lehetetlen, hogy Fazekas, a ki a népnyelvet annyira ismerte s oly ritka tájszavakat használ, hallott a néptől egy már ritka, talán kiveszőben levő hasonló mondát, s azt aktuális czélzattal költői elbeszéléssé feldolgozva, e művével a régi mondát egészen kitörülte a nép emlékezetéből.

Akármint van is: a lelemény s a kompoziczió alaprajza nem az övé. De neki is megvan a nagy érdeme. Ha francziából vette: övé a magyar szöveg, a földesúr és a lúdhajtó gyerek, a jobbágyi viszonyok, a magyar alakok és a hazai czélzat. Ha a néptől vette, övé a czélzaton kívül a feldolgozás, a jellemzés, a részletes motiválás, a szituácziók, az előadás, a nyelv. És nagy érdeme, hogy művével hatott a néplélekre.

Valamint Gvadányi alakjai, úgy a Ludas Matyi is új meg új életre kelt újabb feldolgozásokban, Balog István színész, a «Mátyás diák» szerzője, «tüneményes énekes vígjátékot» készített belőle 1838-ban; e darab attól kezdve némi megszakításokkal 1871-ig színen maradt; Szerdahelyi József szerzett hozzá németes zenét. Balog Fazekas nyomán indul ugyan, helyenként még a dikcziót is megtartja, de beleveszi a bonyodalomba a szerelem motivumát is, és a bécsi Raimund énekes népies bohózatainak mintájára felczifrázza tündérekkel és allegorikus alakokkal; a háromszoros boszúálláson is enyhít, Matyi a harmadik megtorlást nagylelkűen elengedi. Ennek a gyengén szerkesztett s mégis elég népszerű darabnak nyomán készült az 1880-as években Tatár Péter verses, de költőietlen átdolgozása. A kiadó a történettel még ebben az unalmas alakban is jó vásárt csinált; három nagy kiadása fogyott el. Az eredeti munkát dolgozta át rímes alexandrinekben Csengeri János a Magyar Mesemondóban (Méhner, 1891), jó magyaros nyelven, de természetesen az előadás eredeti jellemének óhatatlan megváltoztatásával.

Ilyen állandó alakot teremtett Fazekas a Ludas Matyiban; e munkájával szerencséje volt: még megérte nagy népszerűségét, de nem érte meg elfelejtését.

E költői főműve mellett volt egy nem kisebb szeretettel dolgozott s nem kisebb fontosságú tudományos főműve is: a füvészkönyv. Már Földi János megkezdte a természetrajz tudományos feldolgozását, de csak az állattant készíthette el (Természeti história a Linné systemája szerint. Első csomó: Az állatok országa. Pozsony, 1801). Munkáját folytatva a növénytannal, a Göttingában is tanult Diószegi Sámuel debreczeni ref. prédikátor és Fazekas Mihály megszerkesztették a magyarországi növények rendszeres botanikus könyvét, Linné rendszerében, s megállapították a növénytani műszókat. A munkán nagy utánjárással, levelezéssel dolgoztak több éven át, s 1807-ben adták ki: Magyar Fűvész könyv. Melly a’ két magyar hazábann találtatható növevényeknek megesmerésére vezet, a’ Linné alkotmánya szerént. Első rész. Egyhímesek – sokhímesek (Debreczen, Csáthy György. 1807, XVI és 608 l.).

A könyvnek a szerzők szerint egyenes és egyedűl való czélja az, hogy a fáknak, füveknek és virágoknak ismerésére vezessen. Megismerünk valamely növényt akkor, mikor a többiektől megkülönböztetni és nevéről nevezni tudjuk. Ezért adják a növények leírását tudományos rendszerben, rendek, seregek, nemek és fajok szerint, s ezért törekszenek az elnevezések pontos megállapítására. Valóban a könyvnek kettős fontossága van: természetrajzi és nyelvészeti. Természetrajzi tekintetben a magyarországi flórának első rendszeres összeállítása. Alapúl a Linné rendszerét vették, a Systema vegetabilium XV. kiadása nyomán, némi igazításokkal a természeti rendszer kedvéért, és a leírásban Linné Species plantarum-át követték Willdenow kiadása szerint, továbbá Persoon Species plantarum-át. A könyv tudományos értékét a szaktudósok jelentékenynek ismerték el. Nyelvészeti, illetőleg műnyelvi fontossága még nagyobb. Nem ez az első kisérlet a magyar növénytani műszók megállapítása terén, de ez volt a legteljesebb és legrendszeresebb, és hosszú időre alapvető lett. Rendet teremtett a magyar növénynevek közt, egy-egy növénynek sokféle népies elnevezése közül választott, a legalkalmasabbnak tetszőt megtartotta nemi névnek, a faji jelzőt többnyire ők választották hozzá; az illetlen, vagy a babonás nevek helyett újakat adtak, a magyar névvel nem biró növényeket is elnevezték vagy a latin szó magyar hangzásúvá tételével, vagy a magyar szóalkotás egyéb módjai szerint.

Így a könyvben a népnyelvi anyag dús felhasználása mellett sok az új szó is, de újításuk többnyire egészséges analogiák után indul és szerencsés. Gondjuk volt arra, hogy az új név a növény ismertető jeléből legyen véve. Némi túlzásba estek a szentekről, Istenről, ördögről vett népies elnevezések üldözésével, de egészben véve megalkották a növénynevek rendszerét. Ugyancsak megállapították a növények leírására vonatkozó nevek és jelzőszók használatát is (fészek, csésze; hengeres, ellenes, hosszúdad stb.).

A szerzők arra számítottak, hogy munkájok megkedvelteti a füvészetet a magyar közönséggel. Méltán is várhatták fáradhatatlan igyekezetük foganatáúl munkájuk hatását a hazai fűvészet fellendülésében. Ez a hatás be is következett, bár nem oly szemlátomást, mint szerették volna, de annál tartósabban. A lassanként kifejlődő magyar füvészet az ő munkájukat vette alapúl. A látszólagos közöny elkedvetlenítette Fazekast. Sógorának segített ugyan a fűvészkönyv praktikai részének, az Orvosi fűvészkönyvnek megszerkesztésében is (Debreczen, 1813.), de e munka előszavát már nem irta alá.

Volt Fazekasnak még a Füvészkönyv készülte idején egy kevésbbé elismerésre méltó szereplése is, az ú. n. Arkádia-pörben, 1805-ben és 1806-ban Kazinczy ellen a debreczeniek részéről ő írta a legélesebb czikket s bizonygatta az Arkádia-szó sértő voltát Csokonaira és Debreczenre nézve. E vitában Fazekasnak nem volt igaza. A régi ellentétek a «debreczenismus» képviselői és Kazinczy közt ekkor mentek át nyilt szakadásba. Állítólag részt vett Fazekas a Mondolat szerkesztésében is, de ez nincs bebizonyítva. Bizonyos azonban, hogy Fazekas, noha a Fűvészkönyvben maga is sokat újított, Kazinczy neologiájával szemben inkább az orthologusokkal rokonszenvezett, mint a debreczeniek általán. A phraseologiában és stilusban egyébként nem is volt neologus.

Idősebb korában, miután író barátai elhaltak s költői munkásságát sem igen folytatta, a népszerűsítő irodalom terén keresett foglalkozást. 1819-ben megindította a Debreczeni Kalendáriumot, melyet igyekezett úgy szerkeszteni, hogy kihagyva belőle a régebben oly kedvelt babonás jóslatokat, érdemesebb olvasmányokra szoktatta a népet. Ez a vállalkozása sikerrel is járt, a naptár korunkig fenmaradt, Fazekas haláláig szerkesztette. Kisebb költeményeiből életében a 127. dícséreten kívül csak a Nyári esti dal jelent meg; Kazinczy adta ki a Hebe 1825-iki folyamában. Még 1826-ban ad ki egy népszerű csillagászati munkát, a Csillagórá-t, «mellyből, ki a jelesebb álló csillagokat esmeri, az esztendőnek minden tiszta éjjelén és annak minden részeiben megtudhatja, hány óra és hány fertály legyen.»

1828 február 23-án halt meg hosszantartó «száraz betegségben». Igen szép halotti pompával temették el. Budai Ezsaiás superintendens mondott felette prédikácziót, «és a nemes tanuló ifjúság s városunknak minden rendben levő előljárói s alattvalói szomorúan kisérték ki ezen ritka nagy embert, a ki akár lángeszére s mély tudományára, akár fabricziusi karakterére nézve megérdemli, hogy a két magyar haza kevés választottjai között helyet foglaljon» – írja róla a «Magyar Kurir» debreczeni tudósítása.

Verseiből tízet Ináncsi Pap Gábor tett közzé a Koszorú 1830-iki folyamában. Összegyüjtött versei nyolcz évvel a költő halála után jelentek meg: Fazekas Mihály versei. Öszszeszedte Lovász Imre. Pesten. Esztergomi K. Beimel Józsefnél, 1836. 134+2 lap; benne van a Ludas Matyi is. Mátray Lajos «Fazekas Mihály élete és munkái, felfedezett ismeretlen verseivel» (Debreczen, 1888) egy Fazekasénak tartott régi kéziratos verses könyvből 27 verset közöl mint Fazekas felfedezett verseit; azonban nem igazolja, hogy a kézirat csakugyan Fazekasé, s a versek közt vannak kétségtelenűl más szerzők darabjai: nevezetesen Ányostól, Csokonaitól, Kisfaludy Sándortól stb.; a többinek eredete is bizonytalan. Uj kritikai kiadása a Régi Magyar Könyvtár XVII. füzetéül jelent meg; Fazekas Mihály versei, Bevezette és kiadta dr. Tóth Rezső. (Budapest. Franklin-Társulat. 1900.) Kisebb verseit a Lovász-féle kiadás szerint adja az akkori helyesírással, a Ludas Matyit pedig az 1817-iki kiadás nyomán. E kiadás többször idézett bevezetését mi is használtuk.

Nyilvános emléket először mint tudós nyert; a pesti füvészkertben 1864-ben állítottak egy kis oszlopot Diószegi és Fazekas tiszteletére. 1898-ban Debreczenben az egykori háza helyén álló banképületen domborművű emléktáblát helyeztek el, 1904-ben pedig sírjára állítottak művészi díszű emléket. De alakjával az irodalomtörténet is megujúlt érdeklődéssel foglalkozik, s egyre tisztább világításban látjuk a debreczeni kör másodrangú, de érdemes lyrikusának, a magyar botanika egyik alapítójának és egyik jeles komikus eposzunk költőjének jelentőségét.