Még akkoriban a Tisza-szabályozás a pium desideriumok közt sem létezett; azt a rónát, hol most Lankadomb körül burgundi répát kapálnak négy lapátú vonógéppel, akkor még beláthatlan mocsár fedte; mely épen csak a Topándy kertje alatt végződött, melytől széles vizárok választá el; ugyanaz a vízárok keskenyen, kanyarogva bement a nagy nádrengetegbe; s száraz nyáron valami érformát képezett, melyen át a Tiszába folyott le a mocsár vize. Mikor esős, áradásos idő volt: akkor meg természetesen a Tiszából folyott vissza a patak ugyanazon az úton fölfelé.
Az egész mocsár egy területben a szomszéd lankaságokkal együtt képezhetett tíz, tizenkét négyszög mérföldet. Itt erős fagyok után nádat szoktak vágni; nagy hajtóvadászatok alkalmával tömérdek rókát és farkast fölvertek, s az egész környék vadásza leshette a szélében a szárcsát napestig, s ha tetszett neki, járhatott keresztül-kasul egy szál lélekvesztőn s irthatta az éktelen sok vízi szárnyast; senki sem szólt bele a dolgába.
Topándynak valamelyik őse tőzeget is engedett vágatni az ingoványban, hanem a mostani úr betiltotta ezt a nemét a nemzetgazdászati iparnak, mert egészen elundokította a helyet; a régi vágások gödrei megteltek posványnyal; úgy hogy sem embernek, sem állatnak nem lehetett feléje közelíteni világos életveszedelem nélkül.
Pedig még jó szemmel ki lehet venni a kastély tornáczáról azt a roppant szénakazlat, a mit tán tíz, vagy tizenkét év előtt a mocsár közepén összehordtak; akkor épen száraz nyár volt, a mocsár dombosain kaszáltak; rá azután lágy tél következett, nem lehetett se szekérrel, se szánnal hozzáférni; a széna ott veszett, azóta bizonyosan összefülledt, nem volt érdemes többé érte fáradni: ott hagyták; meg is barnult már egészen, s a tetejét belepte a moh, meg a fű.
Topándy gyakran mondá ismerős vadászczimboráinak, kik a távoleső mocsári szénakazlat észrevették:
– Lássátok, abban a kazalban lakni kell valakinek. Sokszor látom esténkint, hogy a kazalból füst jön ki. S az ott jó hely lehet. Az eső nem ver be; télen meleget, nyáron hüssöt tart. Magam is ellaknám benne.
Czimborái vállalkoztak rá egyszer-másszor, hogy vadászva elmennek odáig; de mindannyiszor megjárták, mert a kazal környéke úgy el volt már zsombékosodva, hogy csónakkal épen nem lehetett neki menni, a ki pedig a zsombékokra bízta magát, olyan életveszélyes helyekre jutott, hogy társai alig bírták kötéllel kihúzgálni a dágványból.
Utoljára aztán megnyugodtak benne, hogy biz itt a kastély láttávolában rendes tanyát ütött a farkasok és vidrák között egy embertől született fenevad; de a kit kár volna háborgatni, miután ő sem bánt soha senkit.
A gyanús kazal tájékát tehát a legvállalkozóbb vadászok fényes nappal sem kerülgették, ki lehet az a merész, a ki azt éjszaka meri fölkeresni?
Mikor a holdvilág esőt jósló udvara közepéből ezüst ködfényt áraszt a mocsárvidékre, még elriasztóbbá téve a táj arczát, mikor a mocsár kigőzölgése lomha köddé nehezül a lapályra; mikor az ingovány őslakói, miknek nappal van az alvó idő, éjszaka az ébrenlét, az ungok, békák milliói kiáltása fölzendül, hirdetve, hogy itt a sár, és a büzhödt lég az úr; mikor a bölömbika huhogva felelget nádi fészkéről egymásnak; mikor a hímfarkas társait híja üvöltve s mikor egyszerre valami kisértet arczú felhő huzódik el a hold előtt s valamit suttog neki, a mitől megborzad az egész természet, a nádason zizegve csap végiga szél, s egy perczre elhallgat minden, halotti csend lesz, még ijesztőbb, mint az éj minden rémhangja együtt: kinek a léptei hangzanak akkor a mocsár sömlyékében?
Egy lovas halad a holdvilágnál egyesegyedül.
A paripa csülökig dagaszt a süppedékben, mely semmi útat nem mutat: a nyomot, mi utána marad, egyszerre átfutja az iszap; – a mi előtte útat jelöl, semmi egyéb, mint a ketté tört nádszálak: jelei a korábbi ittjárásnak.
Az okos mén figyelmesen vigyáz a jelekre, néhol széttágult orrczimpákkal szaglász, hogy dúvad törte csapások tévútra ne vezessék; majd olyan helyekre akad, a hol megszünik a nádas, helyette a tőzegföld növényzete állja el az útat, összekuszált fűnyüggel, gazfolyondárokkal belepve az ösvényt a megtérő előtt, mit holdújságnál eltávoztakor hagyott maga után. A paripa éles szeme segít ilyen helyen. Ügyesen tudja kiválogatni a helyet, a hol még szilárd a föld; néhol egyik zsombékról a másikra ugrik. A hely, a mit átszökött, zöld fűvel van benőve, közben sárga virágok is vannak; hanem az okos állat tudja, érzi, tán tapasztalta is, hogy az ott csalóka mélység; a tőzegvágás helye, melyet megtöltött az iszap, s a vízi-moh zöld pázsittal vont be: a rálépőt elnyeli a hinár. – Aztán üget ismét tovább, kanyarogva, kerülgetve a veszélyes örvényen.
Egy lovas halad a holdvilágnál egyes-egyedül.
Hát a lovas?
Az pedig alszik!
Alszik a ló hátán, akkor, midőn az egy elátkozott helyen jár vele keresztül-kasul; a hol jobbról is sír, balról is sír, alant a pokol, körül a kiterített éjszaka. A lovas alszik, feje és dereka lóg előre-hátra, dühöng, bólingat; néha fel-felkapja fejét, mint kocsin utazók szokták, mikor nagyot zökken a szekér, s aztán megint szundikál tovább; és az alatt mintha hozzá volna nőve paripájához, oly bizton ül a nyeregben.
Csak a fejével alszik; keze, lába ébren van: két lába a kengyelben, egyik kezében a kantár, másikban a felvont kétcsövű puska.
A holdfénynél sötét arcza még sötétebbé válik; hosszú csigás göndör haja, mélyen szemére nyomott kalapja alól köröskörül ziláltan csüng alá, fekete szakálla, bajusza, erős sasorra, rávallanak czigány eredetére. Öltönye kopottas kék dolmány általvető zsinórokkal, a mik össze-vissza vannak gombolva rendetlenül, azon felül egy darabja van átkötve valami szétszakadt báránybőr bundának, melynek hiányzó darabja «valahol» fennakadhatott.
A lovas jóizűen alszik; bizonyosan olyan helyen járt, s olyan sietős utakon, a hol nem volt idő és tanács az alvásra; most aztán, hogy «itthon» érzi magát: a hová nem kisérheti senki, bizton hajtja le fejét – lova nyakára.
S a ló is tudni látszik, hogy gazdája most alszik, mert egyszer se rázkódik meg, hogy a tömérdek maró, szívó bogarat elhajtsa magáról, a mik bőrét meglepték, tudja, hogy azzal fölébresztené gazdáját: pedig most erre nincs szükség.
A mint egy törpe, mocsári füzesen keresztül törtet a paripa, a fűzerdő sötétjében apró tánczoló lángocskák jönnek eléje, egész csapattal; mik fűről-fűre, fáról-fára ugrálnak, levegőben himbálják magukat, mintha láthatatlan mécsek lángjai volnának, nagyokat szöknek, egymásba olvadnak, megint szétválnak s külön tánczolnak; lángjuk nem vet semmi fényt a sötétben, csak rémképe az a lángnak. Bolygófény az, korhadt testek villógőze.
A paripa mégis csak meghorkan e libegő éjjeli lángok láttára; pedig bizonyosan sokszor találkozhatott velük, mikor ezen keresztüljárt; ismeri már szokásukat: hogy leskelődnek az élő állatra, hogy futnak utána, ha előlök szalad, hogy repkedik körül, hogy libegnek mellette folyvást, hogy ugrálnak át feje fölött, hogy iparkodnak félrevezetni az ismert útról.
Ott repkednek már ló és lovas feje körül, mintha égő éji lepkék volnának, egy rászállt a lovas kalapjára s együtt libeg vele, a mint a fejével bólogat.
A paripa tüszkölve fujt a bolygó lángok felé, mire azok szétrepültek előle. Hanem a tüszkölésre a lovas is fölébredt. Szétnézett a fényes manókisérők közt, egy épen a kalapja karimáján libegett akkor, mikor hozzá kapott, nagyot libbent, s a kezére szállt. A lovas sarkantyúba kapta paripáját, hogy hamarább kijussanak innen az ingerkedő koboldok közül. Azok csoportostul repültek utána.
Egy kanyarulatnál a temetői rémfény-csapat kétfelé szakadt; nagyobb része a légáramlással eltért, hanem nehány vigyázó őrszem megmaradt állhatatosan a lovas körül, s majd előtte, majd utána repkedett.
A lovas meghúzta a kantárszárat s halkan léptetve, elkezdte csendesen számlálni a körülte repkedő rémfényeket.
«Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. – Már a hetedik is itt van? – Pedig még csak tegnap jött a többihez.»
A fűzesből kiérve, hideg szellő csapott végig a síkon: az elől minden rémfény visszafutott sötétbe, s tánczolta a kisértet tánczát tovább.
Ki tudja, minő mulatság ez nekik.
A lovas aludt tovább.
A rejtélyes kazal olyan közel volt már, hogy egyenesen neki lehetett menni. A paripa nem tette azt, hanem félkörben megkerülte a tért, míg egyszer egy kerek tó elé ért, mely a kazaltól elválasztá. Itt a tóparton megállt s fejét elkezdte felhányni, hogy a lovast csendesen fölébreszsze álmából.
Az feltekintett; leszállt a kengyelből, leszedte lováról a nyerget és kantárt, s azzal ráütött tenyerével a hátára.
A paripa erre belegázolt a tóba, mely egyszerre nyakáig ért, s átúszott a túlsó partig.
Miért nem ment a száraz felől? Miért épen a vizen keresztül?
A lovag azalatt leguggolt a rekettye közé, térdére fektette puskáját, megnézte, rajt vannak-e a kovák a sárkányokon, nem hullott-e ki a por a serpenyőből, s nesztelenül meghúzta magát, a távozó paripa után tekintve.
A paripa előre volt küldve – kémlelőnek.
A mint a partra kiért; farkát magához húzta, sörényét felborzolta, füleit hegyesen fölmereszté; szemei villogtak, orrlyukai kitágultak: lassan, óvakodva lépegetett előre, hogy zajt ne üssön, fejét lesunyta a földig, mint a szimatoló vadászeb s meg-megállt hallgatózni.
A kazal déli oldalában, mely a falutól el volt fordulva, ott volt a kazalba vágott üreg bejárása: fűzvesszőből fonott ajtó takarta azt be, s az ismét sással volt úgy összetüzködve, hogy a kazal szinével egészen összhangzó legyen; még ha közelről nézné is valaki, ne gyaníthasson semmit.
A mint a paripa az ajtó közelébe ért, figyelmesen tekinte oda, sörénye a homlokára vágódott, mint mikor haragos ember homlokát leránczolja; inyét felhúzta fogairól, mintha harapni készülne: a vesszőajtó alján nyilás volt, azon betörtek.
A paripa azt is tudta már, hogy ki a betörő? érezte szagáról. Nőstény farkas telepedett le oda távollétök alatt s ott meg is kölykezett, most szoptat bizonyosan, mert különben ő is észrevette volna a ló közeledtét. A farkaskölykek nyifogása hangzik a kazalból.
A paripa megfogta fogaival a sövényajtót s hirtelen kiszakította azt helyéből.
Azzal hátratoppant a mén, mind a négy lábát előre feszítve, fejét magasra felemelve, sörénye repkedett jobbra-balra, mintha a szél lebegtetné.
A kazal odújából pedig előkúszott az ellenség: a sovány, kiéhezett csikasz. Először bámulva mereszté szemeit, mik zöld fényben villogtak, az álmát zavaróra; s tanakodni látszott magában, vajjon édes álmainak folytatása-e ez? a kész pecsenye, mely helyébe jön a véginségre jutott hét gyermek anyjának; kettő-három most is lelóggó tőgyén csüngött s engedte anyjától hurczoltatni magát. A vén ordas csak nagyokat ásított, embernél nevetésnek mondanák az ilyen hangot, melyben a káröröm nyilatkozik s csendesen veregette lompos farkával sovány horpaszait.
A mén látta, hogy ellensége nem siet a támadásra. Akkor aztán ő ment hozzá közelebb, fejét lehajtá a földre, úgy lépegetett csendesen előre, odaszagolva ellenfeléhez, s vakmerően farkas-szemet nézve vele: mikor aztán az ordas már épen azon volt, hogy a nyakára ugorjék, akkor hirtelen megfordult, s úgy rugta fel az állkapczáját a farkasnak, hogy annak az agyara kitörött bele.
Most aztán hörgő üvöltéssel rohant a dühödt fenevad a paripára; az a második rohamnál úgy rugta fel mind a két hátulsó lábával, hogy a toportyán bukfenczet vetett a levegőben. Ez még dühösebbé tette; fogait csattogtatva, véres tajtékot túró szájjal szökött harmadszor is a ménnek, ezuttal aztán olyan oldalrugást kapott, hogy az éles patkó hosszú sebet hasított a szügyén, s ez nem volt még elég; a paripa, még a földről fel sem szedte magát, még egyet rugott rajta, s azzal egyik első lábát összezúzta.
A farkas ezzel feladta a harczot.
Meggyalázva, foga, lába törötten elbaktatott a csatatérről s nem sokára a kazal tetején jelent meg. A gyáva! A győztes ellenség elől oda menekült, a hova az nem követheté.
A paripa vihánczogva nyargalta körül a kazlat: le akarta csalni ellenfelét. Az csak ült a kazal tetején; tört lábát, hasított oldalát, agyara helyét nyalogatva.
Egyszerre megállt az állatok legbüszkébbike, a mén, kevélyebb tekintettel, mint a minőre ember képes. Mintha mondta volna: «nem jösz?»
Azzal hirtelen felkapott a fogával egyet a farkaskölykök közül, mik világtalan szemeikkel elé ténferegtek az odúból, anyjuk után nyivácskolva; megrázta azt kegyetlenül a levegőben s azzal lecsapta a földre, hogy annak egyszerre vége lett.
Az anyafarkas fájdalmas dühvel üvöltött a kazal tetején.
A mén újra felkapott egyet a kölykök közül s a levegőbe hajította.
Mikor a harmadikat is elfogta nyakánál fogva, az ordas elkeseredett dühvel ugrott le rá a kazal tetejéről s végső erejével oly szökést tett, hogy körmével elérte a paripa nyakát, de zúzott lába nem fogott már, odarogyott le alája; a diadalmas ellenfél aztán ott agyontaposta elébb a vénet, azután a kölykeket mind.
Azzal büszkén fölnyerített, még egyszer hánykódva, ficzkándolva körülnyargalta a kazalt, s azután szép csendesen megint visszauszott oda, a hol gazdáját elhagyta.
– Nos: Fárao, nincs semmi baj? – szólt a lovas, megcsókolva lova fejét, mit az szinte viszonozni látszott.
A mén ismerős röhögéssel felelt a kérdésre s fejét odadörzsölte gazdája csipejéhez.
A lovas azzal csomóba kötött nyerget, kantárt, úgy kapott fel a ló hátára szőrén, szerszámtalanul, a paripa vigan kaptatott át vele a megjárt helyre, s a kazal odúja előtt megállt, ott gazdája leszökött a hátáról; a paripa aztán hanyatt vágta magát s meghengergőzött a fűben, ihogva, röhögve, azután felugrott, megrázta a bőrét, s neki állt jó izűen legelészni a kövér süppedő fűben.
A czigányt meg sem lepték a megelőzött harcz véres tanujelei. Sokszor találhatott már ő a legelésző lova nyomában agyontiport farkast.
– E bizony jó lesz bundának. Úgy is elszakadt már a régi.
Itt valami jutott eszébe.
– Ez nőstény volt; akkor a himnek is itt kell lenni valahol – biztos helyen.
A kazal köröskörül volt véve farkas-vermekkel, kettős sorban, még pedig úgy, hogy a két külső közt maradt hézagnak megfelelt a belső farkas-verem; a mi a kettő közt véletlenül átjött, beleesett a harmadikba, az egész furfangos védmű felül be volt takarva vékony rőzsével és náddal, a mit időjártával belepett a moha, úgy hogy az embert is képes lett volna megcsalni.
Tehát ezért nem vágott a paripa egyenesen a kazalnak. Erődített vármű volt ez; s az a tó előtte, az volt egyedüli bejárata a várba: az volt a kapu.
A nőstényfarkas is bizonyosan a vizen keresztül jutott ide: a hímje nem volt oly okos; s megfogta magát egyik veremben.
A czigány mindjárt észrevette, hogy egy verem be van szakadva, s a mint letekintett a mélységbe, két villogó veres szem tudatá vele, hogy a kit keres, az itt van.
– No, itt jó helyen vagy pajtás; majd reggel eljövök érted; s elkérem a bőrödet, ha ideadod. Ha adod, adod, ha nem adod, veszem. Ez a rend a világon. Nekem nincs, neked van; nekem kell, neked nem. Egyikünknek meg kell dögleni a másikért; légy az te.
Még azután ráért, hogy a nőstényfarkasról hevenyében lerántsa a bőrt, mert ha meghűl, nehezebb a munka. A lefejtett bundát kifeszíté karókra s kitámasztá száradni a holdvilágra; a hullákat elhurczolta a kazal végeig s ott elásta; azután kicsiholt, tüzet rakott nádkévékből, elővette zsíros tarisznyájából hetednapos kenyerét, avas szalonnáját és evett.
A mint a lobogó tűz így odavilágított az arczába, semmivel sem volt az szelidebb annál a fenevadnál, a ki odúját az imént bitorolta.
Egy okos, bátor, ravasz és elszánt – állat arcza volt ez.
«Vagy te eszel meg engem, vagy én eszlek meg téged.» Ez a jelszó. «Neked van, nekem nincs, nekem kell, neked nem; – ha adod, adod, ha nem adod, elveszem.»
Minden harapásnál, a mit fényes fehér fogaival a kenyéren, szalonnán ejtett, ez látszott meg arczán, ezt mondták összecsattogó fogai, felfaló szemei.
Az a szalonna, kenyér: az bizonyosan került valamibe; ha nem is pénzbe.
Pénzbe? Hogy vásároljon a czigány pénzért? Hisz a mint azt a fényes tallért kioldaná iszákjából, mindjárt azt kérdenék tőle, hol vette? a mint egyet előmutatna azok közül a piros szemű bankók közül, mindjárt megfognák, megkötöznék: kit ölt meg érte?
Pedig tallér és bankjegy van elég.
Kiszedi bőrszeredásából marokkal s szétteríti maga körül a füvön.
Fényes ezüst, aranypénzek csillognak körülötte a tűz fényében. Elnézegeti azokat a furcsa jegyeket a császár bankóin, s úgy töprenkedik magában, hogy nem tudja kitalálni, valjon melyik mennyit érhet.
Azután összesöpri megint marokkal valamennyit egy halomra, csigahéjjal, nádmaggal, vegyest.
Bemegy a kazal odújába s kihúz a széna belsejéből egy nagy kormos rézfazekat. Az félig van már penészes, zöldrozsdás pénzneművel; – a többit is hozzáméri két tele marokkal. Azután megemeli az üstöt; mennyivel lett megint nehezebb?
Meg van elégedve a munkával.
A kincset újra eldugja a kazal mélyébe: maga sem tudja, mennyi lehet az?
És azután újra neki áll a hetednapos kenyérnek, az avas szalonnának, elfogyasztja az utolsó morzsáig. Tán itt már kész lakoma vár rá holnap. Vagy tán ahhoz van szokva, hogy csak minden harmadnap falatozzék?
S azután végig nyújtózik a gyepen; oda szólítja Fáraót.
– Gyere ide, legelészsz a fejem körül, hadd hallom, hogy ropogtatod a füvet.
És csendesen elalszik mellette; mint a kinek ágya a legpuhább s lelkiismerete a legnyugodtabb.
Eleinte minden vasárnap meghíttak nagyságos urambátyámhoz ebédre; később hivatlanul is eljártam hozzájuk. A mint az iskolából szabadultam, siettem oda.
Rá fogtam magamra, hogy a bátyámat látogatni járok.
Abban is találtam mentséget, hogy a művészetben szükséges előmenetelt tennem, s az minden esetre igen czélszerű beosztása az időnek és nagyon jó előcsarnoka a művészetnek, ha én délután öt órától nyolczig Melanie zongorázása mellett keringő és franczia-négyes dallamokat hegedülök, a mihez aztán a társaság többi része tánczol.
Mert Bálnokházyéknál majd mindennap volt társaság. Igen változékony arczú társaság, alig tartottam meg emlékemben, kik és mik voltak? Jó kedvű fiatal emberek és hölgyek, a kik szerettek mulatni.
Ott mindennap táncz volt.
Néha aztán még az a szerencse is kijutott részemre, hogy valaki felváltotta Melaniet a zongoránál, s akkor aztán neki is lehetett egyet tánczolni – velem.
Soha sem láttam szebben tánczolni, mint ő tudott. Csak úgy libegett a föld felett, s a walzert annyi kellemmel tudta lejteni, a hogy sem előtte, sem utána senki. Nekem ez volt a kedvencz tánczom. Ekkor kizárólagosan én voltam mellette, még csak nem is tekinthettünk máshova, mint egymás szemébe. A franczia négyest nem szerettem annyira; ott minduntalan másnak meg másnak nyujtja az ember kezét, tánczosnét cserél, s mi közöm nekem ezekhez a többi kisasszonyokhoz.
Azt hittem, Melanie húgom szintén nagyon örül annak, a minek én örülök?
Ha pedig, nagy ritkaságból, egy-egy nap nem volt semmi társaság az udvari tanácsoséknál; azért mégis táncznak kellett lenni. Két tánczosné, két tánczos mindig kitelt a háztól. A szép udvari tanácsosné, és Fräulein Matild, a nevelőnő; azután meg Loránd és Gyáli Pepi.
Ez a Gyáli Pepi bécsi udvari ágens fia volt, kinek atyja igen jó barátja volt Bálnokházynak: anyja valaha a bécsi operaszinháznál volt ballettánczosné; a mit én csak később tudtam meg.
Ez a Pepi igen szép fiú volt «en miniature», a bátyámmal járt egy osztályba, első évi jogász volt, hanem azért nálamnál nem volt magasabb. Minden arczvonása finom és gyermeteg, szája picziny, mint egy kis leányé; – soha életemben ennél a szép szájnál mosdatlanabb rágalmazóval nem találkoztam.
Mennyire irigyeltem én e kicsiny ember ügyes társalgását, merész élczeit, szabad taglejtését, azt az otthoniasságot, azt az elbizakodást, a mivel nők körül tudott forgolódni; én csupa szeglet voltam, az csupa kigyóvonal, akármihez nyult, az ügyesen volt téve, akárhol állt meg: az plastikai szépség volt.
Éreztem magamban, hogy ilyennek kell lenni az embernek az életben, hogy boldog legyen.
Csak azt nem szerettem benne, hogy Melanienek is bókokat mondott. Ezt már elhagyhatta volna.
Hiszen vehette észre, hogy én hányadán vagyok vele?
Szokása volt neki, hogy a franczia négyesben, mikor a solot tánczoló férfias rész az otthon hagyott nőnemű társhoz visszakerül, ő megelőzzön engem s a körfordulót Melanievel ő tegye meg. Ezt ő igen jó tréfának tartotta, s én egy párszor elnéztem neki. Hanem egyszer, mikor ugyanezt akarta tenni, megfogtam a karját, s ellódítottam onnan; én csak syntaxista voltam, ő pedig első évi jogász, hanem azért mégis ellódítottam.
Ezzel a hős tettemmel nemcsak magam, de Melanie húgom is meg volt elégedve. Ez este egész kilencz óráig tánczoltunk; én mindig Melanievel, Loránd mindig az anyjával.
Mikor a társaság eloszlott, még lementünk együtt Loránd szobájába a földszintre, Pepi is velünk jött.
Azt gondoltam, hogy itt most verekedést kezd velem. Megverem.
Nem azt tette, hanem kinevetett.
– Képzeld, – szólt végig vetve magát Loránd ágyán; – ez a fiú féltékeny rám!
Bátyám is nevetett.
Nevetni való is az: egy gyerek, a ki féltékeny egy másik gyerek miatt.
Én pedig nemcsak féltékeny voltam, hanem egyuttal lovagias is. Úgy hiszem, olvastam már valami regényben, hogy hasonló gúnyolódásokra így szokás felelni:
– Uram, megtiltom önnek azon hölgy nevét gúnyolódva szájára venni.
Ezen aztán még nagyobbat nevettek.
– Úgy segéljen, kedves fiú ez a Dezső, – szólt Pepi. – Meglásd Loránd, ezzel még sok bajod fog lenni. Ha ez pipázni megtanul, egész Othello lesz belőle.
Ez a czélzás elevenre talált. Én még nem élveztem azt a nemes ambroziát, melytől egész emberré lesz az ember; tudják azt igen sokan, hogy a pipaszár az, mi a gyermekkor és férfikor között az elválasztó vonal. A ki már azt az agyarába foghatta, az férfi. E miatt már engemet sokat csúfoltak.
Purifikálnom kellett magamat.
A bátyám asztalán állt a dohányos doboz, tele török dohánynyal; én minden válasz helyett odamentem, megtöltöttem egy csibukot, meggyújtottam s elkezdtem azt szini.
– No, no, gyerek, az erős lesz! – gúnyolódék Pepi; – vedd el tőle Loránd, nézd, hogy halaványul; most mindjárt elszédül tőle.
Én pedig csak azért is szíttam, a füst elkábított, leette nyelvemről a bőrt, de azért ki nem adtam fogam közül a csibukot, míg fenékig ki nem égett a dohány.
Ez volt első és utolsó dohányzásom.
– Legalább igyál rá egy pohár vizet, – mondá Loránd.
– Nem kell.
– Eredj hát haza, mert sötét lesz.
– Nem félek az utczán.
Pedig úgy éreztem magamat, mint a ki egy kissé részeg.
– Van-e még étvágyad? – kérdezé Pepi csufondárosan.
– Épen elég arra, hogy egy ilyen mézeskalács-huszárt, mint te vagy, megegyem.
Loránd féktelenül felkaczagott erre a szavamra.
– Mézeskalács-huszár! Ettől ugyan kikaptad.
Én egészen fölmelegedtem arra a büszkeségre, hogy a bátyámat meg tudtam nevettetni.
Pepi pedig ellenkezőleg, – most már komoly lett.
– Ejh, öreg! (Mikor komolyan szólt hozzám, akkor az volt a czímem, hogy «öreg», máskor «gyerek»). Sohase félj «te» én tőlem: ha még Loránd volna rám féltékeny! Nekünk az kell, a mi kész. Nem a te kis leányodnak udvarlunk mi, hanem az anyjának. Ha a vén parókás udvari tanácsos, festett bajuszával nem féltékeny ránk, te ne légy az.
Én azt vártam, hogy e gyalázatos rágalomért Loránd legalább is arra a szép szájára fog ütni.
A helyett Loránd csak úgy féldörmögve mondá neki:
– Ugyan! A gyerek előtt…
Pepi nem hagyta magát rendre utasíttatni.
– Bizony Dezső pajtás; neked is azt mondom én, hogy sokkal háladatosabb szereped lesz Melanie körül, ha majd elébb férjhez megy valakihez máshoz.
Most már aztán igazán hazamentem.
Egészen idegen volt ez a cynismus az én lelkem előtt.
Nemcsak a gyomrom, de az egész lelkem föl volt háborodva.
Hogy tudtam volna annak a gondolatnak végtelen sulyát megmérni, hogy Loránd egy nőnek udvaroljon, a kinek férje van? Ezt nem láthatta abban a körben, a hol mi nevelkedtünk, soha. Egész városunkban, mint százados botrányt emlegettek hasonló esetet talán, csak titokban suttogva felőle, hogy szűz lelkek meg ne hallják; – nem is maradhatott volna az meg utczáinkon, se a férfi, se a nő; hiszen senki sem szólt volna többé hozzájuk.
És Loránd olyan zavarba jött, mikor ezt szemébe mondták előttem! Nem tiltakozott, nem haragudott érte. Oh be végtelenül fájt nekem ez a gondolat!
Nagy szédelegve haza találtam. Az utczaajtó már zárva volt; a pékbolt ajtajára kellett kerülnöm. Lassan akartam benyitni, hogy a csengetyű el ne árulja jöttömet, de Fromm papa az ajtóban várt.
Nagyon haragos volt. Elállta utamat.
– Discipulus negligens! Tudod-e, hogy quota hora? Decem! Mindennap kilencz óra utánig kinn csavarogni, hoc non pergit. – Scio, scio, hogy mit akarsz mondani. A consoliáriuséknál voltál. Az nekem unum et idem. Nekem itthon tartozol lenni és leczkédet tanulni. A «másik asinus» már dél óta büfflál odabenn, annyi a leczkéje, te meg még bele sem néztél; még nagyobb asinus akarsz lenni, mint az? Most semel propter semper megmondom, hogy a camevalnak finis! Nekem tánczolni többet ne járj; mert ha még egyszer kimaradsz, majd ego tibi musicabo! Most pergas. Dixi!
Az öreg Márton e megérdemlett leczkézés alatt helybenhagyólag mozgatta előre-hátra a bóbitáját, s azután a gyertyával utánam jött, hogy a sötét folyosón a szobám ajtajáig világítson, s utánam énekelte ezt a tréfás verset:
S még utánam kiáltott: «prosit, Herr Vicekspan!»
Nem volt kedvem haragudni rá. Sokkal nyomorultabbnak éreztem magamat, minthogy ma valakivel összeveszszek.
Henrik csakugyan ott büfflált az asztal mellett s hogy régóta tehette, bizonyítá a csonkig leégett gyertya.
– Servus Dezső, monda jószívűleg. Ugyan későn jösz, pedig iszonyú sok «labor» vár holnapra.
Én már elvégeztem a magamét; aztán, hogy nem jöttél, azt gondoltam, majd el fogsz késni a tanulással, s az írásbeli labort megírtam helyetted. Nézd át, hogy jól van-e?
Meg voltam alázva.
Az a nehéz fejü fiú, a kire én oly magas lóról szoktam lenézni, a kinek játszva készítém el munkáját, melyen ő fejtörve nem bírt végig hatolni, most helyettem végzi azt el, a mit én elmulasztottam. Mi lett belőlem?
– Pedig valami kevés meglepetéssel is vártalak; szólt Henrik, fiókjából valamit kivéve, a mit előttem elrejtett a markába. Nos, találd ki, mi ez?
– Bánom is én, akármi.
Nagyon rossz kedvem volt, fejem az ágynak húzott.
– Már ugyan hogy ne bánnád? Fanny írt hazulról levelet. Neked is írt benne magyarul, édes anyádról ír benne.
E szóra egyszerre magamhoz tértem kábulatomból.
– Mutasd. Add ide; hadd olvasam.
– No, úgy-e, hogy mégis csak örülsz neki.
Én elragadtam tőle a levelet.
Elől szüleinek írt Fanny németül, a levél tulsó lapján nekem magyarul. Már olyan előmenetelt tett.
Azt írta, hogy sokat emlegetnek otthon és én olyan rossz vagyok, hogy nem írok anyámnak levelet, pedig ő most is beteg, s csak az az egy öröme, hogy rólam beszélhet. Valahányszor Fannynak szülői, testvére levelet írnak, ő azt szokta tenni, hogy néhány sort beleír a felbontott levélbe az én nevemben s azt odaviszi a kedves jó mamának s elolvassa neki, mintha én írtam volna; hogy örülnek neki! Nem ismerik még német írásomat, könnyen elhiszik, hogy az enyim. De legyek már egyszer olyan jó, hogy irjak magam is, mert majd egyszer rájönnek a kegyes csalásra, s mind a kettőnkre megharagusznak érte.
Oh! majd a szívem szakadt meg!
Leborultam az elolvasott levélre és zokogtam keservesen, mint még soha életemben.
Oh én, kedves, egyetlen anyám! te szent, te martyr! ki annyit szenvedsz, annyit sírsz, annyit aggódol miattam; míg én olyan helyeken járok, a hol a nőket, az anyákat kigúnyolják! Megbocsátasz-e valaha nekem?
Hogy kisírhattam magamat, egészen megkönnyebbült a fejem. Henrik fölemelt a földről, mert ott feküdtem a földön.
– Add nekem ezt a levelet! – rebegém és megcsókoltam érte, mikor ideadta.
Sok nagy historiai okmányt széttépett azóta az idő: de ez a levél még most is meg van nálam.
– Most már nem fekszem le. Fenmaradok reggelig és elvégzem, a mit elmulasztottam. Köszönöm, a mit helyettem írtál; de nem fogadom el, majd megírom magam. Megtanulok mindent, a miben elmaradtam.
– Jó volna, Dezső pajtás, de látod, a gyertyánk leégett; nagymama pedig már alszik, nem kérhetünk tőle másik szálat. Hanem tudod mit, ha csakugyan fenn akarsz maradni, eredj le a műhelybe, ott egész éjjel dolgoznak, mert holnap szombat van; vidd oda a tintát, papirost, könyvet; ott írhatsz és tanulhatsz.
Úgy tettem. Kimentem az udvarra; a kútnál megmostam a fejemet; azután fogtam könyvemet, írásomat, lementem a pékműhelybe: megkértem Mártont, hogy engedjen ott a lámpánál írnom és tanulnom. Márton egész éjjel bosszantott gúnyos ötleteivel, a péklegények taszigáltak, el-elhajtottak a helyemből; dalolták a «dagasztószék» nótáját és egyéb utczavágó dalokat s én ennyi bosszantás, taszigálás és nótálás mellett reggelig írtam és tanultam. El is készültem mindennel.
Ez az éj, nagyon jól tudom, egyik forduló pontja volt életemnek.
Két nap mulva vasárnap volt; Pepivel találkoztam az utczán.
– No öreg. Eljösz ma a kis Melaniehoz? Nagy tánczpróba lesz.
– Nem mehetek. Sok tanulni valóm van.
Pepi nagyot nevetett. «Jól van, öreg.»
Nevetése még csak nem is fájt.
– De hát azután, ha megtanultad az egész világot, csak eljösz?
– Nem. Mert akkor meg anyámnak írok levelet.
Valami jó szelleme megsúghatta ennek az embernek, hogy e szónál el ne nevesse magát, mert olyan pofoncsapást még nem anticipáltak neki jövendő bűneiért, mint a milyet én szántam neki, azért, hogy én csak syntaxista voltam, ő pedig első évi jogász.
Egy este Loránd jött el hozzám, s egy csomag apró betűs írást tett elém, e szókkal:
– Ezt itt másold le holnap reggelig szép tisztán, az eredetit ne mutasd senkinek, s ha készen vagy vele, a másolattal együtt zárd el ládába, míg érte jövök.
Rögtön neki ültem s fel sem keltem mellőle, míg le nem írtam. Lehetett egy sűrűn írott ív.
Másnap reggel eljött érte Loránd, átolvasta, azt mondta: jól van, s adott két huszast.
– Mit akarsz?
– Csak vedd el: mondta ő. Nem én adom, valaki más; nem is ajándék, hanem szerződött díj. Tisztességes munkáért tisztességes fizetés. Minden ívért, a mit lemásolsz, kapsz két huszast. Nem csak magad teszed: sokan benne vannak iskolatársaid közül.
Most már örültem a két huszasnak.
A milyen nyomasztó volt rám nézve mindig, ha valaki ajándékot akart adni, az erre egyedül jogosult szülőimet kivéve, ép oly jól esett az első keresmény birtoka.
Az a tudat, hogy képes vagyok már valamit megérdemleni, hogy van már olyan gyümölcs az élet fáján, a mit én elérek és magam leszakíthatok.
Elfogadtam a munkát és ajánlatot.
Azontúl Loránd minden másodnap este hét órakor pontban eljött hozzám, átadta a lemásolandó iratot, melyben saját kéziratára ismertem, s másnap reggel eljött a másolatért.
Éjszaka írtam, mikor már Henrik aludt; de ha ébren lett volna is, nem tudhatta volna meg, mit irok? mert magyarul volt.
S mik voltak e titokban írt, rejtve szaporított iratok?
Az országgyűlési napló.
1836 volt az év. Az országgyűlésen tartott beszédeket még akkor nem lehetett nyomtatásban olvasni: előleges censura volt s az egy pár tengődő hazai hirlap Zummalacarregni viselt dolgaival táplálta olvasó közönségét.
A közönség aztán segített magán.
Minthogy még a gyorsirászat nem volt nálunk ismeretes, négy-öt gyorskezű fiatal ember elfoglalt egy padot az országgyűlési karzaton, s akkori műszó szerint «rápiálta» a hallott beszédeket. Gyűlés végével összetették ragadományaikat; az egyikben megvolt az, a mi a másikból kimaradt: így kiegészítették a beszédeket; akkor maguk leírták azt négyszer, azután mindegyik külön gondoskodott róla, hogy saját példányát leírassa még negyvenszer. Az ilyen írott országgyűlési naplókat az akkor összegyűlt honatyák tartották – s tán még most is tartogatják.
A mai kor embere, a ki a boldog múlt idők után sóhajtoz, nem fogja azt érteni, minő veszélyes vállalat volt «nemesi szabadságunk dicső korszakában» az a merénylete néhány ifjú embernek, hogy az országgyülési beszédeket kézirat alakban megismertette a közönséggel.
Rám újjáalakító hatásuk volt ez iratoknak.
Egészen új világ nyilt meg előttem; új fogalmak, új ösztönök támadtak bennem.
Annak a világnak, a mi előttem megnyílt, az volt a neve, hogy «haza».
Csodálatos azt hallgatni, hogy mit beszél a haza?
Eddig fogalmam sem volt felőle, most mindennap azzal töltöttem éjszakáimat: – a sorok, miket éjjelenkint leírtam, épen úgy lettek felírva azokra a fehér lapokra, a mik egy gyermek lelkében üresen vannak hagyva. S nemcsak magam voltam így.
Még most is mélyen emlékembe van vésve az a gerjesztő hatás, mely ez írott lapok által az akkori ifjúság szellemét átalakítá.
Az országgyűlési ifjúságot nem lehete tivornyákon látni, a helyett komoly arczokkal, komoly tárgyakról vitatkoztak s ez ragadt a nagyobbakról a kisebbekre; a lapdázó helyről elszoktunk, társulatokat alakítottunk, a hol parlamenti rend szerint vitattuk meg a nap eseményeit, írtunk verseket, azokat megbíráltuk, s törtünk pálczát az ingadozó hazafiak fölött; szavaltunk napvilág-nemlátta költeményeket, eljártunk éljenezni a fáklyás-zenékre s viseltünk gyászt kalapjaink mellett a többi fiatalsággal, mikor Kölcsey azt mondta, hogy ideje van a gyásznak.
Egy hónap múlva már nem álmodoztam arról, hogy valaha udvari tanácsos lesz belőlem; – s akkor nem is tudom, hogy fogom Melanie hugomat megközelíthetni?
Egyszer aztán az iskolai hatóságok rájöttek arra, hogy az országgyűlési szónoklatokat hol nyomtatják? Maga az iskolai fiatalság, a százkezű typographia.
A veszély messze el volt már harapózva; ime le a tizenkét éves gyermekig elszivárgott már az, a mi rendes útján nem folyhatott le; a gyermekek kezei pótolták a sajtót.
Nagy volt az ijedelem.
Néhányra az írásról ráismertek, azok között voltam én magam is.
Az iskolai törvényszék elé lettünk idézve.
Már én akkor annyira voltam, hogy meg sem tudtam ijedni. A nagyobbakat nagyobb dolgokkal ijesztik, s azok még sem hagyták el helyeiket; rosszabb én sem fogok lenni.
Mind azt gyermekészszel is képes voltam felfogni: ránk, kik egyszerűen lemásoltuk pénzért, a mit elénk adtak, nem nagy bűnhődés hárulhatott. Talán nem is értettük, mi lehet az előttünk fekvő iratokban? csak raktunk betűt betű után; de a veszély neheze azokat fenyegeté, kik ez iratokat elénk tették.
Huszonketten voltunk idézve a lyceum növendékei közül.
Azon a napon fegyveres katonaság zárta el a tanodákhoz vezető utczákat, mert az a híre járt, hogy az országgyűlési fiatalság ki akarja szabadítani, a kiket netalán el fognak itélni.
Ezen a napon nem is volt felolvasás. Csupán a vádlottak és a bírák voltak jelen az iskola-épületben.
Különös, hogy én még akkor sem féltem, mikor a pedellus őrizete alatt az iskolai törvényszék előszobájában kellett várakoznom. Pedig jól fel tudtam fogni, hogy mi fenyeget? Vagy engem, vagy Lorándot ki fognak tiltani az iskolából.
Ez eszme rettenetes volt előttem valaha.
Hallottam rémes történeteket iskolából kicsapott diákokról. Hogy húzták meg olyankor a repedt harangot, mely egyedül arra a czélra szolgált, hogy mikor azt kongatják, tudja meg az egész város, most egy kicsapott diákot kisérnek ki társai a városból, penitencziás énekszóval. Hogy lett azután abból teljes életére csavargó, peregrinus; kit semmi iskola be nem fogad, ki szülői házába visszatérni nem mer.
Most vállat vontam rá, ha eszembe jutott.
Máskor a legkisebb dorgálás levert, kétségbeejtett; most – el voltam szánva nem kérni kegyelmet.
Az előszobában várva, találkoztam egyenkint a tanárokkal, a mint a tanácsterembe szállingóztak. Illedelmesen üdvözöltem őket. Némelyik rám se nézett. Mikor Schmuck úr ment keresztül, az meglátott, nagy nyájasan odajött hozzám, megczirógatta az orczámat.
– Ej, ej no, kis fiam, hát te is ide jutottál. No ne félj semmit: csak én rám nézz mindig: én minden kitelhetőt el fogok érted követni; a hogy megigértem kedves nagymamádnak. Oh az áldott jó nagymama, ha tudná, hogy minő helyzetben vagy, hogy megsiratna. No, no, de ne sírj; ne félj semmit. Én úgy fogok veled bánni, mintha atyád volnék, csak én rám nézz mindig.
Szerettem, hogy elment. Bosszus voltam érte, hogy el akart érzékenyíteni. Nekem ma erősnek kell lenni.
A direktor is észrevett, a mint végig ment a szobán. Rám kiáltott nyers hangon:
– No, te híres hegedűs: aztán majd most megmutasd, hogy milyen czigány vagy?
Ez jobban esett.
Nem leszek czigány!
A vizsgálat megkezdődött; társaimat, kiket nagyobbrészt nem is ismertem; mert felsőbb osztályok hallgatói voltak, egyenkint szólongatták be a törvényterembe, s egyenkint eregették őket ismét vissza, de már akkor mindegyiket a pedellus vezette más szobába, nehogy a kinlevőknek elmondhassák, miket kérdeztek tőlük, s miket vallottak ők odabenn.
Nekem elég időm volt a kijövők arczait tanulmányoznom.
Mindenik szokatlanul fel volt hevülve s azt a benyomást hozta ki magával, a mit odabenn felvett.
Egyik daczos volt, másik csüggeteg. Némelyik keserűen nevetett; másik nem merte szemeit társaihoz felemelni. És valamennyin volt valami ideges izgatottság, a mi oly kirívóvá tette arczát a kinn ácsorgó fagyos képek között.
Hogy Lorándot nem láttam a vádlottak között, az nagyon megvigasztalt. A titkos iratok egyik fő indítóját nem ismerik.
Hanem azután, hogy engemet utoljára hagytak, arra a gondolatra hozott, hogy mégis nyomon vannak: a leírók egymás után vallottak, ki kitől kapta a lemásolandót? a láncz utolsó szeme én vagyok, s mögöttem áll azután Loránd.
Hanem a láncz itt ketté fog szakadni, s én utánam nem találnak rá Lorándra.
Erre az egyre voltam készen. – Végre, hosszú várakozás után, rám is került a sor.
Oly fásult voltam, mintha én már mind ezen egyszer keresztülestem volna.
Nem jutott eszembe sem anyám, sem nagyanyám, csak az az egy, hogy nekem Lorándot kell testemmel, lelkemmel fedeznem; s akkor úgy éreztem, hogy testem, lelkem kőből van. Tessék ráütni.
– Desiderius Áronffy! – szólt a direktor; mondsza, kinek az írása ez?
– Az enyim, – feleltem rá nyugodtan.
– No, azt szeretem, hogy mindjárt bevallottad, nem kellett még a kézirataiddal utánad bizonyítgatni, meghazudtolgatni, mint a többieknél. – Miért írtad ezt?
– Pénzért.
Egyik tanárbíró elnevette magát, a másik bosszúsan csapott öklével az asztalra; egy harmadik tollat faragott, Schmuck úr érdekes mosolylyal ült székében s kezét összetéve, a két hüvelykujjával malmot játszott.
– Nem látszottál érteni a kérdést, fiam: szólt a director nyers, száraz hangon. Nem azt akartam megtudni, hogy mennyiért írtad ezt a firkát? hanem, hogy mi oknál fogva.
– Jól értettem és úgy feleltem. Lemásolni való iratokat adtak elém, megfizettek érte; én elfogadtam az ajánlatot, mert tisztességes kereset volt.
– Nem tudtad, hogy ezek tilalmas iratok?
– Nem tudhattam, hogy azt leírni tiltott dolog, a mit a nádor és a király személynök jelenlétében az egész közönség hallatára elmondani szabad volt.
E válaszomra egyike a fiatalabb tanároknak olyan hangot hallatott, mely nagyon hasonlít az elfojtott nevetéshez. Az igazgató szigorúan nézett rá, tekintetével leszidva a rokonszenvű nyilatkozót, azután mérgesen rám rivalt:
– Ne okoskodjál!
Ezzel aztán azt nyerte, hogy még jobban a szeme közé néztem s most már elszántam magamat, hogy ha négylovas szekérrel hajtat is nekem, nem térek ki neki. Ki előtt remegve álltam, mikor a hegedülésemért megszidott, most, mikor igazi baj volt a fejemen, nem sütöttem le a szememet előtte.
– Arra felelj, hogy ki adta a kezedbe azt a írást, a miről ezt lemásoltad?
Összeszoritottam a fogamat. Nem fogok felelni; ketté vághat, de akkor sem találja meg bennem, a mit keres.
– Nos, fogsz-e kérdésemre felelni?
Hát hiszen mi lett volna könnyebb, mint elmesélnem, hogy egy úr járt oda, a kit én nem ismerek, térdig érő szakálla volt, pápaszemet viselt és zöld köpönyeget; keressenek aztán ilyen embert, ha találnak; – de akkor – nem nézhettem volna többé a kérdező szemébe.
– Nem! Nem fogok hazudni. – De nem is árulkodom.
– Felelsz-e, kiálta rám harmadszor is az igazgató.
– Nem felelhetek.
– No, ez szép szó! Nem ismered tán azt az embert?
– Ismerem; de nem árulom el!
Azt hittem, hogy a direktor e szónál nem fog kevesebbet tenni, mint felkapja a kalamárist, s úgy vágja a fejemhez, hogy csupa szerecseny leszek tőle.
Nem azt tette: a burnót-szelenczéjéhez nyult; nagyot szippantott belőle s félre nézett a mellette ülő Schmuck úrra, mintha ezt mondaná: «ezt vártam tőle».
Erre Schmuck úr abbahagyta a malomjátszást s nyájas orczával fordult felém, kenetteljes hangon intézve hozzám jóakaratú mondatait.
– Kedves Dezidér; ne légy megrémülve oktalanul. Ne gondold azt, hogy akár reád, akár arra, kitől az iratot kaptad, valami szigorú büntetés vár. Tévedés volt az igaz, de nem bűn, a mit elkövettetek, s bünné fogna válni csak az által, ha daczosan eltagadnátok belőle valamit. Hidd el, hogy én mindent elkövetek, hogy semmi baj ne érjen benneteket, de arra nézve szükséges, hogy te is szeliden felelj kérdéseinkre.
Ez a biztató szó szinte eltántorított. Olyan édesdeden volt mondva, hogy szinte hinni kezdtem benne.
Azonban a direktor hirtelen közbevágott:
– Sőt ellenkezőleg! Kénytelen vagyok tisztelt tanár úrnak ellentmondani, és tagadni azt, a mit e bűnös ifjak védelmére felhozott. Súlyos és nagy hatású a vétek, melyet elkövettek, s azoknak főokozói a törvény teljes szigorával fognak sujtatni!
A harag, a kérlelhetlen szigor hangján voltak e szavak mondva; de nálam egyszerre világosság támadt: ez a szigorú ember az, a ki minket ki akar segíteni a partra, s amaz a biztató, nyájas paterfamilias, a ki el akar meríteni.
Schmuck úr folytatta a malmot.
A direktor aztán újra hozzám fordult.
– Miért nem akarod megnevezni, a ki ez iratokat rád bízta lemásolás végett?
Csak ez az egy válaszom lehetett:
– Mikor ez iratokat lemásoltam, nem tudhattam, hogy tiltott munkát végzek. Most már tudtomra van adva, hogy az súlyos vétség volt. Még most sem értem, miért? de úgy kell hinnem. Azért nem fogom megnevezni a leiratás megbízóját; mert sokkal könnyebb nekem bűnhődnöm, ki nem tudtam a czélt, mint annak, a ki azt ismerte.
– De gondold meg, édes fiam, minő veszélyt vállalsz el saját fejedre, szólalt fel kegyes hangon Schmuck úr; gondold meg, hogy megátalkodásoddal bűnrészessé teszed magadat abban, a miben eddig ártatlan voltál.
– Tanár úr! – mondék, felé fordulva; – nem önmaga tanított-e meg engem Mucius Scaevola hőstörténetére; nem önmaga tanítá-e szavalnom a «Romanus sum civis»-t? Tessék velem tenni akármit: én nem árulkodom; s ha volt bátorsága a rómainak elmondani, el merem mondani én is: «longus post me ordo idem petentium decus!»
– Takarodjál innen! – rivallt rám az igazgató; a pedellus azután elvezetett.
Két óra után tudtomra adták, hogy haza mehetek; fel vagyok mentve. Épen az a kegyetlen haragos igazgató tette ki magát legjobban a mellett, hogy fölmentsenek bennünket. Egy pár primanust, a ki nagyon vastag hazugságokkal mulattatta az iskolai törvényszéket, néhány napi carcerre büntettek. Ez volt az egész.
Én azt hittem, hogy most ezzel vége van a tréfának.
A mint szabadulhattam, siettem Lorándhoz.
Büszke voltam abban az öntudatban, hogy ezúttal bátyámat nekem sikerült megmentenem.
Ő nagysága, a szép Bálnokházyné, épen papagályával játszék, midőn ő nagysága, az udvari tanácsos úr belépett a szobájába.
Ez igen kedves állatja volt az asszonyságnak: tudniillik a papagály.
– Nos, kedves, – szólt Bálnokházy úr, hát megtanulta-e már a Kokó Loránd nevét kimondani?
– Még nem.
– No majd megtanulja. Hát, kedves, tudja-e már, hogy az országgyűlés eloszlik? Bálnokházy úr bizalmasan bocsátkozék le neje mellé a pamlagra.
– Miattam eloszolhatik.
– De talán önt is fogja annyiban érdekelni, kedves, hogy a sok jó tánczos haza megy. Az országgyűlési fiatalság haza széled.
– Én nem tartóztatom fel őket.
– Úgy-e, nem? Hiszen itt marad Loránd. Hanem Loránd is bajosan fog itt maradhatni, kedves. Neki ugrani kell.