XXI.

Ebből a kisasszonyok felette hasznos tanuságot vonhatnak.

Hogy Manczinak plánumát helyesen elő adhassam, szükséges az olvasót egy külföldi emberrel megismerkedtetnem. Manczinak édes anyja, a viczispánné, Bécsben neveltetett. Volt ott neki egy szíves barátnéja, Berg Anyicska, egy bécsi tanácsbelinek gyönyörű leánya. Ezt az akkori angol követségnek Russel nevű Sekretáriusa megszerette, naponként látogatta s végtére el is vette. Russelnek volt Bécsben egy öcscse, kit magánál neveltetett, mivel szülőik Londonban elhaltak. Ez azután bátyjával együtt hazájába visszatérvén, hadi szolgálatba állott és regementjével együtt Indiába jutott, hol a honbeliek a jövevény ánglusokkal szinte hadakoztanak. Egynéhány esztendő múlva az öregebbik Russel ismét visszajött Bécsbe, mint angol követ s minekutánna Indiában az első lázulások elfojtattak, kapitány öcscse is kijött utána szabadsággal, kiváltkép a végből, hogy útjában ama országokat lássa, melyekkel még meg nem ismerkedhetett. Bécsből végtére Magyarországba jött s minekutánna egynéhány vármegyét megjárt volna, ángyának régi barátnéját, Rózsafinét is, felkereste.

Ezen alkalommal Manczit meglátta s közelebbről megismervén, meg is szerette. A mint Bécsbe visszaérkezett, ángyához folyamodott, hogy vegye ki jó móddal Manczinak szülőiből, ha leányukhoz való szeretete nem volna-e ellenükre? Mancziból pedig, ha nem átallaná-e kezét és szívét egy oly férfiúnak adni, a ki emberséges ember és elég gazdag ugyan, de jövevény egyszersmind és valamivel meglettebb amaz ifjaknál, a kik Manczi körül forgolódnak. Ángya e fontos dolgot eleven szóval végezni jobbnak itélvén, mint levelek által, a kapitánynyal együtt elment Bécsből Rózsafiékhoz. Manczinak szülői e házasságot nem ellenezték, ha a leánynak szívét a kapitány arra bírhatja, hogy idegen embernek kezet adjon. Eleinte tehát az okos férfiú csak azon igyekezett, hogy a kisasszonynak barátságát megnyerhesse. Ez meglévén, haza kisértette ángyát s azonnal Londonba írt egynéhány jóakaróinak, hogy szerezzenek neki valamelyik angol regementnél óbester hivatalt. Volt eladó egynéhány s az egyiket közülök meg is vette.

Azalatt, míg ezek történtek, gróf Kaczajfalvi Lászlóval Manczi megismerkedett s a mint az olvasó már tudja, szerelmes szövetséget is kötött. Az obester szinte akkor érkezett Rósafiékhoz harmadszor, mikor Manczi a gróffal legnagyobb haragban volt. A mim van, édes kisasszonykám, mondá ő érzékeny nyiltszívűséggel, azt mind oda ajánlom. Ha több volna, szívesen feláldoznám a kisasszonynak azt is. Egyenes szívből áll mindenem, igaz szeretetből, annyi gazdagságból, hogy velem együtt tisztességesen elélhessen belőle, de kivált mindennemű kímélésből, mely életem fogytáig tartand, mivel jót átlátom és mélyen tisztelem én amaz áldozatot, melyet nekem az által tesz, hogy kezét negyven esztendős férfiúnak adja.

Manczi talán adott volna Russelnak egy kis reménységet, ha azt, hogy ez által a grófot megbosszantja, gyaníthatta volna. De a gróf a szomszéd faluban úgy élt, mintha Manczi a világon sem lett volna. Russelnek tehát akkor egyenesen azt felelte, hogy kezére ne tartson számot. Most ellenben, mikor a grófot ismét lábainál feküdni és kegyelemért esedezni vélte, Russelt, mint bosszúállásának eszközét csalogatni kezdte. Barátságosabban beszélgetett vele, örömest hallgatta amaz indiai ütközeteknek rajzolását, melyekben jelen volt, az indiai szokásokról különféle kérdésekkel ostromolta, karján a kertben örömest sétálgatott, s végtére oly érthetetlenűl, a mint csak lehetett, arra a gondolatra vezette, hogy nem volna rossz az öreg Kaczajfalvi grófot vadászatnak okáért meglátogatni.

Ez megtörtént. Az ifjú grófnak Russel nagyon megtetszett, Russel pedig este Rósafiékhoz visszaérkezvén, nem győzte Manczinak az ifjú grófot elegendőképen dicsérni. E vadászatnak természetes következése az volt, hogy Rósafi viczispán is mulatságot adott viszont az öreg és ifjú Kaczajfalvi grófoknak. Elküldötte tehát hozzájuk másnap egyik íródeákját és ebédre hivatta őket. Manczi alig győzte a követnek visszaérkezését várni és estefelé jó messze elejébe ment. Eljönnek-e? kérdezé tőle, mihelyt vele szólhatott s megértvén feleletéből, hogy tiszteletére lesznek, szinte megtüzesedett örömében.

Azon este Manczi szüntelen az öltözetek között habzott, el nem tudván magában tökélleni, hogy másnap czifra ruhát vegyen-e magára, vagy csak olyan természetest, a minőt az ifjú gróf szeretett? Egész éjszaka nem tudott e miatt aludni és csak hajnalkor szenderedett el egy keveset. Másnap reggel még súlyosabb lett állapota. Haját legelőször fodrokra égette, felviszálta, s mivel a grófnak kedvéért már azelőtt nagyra nevelte volt, befonta; azután pedig ismét kifésülte, kiegyengette és vállain szabadon lebegtette, székein rendre függtek a selyemruhák s végtére mégis a legközönségesebb öltözetet választotta. Sok pántlikahurkot tűzött azonban e ruhára; haja közé füzér gyöngyöket font és kalapjára sokféle tollakat és bokrétákat tett. Lássa! úgymond, hogy egészen elfelejtettem ő kigyelmét! s még egy ragyogó kőrózsácskát dugott a hajába. A tükör előtt azután különféle arczvonásokat próbálgatott, melyek hidegvérűségét vagy még megvetését is jelentsék és nagyon örült, hogy ezen indulatokat arczán oly érezhetőképen lerajzolják. Mikor lovakat hallott a ház felé jönni, oly piros lett, mint a rózsa és reszketett. Amazok közelebb érkezvén, felugrott a székről és a tükörtől az ablakhoz, az ablaktól ismét a tükörhöz szaladozott. A ruhákat az egyik székről a másikra hányta; a szobában idestova futkosott és mikor ismét lovakat hallott az ablak előtt menni, a tollakat hirtelen mind lerántotta fejéről és az asztal alá szórta.

Utazók voltak, kik a ház előtt ellovagoltak. A tollakat tehát ismét felszedte, hogy előbbeni helyeikre visszatűzze. Azonban mintha mély gondolkodásában elfelejtette volna magát, nemcsak a tollakat vissza nem tűzte, hanem még a gyöngyöket és a kőrózsát is kiszedegette hajából, mely már most vállain minden ékesség nélkül természetesen lebegett. Azon szempillantásban megpillantotta az öreg grófot paripájáról leszállani s visszaugrott az ablaktól a szoba közepére. Melle majd megszorult, majd felemelkedett. Majd azután az ajtóhoz szaladt és bezárta; onnan pedig visszasietett a tükörhöz, hol ruhájáról a pántlikákat mind leszaggatta és a földre hányta. Ez meglévén, hallgatózott, de semmit sem hallhatott.

Lemenjen-e, vagy sem? el nem tudta magában tökélleni. Tízszer is felnyitotta egymásután az ajtót és csendesen ismét betette. Ebéd előtt nehezen ment volna le, ha egy inas által le nem hivatták volna. Érezte, hogy arcza ég, mikor a lépcsőkön leandalgott. Reszketve fogta meg az alsó szobának ajtókilincsét, s a mint azt azon szempillantásban a szobaleány, a ki a kávét bevitte volt, belülről találta megnyitni, úgy megijedt, hogy majd hanyatt roskadt.

Belépvén, mély térdhajlást csinált, a nélkül, hogy szemeit fel merte volna vetni. Az én jó Manczim! mondá az öreg gróf. Manczi ráemelte szemeit, de az ifjú grófot mellette meg nem pillanthatta. Leült azután és szüntelen az ajtóra nézegetett. Kávét töltött a findzsákba és mindenik findzsánál elöntötte, mivel az ajtóra kacsingatott. Még ujjait is megégette, mivel az ajtón volt a szeme. Az ifjú grófot azonban nem láthatta bejönni, mivel otthon maradt.

Hadasi Kaczajfalvára érkezvén, hogy leányát meglátogassa, aznap, hogy az ifjú grófnak Rósafiékhoz kellett volna menni, reggel megbetegedett. Az ifjú gróf tehát otthon maradt, hogy Veronkát vigasztalja, ki édes atyját a haláltól szörnyen féltette.

Szegény Manczi! E hírre ő szobájába felrepült, a szófára ledőlt, zokogott és Veronkát a pokol mélyére átkozta. Veronka, úgymond és mind csak Veronka! Egy negyedórányi szörnyű tusakodása után pedig, várjatok! mondá, nem maradok adóstok. Ezzel lement. Az öreg gróf megszólította, de ő csak röviden felelvén, az óbesterhez fordult. Szemei csak Russel orczáján legeltek, fülei csak Russelt hallgatták. Ha némelykor az öreg gróffal beszédbe eredt, csak azért történt, hogy Russelt dicsérje. Oh az óbester egy nemes szívű és felette derék ember! mondá Laczi atyjának egynéhányszor. Ha ismerné gróf uram! mily természetes s egyszersmind mily finom nevelésű férfi ő! Hozzá hasonlót nem ismerek. Tökéletes mindenben, a mit a világ a férfiaktól kivánni szokott! A sétálásnál úgy csüngött ő Russel karján, mintha hozzá volna kötve, s mikor az öreg gróf elbúcsúzott, akkor őt Manczi bizonyossá tette a felől, hogy magát mindaddig szerencsésnek tartja, míg Russel édes atyjának házánál marad.

E diadallal felment Manczi a szobájába, hogy ott magát kinevesse; de a nevetés helyett, melyre magát hasztalan erőltette, sűrű könnyhullajtásokra fakadt. Az öreg gróf míg Rósafiéknál volt, egynéhányszor megrázogatta fejét. Manczinak igyekezete, melylyel magát az óbesternek kellette, oly buzgó volt, hogy azt az öreg gróf igaznak vélte. Hazalovagolván, majdnem hálát adott az egeknek, hogy fiának és Manczinak szerelmes szövetsége félbeszakadt. Állhatatlan szívű és könnyen gondolkodó leánynak lelte ő Manczit, mert csak egyszer kérdezte tőle, mit csinál Laczi? és még akkor is azonnal Russelhez fordult, a nélkül, hogy a feleletet megvárta volna. Ha mindjárt csak tetetés volna is! mondotta magában az öreg gróf s megrázta fejét.

Haza érkezvén, az ifjú grófnak első heves kérdése az volt: Mit csinál Manczi? emlékezik-e még rólam? szeret-e? – Az öreg gróf elbeszélte fiának, a mit Manczitól látott és hallott és fia lesütvén fejét, egészen elnémult. Én azt tartom, mondá végtére az atyja, hogy Manczi tégedet sohasem szeretett. Én is azt tartom, felelé az ifjú és mosolyogni akart, de szeméből a könnyek erővel kiütöttek. Erre édes atyjának nyakába borulván, arczához nyomta könnyes arczát és a szobából kiment.

Veronka utána sietvén, érzékeny buzgósággal kérte, hogy legyen nyugodt elmével. Hidd el nekem Laczi, Manczi tégedet még szeret.

Engemet? kedves Veronkám! Engemet Manczi szeret?

Veronka alkalmasint kitalálta Manczi plánumát.

Nem! édes Veronkám, mondá erre az ifjú gróf. Inkább akarom én, hogy Manczi engemet többé ne szeressen, mintsem hogy megcsaljon. Azt mondod te, hogy ő engemet bosszantani és szerelemféltésre akar birni. Oh édes Veronkám! mily boldogtalan volnék én, ha az ő szíve ily csalárdságokra vetemedni képes volna. Hagyj magamat egy kevésig, Veronkám! Eredj az atyámhoz.

Kimondhatatlan nyughatatlansággal és tusakodással járkált fel s alá az érzékeny ifjú, meg nem tudván magát határozni, hogy édes atyjának higyjen-e vagy Veronkának? Másnap kora reggel, mikor még az egész ház nyugodott, lóra ült és Manczihoz nyargalt. Potrohosi hangos örömkiáltással fogadta: Isten hozott, édes Laczim! Isten hozott hozzánk!

Manczi elvetvén magáról a paplant, kiugrott az ágyból és az ablakhoz szaladt. Füle meg nem csalta. Laczi volt, a kinek szavát hallotta. Vizsgálódva tekintett le az ablaknak majd egyik, majd másik üvegtábláján, de Laczit nem láthatta, mert Potrohosi előtte állott és vastag derekával az ifjút egészen eltakarta. Csak egyik karja tünt egyszer szemébe és szíve azonnal dobogni kezdett. Felöltözött hamar, a nélkül, hogy tudta volna mit csinál. Aztán kirepült a szobából és a lépcsőkön le akart menni Laczinak karjai közé; de a harmadik lépcsőn észrevette, hogy melltakaróját a szobában felejtette. Visszasietett tehát, bezárta az ajtót és jobban felöltözött.

Az öltözködés alatt szinte észrevétlenül tértek vissza emlékezetébe a tegnapi napnak, Laczi elmaradásának és Veronkának képei s azonnal érezte azt is, hogy szerelmét a bosszúállás után való esdeklés fojtogatni kezdi. Egészen felöltözködvén, le akart menni. Maga sem tudta még, mikép viselje magát? Szinte be akart lépni a szobába, a hol Laczit beszélgetni hallotta, a mint a kertnek nyilt ajtaján megpillantotta Russelt, a legszélesebb fasorok között sétálgatni. Hozzá szaladt tehát a kertbe, karjába kapaszkodott és szörnyű szívdobogással fel s alá kezdett vele járni.

Az ifjú grófnak első kérdésére, hol volna Manczi? azt felelte Potrohosi, hogy még minden bizonnyal az ágyban. Minekutána Rósafiékat megköszöntötte, megújította kérdését; Potrohosi pedig kiintette a szobából és felvezette magával a lépcsőkön azzal a reménységgel, hogy húgát az ágyban találja. Ott nem lelvén, az ágyra tette kezét, mely még meleg volt. Gyere ide Laczi! úgymond és tapasztald, hogy nemrég kellett neki felkelnie. Laczi az ágyra tette kezét s gondolatokba merülvén, vissza sem vonta egy ideig. Mi a tatárt csinálsz? kérdezé tőle végtére Potrohosi.

Az ágyat nézem, hogy meleg-e még? felelé a gróf bizalmas szózattal.

Potrohosi elkaczagván magát, jöszte velem, úgymond, keressük fel.

A lépcsőkön lemenvén, megpillantotta Manczit a gróf, a kertben és Russel karján. Amott van, úgymond, ujjal mutatván a kertbe és elhalványodván: Russellel sétál a kertben.

Manczi maga mögött beszédet hallván, erőltetett kaczagással nevetett valamin, a mit neki Russel mondott és ennek karjához még jobban odakulcsolta magát. A mint megfordultak, meglátták Potrohosit, ki a grófot hurczolta inkább feléjök, hogysem vezette.

Manczi! kiáltá Potrohosi, Laczi van itt. Manczi el nem pirulhatott, mert a nélkül is olyan volt már az orczája, mint a tűz, mióta a grófnak szavát maga mögött meghallotta. Örömest sietett volna bátyja elébe, de Russel karján kellett maradnia, mivel reszketett. Így az ő sétálása hasonló lett a félénk tapogáshoz. Azalatt a gróf és Potrohosi a kertnek harántlépcsőin lejutottak és Manczihoz elérkeztek.

Mint van a gróf? kérdezé Manczi felette nagy háborodással s a nélkül, hogy a feleletet megvárta volna, azonnal Potrohositól kérdezett valami kicsinységet. A gróf elkomorodott és nem ok nélkül; mert a mint a házhoz érkezett, ő is felnézett Manczi ablakára és csak egyik karját pillantotta meg, mivel arczát szemei elől Potrohosi eltakarta. Azt gondolta tehát, mikor Potrohosival felment, hogy szobájában leli. De Manczi a helyett, hogy a grófot megvárta volna, lement Russelhez a kertbe, noha tudta, hogy a gróf már a háznál van. Nem kellett tehát a grófnak több ennél, hogy édes atyjának mondását igaznak találja.

Russelt szereti! így szólott magában és az egész dologról semmi egyéb gondolat nem tűnt eszébe. Így állottak egy ideig egymásnak átellenében e szerelmesek, a nélkül, hogy egymáshoz csak egy szót szólottak volna, még őket Potrohosinak hangos kaczagása álmukból fel nem verte. Erre bementek. A gróf fontos dolgokról beszélgetett Russellel és az öreg viczispánnal; Potrohosi pedig azonban Manczit hidegsége miatt jól megleczkézte.

Legyen bátyám uram nyugodt elmével, mondá Manczi, fogadom, hogy az egész dolognak jó vége lesz.

Lányka! az ifjú gróf olyan legény, a kit orránál fogva hurczolni nem lehet. Ne rontsd el nála dolgodat; hanem azon igyekezz inkább, hogy homloka felderüljön.

Hagyjon nekem békét bátyám uram. Fogadom, hogy meg fog velem elégedni.

Ezzel Russelhez és a grófhoz fordult. Amarra édes mosolygással nézett; mikor pedig a grófra tekintett, szemének e kis fordulásával édes mosolygásának legalább fele elenyészett. A gróf komor volt ugyan, de egyszersmind oly nyugodt szívű is, hogy arczán a belső háborodásnak legkisebb jelét sem lehetett látni. E hidegvérűsége Manczit nagyon bosszantotta. A beszéd között kezét Russel kezére tette és a grófnak mégsem változott meg színe, sem tekintete. Sőt Russelt szinte oly érzékenyen látszott ő szeretni, mint Manczit, kit a figyelmetességben, melylyel az óbesternek beszédeit hallgatta, még messze túl is haladott.

Manczi elvégre egypár szót ejtett, melyekből a gróf könnyen észrevehette, hogy a kertbe megy. Odavárta ő maga után a grófot és reménységében meg nem csalatkozott. Manczi azonnal azt kérdezte tőle, miért nem jött el tegnap ebédre az öreg gróffal? A gróf pedig minden tartózkodás nélkül azt felelte, hogy neki otthon kellett maradni a végből, hogy Veronkát vigasztalja.

Veronka kedvéért tehát? mondá erre Manczi s meggörbítvén ajkait, sétálni kezdett. Mikép tetszik a grófnak az óbester?

Én őt úgy szeretem, felelé a gróf, mint az édes atyámat. Higyje el nekem a kisasszony, hogy megtanulván az embereket ismerni, igen keveset találtam köztük, kiket örökre magamhoz kapcsolni kivánnék; de e kevesek közé tartozik Russel is.

És Russelen kívül kicsoda még? kérdezé Manczi.

Az atyám, Veronka, anyám, Mályvási, az én öreg Istókom és – itt egy csepp könnyecske gördült ki komor szeméből – de most már ennek vége van.

Manczi elhallgatott és reszketni kezdett. Egynéhány szempillantás után ismét megszólítván a grófot s azt gondolja talán a gróf, úgymond, hogy Veronka a grófot valóban szereti?

A gróf mellére tévén kezét: Hidd el nekem Manczi, úgymond, hogy Veronka engem szeret, mert én is viszont őt szívemből szeretem. Oh! ha te tudnád, mily jó lányka ő s mily tüzesen védelmez tégedet!

Engemet? Hm! az ő védelmezésére nekem semmi szükségem sincsen, mondá Manczi hetykén. És ki ellen védelmez ő engemet? A gróf ellen talán csak nem? Ezzel a fáradsággal magát megkimélheti. Az olyan emberektől én semmit sem kivánok, a kiknél nekem Veronka védelmezésére van szükségem.

Manczi! mondá erre a gróf intő szóval.

Manczi a beszédet félbeszakítván, Russelre fordította. Én őt szívből kedvelem, úgymond és ő engemet minden bizonynyal hiven szeret. A gróf erre nyughatatlanságot mutatott, Manczi pedig diadalmaskodott. Ő engemet, úgymond, szülőimtől megkért.

És te Manczi? kérdezé a gróf szomorúan; mit mondasz hozzá?

Most már kezemben vagy! gondolá magában Manczi. Russel nagyon nemes szívű férfiú, mondá a Grófnak kérdésére.

Az ő minden bizonynyal! felelé a gróf, Manczitól egy keveset félre fordulván.

Én szerencsés asszony lennék, ha hozzá mennék. Őnála legalább Veronkának közbenjárására semmi szükségem sem volna.

Minden bizonynyal nem! mondá a gróf az égre emelvén szemeit, és a kisasszony kiváltkép azért lenne általa szerencsés asszony, mert, a mint látom, szereti. Ezt mondván, a kertnek ajtaja felé fordult és Manczitól elsietett.

Laczi! mondá erre Manczi, de hirtelen ijedése miatt oly halk szóval, hogy a gróf nem hallhatta, ki gyors lépésekkel a kastélyba visszament. Egymást érő könnyek görgöttek le arczán és zokogását még Manczi is meghallotta. Utána sietvén és karjait utána terjesztvén, Laczim! úgymond, kedves Laczim! A gróf megfordulván, megcsókolta tüzesen kezét és szelid s egyszersmind indulatos szavakkal imígy szólott hozzá: Hagyj fel, édes Manczim, az én szerelmemmel! Sokkal jobb Russel énnálamnál. Az én feleségem Hadasi Veronka legyen.

Manczi elmerevedett. Veronka? kérdezé fulékonyan szólva, Veronka a te feleséged? Eredj tehát hitszegő! a hová indultál.

A gróf elment; Manczi pedig még egy darabig a kertben maradt, hol kezeit kulcsolgatta és zokogott. Végre egy inast akart a grófhoz küldeni, hogy jöjjön hozzá mégegyszer a kertbe; de a büszkeség és harag ismét elcsábította e gondolattól, úgy hogy el nem tudta magában tökélleni, mitévő legyen? Tízszer is rálehelt keszkenőjére, hogy szemeit vele megszárítsa és szinte annyiszor újra megindult szeméből a könnyhullajtás. Ily kisírt szemmel be nem mehetett, sőt még inassal sem szólhatott, hacsak az egész dolgot el nem akarta árulni. E mellett pedig kimondhatatlan szorongatásokat érzett a miatt, hogy a gróf haza ne menjen.

Azalatt a gróf bement a szobába. Szemei nedvesek voltak. Rátekintettek mindnyájan és elhallgattak. Potrohosi mosolygott és suttogva azt mondta vagy kétszer magában: óh asszonyok! mennyire viszitek még rajtunk való hatalmatokat!

A gróf odasompolygott Russel mellé s alkalmat várván arra, hogy vele magányosan szólhasson: Óbester uram, úgymond, az úr Manczit szereti, úgy-e?

Russel nagy szemeket vetvén reá: Igenis, úgymond, kedves gróf uram! én Manczi kisasszonyt tiszta szívemből szeretem.

Az úr őt már meg is kérte?

Szülőitől jó ideje már, hogy megkértem.

Édes óbester uram! tegye Manczit boldoggá, kérem és legyen vele szerencsés maga is. Ezt mondván, sírva fakadt és Russelt megölelte.

Russel rábámulván: Én tegyem, úgymond, Manczit boldoggá? Mi jut, kérem, eszébe a grófnak? Hisz én azt hallottam, hogy Manczi el van már igérve. De mikép jön a gróf vajjon e gondolatra?

Csak imént mondta nekem maga Manczi, hogy az úrnak karjai között szerencsés asszony leend.

Ezt a grófnak Manczi mondotta volna? Laczi! te minden emberhez nyilt szívű vagy! Én legyek-e a világon egyedül, a kivel csalárdul bánhatnál? S Manczi mondotta volna ezt a grófnak? Hisz én azt gondoltam, hogy a gróf maga veszi el!

Én? Kedves óbester uram! Én Hadasi Veronkát veszem el. A mit én elébb mondottam, azt nekem, higyje meg az úr, maga Manczi vallotta meg imént. Édes Russelem! kérlek, tedd Manczit boldoggá.

Russel megölelte az ifjút és kirepült a kertbe. Manczi még fel s alá sétálgatott, minekutána éppen annyira hozta volna szívének nyugodalmát, hogy egy-két szempillantás múlva bemehetett volna. Russel hozzá sietvén: Óh kedves Manczim! úgy mond, ajkaihoz nyomván a kisasszonynak kezét és megcsókolván, óh drága kisasszonykám! bocsásson meg, hogy kimondhatatlan örömömet el nem titkolhatom. Szinte egy tudósítás, melyet a grófnak ajkairól vettem, oly boldog emberré tett engemet, hogy meg nem cserélnék széles e világon senkivel. A kisasszony azt reméli, hogy az én karjaim között szerencsés asszony leend? A mi szent találtatik az égben és a földön, arra igérem, hogy egyetlenegy igyekezetem lesz, míg élek, a kisasszonynak minden legkisebb kivánságait teljesíteni. Csak a kisasszonynak boldogsága legyen az enyém egyedül.

Manczi e beszéd alatt úgy elhalványodott, mint a holttest. Szólani akart, de egyáltalában csak egy szót sem ejthetett. Térdei nem győzvén testét viselni, remegni kezdettek. Russel ezt észre nem vévén, nagy örömmel vezette be a kastélyba. Manczi magánkívül volt, úgy hogy Russelnek egyéb szavait nem hallotta, vagy legalább nem értette és a körülötte levő tárgyakat meg nem ismerte.

Viczispán uram! mondá Russel Manczi atyjának könnybeborult szemmel, ide vezetem az úrhoz Manczi kisasszonyt. Csak imént tett engemet bizonyossá a felől, hogy ő általa boldog férfiú leendek. Áldjon meg bennünket, kedves atyám!

Kiki rámeresztette álmélkodó szemeit. Potrohosi majd a grófra tekintett, ki az ablakban állott és oly halvány volt, mint a fal, majd meg Manczira, ki Russel karján csüggvén és háborodott szemeit a földre szegezvén, magán kívül látszott lenni. A gróf, a mint Potrohosi még egyszer rátekintett, kezet nyújtott neki, a szobából sebesen kiment, lóra ült és haza nyargalt.

A gróf haza nyargal, kiáltja egyszerre Potrohosi; mire Manczi az egész jelenést egy iszonyú kiáltással végezvén, Russel karjára leroskadt és az ágyba vitetett. Itt ő szegényke, mintha semmivé tiporták volna, meredt szemmel nézte a szobának boltozatát, a nélkül, hogy tudta volna, mit akarjon? Bátyjának ezer kérdéseire, mi történt vele, hogy erre vetemedett? csak egy szót sem felelt. Egyetlen egy kérése az volt, hogy magára hagyják. Potrohosi elvégre e kérésének engedvén: Akaratos lélek! úgymond. Csak úgy van, mikor a gyermekek engedelmeskedni nem akarnak.

XXII.

Ezt egy okos kisasszonytól nem vártuk volna.

A grófnak állapota szinte oly rettenetes volt, mint Manczié. Hazaérkezvén, egyenesen az atyja szobájába szaladt, ki Veronkával sétálni volt. Innen azután a kertbe ment, hol nagy lépésekkel fel s alá járkált, s egész veszteségét átfontolván, érzékenyen epekedett. Mellén keresztül voltak fonva karjai, feje lecsüggött és szemeiből könnyek gördültek. Manczi! mondá egynehányszor, meg-megállván, vajjon mit vétettem én neked? Semmit sem tartott ő tudni illik bizonyosabbnak annál, hogy Manczi Russelt szereti. Vizsgálni kezdte tehát magában, miért szereti Manczi Russelt jobban, mint őt? és az óbesterben sok szép tulajdonságot talált, melyek nélkül ő még szűkölködött. Csak azt érezte tehát, hogy ő szerencsétlen, a nélkül, hogy benne Manczi vagy Russel ellen legkisebb gyűlölség támadt volna. Sőt még a levegőben kastélyokat is épített, ébren álmodozván a jövendőségről, melyben ő Manczi szerelmét ismét megérdemelvén, szívéért a nemes lelkű óbesterrel szép erkölcsök és buzgó szeretet által versengeni fog. Ezen álmodozásokat ő oly édeseknek lelte, hogy az öreg grófnak szavát hallván, a kertnek hátulsó ajtaján a mezőre kiosont, csakhogy azokat félbeszakítás nélkül folytathassa. Mindhiába! mondá végtére; én őt örökre elvesztettem! s ezt mondván, észrevette, hogy a nedves fűben egy bokor mellett ül és az estének mély homályától már körülvétetik. Alig tudott haza akadni.

Atyjához szaladván, mellére bocsátotta fejét és átölelvén mind a két karjával, oda van, úgymond, minden örömöm! Manczi Russelhez megy férjhez.

Russelhez? Laczi! ez lehetetlen.

Óh édes atyám! mikor leszek én boldog? Édes Veronkám! én szerencsétlen vagyok, felette szerencsétlen! Manczi azt nekem maga mondotta.

Maga mondotta? kérdezé az öreg gróf mély álmélkodással. Ha téged így megcsalhatott, képes ő mindennemű gonoszra.

Megcsalhatott? Hiszen mondom neked, hogy ő ezt nekem maga megvallotta. Erre az ifjú gróf az egész esetet felette indulatos panaszkodással elmondotta.

Szerelemféltés! csupádon csupa szerelemféltés, mondá Veronka. Nyugodj meg, Laczi! Manczi téged szeret. Rossz ember! mily szörnyen megijesztetted Veronkádat!

Veronkának vélekedését helybenhagyta mind az öreg gróf, mind a grófné.

De mikor nektek mondom, kezdé ismét az ifjú gróf, hogy nekem maga Manczi világosan megvallotta, hogy Russel karjai között szerencsés asszony lesz.

De mind haszontalan volt ellenkezése s minekutána vélekedésétől mindnyájan elállottak, no majd meglássuk, úgymond mosolyogva. Kivánom, hogy meg ne csalatkozzatok, jóllehet meg nem foghatom, mi végből csalna meg Manczi engemet? Ezen igéknél mély gondolatokba merülvén, de meg kell-e, úgymond, annak lenni, hogy Manczi engemet megcsaljon? és hogy e szívből, mely őt oly híven, oly igazán szereti, csúfot űzzön?

Veronka azt vitatta, hogy az ilyen csalárdságot könnyen meg lehet bocsátani.

Ah, édes atyám! mondá azután az ifjú gróf, mily nagyon fáj az énnekem, hogy Manczi kénytelen engemet megcsalni. És ha én most őt elvesztem, hol találok én olyan embert, a ki engemet nevelésének, melylyel ismerős nem vagyok és erkölcseinek, melyeket meg nem foghatok, kegyetlenül fel ne áldozzon? Ki tudja, édes atyám! ha te e szívet inségre nem nevelted-e? Mert azon, hogy Manczi kénytelen engemet megcsalni, én kimondhatatlanul epekedek. E szóknál könnyek nyomultak ki szomorú szemeiből. Kiment azután s egynéhány szempillantás múlva ismét visszatért komor tekintettel. Megvárom a végét, úgymond féltörött szózattal. Russel nagyon nemes szívű férfiú! Azután megölelte Veronkát s érzékeny tekintettel nézvén szeme közé: Nemde Veronka! úgymond, te engemet meg nem csalnál, ha szeretnél?

Manczi azalatt magában egész éjszaka tusakodott. Majd az óbesternek akarta oda nyújtani kezét, hogy Laczin bosszút álljon, majd meg Kaczajfalvára akart repülni, hogy a megbántott ifjúnak lábaihoz boruljon. Mint a hajót a habok, úgy hányták ide s tova szívét az állhatatlan gondolatok, Russel előtt szégyenlett megjelenni. Mert mit is mondhatott volna ő ennek a férfiúnak, a ki tőle határtalan tiszteletet érdemlett? Elpirult, valahányszor erről csak gondolkodott is. Azt mondja-e neki, hogy Laczival csak tréfált, mikor neki azt mondotta, hogy Russel karjai között szerencsés asszony lesz? vagy azt, hogy Laczit Russelnek szerelmével csak bosszantani és szerelemféltésre akarta gerjeszteni? Ah, mit mondjak én ennek a nemes szívű férfiúnak, kiáltott fel végtére s azonnal utána vetette szívének legmélyebb rejtekében: vajha Indiának közepén volna inkább nemes szívével együtt.

Másnap tudakozódtak egészségéről és ő azt felelte, hogy ma még meg nem jelenhet. Átlátván azután, hogy e dolognak sebes véget kell vetni, az ifjú grófnak ilyen levelet írt:

Ha Manczit valaha igazán szerette a gróf és ha szívében megvannak még e Manczihoz amaz érzelmek, melyekről a gróf több ízben azt vallotta, hogy örökké fennmaradnak! – óh Laczim! Russel abban a boldogtalan vélekedésben van, hogy én őt szeretem. Ebből a tévelygésből, melyre őt te vezetted, ki nem lehet őt egyébkép vonni, hanemha te neki világosan megmondod, hogy engemet szeretsz. Ezt én szeretetedtől remélem, jó szívedtől pedig még meg is várom. Szeretlek viszont tégedet én is! Ismerd meg nagy érdemét amaz áldozatnak, melyet neked e vallomástétellel egy leányzó tesz és jőjj el még ma. Még bizonyosan elvárlak, vagyok örökké a te Rózsafi Manczid.

Az ifjú gróf e levelet vévén, lekiáltott az ablakon egy inasnak, hogy nyergeltessen. Azalatt ő a szobában fel és alá sétált s a levélnek szavait egyenként fontolgatta. Elment azután a levéllel az atyjához. Jól mondtad, édes atyám! úgymond, hogy Manczi engemet tegnapelőtt megcsalt. Ihol a levele, olvasd el. Az öreg gróf átfontolván az írást, azt kérdezte fiától, mit akar e levélre cselekedni?

Én a levelet nem értem, felelé az ifjú gróf; talán ismét új csalárdság van benne. Azt a vallomástételt, hogy ő engemet szeret, áldozatnak nevezi, melyet ő nekem tesz. Édes atyám! én Manczit szeretem és nagyobb gyönyörűségem nincsen, mintsem ha én neki és az egész világnak azt mondhatom, hogy őt szeretem.

Eredj tehát oda, mondd meg ezt neki s mondd meg Russelnek is, hogy Manczit szereted és hogy Manczi viszont téged is szeret.

Úgy de tegnap én neki azt mondottam, hogy Veronkát veszem el. Így hát Russel engemet is csalárd embernek tartana. Atyám! nekem valami jut eszembe. Kivánnám, hogy Manczit ne szeressem! mondá egyszerre, félbeszakasztván előbbeni szavait és hogy Manczi Russelt szeresse!

De mi jutott tehát eszedbe?

Atyám! én Manczit kimondhatatlanul szeretem. A mult éjszaka és tegnap szerencsétlenebb ember nálamnál széles e világon nem volt. De mégis, ha engemet Manczi viszont nem szeretne, inkább gróf Bujafival élnék, mintsem az ő karjai között. Mikép tudhatnám én azt meg bizonyosan, hogy ő engemet szeret-e vagy sem? Ő ugyan nekem azt írja, hogy szeret; de vajjon igaz-e? vajjon nem új hazugság-e, a mit ír? Ezt én tehát próbakőre akarnám tenni. Russel őtet szereti, Russel már szülőitől meg is kérte és Russel nemes szívű férfiú. Ha Manczi engemet szeret, lehetetlen, hogy ő ezt Russelnek meg ne vallja, bátor oda nem megyek is.

Hátha Russelnek oda adná kezét?

De lám-e mondom, hogy ha engemet szeret.

Ezt én hallom; de ha csakugyan mégis – –

Atyám! mondá erre meredt tekintettel az ifjú gróf, te Manczit rosszabbnak tartod, mintsem a minő. Ő Russelnek minden bizonynyal azt mondaná: én Laczit szeretem. És ha ő képes volna azt cselekedni, a mitől te tartasz, óh édes atyám! akkor csak egy ideig volnék szerencsétlen; egyébként pedig akkor lennék az, mikor már a dolgot meg nem orvosolhatnám. De nem! Manczi azt a nemes szívű férfiút meg nem csalhatja. Ha engemet igazán szeret, oda nem adja kezét Russelnek és akkor boldogabb ember nálamnál nem lesz e földön. Akkor azután bizonyosan tudom, hogy engemet szeret és akkor még azt is elfelejtem neki, hogy az én jó Veronkámat megbánthatta. Ezt cselekszem, édes atyám! Ez legyen az ő szerelmének próbaköve. Én oda nem megyek és ha ő e próbát kiállja, óh atyám! mily kimondhatatlanul boldog lesz a te szerencsétlen fiad!

Az öreg gróf mosolyogván, mit felelsz tehát, úgymond, neki?

Fia homlokára szegezvén egyik ujját, azt tartom, úgymond, hogy semmit sem.

Édes fiam! az illendőség azt kivánja, hogy a kérdésre feleletet adjunk. Írd meg neki azt, a mit nekem imént mondottál.

Azt meg nem írhatom. Vajha kénytelen ne volnék vele, hogy szívét próbakőre tegyem. Édes atyám! az nekem sokszor jut eszembe, hogy neked, Veronkának és nekem egy tulajdon világ kellene, melyben éljünk. Minek csalt meg engemet legelőször Manczi? Mi szüksége volt neki arra, hogy szívét előlem elzárja? Ezt én neki sohasem felejthetem el. Én neki egyenesen megírom, hogy Russelhez való szerelméről, mivel maga megvallotta, legkisebbet sem kételkedhettem.

És ha Russelhez azért talál férjhez menni, mivel azt gondolja, hogy tégedet örökre elvesztett?

Russelhez mikép mehetne, ha nem szereti? Nem, édes atyám! ezen alacsonyságra ő teljességgel nem képes.

Azonban az öreg grófnak e végső ellenvetése arra birta őt mégis, hogy e próbának balra fordulását megelőzze. Leült tehát és Manczinak ilyen levelet írt.

Kedves Manczim! Kötelességedet tudod a nélkül, hogy reá emlékeztesselek. Eltökéltem magamban, hogy hozzád nem megyek, mivel megcsaltál s mivel a csalásnak még legkisebb látszatja is, ha tovább tartana, nekem felette nagy és tűrhetetlen kellemetlenséget okozna. Russelnek azonkívül azt mondottam, hogy Veronkát veszem el; és én azt el nem viselhetem, hogy egy oly nemes szívű férfiúnak, mint Russel, legkisebb oka legyen, azt gyanítani, hogy meg akartam csalni. Laczi.

Kitetszik e czédulából, hogy az ifjú gróf Manczinak hozzá való szeretetében és egyenesszívűségében tökéletesen bízott. Az ő szíve szerint, mely gyanakodni nem tudott s mely soha sem érzett mást, hanem a mit ajkai mondottak, Manczinak magyarábban nem írhatott volna. Ismered kötelességedet, azaz: Russelnek köteles vagy megmondani, hogy őt nem szereted, mivel engemet szeretsz. Engemet megcsaltál és így ama vallomás által, melyet Russelnek teendesz, az én habozásomat is le kell csillapítanod, mely szívemben hozzád való szerelmed iránt támadt. Én semmit sem tehetek, mivel Russelnek azt mondtam, hogy Veronkát veszem el; mert ha én most neki azt mondanám, hogy szeretlek, azt gondolhatná, hogy őt vagy a minap akartam, vagy most akarom megcsalni.

Hogy Manczi e czédulát rosszul értse és megijedvén, még hathatósabb szerelemféltésre gerjedjen, azt az ifjú gróf meg sem álmodta volna.

Kötelességedet tudod! Ez annyit tesz, mondá Manczi bosszankodva, hogy Russelhez menjek férjhez. Ó te háládatlan! te gonosz szívű! te alacsony lelkű! Én Russelhez menjek? És ezt te még kötelességnek is mondod? oly hideg vérrel, oly csúfolódva mondod? Nem akar eljönni, mivel megcsaltam! Veronkát akarja elvenni!

Erre összegyűrte a levelet és ha most hevenyében elébe akadt volna Russel, egyenesen oda nyújtotta volna neki kezét haragjában. Ah, csak egy felette picziny reménység tartóztatta még attól vissza, hogy Russelt önként fel ne keresse! Hihetőnek találta tudni illik, hogy a gróf őt még szereti és hogy e szerelem minden bizonynyal visszahozza még egyszer szívét karjai közé.

De ellenben lángoló és felette mérges gyűlölségre lobbant Veronka ellen, kit vele a grófnak szerelméért versengeni gondolt. Ah, most ő van, úgymond körülötte! Ő oltogatja el szegény Manczijához való szerelmének utolsó szikráit könnyen elcsábítható szívében! Ő öli meg minden legkisebb rügyecskéjét ama hajlandóságnak, mely talán még mellében hozzám újra kizsengene! Így gyanakodott ő Veronkáról abban a szempillantásban, mikor e jó leányka egész igyekezettel azon volt, hogy a grófnak Manczihoz való szerelmét elolthatatlan lángra lobbantsa.

Manczi azután az asztalra könyökölvén s fejét karjára támasztván, sírni s végtére zokogni kezdett. Ezen szempillantásban meglepte őtet Russel. Kedves kisasszonykám! úgymond, az én tegnapi heveskedésem a kisasszonyt, a mint látom, kellemetlen állapotba helyeztette. Én férfi vagyok. Ama szavát, melylyel nekem tegnap, nem tudom, mikép? oly nagy örömet okozott, a kisasszonynak ismét visszaadom. Szívének e miatt csak egy ellenes gondolattal se legyen terhére. Az én szerencsém felette drága volna, ha csak egy könnyecskéjében telne is. Ezzel Manczinak kezét megcsókolta és kesergését nagyon megkönnyebbítette.

Nemes szívű férfiú! mondá viszont Manczi és szemeit leütötte. Az én szívem oly tele van, hogy csak az Isten a megmondhatója. Az úrnak mindent megmondhatok.

Nem! kedves kisasszonykám! felelé Russel. Ha elegendő emberségem van is arra, hogy szavának megtartására ne kénytelenítsem, arra mindazonáltal, hogy bizalmasa legyek, nem vagyok elég hideg. Ezzel Manczinak kezét még egyszer megcsókolta és elment.

Manczi e levelet mégegyszer elővette s átolvasván, azt találta, hogy lehet neki jobb értelmet is adni. Óh Laczi! mondá azután lágy szózattal, ha tudnád, micsoda szorongatásokat okozol te nekem, régen megbocsátottad volna már szerencsétlen vakmerőségemet, melylyel kinozni akartalak. Érzékeny mosolygás vegyült e szavainál könnyhullatásai közé.

Kaczajfalván is jobb látszatot kezdett nyerni a dolog. Veronka végtére meggyőzte a grófot a felől, hogy ő Manczitól ezen áldozatot igazsággal nem kivánhatja. A gróf tehát eltökélte magában, hogy ebéd után Manczihoz megy és ott a zavarodást határozottabb feleletével szétoszlatja. Veronka vele ment, hogy az úton szükséges oktatásokat adjon még neki a felől, mit kelljen ezen esetben szólania, mit cselekednie? A kocsi és a paripa távolról mentek utánok.

Beszéd között oly messze gyalogoltak együtt, hogy az útnak már felét meghaladták. Itt tehát leültek együtt a gyöpre, míg a szolgák hozzájok érkezhetnek. Veronka buzgón kérte a grófot, hogy Manczit még csak meg se emlékeztesse ama kis csalárdságra, melyet rajta elkövetett. E kérését még könnyhullatásokkal is támogatta. A gróf meg nem igérte ugyan neki, de meg sem tagadta tőle egészen. Azután egy darabig némán ültek egymás mellett. A gróf az ő szép Manczijáról gondolkodott, Veronka pedig Szádnokiról.

Ah kedves barátném! mondá egyszerre a gróf, átölelvén az álmodozásba merült leányt, ha Manczinak oly jó szíve volna, mint neked!

Édes jó Laczim! felelé Veronka és lebocsátotta fejét a grófnak mellére, hogy csókjait elkerülje.

Azon szempillantásban kiugrott nagy és szitkos kiáltással egy bokor megül Manczi s eléjök állván, dühös tekintetével szegény Veronkát majd hogy el nem rémítette.

Ebéd után ő is a kaczajfalvi útra ment s mély álmodozásba és a gróf után való esdeklésbe merülvén, messzebb andalodott. Egyszerre meglátta a grófot Veronkával egy bokornak árnyékában ülni és szerelemféltése új lángokra lobbant. Látta, mikép hízelkedett az ifjú a leánynak s mögéjük lopódzkodott. Akkor történt, hogy Mancziról való tanácskozásaik után elhallgattak. Erre a gróf a leányt megölelvén, ama boldogtalan szókat találta ejteni, melyekre Manczi a bokor mögül dühös oroszlán gyanánt kiütött.

Gyalázatos csábítóné, szemtelen gaz leány! mondá végtére Veronkának, minekutána lélekzethez jutott. Veronka elhalványodván, szinte megmeredt. A gróf erre megfogta Manczinak kezét, Manczi pedig kirántván a gróf kezéből a magáét: Eredj szemem elől, úgymond, te alacsonyszívű, semmirevaló rossz ember! Inkább kígyónak adnám kezemet, mint neked!

Manczi kisasszony, az Istenre kérem! mondá Veronka félénk és könyörgő szózattal.

Hallgass te szörnyeteg! különben – Ezt mondván, neki szökött rettenetes indulatossággal s mind a két öklét ráemelte.

A gróf mindeddig meredt szemmel nézte Manczit; most pedig közéje és Veronka közé szökvén, újra megfogta kezét és azt kérdezte tőle, hogy meg akarja-e csendesen hallgatni?

Én hallgassalak meg tégedet? kiáltá Manczi dühösen. Hűtelen bolond gyanánt gyűlöltelek mindeddig, most pedig még a pokolnál is jobban gyűlöllek.

Gyűlöltél és gyűlölsz? kérdezé a gróf, s az égre tekintvén: Boldog Isten! úgymond, mivel bántottalak én meg tégedet, hogy engemet gyűlölsz?

Mancziban a legfőbb dühösség a legfőbb ájúlással tusakodott. Majd elhalaványodott, majd meg elpirúlt. Takarodjatok boldogtalanok! mondá végtére, takarodjatok szemeim elől! s ezt mondván, elfordúlt tőlük és menni akart.

A gróf megfogta karját, hogy el ne essen, mert alig járhatott. Vagy ötven lépésnyire mentek, a mint elejökbe jött a viczispán inasa. Menjen a gróf, úgymond törött szózattal Manczi, menjen Isten hírével haza és soha magát többé szemeim előtt ne mutassa. Az inas vezessen engem haza. Ezzel az inas karjába kapaszkodott. A gróf utána nézett, még láthatta; azután pedig visszatért Veronkához, s nyakába borulván: Istenem! úgymond, Manczi volt-e ez igazán? Ah Veronkám! bárcsak én ezen szempillantásban kisérteteket tudnék hinni, mint a mi parasztjaink! Azután visszaindultak Kaczajfalva felé, s előtalálván a kocsit, beültek mind a ketten. Halovány arczczal zokogott a gróf. Némán ült mellette Veronka, és zokogását hallván, érzékenyen sírdogált.

XXIII.

Most már Veronkán van a sor.

Az ifjú gróf bemenvén szobájába, összekulcsolta kezeit, s fel alá sétált. Mázsa gyanánt feküdt szívén a búbánat. Az egész esetből ő semmit sem értett. Azt tudta egyedül, hogy Manczi ezen alkalommal a legrettenetesebb fúriához hasonlított. Veronka azonban az öreg grófhoz szaladt sírva, s elbeszélte neki az egész esetet. A gondos atya nagyon tartott attól, hogy fiában e történet valamely bal változást ne okozzon. Oda osont tehát ajtajához, s minekutána sétálni és sóhajtozni hallotta volna, bement hozzá. Az ifjú gróf nyakába borulván, óh! úgymond, édes atyám! mi lett az én szegény Manczimból? Mily kimondhatatlanul fáj az énnekem, hogy Manczi oly gonosz!

Az öreg gróf őt csak általában vígasztalgatta, a nélkül, hogy a jövendőt megillette volna. Sőt Manczit még mentegetni is kezdette. De fia semmit sem felelt reá, hanem az ablakhoz fordult és sírdogált. Másnap már csendesebb és magába merült volt és keveset szólott. Még ebéd előtt lement a kertbe, hogy szomorú gondolatának szabadabb szárnyat engedhessen. A sétálás közt észre sem vette, hogy eső esik, míg egészen át nem ázott.

Délután megfogván kezét az öreg gróf, édes fiam! úgymond, én csak abban a hiszemben vagyok mégis, hogy Manczi tégedet buzgón, felette buzgón szeret.

Az ifjú gróf komor mosolygásra fakadván, de én viszont Manczit, úgymond, nem szeretem többé.

Te is, édes fiam! te is jobban szereted még, hogysem gondolnád.

Nem, édes atyám! A mit én magamban érzek, abból áll, hogy szeretném, ha Veronkának olyan termete volna, mint Manczinak. De még ezt sem! mert csak láttad volna őt tegnap! Egyszóval, édes atyám! én Manczit többé nem szeretem. Kívánom, hogy megjobbuljon és szerencsés legyen.

Hátha töredelmesen lábaidhoz borul?

Felemelem és azt mondom neki: Manczi! én tégedet többé nem szeretlek! Hidd el atyám! hogy köztem és közte mindennek vége van.

És valóban vége is volt. Manczi ugyan helyre akarta téríteni a dolgot; de mind haszontalan volt. Az ifjú gróf, mihelyt összetalálkozott vele, egyenesen azt mondta neki komor tekintettel: Manczi! én tégedet többé nem szeretlek! A jó Isten jobbítson és boldogítson meg! Veronka hasztalanul próbálgatta szívét Manczihoz visszatéríteni. Foganatlan igyekezetére mind csak azt felelte: Manczinak szíve nem jó; én őt nem szeretem.

Egynéhány haszontalan próba után oda nyújtotta végtére kezét Manczi Russelnek és egybekelésüknek napján az ifjú gróf egészen magába merült. Tudta ő az órát, melyben Manczi Russellel össze fog adatni. Ennek elfolyása után édes atyjához ment, megölelte, melléhez szorította s orczáját ezen igék között: Manczi már szerencsés! Russel a férje! forró könnyeivel megharmatozta.

Víg ugyan nem volt, de nem is epekedett. Úgy látszott, mintha gondolatai felváltva hol érzékenyek, hol kiesek voltak volna; mert majd mosolygott, majd meg szelíden könyezett.

Másnap reggel Veronkát arra kérte, hogy menjen vele sétálni. Édes Veronkám! mondá neki bizalmasan, én Manczit szerettem, és hihetőleg csak azért, mivel ő volt az első leány, a ki szemembe tünt. Ha tégedet láttalak volna előbb, tégedet szerettelek volna. Manczi már most Russel felesége, és én – ezt mondván, orczáját Veronka orczájához értette – én, Veronka! tégedet szeretlek, mert szintolyan jó vagy, mint én. Azt ugyan még nem mondhatom, hogy feleségem légy, mert mellem tele van még Manczival; de kevés idő múlva, reménylem, egészen rendben leszek.

Veronka úgy megijedt, hogy egészen elhalványodott. Magához szorította tehát a grófot, hogy háborodását eltitkolja. Ezt ő valóban észre nem vette. Mihelyt Veronka maga maradt, ezerféle képek repültek fején keresztül. Érezte ő, mennyivel tartozik ezen ifjúnak! Átlátta, hogy kezére és szerelmére neki, mint jótevőjének, tagadhatatlanul legfőbb jussa van. De egyszersmind érezte azt is, hogy csak Szádnokit szereti és hogy csak Szádnoki karjai között boldogulhat. Azonban nagy szívvel azt tökélte el magában, hogy a grófnak oda nyújtja kezét, sőt hogy hű szerelmével még boldoggá is teszi, ha talán a grófnak barátságából szerelem válna. Reménylette ugyan, hogy lát talán a gróf még valahol oly leányt, a ki szívét megbájolja; de azonban kész volt, háladatosságból kezét oda ajánlani. Dicséretére pedig ezen alacsony születésű leánykának azt mondhatom, hogy mikor erre magát eltökélte, a grófnénak ragyogó neve még csak eszébe sem jutott.

Látta ő azonban, hogy az ifjú vele naponkint barátságosabban társalkodik. Egész órákat töltött nála; vele sétált, vele járt ki kocsin, vele mulatott egész nap. E mellett pedig óránkint derültebb lett, és belső nyugodalma óránkint gyarapodott. Veronka egyszóval közelíteni látta azt a szempillantást, melyben neki a gróf azt fogja mondani: Veronka! én tégedet szeretlek, én tégedet elveszlek.

Az ifjú grófnak még egy szomorú napja volt. Meghallotta tudniillik, hogy Russel nejével együtt Angliába és innen Indiába költözik. E hírre ő sokáig tusakodott magában, fel s alá sétálván. Végre lóra ült, és villám gyanánt Rósafiéknál termett. Bejelentés nélkül rohant be a szobába és Manczi, a mint hirtelen megsejtette, szörnyen elsikoltotta magát. Odasietvén Manczihoz, megcsókolta mély tisztelettel kezét, s nyughatatlan tekintettel nézvén reá: Édes Manczim! úgymond, te Russellel innen elköltözöl? Óh Russel! én a te Manczidat szerettem, kimondhatatlanul szerettem. Ezt mondván, bal kezét szívére tette, jobbját pedig oda nyújtotta a reá bámult Óbesternek. Russel! szeresd, kérlek, Manczidat és tedd őt boldoggá. Ha pedig ezt magad meg nem tehetnéd, parancsolj vagyonommal. Fele nem csak mindenemnek, hanem még életemnek is Manczié.

Manczinak szemei könybe borultak. Istenem! óh Istenem! mondá akaratján kívül törött ugyan, de mégis elég értelmes szózattal. Azután hozzá fordulván az ifjú gróf: Manczi! úgymond, lehetetlen volt, hogy még egyszer ne lássalak, és arról bizonyossá ne tegyelek, hogy az örök Istenségnél csak azért esedezek, hogy tégedet áldjon és boldogítson meg. Isten hozzád, szeretett Manczim! Ezzel megölelte. Manczi magán kívül ragadtatván, fejét a grófnak mellére homorította. A gróf lebocsátotta karjai közül egy karszékre, s Russelt megölelvén: Isten hozzád, úgymond, édes Russelem! Tedd Manczit szerencséssé!

Ezt mondván, megfordult s Manczira függesztette még egyszer tekintetét. Szemei megteltek forró könyeivel. Feltekintvén azután az égre és egybekulcsolt kezeit felemelvén: Ki tudja, úgymond fúlékony szózattal, talán csak jó volt mégis! Én pedig – – Itt szemeit kezével eltakarta. De most már késő! mondá azután bágyadt szózattal. Isten hozzátok! Ezzel a szobából kiandalgott, lóra ült, és képzeletének álmodozásai között hazament.

Három nap andalgott ő ide s tova magányosan és szemei szüntelen nedvesek voltak. Veronka örült, mivel ebből világosan látta, hogy a grófnak hozzá való szerelme gyökeret még nem vert. De harmad nap múlva ismét derülni kezdett és egy beszélgetésben a szerelemről azt mondta Veronkának: Bocsáss meg édes Veronkám! Manczi lakik még ebben a szívben, de nemsokára egészen a tiéd lesz.

Kedves Laczim! mondá erre Veronka komoran, vizsgáld meg előbb jól, ha engemet igazán szeretsz-e? Boldogtalannak tennéd magadat Veronkáddal együtt, ha nem szeretnél, és én feleséged lennék. Tedd előbb szorgalmatos próbakőre hozzám való szerelmedet.

A gróf elbocsátván karjai közül: Helyesen szólasz Veronkám! úgymond. Szoros próbák alá vetem előbb indulatomat. Boldognak kell lenned, akárhogy teszem szerét. Próba nélkül tudom azt, hogy sokkal jobban tisztellek és szeretlek, hogysem csak egy könyhullatásodnak oka lehetnék. De engemet, Veronka! szeretsz-e viszont?

Veronka megszorította kezét. Egy mély sóhajtás, mely a jövendőt illette, elfojtotta ajkai között e szócskát: szeretlek! melylyel a grófnak felelni akart. Lebocsátotta azután fejét a gróf mellére és gondolatokba merült, melyeknek tárgya Szádnoki volt.

Manczinak képe elenyészett lassankint a grófnak szívéből; Veronka pedig bájoló termetű leányka volt, kinek szépségét Szádnoki után való titkos búja a grófnak szemeiben még ingerlővé is tette. Az öreg gróf is nagyra kezdette a leányt becsülni. Látta ő fiával való társalkodását. Látta, mily nagy bennük az egymáshoz való bizodalom, mely tisztességes barátkozásukat felette kellemetessé tette. Látta ezerféle alkalmatosságban a leánynak érzékeny gondoskodását, melylyel az ifjú grófhoz viseltetett, s mindezeket szíves szerelemnek tartotta, noha csak a puszta háladatosságnak gyümölcsei voltak. Látta továbbá azt is, mily nyugodt szívvel nézte Veronka, ha Laczinak figyelmetességét valamelyik kisasszony magára vonta. Látta még azt is, hogy maga a leány az ifjút a vidéknek legkellemesebb szépségeire minden tartózkodás nélkül figyelmessé tette. Azt gondolta ő, hogy ez által Veronka az ifjú grófnak szerelmét próbálni és állandó lábra akarja állítani, és így lehetetlen volt, hogy a leányt ily előre látó okossága miatt nagyra ne becsülje.

Most már maga is beszélgetett olykor vele amaz időkről, mikor kedves fiának felesége lesz; Veronka pedig elpirulván, sohasem felelt neki egyebet, mint hogy ő nem méltó arra a szerencsére, hogy az ifjú grófnak szívét bírja. Édes alázatos Veronkám! mondá végtére neki egyszer az öreg gróf belső megelégedéssel, e vallomástételed még királyi kézre is méltónak tesz tégedet.

Lassankint a távollét miatt Veronkának Szádnokihoz való szerelme is valami kevéssel hidegecskébb lett. Sokszor, a mint az ifjú grófot lopva vizsgálgatta, vállára homorítván fejét, de miért nem szeretem én őt, mondá magában, ki a szerelemre oly annyira méltó? Miért kell az én háládatlan szívemnek tele lenni egy olyan legénynyel, kit felényire sem ismerek oly jól, felényire sem becsülök úgy, mint ezen ifjú grófot? Mily boldog lehetnék, ha őt úgy szeretném, mint Szádnokit szeretem!

Így beszélgetett ő sokszor önnönmagával, mindenik beszélgetése után el akarván szívével hitetni, hogy az ifjú grófhoz való hajlandósága növekedik, Szádnokihoz való szerelme pedig fogy. Azonban, ha az Indiai fővárosnak, Madrásznak rajzolata mellett az ifjú grófot ülni és azon az utczákat tüzes tekintettel vizsgálni látta, vállára bocsátván kezét: Mutasd meg nekem, Laczi! mondá mosolyogva, hol lakik Manczi? Az ifjú gróf rábocsátván mutatóujját az utczára, itt, úgymond, ebben az utczában lakik. Russel adta a grófnak e rajzolatot, megmutatván neki az utczát és a házat, melyet magának Madrászban szerzett.

Veronka azután leült a gróf mellé. A rajzolat köztük feküdt. Elkezdett ő a grófnak Mancziról különféle esetecskéket beszélni, melyek még gyermekkorában történtek; a gróf pedig az asztalra könyökölvén, édesdeden hallgatta. A könyecskék lopva gördültek le arczáról. Azután gondolatával megjárta Rósafi viczispánnak kertjét, oda ült, a hol Manczival sokszor üldögélt, és a kertből mindig ama szókkal tért mindig haza: óh! ki tudja? talán csak ártatlan volt ő mégis!

Manczi Russellel Madrászba ment; és ez a grófot nagy erővel vonta arra, hogy Indiával megismerkedjék. Elolvasta ő az utazóknak írásait, kik e tartományt látták, és így az odavaló népnek tulajdonságait egészen kitanulta.

Valahányszor az atyja amaz utazásokról szólott, melyeket fiának még tennie kellett volna, a beszélgetés mindenkor Indiával végződött. Ezt az ifjú gróf a földnek tartományai között a figyelemre legméltóbbnak tartotta. De miért? kérdezé az atyja. Mert a többi nemzeteknek bölcsője volt, felelé az ifjú gróf. S mivel Manczi Indiában lakik, függeszté hozzá Veronka. Én valóban szerencsés volnék, mondá erre az ifjú gróf, ha Manczit még egyszer megláthatnám; s ezt mondván, úgy mosolygott egész tekintete, mint a tavaszi ég.

Kedves barátom! így szólott azután Veronka, nagyon messze vagy még te a hozzám való szerelemtől. Egész szíved még Manczié.

Nem az övé, Veronkám! felelé a gróf, hanem csak a Manczi nevet szeretem oly különösen. Ha tégedet Manczinak hínának, azt tartom, még önnönmagamnál is jobban szeretnélek.

Egyszer őket a szomszédságból meglátogatta Ő Excellentiája Balky grófné, kinél büszkébb asszonyság egész Magyarországban nem volt. Férje kétszer volt Párisban és itthon nagy tisztségeket viselt; magát pedig Lehel familiájából tartotta eredni, ki ama hét vezérnek volt egyike, kik Magyarországot Árpád alatt felosztották.

E dáma mindjárt eleinte kegyelmébe vette Veronkát, maga mellé ültette, szép gyermekének, kedves ifjú barátnéjának nevezte, ruházatát magasztalta, s tetteinek mindenikét felette nagyon dicsérte, mivel Kaczajfalviék rokonának vélte. Végtére megkérdezte egyszer az ifjú grófot, mily közelről való atyafi legyen e szép és jó leányka a Kaczajfalvi házhoz?

Veronka nekünk nem rokonunk, felelé a gróf.

Nem-e? Kicsoda tehát az atyja? úgymond. Valóban szép és nemes magaviseletű kisasszonyka!

Nagyon nemes, mondá a gróf. Az atyja Hadasi György, egy paraszt ember.

Micsoda? paraszt ember? E leánynak az atyja paraszt ember? A dáma elfintorította az orrát, s a mint Veronka a szobába jött, nemcsak hidegen bánt vele, hanem még gorombaságokkal is illette. Szemére hányta neki a többi között azt, hogy magát úri társaságokba fúrja. Veronka, kinek szemei könnybe borultak, ki akart a szobából menni; de az ifjú gróf megfogta s mély tisztelettel megcsókolta kezét, imígy szólván Balkynéhoz: grófné asszonyom! mindeddig e leány, kit a grófné meg akar alázni, nem akarta elfogadni kezemet. Ihol Veronka! még egyszer megkínállak itt nyilván mind kezemmel, mind szívemmel. És így remélem, grófné asszonyom! hogy ezentúl gróf Kaczajfalvi László hitveséhez illendő tisztelettel fog viseltetni.

Balkyné felvetette fejét, s egy-két szót mondott az öreg grófnak, úgy tettetvén magát, mintha az ifjúnak szavait nem is hallotta volna. Folyamatba jött ismét a társaságos beszélgetés. Egyszerre Balkyné rosszul lett, és szempillantásonkint jobban és jobban halaványodott. Végtére ágyba kérezkedett és maga mellé komornát kívánt. Komorna a háznál nem lévén, Balkyné pedig kívánságától el nem állván, Kaczajfalviék nem tudtak hirtelenében mit csinálni.

Hát a bolondok háza oly tele van már, mondá az ifjú gróf, hogy ez a dáma helyt benne nem találhat? s ezzel elment. Másnap reggel e dámának előszobájában egy tisztán felöltözött komornát talált. Maga Veronka volt. Egy komornának piperétlen házi öltözetébe rejtvén magát, bement e büszke dámához és arra kérte, hogy ezen éjszaka szolgálatával élni ne átalljon. Fél pirulással csak elfogadta mégis végtére a grófné Veronkának nemes ajánlatát. Az ifjú gróf ezt hallván, térdre esett előtte, s átfogván lábait, óh! te megfoghatatlanul jó leányka, úgymond; jobb vagy te, látom, sokkal jobb vagy még nálamnál is.

Veronka elmosolyogta magát; az ifjú gróf pedig erővel elvezette ezen öltözetben az öreg grófhoz, a ki ezen esetről hasonlóképpen semmitsem tudott. Melléhez szorítván ezen érzékeny atya a leányt, az Isten áldása szálljon rád bőven, édes leányom! úgymond, és boldogítson meg érdemed szerint.

E szempillantástól fogva az ifjú gróf szüntelen Veronka mellett forgott. Felette érzékeny tekintettel nézegetett szeme közé, meg-megcsókolta kezét, lábaihoz borult, a nélkül, hogy egy szót ejtett volna, csak mosolygó kérleléssel nézvén fel térdeiről arczára. Veronkának szemei, mikor őt maga előtt így látta, elhomályosodtak. Óh! ama szempillantást érezte ő közelíteni, melyben neki az ifjú gróf azt fogja mondani: Veronka! én tégedet szeretlek!

És e szempillantás valóban hamar elérkezett. Egy reggel Veronkához menvén, Veronkám! úgymond, Manczit már elfelejtettem. Én tégedet szeretlek. Légy hitvesem és tégy engemet boldoggá. Ezzel oda nyújtotta kezét. Veronka rátette a magáét e szókkal: Laczi! én a tied vagyok! Ezen áldozat mindazonáltal keserű könnyhullatásaiban telt, melyeknek gátat semmikép sem vethetett.

Az ifjú gróf szinte tántorgott szívragadó örömében. Elszaladt az atyjához és hírül vitte neki, hogy Veronka az övé. Veronka utána lappangott és a szobának küszöbében bűnösi alázatossággal megállván, méltóságos gróf uram! úgymond.

Kedves fiamnak drága jegyese! mondá viszont az öreg gróf, s hozzásietvén, melléhez akarta szorítani. Veronka térdre esett előtte. A könnyező atya megáldotta. A leány azután az ifjú grófnak karjai közé borult, titkos búbánatját csendesen görgő könnyekkel enyhítvén.

Az ifjú gróf azonnal egy embert küldött az öreg Hadasihoz; megüzente neki, hogy leányával kezet fogott és arra kérette, hogy jönne Kaczajfalvára. Örüljön velünk, mondá a követnek és legyen tanúja összeadásunknak. Harmadnapra az öreg Hadasi leányának karjai között volt. Százszor is megesküdött napjában katonásan, hogy sohasem hitte volna, hogy egy gróf oly nemes szívű lehessen, a milyennek jövendőbeli vejét látja. Lehetetlen, úgymond, hogy az ifjú grófnál széles e világon jobb ember legyen.

Az öröm közönséges lett. Szívragadó vigasság terjedt el az egész falunak lakosaira. A jobbágyok egy pár követet küldöttek az ifjú grófhoz és sok szerencsét kívánván házasságához, azt üzenték neki, hogy az Isten meghallgatta könyörgéseiket, mikor Veronkát falujokban földes asszonynak választotta. Veronka sírt örömében. Látod-e Veronka! mondá neki az ifjú gróf, hogy te királynénak termettél. Neked minden bizonynyal az egész föld hódolna, ha tégedet az emberek úgy ismernének, mint én.

Közelített már a lakodalomnak napja. Veronkának szíve felettébb dobogott, valahányszor ez neki eszébe jutott. Öklét tette sokszor szívére, hogy ennek lázulását fenyegetésével lecsillapítsa. Nyughatatlansága szempillantásonként növekedett. Éjjelenként sírdogált, hogy nappal mosolyoghasson. Édes atyjától még csak azt sem merte kérdezni, hogy él-e az ő kedves Szádnokia, vagy sem?

Ezerszer jött neki nyelvére napjában e kérdés; de azonnal ismét elfojtotta. Nem! úgymond végtére egy csendes éjszakának közepén; eleget teszek és egész szívvel teszek eleget kötelességemnek! Ezzel vánkosába rejtette nedves szemeit s erővel azon volt, hogy esze az ifjú grófról való elmélkedésben foglalatoskodjon. Képzése a gróf helyett Szádnokit állítván elébe, minden igyekezetét meghiusította.