Az én anyám? az atyám hitvese? kérdezé hangos szóval és mély álmélkodással a gróf. De miért nem laksz tehát férjeddel? Vagy talán csak tréfálsz? De igazat kell mondanod, amint látom, mert sírsz!

– A te szíved, édes fiam! semmit sem mond neked?

– Az én szívem? Semmit sem. De mit is mondhatna? Én téged nem ismertelek és azt sohasem hallottam, hogy velem valaha jót tettél volna.

Az asszony az égre emelvén töredelmességgel s bűnének megvallásával teljes tekintetét: Ennél, úgymond, egyebet, Istenem! nem érdemlettem.

A gróf átvizsgálván az asszonyt, megrázta vagy kétszer bizalmatlanul fejét s még egyszer azt kérdezte tőle, miért nem laksz tehát az atyámmal? Második kérdésére sem vévén feleletet, egyszersmind pedig a szerencsétlennek sírása által nagyon megilletődvén, egyszerre megfordult és a szobából kiszaladt. Az asszony fel akart kelni, de a fájdalom a székre visszavonta. Laczi! úgymond fennszóval, Laczi! ne hadd el szegény édes anyádat! Az ifjú gróf magán kívül lévén, a szerencsétlennek kiáltását nem hallotta.

– Hová oly sietve? kérdezé Mályvási.

– Az atyámhoz, felelé a gróf, ide hívom az anyámhoz.

A kapitány utána sietett, de semmikép el nem érhette.

Az atyjához berohanván a gróf, igaz-e? atyám! úgymond, hogy nekem van még anyám?

Az öreg gróf megijedvén: Mit kérdezel te, úgymond, boldogtalan fiú! mikép jutsz e kérdéshez?

Felette természetesen, mert szinte magától az anyámtól jövök. Ő nekem nem akarta megmondani, miért nem lakik veled? E mellett pedig sír és azt mondja, hogy szerencsétlen. Te csak nem vagy talán az oka, hogy szerencsétlen?

Nagy illetődéssel felkelvén üléséről az öreg gróf: Az anyád ugyan él még, fiam! úgymond, de meg nem érdemli, hogy te az ő fia légy. Erre elbeszélte fiának oly kiméléssel, amint csak lehetett, a mit az olvasó e könyvnek elejéből már tud. Egynéhány rövid fejtegetés után átlátta végtére az ifjú gróf, hogy az édes anyja férjét elhagyván, nagyot vétett. De annyival állhatatosabban megmaradt annál, hogy már most könyörülést érdemel, mivel szerencsétlen.

– Ő boldogtalan, mondá az atyjának, a nélkül, hogy ellenkezésének okaira figyelt volna, te férje vagy, én pedig fia vagyok. Jer velem hozzá! Hányszor mondtad te azt nekem, mikor oktattál, hogy a szerencsétlennek nincs egyéb neve, hanem szerencsétlen és hogy e név szent just ád néki, akárki és akármi legyen, a mi segedelmünkre. Óh atyám! mondá végtére, amint vonakodását látta, te legjobb vagy amaz emberek között, a kiket ismerek! Ha az indulatok a te szívedet is elzárhatják a boldogtalanok elől, ne gúnyold nekem többé a nagyokat, kiknek szívét a büszkeség úgy megedzi, hogy az idegen nyomorúságot hidegvérrel nézhetik. Jer velem, édes atyám! jer, kérlek, velem! Lám! mondom, hogy szerencsétlen.

Az atyja tovább ellent nem állhatott. Egy fertály óra mulva kinyitotta neki az ifjú gróf amaz ajtót, mely szerencsétlen anyjának szobájába nyílt. Az öreg gróf megállott a küszöbön, az asszony pedig felemelvén karjait az égre, irgalmas Isten! kiáltja vala szüszorulással, hát még sem elég? Azután pedig képét a keszkenővel eltakarta.

Az ifjú gróf hozzá sietvén: Anyám! úgymond, édes anyám! Én ugyan még nem szeretlek, de látom, hogy kevés idő alatt szeretni foglak, mert bánod, hogy férjedet elhagytad. Megfogván azután kezét, megcsókolta és szívéhez szorítgatta.

Gróf uram! mondá az asszony az öreg Kaczajfalvinak nagy illetődéssel, ha talán azért jön hozzám. Zokogásában többet nem szólhatott.

Az asszony, reménylem, bocsánatot én tőlem nem vár, mondá komoran az öreg gróf.

Dehogy nem vár, kiáltá viszontag az ifjú gróf. Atyám! e kebel adta nekem az életet, ezen emlők tartották azt fenn bennem. E kezek hordoztak engemet, e kezek ápoltak. Édes szülőim! tik énbennem együtt éltek; miért nem akartok egyébiránt is együtt élni? Ime atyám! ez az én édes Anyám! bocsáss meg neki, fiadnak és az ő fiának kedvéért!

Mindenható Isten! mit hallok? mondá az asszony, álmélkodó tekintetet vetvén az ifjú grófra s azon szempillantásban fiának lábaihoz borulván és térdeit átfogván, ne bocsáss meg nekem, úgymond, méltán bosszankodó férjem! A te bocsánatod nélkül is szerencsés vagyok én, mert e nemesszivű ifjú az én fiam! Az ifjú gróf felemelte és megölelte az anyját, ez pedig vállára bocsátván fejét, könyekkel áztatta fiának orczáját. Az ifjú gróf férfias tekintetet vetvén atyjára. Atyám! úgymond fontos szózattal, az én anyám jó! Én a Mindenhatónak hálákat adok, hogy rá akadtam. Megátkozzam-e ezen órát, mivel a te szíved a nemes erkölcshöz, a magába térő szerencsétlenhez hideg?

Az öreg gróf az égre tekintvén, odament hitveséhez, megfogta kezét, egy darabig ránézett, azután reszketni kezdett s orczáját fiának másik vállára bocsátván: Veronka! úgymond, én neked megbocsátok.

Az ifjú gróf az atyját egyik karjával, az anyját pedig a másikával magához szorítván, ártatlan mellén találkoztak össze szülőinek ajkai a békecsókra. Azután az öreg gróf karjai közé vevén hitvesét: Menj fiam! úgymond és rendeld ide a hintómat. Az ifjú gróf nyíl gyanánt szaladt haza a hintóért, a szolgát szülőinél hagyván. Azalatt az öreg gróf még egyszer bizonyossá tévén bocsánatjáról hitvesét, lerajzolta neki rövidesen fiuknak nevelését, érzékeny szívét, ártatlanságát és nemes erkölcsét a végből, hogy édes anyja iránta való itéletében meg ne tévedjen.

A hintó elérkezvén, haza vitték a háladatos öröm és az anyai szeretet között édesen habzó asszonyságot. Az ifjú grófnál nem volt széles e világon szerencsésebb ember. Lángoló szemmel nézegette szülőinek már egyikét, már másikát s valahányszor édes atyját édes anyjára barátságosan tekinteni vagy mosolyogni látta, mindannyiszor édes atyjának nyilván vagy legalább szívében mély tisztelettel hódolt.

De még egy másik öröm várakozott e nemesszívű fiúra, szinte mintha az eset meg akarta volna nagy tettét jutalmazni, mely által szülőit egymással kibékítette.

Mályvásival ki akart ő menni a városnak erdőcskéjébe, amint a külső városnak egyik utczájában a kocsiból meglátta, hogy egy felső ház előtt a nép összegyül. Közelebb jutván, értelmesebben látta, hogy a városnak egyik hajdúja kezénél fogva húz maga után egy tisztességes öltözetű leányt, a másik pedig szitkok között bottal fenyegeti, ha vezetőjét jó szerével követni nem akarja. A leány eleinte viaskodott, azután pedig szívreható sírásra és jajgatásra fakadt. Egyszerre az utczának tulsó végéről a sereghez látszott nyargalni egy ifjú ember. A lovat, melyről sebesen leugrott, a lovásznak adván, a szerencsétlen leányhoz tolakodott. Ah! segítsen nagyságod rajtam, mondá hangos és keseredett szózattal a leány, amint meglátta, az Istenre kérem, segítsen rajtam!

Ereszszétek el! mondá az ifjú ember a hajdúknak, kik azonnal szót fogadtak. Kivévén azután zsebéből pénztartóját, a leány fülébe valamit sugott. Az ifjú gróf azalatt a kocsival közelebb érkezett a sereghez, de a leányt, ki hozzá háttal volt fordulva, szemébe nem vehette. A leány egybekulcsolván kezeit, a mellére homorítván bús fejét, gondolatokba merült, mintha magával tusakodott volna. De kevés szempillantások után fölemelvén kezeit az égre, kétségbeeséshez hasonló indulatossággal felkiáltott: Mindenható Isten! ments meg te engemet; egyébiránt elveszek.

Lányka! ne vonakodj, mondá az ifjú ember. Öt minutum után késő lesz minden segítség.

Gonosz lelkű ördög! kiáltá viszontag a leány, szeme közé köpvén; te vagy az, a ki engemet szerencsétlennek teszel! Azt gondolod talán, hogy nem tudom? Utálatos szívű gazember!

Hurczoljátok el, mondá erre az ifjú ember mosolyogva; majd meglátjuk, ha nem szelídülsz-e meg? A hajdú a leányt újra megragadta; ez pedig teli torokkal felkiáltott: Segítsetek, jó emberek! az Istenre kérlek benneteket, segítsetek! Én ártatlan vagyok!

Szilaj szózatjának iszonyú hangja nyíl gyanánt hatott be a mi grófunknak érzékeny szívébe, ki a kocsiból kiugorván, mint a villanat a roppant épületnek falait, úgy hasította szét a népet s a hajdúkhoz áttörvén, álljatok meg! úgymond. Kicsoda ez a személy?

A leány rá vetvén tekintetét: Gróf László! úgymond hangos szózattal, gróf László! s karjai közé omlott. Hadasi Veronka volt a szerencsétlen leány. A gróf elsikította magát örömében, megölelte a leányt, megcsókolta, nem győzvén e szókat kiáltani: Veronkám! kedves jó Veronkám!

A hajdú ki akarta a leányt a grófnak karjai közül ragadni, de ez megfogván melyruhájánál, úgy ellökte, hogy hanyatt esett. Azon szempillantásban amaz ifjú ember vonta magához a leányt, kit ez imént összegazemberezett. A gróf a hajdút lelökvén, Veronkához lépett és újra megölelte. Az ifjú emberrel is minden bizonynyal megverekedett volna, ha őket Mályvási, mint közbenjáró, le nem csillapította volna. Hallván a gróf, hogy Veronka semmit sem vétett egyebet, hanem hogy házi gazdasszonyának, ki őtet Pestre csalta s mindeddig ingyen tartotta, most pedig rajta a tartásért való költséget követi, meg nem fizethetett; oda vetett a hajdúknak egynéhány forintot borra és azt mondotta nekik, hogy a házi gazdasszonyt küldjék hozzá; ő neki, ha igazsága van, a leánynak tartásáért megfizet. Megmondotta nekik azután mind nevét, mind szállását. A leány a grófnak nyakába borulván, szinte magán kívül kiáltotta diadalmas szózattal: szabadítóm, őrző angyalom, mindenem!

A nép, mely körülöttük állott, tapsolni kezdett, azután pedig hangos szitkokra fakadt amaz ifjú ember ellen, kit a leány leszidott, s ki most a leányra és a grófra együgyű tekintettel és csak messziről nézett. Csak egy hajszálon állott, hogy a nép sárral meg nem hajigálta.

A gróf ezzel legkisebbet sem gondolván, Veronkát a kocsiba emelte, melybe Mályvásival együtt maga is beült. A kocsiban a leányt nem engedte szabadon ülni, hanem ölébe vette és magához szorította, mintha attól félt volna, hogy valaki el ne ragadja. Haza érkezvén, egyenesen bevezette az atyjához, s megállván előtte: atyám, úgymond nagy örömmel, az én Veronkámat is feltaláltam. Ez az! Már most mind a kettőnknek van Veronkája. Eleinte az öreg gróf ki nem tanúlhatta, micsoda új Veronka az, a kit neki a fia hozott? mert az ifjú párral sokáig csak egy okos szót sem lehetett szólani, oly nagy volt örömük! Az ifjú gróf azon örvendezett, hogy Veronkáját feltalálta, a leány pedig azon, hogy a gonoszságnak körmei közül megmenekedett. Csak lassan-lassan lehetett Veronkának következendő esetét kitanúlni.

Veronka az atyjánál lakott abban a faluban, melybe őket Potrohosi számkivetette s mely Kaczajfalva és Pest között oldalvást feküdt. Közel volt a helységhez gróf Bujafi jószága. Ennek fia Veronkát meglátta és megszerette. Nagyon utána járt, s már igéretekkel és ajándékokkal, már hitetésekkel és apolásokkal ostromolta, hogy valamikép megejthesse. A leány akár állhatatosságból, akár ártatlanságból Bujafinak minden igyekezetét sokáig megjátszotta; de mivel incselkedéseit a gróf még sem szakasztotta félbe, végre az atyjának a dolgot megpanaszolta. Az öreg Hadasi bottal fenyegette az ifjú Bujafit és fenyegetéseit katonás merészségével és szörnyű esküvéseivel oly hihetősöknek is tette, hogy Bujafi a leánynak nyilvánvaló üldözésétől elállott. De hozzá lévén kicsinységétől fogva ahhoz szokva, hogy rendetlen kivánságától semmit se tagadjon meg, kéz alatt annyival buzgóbban folytatta fortélykodásait, hogy e szeplőtlen virágot meghervaszsza.

Egy nagy nemű és gazdag dáma megáll egyszer valamely színfogás alatt Hadasi háza előtt, leszáll a hintóból, bemegy Hadasiékhoz, meglátja Veronkát, beszélget vele, megszereti és szülőitől elkéri, szentül igérvén, hogy édes anyja helyett édes anyja lesz. A szülők rá állanak és Veronkát erővel rábírják, hogy ő Excellentiájával Pestre menjen. Pesten a nagy nemű és gazdag dáma leveti az álarczát és Veronka egyszerre Bujafi kerítőjének ismeri.

A leány minden segítség és ismeretség nélkül lévén, noha még ifjú és félénk volt, elegendő bátorsággal bírt mégis arra, hogy e két nyomorúlt embernek mindennemű fortélykodásait semmivé tegye. Minekutánna egynehányszor már el is akart szökni, elvégezték maguk közt e földi ördögök, hogy a végső ostromlásra minden erejöket megvetik. A kerítő asszony Veronka szobájába sompolyodik egy reggel és azt mondja neki: Veronka! én a veled való bajlódást elúntam. Ha teneked oly kevés eszed és oly balgatag lelkiismereted van, hogy tulajdon szerencsédet lábaiddal taposod, menj, a hová tetszik!

Veronka lábaihoz borúlván, megköszöni jó akaratját, egy-két nyalábba ruháit összerakja és el akar menni. Nem úgy, édes angyalom! mondá az asszony. Fizess te nekem előbb a szállásért és a tartásért száz tallért, azután elmehetsz. A leány megijedt, pénze nincs, esedezik, igéreteket tesz; az asszony pedig hidegvérűséggel ott hagyja és a szobát rázárja. Alig múlik el egy fertály óra, ott termenek a hajdúk s fogadott bérért lerajzolják a leánynak előre a fogságnak rettenetességét. A leány állhatatoskodott s az asszonynak súgásaira megvetéssel felelt. Ennek intésére tehát a hajdúk a házból kihurczolták. Bujafi a kerítő asszonynyal elvégezte volt előre, hogy Veronkára, ha inkább árestomba vitetné magát, hogysem akaratjokra álljon, még tolvajságokat is fogjon. Az együtt koholt plánumhoz tartozott az is, mint fődolog, hogy mikor a hajdúk a házból kiviszik, Bujafi véletlenűl oda érkezzen és Veronkának segedelmet igérjen, ha arra rááll, a mit az utcán, a mint már feljebb megírtam, fülébe súgott.

Ennek az esetnek elbeszélésénél senki sem csodálkozott úgy, mint a mi ifjú gróf Kaczajfalvink. Az neki nem tudott fejébe menni, hogy Veronkát gróf Bujafi szereti és mégis szerencsétlenné akarta tenni.

Csak szeretőjének kívánta, mondá Mályvási, nem pedig hitvessének.

– S ezzel ő vétett volna? – kérdezé az ifjú gróf.

– Kétségkívül, mondá az atyja, mert ez nemcsak a leányt, hanem még a gyermekeket is megbecsteleníti, melyek tőle, mint puszta szeretőtől, születnek.

– De hiszen ha Veronka anya akar lenni, előbb asszonynak, ha pedig asszony akar lenni, előbb szeretőnek kell neki lenni, mondá az ifjú gróf. – Ti nekem csodálatos embereknek látszotok lenni! Egyszóval, meg nem tudta ő gróf Bujafi szándékát fogni, míg az atyja, minekutána Veronka a grófnéhoz hivatott volna, az egész dolgot értelmesebben elébe nem terjesztette, a nélkül mindazáltal, hogy szemérmetességét megsértette volna. Megértvén a dolognak alacsonyságát, úgy megharagudott gróf Bujafira, hogy helyben megverte volna.

Ezen esetet minden körülményeivel együtt megírta ő Manczinak, sőt nyíltszívűsége még azt a kimondhatatlan és majdnem az őrüléshez hasonló örömet sem hallgatta el, melyre fakadt, mikor Veronkát véletlenűl feltalálta. Egész levele csak Veronkáról szólott és arról a boldogságról, melyet érez, mióta ezt a jó leányt a gonoszságnak körmei közül megmentette. Manczi összegyűrte, gyötrötte kínjában a levelet s három egész napig tusakodott magában, hogy feleljen-e reá vagy nem?

Egynéhány nap múlva az öreg grófot originális fiával együtt ebédre hivatta a kertbe gróf Barnai. Ennek mulató házába felmenvén atyjával az ifjú gróf, az első tárgy, mely szemébe akadt, gróf Bujafi volt, Veronkának üldözője. Az ifjú gróf Kaczajfalvinak szemei semmit sem láttak többé az ártatlanságnak ezen utálatos ellenségén kívűl. Gróf Bujafi elpirúlt egy keveset, nem ugyan szemérmetességből, hanem mivel ifjú grófunknak tekintetétől, melyben haragot és megvetést látott, egy keveset megdöbbent. Hogy színének változását elpalástolja, egy kisasszonyhoz fordult, kivel már Kaczajfalviéknak érkezésekor is beszélgetett és ezzel előbbeni értekezését nagy indulatossággal folytatta.

A mi ifjú grófunk a beszélgető párhoz menvén: Szép kisasszonykám, mondá barátságosan, őrizkedjen kérem ettől az alacsony szívű gonosz embertől. Könnyen meggondolhatja kiki, mily kellemetlen érzést okoztak e szavak az egész társaságban. Gróf Bujafi elhalványodván, mondani akart valamit, de ajkait meg nem nyithatta. Szomszédjához fordulván kiki, erről vagy arról a kicsinységről kezdett beszélni. Az érzékenyebbek még balgatagságokra is fakadtak, csak hogy elhitessék másokkal, hogy ők az ifjú gróf Kaczajfalvinak szavait nem hallották.

Gróf Bujafi az öreg gróf Kaczajfalvihoz osonván: Gróf uram, úgymond, a bolondokat be kell záratni, nem pedig úri társaságba hozni.

– Az én fiam, mondá viszontag az öreg gróf, ész nélkül nem szűkölködik, hanem egy keveset egyenes szívű, a mint a gróf csak imént is tapasztalhatta.

– Hagyja tehát gróf uram a parasztok között, a kik közé egyenes szívűsége miatt tartozik.

– Ha a gróf megengedi, felelé az öreg gróf, hogy az én fiam a társaságnak azt az esetet elbeszélje, mely néhány nap előtt a külső városban Hadasi Veronkával történt, meglátja a gróf, hogy ő a dolgot korántsem parasztosan, hanem úgy fogja előadni, a mint illik.

Gróf Bujafi elhalványodván, elhallgatott; az öreg gróf pedig fia helyett bocsánatot kért tőle és így a közmegelégedés az egész társaságban éledni kezdett.

Gróf Bujafi ezzel meg nem elégedvén, ifjú grófunkat ebéd után egy ablakba vonta, hol fülébe valamit súgott. Az ifjú gróf Kaczajfalvi fennszóval felelvén: a város erdejébe? úgymond; és ott azután mit csináljak?

– Engemet lőjjön agyon, ha végbe viheti, mondá fennszóval gróf Bujafi, ellenségének hidegvérűsége által nagy boszankodásra gerjedvén.

– Az úrnak nincs esze, mondá viszontag az ifjú gróf. Azt ugyan, hogy az urat agyonlőjjék, megérdemlette, de én hóhér nem vagyok. Zárassa be magát az úr.

– Már ez sok! már ez tűrhetetlen! – mondá gróf Bujafi, szemeit és ökleit az égre emelvén, s reszkető ajakit idestova vonogatván. Az egész társaság úgy tetette megint magát, mintha semmit sem hallott volna. Gróf Bujafi lement a kertbe, hogy könnyebben magához térhessen. Az öreg gróf Kaczajfalvi látván az ablakból, hogy ezen ifjú ember fel s alá sétálván, magába dühösködik, a beszédet a pisztolylyal való lövöldözésre csavarta s egy gróffal felfogadott, hogy bizonyos számú lépésekre pisztolylyal a czélt eltalálja.

Lemenvén azonnal a társaság a kertbe, pisztolyokkal kezdettek a kitett czélra lövöldözni. Némelyek eltalálták, némelyek elvétették. Végre az ifjú gróf Kaczajfalvit is megkinálták a lövéssel. Hatszor egymás után úgy eltalálta a czélt gróf Bujafinak álmélkodására, a mint kellett.

Az öreg gróf hozzá közelítvén: Én a grófnak, úgymond, azt tanácslom, hogy fiamat ne vigye magával a város erdejébe. Látja a gróf, hogy ő a czélt pisztolylyal szinte oly bizonyosan eltalálja, mint szóval. Gróf Bujafi haza ment és a hol az ifjú grófot tudta, ott meg nem jelent. Az ifjú gróf Kaczajfalvi sem Pesten sem Budán vele többé össze nem akadt.

XIX.

A nyavalya megújúl.

Az ifjú gróf egynéhány napig Veronka társaságában kimondhatatlanúl boldog volt. Manczihoz írt levelei tömve voltak az érzékeny örömnek indulatos csevegéseivel; Manczi pedig mindenik levelénél mélyebb és mélyebb kesergésbe sülyedvén, vígasztalhatatlanúl síránkozott. Bizonyosnak tartotta szegény, hogy tőle az ifjú grófnak szíve e veszedelmes társaságban örökre elidegenedik. Veronkát keservesen átkozván, az öreg grófra kiváltkép boszankodott, hogy a leányt fiának karjai között a neki igért hűségnek rövidségével csüggedezni hagyja. Sőt sokszor még az ifjú gróf ellen is indulatos szitkokra fakadt.

Azalatt az ifjú gróf naponként udvariasabb lett és a te szóval csak legbizalmasabb barátjait illette. De tudományai is naponként gyarapodtak, mert a históriákat s kiváltkép a históriának filozófiáját és az utazásokat nagy buzgósággal olvasta. Magaviselése szemlátomást nemesedett, szavának hangja férfiasodott s valamint tekintetéből a rettenthetetlen bátorság, úgy minden mozdulásából a nagyság ragyogván ki, tiszteletre gerjesztette magához, valamerre ment, a férfiakat, a legnemesebb szívű és legszebb kisasszonyoknak szíveit pedig magához hódította. A természetes nevelésből, melyet atyjától a völgyben vett, semmit sem tartott meg magán egyebet, mint a jóhoz való mély és indulatos hajlandóságot, a legkisebb rossznak vagy kényszerítésnek kimondhatatlan gyűlölését és az igazságnak oly buzgó szeretetét, mely vele még a legkisebb igazságtalanságot is azonnal megéreztette és megboszúltatta.

Egynéhány hét múlva Veronkát haza vitte. Ennek szülői nagyon megörültek, hogy leányuk a gonoszságnak körmei közül megmenekedett. Az ifjú grófot úgy nézték, mint házacskájuknak angyalát. Nagy volt a háladatosság, mély volt a tisztelet, melylyel hozzá viseltettek. Maga az öreg Hadasi sem tudott már vele oly barátságosan beszélni, mint azelőtt, a nélkül, hogy félénkségének okát átlátta volna.

Hadasiéktól elbúcsúzván a gróf, bizonyossá tette Veronkát, hogy hozzá való szeretete meg nem csökken, míg él s egyszersmind arra kérte, hogy akármily bajában és szükségében minden kétkedés nélkül hozzáfolyamodjon. Hidd el, Veronkám, mondá a leánynak, az, a mi az én tehetségemben áll, mind a tiéd.

Veronka Pesten az öreg grófnak házánál úgy tartatván, mint a familiának bármelyik tagja, hamar beletanult a finomabb társalkodásba s oly nemesen viselte magát, mintha valóban a familiához tartozott volna. Nem volt már ő ama természetes, tudatlan és ártatlan Veronka, ki a serdülő Laczit melléhez szorította. Szerencsétlensége által a világgal megismerkedvén, úgy megfinomodott, hogy még szabadítójának is szerelmet ajánlani illetlennek tartván, csak örökké tartandó tiszteletet igért. Veronka egy szóval finom városi leányka lett. Az ifjú gróf annyi jövedelmet rendelvén neki, a mennyi szükséges volt arra, hogy tisztességesen élhessen, visszatért Pestre, hol egész idejét a tanulás és a levélírás között felosztotta. Nevette ugyan még magában a világnak bolondságait, de a bevett szokásoknak törvényei alól magát ki nem vette. Ebből látni, mondák az öreg grófnak ismerősei, miként formálja Pest az ifjú embert. Gróf László hasonló volt a nyers drágakőhöz. Egy esztendeig legyen még Pesten, egészen megfényesedik.

Így múlt el a hat hónap a fővárosban. Elvitte azután magával az atyja Bécsbe, hol egy-két hónapot töltvén, az ősznek végével Kaczajfalvára visszatértek. Az ifjú gróf azonnal lóra ülvén, Manczihoz nyargalt. Manczi az ablakból látja a lóról leszállani és meg nem ismeri; látja a szobába jönni és meg nem ismeri; látja magához sietni és meg nem ismeri. Édes Manczim, mondja végtére örvendetes szózattal. Az Istenért, az én Laczim, kiáltja Manczi s karjai közé omlik. Majd azután eltolván magától egy keveset a magán kívül elragadott kisasszony: nem győzök rajtad, úgymond, eleget álmélkodni, kedves Laczim, úgy megváltoztál s átnézvén tetőtől-talpig, újra karjai közé borúlt.

A gróf megköszönvén azután Manczi szülőit, Potrohosinak barátságosan kezet nyújtott. Erre Potrohosi egy tréfát mondott. A gróf férfias tekintetet vetvén reá, csak mosolygott és a tréfa csak fél tréfa lett. Nézzétek, mondá Potrohosi, micsoda felséges a termete, micsoda hódító a tekintete! Előtte még a nyájasság is elhal.

Manczi a grófot eddig szerette, most már tisztelte, majdnem imádta is. Szemeit róla el nem fordíthatván, ajkaira bámult, mikor beszélt és bámulásában elfelejtkezett arra vigyázni, a mit mondott. Ha a gróf rá talált beszédje között tekinteni, lebocsátotta szűz szemeit, melyekkel rá bámult volt. Érzette egyszóval, hogy a grófra nézve egész belseje megváltozott. Szinte nem is mert már vele oly bizalmasan enyelegni, oly gyermekesen nyájaskodni, mint azelőtt, mivel feljebbvalóságát látta és tisztelte. Feltette volt ő magában, hogy Veronka miatt jól megszidja, hogy vele legalább egy-két óráig truczol és hogy meg nem bocsát neki mindaddig, míg meg nem fogadja, hogy Veronkával egészen felhágy; de most már e leánynak csak nevét sem merte említeni. Mikor a gróf megcsókolta kezét, ezt ő oly nagy tiszteletnek tartotta, hogy szinte körülnézte magát büszkén, hogy látják-e mások is azt a nagy becsületet, melyben őtet e különös úri legény tartja? Nagyobb társaság gyűlvén össze, egybehasonlította vele a többi ifjakat és szeméből értelmesen kiragyogott ama diadalom, hogy az ő kedvese valamennyiök között a legszebbik, a legnemesebbik, mind termetére, mind szívére nézve.

Másnap a régi bizalom megújult ugyan köztük, de bizalmas játékaikban a személyeket felcserélték. Most már a gróf volt Manczinak oktatója és kalauza, valamint azelőtt az övé Manczi volt. Ha Veronkáról szó esett és a gróf e kedves barátnéjának magasztalására fakadt, Manczi ugyan ezt sajnosan hallgatta, de azért vele nyilván még sem mert ellenkezni, hanem elfordulván, csak titkon nyomogatta ki könnyeit kesergő szemeiből. Még egy levelet is mutatott neki Veronkától, mely módosan volt írva s mely Manczinak szívét hegyes tőr gyanánt átjárta. Az örök barátságnak oly forró fogadásait és a grófhoz való hajlandóságának oly bizalmas tónusát lelte ő benne, hogy olvasására szemei elhomályosodtak, tekintete pedig elkomorodott. Kimenvén, egy egész óráig sírt és mélyen epekedett.

Az öreg gróf elérkezvén, hogy fiát haza vigye, szó történt az ifjú párnak összeadásáról és ő már most maga is azt vélte, hogy veszedelem nélkül össze lehet őket adni, ha nekik még egy darab idő engedtetik arra, hogy egymást jobban megismerjék.

Én Manczit úgy szeretem, mint önönmagamat, mondá az ifjú gróf és én reméllem, hogy megboldogítom. Jobban szeretem Laczimat saját életemnél, mondá Manczi, és én még akkor is tökéletesen boldog volnék, ha vele a legsúlyosabb nyomorúságot felosztanom kellene. Az öreg gróf mosolygott. Fia Manczi szivére bocsátván kezét: ha e szív, úgymond, csak a felét érzi annak, a mit e szép ajakok mondanak, én szerencsés ember leszek. Csak jó légy, édes Manczim, hogy szavadat megtarthasd. Ezzel búcsút vett kedvesétől s édes atyjával egy hónapra a bányákba ment, hogy ezekkel is bővebben megismerkedjen.

Manczi ennek a négy hétnek hosszú napjait szomorúan számlálgatván, nem győzte bevárni ama szerencsés szempillantást, mely őtet a gróffal örökre megegyesítse. Potrohosi álomképnek nevezte, mert a mint járt-kelt, szüntelen álmodozni látszott, olyannyira, hogy a kérdésekre fonákúl felelt s tréfáló bátyjára oly bámulással mosolygott, mintha tréfáját meg sem értette volna. Édes álmodozásaiban Veronka is többnyire fontos személyt játszott. Manczi őtet csábító szépségnek tette, ki a grófnak kelepczéket rak, s kinek mesterkedéseit az ő szépsége mind megjátsza. Veronka ezen álmokban mindig vesztett. A gróf végtére csábításait megutálván, elhagyta és boldogságát hű Manczijának karjai között kereste.

Ezen álmodozások arra a gondolatra vezették Manczit, hogy nem ártana talán Veronkát megkémleni. E gondolatból hamar forró kivánság lett. Potrohosi által tehát arra biratta szülőit, hogy édes atyjának testvéréhez abba a faluba induljanak, a hol Hadasiék laktak. Itt Manczi az első két nap hasztalan várakozott amaz esetre, mely Veronkát véletlenül elébe hozza és mivel harmadnapra délután szülői már hazafelé készültek, kénytelen volt Hadasiékhoz menni, hogy czélját elérhesse. Megcselekedte ő ezt ama színfogás alatt, hogy látni akarja, ha új lakásuk jobb-e a réginél? Megnyitván a szobát, egy tisztességes öltözetű leányt látott az asztalnál írni. Veronka volt. Veronka felkelt, elébe ment és módos tisztelettel fogadta.

Veronkában Manczi többet talált, mintsem gondolta. Sorsához illendő ugyan, de felette jó izlésű ruhában úgy állott előtte, mint egy gráczia és Manczi a személyt, melyet Veronka előtt játszani akart, egészen elfelejtette. Egy kérdés jött nyelvére, melylyel Veronkát meg akarta alázni s bosszankodott magában, hogy Veronkának szép magaviselete e kérdéstől őtet elijesztette.

– Módos kis lakása van itt a lányasszonynak, mondá végtére Manczi kegyesen.

– Gróf Kaczajfalvi László úr oly kegyes hozzám, hogy tisztességesebb lakásomról és élelmemről gondoskodik. Ő engemet barátnéjának nevez.

– Úgy-e?

– És én e névre nem tartom magamat méltatlannak.

Én sem. A lányasszony elég szép arra, hogy e nevet viselhesse.

Elég szép? A gróf, amint én őtet ismerem, nem becsüli a szépséget oly nagyra, hogy egy puszta lárvát barátságával megtisztelhessen.

Így beszélgettek a leányok egy darabig, meg-megbökvén egymást szóval s minden bökésre elpirulván. Manczi azonban átlátván, hogy az efféle beszélgetés, ha az ifjú grófnak füleibe megy, szívében kellemetlen indulatokat okozhatna, megfordította lassankint a köpönyeget és Veronkával oly barátságosan bánt, hogy ez vele tökéletesen megelégedett. A búcsúzás hasonlóképen barátságos volt.

Manczi haza utazván szülőivel, foglalatos képzésének sokat engedett, mely viszontag szívébe ezer meg ezer hegyes töviseket szúrt. A hintónak szögletébe megdőlvén, szinte teljes erővel igyekezett azon, hogy magát kínozza. Meg találta ő Veronkának mondani, hogy ő nemsokára a grófnak hitvestársa lesz. Akkor neki úgy látszott, mintha Veronka mosolyogva és gúnyoló szózattal mondotta volna e kételkedő kérdést: úgy-e? Megemlékezett arról is, hogy Veronka azt mondotta, hogy a lakodalom előtt kívánna a gróffal még egyszer szólani. E kicsinységekből Manczi a következendő idomtalan rajzolatot alkotta össze: Veronka mosolygott, mikor én neki azt mondtam, hogy a gróf engem elvesz. Mintha azt akarta volna mondani: abból nehezen lesz valami. Minekutána pedig át kezdette látni, hogy egybekelésem a gróffal bizonyos, azt kívánta, hogy a gróffal lakodalmunk előtt még egyszer beszélhessen. Mi végből akar ő a gróffal beszélni? És miért épen lakodalmunk előtt? Ennek egyéb oka nem lehet, hanem hogy csábító fortélyaival meg akarja a grófot még egyszer tántorítani.

Igaz ugyan, hogy Veronka mosolygott és csupán csak e szóval: úgy-e? felelt, de koránt sem gúnyoló szózattal, hanem inkább szíves örömből. Elhitette ő magával, hogy őt a gróf szereti, mert ő is leány volt, valamint Manczi. Igaz ugyan, hogy magától a gróftól sokszor hallván, hogy Manczit elveszi, nem tudta, mit gondoljon a dologról? De ha ellenben látta, mely buzgó szeretetet mutat hozzá a gróf, mely hevesen ölelgeti, mely édesen apolja, ismét megerősödött vélekedésében, hogy őt a gróf szereti. Azt ő magában jól érzette, sőt szóval is megvallotta, hogy neki a grófnak szerelme nagy becsületére válik, de egy homályos érzés arra birta őt mégis, hogy a grófhoz hideg maradjon. Ha ennek okát magában nyomozgatta, végső gondolatja mindenkor csak az volt, hogy ő a grófnak szerelmére nem méltó. Ő azonban eltökélte magában, hogy kezét minden vonogatás nélkül oda nyújtja a grófnak, ha kívánni fogja és e végből Pesten minden erejét megvetette, hogy magának oly tulajdonságokat szerezzen, melyek egy nemes asszonyságban megkívántatnak. Csak egy szempillantást sem hagyott elmúlni, a nélkül, hogy arra ne fordította volna, ami őt alkalmatossá tegye annak a nagy becsületnek elfogadására, melyet neki a gróf készíteni látszott. Egy szóval, rövid idő alatt oly nevelést adott maga magának, hogy mint Kaczajfalvi grófné akárhol megjelenhetett volna.

Vélekedésében e jó leányka még jobban megerősödött, mikor a gróf őt az atyja házához Pestről visszavitte s iránta oly rendeléseket tett, hogy kegyelméből kisasszony gyanánt élhetett. Azonban inkább háladatosság volt, mint szerelem, amit a grófhoz érzett és erről kevés idő mulva maga is tökéletesen meggyőződött. Meglátta ő tudniillik egyszer atyjának új lakóhelyében Szádnokit, az odavaló tiszttartónak a fiát s minekutána a legény is mindjárt az első alkalmatossággal értelmesen kinyilatkoztatta neki szerelmes tekintetei által, hogy szívét meghódította, másféle érzéseket tapasztalt ő szívében gerjedezni, mintsem azok voltak, melyek őt eddig a grófhoz ragadták. A tekinteteket nem sokára szerelmes szavak is követték. Szádnoki megvallotta neki sűrű fohászkodások és könnyhullajtások között, hogy birtoka nélkül nem élhet. Veronka semmit sem felelt ajánlására, hanem csak szemei borultak könnybe s mikor kezét Szádnoki kezéből kivonta, ezt véletlenül megnyomván, mélyen fohászkodott.

Szádnoki nyomában volt mindenütt s valahol vele szólhatott, mindenütt azt mondta neki, hogy hozzá való szerelme forróbb nem lehet. Veronka oda nem adhatta neki kezét, mivel erre úgy tekintett, mint a grófnak sajátjára; de érezte egyszersmind, hogy szíve viszontag Szádnoki sajátja majdnem azon szempillantástól fogva, hogy legelőször meglátta. Manczitól tehát megértvén, hogy ő a grófnak jegyese és hogy egybekelésük minden órán ünnepeltetni fog, malomkő gyanánt esett le szívéről a bánat, melylyel Szádnoki miatt aggódott. Most már ennek szabadon megmondhatta, hogy szereti. E gondolat termesztette ajakán a mosolygást, melyet Manczi gyanusnak nézett; e gondolat foglalta úgy el egész eszét, hogy az úgy-e? szónál egyebet nem felelhetett.

Mikor Manczi búcsút vett tőle, meg találta ennek még azt a kívánságot is vallani, hogy a gróffal a lakodalom előtt örömest beszélne; mert most már egyenesen megmondhatta a grófnak is, hogy Szádnokit szereti, sőt még arra is kérhette, hogy szerezzen vagy adjon szeretőjének tisztességes hivatalt, melyből Veronkáját gyermekeivel együtt eltarthassa. A lakodalom előtt kívánta ezt a grófnak megmondani, mert Manczi férjétől nem tudott annyit reményleni, amennyit Manczi hüssétől várt.

Mihelyt Manczi hazament, Veronka azonnal kisétált, harisnyát kötvén, a szomszéd bokrosba, hol Szádnoki magányosan kesergeni szeretett. Elpirult, a mint a legényt meglátta. Szádnoki megcsókolta kezét, fohászkodott és kellemeit nedves szemmel vizsgálta. Veronka is fohászkodott és Szádnoki orczáján a szerelmes bánatnak vonásait mosolygással nézte. Szádnoki keseregve tekintett szemei közé. E tekintetnek Veronka ellent nem állhatott. Szádnoki! úgymond. Veronka! felelé Szádnoki s megölelvén egymást, örök frigyet kötöttek.

Míg Veronka Szádnoki karjai között a szerelemnek édességeiben gyönyörködött, addig Manczi szívét a dühös szerelemféltés irtóztatóképen szaggatta. Ezer plánumot csinált ő magában, mikép takaríthassa el útjából Veronkát? s ezer plánumai közül egyik sem volt lehetséges. Sírva szállott ki a hintóból és azon este tűrhetetlen volt. Potrohosi körülötte lappangván, már egyet, már mást kérdezett tőle és csak rövid feleleteket vett. Végre bizodalmát csakugyan felélesztette. Higyje meg urambátyám! mondá Manczi könnyezve, az a leány engem még szerencsétlenné tesz. Egész vagyonomat odaadnám, ha azt hallhatnám felőle, hogy férjhez ment.

Édes hugom! mondá viszontag Potrohosi, ha csupán csak ez a bajod, a leányt én könnyen férjhez adom.

Bátyja nyakába borulván e szóra Manczi, háladatos csókjaival majd megfojtotta. A plánumot hamar megcsinálták. Potrohosinak egyik jószágát egy szép ifjú ember árendában birta, ki szinte házasodni akart. Ezt magához hivatván Potrohosi, hallod-e Gazari! úgymond; én tudok neked egy szép leányt, egy jó leányt, egy városi nevelésű leányt. Ha el akarod venni, én neked adok vele ötszáz forintot. Gazari azonnal kezet csapott és másnap el is indult Potrohosi levelével, melyben ez Hadasinak megigérte, hogy Veronkának ötszáz forintot ád, ha Gazarihoz megy.

Gazari a leányt meglátván, örömében majd megőrült. Az öreg Hadasi pedig, minekutána a levelet elolvasta volna, Gazari nyakába borult. Veronka e czeremóniákat látván, mosolygott; de mosolygását azonnal halálos halaványság követte, mikor az atyja Gazarit, mint jövendőbéli férjét, elejébe állította.

Meggondolom majd magamat, mondá rebegve Veronka.

Minek itt a meggondolás? mondá az atyja. Adj neki kezet és csókold meg. Gazari oda nyújtotta kezét, de Veronka meg sem moczczant. Az öreg Hadasi katonásan kezdett villogni és dörgeni, Gazari pedig gazdaságát és pénzeit számlálta elejükbe, a mi amazt még katonásabb szitkokra és parancsolatokra ingerlette. Végre Veronka magához Gazarihoz folyamodott, hogy édes atyjánál szószólója legyen. Ez használt. Gazari azzal biztatta Hadasit, hogy Veronka meggondolja majd magát; Hadasi azt vitatta csattogó szitkokkal, hogy rá kell neki magát gondolnia, vagy akarja, vagy sem; a szegény Veronka pedig siránkozott.

Még aznap, amint Hadasi onnan hazulról el talált menni, Veronka egyenesen megmondta Gazarinak, hogy ő inkább meghal, mintsem hozzá menjen. Gazari ellenben Hadasi igéretéhez és Potrohosi ajánlásához tartotta magát és reménységével oly annyira fel nem hagyott, hogy a visszaérkező atyától a leányt újra megkérte. Hadasi esküvéssel igérte neki, hogy vele lesz és Veronkát iszonyúképen fenyegette.

Majd azután titkos tanácsot tartván Gazarival a katonás atya, elvégezték maguk közt, hogy a leányt szép szóval ostromolják. Hadasi négy szem közt kezdette leányát apolni, kérlelni, okokkal szorongatni. Veronka ellenben könyörületességre indító esedezésekkel, szívreható könyhullajtásokkal s koronkint közbe-közbe zokogó jajszókkal felelt és édes atyját annyira megtántorította, hogy egynéhányszor e szókkal: vigyen hát a tatár! az egész dolognak végét akarta szakasztani. Gazari azt remélvén, hogy Veronkának az álom jobb tanácsot fog talán adni, az öreg Hadasit végtére arra kérte, hogy a dolognak befejezését más napra hagyja. Azonban e várakozásában is megcsalatkozott.

Hadasi félbeszakasztván leányának ostromlását, elkisérte Gazarit, mint jövendőbeli vejét Potrohosihoz, hogy ezzel és az ötszáz forintról magával végezhessen. Amint Potrohosinak Hadasi megpanaszolta, hogy Veronka nem akar Gazarihoz menni, kell neki akarni! mondá fennszóval Manczi. Kelmed az atyja, kényszerítse reá. Ha mához egy hétre a lakodalmat végbe viszi Kelmed, én az ötszáz forinthoz még kétszázat adok.

Egy szó, mint száz, kedves kisasszonykám! Hogy az a gaz leány ezt a nagy kegyelmet meg nem akarja ismerni!

De szégyen is volna kelmednek, mondá Manczi, ha katona létére még csak saját leányával sem birna. Azután hadi tetteit emlegetvén, mint indító okokat e gyáva harcznak serény végzésére, úgy fellázította Hadasit, hogy ez végre a következendő igékre fakadt: Szemembe mondja a kisasszony, hogy az ellenség előtt úgy szaladtam, mint az agár előtt a nyúl, ha mához egy hétre a lakodalom meg nem történik.

Ezzel haza ment. A szobába lépvén ránczolt homlokkal, oda vetette fegyverét a szögletbe. Veronka az ablakban ült és sírdogált. Hadasi azt várta, hogy Veronka kezdjen szólani; de Veronka hallgatott.

Megjött-e már az eszed, lányka? mondá végtére komor tekintettel.

Én hozzá nem mehetek és ha atyám uram kényszerít, tudom, mit cselekszek!

S még te, nyomorult pondró! fenyegetődzől? Ezzel megfogta kezét, felvezette egy padlásszobának az ajtajához s bele taszítván haragosan, itt leszel, úgymond, zár alatt kenyéren és vizen mindaddig, míg azt nem mondod, hogy Gazariné akarsz lenni.

Veronka ledőlvén az ágyra, zokogott s mivel atyját jól ismerte, a kétségbeeséstől nem messze volt. Hadasi ritkán ment haragjában annyira, hogy kedves leányát megkeseritse; de szavát ellenben átalkodott szívvel megtartotta még akkor is, mikor igazsága nem volt. E nélkül, úgymond, az embernek tekintete nagy rövidséget szenved. Mintha az ilyen rövidség az igazságtalanságnál gyalázatosabb volna!

Szádnoki Hadasiékat meglátogatván, bámulva hallgatta Veronka atyjától az egész esetet és ennek oly dühös haragját látta, hogy Veronkáért még csak esedezni sem mert. De minekutána beesteledett és a leánynak szülői lefeküdtek, a szép fogolynak ablaka alatt mindaddig köhögött, míg Veronka észre nem vette. Megnyitván az ablakot, arra kérte kedvesét, hogy hozzon neki papirost, kalamost, tintát, tűzszerszámot és gyertyát. Szádnoki a kívánt szereken kívül még eledelt is hozott, Veronka Potrohosinak levelet írt, melyben az Istenre kérte, hogy szerencsétlenné ne tegye. Szádnoki a levelet kéz alatt elküldötte, melyre feleletet harmadnapra maga Gazari hozott.

Hadasi a választ Veronkának beadván, innen, úgymond, ki nem szabadulsz, ha kilenczvenkilencz esztendeig itt ülsz is, míg Gazarihoz nem mégy. Gazari itt van. Mit mondjak neki?

Nem megyek hozzá, édes atyám! Inkább meghalok. Az atyja hangos szitkok közt elment s Veronkát bezárta; ez pedig a levelet, a félelem és a reménység között habozván, reszkető kézzel megnyitotta. Manczi ebben azt írta neki szárazan, hogy édes atyjának akaratjával ne ellenkezzen és hogy sem ő, sem bátyja soha oly rossz tanácsot az öreg Hadasinak nem fognak adni, mely átalkodott leányát e különös szerencsétől megfossza.

Laczim! szabadítóm! őrző angyalom! hol vagy? kiáltá keserűségében a leány s leülvén, a következendő levelet írta az ifjú gróf Kaczajfalvinak:

«Minden embertől elhagyva, az embereknek legjobbikához, gróf Kaczajfalvi Lászlóhoz, folyamodik a kétségbeeséssel küzködő szerencsétlen Veronka. Kétszer már megmentettél, ments meg még harmadszor is a gonoszok kezéből, kik összeesküdtek, hogy engem örökre szerencsétlenné tegyenek. Hadasi Veronka.»

E czédulát lehajította Szádnokinak, ki azonnal bepecsételte és Kaczajfalvára küldötte.

XX.

Az irigység magának ás vermet.

Veronka levele nem találta otthon az ifjú grófot, ki egynéhány nap mulva édes atyjával haza érkezvén, a kocsiból ki sem szállott, hanem a nélkül, hogy Veronka levelét látta volna, egyenesen Manczihoz sietett. Karjai közé repülvén, enyém vagy Manczi! mondá diadalmas szózattal, enyém vagy, a mikor akarod. Ma, vagy holnap; a mikor akarod. Az atyám már rá állott. Oh én édes szép Manczim!

Manczi a grófnak mellén a leggyönyörűbb érzések között csüggedezvén, jövendő napjainak boldogságát e szorosabb ölelésben előre izlelte. A gróf szinte tántorgott gyönyörködésében. Elbeszélte ő a magán kívül elragadott leánynak, hogy édes atyjának engedelmét az egybekelésre megnyerte már egyszer és hogy holnap maga is eljön, hogy jövendőbeli menyére atyai áldást adjon. Igy tartott az öröm egész éjfélig, el nem tudván a szerelmes pár egymástól szakadni s jövendőbeli boldogságaikról ébren álmodozván. Másnap reggel a kisasszony édes atyjának karjai közül édes anyjának mellére borulván, óh! mily szerencsés vagyok édes atyám! óh mily boldogok lesznek életemnek napjai, édes anyám! mondá szülőinek kimondhatatlan érzékenykedéssel.

Az öreg gróf reggel tíz órakor megérkezvén, a szerelmes pár nagy örömmel kocsijához szaladt. Átölelvén amaz mind a kettőt, édes gyermekeim! mondá könnyezve, a mindenható Isten áldjon meg benneteket s adjon nektek igaz bölcseséget és szent erkölcsöt. Manczi lányom! itt a mennyországnak szent bótja alatt még egyszer kérdezlek: van-e szíved Laczihoz? kegyes vagy-e? emberszerető vagy-e? Ha jó vagy, lányka! szerencsésebb asszony náladnál nem lesz széles e világon; de ha…

Jó vagyok, édes atyám! jó leszek, az égnek szent boltja alatt fogadom! mondá viszontag Manczi, mélyen megilletődvén s az öreg grófnak mellén érzékenyen zokogván.

Azalatt az inas, a ki az öreg gróffal jött, kezébe adta az ifjú grófnak Veronka levelét. Kitől? kérdezé a gróf. Egy idegen ember hozta tegnap előtt a kastélyba, felelé az inas.

Az ifjú gróf megnyitván a levelet, elolvasta és elhalaványodott. Mi bajod? édes Laczim! kérdezé Manczi szorgalommal. Semmi egyéb, kedves Manczim! hanem hogy egy szerencsétlennek mentésére kell sietnem. Hozhatok-e neked ennél kellemetesebb nászajándékot? Atyám! add nekem egy-két napra kölcsön a kocsidat s maradj itt addig, míg visszajövök.

Laczi! hisz arra másszor is lesz idő, kiáltja vala Manczi.

A szerencsétlennek mentését csak egy szempillantásig is elhalasztani, alacsony embertelenség volna. Ezzel Manczit megölelvén és megcsókolván, mihelyt visszaérkeztek, úgymond, egyenesen az oltárhoz megyünk. Atyám! vigasztald addig Manczimat! Az öreg gróf Manczit bevezette, fia pedig a kocsira ült és Veronkához hajtatott.

Hadasi háza előtt a kocsi megállván, leszállott a gróf, beszaladt a házba s kinyitván a szoba ajtaját, hol van Veronka? úgymond. Hadasi, kinek belső részeit e kérdés mennykő gyanánt átjárta, elő kezdette adni az egész dolgot. Hol van Veronka? mondom, megújította kérdését a gróf és Hadasi beszédjét meg sem hallgatta. Oda fenn van, mondá végtére Hadasi; a gróf pedig azonnal felszaladt. Veronka! hol vagy? E szózatot Veronka meghallván, Laczi! úgymond harsogó szóval, Istennek hála, ezer hála, hogy itt vagy.

Nyisd meg az ajtót, Veronka!

Nem nyithatom meg. Kívülről vagyok bezárva.

Bezárva? Egyszerre orczájába szökött egész vére. Szinte be akarta törni az ajtót, amint Hadasi a kulcscsal megérkezett. Az ajtó megnyílván, Veronka a grófnak karjai közé omlott. Magán kívül volt egy darabig mind a kettő. Veronka lement a gróffal, a nélkül, hogy atyja ellenezni merte volna.

És miért voltál te bezárva, édes Veronkám? Kicsoda zárt be? Hadasi! mit vétett neked a te leányod, az én Veronkám? Hadasi! Hadasi! én téged nagyon szeretlek; de mondd meg nekem, mivel bántott meg téged az én Veronkám?

Kedves grófom! az én Istenem tudja, hogy én ezt a leányt nagyon szeretem. De most egyszer bolondul megharagított.

De mit cselekedtél tehát, Veronka?

Veronka elbeszélte, mikép akarták őt arra kényszeríteni, hogy Gazarihoz menjen, mikép zárták be, mikor rá nem birhatta szívét, hogy olyanhoz menjen, a kit nem szeret, s mikép sirdogált e fogságban minden embertől elhagyva, a nélkül, hogy sűrű könyhullajtásai s keserves panaszai valakit könyörületességre indíthattak volna?

Könnyű meggondolni, hogy e panaszok kimondhatatlanul megillették a grófnak szívét, ki semmit oly iszonyúképen nem gyűlölt, mint a kényszerítést, kivált az ilyen dolgokban. Neki állott tehát az öreg Hadasinak s kegyetlenségét oly hevességgel hányta szemére, a minőt magában mindeddig maga sem keresett volna. Hadasi mentegette magát, a hogy csak lehetett; de a gróf ellenben elővevén egyenkint mentegetéseit, oly világosan megmutatta azoknak helytelenségét, hogy Hadasinak el kellett némulnia. Hadasi! mondá neki végtére haragos tekintettel, te nem vagy méltó, hogy a világ Veronka atyjának nevezzen, mert úgy bántál vele, mintha nem édes atyja, hanem pogány török voltál volna.

Hadasi oda nyujtván kezét a grófhoz, Isten látja lelkemet, úgymond, hogy ezt a grófon kívül senkitől a világon el nem szenvedném. Adjon nekem kezet a gróf és valljon engem kereszténynek.

A gróf kezet adott neki és megcsókolta.

Meg kell azonban azt is vallanom, mondá tovább Hadasi, hogy csak nem bántam volna még is vele oly keményen, ha fel nem biztattak volna.

Ha fel nem biztattak volna? kérdezé álmélkodva a gróf. És ki volt az a kegyetlen ember, a ki tégedet felbiztatott?

Manczi kisasszony.

A gróf két lépésnyire hátralökődvén, rámeresztette szemeit s bosszankodva kérdezte tőle még egyszer: kicsoda? kérlek, kicsoda?

Rózsafi Manczi kisasszony.

Hadasi, te nem tudod, mit mondasz! Manczi biztatott volna fel tégedet arra, hogy Veronkát bezárd? Nagy csöppek verődtek ki a grófnak izzadó homlokából.

Hadasi erre az egész esetet elbeszélte. A gróf leült s kezeibe takarván arczát, sírni, zokogni kezdett. Majd azután felugorván: Lehetetlen, úgymond, hogy ezt Manczi cselekedhette volna. Akármikép van a dolog, te ő benne megcsalatkoztál.

Veronka erre odanyújtotta a grófnak a levelet, melyet Manczitól vett. A gróf elolvasta, megtüzesedett és reszkedni kezdett. És ezt tenéked Manczi írta? Ezt mondván, nagyot fohászkodott és szemeit az égre emelvén, kiment.

Szomorú gondolatokba merülve és Manczi levelét kezébe tartva, egy egész óráig sétált a szabad levegőben. Visszaérkezvén, leült Veronka mellé s melléhez szorítván kezét, szegény szerencsétlen leányka! úgymond. Ezentúl senki se üldözzön többé! E szempillantástól fogva úgy nézlek, mint sajátomat.

Szinte megnyitotta volt ajkait a leány, hogy szabadítójának Szádnokihoz való szerelmét megvallja, de a grófnak utolsó szavait hallván, megborzadott és ajkait meg-meg elzárta. A grófnak kérésére el kellett azután Veronkának az egész dolgot körülállásaival együtt azon renddel mondani, melylyel történt. Azalatt, hogy a leány ezt végbe vitte, a gróf egybekulcsolván kezeit, imígy kiáltgatott fel: Szegény leányka! mivel bántottad te meg Manczit? Szegény ártatlanka! mit vétettél neki? Hát csak nem találok jószívű embert e világon? Mit vétett neked Manczi, ez a szegény leányka, hogy úgy üldözted? Ah! vége van köztünk mindennek, Manczi! Nincs más mód benne, mindennek vége van.

Ilyen panaszok között múlt el az este. Veronka Manczit mentegetni kezdte. Ne mentegesd, kérlek, mondá viszont a gróf. Azután kezét szívére tévén, s egy pár nagy könnyhullatás arczán legörögvén: e szív őtet, úgymond, eleget mentegeti és sokkal buzgóbban, mint te, de haszontalanúl. Te neki semmit sem vétettél, te ártatlan voltál és ő tégedet örökre szerencsétlennek akart tenni. Pedig jól tudta, mily nagyon szeretlek.

Ugyanazért, mivel engemet szeretsz, mondá Veronka. Hozzád való szerelemből akart ő engemet arra kényszeríteni, hogy Gazarihoz menjek.

Hozzám való szerelemből az ártatlant akarta szerencsétlennek tenni? Ó te véghetetlen irgalmú felséges Isten, adj neki emberiebb szívet!

Könnyező szemmel ment az ágyba s egész éjszaka nem aludt. Másnap Veronkát még hajnalban felköltötte. Készülj fel az útra, mondá neki komor tekintettel; magammal viszlek s magamtól többé el sem eresztelek. Én leszek a bástya, melyet azoknak a gonosz embereknek le kell előbb rontaniok, hogysem üldözéseikkel tégedet érhessenek. Veronka elfordulván tőle, keservesen sírt. Egynéhányszor akart ő ama vallásával, hogy Szádnokit szereti, a grófhoz folyamodni. Kinyújtotta e végből a gróf felé karjait, hogy figyelmét megkérje; kinyitotta ajkait, hogy titkát elébe terjeszsze; meghajtotta térdét, hogy előtte leboruljon. De mivel a grófot az ablakon keresztül komoran az égre nézni, könnyeit pedig arczán sűrűen legörgeni látta, nem volt annyi bátorsága, hogy szívét e szempillantásban a grófnak megnyissa.

A lovakat azonban befogták. Veronka oly nyughatatlan lett, hogy majd az ablakhoz szaladt, majd az ajtóhoz, meg-megnyomván a grófnak kezét, a nélkül, hogy ez komor gondolatjaiból felébredt volna. Beülvén végtére Veronkával a kocsiba, az öreg Hadasi feleségestől szerencsés utat kivántak neki. Veronka a kocsiból szüntelen visszanézegetett szomorú szívvel Szádnokinak lakóhelyére; a gróf pedig meg-megrázván fejét, Manczinak gonoszságát morogva panaszolta.

Nem hiszem, hogy akármily félénk leányka úgy megijedhessen, mint Manczi megijedt, mikor a kocsihoz rohanván, a gróf mellett Veronkát ülni látta. Szinte a grófnak nevét akarta kiáltani, de tátva maradtak ajkai, a nélkül, hogy közülök legkisebb szózat hallatszott volna. Az inas megnyitotta a kocsit, de Veronka a kiszállással késedelmeskedett, a gróf pedig meredt szemmel nézett Manczira, a nélkül, hogy a kocsiban megmozdult volna. Az öregek, kik az ajtó előtt állottak, azt gondolták, hogy valami szerencsétlenség történt, s mindnyájan a kocsihoz siettek.

Manczi az ifjú grófnak szemeiben haragot látván, elhalványodott és reszkedni kezdett. Örömest szólott volna valamit, de csak egy szót sem tudott ajkai közül kihozni. Veronka a kocsiban sírt, a gróf pedig bizonyossá tette buzgó fogadások által mint oltalmáról, mint barátságáról.

Az öreg gróf elvégre kisegítette Veronkát a kocsiból és ezután az ifjú gróf is kiszállott. Manczi oly mereven állott, mint a bálvány; Potrohosi nem tudta, mit csináljon. Veronka fennszóval zokogott; az ifjú gróf pedig, míg Veronkát vígasztalta, oldalvást nézegetett Manczira nedves szemmel.

Az öreg gróf megrázván fejét és Manczinak odanyújtván karját: jőjj leányom, úgymond. Manczi bámész szemmel nézvén rá, bement vele a szobába. Az ifjú gróf utánuk vonta Veronkát is.

Rózsafi viczispán Potrohosit meglátván, mi történt, úgymond, sógor, mi bajotok?

Ostobaságok történtek, mondá Potrohosi hevesen s pokolbeli zűrzavar a végük. Ezt a leányt minduntalan lábunk alá hozza az ördög szegény Manczinak bosszúságára.

Mindnyájan bejutván a szobába, Manczi egy almáriomhoz dűlve mérgében reszketett s majd elpirulván, majd meg elhalványodván, szemeit a földre sütötte. Csak némelykor vetett orozva egy félénk tekintetet az ifjú grófra és ha ennek tekintetével összeakadt, szemeit azonnal ismét a földre szegezte. Az ifjú gróf Veronkát tartotta kezénél fogva és átható tekinteteket vetett majd Manczira, majd az égre. Veronka sírt és arczát a keszkenővel eltakarta. Potrohosi megrúgván legkedvesebb kutyáját, mely körülötte ficzánkodott, eredj pokolba, úgymond, ostoba pára! Az öreg gróf az ablakba dűlvén, fiának indulatjait vizsgálta, Rózsafiék pedig egymásra tekintgettek. Kiki érezte, hogy nincs oly rendben minden, a minőben lennie kellene a nélkül, hogy tudta volna, mi van a dologban?

Az ifjú gróf elvégre, a mint Veronkát kezénél fogva tartotta, Manczihoz fordulván: Manczi, úgymond szelid szóval, én téged szerettelek, szeretlek még most is, mint önmagamat! Mondd meg nekem, mit vétett neked ezen ártatlan leányka, hogy örökre meg akartad rontani?

Veronka itt hangos zokogásra fakadt.

Ne sírj Veronka, mondá tovább az ifjú gróf, ne sírj édes szép Veronkám! A te Laczidnak oltalma el nem hágy.

A te Laczidnak? mondá böfögő szóval Manczi, skárlát veresre pirulván. A te Laczidnak. És te gaz leány! te csábító! még szemem elé mersz – –

Veronka az ifjú grófhoz szorúlt ijedtében, ez pedig felkiáltván: Ne félj Veronka! úgymond, legkisebbet se félj! Az én oltalmam alatt vagy!

Manczi az ajtóhoz sietett, de az ifjú gróf megfogván kezét: Ne menj el, úgymond, Manczi, hanem mondd meg nekem előbb, mit vétett neked ezen ártatlan lélek?

Manczi kiragadván a gróf kezéből kezét és dühös tekintetet vetvén rá: Hódoljak talán neki? kérdezé gúnyos szóval. Ennek a nyomorult alkotmánynak én hódoljak? Mit kivánsz tőlem?

Boldog Isten! mit látok? Ez volna az én szelid Manczim? mondá a gróf érzékeny irtózással s édes atyjához repülvén, lerogyott bánatjában előtte és térdeit könnyeivel áztatván, nem szólhatott zokogása miatt többet ezen igéknél: Oh atyám, mily iszonyúképen megcsalatkoztam.

Az öreg gróf felemelvén fiát és melléhez szorítván: Édes fiam, úgymond, a birónak nyugodt elméjű embernek kell lenni. Térj magadhoz. Manczi talán ártatlan.

Ártatlan? mondá az ifjú gróf. Nézze, micsoda tekinteteket lökdös a jó Veronkára! Atyám! bezárták ezt a szegény ártatlan leánykát. Manczi az atyját, az öreg Hadasit, saját leánya ellen huszította fel. Gondold meg jól: az atyát saját gyermeke ellen! Felséges Isten! ezt Manczi cselekedhette! – Óh Manczi! érzed-e súlyát a bosszúságnak, melylyel az én kedves Veronkámat illetted?

Az én kedves Veronkámat? Ezen igék Manczit a haragnak legfőbb pontjára ragadták. Rettenetes tekintetet vetvén oldalvást Veronkára, egyszerre nekifordult s mérges szóval megriasztván: Takarodj, úgymond, szemem elől, te alávaló szemét! takarodj ki házamból tüstént!

Az ifjú gróf felemelvén egy hangos áh szó után karjait, oda ugrott Veronkához, ölbe vette, fölemelte és a szobából kivitte. Laczi! Laczi! kiáltának utána mindnyájan egyszerre. Laczim, édes Laczim! mondá Manczi rettenetes szívszorulással. De az ifjú gróf nem hallván szavukat, Veronkát a kocsiba tette. A lovak ki nem voltak fogva, mivel Veronkát Kaczajfalvára akarta küldeni. Felugrott azután a leányhoz a kocsiba maga is, s a zokogó szerencsétlent ölébe vevén, Kaczajfalvára! kiáltott a kocsisnak. Szinte megcsapta ez a lovakat és a kocsi repülni kezdett, mire Manczi kirohant, hogy Lacziját tartóztassa.

Manczi látván, hogy későn érkezett, visszaomlott a szobába s iszonyú jajgatásra fakadván: Óh, örökre elvesztettem szívét, úgymond, örökre oda vagyok! A többiek egymásra nézvén, azt kérdezgették, mi adhatott az ifjú grófnak okot arra, hogy Veronkát ide hozza? Potrohosi a szomszéd ebédlőben nagy lépésekkel fel s alá sétált, és haragjában egész erejéből fütyült. Az öreg gróf megvallotta, hogy az egész esetnek csak felét sem érti és hogy legjobbnak itéli, ha fiának paripáján a lovászszal együtt haza megy és ott a dolgot bővebben kitanulja. Ezzel búcsút is vett Rózsafiéktól, megigérvén, hogy őket azonnal tudósítani fogja mindenről, mihelyt valami bizonyost kinyomozhat.

Azalatt az ifjú gróf Veronkával Kaczajfalvára érkezvén, szinte erőltette magát, hogy nyugodt elmével legyen és Veronkának egy szobát nyittatott. Nézd, Veronkám, itt neked szép lakásod és gyönyörű kilátásod lesz! Ezzel megnyitott egy ablakot s azonnal betette ismét, mielőtt azon Veronka kitekinthetett volna. Azután leomlott a szofára, s mély szomorúságát el akarván fojtani: Itt mi együtt boldogok leszünk, úgymond. Ott mindennek vége van.

Veronka hasonló szomorúságba merülvén, majd a grófot vizsgálta, majd meg szemeit a földre függesztette és gondolkodott. Szádnoki lebegvén fejében, tiszta szívből kivánta, hogy Manczival a gróf mennél hamarább kibéküljön. De látta, hogy most az ő fejében sokkal iszonyúabb a zavarodás, hogysem az ilyen dolognak csak említését is elviselhetné. Hallgatott tehát és magában a reménységet ez iránt hiven táplálgatta, míg a gróf a kétségbeesésnek mélysége felett lebegett.

Az öreg gróf hazaérkezvén, elővette egyenként, legelőször fiát, azután Veronkát, s kitudakozta tőlük az egész esetet, melyből látta, hogy Veronkának üldözésére Manczit a szerelemféltés bírta. Fiát tehát ezen alkalmatossággal megismerkedtette a szerelemnek e tulajdonságával is; de az ifjú gróf azt vitatta, hogy a jó embereknél még a szerelemféltésnek is mentnek kell lenni minden igazságtalanságtól. Örömest hallotta mindazonáltal mégis édes atyjának és Veronkának ama tanácsát, hogy Manczit ártatlanabbnak nézze, mintsem eddig tartotta; a mire szíve is felette nagyon hajlott.

Mennél jobban lecsillapodott az ifjú gróf s mennél beszédesebb lett Manczihoz való szeretete, annál vidámabb lett viszont Veronka is. A grófnak Manczival való egybekelése volt minden sóhajtásinak legfőbb czélja, olyannyira, hogy a grófnak már most Szádnokihoz való szerelmét is megvallotta volna, ha ettől őtet a következendő kis hiúság vissza nem tartóztatta volna. Pártját fogta ő tudni illik Manczinak, minden kigondolható módokkal azon igyekezvén, hogy a grófnak Manczihoz való hajlandóságát újra felgerjeszsze. Magasztalta szépségét, dicsérte nemes tulajdonságait, mély tisztelettel szólott szívének természetes jóságáról, megvallotta, hogy ő a szerelemféltésnek hasonló esetében a haragot és bosszúállást még tovább űzte volna s mindezeket minden erőltetés nélkül oly természetesen terjesztette a gróf elébe, hogy maga az öreg gróf nem győzött nagyszívűségén elegendőképpen álmélkodni. Fia pedig mind csak nemesszívű barátnéjának nevezte. Azt ugyan Veronka magában jól érezte, hogy az ő nagyszívűsége haszonra néz, de azt magától mégsem nyerhette meg, hogy ezt nyilván megvallja. Az öreg gróf nemesszívű leányának hítta, az ifjú gróf majdhogy nem imádta, a grófné pedig felőle azt vallotta, hogy ebben hozzáfogható leányt soha sem látott. Nem lehetett tehát azt kivánni tőle, hogy nagyszívűségének igaz okát megvallván, ennek a nemes gondolkozású és főnemű háznak magasztalásait elkoczkázza. Hallgatott inkább és békességes tűréssel viselte Szádnokitól való távollétét, kinek mindazáltal egy rövid levélben meghagyta, hogy hozzávaló szeretetének állandóságáról legkisebbet se kételkedjen.

Az ifjú gróf azonban a kibékülésre csak egy lépést sem tett és ha erre Veronka némelykor késztette, egész felelete csak abból állott, hogy erre ő magának időt akar hagyni. Halkan kell ezt a dolgot vinni, kedves Veronkám! azt szokta volt mondani, hogy bizonyosan kitanulhassam, ha engemet Manczi igazán szeret-e, vagy sem? Feltette ő tudni illik magában, hogy az első lépést a kibékülésre meg nem teszi, hanem Manczitól várja. Ezzel én, édes atyám, mondá az öreg grófnak, Manczi szerelmét akarom próbakőre tenni, egyszersmind pedig szívét arra bírni, hogy jövendőben a hasonló indulatosságtól őrizkedjen.

Ez Veronkának nagyon sokáig tartott. Manczinak tehát alattomban egy levelet írt, melyben tudtára adta, hogy az ifjú gróf szinte oly buzgón szereti, mint azelőtt. Eltökélte ő magában, úgymond, hogy a kisasszonyt egészen saját szívének és szerelmének vezérlésére hagyja és erősen hiszi, hogy ezek a kisasszonyt az ő szívéhez visszavezetik. Ha a kisasszony csak egyszer látná e nemesszívű ifjat, mikép sóhajtja annak az órának érkezését, melyben e szókat: édes Laczim! kedves Manczijának ajkairól ismét hallhassa, elfelejtkezne minden kétkedésről s megsiettetné ama kivánt szempillantást, mely a kisasszonyt e jó és nemes lelkű ifjúval örökre megegyesítse.

Manczi nagyot kiáltott örömében, a mint e levelet elolvasta. Nyakába borult volna Veronkának, ha jelen lett volna. Reménységei egyszerre feléledtek és álmodozásait a szerelemnek és elragadtatásnak jelenéseivel újra megtöltötték. Azonban képzése lassanként lecsillapodván, fontolgatni kezdte a dolgot. A levelet Veronka írta. Kellemetlen állapot, úgymond, hogy az ily örvendetes hírt annak a gyűlöletes leánynak kell köszönnöm! De azonkívül még titkos szándékokról, tőrökről, kelepczékről is kezdett gyanakodni, mivel a levél Veronka kezéből érkezett.

Majd azután a levelet még egyszer átolvasván, másféle gondolatoknak eresztett zabolát. Nincs külömben! mondá végtére. Veronka kénytelen volt nekem e levelet írni. Laczi nálam nélkül nem élhet többé. Az a csalárd leány nekem ezt az örömet nem tette volna, ha kénytelen nem lett volna vele. A gróf tehát kivánna velem kibékülni, de az első lépést nem akarja megtenni. Mosolygott, mikor ezt magában meggondolta, s új álmodozásokba merült, melyekben a szegény grófot majdnem tántoríthatatlan engesztelhetetlenséggel kínozta. Térdein állott előtte és ő neki csak a hosszas esedezések után bocsátott meg. Majd azután arról gondolkodott, mikép lehetne jó módját ejteni annak, hogy a gróffal összejöhessen? Melléhez szorította gondolatjában ismét, megbocsátott neki, s édes Manczija volt ismét. De büntetést, egy kis büntetést csak érdemlett mégis, úgymond, noha ő az, a ki a kibékülésre az első lépést e levél által megtette.

Manczinak könnyei elállottak. Derűlt tekintettel jelent meg régtől fogva ma legelőször a társaságban s résztvett nemcsak a beszélgetésekben, hanem még a nyájaskodásokban is.

Azonban, mennél tovább vizsgálta a dolgot, annál bizonyosabbnak lelte, hogy a levél a gróftól származott. E gondolat hizelkedett neki és érzéseit csiklandozta. Nem csuda tehát, hogy annak életét meghosszabbítani kivánta. Óh, hogy az ember soha sem elégszik meg azzal a diadalommal, melyet neki az eset, vagy saját hiúsága szerez! Szegény Manczi! Eltökélte ő magában, hogy a visszatérő grófot előbb megbünteti. Drágán veszed meg, Laczi! mondá diadalmaskodó szózattal, most egyszer drágán veszed meg a békecsókot!