Valami bölcs, a ki a mellett költő is volt, azt mondá: legjobb hír az egy nőről, ha semmi híre sincs. Én még hozzá teszem: legjobb élettörténet az, a melynek nincsen története.
Ilyen életregény Fannyé és az enyim.
Nyolcz éve múlt már annak, hogy a fürstenalléi pékházból helyettem cserébe elhoztak egy kis leányt; a kis leányból azóta nagy leány lett, – és még mindig az én helyemet foglalta el.
Mennyire irigykedtem rá az első napokon, hogy e helyet át kellett engednem: e szentelt emlékezettel körülfátyolozott helyet családunk gyászos lakában, anyáim fájó szívében: s mennyire áldottam érte később a sorsot, hogy e helyet betöltve tudtam általa.
Engem az életpálya messze vidékre vezetett magával, évenkint egy pár hónapot tölthettem csak otthon; anyám megőszült volna, nagyanyám megőrült volna a rettentő magányban; ha az ég egy oltalmazó nemtőt nem küld le közéjük.
Oh mennyit köszönhetek én Fannynak.
Anyám arczának minden mosolygását, nagyanyám életének minden újabb napját – neki kell köszönnöm.
Minden évben, midőn az iskolai szünidőkre hazatértem, a derült hosszútűrő békét találtam hajlékunkban.
A hol annyi joga van mindenkinek naponkint őrjöngve átkozni a sorsot, az embereket, az egész világot; a hol fájdalomnak kellett uralkodni minden gondolatban; nem találtam mást, mint békét, türelmet és reményt.
Ő volt, a ki biztatta őket; hogy határideje van a szenvedésnek; ő vigasztalta őket közelebb hozott reményekkel; ő csalogatta őket ezer lehetséges változatával a véletlen örömnek; a mi eljöhet talán holnap, talán holnapután.
És ő saját magáról mintha nem is eszmélt volna.
Mennyi lemondás kell ahhoz, hogy egy szép, életvidám gyermek ifjúsága legragyogóbb éveit két fájdalomtörte nő ápolásának áldozza föl, hogy velük együtt szenvedjen; hogy nehéz kedélyüket tűrje, hogy kínos eszmejárásukat naponkinti tanulmányává tenni ne irtózzék.
És ő mind ezzel nem volt nekünk adós. Hiszen csak csereleány volt a háznál.
S mikor én Pozsonyból eljöttem, Frommék házát elhagytam, szülői haza akarták őt is vinni; s akkor Fanny könyörgött nekik, hogy hagyják őt még egy évig; ő úgy szereti azt a szegény szenvedő anyát.
És azután minden évben még egy évet, megint újra egy évet kért, s ott maradt kis lakunkban, míg felnőtt hajadon lett.
Pedig Pozsony víg, zajos főváros. Frommék háza nyitva a világ előtt s a virág nyílni akar tavaszkor: az ifjú leánynak joga van élni s az életnek örülni.
Fanny önkényt kizárta magát az életből. A mi házunknál nem volt vigalom.
Szülőim ugyan sokszor biztatták, hogy el fogják vinni mulatságokba; ők is vele mennek.
– Az én kedvemért? Azért, hogy én mulassak, ti is odajönnétek a vigalomba? S mulatság volna nekem az? Maradjunk itthon. – Majd lesz még rá idő.
És midőn így áldozott, tudta azt akként tenni, hogy ez ne lássék áldozatnak.
Vannak sokan, jó, türelmes kedélyű leánykák, kiknek ajka nem panaszol! de panaszkodnak némán a tört szemek, a sápadt arcz, a borult kedély s tanúbizonyságot tesznek az eltemetett vágyakról.
De Fanny arcza piros volt és mosolygó; szemei elevenek és tüzesek, kedélye mindig vidám, nyílt, elégült; minden vonása azt vallotta, hogy a mit tesz, az szívéből jő s szívének jól esik. Derült, örökvidám jelensége megvilágítá körüle az egész borongós kört; mint mikor angyal jár a sötétben, dicsfénynyel alakja körül.
Évről-évre így találtam őt otthon, midőn szünnapjaimra haza kerültem: s évről-évre egy elhatározott gondolat kezdett közöttünk megállapodni.
Nem beszéltünk mi arról soha; de azért tudtuk mindannyian.
Tudta ő, tudtam én, tudták az ő szülői és az enyéim; nem is gondoltunk rá, hogy az máskép lehessen. Csak idő kérdése volt közöttünk e gondolat. Annyira nem kétkedtünk benne, hogy nem is beszéltünk róla soha.
Mi nem adtunk egymásnak hajfürtöket emlékül, mi nem esküdtünk egymásnak holdra, csillagokra, minden istenekre; mi gyűrűt sem váltottunk egymással; olyan jól tudtuk azt, a mit tudunk.
Mikor aztán én elvégeztem a pálya előkészületeit, ügyvéd lettem, mikor a legelső agentiát kaptam, uradalmi fiscalatus állomásában, akkor egy napon karom alá vontam Fanny kezét, és azt mondtam neki:
– Kedves Fanny, emlékezel-e Jákob történetére a szent históriából?
– Emlékszem.
– Nem gondolod-e, hogy Jákob igen jeles fiú volt, mert hét évig tudott szolgálni, hogy a feleségét megkapja?
– Nem tagadom, hogy az volt.
– Akkor el kell ismerned, hogy én még derekabb fiú vagyok; mert én már nyolcz esztendeje szolgálok – érted.
Fanny felnézett rám azokkal a nyári hajnal mosolygású szemeivel, s gyermeteg derültséggel felelt:
– És hogy még derekabb ember légy, tehát még két esztendeig kell várnod.
– Miért? – kérdeztem én tőle neheztelve.
– Miért? – szólt ő szelíd komolysággal. Hát nem tudod-e, hogy egy üres hely van asztalunknál, a mely míg be nincs töltve, addig nem lehet itthon öröm ennél a háznál. Tudnál-e boldog lenni, ha anyád szemeiből mindennap azt kellene olvasnod: hát a másik hol van? Minden örömöd sértené ezt a szenvedő szívet, s annak minden néma tekintetében szemrehányás volna, hogy mi örülni tudunk. Oh Dezső, itt nem lehet mennyegző addig, a míg a gyász tart!
Karom alá vontam Fanny kezét.
És a midőn azt mondta, hogy ne szeressem még, akkor kényszerített, hogy még jobban szeressem.
– Mennyivel magasabb vagy nálamnál!
Hiszen elfut az a rövid két év is, mint a többi. Nem tegnaptól fogva gondolunk mi egymásra, s a míg megvénülünk, elég időnk lesz boldognak lenni. Én várok s e várásban nekem elég örömöm van.
Oh mint szerettem volna e szóért megcsókolni; de sokkal szentebb volt előttem ez arcz, minthogy szentségtörésnek ne tartottam volna azt ajkaimmal érinteni.
– Mi tehát maradunk, a hogy voltunk.
– Jól van.
– Semmi szó erről még két esztendeig, a mikor Loránd tilalma alól becsületszavad felszabadul, s te felfedezheted, hogy ő hol van? Miért e hosszas titkolózás? azt én nem értem: titkaitokba soha sem igyekeztem mélyebbem behatni, mint a mennyire magatok hívtatok; de ha fogadást tettél rá, tartsd meg; s ha e fogadással tíz évig tartó gyászt öltöttél fel családoddal, magaddal és velem; viseljük azt, míg le nem szakad rólunk.
Én megszorítám a kedves leány kezét; elismertem, mily szörnyű igaza van; ő aztán vidor, játszi kedélylyel sietett anyámhoz vissza, és soha senki nem vette volna észre arczáról, hogy ő néhány perczig komoly is tudott lenni.
És még egy merész kisérletet koczkáztattam e tárgyban.
Lorándnak írtam, elébe terjesztve, hogy bizony már olyan tiszta a láthatár köröskörül, hogy ő akár trombitaszóval járhatja körül az országot, hirdetve, hogy ő ez és ez, s nem fog senkire találni, a ki őt elfogja; minthogy tehát úgyis mindegy, akár tíz év, akár nyolcz; engedje el már azt az utolsó két évet, s bocsásson bennünket magához.
Erre aztán Loránd ezt a rövid sort írta vissza:
«A mire becsületszavunkat adtuk, arra nem szoktunk alkudozni.»
Ez rövid elutasítás volt.
Többször aztán nem alkalmatlankodtam neki ezzel a kéréssel. Vártam és tűrtem, míg a napok letelnek…
… Oh Loránd! Én te érted két évet adtam oda a mennyországból e földön!
Végre tehát eljött ez is!
A napokat számláltuk már, a mik még hátra vannak.
Egy héttel a határnap előtt levelet kaptam Lorándtól, melyben arra kér, hogy ne menjek eléje Lankadombra, hanem inkább adjunk találkozót egymásnak Szolnokon; nem akarja ez érzékeny jelenetet Topándy sarcasmusai által megrontani.
Nekem így is jó volt.
Napok óta minden készen állt már az útra. Elékeresgettem mindent, a mi emlékül maradt rám a tíz év előtti időkből, midőn Lorándtól elváltam, az utolsó emléklapig. Ez foglalta el most minden gondolatomat.
Nagyon hasztalan fáradság lett volna tőlem a nők előtt arról beszélnem, hogy az út milyen rossz ilyenkor az Alföldön; hogy egy nappal később Loránd úgy is hozzájuk jön. Nem is kisérlettem meg, hogy őket lebeszéljem az útról. Ki maradt volna közülök ilyenkor otthon; ki engedte volna el egy perczét is annak a napnak, a mikor már Lorándot ölelni szabad? Mind eljöttek velem.
Egy nappal hamarább érkeztünk Szolnokra, mint Loránd; csak arra kértem őket, hogy addig maradjanak szobájukban, míg én beszéltem Loránddal.
Megfogadták és benn maradtak egész nap a fogadó egyik szobájában, míg én egész álló nap az udvaron ácsorogtam, lesve minden érkező kocsit.
Pedig ezuttal szokatlanul sok vendége jött a fogadónak; Topándy víg czimborái a környékből, kiknek Loránd itt adott találkozót. Néhányat ismertem személyesen, a többit híréből. Azokkal is hamar megvolt az ismeretség.
Mindannyian azzal a tudomással jöttek, hogy ma egy víg éjszakát fogunk tölteni annak az örömére, hogy Loránd ismét visszatér a nagy világba, honnan mint nemzeti martyr, eddigelé száműzve volt.
Nekem csak az tűnt fel különösen, hogy minek írta hát nekem Loránd azt, hogy nem akarja első viszonttalálkozásunk elégiai hangulatát a lankadombi stoicusok lármája által zavartatni, ha az egész epicuri szövetséget mind ide csődíti? a mi összejövetelünknek majd nagyon is dythyrambi hangulatot fog adni.
No de hát legyen mulatság. Én a mulató embereket is szeretem.
Késő este volt már, midőn egy ötlovas hintó hajtatott be a fogadó udvarára; a legelső kiszállóban Gyálit ismertem fel.
Hát ez mit keres itt köztünk?
Utána egy virgoncz öreg úr szállt ki a kocsiból, fölfelé fésült bajuszára, neki hegyesedő szemöldökeire, a régi időkből emlékeztem. Ez nagybátyám, Topándy.
Csodálatos! Loránd azt írta, hogy épen ő miatta keres egy közönyös találkozó helyet.
Topándy egyenesen felém jött.
Oly komoly volt az arcza, midőn hozzám érve, kezemet megfogta, hogy szinte megzavart vele.
– Te Áronffy Dezső vagy? mondta; s két kezével megfogta vállamat, hogy szemembe nézzen. Ha nem mondod is, rád ismerek. Mintha csak boldogult atyádat látnám magam előtt. Oly szakasztott hasonlatosság!
Ezt már sokan mondták, hogy atyám ifjúkori arczához nagyon hasonlítok.
Topándy azzal érzékenyen megölelt.
– Hol van Loránd? – kérdezém én tőle. Nem jött el?
– Más szekéren jön utánunk; – felelt ő, s egész hangján felismerhető volt a legnagyobb meghatottság. Mindjárt itt lesz. Ő nem szeret hintóban ülni. Maradj itt és várj reá.
Azzal a körüllézengő czimborákhoz fordult:
– Mi meg, pajtások, menjünk addig a terembe Hagyjuk ezeket a fiúkat magukra, mikor találkoznak. Tudhatjátok, hogy ilyen jelenethez nem kell publicum. Tehát előre! marsch, nemes galléria!
Ezzel beterelte valamennyi pajtást a folyosóról: Gyálinak arra sem adott időt, hogy elmondhassa, mennyire örül találkozásunknak.
Egyre talányosabb lett előttem ez összejövetel. Hisz Topándy maga érzi azt legjobban, hogy mi ebben az órában az átérezni való? Mi szükség volt őt kerülnünk?
Most zörgött a szekér, a két paripa vágtatva nyargalt be az udvarra, a könnyű úti kocsival. Ő maga hajtotta a lovakat.
Alig ismertem rá. Nagy körszakálla, röviden nyírt haja, portól lepett arcza egészen más alakot állítottak elém, mint a milyennek én szoktam Lorándot albumomba lerajzolni, képzelet után, a hogy én hittem őt magam előtt látni, s a hogy anyám és nagyanyám igazítottak rajta, hogy de biz ilyen, meg olyan; ez hiányzik, ez a vonása más, ez több, ez kevesebb, ez másként van; számtalanszor mulattunk mi ezzel.
Loránd egyik képhez sem hasonlított, a mít én rajzoltam. Izmos, erős, nyers falusi gavallér volt.
A mint leugrott a szekérről, egymás elé siettünk.
A fogadói udvar közepe nem volt arra való, hogy itt egymással valami érzékeny jelenetet játszunk el. Különben sem szerette egyikünk is a komédiázást.
– Jó estét, öreg!
– Jó estét bátyám!
Ez volt mindössze, a mit egymáshoz szóltunk, kezet szorítottunk, megcsókoltuk egymás arczát s siettünk be az udvarról, egyenesen a czimborákkal telt terembe.
Azok falrengető éljennel fogadták Lorándot, Loránd mindannyival sorba csókolódzott.
Valami elkeserült megyei szónok dikcziót is akart hozzá tartani, de Loránd azt mondta, hogy tartsa ezt akkorra, majd ha bor lesz az asztalon; a száraz toasztokat nem kedveli.
Azután ismét visszakerült hozzám, s megfogta két kezével az arczomat.
Terringettét, öreg; hiszen te egészen megtollasodtál! Mi a mennykő? Én azt hittem, hogy most is olyan kis gyerek vagy, s iskolába jársz. Hiszen félfejjel magasabb vagy, mint én. Még megérem, hogy meg is házasodtál, tudtom, hírem nélkül. Micsoda?
Loránd úgy hányivetiskedett, mintha azt előttem akarná velem éreztetni, hogy ámbár én már férfi vagyok; azért ő nekem mégis bátyám.
Jó, jó.
Hanem én azért karonfogtam s félrevontam őt egy szögletbe.
– Kedves bátyám. Anyánk és nagyanyánk is itt van.
Erre szilajon kirántotta karját kezemből.
– Ki mondta neked, hogy ezt tedd? – dörmögött rám ingerülten.
– Csak csendesen, kedves Loránd. Nem követtem el semmi hibát, még alakhibát sem. Te holnap lesz tíz esztendeje, azt mondtad, hogy tíz év mulva mondhatom meg anyámnak, hol vagy? Aztán te magad írtad, hogy a mai napon legyek Szolnokban. A holnap adandó válaszszal tartoztam anyámnak, a mai megjelenéssel neked. Szolnok a mi lakóhelyünkhöz két napi járó föld; tehát – hogy mind a két kötelezettségemnek eleget tegyek, magammal kellett őket hoznom ide.
Loránd éktelenül dühös lett.
– A kaszakő üssön meg minden prókátort, a hány a világon van! Most ihol van, kileguléjuskodol a legvilágosabb igazságomból.
– De, hát kedves Loránd, bánt tégedet az, hogy ők, szegények, egy nappal hamarább lássanak meg téged?
– Jól van. Kezd rá! – Bolond beszéd. – Itt mi most egy jó napot akartunk magunknak csinálni, s te most elrontod vele.
– Hát hisz azért mulathattok, a meddig tetszik.
– Igen? a meddig tetszik! s aztán akkor azon részeg disznó módra menjek az anyámnak magamat bemutatni, úgy-e?
– Nem szoktál te részeg lenni soha, Loránd.
– Ejh, mit tudod te? Én nagyon garázda vagyok, mikor bekaptam. Bolond gondolat volt ez tőled, öreg.
– Hát, tudod mit? Tedd a találkozást előbbre, s azután a mulatságot.
Loránd kicsinyben mult, hogy birokra nem kelt velem ezért a szóért.
– Mondtam már, egyszer mindenkorra, fiskális úr, hogy nem alkuszunk! Itt nincs transactio, – fiskális úr!
– Már azért csak ne fiskális urazz.
– Megállj hát. Ha te olyan átkozottul pontos tudtál lenni a napok kiszámításában, hát még én majd tökéletesítem az astronomiai és chronologiai tanulmányaidat. Vedd elő az órádat, s igazítsd az enyimhez. Mikor szavadat adtad, Pozsonyban, a barátoknál épen háromnegyedet ütött. Tizenkettőre. Holnap este háromnegyed tizenkettőre szabadul fel a becsületszavad, akkor aztán tehetsz velem, a mit akarsz.
Én nagyon rossznak találtam ezt a hangot, s kedvetlenül fordultam félre.
– No, no; ne neheztelj öreg; szólt aztán Loránd, odahúzott magához és megölelt. Ne haragudjunk mi még ma egymásra, ha eddig nem haragudtunk. De azt látod, hogy micsoda helyzetben vagyok? Ennyi korhely pajtást, ennyi istentagadót összecsődítettem, nem tudva, hogy te anyámmal együtt jösz. És ezek nekem tíz évig hű bajtársaim voltak, sok rossz, sok jó napot megosztottam velök; nem mondhatom most nekik, menjetek Isten hírével, mert az anyám itt van. Én sem tehetem, hogy fancsali pofával üljek itt közöttük reggelig. Reggel tehát el leszünk mindnyájan ázva. Én, ha győzöm is a bort, de a fejem nehéz lesz utána. Szükségem van arra a néhány órára, a mit kértem tőled, hogy kiheverjem magamat, s azután tisztult fővel léphessek szegény kedveseim elé. Magyarázd meg ezt nekik.
– Ők tudják azt már, s holnapnál elébb nem is kérdezősködnek utánad.
– No, így hát szent a béke közöttünk, öreg.
Mikor aztán a társaság látta, hogy már kimagyaráztuk magunkat s parolázni kezdünk, odacsődült mindenki körénk, s azután lett olyan lárma, hogy én most sem tudom, ki miről beszélt benne? Annyit tudok, hogy Gyáli Pepi egy párszor belém akart kötni, hogy valami beszélgetést kezdjen s hogy olyankor mindig a hozzám legközelebb esőtől kérdeztem azt, hogy «meddig szándékozik itt mulatni?» «hogy érzi magát?» s más ilyen meglepő bárgyuságot.
Ezalatt megteríték a hosszú asztalt a terem közepén; felrakták a borokat, előhozták a párolgó, illatos ételeket, kinn a folyosón rárántotta a mezőtúri banda a hallgató nótát s kiki iparkodott helyet foglalni.
Nekem oda kellett az asztalfőre ülnöm Loránd mellé. Balról Loránd mellett ült Topándy, jobbról én mellettem Gyáli Pepi.
– No öreg, ma te is velünk iszol, úgy-e? – szólt hozzám dévánkodva Loránd, s pajtásosan átölelte a nyakamat.
– Nem, bátyám, tudod, hogy én soha sem iszom bort.
– Soha sem? Még ma sem? Még az én egészségemért sem?
Ránéztem. Miért akar ez ma engemet különösen leitatni?
– Nem, bátyám. Tudod, hogy fogadásom tartja, hogy nem iszom bort, s becsületes ember megtartja azt, a mit fogadott, akármilyen absurdum is.
Soha sem felejtem el azt a tekintetet, a mit e szónál Loránd vetett rám.
– Igazad van, öreg. Azzal megrázta a kezemet. Becsületes ember megtartja a fogadását, akármilyen absurdum is…
És a míg ezt mondta, oly komoly volt: oly riasztó hidegséggel nézett a mellette ülő Gyáli szemébe. Az pedig mosolygott. Azokkal a szép leányos, gömbölyű ajkaival olyan nyájasan tudott mosolyogni.
Loránd vállára ütött.
– Hallod-e ezt, Pépó? Az én öcsém megállja, hogy nem iszik bort, mert a becsületes ember megtartja a fogadását. Jól teszed, Dezső! Ki mit kimondott, legyen ura szavának.
Aztán röviden hozzáfogtak a dáridóhoz.
Sajátos tanulmány egy bornemisszára nézve végig nézni egy egész éjszakai férfi-tivornyát, egészen józan fővel; s e divina komédiában, hol tudtán kívül mindenki szerepel, egyedül lenni publikum és kritikus.
Az első felvonást megkezdik a toasztok. Kinek az Isten hazánkban szónoki tehetséget adott (s kinek ne adott volna?), fölemeli poharát, csendet kér, eleinte kap is, később stentori hangerőfeszítéssel eszközöl – ha nem kap; s igen komoly arczczal, igen komoly frázisokat mond; az egyik tudja czifrázni, a másik győzi pathossal; harmadik a classikusokból idéz, negyedik humorizál, s maga elneveti a javát, s valamennyi végzi nagy pohárcsöngéssel, ölelkezéssel, csókolózással; a trombitatusban elvesző éljen harsogása mellett.
Később tüzesebb szónoklatok jőnek: hazafi-keservek általános kifakadása. Az agyak mind jobban áthevülnek: mindenki ráül kedvencz pálczalovára s ugratja azt maga alatt; a nemzetgazdász, a művész, a gazda, a menyecskék lovagja, mind saját élményeiről kezd beszélni! minden szokásos megtartása nélkül a conversationalis tempóknak, hogy egyik ember várja ki, míg a másik elvégezte; sőt inkább egyszerre valamennyi beszél; egyik a másik szavába, míg utoljára az, a ki egy bús nótára rágyújt, valamennyi elől elveszi a vezetést; a dal általános lesz, s kiki magáért meg van a felől győződve, hogy szebben a világon sehol sem énekelnek.
S e közben az asztal megtelik üres palaczkokkal.
Azután a paroxismus egyre fokozatosan halad fölfelé. A ki eleinte szónokolt, most már dadog, belesül s káromkodással vágja ki a kudarczot; amott ül egy, ki már harmadszor kezdett valami beszédhez, de a multakért gyászoló keserv annyira elfojtotta érzelemtől túláradó keblét, hogy mindannyiszor könnyekben tört ki, az általános hahota közepett. Másik, ki már az egész czimboraságot végig csókolta, most a czigányok közé tör s azokkal csókolódzik rendre; testvériséget esküdve brúgosnak, klarinétosnak. Az asztal túlsó végén egy kholerikus természetű czimbora, ki minden tort verekedéssel szokott végezni, már kezd garázdálkodni, s öklével veri az asztalt, s esküszik, hogy azt, a ki őt megbántotta, még ma meg fogja ölni. Szerencséje, hogy nem tudja, kire haragszik? A víg danoló nem tartja már elégnek a jó kedvre, hogy torkát neki ereszsze, tenyereivel tapsoljon és lábaival tomboljon; most már az üres palaczkokat, tányérokat kezdi a falhoz csapkodni s gyönyörködik benne, hogy ennyi cserép tanusítja diadalát. Egy félrecsapott kalappal, a szoba közepén tánczol nagymagában, abban a boldog meggyőződésben, hogy mindenki őt nézi, míg egy áldott természetű czimbora már odajutott, hogy feje hátrahanyatlik a szék támlájára, s csak olyankor neszel fel, mikor pohárkoczintásra szólongatják, akkor sem tudja már, hogy mit iszik: bort-e, vagy timár-csávát?
Hanem azután később nem megy ily fokozatban a láz lefolyása.
Ennek is, mint más lázrohamnak, megvan a krizise, melyen túl fordulat áll be.
Éjfél után már a zűrzavaros lárma lecsendesül. A bor első hevítő hatása már lecsillapult. Egy-kettő, a ki nem birt vele megküzdeni, megadta magát, s azt lefektették aludni, a többi helyen maradt, s most már folytatják az ivást; nem azért, hogy mámort adjon, hanem virtuozitásból: mutassa meg kiki, hogy nem hagyja magát megverni a bortól.
Ekkor kezdődik azután csak az igazi hősök szerepe. A kiknek az első pohár nem oldotta fel mindjárt, s a tizedik nem kötötte le nyelvét.
Most kezdenek el aztán csendesen inni s ivás közt anekdotázni.
Egyik ember nem vág már a másik szavába; hanem mikor amaz elvégezte a magáét, azt mondja «tudok én annál sokkal jobbat»; s rákezdi, hogy «itt meg itt történt, magam is ott voltam».
Az adomák néha a trágárságokig mennek, s olyankor nekem rosszul esik Loránd kaczagását hallanom, oly tréfák fölött, a mikben a nők megvetése van kifejezve.
Csak az nyugtatott meg, hogy ily késő éjfél utáni órában a «mieink» rég elnyugodtak már, nem lehetséges, hogy anyám, vagy más közülök, kegyelendő kiváncsiságból, a mellékajtón hallgatózzék, Loránd szavára lesve.
Egyszer aztán Loránd vette át a társalgás vezetését.
Azt hozta fel, hogy vajjon a világ minden nemzete közül melyik a leghíresebb ivó?
Ő mindjárt a maga részéről előre kimondta, hogy a németet tartja a leghíresebb ivónak.
Ez állítása természetesen nagy nemzeti ellenszegüléssel találkozott.
A magyar elsőbbségét e téren sem engedék át.
Akadt egy pár békülékeny kedély, a ki az által akart egyezséget létrehozni, hogy elfogadta majd az angolt, majd a ráczot elsőnek az ivásban: a mivel természetesen egyik vitázó felet sem elégítette ki. Loránd egymaga az egész ország közvéleménye ellen azt merészkedett állítani, hogy a németek a világon a legjobb ivók. Felhozott rá hirhedett példákat.
– Halljátok ezt! Egyszer Batthyány herczeg két gönczi hordó aszút küldött ajándékba a hyberni konfratereknek. A drága magyar borra azonban rettenetes vám volt vetve a Lajtán túl. Az ajándékvevőknek húsz lázsiást kellett volna fizetni a borért, a mi nagyon szép pénz. A konfraterek tehát, hogy fizetni ne kelljen, s a bor se veszszen kárba, ott egy álló helyben a vámon kívül megitták a két gönczi hordó tartalmát.
Ah, ennél kétszer-háromszorta jobb ivókat tudtak neki felhozni a Lajthán innenről.
Loránd még sem engedett.
– Hát mikor a te druszád, Henneberg Pépó, – mesélt Loránd, Gyálihoz fordulva, – azt a szokást hozta be, hogy a mint egy hosszú asztalnál együtt ültek, a vendégei fülönfüggőin végig egy zsinórt húzott, s akkor aztán valahányszor ivott, valamennyinek fenékig kellett űrítni a kupát, ha azt nem akarta, hogy a fülegombja leszakadjon.
– Ah, az mi nálunk nem mehet, mert a mi füleink nincsenek kifúrva! – Kiáltá erre az egyik.
– Mi iszunk kényszerítés nélkül is! – replikázott a másik.
– Mindent megtesz a magyar, a mit a német meg tud tenni!
Ez volt az általános felkiáltással elfogadott határozat.
– Még a wartburgi pohárürítést is? – kiálta fel Loránd.
– Mi az ördög az a wartburgi pohárürítés?
– Hát a wartburgi czimborák megtették azt, mikor jó kedvük volt, hogy egy pisztolyt megtöltöttek keményen golyóra, akkor a pisztoly öblét megtölték színültig borral; azután felhúzták a pisztoly sárkányát, ilyenformán sorban kiüríték egymás barátságért ezt a furcsa poharat.
(Látlak Loránd!)
– Nos hát melyiteknek van kedve ezt a pohárürítést a német gavallérok után megcsinálni.
Topándy közbeszólt:
– Nekem nincs, de neked se legyen!
– Nekem van.
Ezt a szót pedig nem Loránd mondta, hanem Gyáli.
Ránéztem. Ez az ember józanon maradt. Csak kóstolgatta a bort, a míg mások itták.
– Ha van kedved, hát próbáljuk meg! – legénykedék Loránd.
– Szívesen, csak tedd meg te elébb.
– Én megteszem, de te nem fogod utánam tenni.
– Ha te meg, én is meg. De én meg azt hiszem, hogy te nem fogod előttem megtenni.
Rajtam egy világos gondolat rémlett át, mely egész testemet végig borzongatta Mindent látok: mindent értek most már; tíz év minisztériuma fel van fedve előttem: látom a futót, látom az üldözőt, s kezemben tartom mind a kettőt, olyan aczélszorítással, mintha Isten kölcsönözte volna ide e perczre pallosviselő arkangyala kezét.
Beszéljetek csak!
Loránd arcza egész lázasan ki volt pirulva.
– Jól van, ficzkó! fogadjunk, ha tetszik.
– Mibe?
– Húsz palaczk pezsgőbe! azt itt megiszszuk.
– Tartom a fogadást.
– A melyikünk visszahúzza magát a tréfától, veszti a bánatpénzt.
– Itt van!
Mind a ketten tárczáikba nyúltak, s kivetettek az asztalra egy-egy száz pengőst.
Én is a tárczámba nyúltam s kivettem belőle egy összehajtott papirt; de nem volt bankjegy.
Loránd a hajdunak kiáltott.
– Vedd elő a táskámból a pisztolyaimat.
A hajdú odatette mind a kettőt eléje.
– De megvannak-e igazán töltve? – kérdezé Gyáli.
– Nézz be a csövébe, ott mosolyog rád a golyó aczélhegye.
Gyáli jobbnak látta hitelt adni, mint a pisztoly csövébe nézni.
– Tehát áll a fogadás, a melyikünk nem meri kiinni a magáét, fizeti a pezsgőt.
Loránd fogta a poharát, hogy a bennelevő veres bort áttöltse a pisztoly öblébe.
Az egész társaság elhallgatott e jelenet alatt, valami kínos feszültség ülte el a mámorkábított idegeket; minden szem odameredt Lorándra, mintha meg akarnák gátolni ez őrjöngő tréfa végrehajtásában. Topándy homlokán nehéz verítékcseppek gyöngyöztek.
Én csendesen odatettem kezemet Loránd kezére, melyben a fegyvert tartá s e nagy csendesség alatt azt kérdeztem:
– Nem jó volna, ha sorsot húznátok arra nézve, hogy melyitek tegye meg elébb ezt a tréfát?
Mind e ketten zavarodva néztek rám, mikor a sorshúzást említettem.
Fel volna titkuk fedezve?
– Csakhogy ha sorsot húztok ezúttal, – folytatám én csendes hangon, – ne mulaszszatok el egymás néviratáról magatoknak meggyőződést szerezni, nehogy az a tréfa ismétlődjék, a mi történt tíz év előtt, midőn arra sorsoltatok, hogy melyitek tánczoljon a fehér elefánttal?
Gyálit olyan fehérré láttam válni, mint a papiros.
– Micsoda tréfa? – hebegé, s kezdett székéről fölemelkedni.
– Mindig olyan tréfás gyerek voltál bizony te Pépó; akkor is velem húzattátok ki a sorsot, s azt mondtátok, hogy vessem a kihúzottat és a benmaradtat is a kandallóba: én azonban a helyett a tánczrendet dobtam bele, s amazokat eltettem, megtartottam. Te a saját neved helyett is a bátyámét írtad a papirra, s akármelyiket húztam ki: Áronffy Loránd jött ki a kalapból. Nézd: a két sorsjegy most is itt van nálam, ugyanazon kétfelé szakított papir két darabja, ugyanazon névvel mind a két darabján, a levél túlsó oldalán Bálnokházyné írása.
Gyáli, mint a kisértetlátó emelkedett fel e szavaim alatt ülő helyéből: rám meredve kővé fagyott tekintetével.
Pedig én nem fenyegettem őt. Én tréfásan enyelegtem vele. Én mosolyogva terjesztém ki a két lilaszín papirdarabot, a mi szakadékainál egymásba illett.
Hanem Loránd villámló szemekkel nézett végig rajta, s a mint az előkelő magatartású alak vele szemben állt, úgy öntötte arczába a kezében tartott pohár tartalmát, hogy a sötét veres bor végigcsurgott hímzett fehér mellényén.
Gyáli letörölte arczáról asztalkendőjével a meggyalázás nyomát s előkelő hidegséggel mondá:
– Hasonló állapotban levő emberekkel nem lehet vitázni. Ittas emberek bántalmára nem felelünk.
Azzal elkezdett az ajtó felé hátrálni.
Mindenki el volt ámulva e jelenettől s hagyta őt menni. Mintha mindenki egyszerre ki lett volna józanulva, s az első meglepetés pillanatában senki sem tudna magának tanácsot adni, mi történjék itt most?
Úgy szorítottam az embert félkezemmel a falhoz, hogy eviczkélt, mint egy denevér.
Hanem én… én nem voltam ittas; nem kellett kijózanodnom.
Felugrottam helyemről, egy szökéssel utólértem a távozót s megkaptam azt, mielőtt az ajtót elérhette volna, mint a hogy a bőszült tigris megragadja a nyomorult cziczkányt.
– Én nem vagyok ittas! én nem ittam bort soha, tudod azt! – ordíték rá, nem ismerve önmagamra többé s úgy szorítottam az embert félkezemmel a falhoz, hogy eviczkélt, mint egy denevér. – Én leszek az hát, a ki ezt az átkozott hamisítványt pofádhoz kenem; nyomorult!
És tudom jól, hogy ez az egy ütés, a mit akkor neki szántam, utolsó fejezet lett volna az ő életében; – a mi nagy kár lett volna, nem ő érte, de én végettem; – ha az ég egy mentőt nem rendelt volna mellém, a ki e rossz munkában meggátoljon.
Egyszerre csak megfogta valaki hátulról ütésre emelt öklömet: én odatekintettem s – karom zsibbadva hanyatlott alá.
Fanny fogta meg kezemet.
– Dezső, – kiáltá eliszonyodott arczczal az én kedvesem. – Ez a kéz az enyim! Ezt a kezet nem szabad beszennyezni neked.
Érzém, hogy igaza van. Le hagytam éktelen dühömet fegyverezni; bal kezemmel kilöktem a reszkető nyomorultat az ajtón; nem tudom, hova esett; s aztán visszafordultam, hogy Fannyt keblemre öleljem.
Már akkor anyám és nagyanyám is ott voltak a teremben.
Oh, a szegény nők ez egész kínos estét a mellékszobában tölték, csöndesen viselve magukat, hogy ottlétüket el ne árulják, hogy Lorándnak egy szavát elleshessék, s az utolsó rémséges jelenetet, melynek minden szavát hallani lehetett, ők is átrettegték, s mikor az én dühkiáltásomat hallák, nem tarthaták vissza magukat tovább, előrohantak, odaveték magukat a tivornyázók közé, e sikoltással «fiam! fiam!»
Mindenki fölállt e tiszteletreméltó jelenet előtt. Két térdeplő asszony egy halálból ébredt ifjú ölén.
Mindenkit józanságra rázott a meglepő elszörnyedés. Elmult a mámor, el a borszülte kábulat.
– Loránd! Loránd! – sikolta anyám, görcsösen szorítva keblére bátyámat, míg nagyanyám szótlanul, sem szólni, sem sírni nem tudva, szorongatta kezét.
– Oh kedves Loránd…
Loránd azonban megfogta a két matróna kezét s odavezeté őket hozzám.
– Ezt öleljétek, ne engem: – ezé a diadal!
Ekkor meglátta azt a vállamra borult jó angyalt, ki kezemet most is kezében tartá. Most eszelt arra a szóra, a mivel a mult perczben Fanny titkunkat elárulá: «ez a kéz enyim». – S rám mosolygott.
– Vagy úgy? Hiszen te már kezedben tartod jutalmadat… Hagyd hát ezt a két síró asszonyt nekem!
Azzal arczra veté magát előttük a földre s lábaikat átkarolva, a port csókolta drága lábnyomaik alatt:
– Oh, én drágáim! Oh, én szeretteim!
Mit beszéltek, mit éltek át azon éjszakán az oly régen epedők, azt ne tegyük papirra. Vannak szent dolgok, a mik nem kivánnak közlátványnyá lenni.
Loránd bevallott mindent s bocsánatot nyert mindenért.
És azután úgy örült a bocsánatnak, mint egy gyermek, kit újra kegyelembe fogadtak.
Loránd valóban úgy érzé, mintha ott kezdené most az életet, a hol tíz évvel ezelőtt ketté szakítá, s a mi tíz év alatt történt, az mind csak egy nehéz álom lett volna, melyből csak a férfikor sűrű szakálla maradt meg.
Reggel jó későn ébredtek fel Dezsővel együtt. Az álom jól esett egyszer!
Az álom – ezuttal a halál helyett.
– Te öreg, – szólt Loránd öcscséhez – én még egy kalandos tréfát tartogatok számotokra, mivel meg akarlak benneteket lepni.
A fenyegetés olyan jó kedvvel volt mondva, hogy Dezsőnek épen nem volt oka nagyon megijedni.
– Csak ide vele.
Loránd előre nevetett a hatásnak.
– Én nem fogok most veletek menni haza.
– Hát mit csinálsz? – kérdé Dezső, épen úgy elbámulva, a hogy Loránd előre várta tőle.
– Megszököm tőletek; szólt, a fejét rázva jó kedvében.
– Ah! Az merész vállalat. De megmondod, hogy hova szököl?
– Haha! Nemcsak megmondom, hogy hova szököm? sőt téged is magammal viszlek, hogy vigyázz rám ezentúl is, ha már eddig vigyáztál.
– Azt nagyon okosan teszed. – S szabad megtudnom, hogy hová?
– Vissza Lankadombra.
– Lankadombra? Tán ott felejtettél valamit?
– Igen. Az eszemet. – No! ne nézz rám olyan furcsán, mintha azt akarnád kérdezni, hogy «hát volt?» – Te, ugyebár tisztában vagy ezzel a kis csereleánynyal? Úgy látom, hogy anyánk és nagyanyánk is eléggé belé vannak szerelmesedve, hogy Fannyt rajtad kívül másnak oda ne adják; hanem még az én áldásom hátra van, öreg; azt még nem kaptad meg.
– Biztat a remény, hogy talán meglágyíthatom kemény szívedet.
– Nem olyan hirtelen. Mondok neked valamit.
– Hallgatom.
– Végrendeletemben minden világi javamról lemondtam a te javadra; a pecsétes levél ott van nálad. A hogy ismerlek, úgy hiszem, hogy éktelen örömet fogok neked szerezni vele, ha végrendeletemet tőled visszakérem, s azt mondom, hogy már most fele vagyonoddal szegényebb fogsz lenni, mert a másik fele kell nekem.
– Ezt tudom, a nélkül, hogy tőled várnám, hogy megtaníts rá! De mi köze a te ó-testamentomodnak az én szívem evangeliumához?
– Oh, be vastag a te fejed, öreg; hogy még sem értesz! Halljad tehát ultimátumomat. Én nem adom beleegyezesemet abba, hogy te házasodni indulj – én előttem!
Dezső Loránd nyakába borult, most értette már.
– Neked van, a kit szeretsz?
Loránd mosolyogva igenlé.
– Persze, hogy van. Hanem hát, tudod, hogy ez az ostoba ficzkó (ej, be hatalmasan megszorongattad a torkát!) mennyire összezavarta az egész életre való számításomat. E miatt nem jöhettem vele tisztába, a minek a folytatása a mai napon túl esik. Hanem most már annál jobban sietek. Fél óra kell rá, hogy anyáinkat értesítsük; fél óra, hogy kocsira üljünk; ők azalatt itt maradnak; mi az öreg Topándyval visszarepülünk Lankadombra; estig elvégzünk mindent, s holnap itt vagyunk, mint két futó bolond, a ki abban versenyez, hogy melyik tudja a másikat nagyobb gyorsasággal nyargalvást magával repíteni; – oda, a hol boldogsága vár reá? Lankadombig én hajtom a lovakat, Lankadombról vissza meg te. – Szegény lovak!
Dezső nem mert ez örömhírrel maga menni anyjához. Fannyra bízta, hogy készítse rá elő; hiszen meglehet, hogy az öröm megölte volna. Azt mondták, hogy Lorándnak hivatalos elintézendői vannak, a mik egy napra Lankadombra szólítják s Topándyval együtt útnak indultak.
Topándy be volt avatva a titokba, s gondolta, hogy neki Loránddal kell menni: násznagyra lehet szükség.
Loránd körül egészen átváltozott a világ; ő azt hitte, hogy «körüle», pedig «benne» volt az átváltozva.
Valóban újjá születve: egészen más emberré lett, mint volt tegnap. A tegnapi zajos jó kedv olyan rosszul rejté a halálmegvető elszántságot, mint a milyen jó árulója volt mai mélázása a szívet eltöltő boldogságnak.
Az egész úton Dezső alig vehette szavát, de arczán olvashatott mindent, a miről gondolkozik; s ha egyszer-egyszer megszólalt, magasztalva a szép májusi mezőt, abból is kitalálhatá, hogy a szív is tavaszt érez belül.
Milyen szép ismét élni, boldognak, vidámnak lenni, reményleni, a jövőtől jót várni, szeretni, és szerelmében büszkélkedni, fölemelt homlokkal járni, egynek mindene lehetni!
Délre megérkeztek Lankadombra.
Czipra kifutott eléjük s összecsapta kezeit.
– Magukat kergették! Hogy már itthon vannak. Most ugyan ebéddel nem várta senki.
Loránd volt az első, a ki leugrott a szekérről, nyájasan nyujtva a leánynak kezét.
– Megjöttünk, Czipra hugom. Ha nem is vártál ebéddel, jut a tiedből nekünk is.
– Nem abból. Szólt a leány suttogva és elpirulva. Tudja, hogy én a cselédek ételéből szoktam enni, mikor maguk nincsenek itthon, s még vendéget is hoztak. Kicsoda az az úr?
– Az az öcsém, Dezső, nagyon jó fiú. Csókold meg szépen, Czipra hugom.
Czipra nem parancsoltatott magának kétszer; Dezső megkapta a csókot.
– Most aztán adj neki szobát; ma itt maradunk. Nekem pedig küldj a szobámba mosdóvizet, nagyon porosak lettünk az úton; pedig ma szépek akarunk lenni.
– Igazán? – Czipra azzal kézenfogta Dezsőt s a míg szobájáig elvezeté, egész élete históriáját kikérdezte: hol lakik? miért nem látogatta meg Lorándot hamarább? van-e már neje! jön-e még ide vissza valaha?
Dezső már annyit tudott Loránd leveleiből Czipra felől, hogy a szegény leány minden kérdésére szívesen felelhetett, s az első látásra szíve minden titkát kibeszélte előtte. Jaj, hogy örült annak Czipra.
Loránd pedig be sem várta az ezúttal hátul jövő Topándyt, hanem futott szobájába.
Az a levél! Az a levél! – Ez volt eszében az egész úton.
Legelső volt: azt kivenni a zárt fiókból és elolvasni.
Ezúttal nem tanakodott magában hosszasan, feltörje-e a pecsétet? El is szakadt a boríték a kezében, a mint e pecsét nem akart engedni.
És azután olvasta a következőket:
«Azon percz, melyben önnek nevét meg kelle tudnom, örök választófalat emelt közöttünk. Annak az emléknek, a mi önt terheli, folytatása nem lehet a kettőnk közötti szövetség. Ön, ki a szerencsétlenségbe rántá le anyámat s abban hűtlenül elhagyá, nem ajánlhat nekem boldogságot s nem követelhet tőlem. Én Tátray Bálintot meg fogom könyezni, mint halottamat, kinek ábrándjaim adtak éltet, s kit a hideg való eltemetett; de Áronffy Lorándot nem ismerem. Ezt kötelességem önnek elmondani, s ha ön, mint hiszem, lovagias ember, úgy ön is tartozásának fogja venni, hogy, ha az életben találkozni fogunk, arról, a mi Tátray Bálint volt: többé ne emlékezzék.»
«Isten Isten önnel.» – «Melanie.»
Loránd vert szívvel rogyott le székére.
Hát ez volt a megcsókolt levél tartalma?
Ez volt abban a levélben, a mit a halálország küszöbén nem mert fölnyitni, nehogy a boldogság, a mi abból reá sugárzik, megrendítse léptei szilárdságát. «Ah! hisz ezek könnyűvé akarták rám nézve tenni a meghalást.»
«Ilyen levelet írni énnekem! Ilyen szavakat mondani, annak, a kit valaha szerettünk.»
«Hiszen igaza van. Nem voltam a bibliai József Putifárné ellenében; de a szerelem nem kezdődik-e bocsánaton? Vádoltam-e én őt a gyűrű birtokáért, a mit a vízbe ejtett? s kitől tudhatja ő, hogy az én bűnöm nagyobb volt-e e vízbedobott gyűrűnél?»
«És ha hajam száláig elmerült bűnös volnék abban, a mivel vádol, lehet-e egy angyalnak, a ki semmit sem tudhat arról, mi történik a pokolban: ily hideg szavakat adni ilyen gondolatnak?»
«Meg akartak ők engemet ölni!»
«Be akarták mögöttem zárni az ajtót, mint nápolyi Johanna tett férjével, mikor az gyilkosaival küzdött.»
«És tisztára akarták mosni az orgyilkost, rám vetve a vádat, hogy megöltem magamat megvetett szerelemért.»
«Mindent jól tudtak, mindent kiszámítottak hideg kegyetlenül. Megvárták az órát, a mikor jönni kell, s kiköszörülték a kést, mielőtt kezembe veszem.»
«És én még sem fogom őt soha gyűlölhetni! Szívembe döfte a tőrt és én csak a csókra emlékezem, a mit adott…»
Szelid kéznyomás érinté vállát e perczben.
Zavarodottan tekinte föl. Hát Czipra állt a háta mögött. A szegény czigány leány nem engedheté, hogy más szolgáljon Lorándnak; ő maga hozta el neki a mosdóvizet.
A leány arczán látszott a gyöngéd rémület, ő rég szemlélhette Lorándot így, tőle észrevétlenül.
– Mi baja? – kérdezé tőle, remegő aggodalommal.
Loránd nem tudott szólni. Csak az elolvasott levélkét mutatta fel neki.
Czipra nem érti az irást. Czipra nem tudja azt, hogyan lehet néma betükkel valakit megmérgezni, szívet fenékig megsérteni, megölni? csak azt látja, hogy Loránd a levéltől beteg.
Ismeri azt a rózsaszín papirt, ismeri azokat a finom vonásokat.
– Ezt Melanie írta!
Válasz helyett Loránd egy keserű, mondhatlan fájdalommal teljes tekintetet vetett arra a levélre.
És a czigány leány elérti, mi van e tekintetben mondva? mi van abban a levélben írva? s vadállati dühvel kapta ki azt Loránd kezéből és szikrázó szemekkel, szilajon tépi azt ezer darabra, s a földre vágva, eltapossa annak foszlányait, mint a hogy futó pókokat szoktak eltaposni.
S azután két kezébe rejti arczát s ő sír Loránd helyett.
Loránd odamegy hozzá s kezét megfogva, szomorúan mondá neki.
– Látod, látod, nem azok a czigány leányok, a kiknek az arczuk barna, a kik sátor alatt születtek, a kik kártyát vetnek, abból imádkoznak.
Azután Czipra kezét kezében tartva, sokáig járt vele alá s fel szobájában szótlanul. Egyik sem tudott a másiknak mit mondani. Csak gondolkoztak egymás felől, hogy lehetne ezt a másik szomorú lényt megvigasztalni? és nem találták ki soha.
E szomorú mélázásból Topándy megérkezte veré fel őket.
– Most egyre kérlek, Czipra, ha engemet szeretsz; – monda Loránd.
Ha szereti-e?
– Arról, a mit most láttál, ne szólj senkinek egy szót se. Velem nem történt semmi. – engemet e pillanaton túl ha szomorúan látsz, kérdezd meg, mi bajom? meg fogom vallani. De «az» a halovány arcz nem lesz azok között, a mikért gyászolok.
Czipra örült e szónak.
– Bátyám és öcsém előtt mutassunk derült arczot. Jó kedvünk legyen. A fulánkot nem látja senki.
– S ki tudja, még a méh is belehalhat abba. Czipra baljóslatú arczczal távozott, ezt mondva. Az ajtóban még egyszer visszafordult.
– A kártya mind megmondta ezt nekem az éjjel. Éjfélig mindig azt vetettem. Hanem magának még mindig áll a gyilkos. A Zöldruhás leány pedig még mindig védi. – Lássa: én ilyen bolond vagyok. De ha nincs más, a miben higyjek.
– Lesz Czipra más is; – szólt Loránd, – most öcsémmel elutazom, az ő lakodalmát megülni, akkor visszatérek.
Ekkor aztán nem kellett Cziprát biztatni többet, hogy legyen egész nap jó kedvű. Önként is jött neki.
Szegény leány: olyan kevés elég volt neki, hogy boldog legyen.
Loránd pedig, a hogy Czipra eltávozott, felszedegette a földről a széttépett, eltaposott papirrongyokat, nagy gonddal összeilleszté őket az asztalon, míg szó szóhoz talált, s akkor még egyszer és újra elolvasá azt.
Szobája ajtaja előtt léptek hangzottak, vidám beszéd, nevetéssel vegyest, Topándy és Dezső jöttek hozzá; Loránd szétfujta asztaláról a papirrongyokat, elrepültek szanaszét, s azzal ajtót nyitott s ő lett a harmadik nevető alak mellettük.
– Min nevettek hát olyan nagyon?
– Hallod-e, mi tanácsot adott nekünk Czipra? – szólt Topándy. – Minthogy ő bennünket ebéddel nem várt, azt indítványozza, hogy menjünk át Sárvölgyihez, ott nagy trakta lesz ma. Valakit várnak.
– A ki valószinűleg nem fog az ebéd idejére megérkezni – tevé hozzá Dezső.
Czipra a folyosó túlsó végéről beleszólt a társalgásba.
– Itt volt nálam a vén gazdasszony Sárvölgyitől. Tortasütőt kért kölcsön, meg jeget; mert ma a Gyáli úr vissza fog érkezni Szolnokból.
– Vivát! – mondá rá Topándy.
– S minthogy azt látom, hogy maguk az ifjú urat ott felejtették, hát már most csak menjenek el maguk Boris asszony süteményét elkölteni, különben megint engemet átkoz össze.
– El is megyünk, Czipra hugom; – szólt Loránd. – Igen, igen; ne tessék rajta nevetni. Vedd a kalapodat Dezső: elég szépen kicsipted magad falusi látogatáshoz; megyünk át Sárvölgyiékhez.
– Sárvölgyiékhez? – szólt Czipra, kezeit összecsapva s már erre ő is közelebb jött Lorándhoz. – Maguk Sárvölgyiékhez akarnak menni?
– Nem épen Sárvölgyi kedvéért, – szólt Loránd igen komolyan, – a ki különben igen kegyes, jámbor férfiú, hanem vendégeiért, a kik Dezsőnek régi ismerősei. Nem is mondtam még neked Dezső. Bálnokházyné és leánya itt vannak Sárvölgyinél valami pörös ügyben. Azokat, ha már egy faluban vagyunk, nem kerülheted el.
– El lehetnék ugyan náluk nélkül, – viszonzá Dezső közönynyel; – de nem bánom, látogassuk meg őket, nehogy szándékot lássanak a kikerülésben. Te beszéltél már velük?
– Oh igen. Mi jó hangulatban vagyunk egymáshoz.
Loránd áldotta magában egykori óvatosságát, hogy Melanieről sohasem írt Dezsőnek egy szót is. Úgy látszik, Dezső sem járt utána, hogy gyermekkori eszményképe hova tűnt el? Más kép foglalta el helyét.
– Azonkívül is, minthogy Gyáli az asszonyságok ügyvédje, ki holmi pörös egyezséget lett volna itt létrehozandó Sárvölgyivel s minthogy Gyálit, te kedves barátom, manu propria expediáltad ki Szolnokból s az rögtön postára ült s azóta Pesten van; ha odább nem futott; tehát egyúttal hivatalos kötelességed is magyarázatot adni az ügyvédjükre várakozóknak, hogy hova tetted az emberüket? Ha van bátorságod hozzá?
Dezső eleinte húzódott a látogatástól, hanem az utóbbi megbízás és bátorságának kétségbevonatala megejték akaratát.
– Hogy van-e bátorságom? No azt majd meglátod. És egyúttal azt is meg fogod látni, hogy milyen szóbeli védelmet tudok ügyvédileg hevenyészni? Fogadom, hogy ha én előadom az esetet, ők maguk is nekünk fognak igazat adni.
– Oh tedd azt, kérlek. – Szólt Loránd, tréfásan összetett kézzel könyörögve öcscsének.
– Meg is teszem.
– Siess hát, hozd a kalapodat és menjünk.
Dezső elszánt léptekkel indult a kalapjáért.
Czipra utána nevetett. Ő tudta, hogy mi lesz ebben a nevetni való? Ez a menyasszony előtt fogja a vőlegényt meggyalázni. Hogy mivel? azt ő maga sem tudta; de annyit a férfiak beszédéből már kivehetett, hogy Gyálit valami égrekiáltó gyalázatért ez éjjel a társaságból kivetették. Tegnap óta ő is gyűlölte ezt az embert.
Loránd pedig a boszúállás kéjétől szikrázó szemekkel nézett távozó öcscse után.
Topándy megfogta Loránd kezét.
– Ha hinném a kherubimokat, azt mondanám: egy öldöklő angyal szállt beléd, a ki ezt a gondolatot sugallta neked. Tudod-e azt, hogy Dezső oly szakasztott mása annak az alaknak, a mi atyád volt, midőn az akadémiákról hazakerült; arcza, termete, hangjának zengő mélysége, a szemeiben fel-felvillanó tűz, s az a megölő szemöldökránczolás. S te most ezt a fiút odaviszed Sárvölgyi elé, hogy végig regéltess vele egy irtóztató történetet egy emberről, ki jó barátját a legördögibb módon akarta megölni, épen úgy, mint ő.
– Csitt! Dezső nem tud erről semmit.
– Annál jobb. Egy élő lény, a ki nem sejti, hogy ő arra az emberre nézve, a kit meglátogat, a legfélemletesebb túlvilági rém. A megölt apa, ki fiában feltámadt! – Ezért a bekövetkező óráért egyet elismerek az eddig tagadott fogalmak közül: – a pokol létezését…
Dezső visszatért.
– Nézz körül bennünket, Czipra hugom, – szólt Loránd a mindig közelében tévelygő leányhoz. – Elég szépek leszünk-e? Megakadhat-e rajtunk a szépek szeme?
– Menjenek, – monda Czipra, tréfás haraggal megtaszítva Lorándot; – mintha nem jól tudnák azt maguk. Vigyázzanak inkább magukra, hogy ott ne vesszenek. Az ilyen szép legényeket hamar elkapják ám.
– Nem, Czipra! mi visszatérünk hozzád – szólt Loránd, oly gyöngéden szorítva magához Cziprát, hogy Dezsőre nézve fölösleges maradt minden további kérdezősködés azon tárgy felől, a miért tulajdonképen Loránd ide hozta őt. Helybenhagyta bátyja választását: a leány szép, természetes, jó kedélyű, s látszik, hogy szereti. Mi kell több? – Ne félj, Czipra hugom; nem maraszt ott bennünket senki szép két szeme.
– Ejh, nem is a szép szemektől féltem én magukat – szólt Czipra csintalan fürgeséggel csúszva ki Loránd karjából – hanem Boris asszony tortájától: – az itt nem lesz.
Erre aztán mind a hárman nevettek: utoljára még Dezső is; pedig ő nem tudta még, hogy miféle mythologiai ijesztő szörny lehet egy olyan balsorsszülte czukorsütemény, a mely Boris asszony kezéből kikerül?
Topándy mind a két fiút megcsókolá. Sajnálta, hogy ő is velük nem mehet s kérte Lorándot, hogy csak maradjanak ott sokáig.
Czipra a kapuig kikisérte őket. Loránd ott kezet szorított vele, s szép gyöngéden megcsókolta a leány kezét. A leány nem tudta, hogy szégyenelje-e azt, vagy örüljön neki?
Azután háromszor is visszafordult Loránd, míg Sárvölgyi lakáig értek, s kezével köszöngetett Czipra felé.
Dezsőnek semmi további felvilágosításra sem volt már szüksége ebben a pontban. Azt hitte, hogy a legjobban van értesülve.
Borcsa asszonynak pedig azalatt volt drága dolga otthon.
– Az is bolond volt, a ki azt kitalálta, hogy valami vendégséget bizonytalan időre rendeljen meg. Nem tudni: egy órakor, két órakor, három órakor, este, vagy éjfél után lesz-e itt az, a kire várakozni kell?
Húszszor is kifutott már az utczaajtóba, megnézni, jön-e már? még sem jön? Minden kocsizörgés, minden kutyaugatás kicsalta az utczára, a honnan aztán annál mérgesebben tért vissza, dohogva:
– A leves mind elfő már, négyszer is fel van töltve már. A lepény szilánkká száradt. A kappan olyan már, mint a csontváz. A felfújt kása mind összeesett. Szerencse, hogy a fánkot még tegnap kisütöttem, azt ma csak fel kell melegíteni: úgy nagyon jó lesz. De hol az ördögbe is jár az a pipogya városi gavallér? Verje meg a csoda a nagyvárosi bélét, ha még ennyi időre sem éhezett meg.
Néha egy-egy rémgondolat is felsüstörgött előtte rántásos serpenyőjéből.
– Hátha az a czigányleány megint? Ármány-adta czigány leánya! Még kitelik tőle, hogy a mint ott ő náluk leszálltak az urak: ezt a vendéget is megreggelizteti magánál s csak úgy ereszti vissza. Ez ugyan képtelenség volna, minthogy a városi úrfi az itteni kisasszonynak mátkája; de a czigány leánynak is átkozott szemei vannak. Aztán sok mesterséget tud: megbabonázza az embert. Az átkozott czigány leány; mikor valami babonát mond, hát attól az ő fánkja mind szép szalagot kap körül, másik babonamondására meg az én fánkom mind úgy összezsugorodik a forró zsírban, mint a furkó; pedig ugyanabból a lisztből való, ugyanazzal az élesztővel. Ez a fertelmes czigányleány sok ilyen megrontásra képes.
Ne is mutatta légyen magát valaki a háziak közül, Borcsa asszony láttávolában, mert kikapta tőle a magáét.
– No, a nagyságos úr megint hozott a nyakamra olyan vendéget, a ki azt hiszi, hogy este harangozzák a delet. Kár volt tegnapra nem invitálni; akkor talán mára csak megérkezett volna. Én mindent akár újból kezdjek el főzni.
– Mondhatom, hogy derék vőlegény az ilyen, kisasszony! A ki várat magára. Ha én ilyen szép kisasszony vőlegénye volnék, fél nappal hamarább jönnék az ebédre, nem fél nappal később. No iszen lesz ezzel kínja, ha valaha otthon főzet. Hanem iszen Bécsben nem főznek otthon. Minden ember vendégfogadóból él. Ott lehet délután hat órakor ebédelni. Legalább, a mit a délben ebédelők meghagytak, azt összevagdalják s csinálnak belőle új kófernyát a később jövő úri vendégeknek. Köszönöm alássan!
Végre mégis épen az utolsó kutyaugatásnál, melyre Borcsa asszony már ki sem méltatá tekinteni a konyhából, többszörös férfi-léptek hangzanak a folyosón; s midőn e hangra Boris asszony nagy felkészüléssel előrohan, hogy majd mint megmutatja ő most mindjárt annak a bécsi úrnak, mint szokás a vendégszeretetet élőszóval kifejezni itt az alföldön? nagy bámulatára nem a bécsi gavallért, hanem a szomszéd úrfit látja maga előtt egy másik idegen úrfival.
– Lehet az uraságokkal szólni? – kérdi Loránd a feltüzelt amazontól.
– Igenis. Odabenn vannak a nagy szobában. Hát azt a bécsi urat nem hozták el?
– Az csak ebéd után fog eljönni, – szólt Loránd, ki ráért Borcsa asszonynyal még humorizálni is.
Azzal bementek, Borcsa asszonyt ott hagyva a kétség maró kigyóinak martalékul.
– Vajjon való volt-e ez, vagy tréfa? Vajjon mit akarnak ezek itten? Vajjon miért nem hozták el azt, a kit elvittek? Vajjon soká fognak-e ezek itt maradni? Vajjon nem üt már bele a mennydörgő mennykő ebbe az egész vendégségbe?
Az uraságok mind együtt voltak a nagy teremben.
Ők is azt hitték, hogy az ajtóban hangzó léptek azt hozzák, a kire várnak. S nagyon türelmetlenül vártak már. Gyáli azt izente, hogy a mint menekülhet a szolnoki tivornyából, azonnal kocsira ül és visszatér. Melanie hullámzott hajfürtein gondoskodó anyai kéz nyomai látszottak, s Bálnokházyné maga is igen hatásos tünemény volt négy-négy hunczutkával a két halántékától a homlokán körül; még Sárvölgyi is előkereste e napra fecskefarkú fekete frakkját, akkori időben a tisztelgési gála kizárólagos jelmezét.
Nagyon nagy ünnepélyre készülhettek itt ma!
Mikor aztán a három, udvariasan elősiető alak előtt megnyilt az ajtó, s a két testvér belépett rajta: egy ijedelemmé vált mind a három mosolygó tekintet.
«Hát te még közelíthetsz hozzám?» Ez volt Melanie ijedelme.
«Hát te még nem haltál meg?» Ezt kérdezé Bálnokházyné tekintete Loránd arczától.
«Hát te föltámadtál-e?» Ez a kérdés volt Sárvölgyi merev tekintetében, melyet Dezső arcza igéze meg.
– Testvérem: Dezső. – Szólt Loránd, elfogulatlan bizalmas hangon; bemutatva az öcscsét. Tőlem hallotta meg nagysádtok ittlétét, azért meg fog bocsátani Sárvölgyi úr, ha öcsém kivánatának engedve, nehány perczét látogatásunkkal elraboljuk.
– Kérem: tessék helyet foglalni. Örülök a szerencsének: – szólt Sárvölgyi, oly szorongatott hangon, mintha a torkát fojtogatná valami láthatatlan kéz.
– Úgy-e nagy fiú lett ebből a Dezsőből, nagysád? – szólt Loránd, Bálnokházyné és Melanie közt foglalva helyet, míg Dezső Sárvölgyivel szemközt ült le, ki folyvást nem bírta róla szemeit levenni.
– Nagy és szép fiú. – Bizonyítá Bálnokházyné. – Milyen kicsiny volt még, mikor Melanievel együtt tánczolt!
– S milyen féltékeny volt bizonyos emberekre.
Ennél a szónál hárman is vetettek intő tekintetet Lorándra, hogy «ne tovább!» Bálnokházyné, Melanie és Dezső. Milyen indiskrétek ezek a falusi emberek!
Különösen Dezsőnek igen megnehezült, az ilyen bevezetés után, kellemetlen mondókájához hozzá kezdeni.
Loránd pedig valóban jó kedvre volt hangolva. Az a látvány, hogy tegnapelőtti kedvese milyen ünnepélyes piperével készült megülni azt a napot, melyen szegény nyomorult, eldobott szeretője magát főbelőni tartozik, olyan humort keltett szívében, a minek lehetetlen volt szavaiban meg nem érzeni. Csak azért is ezt folytatta.
– Tessék elhinni. A bohó ficzkó még rám is féltékeny volt. Majd megölt. Pedig mi nagyon hívek vagyunk az emlékeinkhez.
Dezső meg nem foghatta, micsoda bolondság ütközött a bátyjához, hogy ez most őt, Melanieval együtt ilyen hamis helyzetbe akarja hozni? Talán jó volna a tárgyhoz látni és félbeszakítani ezt a beszédet.
Bálnokházyné arczán felismerhető volt bizonyos megvetéssel határos gúny, midőn Lorándra tekintett, mintha azt akarná mondani: «tehát csakugyan győzött a próza a becsületérzés poézise felett? Megél az ember halála napján túl is, csak kellő flegmával bírjon hozzá? Szégyen a futás, de hasznos; hanem hát így is csak meg vagy te ölve.»
Ezt a gúnyt majd mindjárt elűzzük erről a szép arczról.
– Tisztelt nagysádtok, – szólt Dezső hideg nyugalommal. – Az illendő tisztelgésen kívül is, mely nagysádtok látogatására hozott, van egy indok, mely kötelességemmé tette, hogy ide jőjjek. Számot kell nagysádtoknak arról adnom, hogy nagysádtok ügyvédje miért nem jött ma ide vissza, s miért nem is fog egy ideig visszajönni?
– Az Istenért! Csak nem érte valami veszély? – kiálta fel ideges ingerültséggel Bálnokházyné.
– Oh, a felől legyen megnyugodva, nagysád; ő ép, egészséges, csupán az a változás történt, hogy jelenleg kelet helyett nyugat felé utazik nagy sietve.