AZ ÖRÖM TÜNDÉRSÉGE.

Egy szép nyári estvén csak naplement tájban,
 Még környékünk szinte nem borúlt homályban,
 Még a természetnek lángszínű bársonyja,
 A melylyel elnyúgvó napunkat bevonja,
 Mutatta mennyei pompával terjedve,
 Milyen nagy méltóság legyen vele fedve,
 Még kevés csillagok tudtak erőlködni,
 A napnak sugára alól kivergődni,
 Mig az apróbbakat, bár magát elvonta,
 Hosszan utánna nyúlt fénnyével bévonta,
 Midőn gyepágyamról néztem fél könyéken
 E szép változást a szunnyadó környéken.
 Mint a szívem, csendes volt a levegő is,
 A nap után bámúlt tán még a szellő is.
 A dishármoniás békák piánója,
 A tactusra zúgó malom zubogója,
 Vízi bika, buggyok, füttyök, hápogások,
 A pittyet czifrázó fürj-pallattyolások,
 Egy panaszát nyújtó kis fülemülének
 Hangszálai között a mint őgyelgének,
 Az elfáradt erőt nyúgvásra rengették
 És a higgadt elmét andalgóvá tették.
 Álmélkodva néztem e nagy játékszínben,
 Hogy a bölcs természet mennyiféle színben
 Hordja fel játékát a néző elébe,
 S hányféle hangokkal zengedez fülébe.
 Nemem méltóságát egészen érzettem,
 Látván, hogy ez mind ő érte van, s érettem,
 Erzém, mely nagy lelkem, állattársim felett,
 Kikbe ily bölcset a fő jó nem lehellett.
 Mi tudunk az égi testek közé menni,
 A láthatatlanból megláthatót tenni.
 Útját, messzeségét, s nagyságát vizsgáljuk,
 S a nagy természetet keresztűl bújkáljuk.
 Ez érzés felséges vóltával megtelvén,
 S gyepágyamról mint egy kis isten felkelvén,
 Mennyezete alá mentem kis kertemnek,
 És ott szabad folyást engedtem eszemnek,
 Mely a nyúghatatlan vizsgálás szárnyain
 Túl száll a halandó látás határain
 S a nagy mindenségnek már csaknem felette
 Lengvén, kis lakhelyét el is felejtette.
 Már az örök végzés szent kabinétjába
 Csaknem belenézett az egek titkába;
 Ily kis istenségnél főbb méltóságomba,
 Az elbútt Ámeli ugrik a nyakamba,
 Csókot igér, csak ne duzzogjak játékán,
 S virágokat szór bé ingem hasítékán;
 Azzal friss forgással a fák közt eltűnik,
 S onnan is virágot szórni rám nem szűnik,
 Mert sehol sem látom, majd elémbe lebben,
 Senkivel sem játszott még a zefir szebben.
 Egyszer, a mint lopva hátam megé kerűl:
 Gyorsan megfordúlok, s kezem közé kerűl:
 De a lóra! lóra! zajra felugrottam,
 Mi a patvar! hát én ezt mind csak álmodtam.

VÉGBÚCSÚ ÁMELITŐL.

Már hát Ámelim elviszed
 Fellengőn repeső játszi reményemet?
 Már hát elviszed e soha
 Bé nem forradozó szív kiszakadt felét?
 Már hát elviszed, elviszed
 Édes mindenemet; mert magad itt hagyol?
 S itt hagysz hát, ha nem álom ez
 Mellyet képzeletem féltibe rajzola?
 Óh e nem lehet az, mivel
 Még álmomban is e színleni nem tudó
 Jó szív nem csala meg soha,
 Oly tisztán kifoly e szép ajakak között
 Minden gondolat, a minő
 Édesden petyeg el rólok az édes íz
 A forró ölelés alatt;
 E két mennyei kis bóltozaton belől
 Szint olly angyali szív dobog,
 A millyen babonás gyenge tapintata.
 E gyöngy szem sebet ejt, hanem
 Meg nem csal. Ne ragadd tőlem örökre el
 Őket kis szerelem fija.
 Nem! nem! sőt puha kis szárnyad alá szorítsd
 S úgy vidd által az útjain
 Leskődő bajokon, s gyenge kezed tegye
 Nem hívebb noha bóldogabb
 Más szívéhe’: tanítsd vak követőidet
 Édes honjok eránt való
 Szent hűségre, ezen áldozatunk nemes
 Példáján. Koszorúk alá
 Nőtt virtus! te kiért gerjedezéseit
 Megfojtá, vezetője légy.
 Menj hát Ámelim, a leggyönyörűbb napok
 Kísérjék jeles érdemed;
 Menj, áldjon meg az ég! jussak eszedbe ha
 Rózsák közt foly el életed.
 Már én eltakarám a szerelem tüzét
 Béfedvén vele szívemet,
 Nem tesz már akadályt czélod iránt vivő
 Útadban, kegyes Ámelim!
 Vedd még e keserű csókomat, ő legyen
 E könnyekkel örök jele
 Szívünk rettenetes szétszakadásinak.
 Szépen festegető remény!
 Igy hát rajzolatod mind csupa füst vala!
 Elszámlált gyönyörű napok!
 Mellyekből az öröm karjai közt a hiv
 Kellemkék puha szárnyai
 Lengék a szerelem fűszereit felém,
 Csak képzet buborékjai
 És egy szenderedés álmai voltatok!
 Eltüntök! megyen Ámelim,
 S nyúgalmam vele. Oh lelkemet éltető
 Kedves színeim, a kiket
 Gonddal festegetett a kegyek Istene
 Kis szájára! ti bájoló
 Jó ízű ajakak, s édes ölő szemek!
 Szépségtekre megesküszöm,
 Hogy bár nékem ezen angyali kis kezet
 Durczás sorsom irigyli is,
 Szívem sebjeiből nem fogy el Ámeli.

UGYANAHHOZ.

Mint mikor a nap az ellátás szélére lejutván
 Visszatekint, s az aranygyapjas felhőknek alóla
 A már barnúló erdőkre veresses arany szint
 Leggyent, azzal elűl, s az arany festést is azonnal
 A sűrűségből kibukott árnyék letörűli:
 Ámelim így nézett még egyszer hátra, kezével
 Melljét és ajakát illetvén, s azzal el is tünt,
 S engem az aggódás és a siralom beborított
 Bús árnyékával. Majd rólatok, elfeketűlt fák!
 Mind elmászkálnak lassan a lomha homályok,
 Egy pompás hajnal hasadása után; de az én rám
 Gyűlt éjnek véget nem vét az örökre lement nap.

A KORÁN JÖTT ESŐHÖZ.

Óh hozott Isten gyönyörű esőcske!
 Óh be jókor jössz, ihol a reménység
 Már is elkezdett vala csüggedezni
 Gyenge hitünkben.
Már az ég boltját sikeretlen ércznek
 Képzelénk, a fű hegye minthogy onnan
 Harmatot nem nyert, szomorún elaszva
 Mind lekonyúla.
Fellegek helyt már levegőnket a por
 Őgyelíté fel, hogy az útazóknak
 Mind szemét, száját bekeverje piszkos
 Rajzolatokkal.
Jókor értél hát kis esőcske! látod!
 Mennyi sinlődőt hozol új erőre!
 És ki nem dícsér? Csak az, a ki búzát
 Vett nyereségre.
Ő gyaláz, mert a gabonának árát
 Megtöröd, s a mit beszedett, nyakán vész.
 Add uram! hogy rá dohosodjon, a nép
 Rá ne szorúljon.
Ess tehát kedves kis eső! locsolgasd
 A megijjedt nép sanyarú vetését,
 Hallod! áldottnak nevez a szegénység,
 Ess kis eső, ess.

AZ ÉN KIS KERTEM.

Óh jó illatú szép virágim
 Gyönyörűségim, mulatságim!
 A nagy forróságok megfőznek,
 Vizeim enyhítni nem győznek,
 Plánták! kiket magam vetettem,
 Különös gonddal ültetgettem,
 Már fejetek le kezd hajolni.
 Nem győzlek eléggé locsolni.
 Hát ti megragadt kis óltások!
 És ti jól indult fakadások!
 Szép növéstek megszűnt újúlni,
 Gyenge hajtástok kezd sárgúlni.
 Reményemet óh! ne fojtsátok,
 Élteteket tartóztassátok;
 Ne sápadjatok óh levelek!
 Ma reggel hogy öntözgettelek,
 Ragyogónak láttam a napot,
 Hogy a láthatárra felkapott,
 Fényes képe még alig volt fent,
 Hogy mindjárt egy kis fellegbe ment.
 Mikor a nap ekképpen jő fel,
 Nem marad akkor az eső el.
 Forróságát a levegőnek
 Régen értem ily rekkenőnek;
 Óh zőldségeim! reményljetek,
 Az ég jól tészen ma veletek.
 Mint mikor a vizen cziczázik
 Zefir, s pelyhecskéje megázik,
 És úgy nyirkos lebegésekkel
 Játszik a rá néző képekkel:
 Épen ollyan ez a kis szellet,
 A mely most éppen rám lehellett.
 De ím! már amott az ég alján,
 A nyári napnyugotnak táján
 Mintha nagy füstöt látnék gyűlni,
 A láthatár kezd setétűlni.
 Örűljetek óh szomjú kertek!
 Még ma tápláló nedvet nyertek,
 Postái a terhes felhőnek:
 A szelek jobban-jobban jőnek,
 S felfúván a pitlélt porokat,
 Mint keverik velek magokat!
 Most mintha pusztítni jőnének,
 Úgy dűlnek a fák tetejének,
 Mintha le akarnák nyomkodni,
 De kezdenek immár lassodni.
 Már emelkednek tolongással
 A fellegek tele áldással
 Mint lobogtatják el az eget,
 Rátolván a habos szőnyeget.
 Már lobognak a villámások,
 Már hallik is lassú morgások.
 Az aprócseprő muzsikások,
 Pacsirta, filemile s mások
 A természet nagy basszusának
 Dörgésire megnémúlának. –
 Nyomúl a felleg, jobban dörög,
 A csattogás ropogva dörög
 A megsűrűdött levegőbe,
 Ím! most lecsapott a mezőbe.
 Minden állatok ijjedtekbe
 Futnak, s repűlnek enyh helyekbe;
 Csemeték! elevenedjetek,
 Félhólt plánták! emelkedjetek.
 Szép virágaim! vídúljatok,
 Nektárral majd megrakodjatok.
 Mintha látnám már a gyöngyöket,
 Melyek meglepnek benneteket.
 Majd a leányok leguggolnak,
 S titeket gondosan szagolnak,
 Mondván egymásnak gyönyörködve,
 Óh! jobb szagúk így mint leszedve.
 Majd hogy mutogatják újjokkal!
 Hogy fog függő gyémántotokkal
 A megmosdott napfény játszani,
 S benne rezgő tűznek látszani;
 A kezemre egy szem cseppent már,
 E’ maga után több cseppet vár.
 Óh mely méltóságos szemlélet!
 Mely egy rossz lelkűnek ítélet,
 Kit a villám, pattogván széllyel
 Fenyeget megannyi veszélylyel.
 Melyben a bőlcs tégedet fellél
 Fő jóság! ki által minden él. –
 Még eddig csak nagy cseppek húlltak,
 Már egyszerre neki zúdúltak,
 A mint sűrűn lefelé jőnek,
 Mily ezüst színű reczét szőnek.
 Melyet – míg közte szaladoznak –
 A villámok megaranyoznak.
 Ők zendűlnek, ezek zuhannak,
 S együtt be szép hangzatot adnak!
 Barátim! édes lesz a falat
 E mennyei muzsika alatt,
 Jertek örvendjünk az egekkel,
 Együnk igyunk vídám lélekkel,
 Áldván a természet jó atyját,
 Ki táplálja minden állatját,
 Ki a láthatatlan párából,
 S sok ezernyi szerek langjából
 Felhőt hirdet a levegőben,
 S esőt ád alkalmas időben…
 De már ritkúlnak a fellegek,
 Tisztúlni kezdenek az egek,
 Jerünk szíjjunk friss illatokat,
 Lássunk tajtékos patakokat.
 Ni! a gyermekek feltürkőzve
 A sok gizgazt hogy dúlják öszve!
 S átadván a sebes folyásnak,
 Benne lábokkal gödröt ásnak.
 Amaz mélységét méregeti,
 Elcsúszik, s a többi neveti.
 Oh bóldogok! kik így játszatok,
 S a jövendőre nincs gondotok.
 Melyben talán a bajok árja
 Élteteket nagy zajra várja. –
 Ni csak! a ludak mint kötődnek
 A zajjal, s benne hogy fürödnek
 S hátokat megmosván állokkal,
 Mint csapják a vizet szárnyokkal,
 A toronkász libákat fére
 Hogy csapja a víz a szélére!
 Ott egyik nyakát nyújtogatja,
 Másik a tollát tisztogatja. –
 De jerünk, hagyjuk itt ezeket,
 S nézzük az elment fellegeket,
 Áldott szolgálatjokért, jertek,
 Nézzük az egektől mit nyertek.
 Látlak már felhők koronája!
 A természet legszebb munkája!
 Te benned látom egy rakásban,
 A mit festett mindenben másban,
 Téged a nap tett örömébe
 Pálmáúl a felhők fejébe.
 Nézzük már a virágokat is,
 Lássunk kis szivárványokat is,
 Nézzük a napra hogy nevetnek,
 Kitől már ismét nem félhetnek.
 Némellyik kinyílt örömébe,
 Másik cseppet szorít keblébe.
 Némellyik tömjénzi jó szagát,
 Másik bókol leiván magát.
 Eggyen oly szép a csepp játszása,
 Mint egy síró szűz mosolygása,
 Másiknak úgy fűgg leveléről,
 Mint a gyöngy a szépek füléről…
 Hogy Márstól végkép búcsút vettem,
 Nyúgodalmamat itt kerestem,
 Mások baját nem irigyelve
 A természetet énekelve,
 Ott egy kis bodzafa árnyékában
 Emelkedett szívem magában,
 Gyakran onnan szánom azokat,
 Kik bódulva ölik magukat
 Vagy a szívrontó fösvénységgel,
 Vagy lélekvesztő kevélységgel…
 Szép nyughelyeim! virúljatok,
 Kellemes árnyékot adjatok,
 Hol vidúlásomat lelhessem,
 S kis lantom’ kedvemre pengessem.

A BÖLCS.

Függetlenségében lél a bölcs nagyságot,
 S neveti az arany jármos uraságot;
 Ő a természetet szabadon vizsgálja,
 A képzelt jót, szépet, s igazat útálja,
 Ő a legnagyobb úr az egész világon,
 Felyül ragyog lelke a múlandóságon,
 Gyűjt ő kincset, hanem csupán csak magából
 A valóságnak quintessentiájából;
 Mert minden vagyonját szép tudományjába
 Tartja s megnemesűlt szíve jóságába,
 Melyet a sors, légyen édes vagy mostoha,
 Tőle el nem csalhat, el sem lophat soha.

SZÜKSÉGBEN SEGÍTSÉG.

Mind egy czélra kell sietnünk,
 Mind egy úton ballagunk,
 E pályát hogy kell követnünk,
 Mind jól tudnánk azt magunk,
 Óh jól tudnánk, hogy egymásnak
 Közös segítségivel
 E világi vándorlásnak
 Könnyen bírnánk terhivel;
 De azt véljük, hogy rózsákat
 Csupán úgy szakaszthatunk,
 Ha egynehány jámborkákat
 A tövisbe buktatunk;
 Hogy az élet édes mézét
 Szánkba csak úgy nyelhetjük,
 Ha a mások szája ízét
 Keserűvé tehetjük;
 Hogy útunkban dicsőséggel
 Csupán csak úgy járhatunk,
 Ha másoknak kevélységgel
 A nyakára hághatunk.
 Ez ellen már hány ezerek
 Irkáltak, de hasztalan,
 Mert csak gyötrik az emberek
 Az embert mind úntalan. –
 Bűnnek lelke! ki földünknek
 Színét így elfoglalád,
 Csak tapodd hát életünknek
 Minden szépségét alád.
 De tudd meg, hogy a jó szívet
 Meg nem tántoríthatod,
 Bár elővégy minden mívet
 A mivel bosszanthatod.
 Buja! bátran dobzódhatol
 A szegények zsírjából,
 Ha jobb, a mit kikaphatol
 Az éhel-holt szájából:
 De a bálok majd elmúlnak,
 S ha kifarsangolhatunk,
 Álorczáink majd lehúllnak,
 S akkor majd mi múlatunk.
 Csikarj te is szegény fösvény!
 Élj húzással vonással:
 Majd, ha elfogy ez az ösvény,
 Megalkuszunk egymással;
 Bár bírós légy, s mindenemet
 Kényed szerint nyeljed el:
 Egy magamnyi sírhelyemet
 Ott tán csak nem perled el.
 Vad erőszak! rút kevélység!
 Gázolj bátran bennünket:
 Jó barátok lehetünk még,
 Ha lejárjuk szerünket.
 Vedd el minden szabadságom,
 Lássad, hasznát hogy veszed:
 Én ott kezdem méltóságom
 Majd, ahol te végezed.
 Az igaz, hogy ily reménynél
 Sovárogni unalmas,
 Mert addig a torkos elnyél,
 Elgázol a hatalmas.
 De hiában! mert más mód nincs,
 Hordjuk tisztán szivünket,
 Mulattat is ez a nagy kincs,
 Dicsőít is bennünket.

AZ ÖNNÖNSZERETET.

A kik rettenetes Mársnak ölő szava
 Dörgésére aczél szívvel enyelgenek
 A poklok kirohant durva cselédivel;
 Egymásért nemesűl ontani véreket
 Készek, s bár a halál érczfoga csattog is,
 Torkából kiveszik néha barátjokat,
 Áttörvén az ezerféle veszélyeken:
 A sok bajba kerűlt kis nyereség felett,
 Gyakran a ki kiért halni akar vala
 Azt önnön maga kész vágni ezer felé.
 Visszás gerjedelem! hol veheted magad
 Egy szívhártya alatt? Ugy van az! ugy van az
 Óh önnönszeretet! néha ha nyúgszol is,
 Felrijjadsz csakugyan, s a ki felugrata
 Fusson színed elől, mert te megökleled.
 Óh mit nem követett már ez az átkozott
 Bűnnek mételye el? hány birodalmakat
 Gyűrt vas térde alá, s hány ezerig való
 Roppant városokat ronta s emészte meg!
 Sőt míg érte siket lantomat izgatom,
 Már hányféle veszélyt szűle csak addig is.
 E mindent tehető durva tyrannuson
 Már sok móddal akart sok nyomorúlt erő
 Bosszút állni, de jaj! múljon el életünk
 Inkább, mint hogy ezek fegyvere törje meg.
 Sok bal vélekedés lomha barátjai
 Úgy csalnak bizonyos győzedelem felé
 Bennünket, hogy elébb áporodott s hideg
 Vérrel fojtjuk el a gerjedelem tüzét,
 S oly megrészegedett szívet ajánlanak,
 Melly a jót s gyönyörűt futva kerűlje el,
 S a rúton s keserűn kapva röhögje ki
 A vídám örömöt, s a nevető reményt. –
 A nyelv is sok ezer kárt s bajokat szerez,
 Légyek néma tehát? – Vagy hogy az értelem
 Sok kétségre vezet: légyek azért buta?
 Óh nem, mert ezeket, s minden egyéb nemes
 Eszközt a kegyes ég úgy ada, hogy velek
 Éltünknek meredek vagy köves útjait
 Símítnánk, gyönyörű részeiben pedig
 Kóstolnánk az öröm drága gyümölcseit.
 Így, önnönszeretet! téged is a komor
 Egyűgyű hamisan tart csupa ördögi
 Mételynek (pedig a durva darócz alá
 Bújjon bár, egyedűl téged apolgat ott).
 Óh nem vagy te az ég átka vagy ostora,
 Sem pusztítni való dög, se pokol tüze,
 Szent szikrádat azért adta az ég belénk
 Hogy sokféle nemes gerjedezéseket
 Gyujts szívünkbe. Csupán csak te igazgatod
 A nagy lelkeket a virtusok útjain.
 A tőled jelesebb tárgyra hevíttetett
 Átall a nyomorúlt sirba leszállani,
 S készebb a meredek horpaszain is a
 Szikláknak nyomokat törni az ég felé
 Nagy tettével. Örűl a nyomorúltakon
 Könnyebbítni, kiben tiszta tüzed lobog,
 Mert kedvelli csupán jóba’ gyönyörködő
 Lelkét. A maga jobb volta egyengeti
 A műves kezeit, s hasznokat úgy szerez
 Embertársainak. Kész kiki vállait
 A köz terhek alá vetni, ha érezi,
 Hogy hasznát veszi majd fáradozásinak.
 Minden dolgaiban hív s igaz, a kinek
 Belső nyúgodalom czélja, s az angyali
 Békesség Koszorút kössetek oh jeles
 Lánggal gerjedező szűzek! emeljetek
 Óltárt! s mirtusokat rakjatok a maga-
 Kedvellésnek. Az ő lelke hevíti fel
 Érző szíveteket, hogy nemes érdemű
 Tárgygyal tudja magát s virtusa díszeit
 Kedveltetni. De majd messze repűltök el,
 Lengő gondolatok. Lássuk ezen csuda
 Két színű s erejű szörnyeteget miként
 Pusztithat szilajon, és ugyan ő maga
 Minden jó s gyönyörű czélra miként vihet?
 Őrzőangyala van mindenikünknek, ez
 Kitkit szívreható hangjaival tanit,
 Ő megsugja, miként kelljen ereszteni
 Gyeplűjét s micsodás útra bocsátani.
 Nem hágy ő soha el, s bár bedugod füled,
 Még ujjával is int, merre keressed a
 Jobb ösvényt, s ha bolond tévelyedésedet
 Megbántad, kisegít, csak te fogadd szavát.
 Erkölcs ő, ha ezen Mentor eszén viszen,
 Ember vagy. Kiesen ballag az életed
 A nyájas szeretet s a megelégedés
 Rózsás sorjai közt, mig ezer esztelent
 Önnön kényje czibál a keresett bajok
 Vad tüskéje között, s kornyadoz életek
 A lelket tagadó barna gyanú alatt.
 Téged, bár az egek bóltja leroskad is,
 A béhorpadozott föld düledéke közt
 Sem rettent meg az ég rád lihegő fia.

A MEGÉGETT
DEBRECZENI NAGYTEMPLOM FALAI KÖZT
SERKENT GONDOLATOK

1802-BEN.

Áh szörnyü romlás! hajdani czímerünk
 És régi díszünk pernye alatt hever.
 A mit tehát dicső atyáink
 A veszedelmes idők s bajok közt,
Hol életek, hol drága vagyonjaik
 Feláldozásán tudtak az ellene
 Folyvást agyarkodó veszélyek
 Körme alól ki-kiváltogatni,
Gyász omladékban hányja szemünkre, hogy
 A fényes úttól mennyire távozánk,
 Mellyen nagyérdemű atyáink
 Felnyomozák vetekedve Codrust.
Hív bajnokinknak mennyei lelkei,
 Kik Regulusnak legnehezebb nyomán
 Törtettetek romolhatatlan
 Vára felé az örök neveknek,
Bátran vivén a nyársakat a kemény
 Halálra kedves honnotokért, ugyan
 Lássátok e szörnyű veszélyjét
 Allyasodott maradékitoknak!
Áldott atyáink! hogy ha ugyan lehet
 A bóldogoknak sírni, sirassatok;
 Mert vége a palladiumnak,
 Vége van és mi puhák, mi élünk.
Szánjátok e már elcsenevűlt fiak
 Lassú veszélyjét, mert oda hajdani
 Egymás eránt való szerelmünk,
 Mellyet örökbe ti hagytatok ránk.
Sem a tatárok, sem törökök, sem a
 Rosz nyíri pajkos nép riha tábora
 Nem tettek ennyi kárt közöttünk,
 Mint ihol a ravasz elpuhúlás.
A közhaszonról már nem is álmodunk,
 Egymást emésztjük, s bóldog atyák, jeles
 Érdemteket hív társainknak
 Kornyadozó nyakokon tapodjuk
Némely csak önnön hasznokat éhező
 Fukar kevélyek, mert bizony a sasok
 Bagoly torongyokká fajultak.
 Óh esedezzetek istenünknél
Értünk dicsőült lelkek! E hamvain
 Szent templomodnak mennyei jó atyánk!
 Ím én is elbággyadva kérlek:
 Halld meg uram! könyörűlj hazámon.
Add vissza közzénk a szeretet tüzét
 Mely szíveinkből mind kialudt vele,
 Hadd légyen e szent hely, midőn majd
 Helyre fog állni, dicsőbb amannál.

NYÁRI ESTI DAL.

Halkkal ingó lanyha pára!
 Szálldogáló harmatok!
 Kis furuglyám lágy szavára
 Tiszta hangot adjatok.
 Lengd be véle gyenge szellet
 Sík mezőnk határait,
 A juhász a nyája mellett
 Hadd fülelje sorjait.
Míg az este bíborozza
 A lement nap hajnalát,
 Míg az éj becsillagozza
 Szétterítve fátyolát,
 Addig a menny földre hinti
 Balzsamának harmatit,
 S új erővel áldva inti
 Új örömre állatit.
A mocsáros nép kuruttyol,
 Prüttsög a sok kis bogár,
 Récze hápog, fürj palattyol,
 Hangicsál egy kis madár.
 Jó napunkat felcserélő
 Édes esti nyúgalom!
 Téged áld e tenger élő,
 Téged áld e kis dalom.
Harmatoddal részegülve
 A virágos tarka rét,
 Hímje nővel egyesülve
 Néked ontja fűszerét;
 A nap éles fénye sulyján
 Minthogy úntig szenvedett,
 A kaszás a szűre ujján
 Alva tisztel tégedet,
Oh palolj rá csendes este
 Nyugtató lehelletet,
 Hogy törődött vére teste
 Ujra nyerjen életet;
 Szálj le rám is sátorozva
 Szenderítő nyúgalom,
 Közbe közbe szunnyadozva
 Csendesedj le kis dalom.

HORTOBÁGYI DAL.

Oh te áldott Kanahám
 Hortobágy melléke!
 Beh sok szegény legénynek
 Vagy te menedéke,
 Jó paripán ugratod,
 Pénzt adsz erszényébe,
 Szép menyecskét karjára,
 Jó bort a kezébe.
 Itt a szegény legénynek
 Uraság a dolga,
 Heverészhet kedvére,
 Nem lebernyes szolga,
 Van húsa, szalonnája,
 Öt őrü bundája,
 Szép zöldellő mezőben
 Legel a marhája.
Oh én édes Istenem!
 Adj jó békességet,
 Fordíts el országunkról
 Döghalált, inséget,
 Hogy ehessük békével
 Zsíros kenyerünket,
 Áldj meg uram teremtőm!
 Jó borral is minket.
 Csaplárosné galambom!
 Tölts bort a kupába,
 A szegény magyar legény
 Hadd igyon búvába;
 Pajtás! Isten áldjon meg
 Őrizzen a kártól,
 Vármegyétől, fiskustól,
 Töröktől, tatártól.

KI A BOLDOG?

Bóldog, ki fákat ültet el
 Ifjú legény korában,
 Osztán azokra jól ügyel,
 Hogy nőjjenek bujábban,
 Hernyó, bogár ne bántsa,
 Nyúl, kecske meg ne hántsa.
Kivált ha nem rójják azért
 Hogy a kéménye füstöl,
 Dézmát nem ád, se taksabért,
 Nem tarthat a becsüstől.
 Nem korhelyes, se kényes –
 Be bóldog egy legény ez.
A mely leányzó nem hever
 Virága szép korában,
 De sütni, főzni, varrni szer,
 S nem módiz a ruhában,
 Vídám, serény, eszes, jó,
 Be bóldog egy leányzó.
Midőn az illyen bóldogok
 Egymás eránt hevülnek,
 Azon az égiek magok
 Előre már örűlnek,
 Látván, hogy a teremtés
 Itt is lehet szerencsés.
Tisztán verő jó szíveket
 Egymással egyesítik,
 Szeplőtelen hűségeket
 Áldással ékesítik,
 Úgy-é bizony hogy e már
 Valóba bóldog egy pár!
Ők a világi terheket
 Fogódzva hordogatják,
 A homlokon gyült cseppeket
 Csókkal leszárogatják,
 Gyűl a gyerek, de nő is,
 Gyűl a segítgető is.
Már a fiú az ölyvöket
 Riasztja a csibéktől,
 Csergetve a gyümölcsöket
 Megőrzi a verébtől,
 A fára már fel is mász,
 Anyjának ért epert ráz.
A kis leány már enni hint
 A tyúknak és ruczának,
 De csak hamar be-bétekint
 S nagyot visít anyjának:
 Jőjjön ki, a kakassa
 A tyúkot eltapossa.
Minden nemű szükségeket
 A szorgalom beszerzi,
 Rakásra gyült élelmeket
 A gondos ész megőrzi.
 Szintúgy dologho’ nyúlnak
 A gyermekek s tanúlnak.
A jó szülői nyomdokon
 Hogy ékesen nyitának,
 A jól nevelt leányokon
 Minden szemek kapának,
 Elhordta a szerencse,
 Már mindenik menyecske.
Már négy fiok kinőtt; eme’
 Törvénytudó, ama pap,
 Egynek vitézi érdeme
 Véres jutalmakon kap,
 Csak egy maradt a háznál,
 Az ősi gazdaságnál.
Jó kis segítő is került
 Menyűl a jó anyának,
 Hordozni a nagyobbra gyűlt
 Terhét a ház bajának.
 Gondos, serény, eszes, jó,
 Napához oly hasonló.
Gyakorta a két öszveűlt
 Szépen megért öregnek
 Körülte már a kertbe gyűlt
 Másod rajok csevegnek,
 Egyik csapat cziczázik,
 Egy báboz, egy czoczózik,
Némely’k após czombjára űl,
 Némely’k alatta bujkál,
 Egy lyány kereng anyós körűl,
 Egy a fején babirkál,
 Igy múlat olykor-olykor
 A kétszeres gyerek kor.
Egy kis legény a fára mász,
 Keres gyümölcs puháját,
 Vagy elterűlt ponyvára ráz,
 S megrakva inge alját,
 Hogy kedveket találja,
 A véneket kinálja.
Héj, mond após, midőn kezem
 A fákat oltogatta,
 Egy vén dudás, emlékezem,
 Biz’ erre mondogatta:
 Hogy bóldog, a ki fába
 Ólt kis legény korába.

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY HALÁLÁRA.

Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek?
 Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk
 Fejtegeté, de mivel nem akadt nyitjára előlről,
 Hátúlrúl akará megvizsgálgatni. – Azonnal
 Ketté nyilt az örök titkok kárpitja előtte,
 Ő bément, széjjelnézett, s látván a halandók
 Gyenge világa elől elrejtett mennyei titkot,
 Gondolatit szárnyára vevé a lelki dicsőség,
 És ő még fül nem hallott szent angyali hangú
 Énekek énekein kezdé dícsérni az élet
 Felséges voltát, mely várja az emberi lelket.
 Megtetszett kedves zengése az angyali karnak;
 Mennyei Músának lelkét ott fogta – e halmot
 Hamvai tisztelik és gyönyörű munkái hazáját.

EGY GAZDASÁGTANÍTÓ KÖNYVRE.

Hasznunkat szívből kívánó drága barátom!
 Óh, ki ne kedvelné, hogy gazdáskodni tanítod
 Édes nemzetedet? ha ki nem hagynád okosan írt
 Munkádból egy fő titkát e nagy tudománynak,
 A melly ebből áll, hogy tudjon az ember azokból,
 A mikhez még csak nem is ért, pénzt gyűjteni; már ezt
 Lám te tudod, mégis tőlünk titkolni akarnád.
 Én ugyan azt mondom, hogy nem lesz gazda azokból,
 A kik megveszik ily tetemes hijjával ez írást.

AZ ÉLET.

Rövid egy nap életünkbe,
 Nohát örömbe töltsük;
 Rövid egy nap éjszakája,
 Nohát igyuk keresztűl;
 Rövid egy piroska hajnal,
 Nohát heverjük által;
 Rövid életünk: nohát egy
 Lakzit tegyünk belőle.