Eközben folyvást fogta a végrehajtó hatalom kézcsuklóját, s erőltette befelé a belső szobába, s termetre sokkal erősebb lévén amannál, közel állt hozzá, hogy az ostromló sereg vezérét foglyul ejtse.

– Kérem! Protestálok! Megtiltok minden konfidencziát! Ez komoly ügy!

A szolgabiró hasztalanul protestált a kényszerített menettetés közben.

Majdan segélyére érkezett a legale testimonium második része, az esküdt, Butzkay Ferencz úr, kurta, rövidtagú termetével, ki egy ideig passiv inertiával nézte princzipálisa hasztalan küzdelmét az in causam vocatussal.

– Ne izéljen a tekintetes úr, mert úgy segéljen, úgy megvasaltatjuk kezét-lábát, hogy jobban se kell.

Ezt mondván, esküdt úr gömbölyű orczája folyvást nyugalmasan mosolygott, hosszú két bajuszával, mint a hold, mikor egy hosszú felhő akad előtte keresztül.

– Megvasaltatnak? Hahaha! kaczagott fel Topándy. Ezt már csakugyan szeretném megérni! Ugyan kérem, veressék rám azt a vasat, már csak az ujság kedvéért is, hogy elmondhassam, hogy rajtam is volt már láncz; csak legalább az egyik lábamra, vagy az egyik kezemre. Átkozottul mulattatna!

– Uram! – szólt kezét kiszabadítva a szolgabiró. – Tanulja ön meg bennünk a hatóságot tisztelni. Mi önnek birái vagyunk, a tekintetes vármegye által kiküldve, azon megbizással, hogy az ön által okozott botrányoknak, melyek minden keresztyén lelket méltó felindulással töltenek el, valahára véget vessünk és azokat gyökeresen megorvosoljuk.

Topándy bámulva mereszté szemeit a hatóság érdemes kiküldöttére.

– Tehát nem osztályigazítási végrehajtásról van szó?

– Korántsem. Sokkal magasabb ügy forog itt fenn. A nemes vármegye megsokalta az istentagadó, vallástalan merényleteket s a végett küldött ki bennünket…

– Hogy nekem prédikácziót tartsanak? Nem, szolgabiró úr, már most hozzák igazán azt a vasat, verjenek lánczra, kötözzenek meg, mert én kötözetlen nem hallgatok prédikácziót! Fogjanak le, ha ájtatos beszédet akarnak hozzám tartani, mert én különben harapok, mint a veszett állat.

Szolgabiró úr megretirált, ifjú bátorsága daczára; hanem esküdt úr most is csak mosolygott, s a kezét sem vette elő a háta mögül.

– Ugyan tekintetes úr ne bolondozzék, mert úgy segéljen, elvisszük a Rókus-kórházba, s ráadjuk a czwangszjaklit.

– Ördög bújjék belétek! – mérgelődött Topándy, neki-nekiindulva a két bírónak, s megint visszahátrálva az esküdt zavartalan mosolgó képe elől. – Hát mi baja a vármegyének velem? Loptam én el valakitől valamit? Gyujtogattam? gyilkoltam, hogy ilyen nagy erőszakkal jöttök rám?

Szolgabiró úr kész szónok volt; egyszerre a mondott szóra felelt:

– Igenis, rabolt ön; mások lelke üdvét rabolta el! Igenis gyujtogatott ön! Igaz hivek lelki békességét gyujtogatta fel! Igenis, gyilkolt ön! A gondjai alá bízottak lelkét gyilkolta meg.

Topándy úr látva, hogy nincs menekülése, kérőleg fordult a szolgabirót kisérő pandurokhoz:

– Fiam; ti szárnyatlan kérubimok, jöjjön ide hozzám kettő közületek, fogjon meg, hogy el ne szaladhassak.

Azok csakugyan szót fogadtak neki, s rátették a kezeiket.

– No szolgabiró öcsém, most már papolj!

Szolgabiró urat boszantá, hogy semmiképen nem tud komoly szinezetre válni e szomorú jelentés.

– Legelsőbben is azon itélet végrehajtása végett jövök, melyet a tekintetes vármegye karhatalommal kénytelen ön ellenében foganatosítani!

– Meghajtom fejemet! – hörgé sarcastikus megalázással Topándy.

– Ön többrendbeli felserdült ifjakat és leányzókat tart udvari cselédsége között, kik itt levén születve, önnek vétkes hanyagsága miatt mindekkorig meg sincsenek keresztelve.

– Kérem alássan, a kutak általános kiapadása…

– Ne szóljon közbe! – rivalt rá a szolgabiró. – Adta volna elő védokait ott és akkor, a hol és a mikor vádoltatva volt; de ön az idézésre meg sem jelent, s makacsságilag elmarasztaltatván, most már hallgassa az itéletet. Legelébb is azon ifjak és leányok, kik az ön portáján belül pogánymódon tartatnak, a székvárosba fel fognak kisértetni, s a vallás szertartásai szerint megkereszteltetni.

– Vajjon itt a kútnál nem lehetne mindjárt elvégezni velük?

A szolgabiró magánkívül jött dühében.

Esküdt úr azonban most is csak mosolygott:

– Ugyan tekintetes úr, legyen esze. Hiszen nem kényszerít a vármegye senkit akarata ellen, hogy keresztyénné legyen. De valami valláshoz csak kell tartozni, no. Azért ha nem akar a tekintetes úr a cselédjeivel együtt a páterhez fáradni, hát elvisszük a rabbinushoz, s úgy is jó lesz.

Topándy nevetve fenyegeté meg ököllel az esküdtet.

– Csak nagy akasztófa vagy te! Mindig ki tudsz rajtam fogni. Már csak hát inkább a páterhez, mint a rabbihoz. De legalább a régi neveiket hagyjátok meg a cselédeimnek.

– Az sem engedhető meg! – viszonzá szigorúan a szolgabiró. – Ön szolgáinak olyan neveket adott, a minőket emberek viselni nem szoktak. Egyiket hívják Piróknak, másikat Czinkének; egy leányzónak neve, plane, Isten bocsá, Belzebub! Ki fogná e neveket kanonizálni! Ezek mindnyájan tisztességes keresztyén naptárban megtalálható neveket fognak kapni; s a ki őket eddig használt gúnyneveiken fogná nevezni, olyan bírságot fizet, mint a ki felebarátját szándékosan szidalmazza. Hányan vannak, kiket ön ekképen visszatartóztatott a keresztvíztől?

– Négy szolgalegény, három szolgáló, meg két papagály.

– Istenkáromló! ön minden szavával arczulköpi az igazhivőket.

– Peczkeltesse fel, kérem, a számat, hogy ne káromolhassak.

– Valóban rákerülhet még a sor.

– Hivassa ön elő az illetőket.

Topándy hátrakiáltott mögötte álló hajdujának:

– Tereld ide a Pirókot, az Esztergályost, a Seprünyelet, aztán meg a Kakukfüvet meg a Macskalábat; örvendeztesd meg őket, hogy bemennek a menyországba, kapnak egy szürt, meg egy pár fejelés csizmát, meg egy kulacsot, a miből soha sem fogy ki a bor. Mind a tekintetes vármegye adja.

– Én azonban komolyan fölkérem önt, szólt az ifjú biró lábhegyére emelkedve, hogy feleljen előttünk illő mérséklettel, nem titkolt-e ön el valakit?

– Hogy nem loptam-e el a pokol számára valakit? Nem édes öcsém! én biz az ördög barátságát sem keresem; fogjon magának embert, ha tud.

– Nekem mandatumon van önt megesküdtetni.

– Csak tartsa a zsebében azt a mandátumot. Méressen ki nyolczvan forint ára zabot a magtáramból, az a birság; mert én nem esküszöm.

– Nem esküszik?

– Nem én. Ha parancsolja, káromkodom; igen szépen tudok; félóráig elkáromkodom a nélkül, hogy ismételném magamat.

Ismét a mosolygó esküdt interveniált.

– Mondja hát becsületszavára a tekintetes úr, hogy a kiadottakon kívül nincs senki a cselédsége között, a ki meg ne volna keresztelve.

– No hát becsületszavamra mondom, hogy nincs a «cselédségem között» többé egy teremtett pára sem, a ki pogány volna.

S e mentalis reservata mellett, úgy a hogy, kissé szürkén, csakugyan kimenekült ezúttal Topándy becsületszava, mert az a czigány leány, a kit hat éves korában sátorozó czigányoktól vett meg két márjáson meg egy süldő malaczon, most már kilencz év után, nem tartozott a cselédsége közé, hanem ott elnökölt az asztalnál, mikor úri vendégek voltak. – Az pedig még most is azt a pogány nevet viselte, a mít a ponyva alatt kapott a nádas berekben. Most is Cziprának hítták.

Ezt tehát csakugyan eltagadta a keresztvíz alul az istentelen.

– Van-e még valami panasza ellenem a tekintetes vármegyének?

– Igen is van. Ön nem éri be azzal, hogy környezetét kényszeríti pogányul élni, hanem még arra is vetemedik, hogy másokat, kik ájtatos érzelmeikből nem csinálnak titkot, sőt azokat nyiltan bevallják, e tisztelettételeikben botrányosan megháborítja.

– Már példának okáért?

– Itt átellenben van az udvartelke tekintetes Sárvölgyi Nepomuk János úrnak, a ki igen kegyes ember.

– Ellenkezőleg tudom; mindig imádkozik, a mi arra mutat, hogy nagyon sok bűnének kell lenni.

– Azt megitélni nem önre bizatott. Közönyös világunkban az is érdem, ha valaki a nyilvánosság előtt meri mutatni, hogy még tiszteli a vallást, s a törvény tartozik annak védelmet szerezni.

– No hát hogyan botránkoztattam meg e jó urat?

– Sárvölgyi úr nem rég egy szép nagy szent Nepomukot festetett a háza homlokára, olajfestéssel, rézlapra, kinek alakja előtt ő maga lefestve, térden állva.

– Tudom. Láttam.

– Szent Nepomuk ajkairól ez a mondat folyt alá latin lapidaris betükkel a tépelődő alak felé: «mi fili, ego te nunquam deseram».

– Azt is olvastam.

– A kép elé vasrostély volt alkalmazva, mely az egész fülkét eltakarta, hogy csufondáros kezek hozzá ne férhessenek.

– Az nagyon okosan volt téve.

– Egy viharos éjszaka utáni reggelen azonban közbámulatra eltünt a latin mondat a képről, s helyette ez állt ott: «majd elmégy előlem, te vén képmutató!»

– Hát arról én nem tehetek, ha az illető megváltoztatta a nézeteit.

– Igenis, hogy csak ön tehet róla. A piktor, a ki a képet készíté, kérdőre fogatván, kivallá és hivatalosan constatáltatott, miszerint ön fizetett neki bizonyos összeg pénzt, hogy az alapfestésen olajban ez utóbbi mondatot írja a képre, s annak a tetejébe fesse azután vízfestékkel a másik mondatot, hogy így a legelső zápor lemosván a felső festést a képről, a derék, buzgó férfiú saját házában undokul és nevetségesül meg legyen gyalázva. Hiszi ön, uram, hogy az ilyen tréfák a törvény keze által meg nem toroltatnak?

– Én nem szoktam semmit hinni.

– Egyebek között pedig hinnie kell önnek azt, hogy a törvényszék önt először is becstelenítési birságban, másodszor pedig az okozott kijavítási költségekben, a mik a kép levétele, s ismét föltevése közben történt kitataroztatása által támadtak, elmarasztalta.

– Egy csepp felperesi ügyvédet sem látok itten.

– Miután felperes az őt illető részt a törvényszék rendelkezésére hagyta, hogy jótékony czélokra fordíttassék.

– Jól van. Tessék a granáriumot feltöretni.

– Nem tesszük azt, szólt bele az esküdt. Majd szépen elhúzzuk a regálékből, mikor kiosztják.

Topándy nevetett.

– Szolgabiró uram öcsém! ugyan hiszi ön azt, a mi a bibliában van, mind?

– Igaz keresztyén vagyok.

– Akkor hát appellálok a hitére. Egy helyen az áll, hogy valamely láthatlan kéz valamely pogány király, – ha jól mondták: hát Belzázár szobájában egyszer ezeket a szavakat írta fel: «méne, tekel, fáresz». Ha akkor írhatta, miért ne írhatta volna most is azt a másik mondást? s ha a zápor volt, a ki lemosta a kegyes diák szavakat, tessék beperelni a záport, ő a hibás.

– Ezek mind igen nyomatékos ellenvetések; s megtehette volna ön mindezeket a törvényszék előtt, a hova idézve volt; appellálhatott volna is egész a septemvirátusig; de miután meg nem jelent, már most tessék elviselni makacssága következményeit.

– Jól van. Megadom az árát, szólt nevetve Topándy. – De úgy-e bár, mégis csak jó viczcz volt ez tőlem?

A szolgabiró haragos arczot mutatott.

– Még egyéb jó viczczekre is rá fogunk térni, csak tessék végig várni a dolgot.

– Tehát még hosszabb is a bűnrovás?

– Ha szigorúan kutatnók, nem lenne vége. A legsúlyosabb vád, a mi önt terheli, a szent helyek profanálása.

– Hogy én profanálnék valami szent helyet? Hiszen negyven év óta még csak harangláb közelében sem voltam.

– Ön egy hajdan kegyes szertartásokra használt helyet most tivornyatanyává alakított át.

– Ah, arról van szó? Distingváljunk, kérem. Hely és hely között nagy a különbség. A vörös barátok klastromát tetszik érteni? Az nem templom. Boldogult emlékezetű József császárunk törülte el őket, s államfelügyelet alatt lőnek jószágaik kótyavetyére bocsátva minden rajta levő épületekkel egyetemben. Így jutottam én is a kolostor kertjéhez; ott voltam a kótyavetyén, ráigértem, s rajtam maradt. Voltak rajta épületek is, de hogy valamelyik templom lett volna, azt én nem tudom, mert már akkor minden tárgyat, a mi megmozdítható volt, elvittek onnan, én csak a puszta falakat találtam. Nem is volt adásvevési szerződésben kikötve semmi servitus, hogy mire használjam az épületet? Ebben úgy tudom, mások sem voltak scrupulosusok. Mária-Eichban tudok egy kolostort, a hol a hajdani oltár helyén áll a boglyakemencze, s a chorusban tartja a sváb a kukoriczáját, kinek e tisztes régiség a tulajdonába ment át, sőt egy dunamelléki városban látható az a volt kolostor, melyet az ærarium maga kórházzá alakított át.

– A példák nem szolgálnak önnek mentségére. Ha a sváb paraszt az Isten áldását azon helyen tartja, a honnan egykor azt kérték, ez nem szentségtörés; az ærarium is kegyes dolgot követ el, midőn a testi szenvedőket ápoltatja ott, hol egykor a lelki szenvedések nyertek vigasztalást; de ön a birtokába jutott falakat bemázoltatta ocsmány képekkel.

– Kérem, kérem, azok mind a classica litteraturából vannak válogatva. Illusztrácziók Beranger és Lafontaine költeményeihez: «mon curé, – les clefs du paradis, – le scapulier; – les cordeliers du Catalogue», et cætera. Mind igen kegyes tárgyak.

– Tudom. Ismerem őket eredetiben. Magánszobáját körülrakhatja velük kegyed, hanem ezúttal hozék magammal négy kőmívest, a kik azokat, itélet szerint, ama falakról levakarják.

– Valóságos iconomachia! – kiálta fel kaczagva Topándy, ki igen nagy örömét találta abban, hogy balgaságaival egy egész vármegyét így magára tudott lázítani. Iconoclasterek! Képostromlók!

– Még egyebet is fogunk ostromolni! – folytatá a szolgabiró. – Azon helynek kriptája is volt. Hát a kriptából mi lett?

– Az most is kripta.

– Mi van benne?

– A mi kriptában szokott lenni: áldott emlékű halottak, a kik nyugosznak fakoporsókban, s várják a feltámadást.

A szolgabiró kétkedő arczot csinált. Nem tudta, higyje-e ezt, vagy ne?

– Hát mikor ön és dévaj czimborái bacchanaliáikat tartják ottan?

– Tiltakozom a bacchanál szó ellen.

– Igaz: még több! Erősebben kellett volna bélyegeznem azt a mulatságot, a hol botrányosan neki vetkőzve, elől egy nyársra szúrt pecsenyét hordozván, az egész társaság olyan gúnydalokat énekel, minők a «megálljon kend!» – és a «hetes, nyolczas…», s úgy tart botrányos körjáratot a kastélytól a kolostorig.

– A hatóság nagyon el lehet ellenem keserülve, ha botrányt lát abban, hogy egy csoport jókedvű ember pőrére vetkőzik, mikor melege van, a mi pedig a gúnydaloknak nevezett nótákat illeti, azoknak olyan ártatlan szövegük van, hogy akár nyomtatásban olvassák, melodiáik pedig épen nagyon kegyesek.

– Hisz épen az a botrány, hogy kegyes dallamokat parodiáznak, triviális szövegre alkalmazva. Már mire való a kártya nyolcz lapját mint hymnust végig énekelni. S ha jó kedvök van önöknek, miért mennek vele a kriptába?

– Tetszik tudni, egy kis torra.

– Igen, – «bakatorra!» vágott közbe az esküdt.

– Én is azt értettem! – mondá nevetve az atheista.

– Micsoda? – pattant fel a szolgabiró, ki most kezdte érteni a fakoporsókat nyugvó halottak enigmáját; – tehát az pincze?

– Persze, hogy pincze; soha jobb pinczém nem volt, mint az.

– S a halottak, és a koporsók?

– Huszonöt akós gömbölyű koporsók, tele borral. Jőjjön, uramöcsém, kóstoljuk végig, bizony nem bánja meg.

A szolgabiró most már igazán dühbe jött; a düh oroszlánná tette, úgy, hogy képes volt a hatalmaskodó kezéből másodszor saját erejével kirántani kézcsuklóját.

– Vége legyen minden enyelgésnek! Ön itt törvényhatósága előtt áll, kivel nem lehet komázni.

Adja át a kolostor kulcsait, hogy a profanált helyet letisztíttassam.

– Tessék betöretni az ajtóját.

– Ugyan már nem sajnálna egy ép závárt elrontatni? – szólt közbe az esküdt úr.

– No hát igérjék meg, hogy legalább «egy» hordóból fognak kóstolni egy gyűszűnyivel: akkor kinyitom az ajtót; mert én sub titulo «klastrom» ki nem nyitok semmi ajtót, hanem sub titulo «pincze» szivesen akárhányat, s abban az esetben még fizetek is készpénzzel.

Esküdt úr megrántá szolgabiró úr kabátját: az okosabb enged, a szigornak is van határa.

– Jól van, esküdt úr meg fogja kóstolni, én bornemissza vagyok.

Topándy néhány szót súgott hajdúja fülébe, mire az hirtelen eltávozott.

– No lássa tekintetes öcsém uram, utoljára mégis csak megegyezünk; már most tehát lássam a kontót; mivel tartozom a vármegyének, a miért a barátokat megsértettem?

– Itt a felszámítás: az «actus» díja 200 forint, a perköltségek mennek három forint harmincz krajczárra.

(Ezelőtt harmincz évvel történt.)

– Továbbá?

– Továbbá az elmarasztalt kárára történt reparatura, s a mostani utazás, assistentia, forspont, a falmeszelő kőművesek napszáma és diurnumok; együtt összességgel tesznek kétszáznegyvenhárom forintot és negyven krajczárt.

– Nagy pénz, de csak kikerül valahonnan.

E szóknál Topándy úr kihúzott egy kétfogantyús fiókot a szekrényéből, s azt mindenestől odaczipelvén, letevé a nagy diófa-asztalra, a végrehajtó hatalom elé.

– Itt van!

A hatóság érdemes tagjai elébb elszörnyedve hökkentek vissza, azután elkezdtek kaczagni.

Az a szekrényfiók tele volt, – nem tudom egy szóval kifejezni, hogy mivel? – tulajdonképen, szoros értelemben véve, – papirossal.

Volt abban nagy mennyiségű ócska bankó, egy része a devalváczió előtti, más későbbi idejű, még forgalomban levő: hosszú bankó, fekete bankó, vörös foltos bankó; – azután elviselt kártyák, tarokk, svájczi, franczia, régi theátrum-czédulák, vásári képek, utczai humor ismert szüleménye: a szabó, ki kecskén lovagol, az ördög, ki a rossz asszonyokat elviszi, szimándli-oklevél, új házas férj számára, a hol az asszony seprüvel veri térdeplő urát, a nagybajuszú nürnbergi polgármester képe, meg egy csomó levélboríték, aztán ismét bankjegyek és mindez összevissza hányva, dúlva, a szerint, a mint hol egy tuczat kártyát kellett benne megtalálni, hol egy czimboranevettető képet előturkálni, hol egy forintnak nevezett bankjegyet kellemetlen adakozás lerovására kivadászni.

Topándynak ez volt a takarékpénztára.

Az ezüst- és aranypénzt el szokta költeni, hanem a mit bankóban fizettek neki s a mit múlhatlanúl el kellett fogadnia, azt évről-évre begyűrte ide, kártyák, bolond képek, színlapok gyűjteménye közé s a felsokasodott értékhalmazt csak olyankor szellőzteté, a mikor mint most is, valami kényszerű vendéglátáson kelle átesnie, a mit úgy hínak, hogy executió.

– Tessék, kérem alássan.

– Micsoda? – riadt fel a szolgabiró. – Mi válogassuk ki ebből a kazalból, hogy melyik a pénz, melyik nem az?

– No, mert én nem vagyok olyan jártas a megítélésében, hogy a sok közül melyik kelendő még, melyik esik forgalmon kívül? Egyébiránt igaza van uram öcsémnek, én tartozom leszámlálni, uraságtok átvenni.

Azzal bemarkolt a kincshalmazba, s a mint a markából kimaradt az összegyűrt papirok fülefarka, egyenkint előhúzogatta őket.

– E jó, e nem jó. E még új; e biz szakadt. Hát ennek melyik a képes fele? Ez öt forint, ez tíz forint. Ez a makk alsó.

Közbe-közbe aztán egy kis vitája is támadt, mikor holmi pezsgős palaczkról lehámlott boretiquettet is odaszámlált, hogy ez tíz forint.

Az urak kifogást tettek ellene; azt csak dobja félre.

– Micsoda, hát ez nem pénz? Ennek pénznek kell lenni. Ez franczia bankó. Rá van írva 10 forint. Fizeti Cliquot, csak oda kell neki vinni.

Majd meg egy-egy tréfás képet kezdett el magyarázni s alkudozott a hatósággal, hogy hát azt mennyiben veszik el? ő nagy pénzen szerezte meg.

Végre esküdt úrnak kelle ismét interveniálni: mert különben a likvidácziónak holnap estig se lett volna vége, ő aztán sok kereséssel, mint műértő ember, kifogdosott a kazalból kétszáz és negyvenhárom forintot.

– Kérek egy kis vizet, szeretném a kezeimet megmosni; – szólt esküdt úr e munka után, úgy érezvén magát, mint a ki szemetes búzát szemelgetett.

– Mint Pilátus az ítélet után! – csufolódék Topándy. – Mindjárt lesz minden. Most már vége a törvényes manipulácziónak; most nem legale a testimonium és incattus, hanem vendég és gazda vagyunk.

– Isten mentsen! – tiltakozék, az ajtó felé hátrálva szolgabiró úr. – Nem akként jöttünk. Semmi alkalmatlanságára sem akarunk tovább lenni.

– Alkalmatlanságomra? – szólt felkaczagva a bűnhödött. – Hát azt hiszi uram öcsém, hogy ez nekem alkalmatlanság volt? – Sőt a legválogatottabb mulatság! Nem adnám ezer forintért, hogy a vármegyét így magamra bőszíthettem. Ez pompás volt. Executió! Brachium! Törvényesen kiirtandó festett képek! Inquisitió az én nótáim fölött! Egy esztendeig fogok élődni ezen a tréfán. S majd meglássák uram öcséim, teszek én még olyat: gondolok én ki majd valamint, hogy vason kisérnek be a vármegyeházához; egy batallion katona jön ki értem, s megtesznek a porkoláb fiává! Hahaha! Veszszek meg, ha még ezt ki nem csinálom. Ha egy esztendőre betennének a kóterbe! Aztán fürészeltetnék velem a fát a vármegyeház udvarán, s tisztíttatnák velem a viczispán csizmáit! Classikus gondolat! Nem halok meg, míg ezt meg nem érem.

Eközben eljött a hajdú a parancsolt mosdóvízzel; a másik ajtón pedig benyitott a másik hajdú s egész barátságosan meginvitálá a vendég urakat.

– A nagyságos asszony kéreti a tekintetes urakat, szivesen látja egy kis villás reggelire.

A szolgabiró kétkedve nézett az esküdtre, az elfordult mosdani és a tenyerébe takarta el nevető arczát.

– Kegyed nős? – kérdé a szolgabiró Topándytól.

– Oh nem, – felelt az – nem feleségem, testvérem.

– Azonban mi ebédre vagyunk híva a szomszédba.

– Sárvölgyihez? Oh! ez nem tesz semmit. Mikor az ember Sárvölgyinél akar ebédelni, igen jól teszi, ha elébb nálam reggelizik. Különben egy ital bor igéretét mint conditio sine qua nont már birom; aztán meg egy hölgy meghivását gavallér embernek nem is lehet visszautasítani.

E legutóbbi indok csakugyan döntő volt: egy hölgy meghivását lehetetlen visszautasítani, még azon esetben is, ha az ember fegyveres erővel rendelkezik. Ennek az erőszaknak engedni kell.

Szolgabiró úr engedé a harmadszori merényletet sikerülni, hogy karjánál fogva az ebédlőterembe bevonassék.

Topándy fenhangon parancsolá a hajdúknak, hogy a pandúrokról és kőmívesekről gondoskodjanak, legyen nekik enni-inni való elég, s midőn a szolgabiró ellenvetéshez készült, bevágta az útját a szóhoz: «Kérem, most már vége az executiónak, tessék meggondolni, hogy azok a jámbor fiúk a kolostor falairól kaparják a meszet, a festékpor a mellükre száll; az én bűnöm miatt kár ne essék a közbátorság őreiben. Tessék: itt jön a húgom.»

A szemközti ajtón jött a fentnevezett nagyságos asszony.

A nagyságos asszonyt alig lehetett többre becsülni tizenöt évesnél; tiszta fehér ruha volt rajta; akkori divat szerint bokáig érő, s körül csipkével fodrozva, karcsú derekán széles rózsaszín szalaggal átszorítva; arczszíne kissé barna volt és halovány, de annál pirosabbak gömbölyű ajkai, a mik ha beszédre hasadtak, a leggyönyörűbb gyöngysor fogat engedték elővillogni bársonyuk közül; két sűrű szemölde csaknem összeért homlokán s hosszú szempillái alul két nyugtalan fekete szem villogott elő: olyan, mint a szén, melynek fele izzó parázs.

Szolgabiró úr csodálkozott rajta, hogy ilyen fiatal testvére van Topándynak.

– Az én kedves vendégeim! – szólt Topándy, bemutatva a törvénytevő urakat ő nagyságának.

– Ah! Tudom! – szólt az ifjú asszonyság vidám, csevegő hangon. – Maguk ő kelméhez executióra jöttek. Nagyon jól tették: úgy kell neki. Maguk még századrészét sem tudják, hogy micsoda istentelenségeket követ el ez az ember! mert ha tudnák, régen háromszor is fejét vették volna.

Szolgabiró úr igen csodálatosnak találta a testvéri elismerésnek ez őszinte nyilatkozatát; hanem azért csak helyet foglalt az asztalnál ő nagysága mellett.

Az asztal meg volt rakva hideg sültekkel és aszúborokkal.

Ő nagysága tartotta beszéddel és ízletes falatokkal a szolgabirót; az esküdt a háziúrral poharazott csendesen, azt nem kellett kinálni.

– Higyje el – szólt ő nagysága a szolgabiróhoz – hogy ha ez az ember valaha a pokolra jut, ennek extra szobát nyitnak ottan, annyira megérdemli. Én már kifáradtam a megjavításában.

– Nagyságod régóta itt mulat a tekintetes úr házánál? – kérdezé szolgabiró úr?

– Oh! már tíz esztendő óta.

(Vajjon hány esztendős lehet akkor ez az asszonyság? gondolá magában a szolgabiró, és nem tudott rá magának megfelelni.)

– Képzelje csak, miket tesz még? A minap egy régi szentet kiállított a szőlőbe madárijesztőnek, egy rossz kalappal a fejében.

Szolgabiró úr szemrehányó fejcsóválással fordult a vádlotthoz. Ebből megint nem jó lesz, ha a vármegye elé kerül.

– Ne beszélj, húgom, ha nem értesz hozzá – magyarázzá Topándy. – Az egy ócska Pilátus-szobor volt, ki a hajdani kalváriáról maradt itten.

No hát az is csak szent volt! – bizonyozék a villogó szemű hölgy.

Szolgabiró úr kezdett emelkedni a székéről. (Furcsa nevelésben részesülhetett ő nagysága, ha még azt sem tudja, hogy ki volt Pilátus?)

Topándy mértéktelen hahotában tört ki. Azután, mint a ki a bántalmat, melyet nevetésével okozott, egy komoly szóval helyre akarja hozni, jámbor ábrázattal mondá a hölgynek:

– És ha neked igazad van, nem kegyes tett volt-e tőlem, hogy egy olyan derék férfiúnak, ki állomásától meg lett fosztva, állandó alkalmaztatást szereztem, s minthogy hajadon fővel járt, még fel is kalapoztam az idők viszontagságai ellen? De ne traktáld te szolgabiró urat mostan kegyes kriminalításokkal, hanem inkább azzal az őzpecsenyével; látod, hogy nem mer hozzányúlni.

Ő nagysága aztán úgy tett, a hogy mondva volt.

Szolgabiró úrnak enni kellett; először, mert szép asszony kinálta, másodszor, mert valóban igen jó volt minden, a mivel kinálta, sőt nemcsak enni, de inni is kellett, mert poharába töltött s koczintásra szólította fel, s ő maga ment példával legelől. Ő nagysága csak úgy hajtotta fel a villogó nedvet a pohárból, mintha tiszta víz lett volna. És azok a borok valóban igen erősek voltak. Szolgabiró úr nem tagadhatta meg ő nagysága szép szemeitől, hogy részt vegyen bennük.

A tiltott gyümölcs édes. Ezt szolgabiró úr erősen tapasztalá: a mennyiben a tiltott gyümölcsök közé sorozhatni azon villás reggelit, melyet az ember egy istentelen házánál vesz magához, ellopva az étvágyat az utána következő ebédtől, melyre egy jámbor férfiúhoz hivatalos.

Az étekfogatoknak pedig nem akart vége lenni. A hideg étkek után következtek a friss sültek, s a szép ifjú hölgy oly szivesen tudott kinálkozni, hogy szolgabiró úr nem állhatott ellent.

– Még ebből a friss majoránás kolbászból! Én magam készítettem tegnap este.

Szolgabiró úr bámúlt. Ő nagysága ilyennel is foglalkozik? Mikor elfogyott a kolbász, szót is tett e miatt.

– Az ember pedig azt hinné, hogy e szép kezek egyébbel sem foglalkoznak, mint hímzéssel, zongorázással és aranyszegélyű lapok forgatásával. Nagysád olvasta már az országgyűlési almanachot?

Erre a kérdésre Topándy hahotával felkaczagott, az esküdt eltakarta a száját az asztalkendővel, a nevetés a torkán akadt; a szolgabiró el nem tudta képzelni, hogy mi nevetséges lehetett a kérdésben?

Ő nagysága egészen elfogulatlanul válaszolt:

– Oh! annak igen szép nótája van; ismerem. Ha meghallgatják, hát eldanolom.

Szolgabiró úr gondolá, hogy itt egy kis félreértésnek kell lenni; hanem ha ő nagysága dalolni akar, azt azért nagyon örömest el lehet hallgatni.

– Melyiket kivánják? a «Bécs város»-t, vagy a «Rózsabimbót?»

– Mind a kettőt! – szólt a háziúr – s ráadásul még a legújabb országgyűlési nótát: «Szállj le csak a keresztről, repülj a jegenyére». Hanem gyerünk innen az ebédlőből éneket hallgatni, itt villákkal, tányérokkal zörögnek, menjünk át a húgom szobájába. Itt fog ő magyar zongora mellett énekelni. Látott már magyar zongorát, uramöcsém?

– Nem emlékezem rá.

– No ez nagyon szép. Azt meghallgassa. A húgom remekül játszik rajta.

Szolgabiró úr karját nyujtá ő nagyságának, s a társaság átment a benyilóba. Az volt ő nagyságának a szobája.

Igen is díszes, elegáns szoba volt, a bútorzat mahagoni és ébenfa, gazdag faragványokkal és aranyozással; roppant üveges szekrények s nehéz selyem-függönyök; hanem az a lényeges különbség volt mégis közte és más úrhölgyek szobája közt, hogy ezek a drága kelméjű tárgyak mind nem hasonlítottak alakjaikra és rendeltetésükre nézve a pipereszobák megszokott alkatrészeihez.

Az egyik szegletben állt egy szövőszék mahagonifából, elefántcsonttal kirakott osztovátával; most is egy félbenhagyott szövet volt még rajta, melybe virágok, pillangók, madarak voltak szőve csodálatos finomsággal.

– Lássa – szólt a fiatal hölgy – ez az én himzőasztalom. Azt az abroszt is én szőttem, a miről ma reggeliztünk.

Csakugyan különös nevelést kapott!

Mellette állt egy kerekes rokka és egy orsós guzsaly, amarra len, erre tépett selyem kötve, az elefántcsont orsó oda volt dugva a selyem közé.

– Ez pedig az én könyvtáram – szólt a hölgy a fali szekrényekre mutatva.

A fali szekrények üvegajtain keresztül sorba állított thékája látszott mindennemű konyhászati palaczkoknak. Legalul a nagy foliánsok, a gyümölcságyon érő mindenféle eczetek; másik sorban télire eltett ugorkák, azután fel a plafondig minden néven nevezhető gyümölcsök befőttjei ragyogó épségben: befejezve egy sor gyümölcs-szeszszel, a mely, a hány üveg, annyiféle színű volt.

– Pompás könyvtár! – mondá rá esküdt úr, míg a szolgabiró még most sem bir tisztába jönni a felől, hogy miféle úrhölgy lehet az, a ki az ilyesmit könyvtárnak nevezi?

A nehéz brokát függönyök, mik az alcovenben rudakra kifeszített sátort képeztek, szinte föltárták titkukat: a fiatal hölgy fölemelé a függönyt s naivul mondá:

– Ez az én alvóhelyem.

Egy czifra gyékény a padlóra leterítve, aztán semmi egyéb.

Különös neveltetés, nagyon különös.

Az ágy mellett áll egy nagy rézkalitka.

– Ez az én kedves madaram – szólt a szép hölgy a benne lakó állatra mutatva.

Az volt egy nagy fekete kakas, mely egyszerre berzenkedve állt fel, a mint az idegenek közelébe léptek, s aggodalmas kotkodával ütött lármát, vörös sisakos fejét rázva haragosan.

– Lássa, ez az én öreg pajtásom, a ki rám vigyáz; s egyúttal órám is, a ki hajnalban fölkelt.

És a hölgy tekintete egészen érzékenynyé vált, midőn kezét benyujtá a haragos állathoz, melyhez az gyöngéd elnyelgéssel vagdalt, ismerős tréfás gógatását hallatva.

– Mikor kinn járok, akkor szabadon jár és kisér, mint a kutya.

A fekete szörny, addig míg az idegeneket látta, csak a csendesebb hangokon jelenté, hogy tudomást vett ittlétükről, hanem a mint Topándy is előlépett, egyszerre oly hadilármát csapott, mint ha az egész puszta tyúktelepeit mind fel akarná lármázni, hogy róka jár a kertben. A nyakán fel volt borzolva minden toll, mint egy spanyol inggalér.

– Majd mindjárt el fog ez hallgatni – biztatá a vendégeket az ifjú hölgy; – mihelyt a muzsikát meghallja.

Lássuk hát azt a magyar zongorát!

Az pedig egy czimbalom volt. Az igaz, hogy remekmű, ébenfából, gyöngyházzal kirakva; a húrszorító szegei ezüstből, a feneke színes famozaik, a húrokra fektetett két czimbalomverő fogantyúja piros koráll; az állvány, melyen a czimbalom nyugszik, remekbe dolgozott asztalosmű, mely erős hangfeneket képez a hangszer alatt, s előtte a kis gömbölyű karatlan szék, piros bársony, arany tigriskörmű lábakkal.

Hanem az mégis különös, hogy egy fiatal hölgy a czimbalmot verje!

Azt a faluvégi hangszert, a mit rongyos köpönyeg alá takarva szoktak hordani, csárdaasztalokra, felfordított hordók tetejére letenni, a mibe konfidens parasztlegények széles talpú rézgarasokat szoktak hányni fizetésül, hogy az most itt mahagoni-butorok között jelenjen meg, s kiséretül szolgáljon egy fiatal hölgy éneke mellé, ki mintha zongora mellett ülne, saját aranykösöntyűs kezeivel veri ki a dallamot a panaszos hangszerből; a minek művészét megszoktuk torzonborz szakállal képzelni, nem is máskép, mint a dohánytalan pipával szájában, a mit már csak keserű utóízeért színak.

S az egész czimbalomjáték olyan tréfás, olyan groteszk. A játszó karjai szüntelen rángatózásban; egész válla, feje mozog bele; nem olyan, mint a zongora, a hol az öt ujj elvégez mindent; a zongora viszonya a művészhez az, a mi a nagyságos úré a gyermekéhez, kivel messze kézből beszél; de a czimbalmos «pertu» van a hangszerével.

A fiatal hölgynek olyan jól illett ez is.

A mint a czimbalomverőket a kezébe vette, a mint végig ütögetett velük a kifeszített húrokon, arcza valami új kifejezést vett föl; eddig, valljuk meg, sok egyűgyűség volt abban; most otthon érezte magát: ez az ő világa.

Két dalt énekelt el a vendég uraknak, mind a kettőt azok közé sorozzák, a miket nálunk «országgyűlési nóták» név alatt ismernek; ott szoktak keletkezni a jurátus-kávéházakban, országgyűlések alatt, mikor még az ifjúságban több volt a kedély.

Az egyiknek szép bús dallama van: «Bécs várostól nyugatról keletre, hidegen fúj a szél.» Vége az, hogy a Duna vize keserű, mert Pozsonynál sok keserű könyű hullott bele. «Melyet a hon nagyjai pergetnek, hogy Ragályi nem ment fel követnek.»

Most a patrióták takarékosabbak a könnyeikkel; hanem akkor nagyon sokat keseregtek a «Bécs város nótáján».

Másik nóta volt a «Rózsabimbó, borostyán», ennek is csinos dallama van; a szövege is ragyog szabadság oltáraitól, angyalaitól, szabadság koszorúitól s más efféle mythologiai tárgyaktól.

A fiatal hölgy keze alatt úgy zengett a húr, ajkán úgy csengett a dal, mintha azt a sok szép flosculust ő érezné legjobban, s neki kellene érte leginkább keseregni.

Még azután egy harmadik országgyűlési dalt is bocsátott közre, a minek már satyricus tartalma van; de a minek sarcasmusa annyira localisált és személyekhez kötött, hogy mai világban nagyon kevesen tudnák már megmondani, mi az élcz a «keresztre repült varjúban» s a példává lett «taligás lóban».

Topándynak hallatlanul tetszett ez. El is daloltatta újra. Alkalmasint a papokat gúnyolta benne valaki, de úgy, hogy azt senki se értse, csak a kinek meg van magyarázva.

Szolgabiró úr egész el volt bájolva ez egyszerű hangszer által. Soha sem hitte volna, hogy ezen ily virtuozitással lehessen játszani.

– De ugyan mondja meg nagyságod, hol tanult ezen a hangszeren játszani? – kérdé ő nagyságától, csudálkozását nem birva tovább rejteni.

E szóra ő nagysága egyszerre oly kaczagásba tört ki, hogy ha hirtelen meg nem kapja magát a lábával a czimbalom állványában, székestül együtt hanyatt esik. Így is, a mint hajtekercsei akkori divat szerint «a la Giraffe» egy magas teknőczfésűre voltak feltűzve, a fésű mindenestül kiesett a fejéből, s hosszú, hollófekete két hajfonadéka egész a padlóra omlott alá.

Erre a fiatal hölgy abbahagyta a nevetést, s miután szétbomlott haját sehogy sem sikerült többé a fésű körül elhelyeznie, hirtelen összecsavarta azt a fején s a guzsalyából kirántott orsóval keresztül tűzte. Pompásabb koronát nem lehet képzelni, mint ez volt.

S hogy elébbi dévajságát helyrehozza, ismét fölvette a czimbalomverőket s elkezdett a czimbalmon valami hallgató nótát játszani.

Nem volt az dallam, nem változatok ismert áriákra; valami névnélküli ábránd volt az; rámanélküli kép, láthatártalan táj. Valaki panaszol, olyan hangon, a mely inkább tréfa, valamit, a mi nagyon komoly, a mi elmult; nem is térhet vissza soha; a mit nem vall meg senkinek szóban, beszédben, csak a zengő húrokra bíz, hogy adják tovább, unokáról unokára; – egy koldus dala, a ki eltagadja, hogy hazája volt, de mégis visszaemlékszik rá, s az emlék végigsajg a dalon, nem érti, nem tudja senki; tán az sem, a ki játszsza, csak sejti és elborong rajta. A pusztai szél az, melyről senki sem tudja, honnan jő, hová megy? az űzött felhő, melyről senki nem tudja: hol támad, hová vész? Egy otthontalan, tárgytalan, alaktalan keserv… egy virágtalan, viszhangtalan, úttalan puszta… tele délibábbal.

Szolgabiró úr is elhallgatta volna azt napestig, akárhová lett volna tőle a szomszédház ebédje, ha Topándy azzal a skeptikus észrevétellel föl nem zavarja, hogy ime egy hosszúra kinyújtott aczélban mennyivel több lélek van, mint egy kétlábú állatban, mely azt állítja, hogy ő az Isten képe.

Ez ismét figyelmezteté, hogy a mindent tagadó házában van.

Odakinn is megkondult a déli harangszó, s vele egyszerre rákezdé a fekete kakas is szárnycsattogtatva egyhangú őrszavát, mintha valami őrtorony trombitása volna, a kinek a harangszóra kürtriadással jelt kell adni a lakosoknak.

Erre rögtön elmult a hölgy arczáról a méla búsongó kifejezés, letette a czimbalom-pengetőket, felugrott székéről s természetes őszinteséggel kérdezé:

– Úgy-e hogy szép dal volt ez?

– Valóban. Micsoda dal ez?

– Csitt! Azt nem szabad kérdezni.

Esküdt úrnak kelle figyelmeztetni a szolgabiró urat, hogy ideje lesz már az elmenésnek, mert még egy «mulatság» várakozik rájuk.

Ezen azután mind a négyen nevettek.

– Én nagyon sajnálom, hogy ilyen alkalommal volt legelőször szerencsém önnel megismerkedhetni; – mondá búcsúzólag az ifjú tisztviselő, házigazdájával kezet szorítva.

– Én pedig örülök, hogy szerencsém volt: ajánlom magamat a viszontlátásig; azaz a legközelebbi executióig.

Most ő nagyságának fordult a szolgabiró, megköszönni a szíves fogadtatást.

E tisztelgésnél az ifjú hölgy keze után nyult, azon szándékkal, hogy kezet csókoljon neki; mielőtt azonban e szándékát kivihette volna, ő nagysága egyszerre átkarolta a nyakát mind a két kezével s olyan egészséges csókot nyomott az arczára, milyet csak kivánhat valaki véletlen fejében.

Szolgabiró úr inkább megijedt, mint megörült e váratlan ajándékon. Ő nagyságának csakugyan sajátságos szokásai vannak. Alig tudott felőle valamit, hogyan jutott ki az utczára ebből a házból? Az igaz, hogy a bor is a fejébe ment kissé, nem volt hozzá szokva.

Topándy kastélyától Sárvölgyi lakáig egy hosszú lóherés kerten kellett keresztül menni.

E kert ajtajáig karonfogva vezette tiszti társát az esküdt és csendesen ballagott mellette; hanem a mint a kert árkán belül voltak, Buczkay uram azt mondta a szolgabirónak:

– Csak tessék előre menni, majd én utolérem; egy kicsit hátramaradok magamat kikaczagni.

Azzal leült a földre, gyomrára feszítette a két öklét s elkezdett hahotával kaczagni, a hogy a torkán kifért; hanyatt vetette magát a fűre, a lábaival rugdalta a földet és egyre kaczagott.

Az ifjú tisztviselő aggódva gondolá magában: ez ugyan csunyául becsípett a magyarátiból; már most hogy menjek én egy ilyen részeg emberrel egy olyan kegyes férfiú házához?

Mikor aztán Buczkay eleget tett a természet azon kivánalmának, mely szerint a túlterhelt jókedv magnetismusa illő mennyiségű kaczagásban kénytelen magát kiüríteni, ismét fölkelt szépen a földről, leporozta ruháit, s a legkomolyabb képpel a nap alatt mondá: «no most már mehetünk».

Sárvölgyi háza abban nem hasonlított a magyar falusi lakokhoz, hogy míg azoknak a kapuja éjjel-nappal tárva áll, legfeljebb egy pár szelindek őrzi az udvart, az is csak inkább azért, hogy a vendégek kabátján sáros talpai nyomát nyájaskodása jeléül odatenyerelje: addig Sárvölgyi lakása, mint valami városi épület, körül volt kerítve kőfallal, kapuja, kis ajtaja mindig zárva, s a falkerítés végig vasszegekkel feltüskézve; még – a mi hallatlan a falusi házaknál – csengetyű is volt alkalmazva az ajtófélre, azzal kellett jelt adnia, a ki be akart jutni.

A tekintetes urak jó egy óranegyedig csöngettek ott az ajtón, már esküdt úr arra fakadt, hogy bárcsak senki se nyitná ki, míg végre csoszogó léptek hangzottak a folyosóról, s valami rekedt, sikongó asszonyi hang elkezdé vallatni a kívül levőket.

– No ki a?

– Hát mink vagyunk.

– Kik azok a mink?

– A vendégek.

– Miféle vendégek?

– A szolgabiró, meg az esküdt.

Erre aztán nagynehezen félretolták a tolózárt s megjelent a kérdezgető: egy asszonyság, a ki életkorára nézve úgy egy kissé «szüret után»! van. Egy piszkos fehér konyhakötény volt eléje kötve, azon alul egy másik kék konyhakötény, az alatt meg egy harmadik tarka kötény. Ennek az asszonyságnak az volt a luxusa, hogy mentül több szennyes kötényt kössön fel maga elé.

– Jó napot Boris asszony! – üdvözlé őt ismerősül az esküdt; – bizony majd alig akart bennünket beereszteni.

– Engedelmet kérek; hallottam, hogy csengetnek, de nem jöhettem mindjárt, mert a rántott hal a serpenyőben volt, azt meg kellett várnom, míg kisül; aztán annyi rossz ember jár ám itten; koldus, csavargó, armer Reisender, hogy az embernek mindig zárva kell tartani az ajtót, s meg kell kérdezni, hogy ki van odakinn?

– Jól van, Boriska lelkem, hát csak nézzen utána annak a sült halnak, hogy meg ne égjen, majd rátalálunk mi valahol a ténsurra; elvégezte-e már az imádságát?

– De bizony megint újra kezdte. Halottra harangoznak, s ilyenkor egyet szokott még imádkozni a megboldogult lelkeért. Ne verjék ki belőle kérem, mert akkor egész nap morog.

Boris asszony bevezette az urakat egy nagy szobába, mely a terített asztalról sejtve, ebédlőül szolgált; különben valami kegyes votivteremnek nézhette volna a belépő, annyira fel volt ékesítve azon megdicsőültek képeivel, kiket, mert hozzájuk fölemelkedni fáradságosabb, szeretünk magunkhoz levonni.

És abban van is sok magasztos! Egy Krisztuskép, ki a Golgotára vitt kereszt terhe alatt lerogyik, a bánatos özvegy szobájában; egy «mater dolorosa» képe, az aggódó anya lakában; egy szent szűz hautrelief, oly szeplőtlen fehér, mint maga a dicső eszme a hajadon ágya fölött; egy báránykás gyermekkép, a keresztelő János és kis Jézuska, mit az alvó gyermek maga mellé fektet vánkosára, hogy angyalokkal álmodjék: bizony megragadó, szívemelő, tiszteletreméltó jelenetek; az emlék, mely hozzájuk vezet, szent és örökkévaló; az áhitat, mely előttük térdepel, ihlet, tiszteletreméltó – de visszataszító látvány a farizeus lakása, ki körülrakja magát szentek képeivel – azért, hogy azt az emberek lássák.

Sárvölgyi sokáig hagyta várakozni vendégeit, a kik egyébiránt nem voltak türelmetlenek.

Jövetelét nagy csengetés előzte meg: azzal szokott jelt adni a konyhában, hogy a tálaláshoz lehet készülni. Nemsokára benyított maga.

Magas, száraz ember volt, termetére keskeny; s még e szűk termethez oly kicsiny feje volt, hogy alig lehetett elhinni, hogy az a fej arra mind használható, a mire más emberé. Simára borotvált arcza nem árulta el életkorát, arczbőre olajsárga volt, középett mozdulatlan rézveres foltokkal, szája kicsiny, álla összenyomott, orra aránytalanul nagy és kellemetlenül görbe.

Igen nyájasan szorított kezet a vendég urakkal: esküdt urat már régebben volt szerencséje ismerni, hanem a szolgabiró urat láthatni most éri először a különösen megtisztelő szerencse. Hanem bármilyen nyájas volt, arczának egy vonása sem mozdult soha.

Szolgabiró úr arra látszott fogadást tenni, hogy ma egy szót sem fog szólni. A társalgás egész terhe esküdt úrra jutott.

– Szerencsésen bevégeztük az executiót.

Ez volt természetesen a társalgás megkezdésére legalkalmasabb thema.

– Oh én eléggé sajnálom azt, hogy ennek így kell lenni: sóhajta Sárvölgyi. Én különben Topándyt, bár engem szüntelen üldöz, nagyon tisztelem, szeretem. Ohajtanám, hogy megtérne. Igen jeles, kitünő férfiú volna. Elismerem, hogy én igen nagyon hibáztam, midőn e férfiút saját sérelmemért bevádolám. Bánom, hogy ezt cselekedtem. Azt kellett volna tennem: hogy a ki téged megüt jobbfelől, tartsd neki az arczodat balfelől is.

– Akkor nagyon kevés kriminális processus kerülne a biróság elé.

– Megvallom, hogy ma reggel, midőn a végrehajtó biróság kijött, örültem. Magamban vígságot éreztem a fölött, hogy ime ellenségem elbukott, lábam alá van gázolva. Gondoltam arra, hogy ő most fogcsikorogva harapdálja a fejére taposó igazságnak sarkait. És örültem rajta; ez pedig bűnös öröm volt, mert nem szabad az elbukottak romlásán vigadni senkinek és felebarátja veszedelmén az igaz nem örülhet. Ez bűn volt, a miért meg kell vezeklenem.

Legegyszerűbb vezeklés volna, gondolá esküdt úr, ha az exequált összeget visszatérítené neki.

– Azért én bünhödést szabtam magamra, szólt Sárvölgyi félrefordítva nyakát kegyesen. Oh én megszoktam magamat büntetni, ha valami vétken kapom. Egynapi bőjtre büntettem magamat. Az lesz a büntetésem, hogy itt fogok ülni az asztalnál, végignézem az egész vendégséget és semmihez hozzá nem nyulok.

– No az szép lesz! – hüledezék az esküdt. – Ez fogadásból bőjtöl, mi teleettük magunkat a szomszédban, végig fogjuk nézni az egész ebédet, meg sem ízlelünk semmit; Boris asszony kiseprüz bennünket a házból.

– Szolgabiró úrnak bizonyosan a nagy hivatalos fáradságban fájdula meg a feje? – ekként találgatá a szeget a fején Sárvölgyi.

– Valósággal ott, – bizonyítá esküdt úr.

Az ifjú hivatalnoknak csakugyan inkább nyugalomra volt szüksége, mint vendégségre. Vannak jó, áldott természetű emberek, a kiket egy pár pohár bor mindjárt elálmosít, s a kikre nézve valódi chinai leleményességű tortura, ha ébren lenni kényszeríttetnek.

– Nagy küzdelmekkel jár a hivatal, – erősíté a felvett álláspontot Sárvölgyi. – A buzgalom és serénység sokakat idejekorán elemészt. Ez a világ nem méltányolja azt, hanem a túlvilág bizonyára meghozza az elismerést.

– Én azt indítványoznám, – szólt esküdt úr, – hogy a szolgabiró úrnak jó volna ledűlni a pamlagra s kipihenni magát, míg a brachium a kolostor tisztogatásból előkerül s ismét kocsira ülhetünk.

– Az álom az ég adománya; – mondá a kegyes férfiú, – vétkeznék, a ki azt felebarátjától elragadná; csak tessék magát mindjárt itt ebben a szobában kényelembe tenni.

Kényelembe tenni magát ugyan nehéz tudomány volt azon a náddal fonott karos lóczán, a mit a házigazda pamlagnak titulált; úgy látszik, az asceták és testüket kínzók számára készült fekhelyül; hanem szolgabiró úr azért csak lefeküdt oda; bocsánatot kért és elaludt. És aztán azt álmodta, hogy maga előtt látja ismét azt a megterített asztalt, a hol egyik vendég egy ölnyire ül a másiktól, köröskörül a szent képek mind ott függnek a falakon, de mind félrefordították arczaikat, mintha nem akarnának ide nézni. A padlat közepéről függött az imént alá egy nehéz tizenkét karos csillár; annak a helyén lóg maga a házigazda.

Átkozott bolond egy álom!

Pedig hát a házigazda ott ül szemközt az esküdttel, a hosszú asztal két végén; mert Borcsa asszonynak úgy tetszett teríteni. S minthogy a szolgabíró terítéke közbül üresen maradt, a gazda és a vendég olyan távol estek egymástól, hogy egyik sem volt képes a másikat kinálkozással elérni.

Végre nyilt az ajtó, olyan czifra nyikorgással, hogy esküdt úr azt hitte, valaki énekel, hogy ereszszék be; – Borcsa asszony hozta a levest.

Esküdt úr el volt szánva arra az áldozatra, hogy a legale testimonium hitelének fentartásáért – még egyszer ebédel ma. Képesnek hitte magát e feladattal küzdeni.

Csalatkozott.

Van egy sajátsága a magyarnak, a mit még nem énekeltek meg; az, hogy a gyomra nem vesz be bizonyos tárgyakat.

Ezt nem érti külföldi ember: ez specificum.

Valamelyik jeles politikai capacitásunkat megrótták azért, hogy az országgyűlési maiden-speech-ébe minek keverte bele a – spinótot? pedig ez volt a legerősebb indok, a mit csak azon országgyűlési szak alatt fel lehetett «super eo» hozni, hogy mi itthon akarunk maradni.

És mikor Vörösmarty azt énekelte, hogy «a nagy világon e kívül nincsen számodra hely», szükségtelennek találta az indokot is hozzátenni, miután azt úgy is minden ember tudja: – «mert az egész külföldön mindenütt vajjal főznek».

A magyar gyomor gyűlöli a vajast. Undorodik, megcsömörlik, halálra betegszik tőle; elfut az emlegetésétől, s ha valami furfangos gazdasszony álnokul alattomosan megeteti vele a vajast: azt mint élete elleni attentatumot fogadja, s az ilyen méregkeverőnek az asztalához többet le nem ül.

Akármilyen úrrá tegyék külföldön, visszakivánkozik az átkozott vajszagú világból; s ha nem jöhet, lesoványkodik, elvész, s mint a tevepárducz az európai klima alatt, nem szaporítja faját az idegen országban. Köröskörül minden szomszédja vajjal, olajjal, faggyúval főz; s ennélfogva «áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell».

Esküdt úr is ez őseredeti vágásból való magyar ember volt. A mint a ráklevesen megérezte, hogy vajjal van készítve, letette a kanalat a tányéra mellé s azt mondta, hogy nem eheti a rákot. A mióta megtudta, hogy a rák nem egyéb, mint vízben élő bogár, s a mióta Németországban társulat keletkezett, mely a cserebogaraknak csemegévé emeltetését tűzte ki feladatául, azóta nem nézheti jó szemmel e retrograd irányú szörnyetegeket.

– Tehát csak vigye el Borcsa asszony, – mondá sóhajtozva a háziúr. – Ő maga sem evett, mert vezeklést tartott: arra büntette magát.

Borcsa asszony mérges dohogással vitte el a tálat.

Képzeljen magának valaki egy gazdasszonyt, a kinek minden ambiciója, uralkodása a konyha, mikor mindjárt az első tál főztét érintetlenül adják vissza az asztalról.

A másikkal pedig épen úgy járt. Az töltött tojás volt szárdellával.

Esküdt úr becsületére állítá, hogy az öregapját attól temették el, hogy a szárdellát megkóstolta, s valamennyi asszonyféle a családjában rögtön görcsöket kapott a szagától. Ő készebb volna egy czethalat megenni, mint egy szárdellát.

– Borcsa asszony, vigye ki ezt is. Nem eszik belőle senki.

Borcsa asszony már itt elkezdett csendesen morogni, hogy már az csak mégis szörnyűség, hogy az disznó finyáskodás, így turpiszkálni a tisztességes ételben, hogy biz ennél jobbat az öregapjuk házában sem ettek. Ez utóbbi morgást kissé mérsékelte az ajtó csikorgása, a mint kiment rajta. Ott kinn aztán hangzott a csetepaté a konyha-szolgálóval s volt tányérdobálás, lábascsörömpölés, bevett szokás szerint.

Azután következett valami salátaféle – főve; kirántott zsemlyével a hátán.

Ettől esküdt úrnak még collégiumi diák korában egyszer oly veszedelmes hideglelése támadt, hogy azóta élte koczkáztatásával járó vállalatnak tartaná vele közelebb érintkezésbe jönni.

Itt már beleveszett a gazdasszony Sárvölgyi úrba.

– Mondtam úgy-e, hogy ma ne főzessen bőjtöst! Nem mondtam? Azt gondolja, minden ember ilyen áhitatos, mint maga, hogy megtartja a pénteket? Már most itt van la; engem ér a szégyen, gyalázat.

– Ez hozzátartozik azon bünhödéshez, melyet magamra szabtam, – felelt kegyes megnyugvással Sárvölgyi úr.

– Üssön a kő a maga bünhödéséhez, most engemet megesz a méreg, ha odaát ezt megtudják. Maga napról-napra nagyobb bolond lesz.

– Csak mondd, jámbor asszony, a mi nyelvedre akad; hisz az ég téged is penitencziának rendele mellém.

Boris asszony bevágta maga után az ajtót s odakinn sírt mérgében.

Esküdt úr fogadásokat tett magában, hogy de már akármi fog következni, abból bizonyára enni fog, ha méreg lesz is.

Annál is több volt: – hal volt.

Már itt pedig orvosi bizonyítványnyal is erősíthetjük, hogy valahányszor halat evett esküdt úr, mindannyiszor megfeküdte az ágyat. Ki kellett mondania, hogy ha mindjárt forró vízzel kergetik is ki a házból, de ő ehhez hozzáharapni nem mer.

Boris asszony most már nem szólt. Annyira jutott, hogy elhallgatott. Mint tudjuk, az asszonyi haragban az az utolsóelőtti stádium, mikor hallgat és nem lehet szavát venni.

Még azon túl van egy, majd azt is meglátjuk mindjárt.

Esküdt úr azt hitte, hogy már átestek az ebéden; s igen őszintén kérte Boriskát, hogy csak egy kis fekete kávét készítsen az ő és szolgabiró úr számára.

Boriska kiment szótlanul, Sárvölgyi úr maga vevé elő a kávéfőzőt; ezt nem bízta soha másra s ott spirituslángnál megfőzte a kávét, míg Boris visszatért.

Szolgabiró úr épen azt álmodta, mintha az a plafondról lelóggó ember odafordulna hozzá, s azt mondaná «tessék ez a csésze kávé». S ugyan jól esett a szívének, mikor felriadván a pamlagról, nem a csillár helyén, hanem a széken látta őt maga előtt ülni: «tessék ez a csésze kávé».

Szolgabiró úr sietett hozzá ülni, hogy az álmot kiverje szeméből, az esküdt is töltött magának.

Ime ekkor lép be Borcsa asszony egy tál turós galuskával.

A világ minden regényírója rajong a maga nemzeti eledelei mellett; miért ne mondanók ki mi is, őszintén, minden hypocrisis nélkül; bárha ellenfeleink programmjaiba ütközünk is vele, hogy van egy kérdés, melyben minden honához és historiai hagyományaihoz hű magyar egyetért, legyen az bár történeti-conservativ, vagy demokrat-centralista; s e kérdés az, hogy a turós galuskának mulhatatlan conditio sine qua nonja a zsíros tepertő; ellenben hagyományos szokásainkkal és a nemzeti közérzülettel összeütköző kisérlet azt különösen vajjal megbecsteleníteni.

Nem tagadható pedig, hogy a jelen esetben is nagy gravamenre adatott ok e kellék figyelembe nem vétele által.

Borcsa asszony a női harag legvégső stadiumának vészjelenségével arczán, közelíte esküdt úrhoz; – mosolygott és nyájas volt.

Az a legrettenetesebb látvány, mikor egy delnő, kezében egy tál túrós metélttel, mosolyog és nyájaskodik, míg az ellenfél jól tudja, hogy csak egy hajszál választja el attól a katasztrófától, hogy most mindjárt az egész tál galuska a fejéhez repüljön.

– Tessék, kérem alássan.

Esküdt úr hátán a hideg veríték folyott végig.

– De már ebből csak tetszeni fog? – Galuska!

– Látom, lelkem, hogy galuska; – mondogatá esküdt úr, azt nézvén, hogy merre lesz tágabb a világ? – de nekem semmiféle nemzetségem sem lakozott túrós galuskával – a fekete kávé után.

A katasztrófa még nem ütött. Esküdt úr a szemét is behúnyta már, várván az elkerülhetetlent; hanem a zivatar, csudára, elvonult feje felől.

Volt még tárgy, mely a mennyköveket magához vonta.

A szolgabiró visszaült már az asztalhoz, s még ő most rakta a czukrot kávéjába; ennek még nem lehet az a kifogása.

– Tessék, kérem alássan…

A szolgabirónak a haja szálai álltak fel e borzasztó tekintettől. Látta, hogy az a kegyetlen sárkánya az apokalypsisnek mindjárt őt magát eszi meg, ha társai bűneért ő maga agyon nem eszi magát a túrós étekből. Az pedig teljes lehetetlen. A pallossal, vagy a máglyával szemben sem lehet egy falatot elfogadni.

– Bocsánat, ezer bocsánat, tisztelt asszonyság, hebegé; – székével odább huzódozva a fenyegető rémtől; – de én annyira nem jól érzem magamat, hogy nem vagyok képes ebédelni.

Ekkor aztán kitört a zivatar.

Letette Borcsa asszony a galuskás tálat az asztal szélére, két csipőjére nyomta a két kezét s ilyen kifakadásban tört ki:

– Nem bizony, lélekáldotta! Nem tudnak mi nálunk ebédelni, mert jól tartotta magukat odaát – a czigányleány.

A forró kávé mindkét vendégférfiúnak a torkán akadt e szóra. Esküdt úrnak a nagy nevetéstől, szolgabiró úrnak a még nagyobb rémülettől.

Ez az asszony csakugyan szörnyű boszút állt!

A jámbor szolgabiró olyannak érzé magát, mint a kit megvertek az iskolában s attól fél, hogy még majd meg is tudják odahaza.

Szerencséjére a pandurkáplár jött azzal a hírrel, hogy a szentségtelen képek levakarása végrehajtatott, s a kocsik előálltak. Ő is kikapta azonban már odakinn a magáét, mert a konyhában kérdezősködvén az urak után, Borcsa asszony keményen lehordá, hogy menjen a mélységes poklokra: hisz kend is olyan borszagú! kendet is leitatta odaát a czigányleány!

– Az a czigányleány!

Szolgabiró úr soha olyan könnyű szívvel nem ült szekérre, mint most, hogy ettől a háztól, ettől a lankadombi elátkozott teleptől megszabadulhatott.

Csak mikor már jó messze kinn poroltak az országúton, szólítá meg utitársát:

– Hát urambátyám, az a nagyságos asszony csakugyan czigányleány volt?

– A biz a volt, uramöcsém!

– Hát miért nem mondta ezt nékem, urambátyám?

– Hát nem kérdezte tőlem, uramöcsém.

– Ezért feküdt hanyatt nevetni, urambátyám?

– Ezért hát, uramöcsém.

Szolgabiró úr nagyot fohászkodott.

– Csak legalább a feleségemnek meg ne mondja aztán, urambátyám, hogy a czigányleány megcsókolt.