– Bizonyos lehetsz felőle!
– Anyánk előtt nem engeded, hogy gyalázzanak.
– Oltalmazni foglak. Látod, hogy mégis oltalmazhatlak én! – Hanem most már drága az idő; – téged másért is üldöznek, tudod. Itt már a menekülés kötelesség. Nincs elveszteni való pillanatod. Siess.
– Hová? Anyánk házához nem vihetek új szerencsétlenséget.
– Én gondoltam valamit. Nekünk van egy sokat emlegetett rokonunk, messze, az ország belsejében, a kinél senki sem fog keresni, mert mi nem szerettük őt soha: Topándy bátyánk.
– Az istentagadó? kiáltá fel Loránd; s azután keserűen mondá: ez jó ötlet volt tőled; nekem most igen jó helyem lesz egy atheista házánál, a ki az egész földdel, azonfelül még az éggel is meghasonlva él.
– Ott jól fogsz rejtve lenni.
– Jól és örökre.
– No, ne mond ezt. Ez a veszély valaha csak el fog vonulni.
– Hallgass rám Dezső, szólt Loránd elfásultan; én ráállok arra, a mit mondtál; elmegyek; nem nézek többé vissza; eltemetem magamat; de egy feltétel alatt; a mit vagy megigérj, vagy ha nem, akkor megyek a legelső kaszárnyába s följelentem magamat.
– Mit kivánsz?
– Azt, hogy anyánknak és nagyanyánknak meg ne mondd, hova lettem!
– Soha sem? – kérdezém én megrettenve.
– Nem. Csak tíz esztendeig ne. E mai naptól számítsd a tíz esztendőt.
– Miért?
– Azt ne kérdd; csak add szavadat arra, a mit kértem tőled. Ha azt nem tennéd, mind rám, mind családunkra nagy, nagy gyászt hoznál vele.
– De ha változnak a körülmények?
– Mondtam, hogy tíz évig nem. S ha az egész világ tánczolna örömében; te akkor is hallgass és engem elő ne híjj, és nyomomba anyámat ne utasítsd. Nagy okom van ezt kivánni, s azt neked meg nem mondhatom.
– De ha ők kivánni fogják; ha sírni fognak előttem?
– Mondd nekik, hogy semmi bajom, jó helyen vagyok. Én más nevet veszek fel; nevem lesz Tátray Bálint. E név alatt fog ismerni Topándy is. Beszegődöm hozzá ispánnak, cselédnek, a minek elfogad s aztán neked minden hónapban írni fogok. Te elmondod az én kedveseimnek is otthon, mit tudsz felőlem, s tégedet azok kétszeresen fognak azért szeretni. Helyettem is téged.
Én tétováztam. Ez nehéz igéret volt.
– Ha engemet szeretsz, ezt meg kell fogadnod értem.
Én ölébe dőltem s azt mondtam, hogy elvállalom a titoktartást. Tíz évig nem fogom anyám és nagyanyám előtt kimondani, hova lett legkedvesebb fiuk!
Érik-e ők e tíz évnek végét!?
– Fogadod ezt – becsületszavadra? szólt Loránd, merőn szemembe nézve. Arra a becsületre, a mire az imént olyan büszkén hivatkoztál? nézd, most az egész Áronffy nevet egymagad viseled. Az egész név tisztaságára fogadod nekem, hogy anyám és nagyanyám előtt soha el nem mondod e titkot?
– Fogadom – - becsületemre.
Ő megszorította kezemet. Olyan sokat adott erre a szóra!
– Mostan tehát siess. A bérkocsi vár.
– Bérkocsi? Azzal én nem utazhatom messzire. Szükségtelen is. Van két jó lábam, az elvisz, ha kell, a világ közepéig is, aztán fizetést se kér.
Én egy kis tárczát vontam elő zsebemből, a minek lapját édes anyánk hímzette, s észrevétlenül akartam Loránd oldalzsebébe csúsztatni.
Rajta kapott.
– Mi ez?
– Egy kevés pénz. Gondoltam, hogy szükséged lesz rá az úton.
– Hogy jutottál te pénzhez? kérdé ő bámulva.
– Hiszen tudod, te magad adtad, két huszast ívenkint, mikor azokat a bizonyos iratokat lemásoltuk.
– S te ezt megtartottad? – Loránd kibontotta tárczát, s látott benne vagy húsz forintot. Ezen elkezdett nevetni.
A milyen jól esett nekem az, hogy ő most nevet, azt én ki nem mondhatom. Nevetése rám is ragadt, nem tudom miért? Aztán együtt kaczagtunk: nagyon jóízűen. Még most is, hogy ezt leirom, szemembe a köny: úgy nevettem.
– Hiszen te most engem miliomossá tettél.
Azzal jókedvűen zsebébe tette tárczámat. És én nem tudtam hová lenni örömömben, hogy Loránd elfogadta a pénzemet.
– Most már, bajtárs, a világ végéig el tudnék menni. Nem kell az útban «armer Reisender»-t játszanom.
Mikor az alacsony ajtón ismét kiléptünk a szűk sötét udvarra, Márton legény és Móczli bámulva álltak előttünk. Látszott rajtuk, hogy nem tudják megfogni azt, a mit az ablakon keresztül leskelődve kivehettek.
– Én vagyok itt, ifjúúr; szólt Móczli, kalapja karimájához nyulva. Hová hajtsak?
– Te csak hajts oda, a hova küldtek, szólt Loránd; vidd el azt, a kiért küldtek, ahhoz, a ki érte küldött. – Én másfelé megyek.
E szónál Márton legény olyat csípett a karomon, majd elordítottam magam. Ez nála sajátságos neme volt a tetszés-nyilvánításnak.
– Jól van, ifjuúr; mondá Móczli, s nem kérdezősködött többet; hanem kapaszkodott fel a bakra.
– Megállj! – kiálta rá Loránd, s elővette erszényét. Ne mondja azt senki, hogy olyan szolgálatért, a mit nekem tettél, más pénzével fizettek ki.
– Mi-it? hőrögetett alá gorombán Móczli. Nekem fizetni? Hanák fuvaros vagyok-e én, hogy nekem fizessen valaki, mikor jurátust szöktetek? Ez még nem volt a világon. Agyiö!
Azzal lovai közé vagdalt, s kihintózott az udvarból.
– Ez aztán a ficzkó! szólt röhögve Márton. A Móczli! Ismerem én a Móczlit. Ménkű gyerek. Nála nélkül soha ide nem találtunk volna. Hanem hát most már, úrfi, merre?
Ez a szó Lorándnak volt mondva.
Bátyám ismerte a tréfás öreg legényt, sokat hallgatta bohó adomáit, mikor hozzám eljött.
– Legelébb is ki Pozsonyból, öreg.
– No de melyik úton? Én azt hiszem, legjobb volna a hidon, meg a ligeten keresztül.
– Arra még nagyon sok ember jár. Valaki felismerhetne.
– Hát akkor csak egyenesen a Duna mentében lefelé; reggelre a mühlaui révhez ér az úrfi, ott átszállítják két garasért. Van-e apró pénze? Az mindig legyen. Gyalogjáró ember mindig rézpénzzel fizessen, különben gyanuba veszik. Kár, hogy hamarább nem tudtam. Vándorkönyvet adhattam volna kölcsön. Mehetett volna vele, mint péklegény.
– Majd utazom mint legátus.
– Az is jó lesz.
Eközben kiértünk az utcza végére. Loránd búcsút akart tőlünk venni.
– Ohó! mondta Márton, de bizony elkisérjük a város végéig. Magában nem eresztjük, a míg biztos helyen nincsen… az országúton. Tudják mit? Maguk ketten menjenek előre, én egy kicsit hátrább maradok, s úgy teszek, mintha egy kicsit részeg volnék. Patrolok járnak az utczán. Ha nagyon fogok dalolni, majd rajtam vesz a figyelmük, s magukat nem veszik észre. Ha kell, majd egy kicsit beléjük is veszek, s míg engemet bevisznek, addig maguk tovább mehetnek. Magának pedig, Loránd úrfi, odaadom a botomat az útra. Jó, derék bot, egész Németországot bejárta velem. No, Isten áldja meg.
Az öreg legény megszorongatá Loránd kezét kérges tenyereivel.
– Tudja. Mondanék én valamit. De nem mondok semmit. Hanem nagyon jól van. Így van jól, a hogy van. Nem szólok semmit. Isten áldja meg, úrfi.
Azzal hátra maradt az öreg és elkezdett torokszakadtából valami jodlirozó nótát énekelni végig az utczán s hozzá a kapukat döngetni öklével, mint valami igazi részeg ember, a ki okvetetlen azzal akarja a napot bevégezni, hogy megveresse magát.
«Hai-dia-dő!»
Mi egymás kezét fogva siettünk előre. Itt már nagyon sötétek az utczák.
A város vége felé kaszárnyák vannak, mik előtt el kell haladni; az őr kiáltása hangzott a távolból: «ki vagy? őrjárat el!» S nem sokára hátunk mögött hallottuk a lovas czirkáló csapat kopogását a kövezeten.
Márton csakugyan megtette, a mit megmondott. Beleveszett az őrjáratba. Nem sokára hallottuk álomverő ordítozását, a mint a fegyveres hatalommal szóbeli vitába ereszkedett.
«Én polgár vagyok! Csendes, békességes polgár! Fugias Mathias! (Ez a műszó nekünk volt mondva.) Tíz kancsó sör még nem a világ. Én polgár vagyok. A nevem Fugias Mathias! Megfizetek én mindenért. Ha palaczkot törtem, megadom az árát. Ki mondja azt, hogy én ordítok? Én éneklek. Hai-dia-dő! A kinek nem tetszik, énekeljen szebben.»
Már a városon kívül voltunk s még mindig hallottuk rettentő lármáját, a mit irántunk való önfeláldozásból követett el.
Hogy a szabadba kijutottunk, könnyebben lélekzettünk mind a ketten; jó oltalom a csillagos ég!
A hideg is kényszerített, hogy siessünk. Jó félórát gyalogoltunk már a szőlőskertek között.
Egyszerre Lorándnak valami jutott eszébe.
– De hát te meddig akarsz engemet kisérni?
– A míg megvirrad. Ebben a sötétben nem mernék egyedül a városba visszatérni.
Most ő is megijedt. Mit tegyen velem? Éjféli időben e rosszhírű külvárosi háztömkelegen keresztül egyedül bocsásson-e haza? vagy magával vigyen mérföldnyi útra? onnan megint csak egyedül kell visszatérnie.
Loránd tétovázva állt meg az útfélen.
Ekkor egy hintó közelített sebes vágtatva s a mint előttünk elhaladt, a hátulsó bakról valaki lehömpölyödött elénk s kaczagva jött oda, a hol mi álltunk, a kerítés mellett.
Az öreg Mártont ismertük meg benne.
– Mégis csak rájuk találtam, szólt az öreg nevetve. Jaj, be jó mulatságom volt. Csakugyan elhitték, hogy részeg vagyok. Összevesztem velük. Az volt a gaudé! Húztak, vontak, még jól a hátamra is húztak a kardlappal; az valami dicső volt!
– Hát aztán, hogy szabadult meg? kérdezém én, ki nem találtam olyan dicsőnek azt a kardlappal készült mulatságot.
– Hát a mint egy hintót látok közelíteni, egyszer csak kiugrom közülük, a bakra felkapaszkodom; – azok se kergettek tovább; magukat is utólértem nagy hamar: tudtam én azt.
A jó öreg egészen meg volt elégedve azzal a jó mulatsággal, a mit magának szerzett.
– Hanem már most igazán búcsúzzunk ám el egymástól, Loránd úrfi. Aztán maga ne menjen arra felé, a merre az a hintó ment: hanem vágjon neki itt a hegyeknek a mély úton; a bimbóháznál reggelizhetik, akkorra odaér, mire megvirrad, aztán csak mindig arra, a honnan a nap kél.
Mi összeölelkeztünk. El kelle válni. S ki tudja, mennyi időre?
Márton rángatott már. Menjünk, menjünk. Loránd is hadd siessen a maga útjára.
Oh hiszen tíz év elég hosszú út még. Akkorra meg is vénülünk.
– Szeresd helyettem is anyánkat. Aztán adott szavadra emlékezzél. Loránd e szót sugta még. Aztán megcsókolt és néhány percz múlva a mély hegyi útban eltünt előlem.
Ki tudja, mikor látom őt újra?
Mélázásomból Márton legény kunczogása vert föl. Az öregnek valami fúrta az oldalát, a min szörnyen nevethetnékje volt.
– Tudja, hogy – – kérdezé tőlem nevetésre hajló hangnyomattal; tudja maga, hogy – hahaha! tudja maga azt, hogy miért mondtam Loránd úrfinak, hogy ne menjen arra, a merre az a hintó ment?
– Nem én.
– Hát nem ismert rá a kocsisra? Az volt a Móczli.
– Hát azt tudja, hogy ki ült a hintóban? Találja ki. – Hát a madame.
– Bálnokházyné?
– A bizony. – Meg az a bizonyos aktor.
– A kinek az útlevelével Lorándnak kellett volna szökni?
– Hát ha az ember szökésben van, – mindegy: – útitársának csak kell lenni. Ha egynek nem, hát másnak.
Mese volt ez előttem. De olyan rémes mese, hogy a hideg borzongatott tőle végig.
– De hát hová mehetnének.
– Hová? – No az operencziáig talán nem, legfeljebb odáig, a meddig az a táska üres lesz, a mit a Móczli a nagyságos asszony után emelt a kocsiba. – Hai-dia-dő!
Most már a vén Márton igazán jó kedvéből kezdett el jodlirozni: «hai-hai-dia-hia-dő!»
Még tánczolt is a poros úton – galoppot.
De hát lehetséges-e ez? Azzal a madonna-arczczal, a minél én szebbet, bájolóbbat nem láttam soha, – sem azelőtt, sem azóta!
Két nap múlva Loránd eltünése után úti hintó állt meg Frommék háza előtt. Az ablakból ráismertem kocsira, lovakra és kocsisára: a mieink voltak.
Valaki érkezett tőlünk!
Futottam le az utczára, hol már akkor, midőn én leérkeztem, Fromm papa nagy igyekezettel iparkodott felcsatolni a hintónak körül lekapcsolt bőrfüggönyeit.
Oh nem «valaki»: az egész család volt itt! a mennyi még otthon maradt, mind. Anyám és nagyanyám és Frommék Fannyja.
Még anyám is eljött. Szegény anyám!
Úgy kellett leemelni a kocsiról; nagyon össze volt törődve. Tíz évvel idősebbnek látszott, mint mikor utóljára láttam.
Mikor leszállt, Fannyra támaszkodott egyfelől, másfelől én rám.
– Csak be, be a házba, sürgetett bennünket nagyanyám, attól tartva, hogy szegény anyám az utczán talál összeroskadni.
Nagyon csendesek voltak mind, a kik érkeztek, alig váltottak velem szót, midőn üdvözlém őket. Anyámat felvezettük a terembe, a hol legelőször fogadtak bennünket.
Fromm mama és nagymama ez alkalommal nem kötöttek harisnyát; úgy tetszett, mintha erre a jelenésre vártak volna. Ők is igen csendesen, ünnepélyesen fogadták szüleimet; mintha minden ember attól tartott volna, hogy a legelső szó, melyet e roskadozó, kézen vezetett alakhoz intéz valaki, azt rögtön hamuvá fogja omlasztani, mint az ó-sírboltokon talált alakokról regélik.
És ő mégis eljött erre a hosszú útra! Nem várta, míg az idő átmelegszik. A zord fagyos tavaszi szélnek szembeindul, arra a hírre, hogy Loránd elveszett.
Oh ha volna mérték, mely az anyai szeretet mélységét ki tudná fejezni!
Szegény anyám pedig úgy iparkodott erőt mutatni! Úgy meglátszott rajta, hogy törekszik visszatartani ideges rohamait, épen e perczben, mely minden emléket fölidéz lelke előtt.
– No csak csendesen, leányom; – csendesen; szólt nagyanyám. Tudod, mit fogadtál? hogy erős fogsz lenni. Tudod, hogy arra szükséged van. Ne engedd át magadat az indulatnak. Ülj le.
Anyám le is ült, az asztal mellé, hova vezették és ott lefektette fejét két karjára és mivel megigérte, hogy nem sír, – tehát nem sírt.
Oh mily keserves volt ez alakot látni, a ki ide jött ez idegen házhoz s itt leborult némán, hogy ne sírjon, mert úgy igérte.
Mindenki távol állt tőle: a nagy fájdalom nagy tisztelet! csak egy alak mert közelében maradni, a kire én eddig nem is ügyeltem, a kit észre se vettem: Fanny.
Mikor úti gúnyáját leveté, egészen kék ruhában maradt. Valaha szegény anyámnak volt ez kedvencz színe, apám is nagyon szerette azt.
Ő állt anyám mellett s valamit suttogott fülébe, mire anyám felemelte fejét s mint ki a túlvilágról tér vissza, nagyot sóhajtott, magához jönni látszott s nyugodt mosolygással megszólalt, a háziakhoz fordulva:
– Bocsánat! Nagyon el voltam fogulva.
Csakhogy beszél már! Ez a hallgatás kínoz engemet nagyon.
Azután Fannyhoz fordult, azt megölelte, megcsókolta kétszer is a fejét s azt mondta Fromméknak:
– Ugy-e bár, megengedik, hogy Fanny tovább is nálam maradjon? Ő már olyan, mintha az én gyermekem volna.
Én nem voltam többé Fannyra irigy. Láttam, hogy anyám mennyire boldog az által, hogy őt ölelheti.
Fanny ismét sugott valamit anyám fülébe, mire ő fölkelt, egészen erőhöz látszott jönni; Frommnéhoz közelített, szilárd, nem ingadozó léptekkel, megszorítá mindkét kezét és azt mondá neki: «köszönöm». Még egyszer ismétlé suttogva: «köszönöm».
Mindezt én némán néztem egy szegletből. Úgy féltem anyám tekintetétől.
Ekkor nagyanyám közbeszólt:
– Nekünk sietős útunk van, leányom. Ha képes vagy rögtön jönni, jer.
Anyám helyeslőleg inte fejével s folyvást Fannyra nézett.
– Fanny azalatt itt marad, monda nagyanyám; Dezső pedig velünk jő.
Anyám e szóra rám tekintett, mintha most jutott volna eszébe, hogy hiszen én is itt vagyok még, hanem azért csak Fanny szőke hajfürtjeit simogatá.
Fromm papa sietve küldé Henriket bérkocsiért. Senki sem kérdezte tőlünk, hová megyünk? Mindenki gondolta azt, hová? miért? mi járatban? Hanem azt, hogy mi lesz ennek a mai járatnak a vége? azt csak egyedül én tudtam.
Nem tolakodtam vele. Vártam, míg rám kerül a sor. Tudtam, hogy nem történhetik az nálam nélkül meg.
A bérkocsi előállt, Frommék levezették anyámat a lépcsőn. Őt ültették fel legelébb s mikor mind benn ültünk, Fromm papa azt kiáltá a bérkocsisnak:
– A Bálnokházy-házhoz!
Tudta jól, hogy oda kell most mennünk.
Egész odáig nem váltottunk egy szót sem; mit mondhattak volna ők ketten én nekem?
Mikor Bálnokházy lakása előtt megálltunk, úgy tetszett nekem, mintha anyám egész ifjúi erővel lett volna megáldva; elől ment, arcza égett, léptei ruganyossággal birtak és fejét fenhordozta.
Nem tudom, szerencsénk volt-e, vagy előre tudatva volt szülőim jövetele? az udvari tanácsos épen otthon volt, midőn kerestük.
Kiváncsi voltam rá, vajjon milyen arczczal fogad bennünket?
Sokat tudtam már felőle, a mit nem kellett volna soha megtudnom.
Midőn szobájába léptünk, elénk jött, több udvariasság, mint szívesség látszott arczán, némi neheztelés is iparkodott azon kitünni, de az olyan volt, mintha órahosszat tanulta volna tükörből: mesterkélt, ráfogott, kiszámított neheztelés.
Anyám egyenesen odasietett hozzá s megfogva mind a két kezét, e szóval köszönte be indulatosan:
– Hol van Loránd fiam?
Nagyságos urambátyám hátraszegte az állát magas nyakravalójába s nagyot szíva fogain, kegyes elnézéssel válaszolt ez anyai kitörésre:
– Kedves asszonyhúgom, e kérdést nekem kellene legjobban erőltetnem; mert nekem feladatom kegyed fiát üldöznöm. S ha azt felelem: nem tudom, hol van? úgy hiszem, legtöbb atyafiságot tanúsítottam irányában.
– Miért üldözni fiamat? szólt anyám reszketve. Egy ifjúkori botlás miatt lehet valakit örökre semmivé tenni?
– Engem nem egy, de több ifjúkori botlás jogosít föl erre; nem mint hivatalnok csupán tartozom őt üldözni.
Bálnokházy e szónál élesen reám szegzé szemeit. Nem sütöttem le előtte az enyéimet; tudtam, hogy jogom és hatalmam van kiállni tekintetét. Majd rám is kerül a sor.
– Hogy? – kérdezé anyám. – Mi oka lehetne még üldözni?
Bálnokházy nagyon vonogatta a vállát, keserű mosolyra vonta félre félszáját, félbajuszát.
– Alig tudom, valóban, hogyan adjam ezt kegyeteknek tudtokra, ha még nem tudják. Én azt hittem, mindenről értesülve vannak. A ki tudatta kegyetekkel az úrfi eltüntét, talán megírta annak okait is.
– Igen, szólt anyám; tudok mindent. A szerencsétlenség nagy; de gyalázat nincs vele összekötve.
– Nincsen-e? szólt Bálnokházy, vállait gúnyosan felhúzva s fejét féloldalt alákonyítva. Ah, azt nem tudtam, hogy ezt nem tartják a provinczián gyalázatnak? Ezt igazán nem tudtam. Hogy egy fiatal ember, egy jurista, alig több mint suhancz, egy rangbeli férfinak, ki őt, mint rokona, házába fogadta, családja tagjává tette, atyai gondjait azzal hálálja meg, hogy nejét elcsábítja, elszökteti, pénztárát feltörni, ékszereit elrabolni segít s a becstelen nővel együtt az ország határán túlszökik. Valóban nem tudtam, hogy ezt nem tartják üldözésre méltó bűntettnek.
Szegény anyám, mintha ismételt villanyütés érte volna, úgy rázkódott össze a kétszeres vádra s sápadtan kapott nagyanyám keze után, ki maga is fehér lett e pillanatban, mint ősz haja. Ő fogta fel a szót anyám helyett, ki nem volt arra többé képes.
– Mit mond ön? Loránd nőcsábító?
– Fájdalom, hogy az. Elszökteté nőmet.
– És tolvaj! – Keserű szó, de nem tudok neki más nevet adni.
– Az Istenért, csendesen, uram.
– Hiszen láthatják, hogy egész eddig igen csendesen viselém magamat; még csak zajt sem ütöttem a kárból. Pedig a becstelenségen kivül károm is van. E hűtlen tett engem és leányomat ötezer forintig megkárosított. Ha csak magamról volna a szó, megvetéssel hallgatnék róla; de ez összeg kis leánykám takarékpénztára volt.
– Uram, ez meg lesz önnek térítve; szólt nagyanyám, de kérem, ne szóljon ez asszony előtt tovább e tárgyról. Láthatja, hogy megöli őt vele.
Bálnokházy e beszéd alatt egyre engemet nézett s nézésében sok kérdés volt, a mire én mind igen jól tudtam volna felelni.
– Azon bámulok, szólt végre, hogy ezek a fölfedezések kegyetekre nézve mind újak. Én azt hittem, hogy ugyanaz, ki kegyetekkel Loránd eltünését tudatta, egyúttal azon kényes körülményeket is fölfedezte, a mik között az eltünés végbement, miután én azt vele magam tudattam.
Most azután anyám és nagyanyám is reám fordíták tekintetüket.
Bizonyos tudomásom volt róla, hogy ez a vád alaptalan.
– Te erről nekünk nem írtál semmit; szólt hozzám nagyanyám.
– Nem.
– És itt sem említél róla semmit, míg jöttünk!
– Pedig én megmondtam azt az öcsémnek magam.
– Miért hallgattad ezt el? – kérdé most nagyanyám indulatosan.
Anyám nem tudott szólni, csak a kezeit tördelte.
– Azért, mert bizonyos tudomásom volt róla, hogy ez a vád alaptalan.
– Ohó! fráter! szólt büszke, dölyfös hangon Bálnokházy.
– Elejétől végig alaptalan, ismételtem én nyugodtan; bár minden ízem reszketett az izgalomtól.
Hanem azt kellett volna látni, mint fogtak egyszerre körül, hogy rohant hozzám anyám és nagyanyám? hogy fogta meg egyik jobb, másik balfelől kezemet, mint megfogják a vízbefúlók a mentő kezet; s hogy állt elém villogó szemekkel a büszke haragos úr? Mind a hármat elhagyta minden józansága, egyszerre kiáltottak hozzám minden hangján az indulatnak, a dühnek, az őrültségnek, a reménynek, az örömnek: «beszélj! mit tudsz? beszélj!»
– Hát beszélek. – A mint ő nagysága tudtomra adá e két rettenetes vádat Loránd ellen, én rögtön elindultam, hogy bátyámat fölkeressem. Akadt két becsületes szegény ember, a ki segítségemre jött, hogy őt feltalálhassam; két szegény iparos, ki munkáját hagyta abba azért, hogy egy elvesztett életet megmentsen. Ugyanezek lesznek tanúim arra, hogy a mit mondok, mind igaz és úgy történt; az egyik Braun Márton, a péklegény, a másik Fleck Mátyás.
– Az nőm bérkocsisa, szólt közbe Bálnokházy.
– Igen. Ő vitt el oda, a hol Loránd ideiglenesen el volt rejtve. Ő tudatta velem, hogy a nagyságos asszony másutt van. Ő vitte keresztül a határon a nagyságos asszonyt – testvérem nélkül. Bátyám pedig elindult ugyanakkor gyalog, pénz nélkül, Magyarország belseje felé; én és Márton kisértük el a hegyekig, az én zsebpénzem volt egyedüli útiköltsége, mit tőlem elfogadott s Márton legény vándorbotja egyedüli útitársa, a ki őt tovább kisérte.
Azon vettem észre, hogy anyám mellettem térdepel és megcsókol.
Ezt a csókot Lorándért kaptam.
– Ez nem igaz! ordítá Bálnokházy; nőmmel szökött. Nekem bizonyos tudósításaim vannak róla, hogy e nő a határszélen egy fiatal sima arczú férfival kelt át s azzal együtt Bécsbe is megérkezett. Az Loránd volt.
– Az nem volt Loránd, hanem más.
– Ki lett volna?
– S nem tudná azt nagyságod? Hát én megmondhatom. Az a sima arczú férfi volt Bleinberg német szinész, ki ő nagyságát Bécsig elkisérte: – – s nem ezúttal először.
Hah! A szívéig döftem neki; a mája közepéig, a hol a dölyf lakik. Olyan nyilat törtem bele, a mit sohasem fog onnan kihúzhatni. Nem bánom, ha agyonüt is már most.
Azt hiszem, ehhez lett volna is kedve: de próbálta volna most meg! Mikor egyfelől anyám, másfelől nagyanyám álltak mellettem. Nem két asszony volt az; – két nőoroszlán. Széttépték volna értem!
– Jerünk; szólt anyám, megragadva kezemet. Semmi dolgunk itt többé. – Azzal anyám előre sietett, engem közrefogtak, nagyanyám hátrafordultában egy kategorikus «alászolgájá»-t mondott Bálnokházynak s azzal otthagytuk magára.
Melanie húgom most is játszotta a cavatinát, a mit akkor nem akartam végighallgatni; mégis okos gondolat az a zongora: nem hallatszik ki tőle az utczára, mikor pörpatvar van a háznál.
A mint ismét benn ültünk a kocsiban, anyám szenvedélyesen magához ölelt és csókjaival elhalmozott.
Oh mint féltem én az ő csókjaitól! Most mindjárt Loránd felől fog kérdezősködni, azért csókol így. És én nem fogok neki felelhetni rá.
– Szót fogadtál. Vigyáztál szegény bátyádra. Segítettél neki. Kedves fiam. – Így suttogott folyvást hozzám.
Nem mertem elérzékenyülni.
– Mondd meg hát most, hogy hol van Loránd?
Tudtam, hogy azt fogja kérdezni. Szorongva húzódtam el tőle és tekintgettem magam körül.
– Hol van Loránd?
Nagyanyám észrevette szorongásomat.
– Hadd ezt most; inté anyámat. Nem vagyunk még elég biztos helyen: a bérkocsis meghallhatná. Várj vele, míg hazaérünk.
Tehát addig van csak időm, míg hazaérünk. Mi fog történni ottan? Hogyan tagadjam meg a választ erre a kérdésükre?
Alig érkeztünk vissza Frommékhoz, alig vezetett Fanny azon szobába bennünket, mely szülőim számára volt berendezve, midőn szegény anyám újolag nyakamba borult és bánatos örömmel kérdezé tőlem:
– Te tehát tudod, hol van Loránd?
Milyen könnyű lett volna azt felelnem, hogy «nem tudom». De mit értem volna el vele? Így sohasem mondhattam volna el neki, hogy Loránd mit ír a távolból, hogy üdvözli, hogy csókolja őket ezerszer!
– Tudom, kedves anyám.
– Oh, mondd sietve, hol van?
– Jó helyen van, kedves anyám; vígasztalám én és siettem elmondani mind azt, a mit tudatnom szabad volt. – Loránd benn van a hazában, biztos helyen, hol nincs mitől tartania; rokonunknál, a ki őt szeretni és oltalmazni fogja.
– De hát mikor fogod már megmondani, hogy hol?
– Majd egyszer megmondom, édes anyám.
– De mikor? Mikor? Miért nem mindjárt? Mikor?
– Majd – tíz év múlva. – Alig mertem e szót kimondani.
Mindketten elszörnyedtek e szavamra.
– Dezső! Tréfát akarsz-e velünk űzni?
– Oh, bár tréfa volna. Ez való; nagyon nehéz való. Én Lorándnak megfogadtam, hogy tíz évig nem mondom meg sem anyámnak, sem nagyanyámnak, hogy ő hol tartózkodik.
Nagyanyám érteni látszott a dolgot: szemével inte Fannynak, hagyjon bennünket magunkra; azt hitte, ő előtte nem akarom e fölfedezést tenni.
– Ne menj ki, jó Fanny; szóltam én hozzá. Én távollétedben sem fogok többet mondhatni, mint eddig mondtam.
– De hát esztelen vagy-e? förmedt rám nagyanyám, ki azt hitte, hogy kemény szóval velem sokra lehet menni. Előttünk akarsz-e titkolózni? Azt csak nem hiszed, hogy mi fogjuk őt elárulni?
– Dezső! szólt anyám, azon szelid, mindig édes hangon. Légy hát jó.
Hm. Mennyire csalatkoztak bennem. Én már nem voltam az a jó gyermek, a kit erős szóval meg lehet ijeszteni és édes szóval megszelidíteni. Kemény, érzést el nem áruló gonosz fiúvá lettem; – engem kivallatni nem lehet.
– Azt nem mondhatom meg.
– Miért nem? Nekünk sem? kérdék kétfelől.
– Miért nem? Azt magam sem tudom. De tinektek sem. Loránd becsületszavamat adatta velem, hogy hollétét épen anyánk és nagyanyánk előtt el nem árulom. Azt mondta, nagy oka van kivánni, azt mondta, nagy szerencsétlenség lenne belőle, ha ezt meg nem tartanám. Én szavamat adtam neki rá s szavamat meg kell tartanom.
Szegény anyám odatérdelt le elém, átölelt, összecsókolt, úgy kért, mondjam meg neki, hol van Loránd? Kedves «egyetlen» fiának nevezett; ezen azután sírva fakadt és én elég kegyetlen tudtam lenni, hogy minden szavára azt feleljem: «nem, – nem, – nem».
Képtelen vagyok e jelenetet végig leírni, képtelen vagyok végiggondolni rajta. Utoljára anyám elájult, nagyanyám megátkozott s én kimentem az ajtón és azután odatámaszkodtam a másik szobában az ajtófélhez.
E leírhatatlan jelenet alatt a háziak mind összefutottak anyám ápolására, ki iszonyú kinokat szenvedett s onnan egyenkint jöttek ki hozzám, ki folyvást az ajtófélen álltam s ott próbálgatták rajtam sorban rábeszélő tehetségeiket. Először kijött Fromm mama, igen szépen kérlelni, hogy mondjam ki azt az egy szót, a mi anyámat rögtön meggyógyítja; azután jött Fromm nagymama, iszonyú fenyegetőzésekkel veszekedni; majd megint Fromm papa, ki igen bölcs okoskodásokkal iparkodott rám beszélni, hogy akkor volnék tulajdonképen a legbecsületesebb ember, ha most a szavamat megszegném.
Beszélhettek nekem!
Hiszen úgy kérni csak nem tudott senki, mint előttem térdelő anyám kért! úgy átkozódni nem tudott senki, mint rettenetes nagyanyám tevé, s oly jól nem tudta azt senki, hogy milyen rossz ember vagyok én, mint saját magam.
Hagyjanak nekem békét. Nem mondhatom meg.
Utoljára kijött hozzám Fanny; odahajolt vállamra s elkezdte fejemet simogatni.
– Kedves Dezső.
Egyet rántottam a vállamon, hogy eltávolítsam magamtól.
– Dehogy vagyok én «kedves Dezső». – Nevezz inkább «infámis, rossz, átkozott Dezsőnek». – Az vagyok.
– De hát miért vagy az?
– Mert nem lehetek más. Megigértem, mert meg kellett ígérnem; s már most megtartom, mert megigértem.
– Szegény anyád azt mondta, hogy meghal, ha nem tudatod vele, hol van Loránd?
– Lóránt pedig azt mondta, hogy meghal, ha tudatom vele azt. Azt mondta, hogy a mint anyámnak vagy nagyanyámnak fölfedezem hollétét, ő vagy följelenti magát a legközelebbi hadparancsnoknál, vagy főbelövi, a mint épen kedvében lesz. S a mi családunkban az ilyen igéretek nem szoktak a levegőben eloszlani.
– De hát mi oka lehetett rá, hogy tőled ilyen igéretet csikarjon ki.
– Azt én nem tudom. Hanem azt tudom, hogy ok nélkül nem tette volna. Kérlek, eredj innen.
– Megállj Dezső, szólt ekkor Fanny elém állva. Te azt mondod: Loránd megfogadtatá veled, hogy sem anyádnak, sem nagyanyádnak meg nem mondod: hova lett? Másnak nem tiltotta meg, hogy elmondd?
– Az természetes: feleltem rá ingerült dölyffel. Mert azt a nélkül is jól tudta, hogy még az a más valaki nem született a világra, a ki azt tüzes harapófogókkal is ki birja csikarni tőlem.
– De igenis született, szólt Fanny dévaj komolysággal. Még pedig ép tizenkét év, nyolcz hónap és öt nap előtt született.
Ránéztem.
– «Te neked» mondanám meg? azt gondolod?
Bámultam ezen a vakmerőségen.
– Igenis, nekem. Minthogy adott szavad csak anyádnak és nagyanyádnak tilt nyilatkoznod. Megmondhatod nekem; én megmondom ő nekik. Te nem szóltál senkinek semmit; és ők mégis megtudtak mindent.
– De hát «senki» vagy-e te?
Fanny szemembe nézett, elkomolyodott s reszkető szóval ezt mondá:
– Ha te kivánod, – hát senki vagyok. Olyan senki, mint a ki rád nézve nem született.
E pillanattól fogva kezdett rám nézve Fanny «valaki» lenni.
Ez az ő sophismája tetszett nekem. Megálljunk. Ezen az alapon talán csak ki lehetne alkudni.
– Nehéz dolgot kivántál tőlem Fanny; de nem lehetetlent. Hanem hát várj egy kissé, hadd gondolkozzam rajta. Addig is légy közbenjáró közöttünk. Eredj be és mondd meg nagyanyámnak, hogy mit ajánlottál nekem, s hogy én arra azt mondtam: «jól van.»
Ravasz voltam. Alattomoskodtam. Arra gondoltam e perczben, hogy ha Fanny gyermekes örömmel fog berontani a szomszéd szobába s diadalmas hangon mondja el, a mit tőlem engedélyül kicsikart, akkor majd ha visszajön, mondok neki valami helynevet, a mi nem igazi, s ezzel lerázom a nyakamról.
De nem azt tette.
Csendesen ment vissza és sokára tért meg, mikor szülői a tulsó ajtón eltávoztak; akkor is sugva mondá:
– Sokáig késtem. Nem akartam anyám előtt beszélni. Most a tieid egyedül vannak, szólj.
– Még valamit elébb. Eredj vissza Fanny, és mondd meg, hogy csak azon feltétel alatt mondom meg neked a valót, ha anyám és nagyanyám megigérik, hogy a míg én nekik Loránd írását nem mutatom, a melyben őket magához hívja, őt sem maguk fölkeresni, sem mással fölkerestetni nem fogják, s ha levelet akarnak hozzá intézni, azt elébb nekem adják, hogy én küldjem el neki és senkinek még csak egy tekintettel sem fogják mutatni, hogy tudnak Loránd hollétéről valamit.
Fanny helybenhagyólag inte fejével s visszament a mellékszobába.
Néhány percz mulva ismét kijött s feltárta előttem az ajtót.
– Gyere be.
Én beléptem, ő becsukta utánam az ajtót, s azután kézenfogva odavezetett anyám ágyához.
Szegény jó anyám most már nyugodt volt, és olyan halovány. Szemeivel szinte vonni látszott magához. Én odamentem hozzá és megcsókoltam a kezét.
Fanny odahajolt hozzám és arczát közel tartotta ajkamhoz, hogy sugjam fülébe azt, a mit tudok.
Mindent megmondtam neki röviden.
Ő viszont odahajolt anyám vánkosára s fülébe súgta, a mit tőlem hallott.
Anyám fölsóhajtott és meglátszott rajta nyugodni.
Azután nagyanyám hajolt oda édes anyámhoz, hogy megtudja tőle a mondottat.
Mikor meghallotta azt, az ősz alak fölegyenesedett s két kezét feje fölé kulcsolva, rebegé izgatott látnoki elragadtatással:
– Oh, én uram Istenem! ki gyermekekre bizod a te akaratodat; legyen meg, a mit elvégeztél!
Azután odajött hozzám és megölelt.
– Te tanácsoltad Lorándnak, hogy odamenjen?
– Én.
– Nem tudtad, hogy mit cselekszel? Isten akarta így. Most már minden nap imádkozzál testvéredért.
– Ti pedig hallgassatok érte. Mert a mint fölfedezitek őt: elvész bátyám, és én nem élem őt túl.
A vihar elcsendesült, ismét kibékültek velem. Szegény anyám néhány percz mulva elaludt, és szunnyadt édesdeden.
Nagyanyám inte Fannynak és nekem, hogy hagyjuk őt most magára.
Mi leeresztettük az ablak-függönyöket s kimentünk a szobából.
Mikor kiléptünk, azt mondtam Fannynak:
Most már becsületem a te kezedbe van letéve: úgy viseld gondját.
A leány égő lelkesüléssel nézett szemembe és azt mondá:
– Ott fogom azt őrizni, a hol a magamét.
Ezt már nem a gyermek mondta; – hanem a szűz.
Mintha két elátkozott daemon harczolt volna a föld felett, egyik tűz-, másik jégfegyverrel, oly gyorsan változott az időjárás. Május közepén már olyan rekkenő meleg lett, hogy a mult héten még csonttá fagyott föld most már repedezni kezdett.
A szemünk elől elveszett vándort megtaláljuk azon az alföldi rónán, a hol még a hány kocsinyom, annyi országút.
A sík rónán este van már, a nap nemrég áldozott le, felhőtlen piros eget hagyva maga után; a láthatáron két-három helység tornya látszik, mind sokkal távolabb, mint hogy az a vándor, ki előttünk siet, éjszakára gyalog beérhetne valamelyikbe.
A por nem lepte még annyira be, a nap nem sütötte el annyira arczát, hogy e szép nemes vonásokban a pozsonyi ifjúság büszkeségét, Lorándot fel ne ismerhetnők.
A hosszú út, a mit idáig tett, nem lankasztotta el izmai erejét: ugyancsak iparkodni kell annak a lovasnak, ki háta mögé jön, hogy koczogva beérje.
A lovas kurtára húzott kengyelben ül, huszárok módjára, öltözete ezüstgombos mente, zsíros kalap, rongyos veres nadrág; s félvállra vetett kopott farkasbőr-kaczagány; oldalán széles tüszőt visel, s abból két pisztoly agya látszik elő, csizmaszárába ezüst-veretes kés van dugva. Lova szerszámán is úgy csillog az ezüst, mint gazdája rongyos, foltos ruháján.
A lovas rég közelít már ügetve a gyalog utazó felé, a ki még csak arra sem méltatta eddig, hogy visszanézzen, ki jön a háta mögött.
Mikor aztán utólérte, odarúgtatott mellé.
– Servus, diák!
Loránd feltekintett rá, s hasonló kötekedő hangon fogadta a szót.
– Servus, czigány!
A lovas e szónál ellökte melléről a féloldalt fityegő kaczagányt, hogy a pisztoly agyát láthassa a diák s gondolhassa felőle, hogy ha czigány is, de valamivel több, mint muzsikus.
Loránd pedig annyi megszeppenést sem tanúsított, hogy görcsös botját levetette volna a válláról, melyre csizmái voltak felakasztva. Mezítláb utazott. Így még olcsóbb.
– Ej ha! De kevély vagy a piros csizmáidra; gúnyolódék a lovas, Loránd mezitelen lábaira kacsintva.
– Könnyű neked onnan a deresről, – vágott vissza Loránd.
Jelent pedig a «deres» olyan négylábú állatot is, a mit ez a lovas nem örömest hallott emlegetni.
– Magam nevelése! szólt büszkén s némileg mentegetőzve e vágásra.
– Tudom. Ismertem még kis kutyakölyök korában.
– Hát aztán hová baktatsz most, diák?
– Megyek Csegére, papolni, czigány.
– Aztán mit kapsz a legátióból, diák?
– Húsz ezüst forintot, czigány.
– Hát tudod mit? diák; mondok valamit, – ne menj te most Csegére; térj ki ide a juhászhoz, a hol azt a cserényt látod, aztán várj reám ott holnapig, akkor én visszajövök, ott aztán mondd el nekem a prédikácziódat, én még soha sem hallottam olyat. Én adok neked érte negyven forintot.
– Nem úgy lesz a, czigány; hanem térj te be ide a cserénybe, ne menj most a pusztára, várj reám ott egy hétig; akkor én visszajövök, aztán majd ott húzd el az én nótámat, adok érte tíz forintot.
– Nem vagyok én muzsikus! Felelt a lovas, mellét előre feszítve.
– Hát az a furulya minek az oldaladon?
A czigány röhögött az ötletnek. A ő puskáját furulyának nevezni! Hej sokan megfizettek már azért, hogy annak a szavát ne hallják!
– Te diák, te fránya ficzkó vagy. Nesze húzz egyet a kulacsomból.
– Nem iszom belőle, czigány; hátha olyan van benne, a mi «utánam kajabajál!»
A czigány még jobban nevetett a népmesei idézetnek.
– No hát jojczakát, diák!
Azzal sarkantyúba kapta lovát s vágtatva porzott végig a pusztai úton.
Ezután csendesen beesteledett. Loránd egy gyöpös domboldalhoz ért, melyet boróka-bokrok árnyaztak be. Ezt a helyet választá éjszakai tanyául. Sokkal jobb szeretett a bokor alatt keresni tanyát, mint az útféli csárdák bűzös, ronda borivó szobáiban.
Ott felhúzta csizmáit, elővette tarisznyájából a kenyeret, szalonnát s hozzáfogott a falatozáshoz Jól esett neki, éhes volt és fiatal.
Alig végezte el lakomáját, midőn ugyanazon az úton, melyen a lovas előkerült, öt lóval vágtató hintó közeledett felé. A három elől fogott lovon csengetyű volt; messziről lehetett közeledésüket hallani.
Loránd jónak látta rákiáltani a kocsisra.
– Héj. Álljon meg egy kicsit, földi.
A kocsis megállítá a lovakat.
– No csak frissen – szólt Lorándhoz rekedt hangon – kapjon fel legatus uram, ide mellém. A lovak nem tudnak várni.
– Nem azt akartam én mondani – szólt Loránd – hogy vegyenek fel, hanem hogy vigyázzanak magukra, mert az elébb ment ezen egy lovas betyár, a kivel jó lesz nem találkozni.
– Van legátus urammal sok pénz?
– Velem sincs. Hát mit félünk a zsiványtól?
– Talán, a kik a hintóban ülnek?
– Ott a nagyságos asszony ül, s ilyenkor aluszik. Ha fölkeltem, és megijesztem, aztán nem találunk zsiványt, összetöri hátamon az ostornyelet. Nem gondolok én vele. Üljön fel no. Lankadombig is jó lesz kocsin menni, az ebugattát.
– Kendtek Lankadombon laknak? – kérdé Loránd meglepetve.
– Ott hát. Én nagyságos Topándy urat szolgálom. Igen derék ember, az úgy is nagyon szereti az olyan embereket, a kik prédikálnak.
– Tudom, híréből.
– No, ha híréből ismeri, hát ismerje meg személyéből is. Üljön fel hát, no.
Loránd szerencsés véletlennek vette a találkozást. Topándynak ez gyönge oldala volt, papos embereket elfogdosni, magánál tartani és boszantani. Neki épen erre volt most szüksége. A találkozás ürügye meg volt már.
Felkapaszkodott hát a kocsis mellé, s a csillagos ég derűje mellett, az öt paripa vígan csengve ragadta a hintót tovább a gyepes úton.
A kocsis elmondá, hogy Debreczenből jönnek; még reggelre be akarnak jutni Lankadombra, útközben esik egy csárda, ott egy abrakot kapnak a lovak, a nagyságos asszony krampampulit fog égetni, és sonkát falatozni, úgy mennek azután tovább. A nagyságos asszony mindig éjszaka szeret utazni, mert akkor nincs olyan meleg: aztán nem fél az semmitől.
Éjféltájon járhatott az idő, midőn az emlegetett csárda elé megérkezett a hintó.
Loránd leugrott a bakról, s előre besietett a csárdába, nem akarva a kocsi úrnőjével találkozni. Nagyot dobbant a szíve, midőn a csárda udvarán megpillantotta azt az ezüstös szerszámú lovat, felnyergelve, felszerszámozva. A paripa nem volt megkötve sehova, szabadon járt; a hintó érkeztére valami sajátságos nyerítést hallatott, a mire egy sötét ajtóból kilépett a lovag, kivel már Loránd a pusztán találkozott.
Egészen meg volt lepetve, hogy Lorándot meglátta.
– Hát te már itt vagy, diák?
– Látod szemeiddel, czigány.
– Hogy jöttél ilyen sebesen?
– Tudod, hogy sárkányon járok, garabonczás vagyok.
De már ekkor a hintó lakosai is érkeztek. A nagyságos asszony, és egy piros pozsgás szolgáló. Az első sűrű gombos gyöngyösi mentébe volt burkolva, feje selyemkendővel bekötve, a másik kurta piros rokolyát viselt, derekán átkötött tarka kendővel, hosszú haja szalagokba volt fonva. Mind a két keze tele volt pinczetokkal, hideg konyhával.
– Vagy úgy? – szólt ezeket látva a lovag; – hát kocsin hoztak! – Azzal engedte a jövevényeket a vendégszobába nyugodtan bemenni, maga pedig fogta lovát s odavezette a kúthoz, vizet húzott neki a váluba, hogy megitassa.
Loránd azt kezdé hinni, hogy talán nem is olyan ember ez, mint a minek tartá. Azzal ő is bement a vendégszobába.
A hosszú vendégszobán kívül volt még egy benyiló is a csárdában, de ez annyira tele volt a csapláros apró gyerekeivel, a kik már vaczkaikban henteregtek, hogy a hintóbeli uraság jobbnak találta a vendégszoba hosszú, keresztlábú asztalánál helyet foglalni, melyen a parasztcseléd nagyhamar kiteregette a hideg sültfélét, a czintányérokat és az ezüst éteszközt, a mikkel a nagyságos asszony falatozni fog.
A nagyságos asszony hátravetette gyöngyösi mentéjét, letette fejéről a selyemkendőt, s két gyertyát tétetett maga elé: mind a kettőt meg is koppantotta, mint a ki «szereti aszépet».
Igaza is volt: arczát igen szépnek lehetett nevezni; eleven élettüzű szemei, barna erőteljes arczszíne, piros, élveteg ajkai, sugár szemöldei voltak; úgy illett, hogy a mi világosság van a házban, az mind ő előtte égjen.
Hátul, a sötétben, az asztal túlsó végénél ült Loránd a hosszú lóczán, s egy palaczk bort adatott magának, inkább azért, hogy ne üljön ott hiába, mint hogy megigya a keserves alföldi szüredéket.
A söntés mellett, kiterített zsupszalmán aludt egy szentképáruló tót, s egy vándor mesterlegény; a söntésben szolgált nagy álmosan a borzas fejű csaplár, kinek tetszettek végtelenül az ilyen vendégek, a kik magukkal hordják az enni-inni valót s csak parancsolgatni jőnek.
Lorándnak elég ideje volt nyugodtan elnézni ezt a nagyságos asszonyt, a kinek a kocsiján idáig jött, s a kivel valószinűleg egy födél alatt fog lakni ezután.
Víg kedvű, jó természetű teremtés lehet; minden falatját megosztja a szolgálóval; a kocsisnak is küld ki általa a maradékból. Talán ha tudná, hogy más névtelen utitársa is van, azt is odahíná a lakomázáshoz. Nincs is egyébre gondja, mint az étvágyára; olyan szép fehér fogsorai vannak. A falatozás alatt kitölti a finom gabonapálinkát a czintányérba; fügét, mazsolát, czukrot hány bele s aztán meggyújtja. Ezt a forró italt híják nálunk krampampulinak. Éjszakai útban egészséges gyomornak jó lehet.
A mint a falatozásnak épen vége van: nyilik az udvarra vezető ajtó: s belép rajta a künnhagyott betyár; kalapja szemére lenyomva; kezében az övéből kivont egyik pisztoly.
– Asztal alál ágy alá! a kinek az élete kedves! – kiált az ajtóban megállva; mely haragos szóra a földön alvó képes-tót és vándorlegény menten feliramodnak a kandalló kéményébe.; a csaplár eltünik a pinczébe, s magára csapja az ajtót, a szolgáló pedig elrejti magát a pad alá: mire a betyár odalép az asztalhoz, s kalapjával mind a két égő gyertyát leüti, hogy nem marad egyéb világosság az asztalon, mint a czintányérban égő borszesz.
Ez pedig valami kisérteti világítást ad. Mikor czukornemű ég a borszeszben, sírfény dereng minden tárgyon; az élő arczok, mintha halottak volnának; minden szín elmulik benne; az arcz pírja, az ajkak ragyogása, a szemek fénye, mind zöldre válik; mintha sírból fölkelt rémek néznének egymásra.
Loránd borzadva nézte e jelenetet.
Az imént oly vidám, oly mosolygó hölgy arcza olyan volt egyszerre, mint a kit a koporsóból költenek fel; s ez a másik, a ki szemközt áll vele felvont fegyverrel, mintha maga volna a halál, fekete szakállal, fekete szemöldökkel.
Egy perczben pedig ugy tetszett Lorándnak, mintha mind a ketten elnevetnék magukat: a halottarcz is, meg a halálarcz is: hanem ez csak egy perczig tartott: az is meglehet, hogy talán csak káprázat volt.
Azután erős, hatalmaskodó hangon megszólalt a rabló:
– No csak ide gyorsan a pénzzel!
A nő elővette tárczáját s szó nélkül odadobta neki az asztalra.
A rabló felkapta mohón, s a szeszvilágnál vizsgálni kezdé a tárcza tartalmát.
– Hát aztán mi ez? – kérdezé mérgesen.
– Pénz – felelt a hölgy röviden s elkezdett ezüstösnyelű antik késével a csirkecsontból fogpiszkálót faragni.
– Pénz! Pénz! De mennyi pénz? – riadt rá a rabló.
– Négyszáz forint.
– Négyszáz forint! – ordított a rabló, a tárczát mindenestül az asztalhoz vágva. Hát négyszáz forintért jöttem én ide? Négyszáz forintért ácsorgok én itten egy hét óta? Hol van a többi?
– Többi? – szólt a hölgy: azt most csinálják Bécsben.
– No no; nem kell tréfálni; én tudom, hogy ebben a tárczában kétezer forint volt.
– Hiszen, ha az mind benne volna, a mi benne volt valaha, kettőnknek is elég lenne.
– Ördögadta teringette! – ordított a rabló, öklével az asztalt ütve, hogy a borszesz-láng magasra lobogott a czintányérban. Én nem értem a tréfát! Ebben a tárczában most volt kétezer forint, tegnapelőtt, a debreczeni vásáron eladott gyapjúnak az ára. Hova lett a többi.
– Hát gyere ide, majd elszámlálom; – szólt a nő, az evőkés hegyével mutogatva ujjain! kétszázat odaadtam a szűcsnek; négyszázat a főkötőcsinálónak; – kétszázat a szíjgyártónak; – háromszázat a boltosnak; – háromszázat a szabónak; kétszázat elköltöttem a vásárfiára; számold ki, mennyi maradt hát.
– Nem kell nekem a számadás! – nekem a pénz kell! sok pénz! Hol van a sok pénz?
– Mondtam már, hogy Körmöczön van, a pénzverdében.
– Aztán vége legyen már a tréfának! Fenyegetőzék a zsivány. Mert ha kutatni kezdek, abban majd nem lesz köszönet.
– Hát kutasd ki az egész hintót: a mit találsz benne, az mind a tied lehet.
– De majd nemcsak a hintót kutatom ki, hanem tégedet is a bőrödig!
– Mit? – kiálta fel e szóra dühösen a nő, s e perczben olyan lett az arcza, összevont szemöldeivel, mint egy mythoszi furiáé. Azt próbáld meg! – s e szónál úgy ütötte a kés hegyét az asztalba, hogy az egy hüvelyknyire hatolt be.
A rabló egy hanggal alább kezdett beszélni.
– Hát mit adsz még?
– Mit adnék? – szólt a nő durczásan vetve magát hanyatt a székben. Az ördögöt meg a fiát.
– Karperecz is van a kezeden.
– Nesze! – szólt a nő, lekapcsolva kezéről a smaragdos ékszert, s odahajítva az asztalra.
A rabló elkezdte azt műértőleg nézegetni.
– Mennyit érhet ez?
– Én kaptam ajándékba; neked is adnak érte egy ital bort a legelső korcsmában, a hova betérsz.
– Még egy szép gyűrű is ragyog az ujjadon.
– Csak hadd ragyogjon.
– Nem hiszem, hogy le ne jönne onnan.
– De nem megy le, mert nem adom.
Ebben a pillanatban a rabló hirtelen elkapta a nő kezét, melyben a kést tartá, csuklóján keresztül kapva, s míg ez erősen küzködve vonaglott aczélszorítása alatt, a másik kezében tartott pisztoly végét a sikoltó szájába dugta bele.
Ez a rémjelenet mindeddig csak úgy tünt fel Loránd előtt, mintha egy részeges férj czivódnék durczás feleségével, ki annak minden követelésére tromffal tud válaszolni: az utasnő nem birt eleget megijedni, s a rabló nem birt eléggé ijeszteni; valami természettelen közöny látszott meghazudtolni azt a jelenetet, a miről ifjú képzelem egészen más képeket alkot. Egy rabló találkozása egy védtelen hölgygyel, éjszaka a pusztai csárdában! Lehetetlen, hogy azok így beszéljenek egymással.