Pokolbeli symphonia volt az együtt, mikor egymásba vegyült. Atlenkót még ez sem ébreszté föl.

Mikor aztán az elcsigázott csapat elverte az éhét, szomját, előállt a kísérő hetman, számba venni a jelenlevőket. Ki került meg, ki veszett oda? A ki megvan: az «poszlejenyecz», a ki nincs meg: az «bradjaga»5).

A közben mindegyiknek el kellett mondani, hogy ki miféle vétségért lett deportatióra elítélve; mert a hetman nem tudott eligazodni a certificátokon, a sok hiányzó részvényes miatt. Csupa confuzió volt az egész dolog. A cserkesz főnöknek jutott az a vád, hogy a pálinkát vitriollal hamisította meg, s a zsidó Schnorrer ítélete hangzott karavánok fegyveres megtámadására; – természetes, hogy mindenik a legszelídebb bűnöket válogatta magának: politikai vétkes senki sem akart lenni; mert azokat a csukcsiakhoz küldik tengeri kutyát vadászni; ellenben egy váltóhamisítónak az üresen hagyott conditiójára nagy volt a concurrentia. Mindenki az szeretett volna lenni! Végre kiki urát adta, hogy mért került ide, s azzal rendben volt minden.

Ekkor a hetman felolvasta nekik a rendeletet, hogy mihez tartsák magukat az állomáson, egész létánia volt, hogy mi «nem szabad».

Legfőkép megvolt tiltva a kártyajáték. Egy kozákot itt hagytak ellenőrizni a szigorú parancsot.

Annálfogva, a mint a hetman a többi kozákkal kiment a balagánból, a következő karavánt kisegíteni a hóból, a fegyenczek rögtön odagördítettek a pajta közepére egy üres hordót s annak a fenekén elkezdtek kártyázni. Egy deportált, a ki hamis kártyázásért volt elítélve, adta a bankot.

Az őrül hagyott kozák rájuk rivallt.

– Hogy mertek kártyázni?

– Hát honnan tudod, hogy mi kártyázunk? kérdé a bankadó.

– Hiszen látom.

– Melyik szemeddel látod?

– Ezzel a jobbikkal ni!

A bankár aztán egy öt rubeles bankót dugott a kozáknak a kucsmája alá a jobb szeme fölé.

– Látod-e még?

– Most meg a balszememmel látom.

Azt is letakarták egy bankóval.

– No már most nem látom.

Akkor aztán játszhatták con amore a diabolkát.

Egy-egy deportált, a ki az utolsó rubelét is elvesztette, odament a Schnorrerhez, a ki uzsoráskodásért volt elítélve, s pénzt kért tőle kölcsön, hogy tovább játszhassék, zálogúl hagyva a bundáját, a kabátját, a mit az mind magára szedett.

Ez alatt a Csalavér, miután az új vendégeket kiszolgálta étellel, itallal, bement a jurtába s valami csábító itallal felébreszté Atlenkót.

Az kábulásában égből jött angyalt vélt maga előtt látni. A dúr-por hatása volt az.

A varázslónő bájitallal rontotta meg az ifjút, ki félébren, félmámorban az ő kedves Achilleiáját vélte maga előtt látni: annak esküdözött, hogy holtig fogja szeretni.

E közben megérkezett a második karaván is, mely a deportált asszonyszemélyekből volt összegyűjtve.

A balagán egyúttal házasságszerzési intézetűl is szolgál. A némbereket elárverezik. Minthogy az asszonynép negyedrész annyi, mint a férfi, annálfogva az árúczikk nagy keletnek örvend.

Már a szerint, hogy ki micsodás?

A kikiáltott eleven tárgyat odaállítják a középre, egy felfordított szánkó fenekére s annak ott el kell mondania, hogy mit tud?

Ha főzni, varrni tud, elnézik egyéb hibáját. Ha ért hozzá, hogyan kell a sarana hagymát keresni a vándorhörcsög odujában, s abból kenyeret tud sütni: akkor lehet ragyás képü; s ha épen az irhabőr kikészítéséhez is tud, s érti, hogyan kell azt pirosra, sárgára festeni: akkor az évei számáról sem kérdezősködnek. Ha férjgyilkos nő kerül az árúpadra, azon épen nagyon kapnak; mert annak igen jó természete lehet. Ellenben kinek gyönge, finom testalkata van: arra kevesen árvereznek. Holmi siránkozó báb, a ki az arczát takargatja a kezével, megköszönheti, ha a kikiáltási áron fölül egy rubellel a nyakán maradhat valami érdemes lókötőnek. Szabad cserélni is, ha megbánta az ember a bevásárlást.

A hetman kihirdeti a parancsot, hogy a száműzötteknek a megvett asszonyokkal tánczolni nem szabad.

Annálfogva a mint kihúzza a lábát a pajtából, mind táncznak erednek: előveszik a balalajkát, a tilinkót; muzsikálnak és tánczolnak.

Az őrül ott hagyott kozák rájuk förmed:

– Ne tánczoljatok!

– Ugyan mivel látsz most? kérdik tőle.

– Most a tenyeremmel látok.

No hát a tenyereit is megvakítják egy-egy ezüst pénzzel.

Akkor aztán előjön a jurtából Csalavér is, magával hozva Atlenkót.

– Hát ez kicsoda? kérdezik az összeröffent száműzöttek.

– Ez az én szeretőm; mondja a Csalavér, s eléje tánczolva az elbűvöltnek, maga után csalogatja azt, körben lejtve, kezében a csörgős dobbal. Atlenkó csetlik-botlik a nyomában, mint az álomjáró.

Ekkor újra bejön a hetman, magával hozva Achilleiat.

– Legvégűl hagytam a legjavát. Itt van az a leány, a ki ellopott az urától kétszáz rubelt; hej, sok szegény legénytől még több szívet! Száz rubel az ára! Ki ád többet érte?

Ilyen magasan no még egygyel sem kezdték.

Achilleiát is felállíták a szánkó-emelvényre s elkezdtek rá árverezni.

A bankadó hamis kártyás minden versenytárst túligért. Felverték már háromszáz rubelre az árát.

Achilleia kétségbeesetten hordta körül tekintetét a sokaságon. Kereste a maga Atlenkó-ját, a ki megszabadítsa, a hogy összebeszélének.

De az csak nem jött elő.

Becsalogatta azt magával a gonosz tündér a jurtába, s ott tartotta hizelgő szóval, enyelgő beszéddel, forró ölelgetéssel.

«Háromszáz ötven rubel! Négyszáz rubel!» hangzott a pajtában az árverés. Egy dobütés, két dobütés. «Ki ád többet érte?» Ha a harmadik dobütés is elhangzik, oda adják a hamis kártyásnak?

Atlenko pedig azt hitte, hogy most is őtet ölelgeti: – a maga kedves Achilleiaját.

Elkezdett a jurtában dalolni. Azt a régi mélabús nótát:

A mint ez a sokszor hallott nóta megütötte a fűlét az árverezett leánynak, egyszerre megtudta róla, hogy itt van az ő Atlenkója. Csak hogy azt valami varázslat tartja vissza. Nosza frissen elénekelte rá a másik versét a nótának:

Erre a dalra Atlenkó felugrott a fektéből, kirántotta a fejét Csalavér ölelő karjai közül.

– Ez az én szeretőmnek a hangja! Eredj innen! Te nem vagy az én kedvesem. Az én Achilleiámat odakinn árverezik.

Azzal kirohant a jurtából, mint az eszeveszett, s meglátva Achilleiát a szánkán állni, odaordított az árverezők közé: – Ezer rubel! – Két ezer rubel! – Három ezer rubel! – Nem adom senkinek azt a leányt! Az az enyém! Tiz ezer rubel!

NEGYEDIK KÉP.
A dauriai szultán.

Hát ezzel a nagy heveskedéssel mindent elrontott Atlenkó.

– Hohohó ne! Hová szaladsz? Kiáltá rá az újonnan jött hetman. Micsoda bolond ember vagy te, hogy csak úgy csetvert (veder) számra öntöd a rubeleket. Egy rossz leánycselédért! Te valami nagy tolvaj vagy! Hol a pénzed?

Atlenkó akkor kezdett eszére téregetni.

– Én doktor vagyok. Itt van a passzusom. Az irkucski kormányzótól van védlevelem.

Azzal elővette az igazságát s megmutatta a hetmannak. Csak tudsz olvasni?

Száz hetman közül kilenczvenkilencz azt mondta volna rá, hogy «ühüm; tudok» aztán megnézte volna, hogy felül van-e rajta a «sas» s alúl az ákombák s aztán a csizmaszárába eresztette volna a markába nyomott pénzt, a mit a fogásról itélve imperiálnak becsül, s rábólintott volna az orrával: «jól van!» De ilyen bolond a szerencse! Épen annak a hetmannak kellett a századiknak lenni, a ki valósággal ismeri az irást.

– Ahahó! Jó fiacskám! Hát te vagy az a doktor, a ki az irkucski bőrkereskedőnek a harminczezer rubelét elloptad s elszeleltél vele! No most egyenesen beleszaladtál az oroszlán torkába! Egy tizedrésze az ellopott pénznek a tolvaj kézrekerítőjeé. Nálad a pénz; te vagy a tolvaj!

Ekkor aztán Achilleia odaugrott Atlenkóhoz, s a karjába csimpajkózott.

– Nem ő a tolvaj. Én loptam el a pénzt. Én vagyok az irkucski bőrkereskedőnek az unokahuga.

– Zdrawtvujtje! Akkor egy csapással két legyet! Téged meg az izpravnik kurrentáltat: az elszökött menyasszonyát.

A szerelmes pár kétségbe volt esve.

A kozákok hozzá fogtak, hogy megkötözzék őket.

Hanem a Csalavér közberontott.

– No nó! Csak lassan. Elébb hadd fizesse ki a doktor, a mit nálam három nap, három éjjel eldorbézolt. Nem bánom én, ha lopta is a pénzt.

– No hát számolj le vele, Csalavér denevér!

Csalavér aztán odasuttogott Atlenkónak, mintha számolna vele.

– Te csoda ember vagy! Hogy erősebb tudott lenni a szerelmed a te kedvesedhez, az én legerősebb dúr-poromnál. Azt itattam veled. Mégis ő érte ugrottál, mikor a szavát meghallottad. De még nagyobb csoda a kedvesed, a ki magára vállalja a bűnödet s inkább magát hagyja megkancsukáztatni, mint a vőlegényét. Megszerettelek mind a kettőtöket: az a furcsa, mikor az ördög szerelmes lesz. Én leszek a ti ördögötök. Ne féljetek. Én kötözöm meg most valamennyi kozáknak a kezét-lábát.

Azzal visszament a hetmanhoz.

– De jó rostopcsinos átalagot furtam meg ennek a gézenguznak a kedvéért! Megadta az árát. Nosza igyuk meg ezt most a szerelmes párnak egészségére.

A felköszöntést a kozák soha sem hagyja viszonozatlan.

Az ármányos Csalavér mindjárt ide való nótát is gondolt ki a pálinkás köszöntőhöz.

A kozákok kaczagtak és ittak a hurokra került szerelmes pár rovására. Egyszer aztán csak elkezdtek dülöngélni. A varázsszer megtette a hatását. A hetman elkezdett kommandérozni, mintha rohamra indítaná a csapatját: «vigyázz, czélozz! tüzelj! Brrum! kard ki kard! Lándzsát szegezz! Rajta, rajta! Hurrá hurrá. Nincs pardon!» A minek az lett a vége, hogy mind eldülöngéltek egymás hegyébe a nagy tűzhely körül s ottan fútták aztán azt a nótát, a mivel a horkolva alvókat szokták csúfolni:

Chorusban horkolva, ez is nagyon szép lehet.

– No már most kedveskéim! Előttetek a világ! kiáltá a Csalavér. Kapjatok fel valamennyien a kozákok lovaira, aztán neki az erdőnek: a bradjagák útjának. Én leszek a vezetőtök, én már ismerem az útat.

Csalavér-nak bizonyára nem volt jó ott maradni, a míg a kozákok megint felocsúdnak, mert azok majd a tűzre tették volna a megszöktetett száműzöttjeikért.

Ezek pedig nagy örömben voltak, hogy a zsarnokaikat így elázva látták; elkezdtek valami vad riadót dalolni; a míg eszükre térve, hogy ez a nóta még felverheti az alvókat, pianóra fogták a dalt, s utóbb csak a karjaik hadonázása, a lábaik rugdalózása mutatta, hogy dalolnak, a kozák csapat rémséges horkolása mellett.

Atlenkó és Achilleia ráértek ezalatt egymásnak eldicsekedni vele, hogy milyen boldogok.

Csalavér pedig oda ült a földre a jurtája elé, fejét térdeire hajtva, s ott duzzogott a fölött, hogy mi szép dolog az, magától szeretni, magától szeretve lenni. Ő nem ismert más szerelmet, mint a mit a durpor gyullaszt: az ördögök szerelmét, a lopott szerelmet, az elcsalt szerelmet, az erőszakolt szerelmet, a megbánt szerelmet.

Egyszer csak nagy riadal támad odakinn: a lovaiknál kinn hagyott jemsikek rohannak be, ijedten ordítva.

«Jönnek a kirgizek! Itt van a daurai szultán.»

Ez aztán cseberbűl vederbe!

A kozák még szamaritánus jóltevő a kirgizhez képest.

Ez a kegyetlen faj nem irgalmaz senkinek, a kit a szagáról megismer, hogy idegen. Harczot visel köröskörűl minden fajjal; jakut, burját és szamojéd pusztul előtte egyformán. Mindig a lován ül: lóháton eszik, alszik, nősül. Nem szánt, nem vet, vadra nem, csak emberre vadászik, csordát, nyájat nem legeltet, elhajtja a másét. S ha teleszedte magát prédával, eltünik a dauriai hegyszakadékok között, idegentől soha el nem foglalt országába. Azt csak rabszolgának viszi magával; de élve vissza nem került még egy is. Még a kozákot is meg meri támadni, de csak olyankor, mikor tudja, hogy valami pihenő tanyán leitta magát az egész csapat.

Most aztán jók volnának a kozákok! költögetik őket, ránczigálják hajuknál, fülüknél fogva; de csak nem ébrednek. A bátra, a vitéze a számüzött csapatnak még az égő erdőnél megszökött.

– Ne nyivákoljatok! Kiált a megszeppent hadnak Csalavér: ha eltudtam bánni a kozákkal szépen, majd eltudok bánni a kirgizzel még szebben.

A kirgizek voltak valami kétszázan.

Ezek a vad hordák, a mint a kémeik által megtudják, hogy egy uj szállítmány számüzött van utban Európából, mindenütt nyomába száguldoznak a karavánnak. A ki megszökik a kozákrabságból, az a kirgiz rabságba kerül. A nagy pihenőknél pedig, a hol sejtik, hogy a kisérő fegyveres nép a fáradságtól elcsigázva, neki adta magát a pálinkának, s mámorban fekszik, ráütnek fegyveres erővel a tanyára nagy zajjal. Ha puska lövésekkel fogadják őket, akkor visszafordulnak: a kozák még nem elég részeg! De ha nem találnak ellenállást, akkor nagy vitézek.

A szultánjukat Irzin Kombának hivják. Az országa ott van a Munku-Szaszszu örökhavas hegyei s a Koszszogol tó között, a mit mai napig sem hódítottak meg az oroszok; pedig gazdag ezüst bányák vannak a hegyeiben. Nem is pénzért jött martalóczkodni elő hegyei közül a szultán: az van neki elég; hanem eleven prédáért. Szüksége van minden mesterséghez értő rabszolgákra, és fehér piros arczu, szőke haju cselédekre. Ő magasabb nemzetgazdasági szempontokból rabol. Nemzetének nemesítésén, czivilizálásán dolgozik.

Nagy az öröme, mikor vezérei kiséretében, (kiki elől-hátul körül tüzködve fegyverrel) beront a nagy pajtába, s meglátja azt a nagy csoport fehér népet; de még nagyobb, hogy a kozákokat aludni látja.

Rátapos az alvó hetmannak a fejére. Igy tesz a dauri szultán a kozákkal, mikor az holtrészeg!

Az ébren levő számüzötteknek azonnal bemutatja magát, hogy ő az a hatalmas Irzin Komba, a ki ura mindannak a földnek, a mit a Munku-Szaszszú hegytetőről belehet látni; unokája a nagy Dsingisz Khánnak, a kinek megszámlálhatlan seregei vannak; a mikkel össze morzsolhatná a «fehér czár» minden csapatait, mert puskája van elég; csak az az egy hibája, hogy nem tud «Kapszlit» csinálni hozzá. A mint azt kitalálná, rögtön megizenné a háborut a fehér czárnak.

Addig is beéri a szép leányokkal. Azok kiosztatnak a vezér urak között.

– Ti pedig szakállasok, mondjátok el, hogy ki mit tud közületek. A ki ácsolni, kovácsolni, bányában dolgozni, ezüstöt olvasztani tud: azt elviszem; a ki nem tud mást, mint ákumbákumot csinálni, azt levágom.

A megrémült számüzöttek némán nézték, hogy ragadja el az oldaluk mellől a csak imént megvásárolt asszonyaikat a kirgiz, de mikor arra került a sor, hogy Irzin Komba a szép Achilleia felé nyujtsa ki a kezet: felébredt a nemes büszkeség Atlenkó szivében. Kirántá jó cserkesz kardját a hüvelyéből s eléje állt a jegyesének, szembe fordulva a szultánnal.

– Ezt a leányt pedig nem kapod meg, szultán, a mig én, meg ez a kard egy emberszámot teszünk.

Elförmedt e vakmerőség láttára Irzin Komba. Ilyen bolond embert nem látott ő még soha, a ki a kardot arra merte volna használni, hogy azzal az ő orra előtt hadonázzon.

– Adjátok ide a hosszabbik kardomat! Kiáltá a fegyverhordóinak, s azzal két kézre fogta a pallosát. Térdelsz le előttem, te szajkó, hogy leüthessem a fejedet. Nem tudod, hogy én egy szultán vagyok?

– De csak hozd ide a testedet, majd mindjárt két szultán lesz belőled: úgy hasítlak ketté.

A szultán meghökkent.

– Hisz ez egy ördöngős. Ebben dzsin lakik! Ez kutyahájjal van megkenve!

Atlenkó pedig oda kiáltott a számüzötteknek:

– Hát ti mit tátjátok itt a szájatokat? Klapczik! Ingyen akartok meghalni? Mért nem rántjátok ki az alvó kozákok kardjait? Ide mellém valamennyien! Nem győz le minket ez a tohonya söpredék!

A példa gyujtott, a számüzöttek felkapkodták a kozákok elszórt fegyvereit s odagyültek Atlenkó körül, szembe szállva a kirgizekkel; míg a megrémült asszonynép kétségbeesve rimánkodott, mind a két félnek, hogy ő miattuk ne verekedjenek.

– Adjátok ide a paizsomat meg a harczi szekerczémet! ordítá dühösen a szultán, de miután úgy tapasztalá, hogy ez az ördögtől megszállott ficzkó még arra sem akar megijedni: elővette az okosabbik eszét.

– Egy ördög ellen csak a másik ördög segít. Hej te boszorkány! adj nekem abból az italból, a miben egy ördög lakik.

Értette alatta a pálinkát. Igaza volt! Sehogy sem egyenlő a harcz, ha az egyik fél be van pálinkázva, a másik pedig nincs.

– Megállj! dörmögé Csalavér, majd adok én neked olyan italt, a miben hét ördög lakik.

Azzal előhozta azt az italt, a mibe olyan dúrpor volt keverve, a melytől az ember álomjáróvá lesz, s ilyen alkalommal azzá alakul át, a mivé a megbabonázója parancsolja.

A bűvszer gyorsan hatott. Az első pohár után a szultán és kisérői megálltak mereven, mint az őrt álló katona a vártán.

Akkor aztán a bűvész nő elkezdte őket kommandirozni.

A mit csak Irzin Kombának mondott, az azt rögtön teljesíté, s a kisérői mind utána csinálták. Ha azt mondta: légy «bajadér»: akkor tánczoltak kecsesen, mint a bajadérek; ha azt mondta: légy «alme!» akkor énekeltek, lantot pengetve, mint az almék. Mikor azt mondta «uszszál!» akkor utánozták a tengerben eviczkélő hajótöröttet. Ha azt mondta: «evezz», akkor feszítették az evezőt. Ha azt mondta: «lovagolj», a dárdáikat a térdük közé kapták, úgy nyargaltak. Egyszer azt mondá a szultánnak: «Most légy szemérmes menyasszony, a ki a vőlegény elől rejtőzködik!» No az aztán agyonnevetni való volt.

Végre azt mondá neki:

– Most légy kegyes uralkodó!

Erre az egyre nagyon megvakarta a fejét az álomittas szultán.

«De már ezt az egyet csakugyan nem próbáltam.»

– Esküdjél meg, hogy kegyelmesen fogsz bánni Atlenkóval és társaival.

«Esküszöm; de attól félek, hogy nem tartom meg.»

– Mondd ki igazán, mivel nyerhetné meg Atlenkó a kegyelmedet.

– Ha kapszlit tudna csinálni.

– S mivel jutalmaznád meg, ha tudna?

– Megtenném nagyvezéremnek az országomban.

– Adj róla irást, a hogy hajdan az ősöd Dzsingisz-Khán szokott irást adni; hogy előhozatott egy tevebőrt, arra feliratta ezt a szót «Mendumur!» Ebben benne van minden. S aztán beledugta a kezét egy tintás edénybe s rányomta az egész tenyerét a tevebőr szövetséglevélre.

– Akként cselekedjél! parancsolá Csalavér, s előhozta a tevebőrt, meg a tintával telt fazekat.

Tintát minden szibériai szokott tartani a háznál; nem irás végett; hanem azért, hogy a mirenymérgezésnél ellenszerül használja.

A szultán beledugta a kezét a tintás edénybe: s aztán rányomta a hitelesítő manupropriáját a tevebőr okmányra, a hogy az őse Dzsingisz-Khán szoká vala. (Raguzában maig is látható Bajazid szultánnak a szövetség-levele, melyet a köztársasággal kötött, az egész tintás tenyerének az önlenyomatával megerősítve.)

Mikor ez megvolt, akkor Csalavér beadott egy kupicza szeszt az elbűvölteknek, a mi egyszerre megszünteté a durpor babonázó hatását.

– No most ébredj föl! Az eszméletére vissza ébredező szultán meg akarta törülni szemeit a kezével, akkor látta, hogy a tenyere csupa tinta.

«Mendumur!» kiáltá Csalavér, magasra emelve előtte a tevebőrokmányt.

«Mendumur!» zugták utánna a kirgizek, s ez ellenállhatlan szónak a varázsa alatt meglett kötve a törhetlen szövetség a dauriai szultán népe, s a hozzá menekülő számüzöttek között.

Mielőtt a kozákok felébredtek volna, az egész csapat elmenekült a «Szaján» hegyláncz ismeretlen szakadékai közzé.

V. KÉP.
A dauri ország.

Fél Ázsiát meghódította már az orosz koloszszus; de a dauriai sziklákon belül lakó népet még nem birta átlépni.

Ott fekszik a sziklabirodalom a gyomra közepén, mint egy elnyelt vízi borju, a mit nem tud megemészteni.

Az óriási sziklafolyosónak a bejárása ott kezdődik a szajáni kapunál, s ezer öles sziklafalak közé szorulva, kanyarog föl egészen a Munku Szárdik lábáig. Több utja nincs. A Munku Szárdik egy örök jéggel fedett hegycsoport, melynek jegönczei (Gletscher) táplálják a roppant nagy Kosszogol tavat, mely kétszáz ötven verstnyi hosszuságban s ötven verstnyi szélességben foglalja el az ország közepét; maguk a dauriak úgy hivják, hogy «Bajgál Dalái». Ebbe a tóba ömlik alá minden folyam a körül felmeredő hegyekről; a tó lefolyását képezi egy a sziklák alagutjain áttört csatorna, mely a burjátok tartományába ömlik alá. Itt már Eknegolnak hivják a folyamát. A tó körül terjed el a dauriai ország. Mesés termékenységü föld; mely védve köröskörül a szelektől, a mérsékelt égöv tenyészetét a délkör virágaival és állatseregével egyesíti: ménesek, gulyák, juhnyájak legelésznek a zöld mezőkön; az erdők tele rőt vaddal, a lapályokon rizsföldek, a yam gyökér magától terem. Itten honos a yak barom is, mely tehén és birka, a mennyiben gyapjut hágy magáról nyirni.

De mind e nagy termékenység mellett sem volna képes e kis ország a beleszorult népességet illően eltartani, ha két bölcs intézmény (melyeknek behozatala az ősi hagyományok homályában vész el) nem egyszerűsítené a feladatot.

Akár ki hozta be az intézményeket, nagy állambölcs volt. Az egyik a szabad rablás, a másik a kettős vallás.

A dauri vitézek, a mint a deficzitet konstatálta a kormány, lóra kapnak, kirontanak, szomszédoktól összeterelik a hiányzó marhát, s nagy serényen bekeblezik a saját külön vámterületükre, s meg van a fedezet.

Pedig nincsenek rászorulva a rablásra, mert vannak gazdag ezüst bányáik; a főtemplomuk teteje, a Láma oltára, a szultán trónja szinezüstből van; az asszonyok ezüst övet, kösöntyüket, a férfiak ezüst sisakot, pikkely pánczélt viselnek, ezüst figurákkal játszszák a sakkot, ezüst ragyog a lószerszámaikon, de ezüsttel fizetni nem szokásuk. Ezt hitük és vallásuk tiltja.

És pedig külön vallás van a nemesek, külön a parasztok számára. A nemeseké, a harczoló osztályé a Láma vallás, a paraszté, a földmivelőé a buddha vallás.

A parasztnak hite és vallása parancsolja, hogy a lélekvándorlást higyje. Az embernek azért van lelke, hogy holta után egy állatba költözzék át. Ez lehet jutalom, lehet büntetés. Mert egy jeges medvébe, vagy egy czethalba vagy egy csonttörő keselyübe átköltözni a szegény parasztnak, mindenesetre nagy sorsjavulás, ellenben ha egy szánkóhuzó kutyába, vagy egy üldözött nyulba talál eltévedni a lelke, akkor cseberből vederbe jutott. Ez pedig egészen a papoktól függ, a derék jó buddha bonczoktól. Ki milyen ajándékot hoz a megboldogultjáért? Ha azt akarják a jámbor örökösök, hogy az elhunyt apjok madár alakjában éljen tovább, vagy valami dúvad bőrében, hát arra bizony az egész örökségük felmegy. Középszerü áldozatképesség mellett elnyerhetik a házi állat minőségét: az asszonyfélének elég jó, ha lud vagy kácsa alakjában dicsőülhet meg; de a kinek üdvösségeért épen semmit sem áldoznak, abból bizony nem is lesz aztán egyéb, mint kigyó vagy béka.

És ebből a vallásból aztán az a jó származik, hogy a parasztnak nem szabad semmi hús félét megenni. Szép is volna, hogy valaki felhabzsolja az öregapját! a paraszt csak azért hizlalja a birkákat, tömi a ludját, hogy azt a nemes uraknak tributumul behordja. Azoknak szabad a husevés; sőt kötelesség. A husevéstől lesz az ember erős és bátor. S erőre és bátorságra van szüksége annak, a kinek magasztos feladata a szomszédokat megrabolni. A nemesek vallása a Lámakultusz. Az ő számukra egészen másképen van berendezve a tulvilág. Ők fegyverestől, lovastól mennek át a paradicsomba, s ott is nemes urak lesznek. A Láma az Isten. Látható, emberi alakkal biró Isten. Csak az arcza nem látható; mert azt arany álarcz takarja. A Láma nem lép a földre soha; mert azt mindig a bonczok hordják a vállukon. A Láma nem eszik soha; mert az csak illatokból és tömjénfüstből él. A Láma nem beszél soha; mert az csak a bonczok által tolmácsoltatja magát. Ellenben minden évben egyszer megházasodik a Láma: s a menyegzőhöz kiválasztják az országban található legszebb, leghűségesebb leányt. A mely leány a vőlegényéhez leghűségesebbnek találtatik (többszöri próbák után), az méltó arra, hogy a Láma menyasszonyává felavattassék. Ha meghal a Láma, akkor a papok választanak helyette másikat.

A Láma istennek a lakása nem minden évszakban megközelíthető; mert az a Koszszogól-tó közepén van, a Dalai-Kiri szigeten.

Ez a sziget hosszú vonalban emelkedik ki, fehér mészkő sziklatalajon a tó közepéből; legmagasabb pontjai az Anui-Láma ezüst tetejü pagodájával koronázva. A szárazföldről csak télen lehet e szigetre eljutni, a mikor a tó befagy; nyáron nincs közlekedés. Mert a dauriaknak meg van tiltva a hajóépités. Még csónakkal sem szabad a vizre szállni. Annál fogva halászni sem szabad. A halat a parasztnak nem szabad megenni, mert abban is emberi lélek lakik; a nemes embernek pedig azért nem, mert a halevés gyávaságot olt az ember vérébe.

A paraszton és a nemes vitézen kívül aztán van még egy harmadik osztály is, a rabszolgáké. Ezeknek a száma a rabló portyázások által szaporodik. S ezekre van különösen nagy szükség. Mert az ezüstbánya-miveléshez rabszolga kell; még pedig olyan rabszolga, a kinek befelé nőtt az üstöke. A kirgiz embernek szép hosszú befonott vagy csimbókba kötött, vagy szironyba csavart haja van; az annak a természettől adott előnye; az európai embernek azonban a haja befelé nő: annálfogva az agyvelejét folyvást csiklandozza, annálfogva az agyveleje mindenféle furfangokkal megtelik; tud irni, olvasni, a kövekből olajat főzni; ezüstöt olvasztani, a sötétben világosságot csinálni, főtt vizzel ördögmalmokat hajtani; hűvelybe préselt istennyilával sziklákat szétrobbantani. Ezt a fajt arra teremtette a Dalai-Láma, hogy a dauriai nemes uraknak a bányáit mivelje.

Ama nevezetes ezüstbánya, melyre az oroszoknak ma is úgy fáj a foguk, épen a Koszszogól-tópart meredek sziklafalánál veszi kezdetét: ottan van a száda.

Itt e sötét odúba bedugják az orosz foglyokat, mikor be van fagyva a tó, adnak nekik rozsot, fagygyut, turót, a mennyi ősztől tavaszig elég; ekkor rájuk zárják a nehéz, tömör rézkaput, s rájuk bizzák a többit. Azok találnak ott a sziklavölgyben, melybe a bányatorok vezet, szép patakokat, melyekben elég hal terem. A fogolynak jó eledel az. A sziklákon zöldül a zsázsa, a sömlyékben terem a gomba: azzal ők megélnek. Tavasz felé aztán kinyítják megint a rézkaput, akkor a bányászfoglyok előjönnek s görnyedő vállaikon czepelve, előhozzák a finom olvasztott ezüstöt, a mit ez idő alatt a bányából előteremtettek; sziklarepesztve, kőzúzva, izzasztva, olvasztva, foncsorítva (ők tudják hogyan?) S azt átadva az ő uraiknak, ismét megkapják az őszig tartó élelmiszereiket, esetleg az időközben összegyüjtött foglyokkal együtt.

Visszatérni ebből a bányaoduból rabszolga nem szokott soha. Szükség van arra odabenn.

Ez így ment évről-évre, a mióta csak orosz deportáltakkal népesítik Szibériát. Azoknak egy része, a bradjág, ott tünik el a dauriai sziklák országában.

De nagy lehetett a dauriai szultánnak a meglepetése, mikor egy napéjegyenlítő napon, a mikor már a Koszszogól-tó csak a bányafelőli oldalán van befagyva, a rézkapú megnyitásakor nem jelentkezett a bányaszádnál semmiféle fogoly. Nem hoztak semmiféle ezüstöt.

Ráparancsolt az embereire, hogy menjenek be fáklyákkal a bányavölgybe s keressék fel a foglyokat.

Egyet sem találtak ott. Eltünt valamennyi.

Pedig a bányavölgyet ezer méternyi magasságú sziklafalak veszik körül, a mikre embernek felmászni lehetetlen.

Keresték őket a tárnafolyosókban, az aknakutakban, sehol semmi nyomuk. A bányaüreg a rengeteg Munku-Szárdik kebelébe nyomul be; ezer évig áshatja azt az ember, még se töri magát rajta keresztül, hogy a hegy tulsó oldalán levő sziklavölgybe átmeneküljön.

Az elveszett foglyok helyett azonban találtak egy sima sziklafalba bevésve betüket, egész irást, orosz alfabetjegyekkel. De a mi azokban irva volt, azt senki sem birta megérteni. Odahurczoltak mindenféle nemzetbeli foglyot; elolvasni tudta, a ki oroszul tudott; de a szavaknak az értelmét nem birta kitalálni se muszka, se lengyel, se tatár, se német. Zsidónak, cserkesznek, csinainak mind beletörött a kése. Nem beszéli semmi nép azt az idiomát. Ezek a sorok «volapük» nyelven voltak irva.

VI. KÉP.
A hűségpróba.

Irzin-Komba szultán furfangos uraság volt.

Hogy egy gyenge órájában megadta a «mendumur»-t az elfogott csapatnak, az kettős baj volt rá nézve. Először is a foglyait nem küldhette azonnal az elhagyott ezüstbányába, rabmunkát végezni; másodszor a szép Achilleiát nem kényszeríthette rá, hogy felesége legyen.

Volt ugyan már Irzin-Kombának tizenkét felesége; azonban a kirgizek nem babonásak a tizenhármas számra.

Gondolt ki valami ravasz tervet, a mivel az adott esküjét megkerülhesse.

A legutolsó rablóhadjárat után következett nagyhamar az Anui-Láma újesztendei ünnepe.

Kalendáriumot a kirgizek nem tartanak. Náluk az új esztendőt az jelzi, hogy a yak-tehenek elkezdenek elleni.

Akkor aztán minden parasztnak vallásos kötelessége a legelső yak-borjut az Anui-Lámának áldozatul hozni a Dalai-Kiri szigetre. – Mert ámbátor az Anui-Láma csupán csak a nemes urak istene, de ezért áldozatot hozni mégis csak a paraszt dolga; a mi igen természetes.

Ekkor van aztán a nagy országos búcsú a Dalai-Kiri szigeten.

A Kosszogól-tó széltében be van fagyva; a népség yak-vontatta szánokon iszánkodik az ország minden részéből a szent szigethez, melyen az istenség temploma van emelve. Az egyetlen kőépület az egész birodalomban.

Az előkelő emberek mind sátorokban laknak télen-nyáron; maga a szultán is: csakhogy az ő rezidencziáját tizenkét jurta képezi. Mindegyikében lakik egy felesége.

Maga az Anui-Láma temploma azonban remeke a kirgiz architecturának. Teteje ezüstből, falai kirakva lapis lazulival, melyből egész kőbányái vannak az országnak. Belül oszlopok tartják a czifra padmalyt; a szentélyt nehéz, aranynyal áttört virágú kárpit födi, s mikor azt félrevonják, az ember szeme elkáprázik a pompától, melylyel az Anui-Láma oltára el van halmozva.

S a mi legnevezetesebb benne, az, hogy ebben a templomban télen is meleg van; enyhe, langyos temperatura. Igenis: a dauriai kirgizek már rég föltalálták a légfütést. S erre mulhatlan szükség van; mert az istenség nem hord csizmát. Neki mezitláb kell az imádói előtt megjelenni, hogy azok a lábujjaira húzott gyűrűket sorban megcsókolhassák, s az ilyen imádatot harmincz fok hidegben az Anui-Láma az ördögnek kivánná. Tehát a templomba légfütés van vezetve. A legelmésebb, a legegyszerübb elmélet szerint. A templom két oldalán van két hosszú istálló. Mindegyikben száz yak-tehén. Az Anui-Lámának minden reggel frissen fejt tejben kell megfürödni. Ez a kétszáz tehén melegíti be az Anui-Láma templomát.

Olyan luxus, a mit csak egy igazi uraság engedhet meg magának. Elismert dolog, hogy a tehénistálló párázata a legéltetőbb «áer» (a hogy a Királyhágón túl nevezik a magyarok a levegőt).

VII. KÉP.
Az Anui-Láma.

Az Anui-Láma a dauri népnek a választott istene. Kisebb kiadásban ugyanaz, a mi a Dalai-Láma a tübetieknél. Valóságos husból és csontból álló ember, a kit a bonczok kiáltottak ki istennek.

Neki van adva a hatalom itélni elevenek és halottak fölött. Ő határozza meg, hogy kinek a lelke milyen állatba költözzék holta után? ő osztja az esőt és napfényt, ő szünteti meg a patécsot, a döbröczöt és a gugavészt; ő áldja meg a meddő teheneket, ő olvasztja fel a jeget tavaszszal, s ha megharagszik, ő csinál nap és holdfogyatkozásokat. Azonkívül ő sugja meg a jövendőt a bonczoknak, a mit azután ezek mérsékelt díj mellett értékesítenek, s ő adja a diadalt a fejedelmek fegyvereinek, midőn azok hadjárataikba indulnak.

Ezért viszont ő neki tartozik az egész nép az áldozataival, minden termésnek a zsengéje, minden tehénnek, juhnak az első ellése, minden szövőszéknek az első kelméje s a hadi zsákmánynak egy tizedrésze az Anui-Lámáé.

Ennek pedig az Anui-Láma maga nagyon kevés hasznát veszi; mert ő nem él egyébbel, mint virágillattal, mézzel és mannával; nem iszik mást, mint télen hóvizet és nyáron a káposztaleveleken meggyűlt harmatot: nem is pipázik, hanem a helyett tömjénfüsttel kéjeleg.

Az Anui-Lámának soha a földre leszállani nem szabad; – mindenüvé négy boncz viszi, vállára emelt saroglyán. Az Anui-Láma a hangját sem hallatja soha a nép előtt; egyedül a főboncznak adja át nyilvánításait. Az évenkénti adómennyiséget is az Anui-Láma határozza meg, s abban mind a szultán, mind a nép rendesen megnyugosznak. Az Anui-Lámának az arczát nem szabad látni halandók szemének. Azt folyvást aranyálarcz takarja.

Az Anui-Láma pompás nagy templomban lakik; de azt a templomot is csak messziről, szabad bámulni a népnek. Felséges egy épület az, a tósziget közepéből kiemelkedve, chinai és perzsa építészet remeke, oltárai az egész világból összerabolt kincsekkel elhalmozva.

Nyáron az egész sziget megközelíthetlen. Megtörténik ugyan néha, hogy egy-egy regényes hajlamú levente nyaratszaka felkap egy bival hátára s átúsztat vele csendes, borongós éjszakán a szigetre; de az soha sem kerül vissza onnan többet.

Azon a szigeten vannak az ország legszebb leányai. Hivatalos minőségükre nézve az Anui Láma papnői. Az Anui-Láma tiszteletére nem csak papok szükségesek, hanem papnők is.

Az Anui-Láma maga sem agglegény; istenségi attributumai közé tartozik, hogy megnősüljön; még pedig minden esztendőben ujra.

Az Anui-Láma mennyasszonyának mind arczra, mind erkölcsre nézve szeplőtlennek kell lenni, termetben tökéletesnek és épfogunak. És még azonfölül megkivánnak tőle valamit. A törhetlen hűséget. – Az istenség menyasszonyául kiszemelt hajadonnak már el kell jegyezve lenni egy leventével a nép bevett szokása szerint. A jegypénz lefizetve, a kelengye letéve az apja kezébe.

Télen, vízkereszt táján, első holdtölte napján van a Láma menyegzőjének ünnepe. Ekkor bevan fagyva a tó, s a Láma megengedi, hogy azon a nép keresztül szánkázzon az ő templomához. Az apák messzeföldről elhozzák e napra az eljegyzett leányaikat a pályázatra; mert az nagy tisztesség, sőt mondhatni, szerencse, ha valaki apósává lehet a földi istennek.

Csakhogy azoknak a mennyasszonyoknak igen erős próbán kell előbb keresztül menniök. Azon a próbán, hogy vajon csakugyan olyan törhetlen-e a hűségük?

A próbatevő senki sem más, mint maga a szultán.

Egész fejedelmi pompájában felöltözve, csupa igazgyöngygyel kivarrott dolmányában, karbunkulusoktól ragyogó süveg a fején, a szakálla aranyporral behintve, a szemöldöke czinóberrel kifestve, a szája szenna-levéltől piros, a fogai ébenfafeketék; egész tekintete rettenetes szép. Ritka menyasszony az, a ki puszta látására rögtön el nem felejti az otthon maradt vőlegényét. S hát még mikor a szultán megmutogatja neki a maga kincseit; onix medenczék tele drágaköves gyűrűkkel, bársonyzsákok megtömve aranynyal, a fölemelt függönyön keresztül belátni az udvarra, a hol száz teve rázza az ezüstcsengetyüt, mind megrakva két oldalt India és Kashmir drágaságaival, s akkor azt mondja a leánynak: «ez mind a tied lesz, hogyha engem szeretsz». Bizony nehéz azt megállni a szegény leánynak, hogy azt ne mondja rá: «hol van hát?»

De ha mégis állhatatos marad a leány, akkor ott marasztják lakomára; jól tartják fűszeres csemegékkel, a mik felcsiklandozzák az alvó érzékeket, kristálykehelyből lángnedvet itatnak vele, mely az őrületes mámort oltja a felforralt vérbe s akkor kérdezik meg tőle, hogy «engem szeretsz-e inkább, a királyt, vagy a mátkádat, a parasztot?»

Ha még a mámor sem győzött a hűségén, akkor elélejtenek a tánczoló, énekelő almék és bajadérek, s csábító dallal, tagmozdulatokkal vesztegetik meg a menyasszony képzeletét, dicsőítve a kéjt, a gyönyört, a mámorban elmerülést.

S ha se arany, se bor, se táncz, se dal nem szédítette le a szerető szüzet az örvénybe: akkor a szultánnak egy intésére előlép két daliás levente; maga és kardja mezitelen; csak egy öv az ágyéka körül, s egy kerek paizs a balkarján. A szultán azt mondja a leánynak: «válaszsz! melyik legyen a te lovagod?»

A leány rámutat az egyikre, az az övé; a másik a szultánnak marad.

S akkor az a két levente élethalál tusára kel egymással a szép ara tiszteletére. A leányválasztotta lovagnak kell elesni. S mikor annak a vérét kiomlani látja, akkor veszve van a leány erénye: a vérmámor a dajkája a kéjmámornak. Ettől megrészegül. És ha végre semmi csábítás, kisértés nem fogott ki a hűségén, akkor következik a leghathatósabb módszer: a rémítés.

A szultánnak egy támtám ütésére vadállathang rivall fel a leány háta mögött, a nehéz perzsa szőnyegfüggöny felgöngyölődik, s előtünik a ketreczében az állatok óriása, a szent elefánt, mely kinyújtott ormányával megragadja a leány övét a derekán s felkapja a magasba.

– Akarsz-e engemet szeretni, vagy eltapostatni a behemóth lábai által? kérdi akkor a szultán felséges haraggal.

S akkor aztán a felséges menyasszony rémültében elkezd könyörögni, hogy inkább sohase lássa a vőlegényét, csak ne tapossák agyon; – hát akkor – ez jó a szultánnak. De nem az Anui-Lámának.

A hűség dolgában elbukott menyasszony, mikor a szultán sátorát elhagyja, ott marad Láma-papnénak; s aztán másnap tesznek próbát egy másikkal; míg végtére egy a sok közül mégis csak beválik.

*

A szigeten és a tó jegén tartott változatos népünnep harmadik napja is végét járta már. Volt versenyszánkázás iramszarvasokkal, bajnok-verseny, hóbálvány-emelés, ördögló-kerengetés, tigris- és bival-küzdelem, shamán-táncz, tűzokádó emberek, a kikben meggyuladt a sok pálinka; csak a Láma menyegzőjére nem került még a sor. Egy sem vált be a sok ara-jelölt közül.

Irzin-Komba szultán már haragos volt. Vagy talán nem is volt nagyon haragos. Csak úgy mutatta, hogy haragszik.

– Ejh mit! A dauri leányok mind nem érnek egy fakovát. Ne hozzatok ide többet! – Hol van az az idegen tündér? Azt hozzátok fel a hűségpróbára!

Elküldte a testőrasszonyait Achilleiáért.

Atlenkó, ki akkor már az első államilag szabadalmazott dauriai gyutacsgyár igazgatója volt (három rókafark diszítéssel) épen a következő vasárnapon szándékozott megtartani a menyegzőjét az elszöktetett kedvesével; annálfogva keményen protestált annak a szentséges candidaturája ellen, felmutatva a szultán által megtenyerelt biztosító hátibőrt: «itt a Mendumúr!»

– Mendumúr ide! Mendumúr oda! dohogott a szultán. Ez csak annyit tesz, hogy senkinek közületek az én országomban bántódása nem lesz. Hát bánt tégedet valaki azzal, ha kipróbálja a menyasszonyodat, hogy hűséges-e?

Atlenkónak bekellett látni, hogy Irzin Kombának a logikája egészen helyes. Csupán a syllogismus cornutus szavai nyugtalanították nagyon a fejét.

Ha Achilleia hűsége megbukik, hát akkor már azáltal el van veszve; ha pedig szilárdul megáll, az esetben pedig a Láma-istennek adják menyasszonyul; s akkor az mind egy ördög.

Azonban Csalavér ott volt a közelében s valamit súgott a fülébe, a mitől Atlenkó egészen megnyugodott s ráállt, hogy no hát csak hadd vigyék az ő Achilleiáját a hűségpróbára. Furcsa vége lesz ennek nagyon.

A szilárd jellemű orosz szűz mind sorban kiállta a nehéz próbákat; nem fogadta el a szultán kegyét; még mikor az elefánt a levegőbe emelte is, csak azt mondá: «nem szeretek mást, mint az Atlenkómat».

– Ez az igazi! mondá ki az itéletet a főboncz. A minden próbát diadalmasan kiállott hűség. Ez méltó, hogy az Anui-Láma menyasszonyává felavattassék.

A főboncz kigyóalakú botjának egy intésére aztán előkerültek a kárpit mögül a Láma-papnők. Mind megannyi fejétől sarkig fehér lepelbe bebugyolált báb; se arczuk, se kezük feje nem látszik; maguk is csak a fátyolon keresztül láthatnak; a szájuk is patyolat-kendővel van bekötve, hogy egy szót ki ne mondhassanak. Mert asszonyi beszédnek nem szabad hallatszani az Anui-Láma templomában; a papnőknek csak bekötött szájjal szabad dünnyögve énekelni.

Hasztalan volt minden sírás, rimánkodás, átkozódás Achilleia részéről; neki is bekötötték a száját patyolat-kendővel, s aztán beburkolták a fehér kantusba, s aztán elvezették a szentély belsejébe, a hol hármas kárpit takarja azt a felséges odut, a melyben az Anui-Láma tölti a földi örökkévalóságot. A kik nem látták, azt állítják, hogy a szentélyben nem terjeszt más világosságot, mint az igazi ős Buddha bálványnak a szeme, a mi egy ökölnyi gyémánt; hanem a főboncz bizony néha kibeszéli pálinkázás közben, hogy az egy közönséges petroleum-lámpa; ő szokta feltölteni mindennap.

Alig némult el a kétségbeesett menyasszony sikoltozása a kárpitok mögött, a midőn ujra lárma támadt a templomban; jött Atlenkó nagy haraggal. Utat kellett előtte nyitni, mert azzal fenyegetőzött, hogy tele a két keze dynamit-bombákkal; ha megharagszik, levegőbe vetteti, a ki útjába áll. Betört a királyhoz.

– No csakhogy itt talállak «még!»

– Mit jelent az a «még?» kérdé Irzin-Komba, kétfelé törülve aranyos bajuszát.

– Azt, hogy addig az Anui-Láma nem érintheti a menyasszonyomat, a míg te itt vagy.

(– Ez a ficzkó gyanít valamit! dörmögé a szultán összehúzva a czinóberes szemöldökeit.) No hát mit kivánsz tőlem?

– Semmit sem. Csak a menyasszonyomat add vissza.

– Az már az Anui-Lámának van szentelve.

– Nekem nem kell az istenekkel való sógorság. Ha az Anui-Láma házasodni akar, hozasson magának a paradicsomból egy périt; ne csináljon isten létére mesalliancet földi leányokkal. Az én Achilleiám orthodox hitű, a te Anui-Lámád pedig nazarénus; a concordatum tiltja az ilyen vegyes házasságot.

– Fiacskám, ezen már én nem segíthetek.

– De ha nem segítesz, én a levegőbe röpítem az egész templomodat az Anui-Lámáddal együtt.

– Azt meg ne próbáld. Inkább vedd elő az okosabbik eszedet. Nézd csak, mit mondok? Te egy leányt követelsz rajtam, a kit feleségül akarsz venni. Nem bánom. Adok helyette kettőt; válaszsz ki magadnak a Láma-papnők közül. Nem elég. Adok hármat. Végy el négyet! Ha kell, ötöt is.

– De tüzes mennykőt! Lefelé alkudjunk. Egy is elég abból.

Csodálatos volt, hogy az Atlenkó olyan könnyen ráállt a szultán ajánlatára. De rögtön érthetővé lesz az a qualifikálhatatlan magaviselet, ha megtudjuk, hogy a Csalavér cselszövénye mellett sikerült a kárpitok alatti átbujdoklás között a két nőalaknak elcserélni egymást, s ezt Atlenkónak előre megsugta a Csalavér. Az Anui-Láma félsötét szentélyébe a gonosz tündért vezették be, s az Achilleia visszatért az előtornáczba, a Láma-papnőkkel.

– No, válaszsz közülök! – mondá Irzin-Komba (a főboncz beleegyezésével.)

Szép dolog; választani harminczhat hölgy közül, a kikből semmi sem látszik, úgy be vannak burkolva, mint a selyembogárnak a pupája, mielőtt pillangóvá lesz!

És még hozzá: kiválasztani az igazit, a saját menyasszonyát.

Az nem szólhat, még a kezével sem inthet; az is le van kötve.

De valamiről még is ráismer Atlenkó. Arról, hogy elől az arczán a fátyola nedves. A könyektől az.

Ez árulja el, hogy ő az Achilleia.

Mert nevetni minden ember akkor tud, a mikor akar, vagy ingyen, vagy pénzért; de sirni csak az tud, a ki sirhatnék.

– Ezt választom hát az enyimért cserébe.

– Legyen lud, ha kövér! – hagyá helybe a szultán.

– Fiat piscis! – adta rá áldását a főboncz.

Atlenko aztán felkapta az ölébe a menyasszonyát s futott ki vele a templomból.

VIII. KÉP.
Az Anui Láma menyasszonya.

A nászéj órái különösen meg vannak szentelve a Láma templomában. Emberhangnak nem szabad az idő alatt hallatszani, állati hangnak igen. Két boncz ha összetalálkozik, az egyik azt mondja «mekeke», a másik felel rá «ihahá!» Szerelmes lányka mondhatja «miau», szivválasztott legény felelhet rá «kukuriku», de ha a gárdedám közbe öblöget «trutturutu», akkor szaladhatnak ketten kétfelé. Hajnalhasadtával pedig a növendék suhanczok és leánykák a templom padlásán elkezdenek mindenféle madárhangon fütyürészni, utánozva az erdők kardalát. Annak, a ki egy emberi szót mer kiejteni a száján, forró szurkot öntenek a torkába.

Mert a nászéj utáni reggelen az első emberi szózatnak a főboncz áldásának kell lenni, melyet annak az Anui-Láma a fülébe suttog. Ez az áldás az egész országra kiterjed, s az egész esztendőn át eltart.

Ugatni, bőgni, nyeríteni, kotkodálni, gágogni, rigyetni, röfögni, nyávogni, huhukolni, nyervákolni, vonyítani ellenben tetszés szerint szabad: sőt hozzátartozik a szertartáshoz.

Mikor aztán feljön a nap a Koszszogol hegy mögül, a shamán papok elkezdik verni a dobjaikat veszettül, s ezt a zenét csak a buddha bonczok ércz támtámjainak a döngetése mulja felül.

Erre bizony az Anui-Lámának, ha még egyszer olyan isteni személy is, csakugyan fel kell ébredni.

A bonczok belekapaszkodnak a függönyök kötelékébe: elkezdik azokat húzni teljes erővel. Az egyik függöny kétfelé gömbölyödik: a második felvonul a magasba; a harmadik közepén kettéhasad, s belátni enged a szentélybe, a hol az Anui-Láma új menyasszonyával példát ad az üdvözülésre.

A dekoráció túltesz minden eddig látott operai díszleten. Ezüst elefántok, pávafark baldachin, koronás napmadarak, arany lótuszvirágok és eleven sphinxek emelik, árnyazzák a Láma oltárfekhelyét, borostyánkő torony, hegykristályoszlop világít önfényében; s hétfejű porczellán szörnyeteg szájaiból száll fel a moschus, az ambra és az ylang-ylang füstje.

Hét lépcső vezet föl a dísznyoszolyáig.

Azon látható, félig hátradült helyzetben az Anui-Láma: teljes ornátusban, gyöngyökkel kivarrott kantusa nehéz selyemből, kétszarvú koronás süvege ragyog a drága kövektől, arczát mesterséges arany álarcz fedi, mely úgy van alkotva, hogy az arcz izmaival együtt mozog. A Láma fejét új menyasszonyának ölébe nyugtatja, a kinek az arcza vékony tapadó arany fátyollal van letakarva.

A főboncz térden csúszik fel a Láma fekhelyéig, kezében egy kristály palaczkot emelve, mely égből hullott vizzel van megtöltve.

Ez az Anui-Lámának a reggeli itala.

Az aranyálarcz nagyot ásit.

Erre a főboncz megszólal elefánt hangon, a mi annyit jelent, hogy «üdv neked óh Anui-Láma, ime itt a reggeli mennyei ital». (Ordíthat oroszlánul is.)

Erre az aranyálarcz mérges fintorlatokat tesz, s az Anui-Láma aranyajkai e szókat ejtik:

– Eredj a pokolba a békaboroddal!

No ez szépen kezdi az áldást.

S azzal odafordul az arájához, s annak a kezéből az átvesz egy szalmával befonott butykost, a minőt az egész nép ismer, s nagyot húz belőle.

A főboncz sóbálványnyá lesz ijedtében. A bámuló nép pedig elfelejti a szent tilalmat, s kitör az ajkain a meglepetés hangja:

– Nini! A Láma rostopsint iszik!

Az nem elég. A szép menyasszony a tarsolyából kivesz egy kettős salvonádli hurkát, azt kétfelé szakítja, s az egyiket az aranyálarcznak a szájába dugja. Látszik, hogy ugyancsak falja. A nép elszörnyedése még hangosabb szavakban tör ki.

– Hej, hej! A Láma knakvurstot eszik, knakvurstot eszik, knakvurstot eszik!

Pedig a Láma nem él mással, csak mézzel, meg mannával.

S mikor azzal elkészült, a menyasszony elővesz egy czigarettát, az aranyálarcznak a szájába dugja, s dörzsgyufával meggyujtja. A Láma pöfékel vígan.

Ordít a népség.

– Jujuj! A Láma czigarettázik, czigarettázik, czigarettázik.

Holott a Láma nem türhet el mást, csak tömjén füstöt.

Még többre is ráveszi ő Lámaságát az ármányos asszonyi állat; elkezd néki dalolni, s a Láma beledanol a nótájába: «Zsidó, zsidó, batyus zsidó! Van-e nálad pirosító!»

A nép elszörnyed, megbotránkozik.

– Hahó! A Láma énekel, virginál, nótára gyujt rá.

Holott a Láma hangját csak a főboncznak szabad meghallani.

A szoknyás ördög még többre is képes elcsábítani az Anui-Lámát.

A megijedt bonczok sietnek a függönyöket leereszteni, összehúzni, de egyszer csak kibukkanik a kárpitok közül az Anui-Láma, a menyasszonyától vezetve, oda a népség közepébe.

Nagy riadal támad.

– Vége a világnak! A Láma leszállt a földre! Leszállt a földre, leszállt a földre.

S a kétségbe esés fokozódik, a mikor a Láma csábító arájával elkezd lejteni tánczot.

– Jaj, jaj! A Láma kalamajkát tánczol! Kalamajkát tánczol, kalamajkát tánczol!

A bonczok elakarják fogni; de azoknak olyan pofonokat osztogat, a minőket illik olyan kéznek, mely a mennykövek hajigálásához szokott.

Végre, hogy átkozott művét bekoszorúzza a gonosz démon, elkezd hizelegni az Anui-Lámának.

– Oh édes Lámácskám! Kedves kis majmocskám, czukrocskám. De szeretném az orczádat megcsókolni. A te felséges orczádat. Vedd le róla azt a fertelmes maskarát. Aztán én is leteszem az én fátyolomat.

S még arra is ráhagyta magát venni a Láma. Leakasztotta a fülére kapcsolt aranyálarczot, s ott állt a maga természetes mivoltában – Irzin-Komba szultán.

Ellenben a szultán nagyon meg volt lepve, mikor a mátkájának az arczát leleplezetten meglátta.

– Huh, mi az ördög! Hát te a Csalavér vagy? Nem az a másik lány? Akkor már most bánom, hogy leszálltam érted az oltárról.

De nem hagyták ezt abba a bonczok. A főpap szakállát tépte dühében.

– Átkozott bradjágok! Tolvaj, czudar népek! Ellopták az istenünket! Hallott valaha ember ilyen istentelenséget? Már most hogyan állítom én helyre az igaz Láma-hitet?

– Meg kell égetni az istencsufolókat! – ordítottak a Láma-hitű bonczok; a samán papok ellenben a markukba nevettek: ha az Anui-Láma bukik, akkor az ő szarvasbálványuk kerül az oltárra: a Buddha.

E dühös ordítozásnak azonban véget vetett Atlenkó, ki a kritikus pillanatban hirtelen ott termett, elkiáltva hatalmas szóval: «mendumur!» s magasra felemelve a szultán thagujával ellátott irhabőrt: a foglyok menlevelét.

A mendumur szóra, (mintha csak a karnagy pálczája intett volna csendet) egyszerre elhallgatott minden öreg lárma: egyedül a főboncz – basso primo – hangja dörgött soloban végig az arczra borult nép fölött.

– Legyen úgy! Mendumur! E szó örök hatalmu a dauriak honában. Éltetek biztosítva van, ti istentagadók, méregkeverők, atyagyilkosok. Ámde azért meg fogtok lakolni. Bezárattok a nagy ezüstbányába, a honnan csak a pokolba van a számotokra kijárás. És veletek együtt számüzetik a föld alá az árulóvá lett Irzin Komba szultán is. Így bünhődjék minden Anui-Láma, a ki elárulja emberi voltát!

IX. KÉP.
Az ezüstpokolban.

Mikor az ezüstbányához vezető sziklabolt nehéz rézkapui becsapódtak az eleven halálra elitélt fogolycsapat mögött, akkor kezdték csak észrevenni a nyomorultak helyzetük kétségbeejtő voltát.

A ki látta valaha Erdély aranytermő hegyei közt a Csetátye-Márét, annak lehet fogalma a Koszszogol-hegy bányaüregének bejárata felől.

Olyan az, mint a holdbeli kiégett tűzokádók krátere; kerek, mély szikladöbör, melynek párkányai oly magasak, hogy a felhő gyakran beletéved az üregbe, s aztán ki nem talál belőle. Szédületes magas sziklacsompók emelkednek itt-amott a közepéből, emberkéz szennyétől kormosan; ezek valamikor a magasabb padmalyokat tartották, míg azokat valami földrengés, vagy sziklasülyedés, vagy tán emberokozta robbanás alá nem szakította, egy darab eget törve az ősbarlang boltozata közé. S ez az ég milyen messze látszik lenni! Csak derék nyárban süt alá a nap a sziklagödör egyik oldalába; más évszakban nappal is éjszaka van itt, s délben is meglátszanak a fényesebb csillagok az égen.

Azon az egyik oldalán a döbörnek, mélyen a törmelék között sötétzöld tenyészet borítja a völgyet. Az mind csalán. A szibériai kétlaki csalán, mely másfél embermagasságra felnő. Különös titka a természetnek, hogy ez a szúrós, égető növény sehol sem terem meg magától, csak ott, a hol emberek laknak a közelben, legjobban a számüzöttek börtöntelepei körül, mintha még a növényvilágból is volna melléjük rendelve egy gyilkos őrcsapat: egy «vegetabilis kozák».

Hanem hát mindennek van valami haszna, még a csalánnak is (majd azt irtam: még a kozáknak is).

Hiszen ez szolgál épen az elitélteknek a megszabadulására.

Hanem egyelőre csak maradjunk a kétségbeesésnél.

Mikor a bezárt számüzöttek meglátták maguk előtt ezt az óriási sziklabörtönt, s aztán körüljárták annak a sokféle labirinthjait: a megkezdett tárnákat, a kialudt kohókat, a miket kőszénnel fütöttek egykor (a kőszenet is ugyanazon sziklamedenczéből kellett ásni), az elhagyott ércz-izzasztókat, melyek sárga kénvirággal s mireny-jegeczekkel festették be a bérczoldalakat; aztán az elpusztult foncsorító bodonokat, az ércz-zúzó kallókat, melyeket a sziklából kitörő s megint a sziklamélybe alázuhogó, rézgálicztól indigókék patak összedöntögetett, s elgondolták hogy ez lesz az ő örökös hazájuk: még a legerősebb férfinak is elszorult a szive. Hisz ehhez képest a Koliván-hegy ólombányái, a tobolszki hósivatag, a mammuth-szigetek jégvilága valóságos paradicsom!

S nekik ezt az ezüstpoklot még mélyebbre kell ásni. Ha azt akarják, hogy enni kapjanak, ki kell vájniok a nemes érczet a szikla méhéből.

S azt senki se higyje, hogy az ezüst a föld kebelében is olyan szép holdvilágszínű, mint a milyennek a szűzmáriás pénzeken látjuk. A maga ősmivoltában az ezüst fekete, ragyogástalan. Akadnak ugyan a Koszszogol-hegy sziklakeblében néha olyan üregre, a hol az ezüst, mintegy pászmafonál, összetekerve, egész tömegekben fordul elő, vagy czifra ágbogas bokrokat képez, de legtöbbször úgy kell azt az élő kőből kikopácsolni, követ és érczet péppé zúzva s aztán kiöblögetve, kénesővel kicsalogatva, réztől, czinktől elválogatva, tűzben kiolvasztva.

Mindenki el volt csüggedve és keseredve. Csak Csalavérnak nőtt nagyot a kedve. Ő most ördögi mulatságát találta abban, hogy vele egy verembe került társai nyomoruságát hánytorgassa.

– No istenfélők! Most imádkozzatok már! Most volna jó megkeresni az Istent. Azt mondják, hogy «Ő» mindenütt jelenvaló. Lássuk: ebben a gödörben jelen van-e? Hol a pópa? Elfogyott a «goszpodi pomiluj?» Talán a zsidó többet tud? Annak se megy a tefillim6) nélkül az imádság? No hát álljatok elő «bezpopovczik», pap nélkül imádkozók! «duchoborczik», ördögrugdosók! Nálatok rugdalódzás az imádság. Hát nektek is elment a kedvetek a táncztól? Van közöttünk chinai is! Lássuk, hogy húzzák le Buddhát lábánál fogva az égből? Ennek meg otthon maradt az imamotollája. Hát ez a bakui párz mért nem tud üvölteni most? A te istened a «nap». De az nem néz le ide ugye? No Irzin-Komba! mennyei vőlegényem! Hiszen te volnál maga az Anui-Láma. Kell tükör az imádkozáshoz?

– Bolond ördög! – szitkozódék Irzin-Komba: magam magamhoz csak nem imádkozhatom.

– No hát hisztek-e még az Istenben? – ujjongott daemoni gúnynyal Csalavér. Van itt Isten ebben a gödörben?

– Én hiszek, – szólalt meg Achilleia. Van!

– Ha tudod, hogy van, akkor tudod, hogy hol lakik?

– Tudom.

– No hát hol lakik?

– Egy férfi szivében. Egy igazi férfi szivében.

– S az a te kedvesed?

– Az az én Atlenkóm.

– No hát hidd elő onnan.

– Majd jelenséget tesz, ha az idő betel.

A rabok átkozódtak, a rabnők sirtak, Csalavér kaczagta a kétségbeesésüket.

Utoljára a többi asszonynépek dűhbe jöttek, rárohantak, leszedték róla azt a patyolat menyasszonyi öltönyt, a miben a Láma aráját játszotta, s azon meztelenül beledobták abba a kukoricza magasságú csalánbozótba, mely a sziklafal alját elborította s abban végig-végig hentergették.

Akkor aztán Csalavér is megszűnt kaczagni: ordított és átkozódott.

E kegyetlen megtorlás alatt azonban legázolták a magasra nőtt csalánt, s ime az addig eltakart sziklafalon egyszerre látható lett az a kőbe vésett irás, a melyet az eltünt fogolycsapat hagyott hátra, de senki meg nem tudott érteni.

Atlenkó oda mutatott ez irásra.

– Ime, itt az Isten!

S azzal leborult a földre, e szavakat kiáltva:

– Ő dán olik pükatidel volapüken!

Látva e vallásos extasist a doktor részéről, a többi rabnép is mind térdre esett és utána kiáltá:

– Óh szent pükatidel! Segíts rajtunk nyomorultakon.

– Hagyjátok el! – csititá őket Atlenkó. Nem Isten neve az! «Pükatidel volapüken» annyit tesz, hogy «volapük nyelvtanító». Áldom a lelkét, a miért engem e tudományra megtanított. Ez az írás volapük nyelven támadt, s ez ád nekünk utasítást a megszabadulásunkra.

Azzal egyenkint lesilabizálta nekik a kőbe vésett szavakat; magyarázva, hogy mit jelentenek azok volapük nyelven:

Stepőd (lépj), Kilsebal (harminczegy), Metis (métert), Nedeto (balra), Blekölöd (törj), Hogi (lyukat), Kaif-In (sziklába), Tuvőd (találsz), Penedi (irást), Nunőn (tudat), Gletikumis (nagyobbakat), Manifőn (megnyit), Famübi (börtönt), Silef (ezüst).

– Nincs szebb nyelv a volapük nyelvnél! – kiálták erre minden nemzetbeli rabok s ugyan énekszóra fogták e drága mondatot: «Stepőd kilsebal metis nedeto blekölöd hogi kaif in tuvőd penedi nunőn gletikumis manifőn famübi silef».

– És most mindenekelőtt adjátok vissza az öltönyeit Csalavérnek. Parancsolá Atlenkó.

A leánynak teste össze volt marva a csalántól.

– Látod, – mondá neki Atlenkó. Ilyen az igaz Isten bölcsesége. Az ördögöt is oda kényszeríti, hogy a midőn rosszat akar tenni, szándéka ellenére jót müveljen. Ha te nem szidalmazod az Istent, társnőid nem hentergetnek meg a csalánban, s mi nem akadunk rá az útmutató irásra. Így fordult jóra a gonoszság. Te pedig megkaptad a keserű büntetést.

– Micsoda keserű büntetést? – feleselt vissza Csalavér. Hát azt gondolod, hogy fáj a dauriai csalán marása? Hisz ez adja a legnagyobb gyönyört a világon; a dauriai csalán csipése egy új, ismeretlen kéjérzet. Én most olyan kéjmámort érzek, a milyent csak a paradicsomban ismerhetnek: valami édesebbet, mint a csók, mint a mámor, mint az álom.

És a mellett az arczán felmagasztosult mosoly ragyogott; mozdulataiban a gyönyör megdicsőülése volt kifejezve. Szemeit az ég felé forgatta: «elolvadok, feloszlom a kéjtől, meghalok a gyönyörtől!»

Azok a némberek, a kik őt a csalánba beledobták, látva a Csalavér extasisát, maguk is alig várhatták, hogy a férfiak odább menjenek, rögtön megkisérték a Csalavér által felmagasztalt módszerét a paradicsomi gyönyörök elsajátításának, s végig hembergőztek a csalánbozótban: Achilleját is unszolták, hogy kövesse a példájukat; de ez azt felelte, hogy ő nem kiván nagyobb gyönyört ismerni, mint azt, ha az Atlenkója szerelmesen rámosolyog.

A próbatevő hölgyek aztán mind veszettmódon ordítva jöttek elő a csalánmenyegzőből; a bőrűk veres lett a csipéstől, égett az, mintha a pokoltüzéből jöttek volna elő; kínjokban neki rohantak a kalló patakjának, abba fürösztötték bele égő tagjaikat, s onnan aztán valamennyien kékre festve jöttek elő a rézgáliczos fürdőből.

Csalavér pedig tombolt és kaczagott: azt mondta, hogy neki gyönyörűség az, a mi másnak nyavalygás. Ilyenek az ördöngősök!