– Ne mentegess engem; majd mentsd magadat a pokolban, az ördögök nagyja előtt; annak hazudd majd ki a két szemét. Én zsivány voltam, öltem, raboltam, papot is raboltam ki. És most is ölni akarok.
– Imádkozni fogok a lelkedért.
– Bomolj meg! Bánom is én. Te rád épen úgy hallgat az az imádság, mint én reám. Adj inkább egy marék pénzt, hogy a czimborákat összeszedhessem. Azoknak foglaló kell.
– Adok, Kandur, adok. Ne légy haragos, Kandur; tudod, hogy én nagyon szeretlek. Én nem vetettelek meg, mint mások. Mindig nyájasan álltam veled szóba, s gyakran megszabadítottalak üldözőidtől. Nálam nem mert volna keresni senki.
– Ugyan ne papolj már, hanem adj pénzt.
– Jól van, Kandur. Tartsd a süvegedet.
Sárvölgyi egy erősen belakatolt vasszekrényhez lépett s annak lakatjait egyenkint fölnyitogatva, felemelé nehéz ajtaját; a gyertyát maga mellé helyezve a székre.
A rabló szemei kápráztak. Ott sok fazékra való ezüst volt felhalmozva.
– Hát melyikből adjak? Az ezüstből, vagy a bankóból?
– Az ezüstből; – suttogá a rabló.
– Tartsd hát a süvegedet.
Kandur két kézre fogta báránybőr-süvegét, mint egy zacskót, s azalatt kését fogai közé vette.
Sárvölgyi mélyen belemarkolt az ezüsthalmazba s midőn visszahúzta abból a kezét, egy kétcsövű pisztolyt tartott a rabló orra elé, felvont sárkányokkal.
Jól volt ez elrendezve hasonló esetekre; a pisztoly a lázsiások alá eltakarva szépen.
A rabló nagyot hördülve tántorodott hátra. Azt is elfeledte, hogy a kést kikapja a szájából. Úgy állt hátrahajolva Sárvölgyi előtt, a késsel fogai között, szemeit karikára felnyitva, s két kezét védelmül tartva maga elé.
– Látod; – szólt Sárvölgyi nyugodt hangon. – Most lelőhetnélek, megtehetném. Egészen hatalmamban vagy. Hanem hát lásd, hogy én neked igazat mondok. – Tartsd a süvegedet és fogd a pénzt.
A rabló felhúzott szemöldökkel figyelt a beszédre.
Azzal letette a pisztolyt maga mellé s kimarkolt egy jó csomó tallért.
– Verje meg a csoda a tréfáló szemeidet; – nyikorgott a rabló a szájába fogott késen keresztül. – Mit ijesztgeted az embert? Csapjon beléd az istennyila!
Még most is reszketett, úgy meg volt riadva. A felvont fegyver más kezében kikergetett belőle minden bátorságot.
Csak vakmerő tudott lenni a rabló, de nem bátor.
– Tartsd hát a süvegedet.
Sárvölgyi a marék ezüst pénzt oda tette a rabló süvegébe.
– Most már aztán elhiheted, hogy nem féltemben biztatlak. Elhiszed-e?
– Verjen meg a! Hogy megijesztettél!
– Már most hát hallgass ide rám és szedd össze az eszedet.
A rabló elrakta zsebeibe a pénzt, s felhúzott szemöldökkel figyelt a beszédre.
– Azt láthatod, hogy pénzedet nem én raboltam el; mert ha én tettem volna azt, most keresztüllőttem volna rajtad két golyót, egyet a szívedbe, másikat a koponyádba; még száz aranyat is kaptam volna érte, a mi fejedre ki van tűzve.
A rabló szemérmesen mosolygott; mint mikor valakit dicsérnek.
Hízelgésnek vette, hogy az ő fejét száz aranyra becsülte a vármegye.
– Bizonyos lehetsz felőle, hogy nem én, hanem azok odaát vitték el a pénzedet.
– A zsiványok!
– Igazad van. Zsiványok. Még azoknál is rosszabbak. Istentagadók. A föld megtisztul, ha ők ki lesznek irtva. Olyan igazsága van, a ki őket megöli, mint a ki egy farkast, vagy egy karvalyt lő le.
– Igaz; igaz; – bólintott rá Kandur.
– Ez a hetyke ficzkó, a ki leányodat elcsábította; még egy másik ártatlan teremtés ellen is kiveté hálóját. Kettő kellett volna neki, egyik a jobb kezére, másik a bal kezére. Hogy aztán az üldözött ártatlan leányka a csábító elől házamhoz menekült, hogy feleségemmé lett, azok odaát halálos boszút esküdtek ellenem. Azért, hogy egy ártatlan lelket kiszabadítottam abból a bűnbarlangból, orozva akartak már háromszor megölni. Egyszer mérget öntöttek az ivó kutamba. Szerencsére elébb ittak belőle a lovak s mind megbetegedtek tőle. Másszor veszett kutyákat eregettek el az utczán, mikor én azon jártam, hogy megmarjanak. Leveleket küldözgetnek hozzám, a miket ha fölbontanék, elsülnének a kezemben és szétszakgatnának. Ezek a gonosz emberek meg akarnak engem ölni.
– Értem. Értem.
– Az a suhancz azt hiszi, hogy akkor az én feleségemet is odaviheti magához, s aztán egy nap ez lesz a szeretője, másik nap Czipra, a te leányod.
– Csak forrald bennem a mérget még jobban, forrald!
– Ők nem ismernek se Istent, se törvényt. Azt teszik, a mit akarnak. Mikor láttad a leányodat legutolszor?
– Két hete.
– Nem láttad, hogy el van hervadva? Az az átkozott megigézte és megrontja.
– Megrontom az ő fejét!
– Mit akarsz vele tenni?
Kandur mutatta a kezébe fogott késsel, hogy mit akar? Szívébe döfni és megforgatni azt benne.
– Hogyan akarsz hozzá fogni? Nappal mindig puskával jár. Úgy tesz, mintha vadászni volna. Éjjel pedig jól be van zárva a kastély, s ha észreveszik a betörést, ők is vakmerő emberek.
– Csak bízd azt én rám. Ne félj semmit. A mit Kandur megfog, az meg van fogva. Krakk, krakk; így fogom összeropogtatni a nyakát mind a kettőnek.
– Te ügyes ficzkó vagy. Lám, hozzám is milyen ügyesen be tudtál férkőzni. Épen így bemehetnél azokhoz is: a czimborák hegedűsöknek, klarinétosoknak öltözve.
– Oh ho ho! Ne legyen arra gondod. Kétszer egy tréfát nem csinál a Kandur. Megtalálom én, a kit keresek.
– Még egyet mondok. Jó lenne, ha elébb parancsolhatnál velük, mintsem meghaltak.
– Tudom. Hogy kivallassam velük, hová tették elrablott pénzemet?
– Ne azon kezdd. Hátha azt nem fogják kivallani.
– Oh ne félj attól. Tudom én, hogyan kell valakinek szegeket verni a körme alá, szíjjal megszorítani a fejét, hogy még az apja koporsójában eldugott kincsre is rávalljon!
– Hallgass rám. Tedd a mit én mondok. Ne sokat kutasd az elrablott pénzedet. Nem sokat ér az. Egy pár ezer forint. Ha meg nem találod is: én két annyit adok neked. A mennyit a tarisznyádba beletömhetsz. Hanem valami mást kell megkapnod ottan.
– Mit?
– Egy levelet, a melyik öt fekete pecséttel van elzárva.
– Egy levelet? öt fekete pecséttel?
– S nehogy bolonddá tegyenek, s más valami levéllel szúrják ki a szemedet, a mit te elolvasni nem tudsz; hallgass ide, micsoda czímerek vannak a pecséteken? Az egyikben van egy halfarkú hableány, a ki félholdat tart a kezében: ez az Áronffy-czímer; – a másikon van egy gólya, három búzakalászszal a lábában, ez a főbiró czímere; – a harmadik czímeren egy félkerék, a miből egy egyszarvú jön elő, ez a Nyárady-czímer, a negyedik egy korona, kardos kézzel: ez az esküdt czímere. Az ötödik pedig, melynek középen kell lenni, Topándy czímere; ez áll egy koronás kigyóból.
A rabló utána számlálta, ujjaira szedve:
– «Hableány félholddal: – gólya búzakalászszal: – félkerék egyszarvúval: – korona kardos kézzel: – kigyó koronával». Nem felejtem el. – S minek neked ez a levél?
– Azt is megmagyarázom neked, hogy fenékig beleláss a gondolataimba s onnan itélhesd meg, mennyire komolyan akarom azt végrehajtva látni, a mit rád bíztam. Ez a levél Topándy újabb végrendelete. Míg a feleségem nála lakott, Topándy azt vélve, hogy öcscséhez fog nőül menni, vagyonát unokahugára s annak leendő férjére hagyta s e végrendeletét a káptalanhoz be is adá őrizés végett. A mint azonban unokahuga feleségemmé lett, új végrendeletet írt, s ezt azokkal, a kiknek a czímerét elmondtam, aláiratta, lepecsételteté, de nem küldte el a káptalanba, mint az elébbit, hanem otthon tartja, hogy majd a tréfa annál nagyobb legyen, ha mi az első végrendelettel előállunk, s akkor előkerül az utóbbi, mely amazt semmivé teszi, s a feleségemet mindenből kizárja.
– Ahá! Most látom már, milyen okos ember vagy te!
– Ha tehát már most ez az öt pecsétes levél az én kezembe kerülhetne, s az öreg Topándy véletlenül meg találna halni, a nélkül, hogy másik testamentomot írhatott volna: hát akkor, tudod-e, mit érne az én kezemben az a kis papiros?
– Hogy ne tudnám? Kastélyt, uradalmat, egész uraságot! Az mind te rád maradna; a régi testamentom neked adná azt. Értem már! Látom már! Most tudom már, milyen bölcs ember vagy te! Oh milyen okos ember vagy te, hallod-e?
– Tehát hiszed-e már most, hogy ha én hozzám eljösz azzal a levéllel…
A rabló bizalmasan hajolt közelebb és fülébe sugá:
– És azzal a hírrel, hogy a szomszéd véletlenül meghalt és másikat nem írhatott.
– Akkor nem szükség azon aggódnod, hogy mennyi pénzed legyen a helyett, a mit elraboltak. És azután mehetsz leányostól Tatárországba: a hol senki sem fog üldözni.
– Jól van. Nagyon jól van. Bízd rám a többit. Két napnál többre nincs szüksége a Kandurnak az ilyen munkához.
Azután elkezdte az ujjaira szedni, mintha magával számolna:
«Tehát, először is: kapok pénzt! – másodszor: állok boszút! – harmadszor: viszem Cziprát! – negyedszer: jól lakom emberhalállal! – és ötödször – megint kapok pénzt! – A munka meglesz.»
A két alkuvó kezet szorított. A rabló eltávozott az ajtón, melyen jött; Sárvölgyi ment aludni, mint ki ügyeit jól rendezé, s a folyosón húzták a czigányok a legújabb keringőt, melyen Melanie és Bálnokházyné hevült arczczal lejtettek a vígan mulató társaság között.
Oh mennyi felfedezésre váró titok van még a nap alatt!
Könyveket írtak már a rég elmult népek hitregéiről; a két földsark és a napfordítók népfajainak babonáit összegyűjték a tudósok: és egyről még nem beszéltek: arról a végtelen mythoszról, a mi a női szívben, a szerelem forró légkörében végtelenül él és újraszülemlik.
Oh édes babonái a szerelemnek!
«Ha poharadból iszom észrevétlenül s te utánam kiüríted azt; – megiszod benne a szerelmemet, s úgy fogsz utánam epedni, mint én epedek te utánad: kedvesem.»
«Ha éjjel rólad álmodva fölébredek, s vánkosomat megfordítom fejem alatt; te is oly édeset fogsz álmodni felőlem, mint én te felőled: – kedvesem.»
«Ha hajadnak egy szálára gyűrűmet, a mit adtál, rákötöm, a pohárba bocsátott gyűrű annyiszor fog ütni annak oldalára, a hány évig te szeretni fogsz engem: kedvesem.»
«S ha én egy szálát hajamnak gyolcsruhád szegélyébe bevarrhatom; fájni fog a szíved értem, mikor azt felveszed: – kedvesem.»
«Ha tűvel megszúrtam ujjamat, rólad gondolkozva; hűtelen voltál akkor hozzám: – kedvesem.»
«Ha az ajtó kinyilik magától, felőlem gondolkoztál akkor, s sóhajtásod nyitotta ki az ajtót: – kedvesem.»
«Ha csillag fut le az égről, s nevedet hirtelen kimondom, a míg fut; rám kell akkor gondolnod egyszerre: – kedvesem.»
«Ha a katinka-bogár kezem fejéről elszáll; arról tudom meg, merre jársz te most? – kedvesem.»
«Ha a meggyújtott csepű tenyeremről a magasra száll; enyim fogsz akkor lenni! – kedvesem.»
«Ha fülem megcsendül, hírt hallok felőled; ha orczám kigyullad, felőlem beszélsz akkor: – kedvesem.»
«Ha ollóm lehull s hegyével áll meg; meglátlak nemsokára: – kedvesem.»
«Ha kontyom lehull; te fogsz megverni akkor: – kedvesem.»
«Ha öltönyöm visszájáról vettem fel véletlen: nem csalhatsz meg akkor: – kedvesem.»
«Ha a gyertya felém fut le, mást szeretsz te akkor: – kedvesem.»
«Ha gyűrűm elpattan ujjamon; te lész akkor az én halálom oka: – kedvesem.»
Minden tárgyban, minden gondolatban a szerelem mythologiája él; mint az ókor istenségei, mikkel a költők füvet, fát, patakot, tengert és egeket benépesítettek.
A virág szirma arról beszél: szeret-e, nem szeret-e? a csengő madár a háztetőn; a nehéz bőjttel kiérdemelt álomlátás, a megöntött ólom, a mosdó czicza; mind a szerelem felől beszél: s melyik leány nem hiszi, a mit beszél?
Szegény leányok!
Ha tudnák, mennyire nem érdemeljük mi meg, hogy miattunk a szerelem polytheismusával benépesitsék a prózai világot!
Szegény Czipra!
Mennyire rabnője volt az ő urának!
Nagyobb rabság volt az, mint a szolga kreolleányé, kinek minden tagja ura szolgálatában fárad: – ő neki minden gondolatja szolgált annak.
Reggeltől estig semmi más, mint remény, féltékenység, gyöngéd hizelgés, reszkető aggodalom, az öröm extasisa, a lemondás keserve, a szenvedély lángoló őrjöngése és a hideg kétségbeesés, egymással szüntelen küzdve, egymást fölváltva, s az imádott ifjú minden szavából, minden tekintetéből új táplálékot nyerve! És azután alkonytól hajnalig újra ugyanzon küzdés, még az álomban is.
«Ha kutyád volnék, nem kellene velem így bánnod.»
Egyszer ezt mondja Lorándnak.
Pedig mindössze miért? Tán, mert elment mellette úgy, hogy kezét meg sem szorítá.
Máskor meg azt:
«Ha égben lehetnék, sem volnék boldogabb!»
Talán egy futó ölelés tette ismét ily boldoggá?
Milyen kevés elég, szegény leányoknak, búra, vagy örömre!
Egy napon öreg czigányasszony vetődött az udvarra.
Falú helyen nem szokás elűzni a szegény csavargókat: adnak nekik lisztet, zsiradékot, darabka szalonnát; hadd éljenek ők is.
Azok aztán mondanak érte szerencsét. Kinek ne kellene a szerencse ilyen olcsó áron?
S a czigányasszony hamis szeme olyan gyorsan észreveszi, kinek miről kell szerencsét mondani?
Hanem Czipra nem örömest állt velük szóba.
Restelte, hogy valamelyik barnapiros arczszínéről, égő fekete szemeiről rá ismerne s a cselédek előtt elárulná faját. Bújt előlük, hogy ha jöttek.
Azért a czigányasszony mégis észrevette a szép kisasszonyt, s meg is nagyságolta.
– Csókolom a piczi lábacskáját a nagyságos kisasszonynak.
– Mit nagyságolsz engem? nem látod, hogy én is cseléd vagyok, sütök, főzök a konyhában; felgyűrt ingujjam; két szél kötényem.
– De nem bizony. Szolgáló cseléd nem hordja olyan egyenesen a fejét, nem tudja úgy mutatni a haragját. Ha a nagyságos kisasszony rám tekint, úgy ide szorít a sarokba a két szemöldökével, mintha meg volnék vasalva.
– Hát ha ennyit tudsz, akkor azt is kellene tudnod, hogy asszony vagyok: ostoba.
A czigánynő ravaszul hunyorgott.
– Dehogy vagyok én ostoba; dehogy rossz az én szemem. Kiismerem én a vadgalambot a szelid közül. Dehogy asszony maga, nagyságos kisasszony, csak kisasszony maga még. Sok lány szemébe, sok asszony szemébe néztem én már: tudom, milyen az egyik, milyen a másik? A leány szeme bújik, bújik a szempillák alá, mintha mindig lesből nézne, mintha mindig attól félne, hogy észreveszi valaki; az asszony szeme mindig fénylik, mintha keresne valakit. Mikor a leány azt mondja tréfából, én már asszony vagyok: elpirul utána; ha asszony volna, mosolyogna. Leány bizony maga még, nagyságos kisasszony.
Czipra restelte, hogy szóba állt vele. Érezte, hogy valóban ég az arcza. A nyilt tűzhelyhez sietett, ellódítva onnan a szolgáló cselédet, hogy a lángoló tűzre foghassa arcza égését.
A czigánynőt még tolakodóbbá tette az, hogy zavarba hozhatta a leányt. – Oda furakodott hozzá.
– Mást is látok én még, szép kisasszony. A mely leány hamar pirul, sokat búsul, sokat sóhajt. A nagyságos kisasszonynak együtt van az öröme is, meg a bánata is.
– No, de már most takarodjál! – kiálta fel Czipra haragosan.
Nem olyan könnyű a czigányasszonyt lerázni, ha megfogózott.
– Pedig én igen jó szert tudok ám, a mi ezen segítene.
– Mondtam már, hogy pusztulj innen.
– A mi olyan szeliddé teszi a vőlegényt, mint a kezes bárányt, a ki mindenütt a gazdasszonya után szalad.
– Nem kellenek a szereid.
– Hiszen nem beadni való szer, a mit mondok, hanem csak egy kis babona.
– Lökjétek ki már innen! – parancsolá Czipra a szolgálóknak.
– Dehogy löktök ki engem innen, leányzók; inkább ti is hallgassátok meg, a mit mondok. Melyitek ne akarná azt megtudni, hogy mit kell csinálni, hogy a legény úgy meg legyen babonázva, hogy ha minden porczikája tele volna is hamissággal, még se csaphasson el másfelé? No, te Zsuzsi, látom, hogy te nevetsz neki. Hát te Kati? Hej, láttam ám a Jóskádat, mikor a bíró leányával beszélt a kerítésen; annak se ártana ám az igézés.
A sok vihogó leánycseléd, a helyett, hogy Cziprát megmentette volna a czigányasszonytól, még segített annak az ostromlásában. Körülfogták, elállták Cziprának is az útját s kiváncsian lesték, mit mond majd a czigányasszony?
– Pedig ártatlan szer ám az egész, aztán nem kerül semmibe.
A czigányasszony még közelebb húzódott Cziprához.
«– Mikor éjjel éjfélkor a dali madár megszólal az ablak alatt, vigyázd meg, melyik ágon szólt? eredj ki mezítláb, törd le azt az ágat, ültesd el cserépbe, tedd az ablakodba, öntözd meg szádban hordott vízzel; mire megéled az ág, a szerető visszatér hozzád s sohasem hagyhat el többet.»
A cselédleányok nagyot nevettek a czigányasszony babonájának.
Az pedig hunyász rimánkodással tartá tenyerét Czipra elé.
– Drágalátos, nagyságos, szép kisasszony, ne sajnáljon az Isten áldásából nekem is juttatni valamit.
Czipra zsebe mindig tele volt mindenféle apró pénzzel, rézgaras, hatkrajczáros, ezüst hármas, ötös, tizes, huszas, akkori idők divatja szerint; mikor az egyik embert váltóban, a másikat pengőben kellett fizetni. Czipra belemarkolt s aztán a tenyerébe fogva elkezdett válogatni az érmekben, hogy meglelje köztük a rézpénzek legkisebbikét, a váltókrajczárt, koldusnak való alamizsnát.
– Oh aranyos nagyságos kisasszony; hálálkodott a czigányasszony. Nekem is van otthon egy ilyen nagy eladó leányom: nem ilyen szép, mint maga; de épen ilyen magas. Annak is van vőlegénye, el is venné mentül elébb.
Czipra már az ezüst pénzek között kezdett válogatni.
– De nem veheti el, mert nincs annyi pénzünk, hogy a papnak meg tudjunk fizetni.
Czipra meglelte már az ezüst pénzek között a legnagyobbikat s azt adta a czigányasszonynak.
A czigányasszony úgy eláldotta érte! Fizesse vissza az Isten szép vőlegénynyel, holtig tartó szerelemmel.
A czigányasszony aztán tovább sertepertélt a háztól.
Czipra pedig elgondolkodva dúdolta magában szöveg nélkül azt a nótát: «Czigányasszony volt az anyám».
Czipra úgy gondolkozott magában.
Olyan ékesen szóló a gondolat! Ha a nyelv mind el tudná azt beszélni, a mit a néma lélek saját magának elmond?
«Miért vagy olyan, a milyen vagy?»
«Vagy volnál a másé, vagy volnál az enyim, vagy ne láttalak volna soha.»
«Vagy szeretnél te is engem, vagy ne szeretnélek én se téged.»
«Vagy hideg volnál, vagy meleg volnál, csak ilyen langy ne volnál.»
«Ha elmennél mellettem, rám se néznél, elfordulnál: úgy is jó volna; – ha mellém ülnél, magadhoz vonnál, boldoggá tennél; – de te jösz, szemembe mosolyogsz, kezemet megszorítod, szeliden szólsz hozzám, s aztán odább mégy.»
«Százszor elgondolom, hogy ha te nem szólítasz meg engem, én szólítlak meg téged; ha te nem kérdezed meg tőlem, én fogok a szemedbe nézni, s megkérdezem tőled, «szeretsz-e?»»
«Ha szeretsz: szeress igazán.»
«Hiszen nem kivánom én tőled, hogy hozd le nekem az égből a holdat; csak azt, hogy szakítsd le az ágról a rózsát.»
«Ha leszakítottad, összetépheted, elszórhatod leveleit a földre, nem kell azt a kalapod mellett viselned, s felelgetned orczapirulással, ha kérdezik, kitől kaptad? Eltépheted, eltaposhatod. A czigányleány adta.»
«Ha szeretsz, miért nem szeretsz igazán? ha nem szeretsz, miért járatsz magad után.»
«Ha tudtad, hogy nem szerettél, hálódba miért kerítettél?»
«Mennyi ilyen nóta van már, a mit a szegény leányok olyan keseregve énekelnek!»
«Százszor ajkamon van, hogy legalább, ha szólni nem merek is, ezt a nótát eléneklem, a mikor ő meghallhatja; de valahányszor meglátom: megnémulok és nincsen erőm.»
«Ő követett el rajtam igézést; pedig én volnék a boszorkány fajzata.»
«Nem tudok én semmit, nem vagyok én varázsló, nincs az én szememnek semmi hatalma.»
«Ha én egyszer megszólalok, megölöm őtet is és magamat is.»
«Vagy talán csak magamat.»
«És tán akkor sem szólok még?»
Szegény leány, míg szíve tele volt ábrándos töprengéssel, szeme, szája, keze a házi munkával volt eltelve; nem ült le a csillagot nézni, a hangszert búslakodtatni; dologhoz látott: azt mondták róla, hogy «tüzes gazdasszony».
– Jó napot, Czipra!
Észre sem vette, hogy Loránd jő a háta mögött, mikor ő a folyosón künn a tojáshabot veri, s az üdvözli őt nyájasan.
Azt várta, hogy legalább annyi időre meg fog állni, mint máskor, hogy megkérdezze, mit főzesz? s ő arra egy más kérdéssel válaszolhasson:
«Mondja meg már egyszer, hogy «mit» szeret?»
De még csak annyit sem tett meg, hogy megállt volna; hiszen csak véletlenül jött ezen, s minthogy nem kerülheté ki, azért mondott egy keserves «jó napot». Aztán odább ment. Topándyt kereste.
Topándy szobájában várt Lorándra s épen egy feltört levél olvasásával foglalkozott.
– No öcsém, szólt Lorándnak nyújtva a levelet: itt van az operának a nyitánya.
Loránd átvette a levelet, mely így kezdődött: «Ajánlom hivatalbeli szolgálatomat az úrnak.»
– Ez idézés?
– Láthatod a jó nap kivánásról. Egyúttal tudatja velem a főbíró, hogy holnap reggel itt lesz a törvényes vizsgálatot a helyszinen megtenni; hát holnapra rendeld be neki a cselédeket, meg a vén csacsit is. Azt is hadd benevolizálja, s aztán vigye el mellékletül, sub stria.
– Bátyám folyvást tréfának veszi ezt a dolgot.
– Még pedig furcsa tréfának. Hogy fogom majd az utczát seperni, hahaha!
– Ah!
– Még pedig lánczon. Mindig nevettem az öreg kondásomat, a ki másfél évig volt a tekintetes vármegye lánczkoptatója, hogy azóta is olyan kaszáló lépésekkel jár, mintha még mindig kerülgetné egyik lába a másikat a lánczczal. Ezután majd ketten fogunk egymáson nevethetni.
– Jó volna, ha ügyvédet vallana bátyám.
– Jobb lesz bizony, ha a porkolábnak küldök egy süldő-malaczot. Már ez ellen öcsém, nem lehet rugódozni. Ez olyan, mint a hideg fürdő; az az ember ha apródonkint megy bele, a foga vaczog; ha egyszerre beleugrik, még jól is esik. Beszéljünk komolyabb dolgokról.
– Épen én is azért jöttem, hogy egy igen komoly tárgyról akarok bátyámmal szólani.
– No, csak ide vele.
– Én nőül veszem Cziprát.
Topándy hosszasan nézett az ifjú arczába, helyeslő szemöldei egyet-egyet rándulnak fölfelé s azzal nagy hidegen azt mondá:
– Miért veszed nőül?
– Mert derék, jó leány.
Topándy fejét rázta
– Az még nem ok arra, hogy nőül vedd.
– És olyan hű hozzám. Sok hálával tartozom neki. Mikor beteg voltam, testvérem nem ápolhatott volna jobban, ha bánatom volt, ő jobban búsult rajta, mint magam.
– Ez sem ok arra, hogy nőül vedd.
– És, mert felül vagyok emelkedve a világi előitéleteken.
– Ah, hah, nagylelkűség! Liberális fitogtatás? Ez sem ok arra, hogy nőül vedd Cziprát. A szomszéd gróf kályhafűtőjét vette nőül, csak azért, hogy beszéltessen magáról: az eredetiség érdeme sem a tied. Ez mind nem ok arra, hogy nőül vedd Cziprát.
– De elveszem; – mert szeretem…
Erre aztán Topándy arcza is ellágyult; a szokott sarcastikus gúny valami szelidebb színezetnek adott helyet.
– Ez már más szó. Ez, csupán ez az egy ok lehet rá, hogy elvedd. S hány napja már, hogy szereted?
– Arról nem tudok számot adni. Mindig jól esett őt látnom, mindig tudtam azt, hogy szeretem őt, mint egy jó testvért. Azt a másikat imádtam, mint egy angyalt; s a mint megszünt rám nézve angyal lenni, mint nő iránt nem érzek szívemben az elmult lángból semmit. Semmit, még füstöt, még hamut sem. De ezt a leányt, kinek minden gyarlóságát ismerem; kit ábrándom nem szépített, kit olyannak látok, a milyen valóban; ezt szeretem most, mint egy hű, szerelemért igaz pézzel fizető nőt; és elveszem – nem hálából, nem szánalomból; de elveszem, mert szivemet betölti.
– Ha csak azt kerested, azt megtalálod. Mit fogsz tenni legelébb is?
– Legelébb is írok anyámnak: megírom neki, hogy íme egy köszörületlen gyémántot találtam, fogadja leányának; s azután elviszem hozzá Cziprát, legyen ott, míg megkeresztelik s míg őt anyámtól ismét el fogom hozni.
– Nagyon köszönöm: hogy leveszed rólam a terhét ennek a czeremóniának. A mit papokkal kell végeznetek, tegyétek úgy, hogy én ne lássam. S mikor tudatod ezt Cziprával?
– Mihelyt anyám válasza megérkezik.
– S ha anyád ellenezné a házasságot?
– Arról én felelek.
– De mégis lehetséges, hogy úgy történhetnék. Lehetnének más czélzatai veled. Mit tennél akkor?
– Akkor? – szólt Loránd elgondolkozva; s hosszú csend után szólt: szegény anyámnak annyi bánata volt miattam.
– Azt én is tudom.
– Ő azt nekem mind megbocsátotta.
– Jobban szeret, mint másik fiát.
– És én őt jobban szeretem, mint apámat szerettem.
– Ez nehéz mondás.
– De ha azt mondaná, hogy hagyjam el örökre, vagy ezt a leányt, vagy őt; azt felelném rá és fájna bele a lelkem: «anyám, szakíts ki szívedből, én nőmmel bujdosom tova».
Topándy most már kezét nyujtá Lorándnak.
– Lásd, ez jól van mondva.
– De e felől nincs semmi aggodalmam. Családunkban nem volt otthonos a nyegle büszkeség: boldogságot kerestünk, nem hiú összeköttetéseket, s Czipra azon leányok közé tartozik, a kiket a nők még jobban megszeretnek, mint a férfiak. Egy igaz jó barátom is van otthon: testvérem, s egy csábító előzmény részemre derék ángyom.
– S egy szószólód is van még valahol, a ki minden istentelensége daczára, emberien érezni tud, s ki azt fogja mondani: «nincsen neve ennek a leánynak? Itt az enyim: viselje azt!»
Topándy nem gátolhatá meg, hogy Loránd meg ne csókolja kezét.
Szegény Czipra! Miért nem hallotta ő mindezt?
Ennek a napnak álmatlan éjszakája lett.
Bezártak már minden ajtót a kastélyban; Loránd maga szokta megnézni esténkint, a tolózárak át vannak-e reteszelve? a keresztrudak le vannak-e kapcsolva, a kulcsok a zárakon vannak-e mind? azután bekopogtatott Czipra ajtaján, jó éjt kivánt neki; Czipra is visszakivánta a jó éjt s Loránd is szobájába tért, s ezzel az utolsó ajtózördülés is elhangzott a házban.
«Jó éjt! jó éjt! De hát ki adja azt a jó éjt?»
Czipra mindennap jobban érezé, hogy milyen véghetetlen üresség lehet egy szívben, a honnan hiányzik – az Isten?
Ha bánata van, kinek panaszoljon? – ha vágyai vannak, kinek könyörögjön, ha rémek üldözik, kitől kérjen segélyt, bátorságot? ha kétségbeesik, kitől kérjen reményt?
Oh, ti bölcs férfiai a mindent előállító anyagnak, legalább a nők számára hagyjátok meg az istenséget.
Mikor a nagy szívdobogástól nem tudja lehunyni szemét, csak hánykódik álmatlan fekhelyén, kínozva ismeretlen sejtelmektől, s nincs lelke előtt senki, a kitől megkérdezze: «oh uram! közelgő halálom vagy közelgő üdvösségem előérzete ez? mi bánt? mi borzaszt? mi csábít? mi tölti el édes borzadálylyal szívemet? Oh uram, légy velem!»
A szegény elhanyagolt leány csak érzi, de nem tudja kimondani ezt.
Föltérdel ágyában, kezeit összekulcsolja keblén; arczát felemeli és összegyűjti szívének minden gondolatját: hogyan kellene imádkozni? Mi lehet az a szó, mely közel hozza az Istent? Minő mondások, minő varázsigék kellenek ahhoz, hogy az a nagy szellem, a ki mindent tehet, alászálljon az égből? Minő bölcsesség az, a mit az emberek egymás elől rejtegetnek, egymással csak titokban, betűk alakában közlenek, a mi utat nyit a bolyongónak egy láthatatlan lény ismeretlen lakásáig? Hogyan kezdődik az? Hogyan végződik az? Oh milyen rettentő szívfájdalom, nem tudni imádkozni: csak így térdepelni kiáltó vágyaktól megtelt szívvel és néma ajakkal! A milyen gyönge hang egy zokogó sóhajtás, a milyen iszonyú távol a csillagos ég, ki hallja meg azt ott?
Pedig van, a ki meghallja azt!
És a némán térdeplőnek ki nem mondott imáját van, a ki feljegyzi: és a szót, a mely mondva nincs, van, a ki meghallja.
Szegény leány! nem is sejtette azt, hogy ez az érzés, ez a felmagasztalás: ez az ima; – nem a szó; nem az elmondott beszéd, nem a megszólítások, nem az ámenek. Az, a ki szívekbe lát, – a szívekből olvas s nem mérlegeli a szavak ékességét.
Azon órában, hogy a szenvedő leány ily némán térdepelt a minden vigasztalások ura előtt; az a férfi, kit szívében oly régtől, oly örökké bálványozott, ép oly ártatlanul ült íróasztala mellett, tőle csak két faltól elválasztva, s felőle gondolkozott, róla írt, s gyakran törülte szemeit, miket ellepett a közben a köny.
Anyjához írt levelet jegyeséről.
A szegény czigányleányról.
*
A szép csillagos éjszaka félhomályában tizenkét lovas lépett egymás nyomában az ingovány nádasai között.
Kandur vezeti őket.
Mindegyik lovas puskával a vállán, pisztolyokkal az övében.
A tekervényes úton Fáraó könnyeden lejtve vezeti őket; ő is sietni látszik s néhol csapa nélkül tör keresztül a nádon, rövidítve a kerülőt, mintha őt is valami boszú ösztönözné.
A füzesnél tánczolnak a lidérczek.
Körülfogják a lovagot, s mozdulatait követik. Kandur korbácsával csapkod feléjük.
– Visszajövet majd kettővel többen lesztek! – dörmögi fogai közül.
Mire a fiastyúk feljön az égre, épen akkorra érnek el a hajdani tanya helyére.
Ott most csak egy fekete szérű van.
Szerteszét idomtalan égett tömegek hevernek. A mint a széna gyurmává olvadt a lángban, most olyan kemény, likacsos kő támadt belőle, hogy semmi csákánynyal nem lehet széttörni.
Ezek a zsiványok palotájának romjai.
Még most is kicsordul a köny szemeiből, mikor tanyáját így elpusztítva meglátja.
Mind a tizenketten megérkeznek az égett tanyára.
– Látjátok, mivé tettek a zsiványok; – szól Kandur czinkosaihoz. – A mit összegyűjtögettünk, hogy majd elvisszük magunkkal más országba, mind ellopták, s aztán felgyujtották a tanyát. Csónakkal jöttek idáig; kitanulták az útját, hogy kell a zsombikon keresztül jönni a lélekvesztővel a zsivány palotájáig? Most visszaadjuk nekik a látogatást. Mind itt vagytok-e?
– Itt vagyunk, mormogák a czinkosok. – Mind itt vagyunk.
– Szálljatok le lovaitokról. Most a ladikokra kerül a sor.
A rablók leugráltak a nyeregből.
– Nem szükség kipányvázni a lovakat, innen nem mehetnek el sehová. Egy ember itt maradhat az őrzésükre. Ki akar itt maradni?
Mind hallgattak.
– A lovakat is csak kell őrizni valakinek, hogy a farkas le ne vágja az alatt.
Erre egy vén rabló felelt:
– Hoztál volna akkor bojtárt magaddal, mert mi nem jöttünk ide lovakat őrizni.
– Jól van pajtás, csak azt akartam megtudni, nem szeretne-e valaki közülünk hátra maradni? nem «oldzik-e valakinek a bocskor-szíjja?» Tudja-e mindegyitek a maga dolgát? Jőjjetek sorba. Hadd mondom el még egyszer mindenkinek a kötelességét. Kanyó, meg Fosztó!
Két czimbora, vállravetett szűrdolmányban előállt.
– Ti ketten, a mint megérkeztünk, a cselédház két ajtaját elálljátok. A ki ajtón vagy ablakon át menekülni akar, halálfia.
Tudjuk már.
– «Csutor, meg Disznós!» ti ketten a vadászlak előtt állok lesbe, s a mint onnan valaki segítségül akar jönni, azt lepörkölitek.
– Jól van.
– «Bogrács!» Te az utczaajtót foglalod el, s ha parasztcsőcselék merne közelíteni, belé lövöldözöl: a paraszt ellen magad is elég vagy.
– Elég la! – szólt nagy elbizakodottsággal a rabló.
– «Korvé, meg Pofók!» ti az első tornáczczal szemben, a kút mellett foglaltok helyet, s ha valaki az első ajtón akarna kiosontani, csak tüzet neki. Hiába ne puskázzatok. – Ti többiek: Vasgyúró, Hentes, Piócza, Agyaras velem jöttök a kert felől, s a bokrokban meghúzzátok magatokat, míg jelt adok. Ha egyet füttyentek, az tinektek szól. Ha csellel bejuthatok, csendesen, a nélkül, hogy egy lövést kellene tenni, az legjobb lesz. Én kicsináltam az útját, azt hiszem, hogy megeshetik. Akkor hárman bejöttök velem, egy az ajtóban marad. A pányvák készen legyenek. A nyakába vetni, lerántani a földre, aztán megkötözni. A fekete szakállú erős ember, azzal hirtelen kell bánni; ha nem megy máskép, puskaagygyal a fejére. Hanem az öreget élve kell megkapni, mert azt vallatni fogjuk.
– Azt majd csak bízd aztán rám; – szólt egy ripacsos képű ficzkó, nagyon önelégült vigyorgással.
– Hiszen én is ott leszek; – folytatá Kandur; – ha pedig csellel nem tudnánk bejutni csendesen a kastélyba, ha lármát ütne valaki; ha azok odabenn fölébrednének; akkor az első füty tyentés nektek szól, négyeteknek. Kettő velem a kert felőli ajtót befeszítni jő. Itt vannak-e a kecskelábak?
– Itt vannak; – szólt egy rabló, szűre alól előmutatva a feszítő vasrudakat.
– Te Piócza, meg te Agyaras arra vigyáztok, hogy ha ők kilőnek az ablakon, a fák mögül az ablakon át visszalövöldözzetek rájuk. – Ha pedig kettőt fütytyentek, az azt jelenti, hogy baj van, s akkor minden oldalról fussatok én hozzám segíteni. – Ha nem tudnók betörni az ajtót, vagy azok a rablók nagyon jól védelmeznék magukat, akkor rájuk gyújtjuk a háztetőt, s odaperzseljük őket. Így is jó lesz. A szurok-csóvákat itt ne felejtsétek.
– Hahaha! Melegük lesz az uraknak.
– Hát te Pofók, talán fázol? No, majd mindjárt felmelegszel. Add ide Korvé a csutorát. Igyatok egy kis szíverősítőt előbb. Kezd el Hentes! Tor előtt, tudod, hogy jó egy korty papramorgó.
A kulacs sorbajárt, s csaknem üresen került vissza Kandurhoz.
– Nézd, neked alig hagytam benne; – szólt szemérmes mentegetőzéssel az utolsó ivó.
– Én nem is iszom ma pálinkát. A közlegény igyék, azért, hogy vak legyen, mikor parancsolnak neki, de a vezér ne igyék, hogy lásson parancsolni. Majd iszom én mást, ha vége lesz. Most aztán, lássatok a maskarához.
Értették már, hogy mit tesz ez?
Kiki leveté ködmenét, mentéjét; bélésével kifelé fordította; úgy vette föl ismét. Azután felmarkolva a szétszórt pernyét, feketére mázolá vele arczát, felismerhetetlenné téve magát.
Csak Kandur nem csinált magából semmi maskarát.
– Engem hadd ismerjenek fel. Még a ki nem ismerne is, majd megmondom neki, hogy ki vagyok? Én vagyok a Kandur, a veszett Kandur, a ki megissza a véredet, kitépi a béledetl Ismerjetek rám! Hogy fogok a szemük közé nézni! hogy fogom fogaimat vicsorgatni rájuk, mikor meg lesznek kötözve, hogy kérdezem meg majd az úrfit nagy nyájasan: «no fiacskám, kedves purdém; voltál kertben? láttál farkast? féltél tőle? – huss huss!»
A Fáráó nyugtalanul kapálta a perzseltszagú gyepet.
– Te is keresed a mi nincs, Fáráó! – mondja lova nyakát megveregetve a rabló. – Ne búsulj, holnap térdig állsz az abrakban, s azután urat hordasz a hátadon. Ne búsulj Fáráó.
A rablók elkészültek a toilettjükkel.
– Most aztán vegyétek fel a ladikokat.
Hat lélekvesztő volt a nádasban elrejtve; könnyű járművek, egy darab faderékből kivágva; csak akkorák, hogy két ember elfér egyben, s a hol elfogy a víz, két ember ismét odább viheti a vállán. A rablócsapat vízre ereszté a ladikokat, s egymás után útnak indúltak velük, ügyesen, merészen tudták kikeresgetni a vízjárást, mely most lefelé tartott a Tiszának, míg végre belejutottak abba a folyásba, mely a nagy csatornához vezet; ezen csatornán azután egész a lankadombi parkig lehet evezni, a hol a vadásztanya van.
Éjfél lehetett az idő, mire odáig eljutottak.
A lankadombi jobbágytelkeken nyugtalanul üvöltöttek a kutyák, s a Topándy-kastély házörző ebei nem felelgettek ezuttal nekik. Aludtak. Azokat valami kóbor czigányasszony ez éjjel jól megvendégelte farkasalmás malaczhússal.
A rablók nesztelenül, észrevétlenül érkeztek meg a kastély udvarába, s a hogy Kandur előre kiosztá szerepeiket, mindegyik rögtön elfoglalá a neki rendelt helyet, a kútnál, a cselédháznál, az utczaajtónál.
Az első álom csendje uralkodott a ház felett.
Mikor aztán mindenki helyén volt, Kandur odalopózott hasonmászva az orgonabokrok közé, mik Czipra kertrenyíló ablakai alatt csoportot képeztek, s egy akáczfalevelet szájába véve, azon kezdé a csalogány énekét utánozni.
Művészi remeklés volt, a mit a puszták vad fia egy falevél segélyével a dallosok legédesebbikének szájából ellopott. Azokat a tündéri csattogásokat, azokat a méla, hívó hangvonatokat, azokat a szeszélyes kanyarulatokat, miket hangjegyre nem szedett még senki, oly híven, oly természetesen tudta utánozni, hogy még elrejtőzött társait is megcsalta vele.
«Átkozott madár! dörmögék azok; erre is most ért rá az éneklés.»
Czipra csendesen aludt már.
Az a láthatlan kéz, melyet keresett, letakarta szemeit, s édes álmokat küldött le szívére. Talán, ha ez álmot végig aludhatta volna, egy boldog napra ébredt volna utána!
Ekkor megzendült ablaka alatt a csalogánydal.
A csalogány! A szerelem énekese! Miért van rábizva, hogy éjszaka énekeljen, mikor minden madár fészkén űl és fejét szárnya alá rejtve alszik? Ki küldi őt: «kelj és hirdesd, hogy a szerelem mindig ébren van?»
Ki bízta rá, hogy költögesse fel az aluvókat?
Hiszen még a népdal is azt mondja: