– Mit beszél ön?

– A mit nem volna szabad kibeszélnem. Nem is mondanám másnak, csupán kegyednek, kedves. A hogy egymással megegyeztünk? Érti, úgy-e?

– Félig meddig. A titkos hirlapírás ügyére czéloz ön?

– Arra, kedves, és még egyebekre is, a miket szintén öntől hallottam.

– Igen, tőlem. Én elmondtam önnek, a mit nekem Loránd bizalmasan tudtúl adott, azt vélve, hogy lelkesült eszméit osztom. Azért mondtam el önnek, hogy a miket megtudott, saját emelkedésére használja fel. Önre nézve ezek becses adatok voltak, de kikötöttem a mellett, hogy viszont ön azt, a kitől ezt tudom, semmi bajba ne keverje, s ha valami feszély fenyegetné, azt tudassa velem. Van ilyen veszély Lorándra nézve?

Bálnokházy közelebb hajolt nejéhez és fülébe sugá:

– Az éjjel elfogatások fognak történni.

– Kikre vonatkozik az?

– Több vezetőjére az országgyűlési ifjuságnak. Különösen az írott hírlap terjesztőire.

– Mi baja lehetne ebben Lorándnak? Ő minden írását elégette, semmi papirdarab szobájában nem található. A hirlaptöredékek, ha idegen kézbe jutottak, kéziratával össze nem hasonlíthatók. Ha eddig előre döntött betűkkel írt, ezután hátrafelé fogja azokat dönteni; senki a kéziratok ugyanazonosságát rá nem bizonyíthatja. Öcscse, a ki lemásolta, nem vallott ellene semmit.

– Ez mind igaz; de nekem mégis úgy tetszik, hogy nem mindent semmisített meg, a mit ebben a városban írt. Valami jó barátjának az albumába jegyzett valaha néhány sort. Egy verset, vagy valami ilyes fadesset; s az az album valahogy a biróság kezébe jutott.

– S ki adta azt oda? – Kérdé indulatosan a hölgy.

– Alkalmasint maga az album tulajdonosa.

– Gyáli?!

– Kitalálta, kedvesem. Ez is gondolt arra, hogy az embernek szüksége van a jó barátja vállaira, hogy magát fölemelje.

Bálnokházyné szép ajkait vérig harapdálta.

– Nem tud ön segíteni Lorándon többé? – kérdé hirtelen odafordulva férjéhez.

– Sőt inkább épen abban fáradok.

– Ki fogja őt menteni?

– Azt nem, hanem meg hagyom őt szökni.

– Szökni?

Bizony nincs egyéb választása, mint vagy elfogatni magát, vagy szökve menekülni.

– De hiszen mi nem így egyeztünk egymással. Ön nem ezt igérte nekem.

– Kedvesem; a nagy urak igéreteire ne adjon semmit. Az egész világon csalásból áll a diplomatia: ön megcsal engem, én megcsalom önt; ön megcsalta Loránd bizalmát: s Lorándnak úgy kell, minek volt önhöz oly bizalmas? Azt csak nem tagadhatja ön el, hogy én a legudvariasabb férj vagyok a világon. Egy fiatal ember udvarol a nőmnek: én látom, tudom; nem dühösködöm érte; nem ugratom ki az ablakon, nem állítom pisztoly végére, csupán adott alkalommal ráveregetek a vállára, s azt mondom neki: uramöcsém, önt az éjjel az ágyában elfogják, «illa-berek, nádak, erek!» De hát hiszi-e azt valaki, hogy én azon nevetni tudok, mikor azt látom, hogy valaki megszökik innen, a nélkül, hogy «én» kergetném?

Bálnokházy olyan jovialiter tudott nevetni az ilyen tréfás ötleten. Egész szép fehér fogsora meglátszott kaczagás közben (még az aranysodronyok is a fogakon).

Hermine nagysád pedig fölkelt mellőle és igen boszusnak látszott.

– Ön csak előttem játsza itt az ártatlant; de bizonyosan tudom, hogy ön biztatta Gyálit, hogy adja át a fiscusnak azt az albumot.

– Ön ezt csak azért akarja most magával elhitetni, kedves, hogy Gyálira ne legyen kénytelen haragudni, ha Loránd eltünik a háztól, hanem én rám; mert hiszen valakinek csak kell maradni a háznál.

– Ön képtelen engem megsérteni.

– Nem is szándékom. Nekem minden törekvésem az volt és lesz mindig, hogy kegyed életét, kedves, mentül kellemetesebbé tegyem. Féltékenykedtem-e valaha? Nem úgy viseltem-e magamat kegyed irányában, mint egy apa, a kinek férjhez menendő leánya van?

– Oh uram, ezt ne emlegesse. Ez önben a legkegyetlenebb vonás. Igaz, hogy ön maga vezetett be házunkhoz ifjakat a társaság minden osztályából. Igaz, hogy nem őrzött tőlük; – hanem azután egy kis idő mulva, mikor kezdte észrevenni, hogy valamelyik iránt becsülést érzek, akkor talál ön mindig válogatott módokat, hogy azokat meggyűlöltesse, megutáltassa velem. Ha bezárt volna ön, ha kolostori szigorral őriz, nagyobb irgalmat mutatott volna hozzám. De veszélyes játékot űz ön, uram; jöhet egyszer, hogy azt, a kit meggyűlöltem, nem dobom el!

– Hát az is az ön dolga lesz, kedvesem. Most azonban legelső az, hogy tudassa Loránd rokonunkkal, hogy az esteli tíz óra őt itthon ne találja, mert akkor elfogják.

Hermine haragosan járt fel s alá szobájában.

– Ez mégis az ön műve: hiába menti magát; szólt végre, lehajítva férje kalapját a karszékről, s azután kedvetlenül belevetve magát.

– Hiszen épen nem mentem magamat, – szólt Bálnokházy, kedélyesen fogva fel messzeguruló kalapját. Persze, hogy volt benne egy kis részem; de hisz azt kegyed nagyon jól tudja, kedves. Az embernek első dolga carrieret csinálni. Nekem emelkednem szükséges; ezt ön maga is helyesli; az ember tartozik felhasználni minden körülményt, a mi keze ügyébe akad. Ha ezt nem tettem volna, most sem lennék egyéb, mint egyszerű szolgabiró, valahol Szabolcsban, a ki minden három esztendő végén sorba csókolja a tekintetes rendeket, hogy el ne csapják a hivatalából. A mostani kanczellár, Reviczky Ádám, egy osztálylyal tanult előttem az iskolában. Ő is mindig első eminense volt az osztálynak, mint én. Minden évben az ő helyére kerültem; minden padban, a hol az első helyre ültem, az ő nevét találtam befaragva, mindig kifaragtam azt onnan, s a magamét vágtam helyébe. Ő odáig eljutott, a hol a parabola legmagasabb, s kezd hirtelen aláhajlani. Ki tudja, mi történhetik még? Ilyenkor nem törődünk azzal, hogy egy vagy két éretlen eszű suhanczot, a kit máskor észre se vettünk, a magunk hasznáért nevezetes emberekké tegyünk.

– De gondolja meg ön, hogy Loránd rokonunk.

– Csak nekem az. Önnek nem.

– Az mégis iszonyú, egy fiatal ember életpályáját így összetépni.

– Hiszen mi történik vele? Elfut falura valamelyik rokonához, a hol senki se fogja keresni. Legfeljebb az ügyvédi vizsga letételétől lesz eltiltva. Hanem ez nem fogja akadályozni, hogy azért a legelső tisztújításkor megválaszthassák esküdtnek a vármegyén. Egyébként: Loránd szép fiú; a mit a férfiak üldözése elrontott nála, majd helyrehozza a nők pártfogása.

– Jól van uram, hagyjon magamra, majd gondoskodni fogok róla.

– Igen lekötelez vele. De kérem, az esti tíz óra itthon ne találja a – kedves rokont.

Hermine nagy tüntetéssel sietett ékszeres szekrényéhez. Bálnokházy az ajtóban visszafordulva még láthatta, mily hevesen nyitotta fel annak ajtaját s hánytvetett ékszerei között.

A férj mosolyogva távozott. Az mégis szép constellatio a sorstól, mikor egy nő abba a helyzetbe jön, hogy tulajdon ékszereit küldje zálogba, azért, hogy valakit, a kit nagyon szeretett és szeretne még ezután is maga körül látni, minél előbb megszöktesse – száz mérföldnyi távolba magától.

Hermine csakugyan ékszereit szedte össze s tokjaikból kihányva, egy utitáskába dobálta bele.

Azután leült íróasztalához s finom lilaszín levélpapirra, melyben nevének első betűi voltak vízjegygyel beírva, nagy sebesen írt valamit, azt összehajtogatá, lepecsételte, s leküldte a komornyiktól Loránd szobájába.

Loránd még ez nap nem volt ki a házból; nem tudott felőle semmit, hogy az országgyűlési ifjak egy része, ki az elfogatásokról neszt fogott, sietett elutazni.

Midőn az udvari tanácsosné levelét elolvasta, arra kérte a komornyikot, hogy menjen el Gyáli úrhoz s kérje fel nevében, hogy látogassa meg rögtön; ő maga gátolva van a kimenetelben, pedig okvetlen szólnia kell vele.

A hogy a komornyik elment, Loránd elkez dett sebesen fel s alá járni szobájában. Valamit keresett, a mire nem tudott rátalálni: egy gondolatot.

Meg ismét leült, kezét tenyerébe hajtá; újra felugrott, az ablakhoz sietett, mintha nyugtalanul várná az érkezőt.

Egyszer azután mégis gondolt ki valamit: elkezdett keztyűt húzni. Mind a két kezére keztyűt húzott, szép fehér báli keztyűt. Azután megpróbálta benne összeszorítani az ökleit, nem reped-e szét.

Tán nem akar puszta kézzel nyulni ahhoz, a kit vár?

Most az utczaajtó nyílik s a léptek egyenesen az ő ajtajához közelítenek.

Jer csak! Azonban nem egyedül az jött, a kit várt; legelől is nem Gyáli Pepi nyitott be hozzá, hanem az öcscse, Dezső. Véletlenül találkoztak össze.

Loránd nagyon kedvetlenül fogadta öcscsét. Nem őt akarta most látni. Az pedig diadaltól ragyogó arczczal sietett őt átölelni.

– Nos hát, mi történt, a miért úgy ragyogsz?

– Az iskolai szék elbocsátott; pedig mindent magamra vallottam, rád semmit.

– Remélem, sértésnek vennéd, ha ezért megdicsérnélek. Minden közönséges becsületes ember ezt tette volna. Árulónak nem lenni, épen olyan kicsiny erény, mint a milyen nagy gyalázat annak lenni. Nemde, Pepi – barátom?

Gyáli Pepi még ekkor azt hitte, hogy árulását nem fogja Loránd hamarább megtudhatni, mint mikor már nagyon biztos helyre lesz eltéve, s természetesen azt felelte rá, hogy bizony annál nagyobb gonoszság nem terem a földszínén.

– Különben miért hivattál oly sietve, kérdé, bizalmasan nyújtva kezét Lorándnak. Az engedte kezét megszorítani: – keztyű volt rajta.

– Azt akartam tőled kérdezni, hogy ma este a búcsúlakomát követő bálban akarsz-e lenni vis-à-vis-m?

– Igen szivesen. Ezt kérdezned sem kellett volna. A hol te vagy, ott én nekem is ott kell lennem.

– Eredj fel, Dezső, kérlek, a nevelőnőhöz és kérdezd meg tőle, hogy ő is el fog-e jönni a mai tánczvigalomba, vagy az udvari tanácsosné egyedül megy?

Dezső kedvetlenül sompolygott ki a szobából.

Azt gondolta magában, hogy tán ez a mai nap még sem egészen alkalmatos arra, hogy tánczvigalommal végződjék, hanem azért csak felment a nevelőnőhöz.

A kisasszony azt válaszolta neki, hogy ő nem megy, mert épen egy nagy cavatinát kell betanulnia Melanie kisasszonynyal az este; de a nagyságos asszony készülődik; s a kövér tante fog vele menni.

Ezt a kövér tantot csak olyankor emlegették, mikor Hermine meg volt szorulva női kisérő dolgában.

A mint Dezső becsukta maga után Loránd ajtaját, Loránd odaállt összefont karokkal a piperkőcz elé s azt mondta neki:

– Tudod-e, micsoda tánczra hittalak mostan átellenesemnek.

– Nos, micsodára? – kérdezé az enyelgő arczczal.

– Olyan tánczra, a hol az egyik meghal!

Azzal odatartá elé a lilaszín levelet, a mit Hermine írt neki: «olvasd».

Gyáli e sorokat olvasá:

«Gyáli kézbe adta az albumlevelet, melyet ön írt neki. El van árulva minden.»

A piperkőcz mosolygott és hátratette a kezeit.

– Nos, hát mit akarsz már most velem? – kérdé hideg elbizottsággal.

– Mit gondolsz, hogy mit akarok?

– Össze akarsz szidni? Ketten vagyunk, nem hallja senki. Ha gorombáskodni akarsz velem, lármát csapok, hogy összecsődül a nép az utczáról s az is neked lesz baj.

– Oh, egyiket sem teszem. Látod, keztyűt húztam, hogy még csak be se szennyezhessem magamat veled. Hanem azt csak elképzeled, hogy az ilyen tartozást odaajándékozni nem szokás.

– Párbajt akarsz velem vívni?

– Még pedig rögtön; el sem bocsátlak szemem elől, nehogy ezt is feljelenthessed.

– Oh, azt ne várd. Azért, hogy te egy Hercules vagy, a ki túlteszesz Rappón, én pedig egy czinege, azért ne hidd, hogy visszaijedek hunyorgató szemöldöködtől. Ha neked úgy tetszik; én készen vagyok.

– Ezt szeretem.

– Hanem azt tudod, hogy mint kihivottnak, nekem van jogom a fegyver és vívás nemét meghatároznom.

– Tedd.

– S azt is igen természetesnek fogod találni, hogy én veled, ki képes volnál olyanforma emberkét mint én, kenyérre kenni és úgy felfalni, egy szál fringiára kimenni nem fogok.

– A hogy kivánod. Lőhetsz kendővégről, ha tetszik.

– Még azt sem teszem. Én amerikai párbajt ajánlok. Kalapba vetjük neveinket, a melyiké ki lesz húzva, az kötelezi magát főbe lőni.

Loránd visszarettent. Eszébe jutott az az éjszaka a családi sírboltban.

– Egyikünknek meg kell halni; azt mondtad, – szólt Gyáli. – Jó, én nem ijedek meg tőle. Húzzunk sorsot, s aztán haljon meg, a kit végzete ér.

Loránd maga elé mereszté szemeit, mintha mérföldeken túl eső tárgyakat nézne.

– Én értem habozásodat; vannak mások, a kiket kimélsz. Tehát szabjunk határidőt a meghalásra. Meddig élhetnek azok, a kikre gondolsz? Mondjuk: tíz esztendeig. A kinek a neve ki lesz húzva, főbe lövi magát – mához tíz esztendőre.

– Ejh, – kiálta fel Loránd boszusan, ez csak gyáva egérút tőled, a melyen menekülni akarsz.

– Te, bátor oroszlán, épen csak akkorát esel, ha meghalsz, mint az egér. Egész vitézséged abból áll, hogy egy ilyen apró kis pillét, mint én, gombostűvel oda tudnál tűzni egy skatulya fenekéhez, de ha olyan ellenségre találsz, mint saját magad, az elől kitérsz.

– Jól van, nem térek ki! – szólt ingerülten Loránd, s eltüntek lelke elől mindazok az alakok, a mik ujjaikat fenyegetőleg feltartva a föld mélyéből fölemelkedtek előtte. Fej nélküli rémek megtértek a hét hideg ágyba. A nyolczadik is vetve.

– Legyen úgy, mondá Loránd, írjuk fel neveinket.

És azzal elkezdett papirost keresni. Egy szelet sem volt szobájában: mindent elégetett, még a tiszta papirt is; hogy a gyárjegy árulója ne lehessen.

Utoljára Hermine levélkéje akadt kezébe. Nem volt más. Azt kétfelé repeszté; felét odadobta Gyálinak, másik felére saját nevét jegyezte fel.

Azután összesodrották a papirokat s belevetették egy kalapba.

– Ki húzzon sorsot?

– Te vagy a kihívó!

– De te ajánlottad a vívásmódot.

– Megállj. Bízzuk a sorshúzást egy harmadikra.

– Kire?

– Itt van öcséd, Dezső.

– Dezső? – Lorándnak a szíve elfacsarodott; – tehát még ez is! hogy tulajdon testvére húzza ki a halálsorsot!

– Neki ártatlan keze van még. Nem is fogja tudni, mire húz? Majd én mesélek neki valamit. Így mindegyikünk meg leend nyugodva a sorshúzásban.

Épen nyitotta az ajtót Dezső.

Elmondta, hogy a nevelőnő nem megy, hanem a vastag tante kiséri el a nagynénit a bálba. Még egyebet is izent a kisasszony, leküldte Lorándnak az írott tánczrendet; hanem azt Dezső az úton eltépte.

Eltépte azért, mert haragudott érte, hogy mit léháskodnak ilyenkor más emberek, mikor ő maga ily ünnepies hangulatban van. Csak azért sem adja oda neki a tánczrendet.

A vastag tante hírére felkaczagott Pepi s aztán szörnyűködni kezdett.

– Hüh! Loránd; ott lesz a bányakemencze; az ótestamentomi hét kövér tehén egy személyben: s ezzel a földglobussal egyikünknek tánczolni kell. Egyikünknek vállalkozni kell rá, hogy kimozdítsa helyéből azt a hegyet, a mit Mohamed sem bírt megmozdítani, s keringőt tánczolni vele. Kérlek, vállald magadra az én barátságomért.

– Ejh! – Lorándot boszantá a helytelen tréfa, melyet nem értett.

– Hát bizony én csak magam nem lehetek az áldozat, vagy te, vagy én. Nem bánom, húzzunk rá sorsot, hogy melyikünk tánczoljon ma este a szent István tornyával?

– Úgy? Jó. – Most már értette Loránd, hogy mit akar a másik.

– Dezső lesz oly szives, hogy számunkra sorsot húz.

– Igen. Lépj ki öcsém egy perczre az ajtón, hogy ne lásd, melyikünk neve melyik papirra lesz írva. Dezső kilépett.

– Nem szabad neki észrevenni, hogy a névjegyek már készen vannak. Dörmögé Loránd. – Bejöhetsz.

– Itt a kalapban mind a két név, – szólt Gyáli, Dezső elé tartva a kalapot; húzz ki egyet belőle; bontsd fel, olvasd fel, s azután mind a két nevet vesd a kandallóba. A melyikét kihúztad, azé lesz a cochinchinai császár fehér elefántja.

A két ellenfél visszavonult az ablakba. Loránd kibámult az ablakon; Gyáli az óralánczával volt elfoglalva.

A gyermek gyanutlanul lépett a sors urnáját képező kalaphoz, s kihuzott egyet a papirdarabok közül.

Szétbontá és olvasá a nevet.

«Áronffy Loránd».

– Vesd a tűzbe; mondá neki Gyáli.

Dezső a két lilaszín papirdarabot a kandallóba veté.

Hideg májusi napok voltak, ott kinn megbomlott a természet tisztes rende: fagyott; Loránd kandallójában égett a tűz. A papirdarabka egyszerre lobbot vetett.

Csakhogy e papirdarabok nem azok voltak, a mikre a két fiatal ember neveit felírta. Dezső észrevétlenül felcserélte azokat a kettéhasított tánczrenddel és azt veté a tűzbe. A két végzetes névaláírást megtartá magánál.

Nagyon jó oka volt rá, hogy ezt tegye; s még jobb oka volt, hogy ezt elhallgassa.

Loránd azt mondá neki:

– Köszönöm, Dezső.

Megköszönte neki ezt a sorshúzást.

Gyáli Pepi pedig vette kalapját s tréfás enyelgéssel mondá Lorándnak:

– Tiéd a fehér elefánt. Jó éjszakát.

S tovább ment szárazon maradt bőrrel.

– No, kedves Dezső, most már te is eredj haza. Mondá Loránd, öcscse kezét gyöngéden megszorítva.

– Hiszen csak most jöttem.

– Nekem sok dolgom van, a mit még ma el kell végeznem.

– Hát végezd, én leülök egy szögletbe s nem szólok egy szót sem. Azért jöttem, hogy lássalak. Hallgatok és nézlek.

Loránd megölelé öcscsét és megcsókolá.

– Nekem valami látogatást kell tennem, a hová te nem jönnél velem.

Dezső kedvetlenül nyúlt sipkája után.

– Pedig én ma este együtt akartam veled lenni.

– Majd holnap.

Loránd attól félt, hogy minden perczben jöhetnek érte, a kik elfogják. Magáról nem aggódott már; de öcscsét el akarta távolítani.

Dezső szomorúan kullogott haza.

Loránd magára maradt.

Magára? Oh nem. Ott voltak körüle a többiek – heten; azok a halottak, a kiknek nincs fejük.

Tehát a végzet kikerülhetetlen.

A családi baj öröklő. Egyiket megöli a családi kór, másikat az átkos hagyomány.

És ismét ez a «fájdalmas föld itt alattuk» az oka.

Nincs menekülés előle.

Rettenetes hagyomány az önkéz ontotta vér, mely a fiak és unokák fejére szertefecscsen!

Ez az ő örökségük. A pisztoly, melylyel az apa magát megölte.

Hiába volna itt az egész mennyország a földön, itt kell hagyni, oda kell menni, a hová a többiek mentek.

A nyolczadik fülke még üres, de már le van foglalva.

A később jövőnek már csak a temetőárokban van helye.

És még tíz év van hátra ezt végig gondolni.

De tíz év hosszú idő. Jöhet ez alatt, hogy megnyílik a mező, a hol a becsületes halál kétkézre fogott kaszával vág rendet a fegyveres vitézek soraiból – a hol a síró anyák gyermekeit összetapossák a lovak patkói; – a hol az első szülötteket megcsonkított testtel hányják a közös sírba. Ott! ott, talán megtalálja a fiú, a mit az apa hiába keresett: – a menedéket az elől a szomorú ház hálószobája elől, melynek homlokán minden emberöltő időn befutja a folyondár ezt a mondást:

«Ne nos inducas in tentationem».

IX. A tizenhétéves agg.

Oh milyen szép ifjunak lenni! Oh milyen szép a tavasz!

Tietek az élet, az öröm, a remény; ti nektek virággal kedveskedik a mező, titeket gloriával vesz körül a föld szép sugára, a szerelem; ti rátok bízza jövőjét egy nemzet, egy hon, az emberiség; ti rátok büszkék az öregek; titeket szeretnek a nők: tietek az ég minden derült napja.

Oh mint szeretem én a tavaszt: oh mint szeretem én a fiatalságot!

Amabban újra látom élni Isten legszebb művét, a földet; emebben újra látom élni az ember legszebb művét, – a hazát.

Még «akkor» magam nem is tartoztam a fiatalsághoz; gyermek voltam.

Soha szebben induló tavaszra nem emlékezem, mint azon évben; soha lelkesebb fiatalságban nem gyönyörködtek az öregek szemei, mint az akkori volt.

A tavasz igen korán kinyílt; már február végén zöld volt a mező, ligetek siettek felölteni lombos szárnyaikat, virág sietett nyilni és lehullni; május elején már diónyi gyümölcsök voltak az almafákon s az utczákon koránérett cseresznyéket árulgattak, elkésett ibolyabokréták mellett.

Azon év ifjúságáról pedig ezt mondja a történetíró: «ezen ifjúság általában igen komoly, a hazafiság érzelmeitől túláradó, szabadságért, népfenségért lángoló, lelkesedett vala. Az új irány, mely nemzetünkben oly élénken nyilatkozott, minden nemes sóvárgásaival, minden erényeivel s túlságaival hatványozva tükröződött vissza fogékony, heves kedélyéről. Az elébb divatos könnyelmű időtöltést, hiú vagy kicsapongó mulatságokat általában szorgalmas olvasás, ismeretgyűjtés, a külesemények tanulmányozása váltá fel köztök. Magoknak is volt már véleményük, mely nem ritkán meglepő merészséggel nyilatkozott».

– Én ez arany sorokat csak irigyelhetem; rám egy parány sem esik azokból, még gyermek voltam.

Egy szép májusi napra következő éjjel azután egyszerre csak megfordult az idők rende; a tél, a ki elnézte uralkodása napjaiban, hogy játszanak a meleg szellők a fák virágcsengetyűivel, egyszerre visszatért; teljes boszúálló szigorral, s három nap elpusztított mindent, a miben ember örömét lelte; az utolsó falevél is lefagyott a fákról.

E három májusi téli est legzordonabbikán egyedül állt ablakánál Loránd s az ablak jégvirágain keresztül az utczára kibámult.

Épen ily jégvirágok voltak fagyva lelke elé is.

A végzetes sorshúzás kiszabta eléje: tíz évig tart az élet; akkor meg kell halni.

Tizenhéttől huszonhétig épen legszebb az élet. Sokan egész életpályát befutottak már ez idő alatt.

Hát ő reá mi vár?

Túláradó szabadságvágya, vakmerő kezdeményezései, s azok mellett rosszul őrzött bizalma; a baráti árulás, s a rákövetkezett fagyasztó szigor hova juttaták?…

Minden levél lehullt a fáról!

Tíz éve van csak élni. Ez meg nem másítható.

Ellenségtől, a kit megvetünk, ajándékba sem lehet elfogadni azt, a mihez egyszer jogot adott neki a sors. És ez a tíz év mivel fog kezdődni?

Talán egy hosszú fogsággal?

Az idő, mely oly rövid, – (könnyű tíz év!) hosszúra fog nyulhatni ott! (Nehéz tíz év!)

Nem jobb volna-e be sem várni belőle az első napot. Azt mondani: ha tied lett, vedd el: haszonbérbe ne birjam tőled a napokat.

Az utált, fagyos napokat.

Hiszen mikor a természet így meghal, az ember maga is szeretne utána halni.

Csak ne volna az a síró arcz otthon! Az a fehér hajú fő otthon! Az anya és nagyanya.

Hiába! A végzet kikerülhetetlen. A nyolczadik ágy is vetve van már; – de azt ne tudja meg tíz évig senki. Ha megtudná valaki, még megtehetné azt a boszút, hogy elfoglalná előle a családi sírbolt nyolczadik üregét s az utóbb következőnek már nem marad más, mint a temetőárok.

Minő eszme, egy ifjú tavasz ily elfagyott lombokkal!

Nem gondolt a következő perczre.

Akármi jön, jöhet. Érdemes-e a végzetet kerülgetni, mely úgy is lecsap? Hadd csapjon. A boltozat zárköve ki van véve, utána fog omlani az egész.

Szobája besötétült már s ő még nem gyujtott világot. A kandalló tánczoló lángja a parázs fölött nézett ki néha kiváncsian, mintha tudni akarná, hogy él-e még valaki itt? s meg-meg elaludt.

E félhomályban az előtte elmentekről gondolkozott Loránd.

Az a csontarczú alak, a kinek a halál angyalát festik, rendes arczulatával is elég rémületes, az üres szemgödrök, mikbe félelem nézni: – hát még ha e két odú között egy harmadik is sötétlik: a homlokot talált golyó helye!

Loránd most tudta meg, mily iszonyút kellett szenvedniök azoknak, kikről e szomorú hagyomány rámaradt, míg elhatározták magukat arra, hogy önkezüket életük ellen fölemeljék, minő erős Istennel kell akkor harczolni, minő erős dæmonnal kell akkor szövetkezni!

Oh bár jönnének már érte!

Kik?

Azok, a kik leszedik a gyümölcsöt, hogy mert ilyen korán megérni?

Inkább azokat lássa jönni, mint e csöndes, vértelen arczokat, véres ruháikban. Inkább azokat, a kik csörömpölve jönnek, fegyverrel zúzva be az ajtót, mint a kik hallatlan léptekkel lopóznak elő, csöndesen nyitják az ajtót, suttogva beszélnek és nevét reszketve mondják.

«Loránd!»

– Hah! ki az?

Nem egy a halottak közül, bár ruhája fehér; azoknál sokkal rosszabb: – egy szép asszony.

Hermine volt az, a ki oly csöndesen, nem hallott léptekkel nyitott be Lorándhoz. Báli ruha volt rajta; tánczvigalomnak öltözött odafenn, úgy jött le.

– Készen van-e már ön, Loránd?

– Ah! jó estét. Bocsánat. Rögtön gyertyát gyujtok.

– Hagyja el, hagyja, suttogá a nő. Elég világos van így. Ma nem szabad e szobában gyertyának égni.

– Kegyed bálba indul; – szólt Loránd jókedvvel álarczozva lelke boruját; kivánja, hogy elkisérjem?

– Oh dehogy, hogy jutna most eszembe tánczvigalom? – szólt Hermina oly közel lépve Lorándhoz, hogy fülébe suttoghasson. Kapta ön levelemet?

– Köszönöm. Legyen nyugodt, nincs semmi veszély.

– Oh van; én jól jutom. A veszély Bálnokházy kezében van; tehát bizonyos.

– De hát mi nagy dolog történhetik velem?

Hermine odatette kezét Loránd vállára s reszketve sugá:

– Önt elfogják az éjjel.

– Azt megtehetik.

– De nem tehetik! Az égre! Azt nem fogják megtenni. Önnek menekülnie kell. Rögtön, még ez órában.

– Bizonyos, hogy elfognak?

– Higyjen nekem.

– Akkor épen nem mozdulok helyemből.

– Mit mond ön? Miért? Miért nem?

– Mert szégyenleném, ha az, kinek szüksége van rám, az anyám házában elbujva az ágy alól huzna elő, mint valami kárt tett gyereket.

– Ki szól itt anyja házáról? Önnek messze kell futnia; ki a külföldre.

Loránd igen fagyosan kérdezé:

– Minek?

– Minek? Oh Istenem, milyen kérdéseket tesz ön? Azt sem tudom, hogyan feleljek? Hát nem látja, hogy kétségbe vagyok esve, hogy reszket minden tagom a félelemtől ön miatt? Hiszen csak nem engedhetem, hogy önt szemem láttára elvigyék, hogy évekig elzárják, hogy soha ne lássam többet.

És hogy annál jobban érezhesse Loránd, mennyire reszketnek kezei? letépte szép báli keztyűit, s két kezébe szorítá Loránd kezét, úgy könyörgött előtte.

Loránd e kézszorításra kezde az eddigi síri hidegség helyett valami észháborító hőséget érezni agyában, mintha a halál hideg csontkeze egy másik ismeretlen dæmonnak adta volna át kezét.

– Mit keressek én külföldön? Senkim, semmim, semmi utam oda. Minden, a kit szeretek, itt van, ezen a földön. Odakinn meg kellene őrülnöm.

– Nem fogsz egyedül lenni ott, mert az, a ki legjobban szeret a földön, a ki mindenek fölött imád, a ki üdvénél, lelkénél, a mennyországnál jobban szeret, az veled megy, és nem távozik el tőled soha.

S hogy semmi kétsége ne lehessen az ifjúnak a felől, kit értett az alatt, Hermine átfonta karjaival az ifjú nyakát és arczát elhalmozta csókjaival.

Loránd nem volt magáé többé. Egy óra alatt elveszté hazáját, jövőjét és szivét.

X. Én és a dæmon.

Késő este volt már, midőn Bálnokházyék komornyikja egy levelet hozott hozzám, s azután sietve eltávozott, mielőtt a levelet elolvastam volna.

Bátyám írása volt. Rövid volt; ennyiből állt:

«Kedves öcsém!»

«El vagyok árulva, menekülnöm kell; vigasztald meg kedves szülőinket, Isten veled.»

Én felugrottam ágyamból; – már feküdtem, hogy holnap korán keljek; – s hirtelen felöltöztem.

Első gondolatom az volt, hogy elmegyek Bálnokházyhoz. Ő urambátyám, rokonunk, bennünket igen szeret; aztán nagy befolyású ember; mindent kivihet, ha akar; elmondok előtte mindent, őszintén; s megkérem, hogy tegyen meg bátyámért, a mit tenni képes; – eszközölje ki, hogy ne üldözzék, ne fogják el: ha vétett, adjanak neki kegyelmet. Hisz ilyen nagy úrnak mi volna lehetetlen?

Kértem az öreg Mártont, hogy bocsásson ki az ajtón.

– No no! Discipulus negligens! Már meg éjszaka is elkószálni a háztól; az nem járja. A ki éjszaka jár, az nem viczekspán: az ha hivatalos ember, legfeljebb bakter.

– Oh ne tréfáljon most; a bátyámat üldözik! neki kell segítségére mennem.

– Ah! hát miért nem mondja mindjárt? Üldözik? Hát ezt kellett volna mondani. Kik? Tán a mészáros legények? Akkor megyünk mind a hatan dorongokkal a segítségére.

– Oh nem mészáros legények! Hová gondol?

– No mert a mult esztendőben sokat verekedtek a jurátusok a mészáros legényekkel tudja: hát azt gondoltam.

– El akarják fogni: – sugtam neki. Börtönre akarják vetni, mert az országgyűlési ifjak társaságában volt.

– Aha! – mondá Márton, s nagyon sokszor köszöntgetett, az egész skalpját előre-hátra tolva. Így vagyunk? No már ezen én nem segíthetek. Hát maga mit tehet?

– Bálnokházy urambátyámhoz akarok menni, megkérni, hogy vesse közbe magát.

– No, az bizony okosan lesz. Már így én is magával megyek. Nem azért, mintha maga éjszaka félne magában járni, hanem azért, hogy elmondhassam majd az öreg úrnak, hogy maga jó helyen járt.

Az öreg legény hirtelen kabátot öltött magára, csizmát húzott, s eljött velem Bálnokházyékig.

Oda nem akart bejönni, azt mondta, hogy majd ha visszatérek, koczogtassak be a szöglet lebujkorcsma ajtaján, ott fog rám várni.

Siettem fel Bálnokházyékhoz.

Olyan rosszul esett, hogy bátyám ajtaja most zárva van; máskor ide szoktam mindig elébb betérni.

A teremből zongorahang ütötte meg füleimet; oda nyitottam be.

Melanie húgom zongorázott a nevelőnővel.

Nem látszottak csodálkozni rajta, hogy ilyen késő órában jövök; csak annyit vettem észre, hogy kissé feszesebben viselték magukat irántam, mint máskor.

Melanie húgom igen el volt merülve a hangjegyek tanulmányában.

Kérdeztem, hogy nem beszélhetnék-e nagyságos urambátyámmal.

– Még nem jött haza a kaszinóból: – válaszolt a nevelőnő.

– Hát kedves asszonynéném?

– Ő elment a bálba.

Ez bántott egy kissé.

– S mikor jönnek haza?

– Az udvari tanácsos úr tizenegy órakor, addig szokott whisztezni, a nagyságos asszony pedig valószinüleg éjfél után. Meg akarja várni?

– Míg urambátyám visszatér.

– Akkor velünk vacsorálhat.

– Köszönöm, én már elvégeztem.

– Olyan korán vacsorálnak a péknél?

– Ilyen korán.

Én aztán leültem a zongora végéhez, s egy óra hosszat gondolkoztam azon, hogy milyen ostoba műszer ez a zongora; az embernek ha tele van is a feje gondolattal, mind kiveri belőle.

Pedig olyan sok végiggondolni valóm volt. Mit mondjak majd urambátyámnak, ha megjön? Min kezdjem? Hogyan adjam elő, a mit tudok? Mire kérjem tulajdonképen?

De hogy is lehet az, hogy ilyen válságos időben egyik sincs itthon a háznál? Hisz az ilyen balesetről csak lehetnének előre értesülve.

A nevelőnő előtt nem mertem Lorándot előhozni. Ki tudja, kiben mi lakik?

Aztán nem is volt hozzá semmi hajlandóságom. Nekem igen csélcsap volt egy nevelőnőben.

A teremben volt egy nagy óra; ezzel volt legtöbb bajom. Ez is milyen lassan tud közeledni a tíz órához. Aztán mikor üt, ez is olyan arisztokratikus orrhangon szól, mintha neki is meg kellett volna már azt szokni.

Néha a nevelőnő elnevette magát, ha Melanie valami furcsa hibát követett el; olyankor Melanie is nevetett s kikacsintott a hangjegytámla mögül, hogy hát én nevetek-e?

Volt eszemben!

Azután szép húgom ajkpittyesztve vonta vissza fejét, s hátravetette fürtös haját, mintha boszankodnék rajta, hogy most már én kezdem irányában a közönyöst játszani.

Végre valahára csöngettek az utczaajtón. Hallottam a léptekről, hogy urambátyám érkezett meg. Oly méltóságos hangzású léptei voltak!

Nemsokára benyitott a terembe a komornyik s mondá, hogy beszélhetek már a nagyságos úrral, ha akarok.

Én egész testemben remegve, vettem kalapomat és jójczakát kivántam a hölgyeknek.

– Hát nem jön vissza a cavatinát végig hallgatni? – Kérdezé Melanie húgom.

– Nem lehet, mondám, és ott hagytam őket.

Urambátyám dolgozó-szobája a folyosó tulsó oldalán volt; a komornyik lámpával vezetett odáig. A lámpát letette a szekrényre, hogy vissza is találjak.

– Nos, hát, kis öcsém, mi kell? kérdezé urambátyám, azon a vidám, enyelgő hangon, a milyennel gyermekek irányában szoktuk kifejezni, hogy még velük nem sokat törődünk.

Én elfogultan, mintha egy sírkő feküdnék mellemen, válaszolék:

– Kedves urambátyám, Loránd elhagyott bennünket.

– Hát már tudod? – kérdezé tőlem, s hálókabátot vett magára; tarka, világos kelméjű hálókabátot.

– Szintén tetszik tudni? – kérdezém én, elámultan.

– Hogy Loránd megszökött? – mondá urambátyám, hidegvérrel csombókolva össze hálókabátja selyemzsinórjait; de bizony még többet is tudok; – azt is tudom, hogy vele szökött a feleségem is, és a feleségem ékszerei mind s a mi pár ezer forint volt a háznál, azok is mind Loránd bátyáddal együtt szöktek.

Hogy én ezen szavak után hogy jutottam ki az utczára? nyitottak-e előttem ajtót? vezettek-e? kergettek-e? azt bizony nem tudom; csak arra neszeltem föl, mikor Márton legény kinn az utczán megfogta a karomat s rám kiáltott:

– No, Herr viczekspán! hát úgy elmegy előttem, hogy meg se lát. Eluntam várni a korcsmában; már azt hittem, hogy magát is becsípték. No, mi baja? De támolyog!

– Oh Márton, – - rebegém én, nagyon rosszul vagyok.

– Hát mi történt?

– Oh azt meg nem mondhatom senkinek.

– Senkinek? senkinek! Nem ám a Herr «Brodfesser»-nek (így hítta a professor-t), meg a Herr «Komiszernek»: de a Mártonnak, az öreg Mártonnak. Hát beszélt ki valaha valamit az öreg Márton? Az öreg Márton sokat tud, a mit érdemes volna elmondani: hát hallotta maga, hogy az öreg Márton valaha pletykázott volna? Árulkodott magára, vagy másra, vagy legényekre az öreg Márton? Hátha «én» tudnék valamiben segíteni.

Annyi őszinte jó szív volt e szemrehányásában; s nekem csakugyan a legelső szalmaszál után is kellett kapnom, hogy menekülést találjak.

– Nos, hát mit mondott a vén kolléga? – Tudja, csak azért hivom kollégának, mert az én hajam úgy tesz, mintha paróka volna, az ő parókája pedig úgy tesz, mintha haj volna.

– Azt mondta, – rebegtem én a péklegény karjában fogózva, hogy többet tud, mint én. Loránd nemcsak elszökött, de elrabolta nagybátyám nejét.

Erre a szóra Márton elkezdett kaczagni; kétrét görnyedt, a hasára nyomta két kezét, úgy kaczagott, azután a másik oldalra fordult, mintha az utcza tulső felét is meg akarná nevettetni: áhhahhahá! s azután azt mondta, hogy ez nagyon jó tréfa volt tőle: a min én eléggé megbotránkoztam.

– De még azonfelül azt is mondta, – hogy elrabolta a pénzét.

Erre a szóra aztán kiegyenesedett Márton s nagyon komolyan emelte föl a fejét.

– No ez már rossz. Ez már «malom», mondaná Fromm papa diákul. Hát már most mit gondol, úrfi?

– Azt gondolom, hogy ez nem lehet igaz: és föl akarom keresni bátyámat, akárhova lett a világban.

– És azután, ha megtalálta?

– Azután, – ha az a nő fogja az egyik kezét, megfogom a másikat s akkor majd meglátjuk, hogy melyikünk lesz erősebb!

Márton legény nagyot ütött a hátamra kettőt, «Teufelskerl!» mondá. Mik jutnak eszébe? – Bánná más gyerek a bátyját akárhová viszi is egy szép asszony? Ez meg közéjük akar állni. Nagyon jól van. Hát fölkeressük a Loránd úrfit úgy-e? Hogyan fog hozzá kezdeni.

– Azt nem tudom.

– No hadd látom: mit tanult az iskolában? Mit tud csinálni, ha hirtelen segíteni kell magán? Merre indul el? jobbra, vagy balra? Kiabálni fog-e az utczán, hogy «ki látta a bátyámat?»

Én igazán nem tudtam, hogy mit fogok kezdeni?

– No hát, – lássa, hogy az öreg Márton legénynek is lehet néha-néha hasznát venni. Bízza csak magát rám. Ide hallgasson most, mintha én volnék a Brodfesser. Ha ketten szöktek, úgy-e bár kocsin szöktek? A kocsi fiakker volt. A madamenak egy bizonyos bérkocsisa van, a nro 7. Azt pedig én jól ismerem. Hát legelőször is felkeressük a Móczlit: az a hetes fiakker. Lakik a Zuckermandelen. Átkozott messze van; de mire oda érünk, annál bizonyosabban otthon találjuk.

– Ha őket vitte?

– Csak ne okoskodjék most, studiosus úr! A fiakker lovát én ismerem; az nem visz el senkit az operencziáig. Az elvitte őket legfeljebb valamelyik vendégszállásig, a hol gyors parasztok szoktak szállásozni s a szökevények most ott várnak rá, míg a fiakker megint visszatér.

Én bámulva kérdezém, hogy miből gyanítja mindezt? Hiszen a gyors parasztokkal azóta elvágtathattak már a túl határon.

– Herr viczekspán! Herr viczekspán! Dorgálózott Márton legény; – hogy beszélhet ilyeneket? Viczekspán akar lenni, s még annyit sem tud hogy a ki a határon át akar menni, annak passusának kell lenni. Pozsonyból Bécsbe útlevél nélkül nem mehet az ember, ha még úgy kergeti is a szeretőjének a férje. A madame bizonyosan visszaküldte már azóta a Móczlit, hogy vigye el hozzá azt az urat, a kinek az útlevelével majd odább szöknek.

– Micsoda urat?

– Hát egy szinészt innen a theatrumtól, a ki aztán majd úgy elmaszkirozza az úrfit, hogy az ő passusával keresztül mehet a vámon.

– De hát honnan számíthatja azt ki mind ilyen pontosan?

Márton legény egy perczre megállt, csúnyául félre húzta száját, összehúzta a bal szemét, egyet szítt a fogán, mintha mindezzel azt akarná kifejezni, hogy vannak dolgok, a mit gyerekeknek nem lehet az orrukra kötni.

– No de utoljára is! Hát maga vármegye ura akar lenni, biró, vagy afféle. Tudnia kell az ilyesmit, mikor majd vallatni fog. Hát megmondom. – Onnan tudom, mert már egyszer Móczli egy ilyen történetet mesélt el nekem a madameról.

Már egyszer!

– Bizony már egyszer. – Szólt hamisan kunczogva magában, Márton. Hohó! A nagyságos asszony hamis menyecske. Hanem azt nem tudja senki: – csak én, meg Móczli; meg a madame férje. A férje megbocsátott neki érte: Móczlit jól megfizették érte, s az öreg Mártonnak mi köze hozzá? Tehát mind a hárman hallgattunk, mint a sült hal. Hanem biz ez nem először történik már így.

Nem tudom miért; de ez a felfedezés valamit könnyített a keserűségemen. Kezdtem azt sejteni, hogy nem Loránd viseli a bűn súlyosabb felét.

– Hát csak menjünk most legelébb is a Móczlihoz, biztatott Márton; hanem egyet kötök ki csak az úrfitól. Maga ne szóljon egy szót se; csak hagyjon engemet beszélni. Mert átkozott furfangos legény ám az a Móczli. Ha észreveszi, hogy vallatni akarják, úgy fog hazudni, mint az írás; hanem én csak egyszerre megrohanom, ráhajtok, hogy azt se fogja tudni, jobbra térjen-e ki, vagy balra? Ráfogok valamit, mintha bizonyosan tudnám; mikor meg lesz ijedve, lélekzethez se hagyom jönni, kigyomrozom belőle az utolsó cseppig a titkot. Majd maga csak vigyázzon rám, valaha még hasznát veheti, ha viczekspán lesz, – hogyan kell a gyanus ficzkókból kicsavargatni az igazságot?

Azzal folyvást sietve vitt magával a Dunaparton végig, a hideg szél ellen kabátja szárnyával takargatva és iparkodott velem elhitetni, hogy milyen válogatott nevetséges tréfa az, a miben mi most fáradozunk, mennyit fogunk még azon valaha mulatni.

A várhegy tövében, a Dunapart mentén van egy csoport roskadozott házsor. Hogy is ne lennének roskadozottak, mikor minden tavaszszal, jégzajláskor kicsap közéjük a Duna? Itt laknak a bérkocsisok. A rozzant istállókat, miket szedett-vedett deszkákból tákoltak össze, a bérkocsislovak lakják; hajdan paripák, úri hintók előfogatai, most az állatkínzás elleni egyletek távoli védenczei, kik ott a sovány abrak mellett ábrándoznak boldog ifjúkorról s tünődnek azon a mérhetlen súlyú eszmén: «mire megvénülünk».

Bál éjszakája volt; a rozzant házak ablakaiban gyertyavilág égett; a bérkocsisok várják az éjfélt, hogy újra felszerszámozzanak, s ismét visszatérjenek a megrendelő uraságokért a bálterembe. Egy ilyen kivilágított ablakon betekintett Márton; még pedig kapaszkodnia kellett hozzá, mert a földszint magasan esett, hogy a víz ne járjon be mindig az ablakon.

– Itthon van, – mondá ismét leszállva, – de nyakába van a köpenyeg; nyilván megint útra készül.

A kapu nyitva volt: a kocsi az udvaron s a lovak pokróczczal beterítve, a hintóba fogottan, lógatták alá fejeiket, a miken még rajt voltak az üres abrakos tarisznyák.

Ezek le sem voltak szerszámozva; most érkezhettek s tovább kell menniök.

Márton intett, hogy csak maradjak a sarkában, mikor ő a házba beront.

Egy olyan ajtónak mentünk neki, melyet ha ki akart valaki nyitni, előbb a kilincset le kellett nyomni, azután az egészet fölemelni, a vállát neki feszíteni, s végre térdével egyet taszítani rajta, különben nem nyílt ki. Márton legény már ismerni látszott az ajtó zárának ezen angol sajátságait, mert egy rúgásra szerencsésen kinyitotta a boszorkányos ajtót s azzal benn voltunk egy rémítő kulimászszagú, kicsiny, szűk szobácskában. Egy asztalon, mely törött lábával a falnak volt támasztva, volt egy üres söröskorsó, melynek szűk torkába egy égő gyertya volt belefojtva, a mellett ült Móczli és vacsorázott; nagy mohósággal tömve szájába váltogatva egy nagy darab véres hurkát, meg egy még nagyobb darab sós kenyeret, melyet diák műnyelven «biklá»-nak neveztek a contemporaneusok.

Hétgallérú tubákszín köpenye fel volt öltve széles termetére, s nagy karimájú kalapja azon módon volt szemébe nyomva, a hogy a szép májusi éjszakán ráfagyott a zuzmaráz. A hideg, nedves szobában semmi oka sem volt annak leolvadni. Inkább még a falak is úgy csillogtak, mint valami cseppkőbarlang oldala.

Móczli jól táplált, húsos képű legény volt, erősen kiülő szemekkel, a miket még jobban ránk meresztett, a mint így koczogtatás nélkül berohantunk hozzá.

– Nos, hol «ég?» Ez volt az első szava Mártonhoz.

– Lassan, öreg; ne csörömpölj. Más baj van. El van árulva minden. Az úrfit elcsipik a vámnál!

Móczli egy perczre nagyon megrettent. A szájába dugott háromszögletű nagy darab kenyér megállt a félképében s az is ijedten meredt ránk, mintha még egy orra akarna nőni az arczán; hanem azután csak magához tért megint Móczli; folytatá a rágás műtételét s nagyot nyelt utána, arra megint nagyot ivott egy öblös pohárból, miközben meredt szemeivel folyton rám nézett.

– Én biz azt hittem, hogy valahol tűz van, s megint kell a lovaimmal menni fecskendőért. – Mindig nekem kell menni a fecskendőért, ha tűz üt ki valahol. Még ha a malomligetben van is a tűz, csak engemet hajtanak el: minek nem tart a város maga lovakat?

– Hallod-e Móczli, vágott szavába Márton, ne beszélj te nekem most a város tűzi fecskendőiről; a torkodat se nagyon fecskendezd, mert nem ott ég, hanem a hátad ég mindjárt, ha rám nem hallgatsz. Az asszonyság férje mindent megtudott! Az úrfinak elejbe kerültek; a határon feltartóztatják és visszahozzák.

Móczli még nyugodt képet iparkodott mutatni, egyébiránt a szemei nagyon elárulták.

– Micsoda úrfiról beszélsz nekem, meg micsoda asszonyságról?

Márton odahajolt füléhez.

– Móczli: csak nem akarod előttem bolondnak tettetni magadat. Nem te hoztad el hazulról a nagyságos Bálnokházy úr feleségét egy ifjú úrral együtt? A hátadon van numeród, azt gondolod: azt senki sem látja?

– No ha elvittem, hát hova vittem? A bálba vittem.

– Szép kis bálba. Hiszen tudod, hogy a jurátust el akarják fogni! Majd keresi az most neked, hogy hol muzsikálnak jobban? Itt van az öcscse ni: most jön a nagyságos úrtól. Az megmondta neki, hogy a felesége megszökött az úrfival: most aztán kerestetik mindenfelé.

Móczlira nagyon ráérkezett e közben a fogpiszkálás. Először a nyelvével, azután a körmeivel segített magán, míg csakugyan talált egy szalmaszálat, a melyikkel a fogát boszantsa, s melybe egyúttal mint végső menedékbe kapaszkodjék.

– Hát aztán? Bánom is én: keressen akárki akárkit. Én nem láttam senkit, én nem vittem senkit. Ha vittem volna is valakit? mit tartozom én tudni, hogy annak mi dolga volt a másikkal? s ha épen tudnám is, hogy szökteti valaki a más ember feleségét, mi közöm nekem hozzá? Nem vagyok én syndicus, hogy erről kérdezősködjem; én a tarifa szerint szállítok asszonyt, férfit, a ki fizet. Egyébiránt nem tudok semmiről semmit.

– No, úgy hát áldjon meg az Isten Móczli, szólt Márton sietséges czihelődéssel; ha te nem tudsz róla, akkor másnak kell róla tudni. Mi pedig nem azért jöttünk ide a ti fertelmes barákjaitok közé, hogy a te kalapácshal-szemeid közé nézzünk, hanem hogy ennek az úrfinak a bátyját megszabadítsuk; hát majd végig kopogtatunk itt a többi fiakkereken; a míg az igazira ráakadunk; mert főben járó dolog ám ez; s ha azt a fiakkert megkapják, a ki ebbe belemártotta magát, s ha az úrfit másfelé el nem szöktethetjük, nem szeretnék annak a bőrében lenni.

– Kinek nem? – kérdé rémüldözve Móczli.

– Az úrfinak a bőrében épen nem; de a fiakkerében még inkább nem. No szervus Móczli.

Erre a szóra Móczli felugrott a lóczáról, utána ugrott Mártonnak.

– Halt! megállj! Ne bolondulj! Jertek velem. Üljetek fel. Hanem aztán az ördög engemet vigyen el, ha láttam, hallottam, vagy szóltam valamit.

Azzal sebbel-lobbal lekapkodta lovai fejéről az abrakos tarisznyákat; engem betuszkolt a hintóba, Mártont felvette maga mellé a bakra; s hajtott lóhalálában a Dunaparton végig.

Én sokáig láttam a hajóhíd lámpásait a víz tükrén fényleni: egyszer aztán félre kanyarodott az út s a fedett kocsi szertelen hánykodásairól s a mély sötétségről azt kelle következtetnem, hogy valamely sikátorba térhettünk be, melyben még az utczakövezést a czivilizáczió átkai közé számítják, az utczai lámpásokat pedig a jövő nemzedék gondjaira bízták.

A kocsi egyre nehezebben haladt; tán hegynek föl mentünk; az ostor mindig sűrűbben működött a lovak hátain; egyszer aztán megállt a kocsi velünk.

Móczli elkezdett fütyörészni, mint a hogy szoktak: fuvarosok, kocsisok lovaik magánmulattatása végett alkalmilag fütyölgetni; erre valami kapú nyikorgás hallatszott és egy udvarra hajtottunk be.

Mikor megállt a kocsi, a bérkocsis leugrott a bakról s beszólt hozzám a kocsiablakon.

– Itt volnánk. Az udvar végén van egy kis szoba. Gyertya ég az ablakon. Ott van az úrfi.

– A nő is vele van? kérdezém én halkan.

– Nincs. Az a «fehér farkas»-ban vár a gyors parasztfogattal, míg azt az urat elhozom, a kivel előbb beszélnie kell.

– De az még nem jöhet, mert az előadásnak nincs vége.

Móczli még jobban kimereszté szemét.

– Hát már azt is tudja?

Én siettem a hosszú, sötét udvaron végig s benyitottam a mondott kis szobába. Egy fej látszott a világitott ablakban. Loránd állt ott, lehelletével melengetve föl az ablak jegét, hogy kilásson rajta, mikor az érkezik, a kire vár.

Oh mint kell neki őt szeretni! Oh mily nehéz küzdés vár itt reám!

A mint engem meglátott az ablakból, eltűnt onnan: elém sietett.

Az ajtónál szemközt találkozott velem s bámulva kérdezé:

– Hogy jutottál te ide?

Én nem szóltam semmit, hanem átöleltem s azt fogadtam magamban, hogy most már, ha darabokra vágna, sem válok el tőle.

– Miért jöttél utánam? Hogy találtál ide?

Láttam jól, hogy boszús. Nem tetszik neki, hogy itt vagyok.

– Utánad igazítottak, a kik láttak kocsira ülni.

Láthatólag összerezzent.

– Ki látott?

– Ne félj. Az, aki el nem árul.

– De hát mit akarsz? Miért jöttél utánam?

– Tudod, kedves Loránd, mikor hazulról eljöttünk, édes anyánk azt súgta fülembe: «vigyázz Lorándra». Mikor öreg anyánk itt hagyott bennünket, azt súgta fülembe: «vigyázz bátyádra» Ők számon fogják tőlem kérni; hogyan szerettelek? S mit mondjak nekik, ha azt kérdik, hol voltál, mikor Loránd legnagyobb veszélyben forgott?

Loránd meg volt hatva. Magához szorított.

– De hát mit segíthetsz most rajtam?

– Nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy a hová te mégy, oda én is megyek.

E nagyon együgyűnek látszó válasz Lorándot haragba hozta.

– Jösz a pokolba velem! Kell én nekem ilyenkor a nyakamra még czölönk, a mit czepeljek, mikor magam sem tudom, merre fussak? Magamat sem tudom oltalmazni s még téged is oltalmazzalak?

Loránd erősen pattogott s iparkodott lerázni magáról. Én azonban nem tágítottam tőle.

– Hátha én foglak oltalmazni téged?

– Te? szólt ő, végig nézve rajtam, ökleit mély zsebeibe dugva. Ugyan mit védelmezhetnél te én rajtam?

– A becsületedet, kedves bátyám.

Loránd megdöbbent e szóra.

– Az én becsületemet?

– És a magamét. – Tudod, hogy egyet hagyott ránk apánk, a min nem osztozhatunk meg; tiszta nevét. Ez az enyim egészen, úgy, mint egészen a tiéd.

Loránd egykedvűleg vállat vont.

– Hát legyen egészen a tiéd, átengedem.

E közöny a legszentebb eszmék irányában engem egészen elkeserített. Magamon kívül jöttem. Ki kellett törnöm.

– Igen! Mert vándorszinész nevet akarsz felvenni s szökni akarsz egy asszonynyal, a kinek férje van!

– Ki mondta ezt neked? Kiálta rám Loránd, s elém állt összeszorított ököllel.

Távol voltam attól, hogy most valakitől megijedjek; hidegen feleltem neki:

– Annak a nőnek a férje.

Loránd erre elhallgatott s hevesen kezdett el alá s fel járkálni a szűk, rövid szobácskában. Egyszer megállt, s félvállról odaszólt hozzám, még mindig indulat-zaklatta hangon.

– Dezső! Te még gyerek vagy.

– Tudom.

– Vannak olyan dolgok, a miket még neked nem lehet megmagyarázni.

– Azokat hallgasd el.

– Te beszéltél annak a nőnek a férjével?

– Ő mondta, hogy feleségét elszöktetted.

– S te azért jöttél utánam?

– Egyenesen azért.

– És most mit akarsz?

– Azt akarom, hogy hagyd el ezt a nőt.

– Elment az eszed?

– Az enyim? Még nem.

– Azt akarod vele mondani, hogy talán az enyim ment el. Az meglehet. Az nagyon meglehet.

Azzal leült az asztal mellé s arczát két tenyerébe fektetve, elkezde a gyertyavilágba bámulni, mint egy valódi őrült.

Én odaléptem hozzá s vállára hajtottam fejemet.

– Kedves Loránd, te megharagudtál én rám.

– Nem. Csak beszélj. Mit tudsz még?

– Ha kivánod, itt hagylak és visszamegyek.

– Tedd, a mit akarsz.

– S mit mondjak édes anyánknak, ha felőled kérdezősködik?

Loránd kedvetlenül fordította el tőlem a fejét.

– Azt írtad nekem, hogy vigasztaljam meg anyáinkat; – mondd hát, mit írjak nekik, ha kérdezősködnek rólad?

Loránd daczosan felelt:

– Írd azt: hogy Loránd meghalt.

E szóra felforrt bennem a vér. Megragadtam bátyám kezét s azt kiáltottam neki:

– Loránd! Eddig az apák voltak öngyilkosok családunkban, azt akarod, hogy most már az anyák is elkezdjék a sort?

Ez kegyetlen mondás volt tőlem, jól tudom. Loránd elkezdett reszketni: éreztem. Felállt előttem és olyan halovány lett.

Szelidebben akartam volna szólni.

– Kedves Lorándom; kedves bátyám; el tudnád te felejteni egy anyáért, a ki gyermekét elhagyja, azt az anyát, a ki gyermekéért meghal?

Loránd kezeit csüggedten kulcsolá össze s lehajtá fejét.

– Oh ha tudnád, miket mondasz most nekem? szólt olyan fájdalmas szemrehányással, hogy azt soha nem felejtem el.

– Pedig még nem mondtam el mindent, a mit tudok.

– Mit tudsz te? Te még boldog vagy; – játék az életed; – szenvedély nem bánt. – Én pedig már el vagyok veszve. A miről neked fogalmad nincsen; ne is legyen soha.

Nagyon szereti ezt az asszonyt!

Kevés szavamba kerülne, hogy meggyűlöltessem őt vele, de nem akartam összetörni a szívét. Volt más eszközöm, a mivel megaczélozzam szívét, hogy mint mámoros álomból, más életre ébredjen.

Hisz nekem is volt ábrándom zongorázó szépemről; de azt az ideált, a ki zongorázni tudott, midőn tudta már, hogy anyja megszökött, az örökkévalóságig elfelejtettem már. – Hanem ez hát gyermekszerelem, gyermekgondolat; – ámde van valami a szívben, a mi korábban ébred, s későbben hal meg, mint a szenvedély: ez a becsvágy; s ez nekem is annyi volt már, mint Lorándnak, hadd beszéljenek ezek egymással.

– Loránd! én nem tudom, minő bűbáj volt, a mivel ez a nő maga után tudott vonni? de azt tudom, hogy nálam is van egy varázs-szó, mely tőle elszakaszt.

– A te varázsod? – Anyánkról akarsz beszélni. Az ő nevével akarsz utamban megállítani. – – Teheted. – – Annyit elérhetsz vele, hogy ha nagyon kínzasz, itt előtted lövöm magamat főbe: de attól a nőtől el nem szakíthatsz.

– Nem fogok szegény anyánkról beszélni. Más az.

– Mi? és ki?

– Bálnokházy az, a ki miatt el fogod hagyni e nőt.

Loránd vállat vont.

– Azt hiszed, hogy félek Bálnokházy üldözésétől?

– Ő nem fog téged üldözni. Ő igen elnéző neje iránt hasonló esetekben. No, ne ránczold össze szemöldöködet; nem szólok én nejéről, egy szót sem. Asszonyra nem árulkodom. Bálnokházy nem üldöz téged, csak elmondja a világnak azt, a mi vele történt.

Loránd némi zománczával a gúnymosolynak, kérdé tőlem:

– Mit fog elbeszélni a világnak?

– Azt, hogy neje feltörte szekrényeit, meglopta ékszereit, készpénzét; s egy fiatal emberrel megszökött.

Loránd, mint a kit a kigyó csípett meg, fordult hirtelen felém:

– Mit mondott?

– Azt, hogy hűtlen neje egy ifjúval, kit ő, mint gyermekét, tartott házánál, megrabolta pénzét, és elszökött mint tolvaj, – tolvaj-czinkosával!

Loránd tántorogva kereste az asztalt kezével, hogy rá támaszkodjék.

– Ne mondd! Ne mondd tovább.

– Mondom tovább! Láttam a feltört üvegszekrényeket üresen; a mikbe máskor családi kincsek voltak kirakva. Hallottam a bérkocsistól, ki az úti táskát utána emelte: «annak tele kellett lenni aranynyal: olyan nehéz volt.»

Loránd arcza most már égett, mint az alkonyi viharos ég felhői.

– Volt-e kezedben ez az úti táska? kérdezém tőle.

– Egy szót se szólj többet! kiálta rám, s úgy megszorította karomat, hogy fájt. Nem fog engem ez az asszony látni soha!

Ezzel leborult az asztalra és zokogott.

Oh milyen jól esett nekem, hogy így megríkathattam.

Nem sokára fölemelte könyes arczát, fölkelt, odajött hozzám, megölelt, megcsókolt.

– Győztél! – Most már mondd, hogy mit akarsz velem tovább?

Én nem voltam e szónak ura: úgy elfogult a szívem örömömben, fájdalmamban. Hisz ez nem gyermeknek való munka volt. Ilyen harczot nem szokott bízni a sors egy gyermek kezére.

– Kedves bátyám! Többet nem bírtam mondani: úgy voltam, mint egykor ő, mikor a Duna fenekéről felhúzott, mint vízbe halót.

– Te nem fogod engedni, suttogá ő, hogy felőlem ezt a rágalmat mondja valaki.