– Az indok, mely őt innen eltávolítja, meg kell vallanom, hogy én vagyok.

– Ön-e? – csodálkozék Bálnokházyné.

– Ha megengedik nagysádtok, s türelmük van hozzá: messze kell kezdenem a történetet, mely e sajátszerű végzetet felvilágosítja.

Loránd vette észre, hogy Melaniet nem nagyon érdekli az, hogy Gyáliról mit beszélnek. Közönyös iránta; hiszen már vőlegénye.

Tehát elkezde neki szépeket mondani; magasztalta szép hajfürteit, eleven arczszínét s más egyebeket, a miknek magasztalásához ingyen lehet hozzá jutni.

Míg szeretője volt, addig nem mondta neki, hogy milyen szép. Érthetett belőle. A kinek hizelgünk, azt már nem szeretjük.

Dezső pedig folytatá az elkezdett történetet.

– Épen ma tíz esztendeje annak, hogy Pozsonyban az országgyűlési fiatalságot az írott országgyűlési napló terjesztése miatt üldözőbe vették. Csupán egyet nem bírtak megtudni, azt, hogy ki adta át eredetileg a leírandó első példányt a többieknek? míg egyike az illető legközelebbi barátainak azt el nem árulta.

– Régi dolgok már ezek, kedves öcsém: – szólt fitymáló hangon Bálnokházyné.

– Következéseik azonban mind e mai napig kihatottak, s én nagyon kérem nagysádtokat, hogy hallgassák végig e történetet s azután mondjanak itéletet fölötte. Nagysádtoknak szükséges megismerni az embereiket.

(Oh be ártatlan gyerek ez a Dezső! Egyébiránt nem is sejti, hogy az, a kiről ő beszél: Bálnokházyné leendő veje.)

– Az, a kit barátja elárult, Loránd bátyám volt, s a ki barátját elárulta, az volt Gyáli.

– Az nem bizonyos; – szólt Bálnokházyné. – Ilyen eseteknél a látszat és a szenvedély szemüvege gyakran csal. Az is meglehet, hogy Áronffy urat más valaki árulta el, tán valami könnyelmű asszony, a kinek «uramöcsém» minden titkát kifecsegte s a ki azt megint odább adta nagyravágyó férjének, hogy az saját érdemei szaporítására használja fel.

– Bizonyosan tudom, hogy állításom helyes, feleselt Dezső, miután egy nagylelkű úrhölgy, ki nemtőként őrködött bátyám felett, ez árulásról magas állású férje által értesülvén, erről Lorándot sajátkezűleg írt levélkében értesíté.

Bálnokházyné ajkába harapott. A méltatlan magasztalás is a szívig hat. Ő volt az a nagylelkű nemtő, kinek Dezső nevezte, s az a könnyelmű asszony, kinek maga nevezte magát. A prókátor jól érti a visszavágást.

Melanie szerencsére nem hallá ezt, mert ugyanakkor Loránd azzal a természeti csodával mulattatá, hogy milyen különös az, hogy mikor még a kisasszony Topándynál volt, a jáczintok olyan szép tündércsengetyűs virágfüzérek voltak s egy hét mulva, milyen sima bogyófüzérek vannak azok helyén. Hogy tudnak a virágok ilyen hirtelen elváltozni?

– Jó, – monda Bálnokházyné. – Tehát engedjük meg, hogy mikor Gyáli, Áronffy urak kis diákok voltak, akkor egyik a másikra árulkodott. S mi történt azután?

– Én valóban csak ma éjjel óta tudom azt, a mi történt. Akkor este épen látogatóban voltam Lorándnál s Gyálit is ott találtam nála. Tréfálni látszottak. Arról enyelegtek, hogy a búcsú-tánczvigalmon ki legyen a tánczosa annak az igen tiszteletreméltó hölgynek, ki nagysád kiséretében gyakran látható volt, s kinek a jó szíve és annak megfelelő áldással halmozott termete mellé azon igen méltánylandó hajlama is vala, hogy igen szeretett tánczolni. A két ifjú diák azon vitázott előttem, hogy ki fog a tante-al tánczolni?

– Persze, mint «szerencse» fölött.

– Természetesen. Egyik sem akarván a másiknak előnyt engedni, végre azt határozták, hogy a sorsra bízzák az eldöntést; az asztalon hevert egy darabka papir: az egyetlen írószer, a mi Loránd szobájában található volt, miután a többit, házmotozástól tartva, épen akkor mind elégeté. E darabka lilaszín papirt szakíták kétfelé s arra írt mindenki egy nevet, azt kalapba veték s engem szólítottak fel, hogy húzzam ki az egyiket. Én kihúztam és Loránd nevét olvastam le róla.

– El szándékozik ön még azt is mondani, hogy bátyja hogy mulatott aztán ezen a tánczestélyen? Melanie még nem hallotta.

– Nem szándékozom erről a napról többet beszélni; s egyszerre tíz évet fogok ugrani. Hanem annyit az érdekfeszítés elve ellen sietek kimondani, hogy a kihúzott névjegy nem a tante-al való tánczra szólt, hanem a Loránd és Gyáli közötti összeütközés által eredményezett amerikai párbaj sorsjegye volt.

Dezső nem vette észre, hogy Sárvölgyi arczán a rezes foltok hogy kigyulladtak e szóra: «amerikai párbaj» s azután, hogy halaványodott el megint egyszerre.

– Megálljon csak, kedves öcsém – - szólt közbe Bálnokházyné; mielőtt folytatná: engedjen egy kérdést. Szokás-e társaságban «még meg nem történt» párbajokról beszélni?

– Igenis szokás, ha valamely párbaj az egyik fél gyáva magaviselete miatt lett lehetetlenné.

– Gyáva magaviselet miatt? – szólt Bálnokházyné, szúró tekintetet vetve oldalvást Lorándra. Ez neked szól.

Loránd pedig épen akkor azt mesélte Melanienak, hogy tegnapelőtt éjjel, a hogy a szép holdvilág rásütött a zongorára, mely azon módon nyitva maradt, a hogy a kisasszony hagyá, egyszerre csak halk tündéri hangok kezdének el ömledezni a zongorából. Hanem biz az nem volt szellem, a ki a billentyükön játszott, hanem a Czipra házi menyétje, mely éjszakai pillangókat vadászva, végigfutott rajtuk.

– Igenis – szólt Dezső, Bálnokházynénak válaszolva, egyike a vívás feltételeit elfogadott feleknek oly magaviseletet tanusított ez alkalommal, mely őt minden tisztes társaságból kizárja. Gyáli a saját neve helyett is Lorándét írta utánzott kézírással a czédulára.

Bálnokházyné hitetlenül pittyeszté ajkát.

– Hogy lehet ezt bizonyítani?

– Úgy, hogy én nem vetettem a tűzbe azt a két sorsjegyet, mint Gyáli hivé, hanem helyette a lehozott tánczrendet; a két czédulát pedig eltettem és megtartogattam mai napig; sejtve, hogy a kiszámított ravaszságnak tán fontosabb oka is lehet.

– Megbocsát ön. De itt egy igen súlyos vád van emelve egy távollevő ellen, a ki nem védheti magát s a kit e szerint a legelső legközelebbi embernek kötelessége védni, bárha a kimélet félretevésének árán is. Van arra valami bizonyság, valami autentikus tanúság, hogy az ön által tartogatott czédulák, melyek közül az egyik hamisított, valóban azonosak ama sorsjegyekkel, a mikből ön épen a hamisítottat húzta ki?

Bálnokházyné nagyon a végletekig ment, midőn egy férfinek igazmondási hitelességét veti a kétség latjára; hanem nagyon megjárta vele. Prókátorral volt dolga.

– Kétségtelen az azonosság, kedves jó rokonom, miután e két czédula nem más, mint két összeillő darabja ugyanannak a levélkének, a miben Loránd jószivű nemtője őt tudósítá Gyáli árulásáról, a czédulák túlsó oldalán most is ott van e nagyon tisztelt hölgy kézírása; dátum és vízjegy rajta.

Bálnokházyné keble lihegett a dühtől. Ez a huszonhárom éves ifjú olyan nyugodtan teszi őt semmivé, mint ugyanakkora darab papirt, a milyenről szó van.

Dezső csendesen vette elő tárczáját s bontogatá ki a végzetes jegyzékeket.

– Jól van, elhiszem – lihegé Bálnokházyné, kinek képe a nyolcz kacskaringós hunczutkával a homloka körül olyan volt e perczben, mint egy szép Meduzafő, melynek kigyói önarcza felé fordultak vissza. Elhiszem, a mit mond. Nem kételkedem felőle; s azzal fölkelt a pamlagról s az ablakba vonult.

Dezső is felállt erre székéről, látva, hogy az ülés fel van oszlatva, hanem annak a vágyának még sem állhatott ellent, hogy szivének összegyűlt keserűségét valaki előtt ki ne öntse, s ha már a nagyságos asszony neheztel; a kisasszony haszontalanságokról fecseg Loránddal, tehát egyedüli hallgatójához kénytelen egyenesen szavait intézni; Sárvölgyihez, ki mint egy megigézett, most is ülve marad, s folyvást Dezső arczán függ tekintete. A félelemmel, iszonyattal itatott tekintet nem bír megválni attól, a mitől retteg.

– És ez az ember engedte legkedvesebb barátját tíz évig a halál gondolatával kelni és feküdni; engedte őt idegen házaknál bujdokolni, kerülve anyja ölelését. Nem jutott neki egyszer is eszébe, hogy azt mondja neki: élj tovább, ne üldözd tenmagadat; gyermekek voltunk, játszottunk; tréfát űztem veled…

Sárvölgyi kékült, zöldült.

– Uram. Ön keresztyén férfi, ki Istent hisz, és bízik azokban, a mik szentek; mondja ön, van-e a pokolnak elég kínja, mely egy ily módon lerombolt ifjuságért elég bűnhödés legyen?

Sárvölgyi remegve iparkodott magát felemelni ingadozó kezével. Nem hitt egyebet, mint hogy most végórája ütött.

– Nincs! – felelt meg magának Dezső. Ez ember az utolsó napig tartogatta gyűlöletét, s midőn az utolsó évforduló napja eljött, még fölkereste áldozatát, hogy figyelmeztesse őt iszonyú fogadására. Oh uram: ön nem tudja talán, mi rettentő végzet ez a mi családunkban? Így halt meg nagyatyám, így hagyott el bennünket szeretett jó atyám, ki oly jó, oly nemes szívű volt, s ki egy keserű pillanatban, családi boldogsága közepett önkezével oltá ki életét. Éjjel, lopva vittük ki őt a temetőbe. Ima nélkül, áldás nélkül tettük le a kriptába, a hol ő már a hetedik volt; s azon éjjel nagyanyám őrjöngve átkozá meg azt, ki a nyolczadik helyet elfoglalja a véráldozatok sorában.

Sárvölgyi arcza úgy vonaglott, mint egy galvanizált halotté. Dezső azt hitte, a nagy részvét hatotta meg a kegyes férfiút s annál hevültebben folytatá.

– Ez az ember tudta azt jól: ismerte családunk szerencsétlen balvégzetét, s hidegvérrel vezette oda barátját a nyolczadik koporsóhoz, a megátkozott koporsóhoz: «feküdjél bele!»

Sárvölgyi ajkai úgy rebegtek, mintha azt akarná mondani: «irgalom! ne beszélj tovább».

– Vele jött egész a halál kapujáig; ő volt, a ki azt a sötét ajtót kinyitá előtte: ő kérdezte tőle kötekedve: meg van-e töltve a pisztoly? midőn Loránd kezébe fogta azt a vigadók közepett; ő hívta fel fogadásra, fogadásra a hitszegő! hogy ki meri-e üríteni a töltött fegyverből a baráti áldomást?

Sárvölgyi sápadtan emelkedék föl e rémes jelenet előtt. Mintha Áronffy Lőrincz maga jött volna ide elmondani saját halála történetét gyilkosának.

– Ekkor én egyik kezemmel megfogtam Loránd kezét, a másikkal e nyomorult szemébe tartám átkozott hamisítása tanújeleit. A rossz lelkiismeret azt tanácsolá neki, hogy fusson. Én utolértem, torkon ragadtam…

Sárvölgyi ijedt hörgéssel rogyott vissza székébe, míg Bálnokházyné előrerohanva az ablakmélyedésből, indulatosan kérdezé: «És megölte őt?»

Dezső magas tekintettel nézett rajta végig s nyugodtan felelt:

– Nem. Csak kivetettem a becsületes emberek közül.

Lorándnak kéj volt e három arczot nézni, míg testvére beszélt. A néma düh, mely Bálnokházyné arczát hevíté, a vonagló rémület a halálos ellenség vonásain, vetekedtek egymással, hogy melyik töltse el nagyobb gyönyörrel szívét?

Hát Melanie? Mit érzett ő ez elbeszélés alatt, mely azt az embert, kihez sorsát kötendő volt, ily sáros alakban mutatá be?

Loránd szemének az ő arczára is volt figyelme.

Az ifjú leánykát nem annyira a mese tárgya ragadá meg, mint a mesemondó. Dezső ez indulathevítette arczczal még egyszer oly szép fiú volt, mint különben. Minden vonása nemes szenvedélytől volt megvilágítva. Ki tudja, talán gondolt olyasmit a szép leány, hogy bizony talán Gyálihoz nem is lesz kedves dolog nőül menni ily botrány után? talán visszatért emlékébe egy-egy töredék a pozsonyi szép napokból, mikor Dezsővel olyan sokat sóhajtoztak egymás mellett. Az a fiú akkor nagyon szerelmes volt hugába. A bátyjánál szebb és kedélyesebb is. Talán erre gondolt, ki tudja azt? – Annyi bizonyos, hogy mikor Dezső a nagyságos asszony kérdésére nyugodt megvetéssel azt felelte: «kidobtam őt, nem öltem meg!» akkor Melanie arczán bizonyos ragyogás volt észrevehető s e ragyogás nem abbeli örömében támadt, hogy mátkáját nem ölték meg.

Loránd észrevette ezt s sietett a mosolyt elrontani.

– Bizony megölted volna te azt, Dezső pajtás, ha szerencsédre a te jó őrző angyalod, a kedves Fanny közbe nem jő, meg nem ragadja kezedet s azt nem mondja: «ez a kéz az enyim, azt be ne szennyezd!»

Melanie arczáról aztán eltünt a mosoly.

– És most, legyen ön itélő birám, uram – szólt Dezső, egyenesen Sárvölgyihez intézve szavait. Mit érdemelt tőlem ez az ember, ki ily ravasz csalással, ily hideg kegyetlenséggel akart megölni, kárhozatra vinni, az élő Isten ellen föllázadó tettre birni egy olyan szívet, melyben az enyimmel közös vér lüktet? Van-e jogom ez embert kiűzni mindenünnen, a nol a napfényen meg mer jelenni mindaddig, a míg oda nem kényszerítem, hogy éjszaka járjon, mikor nem látják, idegenek között, a kik nem ismerik; hogy olyan kegyetlenül megöljem őt erkölcsileg, mint a hogy meg akarta ő ölni Lorándot? – Bűnöm-e ez?

– Az Istenért, Sárvölgyi úrnak valami baja van! – kiáltá fel hirtelen Bálnokházyné.

És valóban Sárvölgyi oly sápadt volt: lábai alig birták; de azért nem rogyott össze. Kezeit hátra dugta, nehogy észrevegyék reszketését és még mosolyogni törekedett.

– Uraságod! – szólt tétova hangon, mely gyakran megtagadta szolgálatát; – ámbár nem mondhatok ellene; mégis igen rossz időben és helyen mondta el kifakadásait. Ez a kisasszony Gyáli úrnak jegyese, s ma kézfogóra készültünk itt.

– Szívemből örülök, hogy azt megakadályoztam – szólt Dezső, a nélkül, hogy megzavarodnék e fölfedezésre. Azt hiszem, hogy jó szolgálatot teszek rokonaimnak olyankor, midőn azon lépésnél visszatartom, mely őket az örvénybe buktatná.

– Ön ebben remekelni tud – szólt gúnyos keserűséggel Bálnokházyné Gondolt reá, hogy hasonló közbenjárással neki is szolgált – épen most tíz esztendeje. Minthogy tehát olyan jól sikerült önnek ezúttal bennünket az örvényből kiszabadítani! tán még azt a szerencsét is remélhetjük, hogy itt maradnak önök velünk ezt a kárba ment kézfogói lakomát barátságosan elkölteni?

Mert ezt a cynismust a vándorélet köszörülte Bálnokházyné kedélyén.

Ez egyenes felszólítás volt arra, hogy mehetnek már a látogatók.

– Igen le vagyunk a szíves meghivás által kötelezve – bókolt rá vissza Loránd, hasonló édes hanggal fizetve; de otthon is várnak reánk.

Dezső helyén találta visszaadni Lorándnak az iménti szolgálatot.

– Még pedig szívek, a kiket nem szabad megbántani.

– Oh akkor nem kivánjuk elrabolni önöket – folytatá habzó epével Bálnokházyné. Üdvözöljék nevünkben is a kedves Cziprát és a kedves Fannyt. Mi e derék lánykákat igen nagyon szeretjük, s önöknek csak szerencsét kivánhatunk hozzájuk. Az Áronffy-czímer is rátalál ez által magyarázatára; a félhold alakú jegy az egyiknél fog jelenteni egy patkót, a másiknál egy kiflit. Agyiö kedves Loránd! Agyiö kedves Dezső!

Azok karöltve távoztak el s siettek Topándy házához vissza.

Dezsőt Bálnokházyné utolsó kirontása egészen jó kedvre hangolta. Ez volt az első, a min viselt dolgai előadását kezdte Topándy előtt. Bálnokházyné gratulált az Áronffy-czímernek a «patkó»-hoz és a «kifli»-hez; a czigányleányhoz és a pékleányhoz.

Hanem Loránd nem nevetett rajta: – milyen feneketlen mély haragnak kell e nő szívében ő iránta lenni, hogy így kitörhetett! És nincs-e igaza a nőnek, a ki azt kivánja az ifjútól, hogy ölelje át s így átölelkezve rohanjon vele az örvénybe, a gyalázatba, a halálba, a kárhozatba, ha tud igazán szeretni; s nincs-e joga annak most kigúnyolni őt, ki a szenvedély regényes bűnei elől megfutamodott s engedte őt egyedül elbukni?

Asztal fölött azután elregélte Dezső Topándy előtt, miket mondott Sárvölgyiéknél. Úgy ragyogott az arcza, mint akármely fiatal suhanczé, ki első párbajával eldicsekszik.

Hanem a hatást, melyet meséje előidézett, épen nem birta megérteni. Topándy arcza egyre meghatottabb lett, elkomolyult, gyakran Lorándra nézett.

Egyszer aztán ő is bátyjára nézett s nagy bámulatára az épen akkor törlé könnyes szemeit zsebkendőjével.

– Te könyezesz? – kérdé Dezső.

– Hova gondolsz? a homlokom törülgetem. Csak mondd tovább.

Midőn az asztaltól fölkeltek, Topándy félrehívta Lorándot.

– Ez a fiú nem tud arról semmit, a mit én neked beszéltem?

– Épen semmit.

– Tehát nincs is sejtelme arról, hogy ez órában apja gyilkosának a szívében forgatta meg a kést?

– Nincs. Ne is tudja ő ezt meg soha. Kétféle missio jutott ránk: boldognak lenni és boszút állni. Együtt egyikünk sem viselheti mind a kettőt. Ő boldognak lenni indult; szíve tele van édességgel: ártatlan, gyanútlan, lelkesült; ő legyen boldog; ne mérgezze meg napjait olyan kínzó gondolat, mely engem pihenni nem hágy: – a boszúra elég vagyok én magam, s hozzá tetőtől talpig keserű. A titkot csak mi tudjuk és nagyanyánk, s maga a farizeus. Mi majd bevégezzük a számadást a boldog emberek nélkül.

XXIII. Az örömnek napja.

– Most siessünk vissza a tiedhez – szólt Loránd másnap reggel öcscséhez. Nálam végeztünk már.

Dezső nem kérdezte, hogyan végeztek? de könnyűnek vélte kitalálni. Ez Loránd és Topándy között könnyen véghezmehetett; ő a leány fogadott apja, Lorándnak csak ő előtte kellett mindent felfedezni, a mit a várt katasztrófa napja előtt elhallgatni olyan szomorú joga volt.

Nem is sejtheté Dezső, hogy a «végeztünk» szó arra a látogatásra vonatkozik, a mit Sárvölgyi házánál tettek együtt. Hogy jöhetett volna ő arra az eszmére, hogy Melanie, kit Gyáli menyasszonyául mutattak be neki, még egy hét előtt Loránd egész lelkét oltárfénynyel töltötte be.

Ez a fény bizony kialudt.

És ha nem sikerült is Lorándot megölniök: bizony holt embert csináltak mégis ő belőle. Olyan holt embert, a ki jár-kel, beleavatja magát a világ ügyeibe, mulat és nevet: – csak ő maga tudja, hogy mikor halt meg? s mennyi idő mult el azóta?

Dezső ejtett ki előtte annyit, hogy: «mikor?»

Ő mindig Cziprát értette.

Loránd könnyű vérrel felelt:

– Majd ha visszatérünk.

– Honnan? –

– A te menyegződről.

– Hisz azt mondtad, hogy a tiednek meg kell előznie az enyimet.

– Már megint fiskáliskodol? – pattogott rá Loránd. Én a terminust nem az executióra tűztem ki, hanem a levátára. Az én incattusom elébb van megidézve, mint a tied; ez volt a kivánságom, már most a te dolgod, hogy hamarább keresztülvidd a magad ügyét a sokféle forumon, mint én az enyimet. A te szívügyed liquidum debitum, három nap alatt brachialiter exequálhatod a jelzálogosodat.

– Ez szépen meg van magyarázva. Hát a te házasságod hosszabb előkészületeket igényel?

– Sokkal hosszabbakat.

– Mi akadály lehet Czipránál?

– A mit te nagyon jól tudsz. Az, hogy Czipra – még pogány. Már pedig a házassághoz legelső dolog, a mi nálunk megkivántatik: a keresztlevél. Azt tudod jól, hogy Topándy ezt a szegény leányt mindeddig a vadon gyermekének nevelte. Így őt nem mutathatom be anyámnak. Most már meg kell ismernie a vallás fogalmait, meg egy kis a-bab-ot, a mennyi egy falusi asszonynak kell; – azt pedig tudhatod, hogy ebbe sok hét beletelik. No hát azt be kell várnunk.

Dezsőnek el kellett ismernie, hogy Loránd kifogása alapos.

S talán nem is tréfált Loránd? Talán gondolt arra, hogy ez a szegény leány őt egész lelkével szereti; s boldog fog lenni akkor is, ha e darabokra tört szívet neki ajándékozza. De nem szólt neki ezúttal semmit. Czipra látta őt ama levél fölött kétségbeesnt; a hű szerető leányra nézve csak gúny lett volna, ha szívének bálványa a következő pillanatban csupa daczból nyujtja neki kezét, s míg ő forró szerelmét nyujtja, az csak boszút ád érte vissza.

El kell elébb ennek csillapodni. Hadd térjen minden kedély a régi árapályba vissza.

A közben igen jó iskola lesz Dezső házassága. Ő elveszi Fannyt. A fiatal pár mézes hetei alatt Lankadombot meglátogatja; a szerelem példája jó tanító; – aztán – a temető is kizöldül tavaszszal.

A két ifjú pontosan visszatért délre Szolnokra.

És onnan azután haza.

Oh az édes otthon! Az édes anya házánál otthon. Sok víg házat összejár az ember, a hol mulatnak; a dicsvágy palotákban is részelteti néha: maga is rak magának fészket, saját házat épít; – de még akkor is valami édes bűbáj fogja el szívét, mikor abba a csendes hajlékba belép, a hol az édes anya oltalmazó keze megóvott minden gyermekkori emléket, hogy mindent úgy találjon, a hogy régen elhagyta, és lássa, érezze, hogy a míg ő egy életszak változó eseményeit keresztülélte, addig az a szerető szív annál a percznél maradt el, s a közbeesett idő annak az egy álló percznek örök élvezése volt csak,

Ott vannak még a gyermekkori játékok sorba rakva; az ember úgy szeretne újból leülni közéjük és játszani velük; ott vannak a megviselt gyermekkori könyvek; az ember úgy szeretné azokat újra elolvasni s megtanulni, a mit régen elfelejtett, s a mi akkor olyan nagy tudomány volt.

Loránd egy boldog hetet töltött otthon. Ez idő alatt Fannyt hazavitte Fromm mama Pozsonyba.

Miután Dezső megkérte Fanny kezét, úgy illett, hogy a menyasszonyt a szülői háztól vigyék el.

Egy hét mulva aztán útnak indult az egész Áronffy-család a menyasszony-hozásra, csak az örömanya maradt otthon.

A fürstenalleéi kis emeletes házban még mind a régi arczok várták őket, csakhogy tíz évvel mind megvénülve. A hintó ajtaját még mindig az öreg Márton szaladt kinyitni, csakhogy már az ő mozgó bóbitája is fehér volt, mint a kakadué. Fromm papa is ott várt az ajtóban, de már vendégei elé szaladni nem tudott; mert fél karját és lábát megütötte a guta; csak úgy támaszkodott egy hosszú csontos fiatal emberre, kinek nagy fáradságába került a nőni sehogy nem akaró néhány szál szőrt a felső ajkán, kegyetlen kenőcsökkel bajuszformába sodorintani. Rá lehetett benne ismerni Henrikre; a jó fiú olyan örömest mosolygott volna; de az az átkozott kifent bajusz nem engedte a száját nagyon széjjelvetemedni.

– Hozta Isten! hozta Isten! hangzott minden oldalról. Fromm papa nyujtotta ép karját az öreg mamának; Henrik ugrott a nyakába Dezsőnek: Márton legény pedig oda somfordált Loránd mellé s könyökével megtaszítva, tréfás oldalkacsintással monda neki: «no! úgy-e nem lett semmi baj belőle?»

– Nem ám, öreg. S azt mind ennek a jó botnak köszönhetem – szólt Loránd előadva köpenye alól Márton legény vándorbotját, melynek szép ezüst fogantyut csináltatott az eddigi kutyalábszárcsont helyett.

Az öreg magánkívül volt örömében, hogy ereklyéjére így rágondoltak.

– Igaz-e az – kérdezé mohó szemhunyorgatással, hogy az úrfi ezzel a bottal két zsiványnyal küzdött meg? Dezső úrfi írta.

– Nem öreg; csak egygyel.

– Azt leütötte vele?

– Nem lehetett, mert elszaladt. Most hát kijártam a vándorévet, s visszaadom a botot köszönettel.

De nem az ezüst fogantyú volt az, a minek Márton legény olyan nagyon örült. Vitte a boltba a visszakerült botját, mint valami troféumot s mesélte a legényeknek, hogy Loránd úrfi ezzel a pusztán három zsiványt vert a földre. Nem adta volna azt az egy botot egy egész Mecklenburgért, tele mindenféle bottal.

Az öreg Fromm nagymama is megvan még, s nagy dicsőségül számítja be, hogy a századik pár harisnyát épen ma végezte be Fanny staffirungjához.

S a kit legutoljára hagytunk, a mindig szebb, a mindig kedvesebb Fanny! mintha egy örökkévalóság óta nem látták volna egymást Dezső nagyanyjával!

– Tehát mégis a mi leányunk fogsz lenni!

És valamennyien úgy szeretik Dezsőt, alig lelik helyét.

– Milyen szép férfi lett! – magasztalja Fromm nagymama.

– Milyen jó ember! – dicséri őt Fromm mama.

– Milyen okos ember! Milyen nagytudományú ember! – dicsekszik Fromm papa.

– S milyen izmos ficzkó! – szörnyűködik Henrik; elbámulva azon, hogy más gyerek is megnőtt az alatt, a míg ő. Emlékezel-e, még mikor első este úgy az ágyba vágtál? Ej, de haragudtam rád akkor!

– Emlékezel-e rá, mikor első este eldugtad a pereczet Henrik számára? – mond a nagymama. Ej, de elpirultál akkor!

Emlékezel-e rá – szól közbe Fromm papa, ép kezével kettő helyett is hadonázva; mikor legelőször németül beszéltél hozzám? Ej, de nevettem rajtad akkor.

– Hát én rám emlékezel? – szól Fanny, tréfásan fonva kezét vőlegénye karjába.

– Mikor itt először megcsókoltál – enyeleg vele Dezső, ragyogó szemébe tekintve.

– Ej de féltél tőlem akkor!

– Hát arra emlékezel-e – szólt érzéstelen hangon az ifjú, mikor itt az ajtónak dűlve álltam, s te odajöttél hozzám titkomat kicsalni. Oh be megszerettelek akkor!

Loránd odalép hozzájuk s mind a kettőnek vállára téve kezét, sóhajtva mond:

– Bocsássatok meg nekem, hogy ily sokáig utatokban álltam!

Erre aztán mindenki szeme megtelik könynyel; kiki tudja, hogy miért jön az?

Fromm papa elragadtatva kiált fel:

– Oh milyen boldog vagyok, én Istenem! s aztán mintha sokallná ezt a boldogságot magától, neki förmed Henriknek: – csak te volnál már más! de nézze, kedves fiamuram: nem lett belőle semmi; fuit negligens! Ha akkor ő is úgy tanult volna: ezóta archivarius volna. Archivarius! Ezt akartam belőle csinálni. Milyen szép titulus! Egy archivarius! Aztán mi lett belőle: maradt asinus. Quantus asinus! Péket kellett belőle csinálnom. Nem akart más lenni, az ostoba: a perversus homo. Most aztán semmi más, mint egy pistor!

Ez alapos vádakra szegény Henrik óhajtott volna szégyenében egyenesen a föld alá sülyedni, mely óhajtása ugyan nemcsak a földszint lakók, de a pinczeboltban dolgozó péklegények ellenmondásával is találkozott volna.

Loránd aztán pártul fogta sógorát.

– Ne bánd Henrik; igy legalább mind a két családban van egy-egy mihaszna ember, a ki nem tud egyebet, mint kenyeret produkálni: én vagyok a paraszt, te a pék; én cséplem a buzát, te megsütöd kenyérnek; a magas uraságok hadd lakjanak jól büszkeséggel.

Erre aztán a magas uraságok közös jó kedve helyreüté a társalgást. Fromm papa is kibékült lassankint sorsával, hogy bizony Henriknek csak jobb mégis az apja üzletét folytathatni. Hiszen annyiban megvan az öröme, hogy a másik gyermeke mégis csak tekintetes asszony lesz.

Dezső számára még az az öröm is fenn volt tartva, hogy hajdani rektor professorával találkozzék: ez volt a menyasszony részéről a násznagy. Most is olyan katonai magatartása volt még az öreg úrnak, most is oly nyers hangon kiabált és most is oly őszintén szerette Dezsőt és a két családot, mint hajdan. A divat is utólérte izlését, a mennyiben akkor minden ember olyan csonka orrú csizmákat viselt, hogy még ő is meg lehetett vele elégedve, s bár a serdülő fiatalság kezében még akkor is eltörte a hegedű nyakát, de mind a mellett e puritán elve nem akadályozá, hogy Fanny menyegzőjén kivilágos-kivirradtig sort ne tánczoljon az érettebb fiatalsággal.

Dezső részéről Loránd volt a násznagy.

E hivatalos állásánál fogva neki kellett a vőlegény balján állani, midőn a menyasszonyának az oltár előtt holtig tartó boldogságot esküszik, s egy hű kezet kap ajándékba, mely őt még a halálban sem fogja elereszteni. Ő dicsérte meg legelébb a menyasszonyt, a miért olyan bátran és hangosan elmondta azokat a szavakat a pap után, a miken a leányok hangja úgy meg szokott reszketni. Ő emelt legelső poharat a boldog pár egészségeért; ő nyitotta meg az első tánczot a menyasszonynyal; és aztán egy nappal később ő vezette be kézen fogva szülői házába, ő mondta neki:

– Lépj be, kedves ángyom, ebbe a házba, a honnan a te szelid képed űzte el az örök gyászt: öleld meg ezt a rád váró jó anyát, ki fekete ruháját ma cserélte fel először azzal a kék színnel, a miben boldognak ismertük. Gazdagabb hozományt még nem vitt ara vőlegénye házához, mint te a miénkhez. Isten áldjon meg érte.

És Loránd nem is tudta azt, hogy mennyit tett titokban épen ő érette ez a gyöngéden szorító kéz?

Az ilyen tettek jutalma az, ha sikerülnek és rejtve maradnak.

– A gyermekek hadd éljék boldog heteiket falun. Ez volt az öreg asszonyság véleménye. Különben is szokjanak hozzá, hogy maguk gazdái legyenek.

Hanem ez indítvány mind Dezső anyja, mind Fanny részéről legélénkebb ellenzésre talált. Azt ugyan helyeslék, hogy a nyarat falusi magányukban töltsék: Dezső onnan is eljárhat hivatalos teendőiben; hanem az édes anya olyan szépen tudott könyörgeni, hogy hagyják őt gyermekei mellett; ő nem fogja örömeiket zavarni; víg lesz, együtt kaczag velük, hiszen lám kék ruháját is felvette már, s e kérése oly forró támogatásban részesült az ellenállhatlan meny részéről, hogy az a másik kettő: a nagyanya és Loránd végre meg hagyták ingattatni magukat, s beleegyeztek, hogy ő maga tehát maradjon Dezsőékkel.

– Hanem mi ketten távozzunk innen: – sugá a nagyanya Lorándnak.

Ő már vette észre, hogy Loránd arcza sem illik a csendélet alakjai közé.

Az ő vígsága csak mások számára való; a nagyanya szemeit nem lehet megcsalni.

Mikor azok odabenn el voltak saját boldogságukkal foglalva, az öreg asszony megfogta Loránd kezét s a nélkül, hogy mondanák egymásnak, hogy hová? együtt lementek a kertbe, a kert mellett folyó patakhoz; a patak partján épült szomorú házhoz.

A kripta ajtaját tiz év alatt ismét befutotta a folyondár; a jelmondatot nem lehetett már olvasni a zöld levéltől. A két borókafa összehajolt a kupola fölött örökzöld gallyaival.

Itt megálltak, egymás keblére borulva.

Mennyit mondhattak el egymásnak: némán, egy szót nem ejtve! és mennyire megérthették egymás néma gondolatait!

Körül mély csend van; de odabenn, a bezárt, berozsdásodott, folyondárral benőtt ajtón belül, mintha valaki koczogtatna láthatatlan ujjával, figyelmeztetve az öregebb fiút, hogy még egy nagy adósság lefizetve nincsen! Egy óra mulva visszatértek a házba. Ott lármás öröm csevegő hangjai fogadták őket. Úr és cseléd örült, vidult.

– Én most sietek odább: – szólt Loránd anyjához.

– Hová?

– Lankadombra vissza.

– Új örömet fogsz hozni nekem?

– Igen. Új örömet neked, anyám. – És neked is: szólt öreganyja kezét megszorítva.

Az értette, mi van e kézszorításban!

A gyilkos még él. – A számadás még nincs befejezve! Loránd megcsókolta a boldog rokonokat; kezet csókolt anyjának, nagyanyjának. Az öreg asszony vele ment a kocsiig; ott megcsókolá homlokát.

– Eredj!

És ebben a csókban nehéz, kötelességrovó, áldás súlya volt.

Eredj – és állj boszút.

XXIV. A bolond tréfa.

Hagyjuk a boldogokat örülni.

Kövessük azt a másik ifjút, kiben mind az az édes tetterő, a mi egy viszontszerető szívet a boldogság extasisába meríteni képes lett volna, keserű szenvedélylyé változott át, mely képes egy viszontgyűlölő lelket a kárhozatra üldözni.

Este volt, midőn megérkezett Lankadombra.

Topándy nagyon várta már, Cziprát nem is engedte hozzá jutni. Vitte magával abba a laboratoriumba, a hol együtt szoktak és egyedül tanakodni emberek és természet felől.

Az öreg úr rendkívül jókedvűnek látszott, a mi nála rendesen az izgatottság jele volt.

– No öcsém, – monda tenyerébe csapva, – most vagyok már benne abban a hinárban, a mibe belekivánkoztam. Mindig óhajtottam a vármegye tömlöczével megismerkedni valami érdemteljes ostobaság végett; most végre sikerült valamit elkövetnem, a mi czélomhoz juttat.

– Ugyan?

– De ugyan ám. Legalább is két esztendőt fogok ülni. Hahaha! Olyon bolond tréfát csináltam, hogy magam is tökéletesen meg vagyok vele elégedve. Persze, becsuknak érte, de már az mindegy.

– Mit tett bátyám megint?

– Hallgasd csak, hosszú krónikája van ennek. Legelébb is azon kell kezdenem, hogy Melanie húgod már férjhez ment.

– Hát jól van.

– Hiszen csak neki legyen jó; nekem jó. De ezen fordul meg fátumom is; ezért csak hallgass türelemmel végig minden apró-cseprő mendemondát, a mint azt Borcsa asszony Cziprának, Czipra meg én nekem elmesélte, s a mi mind hozzá tartozik az illustrátióhoz.

– Hallgatom: – szólt Loránd leülve, s föltette magában, hogy igen közönyös arczot fog mutatni, mikor Melanie férjhezmeneteléről beszélnek előtte.

– «Tehát: a mint ti elmentetek innen, még nem is tudták eltávozástok hírét, midőn Bálnokházyné azt mondta leányának: csak azért is! most már csak daczból is nőül kell menned Gyálihoz: hadd lássák ezek az emberek, mennyit adunk az ő rhodomontádjaikra? Azzal levelet írt maga Gyálinak, hogy rögtön térjen vissza Lankadombra: mutassa meg magát; itt tárt karokkal várják. Az Áronffy testvérektől ne ijedjen meg. Merjen a szemük közé nézni, mint illik előkelő úrhoz. Az ellen, hogy insultálni találják, biztosíthatja magát egy pár jó zsebpisztolylyal. Olyant hordjon mindig a zsebében, s a ki óriás termetével meg akarja riasztani, annak tartsa az orra alá. – Gyáli meg is jelent nem sokára ismét a faluban, s nagy ostentatióval kucsirozott itt alá, s fel az ablakom előtt, maga hajtván a lovakat, s a dámák ülvén hátul; mintha nekem remélne azzal legnagyobb boszúságot tehetni. Hát én meg azt mondtam rá, hogy: ha ti meg vagytok vele elégedve, nekem semmi közöm hozzá. Úgy látszik, hogy mai világban a dámáknak az a férfi tetszik, a kit leköpnek, kidobnak, kirugnak! ők tudják, miért? Én nem rontom a gusztusukat.»

«Föltettem magamban, hogy csak azért sem teszek semmi bolondot. Okos ember fogok lenni. Contemplativ bölcsészettel szemlélem a világ bolondságát, s legfeljebb azt az okos tréfát követem el, hogy elébbi végrendeletemet, melyben Melanie húgomat tettem örökösömül, s mely a megye levéltárában és a káptalanban van letéve: semmivé teszem egy másik végrendelet által, melyet itthon tartok magamnál, s melyben a hugomról egy szó említés sincs téve.»

«A lakadalom nagy ünnepélyességgel ment végbe».

«Sárvölgyi nem sajnálta a költséget ezúttal. Azt hitte, hogy engemet fog boszantani vele. A ki csak kapható ismerős volt a környékből, mind összecsődítette; még én is kaptam kőnyomatú meghivó jegyet a menyegzőre. Tessék.»

Topándy előkereste tárczájából a velin nyomtatványt, s odanyujtá Lorándnak.

«Tekintetes Topándy úr, kedves öcscsével Áronffy Loránddal együtt szivesen meghivatik Melanie leányom és Gyáli József úr menyegzőjére, tek. Sárvölgyi úr házához. Özv. Bálnokházy Emilia udv. tanácsosné.»

– Felét tartsd meg magadnak.

– Köszönöm. Az egész sem kell.

– «No tehát aznap épen vasárnap volt. Sárvölgyi kiválasztotta, hogyan kerül legolcsóbba az egész falu népét ünnepélyes köntösbe felöltöztetni? Ő is harangoztatott, a pap is harangoztatott; minden ablak, ajtó, tele volt kiváncsi bámulókkal, kerítésen, kútágason leste a sok siheder, hogy mi lesz itt mindjárt? Én is kiültem a tornáczra és onnan néztem.»

«Megindult aztán a hintók hosszú sora. Elől a vőlegény, Sárvölgyivel, a násznagygyal, pompás bársony mentében, hattyúprémmel, kócsagos kalpaggal, utánok a menyasszony a nyoszolyólánynyal; fehér atlaszruha volt rajta, s ha nem csalódom, igen sok szinpadi ékszer.»

Loránd közbevágott türelmetlenül:

– Bátyám azt hiszi tán, hogy én mind ezt meg fogom írni valamely divatlapnak, hogy így tudósít még az öltözetek részleteiről is.

– Angol regényíróktól tanultam: ha az ember meg akar valakit arról győzni, hogy története való és nem mese: a külsőségeket apróra leírja, hogy arról láthassák, mennyire szemtanu volt? – No, de a lovak sallangjának leírását mégis elengedem.

– Tehát, a mint a hosszú convoi végig robog ünnepélyes diszléptekben az utczán, akkor kanyarodik be az utcza túlsó végén egy úti cséza négy forspontos lóval, elől egy megyei hajdú a kocsis mellett, hátul két úr, egy sovány, meg egy köpczös.

«A mint ez a fogat a nászmenettel találkozik, a sovány úr megállíttatja a kocsiját, s rákiált Sárvölgyi kocsisára, hogy az is hozza nyugvó helyzetbe a járművet.»

«Ezzel a sovány úr leugrik a csézából; a kövér úr utána, a hajdú is utánuk, s oda mennek a vőlegényhez.»

«– Ön Gyáli József? kérdi, minden titulálás nélkül a sovány úr.»

«– Én vagyok, szól az, boszús negéddel nézve végig a porlepte férfin, s meg nem foghatva, mi jogon bátorkodik valaki őt ilyenkor megállítani, s ily röviden szólongatni, mikor hattyúprémes mente van a nyakában?»

«A sovány úr pedig megfogta a hintó ajtaját, s ilyen szókat mondott a vőlegénynek»:

– Ugyan, uram, van önnek lelke?!

«A mi kedves barátunk meg nem foghatta, hogy micsoda újmódi neme ez a jónap-kivánásnak, valakitől útközben azt kérdezni, hogy «van-e lelke?»»

«A sovány úr pedig minden áron ezt látszott meg akarni tudni!»

«– Ugyan! van az úrnak lelke?»

«– Micsoda?»

«– Van az úrnak lelke: egy ártatlan hajadont oltár elé vezetni, abban a helyzetben, a mi az öné?»

«– De kicsoda ön? és hogy mer engem megtámadni?»

«– Én Daruszegi Miklós, főszolgabiró vagyok, és jövök önt fel- és letartóztatni a bécsi cs. kir. fenyítő törvényszék határozata következtében, mely az udvari kanczellária útján megyénkhez megküldetett, azon utasítással, hogy önt, több rendbeli hamisítás és csalás miatt, in flagranti, ott a hol találtatik, elfogattassék; semmi jótállás el nem fogadtatván.»

«– De uram!»

«– Semmi ellenvetésnek hely nem adatik. Ön már Bécsben tudta jól, hogy minő vád alá van helyezve, s egyenesen azért jött le Magyarországba, hogy ha hirtelen egy birtokos hölgygyel összekelhet, majd talán a primæ nonus becses személyét megvédelmezi, a miben egyébiránt csalódott volna. És most újra kérdem öntől, volt önnek lelke, a börtönajtóban magával akarni rántani egy ártatlan hajadont?»

– Szegény Melanie! – suttogá Loránd.

«– A szegény Melanie persze elájult, a szegény udvari tanácsosné magánkívül volt dühében; a szegény Sárvölgyi sírt, mint egy gyermek, a szegény vendégek szaladtak vissza a házhoz, s a szegény vőlegénynek le kellett szállni a felkendőzött lakodalmas hintóból, s ugyanabban a hattyúprémes costumeban átszállásolni a szolgabiró sáros csézájára; ott ugyan adtak rá egy porköpönyeget, hogy eltakarhassa magát, hanem azért a kócsagtollas kalpag csak a fején maradt közbámulatra».

«Én igazán megsajnáltam szegényeket! Hanem azért úgy látszik, hogy túléltem ezt a fájdalmat is. – Csak már az utczán ne történt volna! Ennyi ember szeme láttára! Csak már legalább én ne láttam volna! Hogy lehetne valami regényes versióját adni a katastrófának. De milyen prózai kimenetel! Egy vőlegény, kit elfognak oklevélhamisításért, stellionatusért, filoutériáért a templomajtóban, a bársony jelmezben! – Azóta azután roppant sok tréfa sült ki a mi kedves barátunkra, a mit a Hohenstein, Weitenau stb. fejedelmek rovására elkövetett, s még inkább nehány könnyenhivő tőkepénzesre, kikkel e magas urak nevében üzleteket kötegetett. Ennek a tragédiája bizony be van fejezve.»

– E szerint Melanie még sem lett az ő neje? szólt Loránd. – És e szerint Melanie nem ment férjhez?

Topándy megcsóválta a fejét.

– Türelmetlen publikum vagy, öcsém. Pedig azért sem sietek az előadással. Be kell várnod, míg egy pohár ürömesszentiát leküldök a torkomon, mert arra, a mit most fogok elmondani, ha rá gondolok is felkeveredik a gyomrom.

Csakugyan nem tréfált: a sok chemicalia közül előkereste azt a palaczkot, melyben az örömlé állt, s egy pohárkával megivott belőle. Aztán Lorándnak is töltött.

– Igyál te is.

– Nem ihatnám én, bátyám: – szólt Loránd más gondolatokkal eltelve.

– De igyad ki e poharat, ha mondom; mert addig nem beszélek tovább. A mit mondani fogok az erős méreg. Ez az antidotum.

Loránd ivott hát, csak hogy hallja, mi történt tovább?

– Tehát kedves öcsém, attól a gondolattól válj meg, hogy Melanie még nem nő; mert Melanie igen is két napra rá férjhez ment és megesküdött – Sárvölgyivel.

– Ah! ez tréfa! – kiálta Loránd hitetlenül.

– Persze, hogy tréfa: csakhogy nagyon bolond. Ki is venné az ilyesmit komolyan. Sárvölgyi tréfált, mikor azt mondta Bálnokházynénak: «asszonyom; a botrány megvan. A kisasszony se nem leány, se nem asszony. A kárral még a gúny is együtt jár. Kegyetek a világ előtt meg nem fognak jelenhetni többé ilyen skandalum után. Nekem van egy jó gondolatom: mi úgy is egyezkedésben vagyunk egy jószág felől, csapjunk fel egymásnak, s akkor megvan az egyezség! együtt marad a jószág is, a vételár is.» – Bálnokházyné is tréfált, mikor azt mondta leányának: – «kedves Melanie; nyakig estünk az iszapba, ne válogassunk nagyon a kézben, mely bennünket onnan ki akar húzni. Loránd vissza nem jön többet, Gyáli megcsalt bennünket; de az csak cserébe esett; mert viszont mi is megcsaltuk őt ezzel a mesével a megnyert uradalomról, amelyben csak egy ember hisz még: ez a becsületes Sárvölgyi. Ha hozzá mégy, úri asszony fogsz lenni: ha nem mégy, jöhetsz velem vándorszinésznőnek. Egyúttal amazokon is boszút állunk, mert ők Sárvölgyit is gyűlölik. Aztán elvégre Sárvölgyi igen kedves ember.» – Aztán bizonyosan Melanie is tréfált, mikor harmadnapra az oltár előtt azt mondta a papnak: «hogy az egész világon csak egyetlen egy ember van, a kit érdemesnek tartson szerelmére, és az Sárvölgyi.» Én elhiszem, hogy ez mind tréfa volt; – hanem így történt.

Loránd eltakarta arczát kezével.

– Igen is tréfa, ocsmány, émelyítő, vérkeverő tréfa! – tört ki Topándy haraggal. – Az a leány, a kit úgy szerettem: kit gyermekemül tartottam, ki bálványa volt előttem annak, a mit női tisztaságnak képzelnek: odaveti magát leggyűlöltebb ellenségemnek: egy undok hullának, kinek teste, lelke élve megrohadt már. Hiszen ha megtörve jön hozzám, s azt mondja: «én hibáztam!» még mindig tárt karral fogadtam volna vissza, nem kellett volna így befertőztetni azt az érzést, a mivel én gondoskodtam róla.

Oh barátom, nincs undorítóbb tárgya a kerek világnak, mint egy nő, ki meg tudta magát utáltatni!

Loránd hallgatása helyeslé ez itéletet.

– Most következik aztán az a bolond, a mit én elkövettem.

– Azt mondtam: «no ha ti mind tréfáltok, hát hadd tréfáljak én is.» A házam épen tele volt víg czimborákkal, a kik segítettek káromkodni. De hát mit ér a káromkodás? Ekkor nekem egy bolond ötletem támadt. Azt mondtam: ha ti lakodalmat tartotok odaát, én is azt fogok tartani itt. Emlékezel rá, hogy volt kinn a tanyán egy vén, csonkafülű szamaram, a min a juhász szokta az esett birkák bőreit behordani, s a mit cselédeim elneveztek csufondárosságból Sárvölgyinek. Aztán volt egy szép harmad-fűre menő telivér csikóm, a mit Melanie maga választott ki hajdan, hogy az az ő nevét viselje. A szamarat és a csikót felöltöztettem vőlegénynek és menyasszonynak, egyik részeg pajtás felöltözött barátnak, s ugyanakkor, midőn az igazi Sárvölgyi és Melanie húgom esküvőre mentek, én az udvaromban, e két állat személyében kiparódiáztattam e szertartást.

Loránd elszörnyedve riadt fel.

– Ez bolond gondolat volt: én magam is elismerem; folytatá Topándy. A vallási szertartásokat kigúnyolni! Ezért ülni fogok legalább két esztendeig a vármegyén; nem is védelmezem magamat; rászolgáltam, kiállom. Tudtam én azt akkor is, a mikor ez eszeveszett tréfát végrehajtottam, hogy mi lesz majd annak a jutalma? de ha mind azt, a mi jó van az északi vadászkutya csillagörvétől le a vinczellérbogár szárnysmaragdjáig, nekem igérték volna is, s viszont mindennel, a mi onnan lefelé a föld közepéig pokolnak képzelhető, megfenyegettek volna is; még is megtettem volna; ha már kigondoltam. Nekem pokolbeli boszúállás kellett: ez az volt. Hogy mennyire az volt? azt észre lehetett abból is venni, hogy a kortyondi fráterek, a mint kijózanodtak, mind szétiramodtak a háztól, s azóta egy pártól már levelet is kaptam, hogy ne áruljam el, hogy ő is itt volt akkor. Csak azt szerettem, hogy te nem voltál akkor itten.

– És én sajnálom, hogy nem voltam itt. Akkor ez nem történt volna meg.

– Ne mondd azt, öcsém. Ne állj magadról jót. Nem tudod te, mit éreztél volna akkor te is, ha láttad volna, hogy halad egy szekéren az, a kit bálványoztunk, azzal, a kit úgy gyűlölünk? Nekem az eszemet forgatta az ki helyéből. És most mégis olyan iszonyú ürességet érzek lelkemben. Ez a leány nagy helyet foglalt el abban. Érzem, hogy nekem magamnak még jobban fáj az, hogy ily triviális tréfát követtem el a nevén, az emlékén. – Hanem hát már ez megtörtént, s vissza nem csinálhatjuk. Elkezdtük a gyűlöletet, s magunk sem tudjuk, hol fogjuk azt bevégezni? Most beszéljünk másról. Az alatt, míg én ülni fogok, te átveszed gazdaságom vezetését és itt maradsz.

– Itt maradok.

– Hanem elébb egy nehéz dolgon kell átesned.

– Tudom.

– Dehogy tudod. Minek akarsz engemet mindig kitalálni. Nem tudhatod te azt, a mire én gondolok.

– Czipra…

– Nem egészen ő az. Hiszen az is jutott eszembe, hogy egy fiatal embert és egy fiatal leányt hogyan hagyjak itt magukra egyedül? Hanem e tekintetben meg vannak a magam syllogismusai. A fiatal embernek vagy van szíve, vagy nincs. Ha van szíve, akkor vagy távol tartja magát a leánytól, vagy ha megszerette, nem kérdi, ki volt apja, anyja? mit hozott magával? ő érte magáért megbecsüli a ritka értéket: a hű asszonyt. Ha nincs szíve, a leány lássa: legyen neki több. Őrizze meg magát. Ha egyiknek sincs szíve, hát akkor történik, a mi mindennapi eset a nap alatt. Ugyan ki búsúlt rajta valaha? Ebbe én nem szólok bele. A ki elismeri magáról, hogy állat, semmi más: annak is igaza van; a ki feljebbvaló lénynek tartja magát, embernek, nemes embernek, annak is igazat adok, s a ki angyal akar lenni, az is lehet következetes. Szeretőddé tedd-e a leányt, vagy hiteseddé? az kettőtök dolga; attól függ, hogy melyik kategóriájába akarjátok magatokat osztályozni a természetrajznak? Azt mondja-e az egyik: én, mén-szamár, veled akarok a bogácson együtt legelni, oh szép szamár-vemhe! vagy azt: én, férfi, istened akarok lenni, oh asszony, ki téged üdvezít! ez, mint mondám, ízlés és fogalom dolga. Rátok van bízva. Hanem sokkal nagyobb aggodalom van itten. Nem vetted észre, hogy itt Lankadomb körül roppant sok rablás történik?

– Talán nem több, mint másutt; csakhogy mi a más bajáról nem tudunk.

– Nem úgy van; ez a mi környékünk valóságos góczcza egy messze elágazó rablóbandának, a minek működését én rég ideje nagy figyelemmel kisértem. Ezek a mocsárok itt körültünk igen alkalmas menedéket adnak azoknak, a kik a világot kerülni szeretik.

– Van az mindenütt. Szökevény cseléd, tolvaj pásztor. Szegény legények. A kik belátogatnak a tanyákra egy ital bort, szalonnát, kenyeret kérni; én is elégszer találkoztam velük: tárczámból annyit adtam nekik, a mennyit nekem tetszett, s békével odább mentek.

– Itt másokról van szó. Czipra többet tudhatna erről, mint én, ha beszélni akarna. Az a sátoros had, a melyik mellől őt magamhoz váltottam, szüntelen itt lappang körülöttünk, s gonoszabb, mint a híre. Tetteiket nagyon el tudják titkolni, igen ravaszok és vigyázók. Nem szorulnak az emberi társaságra, el tudnak telelni a nádasban: épen azért sokkal nehezebben megejthetők, mint a mi gavallér betyárjaink, a kik a rablott jószággal a csárdába sietnek mulatni. Engem soha sem mertek megtámadni lakásomon, mert tudják, hogy elfogadásukra készen állok. Hanem közvetve mégis gyakran megadóztattak. Mikor Czipra egyedül utazott valahová, őt igen sokszor kirabolták. Te magad tanúja voltál ily esetnek. Nekem az a gyanúm van, hogy az a rablóvajda, a ki Cziprával ott a csárdában küzdött, Cziprának saját apja volt.

– Az bizony meglehet.

– Czipra mindig bedugta a szájukat egy pár száz forinttal, s aztán békében maradtak. Lehet, hogy fenyegette őket, arra az esetre, ha engemet bántani találnának. Meglehet, hogy ő végette kiméltek bennünket eddig. De az is meglehet, hogy valami más okuk is van Lankadombot üzletük középpontjának tartani, mint a miket eddig elmondtam. Emlékezel rá, hogy azon a pisztolyon, a mit akkor attól a rablótól elvettél, Sárvölgyi czímere volt?

– Mit gondol, bátyám?

– Azt gondolom, hogy ez a Sárvölgyi az egész zsiványbandának az orgazdája.

– Honnan jön erre az eszmére?

– Onnan, hogy olyan igen kegyes ember. Azonban ne kutassuk most ezt. Egész elmélkedésemnek a vége az, hogy mielőtt azt a hosszú ülést meg kell kezdenem, mely nem portraitirozás végett fog velem megtörténni, szeretném a nyakunkról lerázni ezt a gyanús hadat.

– Hogyan?

– Fel kell perzselnünk azt az ó-kazlat, a miről már sokszor mondtam, hogy télen-nyáron laknak benne.

– S hiszi, bátyám, hogy azzal el vannak űzve a környékünkből?

– Bizonyosan tudom. Ez a faj gyáva. Ha valahol megizenik neki a háborút, onnan eltakarodik, csak addig mer garázdálkodni, a míg tapasztalja, hogy félnek tőle. Valóságos farkastermészet. Széttép, ha védetlenül kaphat; de egy égő csóvával csapatostól elkergetheted. A kazlat fel kell égetnünk.

– Azt eddig is tehettük volna, de nehéz a hozzáférhetés, a régi tőzeg-bányák miatt.

– A miket még farkasvermekkel is szaporítottak veszedelmes szomszédaink, úgy, hogy puskalövésnyire nem lehet a kazalt megközelíteni.

– Én sokszor akartam odamenni, de ön nem eresztett.

– Ok nélküli vakmerőség lett volna. Azok, a kik ott tanyáznak, a közeledőt biztos rejtekből lövöldözhetik le, mielőtt ez nekik valamit árthatna. Egyszerűbb tervem van annál. Mi ketten felülünk a csónakra, végig evezünk a csatornán, s mikor a kazal ellenébe értünk, messzehordó röppentyűkkel felgyújtjuk azt. A kazal az enyim: tovább nem kiadó: tessék kinek-kinek más szállást keresni.

Loránd azt mondja rá, hogy jó lesz; a mit Topándy akar, ő beleáll. Izenjék hát meg a háborút a zsiványoknak, nem bánja.

Még aznap este csendesen holdvilágnál le is csónakáztak a mocsár belsejébe; Loránd maga intézte a löveget, s oly szerencsés volt, hogy legelső röppentyűje a kazal oldalába furódott, s nem sokára mint egy égő pyramid lobogott fel az ócska szénahalmaz a mocsár közepett. A két ostromló rég haza is érkezett már, a míg a lángoló gúla a tájt messze bevilágítá: egyszer aztán szétcsapott a láng, millió szikrát lövellve az égbe, s az égő kazal zsarátnokát szétszórta a vizeken a forgó szél. Bizonyosan az elrejtett lőpor vetette azt fel.

Akkor épen senki sem volt benne otthon. Egy hang sem hallatszott az égés alatt, csupán a felriasztott farkasok üvöltése köröskörül.

XXV. Amig a zene szól.

Lankadombon is megváltozott a világ rende. Amaz elhírült botrány óta Topándy háztája olyan csendes, még vendég se járja; ellenben Sárvölgyi házánál minden este mulatság van: hajnalig szól a zene.

Akarják mutatni, hogy ők vígan vannak.

Sárvölgyi kezd hírre kapni a czigányvilágban. A zene vándorai kezdik a házát azon boldog asylumok közé számítani, a miket a szomszéd város bandái is fölkeresnek, s egyik banda a másik kezébe adja a kilincset.

A fiatal asszony szeret mulatni, s a férj örül, ha kedvét keresheti; tán egyébre is spekulál a mellett? Mindig kész dőzsölő is akad elég, ki nem válogatós benne, hogy kinek a borát iszsza; csak jó bor legyen.

Maga Sárvölgyi egyébiránt nem hagyja magát életrendszeréből kizavartatni; ő tíz óra után rendesen eltünik a társaságból s megy az áhítatnak s aztán az álomnak leróni adóját.

Neje ott marad édes anyjának felügyelete alatt és így igen jó kézben.

Egyébként is Sárvölgyi nem kiállhatatlan férj; sem gyöngédsége, sem féltése jeleivel nem üldözi fiatal nejét.

Valóban úgy tesz, mint a ki házassága által csupán áldozatot akart hozni, csak egy ártatlanul meggyalázott szerencsétlen leányt kivánt felebarátilag megszabadítani a kétségbeeséstől.

Jó tett volt, barátság, semmi egyéb.

Sárvölgyi hálószobáját egy előtornáczszerű vakfolyosó választja el a többi lakrészektől, mely téglával levén kirakva, ide szokták a zenészeket elhelyezni; azon tudva levő ok miatt, minthogy a barna művészek nagyon szenvedélyes kedvelői a bagórágásnak.

E hiányos beosztásból aztán nemcsak az a baj származik, hogy a háziúr egész éjjel hallgathatja ágyában fekve, azokat a szebbnél szebb walzereket és mazurkákat, a miken a felesége tánczol, hanem még az is, hogy kénytelen levén a tánczteremből hálószobájáig a czigányokon átlépkedni, azok által annyi hálálkodásban részeltetik, hogy csendes visszavonulásával nagyon is felötlő zajt okoz, a mi aztán mind rá, mind nejére, mind vendégeire nézve nagyon kellemetlen.

Eleget csitítja a barna fiúkat; ne hálálkodjatok, ne csókoljatok kezet, nem utazom sehová; de azok már egyszer nem engedik magukat a gratulálásból kiveretni.

Különösen egy vén, félszemű czimbalmos, kinek a félszeme be van kötve (épen csak ma érkezett a bandához): ez nem engedi magát lerázatni; elfogja a háziúr kezét, össze-vissza csókolja minden ujját, minden körmét: «csókolom azt az aranygyűrűs kis ujját! csókolom azt a parancsokat osztogató ujját; csókolom azt a borravaló osztogató tenyerét! Az Isten fizessen meg még azért is, a mit nekünk adni szándékozik, sokasítsa el a familiáját, mint a seregélyeket a mezőn, bokáig járjon az aranyban, ezüstben, olyan legyen az élete, mint az eresztett méz; ha pedig meghalálozik…»

– Jól van, jól, bolond dade, – szabódék Sárvölgyi, – elég volt már az áldásod. Eredj, majd Borcsa asszony ad egy pohár bort érte.

De a czigány nem engedte magától így elvonatni a szót, még a hálószobájába is utána tolakodott a nagyságos úrnak, rányitva erőszakosan az ajtót s bedugva rajta bozontos fejét.

– Ha pedig az Isten elszólítja az árnyékvilágból…

– Eredj a pokolba; ne hálálkodj’ tovább.

De a czimbalmos csak nyomta befelé az ajtót s utána furakodott kegyes jóltevőjének.

– Aranyos szárnyú angyalok gyémántos szekérben…

– Takarodol most mindjárt! – rivalla rá boszúsan Sárvölgyi s bot után nézett, hogy a tolakodó hizelgőt kiverje a szobájából.

Abban a perczben az, mint a párducz, egy szökéssel odaugrott, egy kezével torkon ragadta, másikkal hegyes kést szegzett a mellének.

– Jaj! – hörgé a megtámadott; – ki vagy? mi kell?

– Ki vagyok? – morgott vissza a fenevad, mint mikor előképe a vadonban a martalék nyakát átfogva tartja fogaival. – Én vagyok a Kandur! a megveszekedett Kandur. Láttál-e már veszett kandurt? Én az vagyok! Hát nem ismersz már?

– Mi kell?

– Mi kell? A te csontod, a te bőröd kell nekem. A te fekete véred kell nekem. Te haramia! Te rabló!

S azzal lerántá szeméről a köteléket: nem volt a másik szemének semmi baja.

– Ismersz-e már, hóhér?

Kiáltani hiába lett volna. Künn a leglármásabb zenét húzták; senki sem hallotta volna a segélyordítást. Más oka is volt a megtámadottnak csendesen viselni magát.

– De hát mi bajod velem? Mit vétettem én neked? Miért támadsz meg engem?

– Mit vétettél? – szólt a támadó, s úgy csikorgatta a fogait, hogy Sárvölgyit a reszketés állta el bele. Borzasztó hang ez az emberi fogcsikorgatás. – Mit vétettél? Még azt kérdezed? Még te kérdezed? Hát nem raboltál-e ki? he?

– Én raboltalak ki? Legyen eszed. Bocsásd el a torkomat. Látod, hogy úgy is kezedben vagyok. Beszélj okosan. Mi történt rajtad?

– Mi történt rajtam? Tedd magadat, no; mintha nem láttad volna tegnapelőtt este azt a szép illuminácziót. Mikor a berekben leégett a kazal, s aztán a puskapor szétrugta a tüzet, hogy nem maradt ott egyéb a bolond Kandur számára, mint egy nagy fekete verem.

– Azt láttam.

– Azt te gyújtottad fel! – kiáltá, magasra emelve villogó kését a fenevad.

– No no, Kandur! – Legyen eszed. Miért gyújtottam volna én fel?

– Azért, mert más senki sem tudhatta, hogy az én pénzem oda van eldugva. Ki tudhatta volna azt, hogy nekem pénzem van, más, mint te? a ki a fűzfásban mindig béváltogattad tőlem a bankót aranyra, ezüstre; egy kis bankóért adtál egy ezüstöt; egy nagy bankóért egy aranyat. Mit tudom én, melyik mennyit érhetett? – Te tudtad, hogy én pénzt gyűjtök. Te tudtad, hogy hogyan gyűjtöm? azt is tudtad, mire gyűjtöm? Mert megmondtam. – Leányom van egy nagyságos úr házában, a kiből ott bolondot űznek. Herczegasszonynak nevelik, a míg letéphették a virágát s akkor eldobják mosogató rongynak. Azt akartam kiváltani! azt! Volt már egy fazék ezüstöm, egy köcsög aranyam. – Azt akartam, hogy elviszem magammal Törökországba, Tatárországba; a hol pogányok laknak; s lesz belőle igazi herczegasszony, czigány herczegasszony! Ölök, rablok, házat török addig, a míg tele nincs fazék ezüsttel, köcsög aranynyal. Kell az a czigány kisasszonynak menyasszonyi ajándékra. Nem hagyom itt nektek, fehér pofájú porczellán nemzetség! Elviszem oda, a hol nem mondják azt: térj ki czigány! szaladj czigány! – Csókolj kezet, egyél dögöt, czigány! czigány! Add elő a pénzemet.

– Kandur!

– Ne tátogj! ne is fáraszd a szádat. Egy fazék ezüstöm, egy köcsög aranyom add elő.

– Jól van, Kandur, a pénzed meg fogod kapni. Egy fazék ezüstöt, egy köcsög aranyat. Hanem már most hagyj szóhoz jutnom. A pénzedet nem én vittem el; a kazalt nem én gyújtottam fel.

– Hát ki?

– Hanem azok oda át.

– A Topándy, meg az úrfi?

– Bizonyosan. Tegnapelőtt este láttam őket csónakkal a csatornán a mocsárnak indulni, s mikor ismét visszatértek, már akkor a kazal lánggal égett. Puska volt mind a kettőnél; de én egy lövést sem hallottam; tehát nem vadászni jártak.

– A devla verje meg pokolvarral mind a kettőt!

– Az úgy van, Kandur! a leányod utána bolondult annak az úrfinak; bizonyosan kivallotta neki, hogy az apja kincseket gyűjt: az úrfi aztán elvette a leányt is, meg a pénzt is; majd az üres fazekat vissza fogja adni.

– Akkor azt megölöm!

– Mit mondtál, Kandur?

– Megölöm, ha száz lelke van is. Ezt már megigértem neki régen, mikor legelőször találkoztunk. De most inni akarok a véréből. S láttad a vén szelindeket is, hogy ott volt a rablásnál?

– Topándyt? Fusson ki a két szemem, ha nem láttam. Ketten voltak, senkit sem vittek magukkal, még kutyát sem: itt eveztek el a kertek alatt. Sokáig néztem utánuk; megvártam, míg visszajönnek. Minden szentek úgy legyenek hozzám kegyelmesek, a hogy igazat mondok.

– Akkor megölöm mind a kettőt.

– De vigyázz magadra. Azok fogas vadállatok.

– Mit? – Ha én akarom, egész csapatom van. Ha akarom, fényes nappal elpusztítom az egész falut. Ti nem tudjátok még, hogy ki az a Kandur?

– Oh én jól ismerlek, hogy ki vagy, Kandur! szólt Sárvölgyi, nyájasan czirógatva a rabló barna pofáját. Hiszen mi régi jó ismerősök vagyunk. Nem te vagy felelős azokért, a miket tettél, bizonyára, hanem a társadalom. Az emberiség volt ellenedben a támadó, te csak védted magadat, a hogy védhetted. Azért én mindig is pártfogód voltam, Kandur.

– Ne bölcselkedjél itt most nekem, – riadt közbe mérgesen a rabló. – Nem bánom én, akármi vagyok is. Zsivány vagyok. Nekem tetszik ez a név.

– De te nem aljas czélból raboltál, látod-e – hanem azért, hogy leányodat a bűn örvényéből kiszabadítsd. A czél magasztos volt, Kandur. Aztán megválogattad, kitől végy el valamit!