XXIV.

A természetes embernek nagyszívűsége.

A lakodalom előtt egynéhány nappal hamarább egy ember levelet hozott, mely Veronkának szólott. Az ifjú gróf elveszi tőle s a mint be akar vele repülni jegyeséhez, ama kérdés tünik eszébe, ki lehet az, a ki Veronkának ír? Az én barátnémnak, az én jegyesemnek nincs titka, melyet velem ne közlene. Ezt mondván, feltöri a levelet és elolvassa.

«Kedves Veronkám! Lehetetlen, hogy szívemnek szorongásait valakinek e világon meg ne panaszoljam; valakinek, a ki úgy tudjon érezni, mint én. Hol találjak pedig hamarjában ily könyörű szívet, ha csak nem Veronkában, ki minden búbánatomnak egyetlen egy oka? Kedves Veronkám! mikép volt lehetséges, azt a tiszta és égő szerelmet elfelejtened, melylyel szívem hozzád viseltetik?»

Az ifjú gróf a levélnek ezen szavaira reszketni kezdett és következendő sorain sebesen átrepűlt.

«Nem ajánlhattam én jószágokat, sem pompás grófnevet, mint vőlegényed. Buzgón szerető szívből, tisztelettel teljes szerelemből állott minden, a mivel Veronkámat, az én elfelejthetetlen Veronkámat megkínálhattam. Oh Veronka! nem dobogott-e erősebben szíved, mikor kezedet más férfiúnak adtad? Mikép enyészhettek el emlékezetedből amaz esküvések, melyekkel nekem örök szerelmedet ama gyönyörű órákban megigérted, melyek örökre eltüntek?»

«Nem azért írom én ezeket, hogy szívemhez visszaédesítselek. Látod, hogy akkor írok, mikor már reménységem egészen elenyészett. Csak fájdalmamat akartam érzékeny szívednek panaszolni, hogy meg ne öljön.»

«Az ifjú gróf Kaczajfalvit felette nemes szívű embernek hallom lenni és így vele minden bizonynyal szerencsés leszel. De bármily nagylelkű és nemes szívű legyen is, Veronkát buzgóbban és tisztábban nem szeretheti, mint én, ki halálosan megsebesedett szívvel ugyan, de mégis indulatos buzgósággal azt kérem az Istentől, hogy tégedet vőlegényeddel együtt bőven megáldjon.»

«Élj szerencsésen, elfelejthetetlen drága Veronkám! Adják meg neked az egek azt a boldogságot, melyhez szívednek birtoka által én jutottam volna és szerencsésebb asszonyi személy náladnál széles e világon nem lesz. – Szádnoki.»

E levelet a gróf elolvasván, olyan lett, mint az élettelen bálvány. Végre kezét homlokára tévén, a kertben fél óráig fel s alá sétált. Egyszerre letörülvén arczáról a búnak komor fellegét, szemeiből pedig a születő könnyet hevesen kinyomván, megállott, keresztül kulcsolta karjait, feltekintett az égre és Veronkához indult.

Édes Veronkám! mondá ennek, hadd kérdezzek én tőled valamit. A mint most a kertben sétáltam, egyszerre nekem az jutott eszembe, ha te vajjon engemet igazán szeretsz-e?

Kedves Laczim! felelé Veronka; te nekem szabadítóm, te nekem jótevőm vagy.

De ha úgy szeretsz-e, mint Manczi? Ha én neked szabadítód, ha neked jótevőd nem volnék, ha e helyett tégedet megbántottalak volna, szeretnél-e mégis? Manczi engemet nagy bosszúsággal illetett és én őtet mégis szerettem.

Veronka e kérdésre elkomorodott.

Kérlek, édes Veronkám! nyisd meg nekem szívedet! Szeretsz-e e világon más valakit nálamnál jobban?

Veronka hangos zokogással karjai közé omlott.

A gróf megcsókolta s egynehány kérdés után, melyek e dologhoz nem tartoztak, egész beszédét félbeszította. Az asztalnál majd nyájaskodott, majd meg komoran ült és gondolatokba sülyedt. Holnapután, édesatyám! Veronka férje vagyok. Veronka tányérjára sütötte szemét.

Hát Veronkának édesanyja, így folytatta szavait a gróf, nem áldja meg a lakodalomnál gyermekeit? Örömem nem volna teljes, ha egybekelésünk olyas valakinek hijával menne végbe, kit Veronkám szeret.

Veronka elpirult.

Átrándulok érte. Holnap estére ismét itt termek. Veronka örülni fog, ha édes anyját meglátja. Nem igaz? Veronkám!

Veronka az asztalon keresztül oda nyujtotta kezét; az ifjú gróf pedig megcsókolta.

Étel után befogatott és elment. Hadasinénak öröme kimondhatatlan volt, mikor hallotta, hogy a gróf a lakodalomra magával elviszi. Még ő legszebb ruháit összerakta, addig a gróf a faluban egynéhány meglett emberektől Szádnoki iránt tudakozódott. Senki sem tudott róla rosszat mondani. Dicsérte kiki és magasztalta.

Végre a gróf magához Szádnokihoz ment. A kertben találván, Szádnoki uram! úgymond igen barátságos tekintettel, az úrnak, a mint hallom, egy szeretője volt?

Szádnoki, egy halavány és búbánattal teljes ifjú, rászögezvén tekintetét és nagyot sóhajtván: Az úrban, úgymond, kit tisztelek?

Én gróf Kaczajfalvi László vagyok, úgymond.

Szádnoki úgy megijedt, hogy reszketni kezdett.

Ne ijedjen meg, Szádnoki uram! így folytatta szavait a gróf. Az úr Veronkát szereti; szeretem én is. Veronkát én szerencsétlenné nem tehetem. Ha engemet az úr becsületes embernek tartott, miért nem fordult már régen hozzám? Édes Szádnokim! ha Veronka tégedet szeret, Veronka a tiéd. Nem vagyok én oly gonosz lelkű, hogy két embert, kik egymást szeretik, szerencsétlenné tehessek. Én Veronkát szívemből szeretem; de szinte azért rajta is leszek, hogy szerencsés legyen. Férfi létemre elég erőm van nekem arra, hogy fájdalmamban meg ne haljak, ha Veronka tégedet választ. Nagyon hihető pedig előttem, hogy inkább neked adja kezét, mint nekem.

A gróf még egy egész óráig beszélhetett volna, mert Szádnoki úgy állott előtte, mintha kővé vált volna. A grófnak szeme közé meresztvén egy darabig tekintetét, végre térdre esett előtte és rebegő szózattal csak azt mondhatta: Oh nagylelkű, óh felérthetetlen szívű ember, kinek párja széles e világon nem találtatik!

Nagylelkű? kérdezé a gróf, felemelvén az ifjút. Micsoda nagylelküség kívántatik ahhoz, hogy az ember egy leányt annak a férfiúnak engedjen, a kit szeret? Ez valóban szinte oly természetes dolog, mint az életben hagyni, a ki az úton előnkbe akad. Jőjj, Szádnoki! jőjj te velem! Veronka nagyot vétett, hogy nekem e dologról semmit sem szólott, mihelyt látta, hogy mind a hármunknak szerencsétlenségén kezdek tudtom nélkül munkálkodni. De te, édes Szádnokim! lóra ülsz és úgy jösz utánunk lopva Kaczajfalvára. Menj ott a lelki pásztorhoz, és ne mutasd magadat mindaddig, míg én nem mondom.

Szádnoki magán kívül ragadtatván, nem talált szavakat jótevőjéhez való háladatosságának kifejezésére. Köszönet gyanánt csak fejét és testét hajtogatta. Hallod-e édes Szádnokim! idegeneknek én is csinálok már most ilyen komplementumot. De Veronkának szeretőjében én jó barátomat akarnám lelni. Jőjj! Ezt mondván, csókot függesztett ajakára, és Hadasinéhoz visszament, kivel másnap reggel Kaczajfalvára indult. Szádnoki utánuk lovagolt. Szerencsésen oda érkezvén mind a hárman, Szádnoki a prédikátorhoz, Hadasiné pedig a kastélyba szállott.

Más nap szegény Veronkának lakadalomnapja volt. Egész éjszaka be nem húnyta szemeit, melyek veresek, valamint ellenben arczai halaványak voltak. Tekintete olyan volt, mintha az nap halálra akarták volna vezetni. Ha valaki rátekintett, lesütötte szemét, orczáján pedig könnyek gördültek le. Az ifjú gróf hozzá érkezvén, a jelenlévőket arra kérte, hogy Veronkával egy ideig magára hagyják.

Hallod-e, édes Veronkám! te olyan halavány vagy, mint a halál, és szemeid a könyezéstől még most is nedvesek. Én tégedet szerencsétlenné tenni nem akarlak. Ha rád tekintek, lehetetlen, hogy rajtad ne szánakodjak. Édes Veronkám! te engem nem szeretsz.

Laczim! felelé a leány, a gróf kezére támaszkodván.

Én kívülem nem szeretsz te más férfiút e világon?

Édes Laczim! mondá Veronka csüggedt szózattal, ne kínozd, kérlek, Veronkádat.

Szádnokit sem?

Veronka megborzadván s halavány orczája még jobban elhalaványodván, a gróf felé ki akarta terjeszteni karjait; de ezek lesülyedtek, maga pedig a gróf mellére roskadt és elájult. Minekutána magához tért volna, a gróf megsimogatván arczait, édes Veronkám! úgymond, légy hozzám igaz! Te Szádnokit szereted. Mivel érdemlettem meg bizalmatlanságodat?

Veronka átkulcsolván a grófot: Nem titkolhatom el tovább előled, úgymond, hogy Szádnokit szeretem.

A gróf ránczba vonván egy keveset homlokát, édes Veronkám! úgymond, miért titkoltad te ezt mindeddig előttem? De ma nincs a szemrehányásoknak ideje. Az én Veronkám boldogtalan ne legyen! Ezzel kirepült az ajtón, és öt percz után lélekszakadva visszaérkezvén Szádnokival, kit Veronkához maga után erővel behurczolt: Tégedet választott! úgymond; légy boldog vele együtt.

Veronka elkiáltotta magát, s egy székre ledűlt. Szádnoki némán állott meg előtte, s már kétkedő, már gyönyörködő tekintettel vizsgálgatta. A gróf megfogván Veronkának egyik kezét és könnyeivel megáztatván: Térj magadhoz, Veronkám! úgymond; ez a te Szádnokid, az én barátom. Te az ő felesége leszel.

Veronka, Szádnoki és a gróf a szégyennek, félelemnek, háladatosságnak, szeretetnek és elragadtatásnak különféle érzésein áthabozván, végre megnyugodtak. Óh te mennynek angyala, te nagy lelkű ember, kinek párja széles e világon nem lehet, mondá végtére Veronka, s a grófnak lábaihoz borúlván, kezét forró könyhullajtásokkal áztatta, tüzes csókokkal apolgatta.

Az öreg gróf álmélkodott, Hadasi haragosan rázogatta fejét, Hadasiné pedig morgott, majd ostobának, majd esztelennek nevezvén foga között leányát. Az ifjú grófnak egész tekintete nem volt elegendő arra, hogy őket a templomba indítsa; erőszakosan kellett neki őket oda űznie. Egy óra alatt Szádnoki és Veronka össze voltak adva.

Az ifjú gróf este Szádnokinak egy marok bankó czédúlát adott. Veronka fel nem vidúlhatott. Szomorú szemeit alig merte felemelni. Soha menyasszony vőlegényének ölébe szomorúabban nem alkonyodott. Laczi! mondá zokogva este, te nekem egy tövist szúrtál szívembe. Áh! tartok tőle, hogy ki nem vonhatom belőle mindaddig, még boldognak nem tudlak. Boldog pedig a te szíveddel mikor lehetsz? Sehol sem találsz te oly szívet, melyet végtére megvetni kénytelen ne lennél.

Az ifjú gróf mosolyogván: Boldog vagyok én, édes Veronkám! úgymond, ha tégedet boldognak látlak.

Az új pár Kaczajfalván mulatott még két nap, azután pedig Hadasiékkal haza ment. Veronka az ifjú gróftól el nem tudott válni. Alig feslett ki karjai közül, ismét nyakába borúlt. Erővel kellett a kocsiba vinni. Az ifjú gróf utánok nézett, a meddig lehetett. Mihelyt szemeiből a kocsi eltünt, ő is azonnal sötét álmodozásokba merült, bármely jó kedvű volt is, minekelőtte Veronka elment.

Szomorú vagy te Laczi! a mint látom, mondá az atyja.

Jó cselekedetben foglalatoskodtam, édes atyám! és még is – itt egy keveset elhallgatott – és még is sok könnyhullajtásomban telik. Veronka már boldog; de én! Óh atyám! ha ő talán e világon amaz egyetlen egy leány, a kinek hozzám szíve van! Szádnokihoz való szerelmét akarta ő nekem feláldozni! Ez nem volt tőle igazságos! De vajjon az igazságtalanság lehet-e egyszersmind nagylelküség? Gondold meg csak atyám! azt a két leányt, a kiket én szerettem! Manczi engemet szeretett és kezét még is másnak adta. Veronka pedig engemet nem szeretett, és kezét még is nekem adta. Mikor szokhatok már én egyszer ezekhez az emberekhez? mikor fogom őket csak ismerni is? Érzem én magamban, hogy korán vagy későn csak kénytelen leszek végtére, völgyembe zárkózni és ott magányosan élni, magányosan meghalni.

Most már felette szomorú képzelődéseknek eredt. Szíve fel volt osztva Manczi és Veronka között. Azonban sebét az idő, ifjú kora, egészsége, természetes vidámsága és kivált szívének szép kegyessége ismét meggyógyították. Azután az utazás jutott eszébe. Elment édes atyjával Magyarországnak különféle megyéibe. Sok kisasszonyra akadt, kik neki tetszettek; de minekutána őket közelebbről megismerte volna, az volt mindenikről utólsó szava: csak nem Manczi! csak nem Veronka! Egyiktől a hiúság taszította el szívét, a másiktól a büszkeség, ettől a piperéskedés, amattól pedig a kaczérság. Atyám! mondá végtére ránczos és felette komor homlokkal, emberi forma van rajtok és egyéb semmi. Nem szeretnek ők egyebet szép ruhánál és hízelkedésnél. A legasszonyosabb és leglágyabb férfiú ő előttük legkedvesebb.

Ezzel haza mentek. Az ifjú gróf meglátogatta Veronkát és szívében egy tövissel többet hozott haza. Ők oly boldogok, úgymond, e szív pedig hasztalan érez. Hol találok végtére embert?

Az atyja mindent elkövetett, hogy kedvét felderítse; de ő nyugtát sehol sem találta. Különféle munkákat űzött, a nélkül, hogy valamelyikéhez különösebben ragaszkodott volna. Jobbágyainak különféle mulatságokat adott, melyeknél csak ő volt egyedül, a ki vidám nem lehetett. Nagy szorgalommal nyomozta ő ki a szerencsétleneket, hogy rajtok tehetsége szerint segítsen, és ha ezek lábaihoz borúlván, hálákat zokogtak elejébe, megilletődött ugyan, sőt érzékeny könnyhullajtásokra is fakadt, de egy óra múlva magában, vagy édes atyjához ilyformán szóllott: Mi ez énnekem? Csak ezt a kevés jót sem cselekedhettem volna, ha nekem az eset sok pénzt nem adott volna. Jőjjön rám egy másik eset, mely szegénynek tegyen, boldog Isten! jobbnál jobb szívemmel csak egy könnyecskét sem száríthatok meg a szerencsétlenek orczáján.

Édes fiam! mondá az atyja, embereket a veszélyből kiragadni, te kicsinységnek tartod?

A pénzt kell előbb becsülni tanúlnom, kedves atyám! felelé az ifjú gróf, ha olyan cselekedeteknek akarok érdemet tulajdonítani, melyek csupán csak pénzben telnek. Az emberek pénzemet imádják, szívemet pedig magoktól eltaszítják. Atyám! én csak az én völgyembe való ember vagyok. A többi világgal nem tudok megegyezni. Manczi és Veronka, kiket legjobb embereknek tartottam, megcsaltak. A többiektől mit várhatok?

XXV.

Az első szerelem el nem hűl.

Az Etna hegyének költeményes rajzolása, melyet egy este olvasott, egészen elragadta az ifjú grófnak képzelését. Olaszországot akarnám megnézni, mondá más nap reggel édes atyjának. Az egek engedjék, felelé az öreg gróf, hogy ott szívednek nyugodalmát feltaláljad. Egy nehány nap múlva, minekutána édes atyja megáldotta és pénzváltó levelekkel megrakta volna, búcsút vett Kaczajfalvától. Tele volt szíve, mikor honát elhagyta, amaz édes kívánsággal, hogy legalább hazáján kívül akadjon olyan emberre, a kinek szívét oda adhassa.

Azonban valamerre ment, zártszívűsége mindenütt nevekedett. Az embert mindenütt az előitéleteknek hódolni lelte, melyek szívét megkeményítették, természetének szép érzeményeit pedig elfojtották. Olaszországban Signáni grófot a haláltól megmentette. Signáni nagy ragaszkodást mutatott e nagy szívű magyarhoz és barátságáért buzgón esedezett.

Mikép lehessek én barátod, mondá gróf Kaczajfalvi, mikor még nem ösmerlek?

Signáni meg nem szünt esedezni, még grófunknak bizodalmát és szeretetét meg nem nyerte. Hamar átlátta ő gróf Kaczajfalvinak fellengő ideáit az erkölcsről és így saját vélekedéseit előle szorgalmatosan eltitkolta. Majd azután a mi grófunk megmentett Signáni kezéből egy ártatlan leányt, kit amaz szeretőjének karjai közül elragadott. Visszavezetvén mátkájához a leányt, iszonyodással hallotta tőle ama rettenetes módokat, melyekkel ártatlanságát e buja olasz ostromlotta.

Megneheztelvén Signánira, kit még barátjának tartott, házához repült és a nála lévő társaság előtt gonoszságát könnyező szemmel és hathatós intésekkel szemére hányta. Signáni nevetett és azt akarta vele elhitetni, hogy a világ e kis galanteriákat vétkeknek nem tartja. Kaczajfalvi ellenben azt mondta neki, hogy ő azt, a ki így gondolkozik, gonosz lelkű gazembernek tartja. E vetekedésnek vége az volt, hogy Signáni őtet kardra vagy egy pár pisztolyra kihítta. Kaczajfalvi könyörületes mosolygással oda nyújtván neki kezét: Isten hozzád, Signáni! úgymond; mink, látom, egymásnak barátjai nem lehetünk.

A Pedemontiumi tartományban egy földművest a szükségnek és nyomorúságnak mélységéből kiragadván, cselédjeihez haza vezette. Egész háza lábaihoz borúlt, leánya pedig, egy tizenöt esztendős és gyönyörű szűzecske, nem győzte jótevőjének kezeit csókolni. E helyeztetés hasonló volt amaz esethez, mely őtet Veronkával megösmerkedtette. A szép olasz Julis tehát az ő szemében Veronka volt. Szívének titkos indulatjától ösztönöztetvén, e földművesnek házánál megmaradt. Julissal való társalkodása naponkint bizodalmasabb lett. Kősziklákra mászott vele, megjárta vele az erdőt, s a forró nyári napoknak legnagyobb részét a falu mellett lévő hűs barlangokban vele töltötte. A leánynak szülői mosolyogtak, mikor sétálásaikról éjfél tájban érkeztek haza. Nyoszolyáik között csak deszkafal volt és a grófot a felkelő nap többnyire Julis ágya mellett a széken és nyájas beszélgetésbe merülve lelte. Julis őtet szerette; ő pedig magát mennyországban vélte lenni.

Veronkát ismét feltaláltam, így írt végtére Szádnokinénak; a Pedemontiumi hegyek között találtam fel őt. Ő engem szeret. Ő az enyém lesz nemsokára és engemet minden bizonynyal boldog embernek tesz.

Szülőitől végtére Julist megkérte. Ezek elbámulván, lábaihoz borultak: Julis pedig megállott előtte s nevetve azt mondta neki: László! én téged szeretlek. A gróf a leányt melléhez szorítván, az öregeket már most arra is kérte, hogy vele és menyasszonyával Magyarországba költözzenek.

Magyarországba? kérdezé az asszony. Magyarországot pápisták lakják-e?

Pápisták is, protestánsok is, ráczok is, zsidók is, felelé a gróf.

Az asszony keresztet vetvén magára, fejét rázta; férje pedig gyanakodó tekintetet vetvén a grófra, de a gróf, úgymond, taláncsak pápista?

Nem vagyok, felelé a gróf mosolyogva.

Az elszomorodott atya az égre emelte szemeit, felesége új keresztet vetvén magára, Julis pedig könnybe borult szemmel vizsgálván szeretőjét: Boldog Isten! úgymond, hogy lehet az, hogy ő nem pápista?

A gróf minden erejét megvetette, hogy a jó embereket a nem pápistáknak gyűlölségéből kigyógyítsa; de igyekezete mind haszontalan volt. Ő az ő szemeikben utálatos eretnek maradt és Julis a grófhoz való forró szerelmét a belégyökerezett előitéletnek feláldozta. A gróf mély komorsággal hagyta el e völgyet, melyben oly kimondhatatlanul boldog volt.

Bement azután Francziaországba s ott is valóság, igazság és emberszeretet helyett mind csak előitéleteket talált. Visszamegyek az én szerencsés völgyembe, így írt ő végtére Veronkának. Sehol sem találok szívet, mely úgy érezzen, mint emberhez illik. Bárhová megyek, az ember az emberhez mindenütt hideg, mindenütt érzéketlen. Pénzen ugyan vehettem volna szerelmet eleget, de szívemen nem. Veronka! te voltál egyedül, a ki e szívet becsülted. Te és Manczi! Most már egyedül magam vagyok széles e világon. Sírok, foganatlanul sírok ebben a képtelen nagy sírban, hol eleven bálványok emberi formában lappanganak és egymást kínozzák. Isten hozzád, Veronkám! Én ama kellemetes völgybe térek vissza, melyben nevelkedtem. Abban akarok élni és halni.

E levelet Bresztiából írta, mely városnál Francziaországnak leghíresebb révpartja fekszik. Este vacsorázni menvén, összetalálkozott a kávéházban egy angol katonatiszttel, kinek arczán egynéhány ismeretes vonást látszott észrevenni. Megszólítván, nevét kérdezi.

Engemet, úgymond a tiszt, Russelnek hívnak.

Russelnek? kérdezé a gróf hevesen és szemeit komoran leüti. Én, úgymond tovább, mélyen fohászkodván, egy Russelt ismertem, a ki most Indiában van.

Az nekem rokonom, feleli a tiszt; az édes atyámnak az öcscse. Ha írni akar neki az úr, én most őt felkeresem. A hadifogságból kiváltatván, Londonba megyek és onnan Indiába. Ott talán szerencsésebb leszek, mint Európában.

Szerencsésebb? kérdezé a gróf csudálkozva és arra kérte, hogy őt szállásán másnap látogatná meg. Indiába megy! Manczit meglátja! E két gondolat volt, mely képzeletét egész éjszaka lefoglalta. Russel helyett álmában ő ment Indiába. Indiának partjait úgy látta, mintha minden egyéb ország homályban feküdt volna előtte és a nap csak Indiát világította volna meg.

Russel másnap hozzáérkezvén, India volt az egész beszélgetésnek tárgya. A grófnak kedvét észrevevén a tiszt, az utazást oly könnyűnek és Indiát oly szépnek rajzolta, hogy amannak képzelete egészen felhevült. Egynéhány szempillantásig könyökére támaszkodván a gróf, egyszerre felugrott. Én az úrral, úgymond, Indiába megyek. Azt a boldogságot ugyan ott fel nem találom, mely után esdeklek, de csak elmegyek az úrral mégis.

Harmadnapra hajóra ült Russellel s Angliába átevezvén, Londonba ment. Itt egynéhány nap alatt beszerezvén mindent, a mi az indiai utazásra megkivántatott, Russellel együtt a hajóra költözött. Mikor édes atyja Kaczajfalván levelét olvasta, melyben tudtára adta, hogy Indiába megy, már akkor ő Afrikának csúcsát megkerülte volt és szemeit arra szögezte, a hol Indiát feküdni tudta. Egész nap a hajó födelén ült s magában előre ama jelenetet rajzolgatta, melylyel őt Manczi fogadni fogja.

A tengeren az utazás szép volna, mondá neki egyszer Russel, ha oly felette unalmas nem volna. Én magamat el nem unom, felelé a gróf, ismét India felé fordítván tekintetét, hol már gondolatában a partra kiszökvén, Manczit egy pálmafa alatt állani, azután kiterjesztett karjaival elejébe szaladni látta.

Végtére a nemzeteknek bölcsőjéhez és Manczinak hazájához elérkezvén, a gróf alig várhatta, hogy kikössenek. Beszaladt azonnal Madrász városába. Hol lakik Russel úr? kérdezé egy angol katonától, kit az utczán előtalált.

Az én óbesterem? úgymond ez. Mindjárt elvezetem az urat hozzá.

A grófnak szíve felette nagy dobogásnak eredt. A katona nem győzött mellette szaladni, oly sebesen ment. Itt a háza, mondá amaz. A gróf megajándékozván, bement, kinyitott egy szobaajtót és Manczit ott találta. Szinte egy széken ült és gyönyörű fiacskájával, kit ölében tartott, mosolyogva játszadozott.

A gróf lélekszakadva megállott előtte, a nélkül, hogy egy szót szólhatott volna. Csak kezeivel csinált egynéhány mozdulatot, melyeket Manczi nem érthetett. Megijedvén a gróftól, felugrott a székről és gyermekét a szőnyegre letevén, szemeit az ismeretlen vendégre meresztette. Szinte cselédjét akarta az óbesterné kiáltani, a mint a gróf szívreható és érzékenységgel teljes szóval a Manczi nevet elejébe zengte. Szaváról Manczi megismervén: Laczi! úgymond a belső megilletődésnek hasonló hangjával. Idegen hallgató e két szóban a legforróbb szerelemnek szózatát könnyen megismerhette volna.

A gróf azután odarepült hozzá, lábaihoz borult, térdeit átkulcsolta, szók helyett czikkelyezetlen hangokat rebegett, sírt, sóhajtozott, szemei közé felnézett, felugrott, karcsú testét átölelte, melléhez szorította. Manczinak szemei örömkönnyekbe borultak, míg a grófnak karjai között csüggött. Szemeit nem mervén a grófra vetni, idestova tekintett hevesen, mintha ölelései ellen segítséget keresett volna. Csak karjai árulták el szívének indulatát, melyek a grófnak derekát átfogván, szinte tudta nélkül melléhez szorították.

Ismét az enyém vagy egyszer, mondá végtére a gróf; ismét megölelnek annyi idő után egyszer utánad esdeklő karjaim! Az indulatnak szélvésze helyt adott azután a szelidebb örömnek. Kezeiket tartván s egymás szemébe érzékenyen nézvén, tízszer is tették egymásnak egy végben e kérdéseket: Csak megemlékeztél végtére mégis rólam? édes jó Laczim! – Szereted-e még Laczidat? édes szép Manczim!

E kérdésekre egyik sem felelt; csak mosolyogva nézték egymást, csak kezeiket szorították. Szemeiket egymásról elfordítaniok lehetetlen volt. Az óbesterné e szempillantásokban minden egyéb szövetségeiről elfelejtkezett és tudta nélkül Manczi kisasszony lett. Mellének indulatos érzései elborították benne a multnak emlékezetét és csak akkor jutott eszébe, hogy Russel hitvese, mikor a szőnyegen mászkáló fiacskája ruhájába kapaszkodott és nyöszörgő sírással ölébe kérezkedett.

Szinte megint karjai közé akarta a gróf szorítani. Manczi elpirulván, öléből magát kifejtette. Az Istenért, gróf uram! úgymond egy mély fohászkodással. Tessék, kérem, leülni. Ezt mondván, leült és a gyermeket ölébe vette. A gróf melléje telepedvén, elbeszélte neki, hogy széles e világon nem talált még szívet, mely az övének megfelelne. Ah Manczi! csak a tiéd, a tiéd egyedül! Manczi lesütötte szemét és fiának arczára egypár forró könnyecskét ejtett. Hallgassunk erről, mondá végtére, kezét odanyujtván neki, szemeit pedig fiára függesztvén.

Most már Russelt szereted. Engem szeretned nem szabad! Így fejezte be beszédét a gróf s felkelvén székéről, az ablakhoz ment. Manczi semmit sem felelt, s míg a gróf az ablaknál állott, fiát csókolgatta, hogy könnyeit elnyomhassa vagy legalább eltitkolhassa. Édes Manczim! kezdte ismét a gróf, megfogván és megcsókolván kezét, szeretsz-e még engemet?

Laczi! mondá erre az óbesterné, felkelvén és karjain gyermekét a gróf elébe tartván, te még az én fiamat meg sem csókoltad!

A te fiadat? felkiáltott a gróf, a te fiadat? Szemei sebesen és tüzesen odaestek a gyermekre, kit karjaira vett. Nem győzte nézni, és a mint nézte, arcza szempillantásonkint felderült. Manczinak a fia! mondá ismét és a gyermeknek arczát csókjaival és örömkönnyeivel egészen elborította. Manczinak a fia! mondá még egyszer belső elragadtatással. De igaz-e, Manczi, hogy ez a te fiad? Az óbesterné bizonyítását hallván, a gyermekkel a szobában tánczolni kezdett.

Szinte akkor megnyílt az ajtó s az óbester a szobába lépett. Isten hozott, édes Kaczajfalvim! úgymond; Isten hozott, édes jó Laczink! s ezzel a grófot megölelte.

Oh nézd, nézd Russel! mondá a gróf; ez Manczinak a fia. Istenem! mily boldog ember vagyok én! Manczinak a fiát látom! Sok fáradságba telt, míg őt ama részegítő örömből észre hozhatták, melybe őt a Manczi fiáról való gondolat helyezte. Átvizsgálta azután a gyermeket és arczvonásait Mancziéval összehasonlította. Könnyek gördültek ki e foglalatosságnál vidám szemeiből. Most már te anya vagy Manczi! mondá végtére; azután pedig az óbesternét sokáig vizsgálgatta, mintha a leány Manczival az anya Manczit akarta volna összehasonlítani. Anya vagy! mondá még egyszer s megcsókolta Manczi kezét, térdre esett előtte és kezét még egyszer megcsókolta. Azután a gyermeket anyjának karjaira adván, e képre érzékenyen mosolygott s meg-meg amaz igékre fakadt: anya vagy!

Erre sebesen Russelhez fordult s melléhez szoritván: Karjaim között vagy egyszer megint, úgymond, édes Russelem! Annyi idő mulva ismét látlak! Manczi anya lett azóta, te atya lettél, én pedig – én szerencsétlen vagyok. Szerencsétlen? Nem vagyok! szerencsétlen valóban nem vagyok! Én veletek együtt szerencsés vagyok.

Russel mosolygott. Te a mi jó és drága Laczink vagy. Manczi a te húgod; én pedig bátyád vagyok.

A gróf rámeresztette szemeit; azután pedig odanyujtván lassacskán kezét: Russel, úgymond, az én bátyám! Manczi, te az én húgom vagy! Erre kezet fogott Manczival is, ki Russelre mosolyodott.

Most már az óbester tudakozni kezdette tőle indiai utazásának okát; ő pedig egyenesen megmondotta neki, hogy Manczit kívánta látni. Manczi hamar felkapván gyermekét, játszani kezdett vele, hogy a pirulást eltitkolja, mely szép arczát a grófnak e vallomására elborította. Russel azután elvitte magával a révparthoz, s a nélkül, hogy odamenetelük okáról csak egy szót ejtettek volna, házához vitette a grófnak jószágát a hajóról. Otthon a grófot az óbester ama szobába szállásolta, mely Manczinak nappali szobájába nyílt. Itt, úgymond, a te húgodat minden szempillantásban láthatod s akkor beszélhetsz vele, a mikor akarsz. A háladatos gróf ezen ajánlatra az óbester nyakába borult.

XXVI.

A ki a tilalmas szerelmen győzedelmeskedni akar, tanuljon futni.

Egy-két nap mulva a gróf, minekutána Russel engedelméből egész idejét Manczival töltötte volna, maga volt egyszer az óbesterrel. Hallod-e, Laczi! mondá neki az óbester bizalmasan, te Manczit szeretted?

A gróf erre a figyelmes óbesternek ellenállhatatlan nyiltszívűséggel, érzékeny könnyhullatások között, indulatosan és oly tűzzel, mely minden tekintetét, minden mozdulatát, sőt még szavának hangját is átjárta, elbeszélte Manczival volt egész esetét. És még most is, édes Russelem! még most is oly hathatósan szeretem, hogy lehetetlen kimondanom. Szeretem még azokat is, a kik hozzá tartoznak. Szeretlek téged is, mivel férje vagy. Szeretem a fiát, óh! a te fiadat – Oh Istenem! add meg nekem azt a boldogságot, hogy én e gyermeknek szeretetét megnyerhessem!

Russel megölelte, de oly nyughatatlan tekintettel, hogy még a grófnak is szemébe tünt. Hallod-e, Laczi! úgymond; szeresd te Manczit, szeresd fiamat, szeress engemet; csak egyet igérj meg nekem, csak egyetlen egyet!

A gróf rámeresztette szemét.

Légy hozzám nyiltszívű, így folytatta beszédét az óbester; ne titkolj el én előlem semmit! Ezt az egyet meg akarod-e nekem cselekedni?

Megcselekszem, Russel! felelé a gróf.

Ha majd némelykor megkérdezlek: mikép mulatod Manczival magadat? meg fogod-e nekem az igazságot tökéletesen vallani?

Szívesen megvallom.

Mulasd tehát vele magadat, a mint tetszik. Ha valami olyast cselekszel, a mi ellenemre volna, azt én neked meg fogom mondani. Gonosztévő az én Laczim nem lehet.

Gonosztévő az én Laczim nem lehet! Ezen igék az ártatlan grófnak nagyon szemébe tűntek s mihelyt lehetett, egy magányos gallyasba ment, hogy azoknak értelméről elmélkedjen. Megvizsgálta szívének minden legkisebb rejtekét és semmit sem talált egyebet, hanem csak Russelhez és Manczihoz való buzgó és tiszta szeretetet. Jól mondottad Russel! így szólott elvégre magában: a te Laczid gonosztévő nem lehet.

Ezzel visszament Manczi szobájába s átvizsgálván forró tekintetekkel ezen asszonyságnak kellemetes szépségét, azt érzette magában, hogy mégsem kiván tőle semmi egyebet barátságnál. Bizalmasan ült mellette, vígan nyájaskodott vele, örömest játszadozott fiacskájával és ha Russel véletlenül bedobbant, barátságosan odanyujtotta neki kezét. Így multak el a napok, így a hetek, így a hónapok. Russel a grófot Manczival barátkozni gyanu nélkül nézte, s mikor hazaérkezvén, hitvese mellett ülni, egyik karjával ezt átölelni, a másikkal pedig fiacskáját ápolgatni szemlélte, odaült mosolyogva Manczinak másik oldalára, tréfálgatott velök, nevetett, beszélgetett. Kellemetesebb napokat és estéket nem lehet gondolni, mint az övék voltak.

Mily szerencsés vagyok, édes Russelem! mondá a gróf sokszor. Manczi engemet szeret, te is szeretsz, én pedig titeket szeretlek. Máskép lehetne ugyan sorsom, de így is jó. Russel őt viszont megölelvén, az Isten adja, úgymond, hogy boldogságunk állandó legyen!

Mancziban Russel kimondhatatlanul bízott. Elbeszélte neki mindazokat, a miket a gróftól hajdani szerelmök iránt hallott. Tudom én, édes Manczim, hogy te a grófot még most is szereted. És kicsoda ne szeresse e nagylelkű, szép erkölcsű és jószívű ifjút? Szeresd őt, mint testvéredet; de kérlek, ne legyen előttem semmi titkod. Légy hozzám nyilt szívű! Képes volnék én neked mindent megbocsátani, azt az egyet kivévén, ha meg akarnál csalni.

Manczi a gróffal barátságosan társalkodott; de azért férjét mégis kimondhatatlanul szerette, mert anya volt. Mellében oly nyugalmat érzett, mely miatt magát méltán nagynak tarthatta. Férjére mosolyogván, én a grófot, úgymond, szeretem, de szívemet előled el nem zárom.

Egynéhány hónapot töltöttek ily boldogságban e jó emberek, a mint Manczinak szemei egyszerre borulni kezdettek. Sóhajtozott és ő lopva tekintgetett a grófra, mikor vele maga volt; reszketett, mikor ez megölelte; elpirult, mikor apolgatta. Mi bajod? édes Manczim! kérdezé a gróf.

Manczi ráemelte csendesen szemeit s azonnal meg-meg lesütötte, a nélkül, hogy kérdésére megfelelt volna.

Van Indiában egy gyönyörű fa, melynél szebb talán az egész világon nincsen s mely pagódafának vagy a bániánok fájának is neveztetik. Ágai szinte miként a szőlővesszők, lehomorodván, gyökeret vernek és a földből ismét kinőnek. Egy ilyen fa, körülötte növekedő fiaival együtt több lombos ernyőt formálván, egész sereg embernek képes árnyékkal kedveskedni. Ilyen fa alatt feküdt egy este Manczi a hűsben és szendergett. A szomszéd lomb alatt ült Manczi fiával a gróf és mugri nevű virágokból, melyek fölötte gyönyörű illatúak, Manczi számára nyakravalót font. A kis gyermek adogatta kezébe e virágokat. Mindenik mugrinál, melyet a gróf a koszorúba kötött, Manczira is tekintett egyszersmind, mosolygott és munkáját tovább folytatta. Egyszerre szilaj tekintettel felugrott, Manczihoz röpült, megragadott egy kobrakígyót, mely a fűben szinte Manczi felé lappangott s elvetette. Egy indiai leányzó, ki Manczi mellett ébren ült ugyan és asszonyát legyezte, de a nagy fű miatt a kígyót észre nem vette, meglátván a grófnak tettét, felkiáltott, odaszaladt hozzá és rettegéssel kérdezte, hogy nem harapta-e meg a kígyó? Szerencsére mindjárt a feje mögött ragadta meg a gróf, kinek tehát semmit sem árthatott.

Erről bizonyossá tevén a leányzót a gróf és arra kérvén, hogy e miatt lármát ne üssön, elment a kertnek legtávolabb fekvő gallyasába. Azon szempillantásban felébredt Manczi. Kérdésére, mi történt légyen? elbeszélte neki a megijedt leányzó a grófnak bajnoki cselekedetét s megmutatta neki a kobrakígyót, melyet a gróf oly erővel hajított a bambuszsövénynek, hogy azonnal megdöglött.

Boldog Isten! kiáltá Manczi; a kígyót a kezével fogta meg? és semmi baja sem lett?

Legkisebb baja sincs, felelé a leányzó. Ah asszonyom! mily boldog az, a kinek oly bátyja van, ki hugáért életét adja!

Manczinak szemei könnybe borultak. A gróf után sietvén, meglátta messziről, hogy egy bokor mellett összetett kézzel s az égre emelt szemmel térdepel. Érettem imádkozik, mondá Manczi csendes hangon s hasonlóképen térdreesvén és arczczal a földre borulván, óh! miért nem kellett néki, úgymond, az enyémnek lenni!

Ezzel visszatért és szobájába bezárkózott. Ezen estétől fogva magaviselete a grófra nézve egészen megváltozott. Semmit sem szólott ő a grófnak a kígyóról, valamint a gróf sem neki. Könnyező szemmel vizsgálgatta e nagy szívű ifjút, valahányszor lopva lehetett és csak egyszer csókolta meg orozva ama kezét, melylyel a kígyót megfogta, mikor véletlenül a háznak erkélyén szenderegni lelte.

Bármennyiszer kérdezte tőle baját a gróf, Manczi neki csak néma sohajtással felelt; e mellett pedig nyughatatlansága a helyett, hogy fogyott volna, naponkint növekedett inkább s naponként szembetünőbb lett.

Eleinte, mikor a gróf Madrászba érkezett, elhajlott tőle Manczi, valahányszor apolta; visszavonta kezét, valahányszor megfogta; a földre sütötte komor szemeit, valahányszor édes Manczijának nevezte. Még egy tíz esztendős leánykát is vett maga mellé a szobába, valahányszor előre tudta, hogy férje egész délután haza nem fog jönni. Most pedig nagyon habozó és állhatatlan lett a grófra nézve Manczinak magaviselése. Majd kiragadta magát hevesen a grófnak karjai közül, a szobának túlsó részére vonulván; majd meg a grófot szinte oly hevesen melléhez szorította. A bizalmas beszélgetések, melyeket a gróffal azelőtt tartott, egészen elenyésztek. Óránként ültek már most némán együtt. Ha a gróf beszélgetni kezdett, Manczi lesütötte szemeit és nem felelt. Mi bajod? édes Manczim! kérdezé ilyenkor a gróf! de Manczi bizonytalan, félénk, szomorú és rövid tekintetet vetvén reá, elfohászkodta magát, szemeit az égre vetette és semmit sem felelt.

A gróf ezt látván, szomorúan ült mellette, meg-megnyomván itt időnkint kezét. Manczi ezt az övéből kiragadta ugyan, de a grófnak kezét viszontag egy-két szempillantás után ismét megragadta, melléhez szorította, megcsókolta. Manczi mellében szinte forrott a szerelem ama háládatossággal együtt, mely jótévőjének mindent feláldoz. Áttört ő a tengereken, hogy Mancziját lássa; életét a legrettenetesebb veszedelembe ejtette, hogy Mancziét megmentse. Manczi egy szóval boldogtalan volt és magányosságot kezdett keresni, hogy magát kisírhassa. És ah! a mi az ő szivének legelviselhetetlenebb terhére vált, az volt, hogy e szeretetre méltó ifiú, e nagyszívű jótevője, e gyönyörű legény, szüntelen körülötte forgott. Manczija mellett ült ő egész nap, hogy tekinteteiből szivének indulatjait kitanulhassa. Manczinak legkisebb komorsága neki szorgalmat, legkisebb mosolygása részegítő örömet okozott. Ő, egy szóval, Manczi lélekzetéből élt. Jaj nekem, óh jaj nekem! mondá Manczi, hogy az övé nem vagyok.

Állhatatos változása alatt a grófhoz való keserű hidegségének és indulatos szerelmének csak becsúsztak mégis a gróffal való társalkodásába némely felette mély barátkozások. Meg-meglátogatta őtet a gróf még akkor is, mikor az indiai szokás szerint délután a sátor alatt aludt, hol ágya mellett egész órákat azzal töltött, hogy Manczit legyezte. Este összeülvén, majd egész éjfélig mulattak sokszor együtt a pagodafának ernye alatt s a mint az esteli hajnal alkonyodott, úgy Manczi is csendesebb, de egyszersmind barátságosabb és érzékenyebb is lett.

Sokszor hevesen ragadta meg a grófot és sírva szorította melléhez, azon szempillantásban ismét eltaszítván magától és az ernyeken keresztül hazafelé szaladván. A gróf utána ment s még homályosabb lomb alatt és sírva találta.

Egyik este megfogván a grófnak karjait: Hallod-e Laczi! úgymond; nem látod te könnyhullajtásimat? nem látod a búbánatot, mely szivemet emészti? Nekünk, édes Laczim: el kell válnunk!

El kell válnunk? kérdezé a gróf. Te talán engemet már nem szeretsz?

Manczi lesütvén szemeit: Szeretlek! úgymond, de el kell mégis válnunk. Ha azt akarod, hogy boldog legyek, menj, édes Laczim! menj el házamtól mennél hamarább.

A gróf nagyra meredt szemmel ránézvén: Én tehát tégedet azért hagyjalak el, úgymond, hogy te boldog lehess? A te boldogságod kívánja, hogy elváljunk?

A mindenható Isten a bizonyságom, hogy úgy van a dolog, mondá Manczi hevesen.

A gróf megborzadván, megölelte, a nélkül, hogy legkisebbet szólott volna s bement könnyező szemmel a házba. Manczi utána sompolygott és hallotta, hogy embereinek az utazásra való készületek iránt parancsolatot adott. El kell mennem! oda vetette parancsolatjához érzékeny szózattal.

El kell mennie? mondá magában Manczi s kimenvén a háznak erkére, leült és sírt. Látta innen a grófot még egyszer a kertben, hová a parancsolat után visszatért; látta nagy lépésekkel fel s alá sétálni s magában tusakodni Lerepült tehát hozzá s karjai közé omolván: Ne menj el, úgymond, tőlem, édes Laczim! ah! kérlek, ne menj el. Meg kell a te szegény Manczidnak halnia, ha elhagyod.

A gróf szinte megmeredt álmélkodásában. A mint Manczit karjai között tartotta, leereszkedett a mögötte lévő hantülésre. Szavát az indulatoknak küzködése elfojtotta. Azon szempillantásban, hogy Manczitól e hirtelen változásnak okát akarta kérdezni, a szél a hajlékony gallyakba megütközvén, elsuhogott előttük. Manczi felijedvén, kiragadta magát karjai közül és elsietett; de azonnal ismét visszatérvén: Te tehát, édes Laczim! nálunk maradsz, mondá neki súgó szózattal s a kertnek gallyasai közé eltünt.

A gróf elmélkedésekbe sülyedvén, át kezdte homályosan látni, hogy mostani állapotjával szövetségben lehetne Russelnek ama mondása: gonosztévő az én Laczim nem lehet. – Nem lehet! mondá e gondolatra magában, valóban nem lehet! Azután különféle képzelésekbe merült, különféle indulatokkal tusakodott, míg el nem szenderedett. A felkelő nap a kertben találta. Felébredvén, még egyszer mondta magában: Laczi gonosztévő nem lehet!

Manczi e jelenet után egészen megváltozott. Ránézegetett ugyan a grófra, de szemei semmit sem mondottak neki. Arra kérte majd naponkint, hogy maradna szobájában, mivel neki különös dolgai volnának. Felkereste Russelt és karjába akaszkodott, valahol csak lehetett s egyáltalában úgy viselte magát, mintha a grófot egészen elfelejtette volna. Kerülte a vele való magányos sétálgatást, magányos beszélgetést, olyannyira, hogy egy szép indiai leányzót mindenütt magával hordozott. Úgy látszott, mintha belőle egészen más asszony vált volna.

A gróf ezt meg nem foghatván, gyötrődni kezdett. Egyszer csakugyan magát lelvén, lábaihoz borult s ama kérésével: mondaná meg neki, mivel bántotta meg? sokáig kínozta. Édes Manczim! mondá neki több ízben, küldj el magadtól, ha tetszik; cselekedj velem, a mit tetszik; csak szivedet ne vond el tőlem.

Manczi egy darabig habzott, ha feleljen-e, vagy sem? már jobbra, már balra nézett, csakhogy a grófra ne kelljen tekintenie; azután mosolygásra fakadt, végtére pedig zokogó sírásnak eredt. A grófnak karjait megfogván: Mind haszontalan, úgymond, édes Laczim! tusakodásom mind haszontalan, melylyel indulatomon győzedelmeskedni akarok. Halljad bajomat és ne utálj meg. Szeretlek! sokkal jobban, buzgóbban és hevesebben szeretlek, mint akárkit e világon. Könyörülj meg tehát rajtam és hagyj magamat, hogy valaki bennünket itt együtt meg ne lásson. Ezzel kitolta a gallyasból és Nákit, az indiai leányzót, fennszóval kiáltotta.

A gróf úgy hagyván el a gallyast, mintha álmodott volna: Mi lehet ez? úgymond magában; mit akar Manczi ezzel mondani? Egész nap elmélkedett Manczinak szavain, a nélkül, hogy azoknak értelmét megfoghatta volna.

Manczi szinte oly hideg volt a grófhoz azután is, mint e jelenés előtt, kivévén, hogy lopva, ahol csak lehetett, már érzékeny tekinteteket vetett reá, már szemeivel integetett neki, már meg szerelmének oly különös jeleit adta, a minőket tőle még eddig a gróf sohasem látott. Ha Russel kiment és Náki talán elfordult, csüggedő tekintettel adta a grófnak értésére, hogy szívét az indulat dühösen szaggatja.

Egynéhány nap mulva egy gyönyörű reggeltől fogva egész estig Russellel sokkal barátságosabb volt, mint egyébkor s a gróffal magányosan csak szót sem szólott. Estefelé a grófnak megsúgta, hogy a jövő éjszaka jelenjen meg a kertnek legtávolabb fekvő gallyasában. A gróf úgy megijedt, hogy szinte reszketett, a nélkül, hogy okát tudta volna. Éjszaka? mondá magában. Oly különféle és többnyire nyughatatlanító gondolatokba merült erre a gróf, hogy egész estig szinte csak ébren álmodozott. Az éjszaka meglepte, minekelőtte magát meggondolhatta volna. Elment ő a kirendelt gallyasba, hol kevés szempillantások után Manczi is megjelent reszketve. Óh Manczim! óh édes Manczim! mondá a gróf fennszóval. Lassabban beszélj, mondá susogva Manczi, hogy valaki bennünket meg ne halljon. Boldog Isten! ha ezt Russel megtudná!

Russel? kérdezé a gróf komoran. Mondd meg nekem, Manczi! minek rendeltél te engemet ide?

Manczi szemérmetesen a grófnak karjai közé omolván: Oda vagyok, úgymond, mély sóhajtással. Édes Laczim! én örökre oda vagyok!

Oda vagy? kérdezé a gróf. Még az én karjaim között vagy, ne félj te, édes Manczim! semminemű veszedelemtől. Jöjj velem! Itt nekünk nem szabad együtt lennünk, mihelyt Russel róla semmit sem tud, semmit se tudjon.

Erre Manczi hevesen kiragadván magát a grófnak karjai közül, térdre esett előtte és zokogva így szólott hozzá: Jól mondod. Laczi! itt nekünk Russel tudta nélkül lennünk nem szabad. Isten hozzád, édes Laczim! Itt lennünk nem szabad. Isten hozzád! Óh! ha tudnád, micsoda mélységtől mentetted meg Manczidat! Köszönöm és köszönni fogom ezt neked, még élek! Ezzel a házba szaladt és a grófot magát hagyta. Ez a kertben megvárván a napnak keltét, Russelhez ment s megölelvén őt hevesen: Hallod-e Russel! úgymond, te azt jól mondtad, hogy Laczi gonosztévő nem lehet. Nekem tőletek el kell válnom. Russel! szeretsz-e még engemet?

Szeretlek, Laczi! Testvéremet jobban nem szerethetném. Az Isten látja lelkemet, hogy én a te nemes szívedben mindenkor bíztam, bíztam még akkor is, mikor Manczinak hozzád való buzgó és majdnem lángoló szerelmét láttam. Te engemet el akarsz hagyni? Az Isten engedje, hogy te és Manczi a belső nyugodalmat ismét feltaláljátok, melyre nemes szíveitek oly annyira érdemesek. Ezt én tiszta szívemből kívánom s reménylem is. Én a te szívedet ismertem és így csak egy szempillantásig sem voltam nyughatatlan. Hova akarsz menni?

Egy ideig Indiában akarnék még mulatni; ah! édes Russelem! talán csak azért, hogy benneteket még egyszer láthassalak. Tedd boldoggá szegény Manczimat s légy boldog vele magad is. Ezzel kiragadta magát Russelnek karjai közül s a nélkül, hogy Manczitól búcsút vett volna, egy hű indiai emberrel, kit melléje inas gyanánt Russel ajánlott volt, elment Madrászból, hol eleinte oly boldog volt s végtére oly boldogtalan lett.

XXVII.

A Kaczajfalvi völgynek mása Indiában.

Russel azonnal Manczihoz sietett s érzékenyen megölelvén: A mi Laczink, úgymond, édes Hitvesem! házunktól búcsút vett. Az egek vigasztalják meg nemes szívedet és adják vissza neki mennél hamarább előbbi nyugodalmát. Szomorúságodban csak arra kérlek egyedül, hogy tőlem barátságodat és bizodalmadat meg ne vond. Manczi előtte térdre esett; de ő azonnal ismét felemelte, fiát ölébe vette, megcsókolta. E gyermek, úgymond, a te szívednek egyik részét nekem visszanyeri. Manczi erre férjét fiával együtt átkulcsolta. Szóllani akart, de szózatját elfojtotta a sírás, melylyel szemlátomást küzködött. Ne gátold könnyeidet, mondá neki Russel; sírd ki magadat, hogy szíved megkönnyebbedjen. Sirt vele maga Russel is, sőt csak egy napot sem hagyott elmulni, hogy Manczival a grófról nem beszélgetett volna. Egynéhány hónap mulva férjének karjai között hálákat adott az Istennek Manczi, hogy a gróf elment.

A gróf azonban megjárta Indiának nagy részét s érzékeny sebének fájdalma türhetőbb lett. A kies természetnek vizsgálása, mely Indiának szelíd ege alatt annyiféle gyönyörködtető kellemetességekkel kedveskedik, érzékeny örömökre ingerlette szívét, melyek tekintetét földerítették s nyílt homlokát a komor ránczokból kisimították.

Most már Delhi városából lefelé ereszkedett s elég erősnek itélte magát arra, hogy Manczit ismét láthassa. Mély beszélgetésbe merülve gyalogolt indiai szolgájával, kit szinte arra akart birni, hogy vele Európába költözzön. Egy nagy folyónak partján vitte őket az út, melynek másik szélén bambusznádból nőtt eleven sövény folyt. Egyszerre a tengerről nagy forgószél érkezett, mely Indiában szörnyen uralkodik. A viznek habjai fel-fel emelkedvén, rettenetes zajjal rohantak a bambusz sövényre. A szélnek zuhogó ütközései egész homokfellegeket ragadtak fel falevelekkel megvegyítve az égbe, melyek innen meg-meg lezuhanván, a víznek egész partját elborították. A bambusznád lehomorodván s egymásba ütődvén, a rettenetes zajt még rettenetesebbnek tette. A folyó azután kiöntött, a mennydörgés iszonyúképen csattogott, a szél az égnek morgásai közé sivítván, félelmesen háborgott. Erre az égből egy sötét felleg fekete éj gyanánt leereszkedvén, az egész tartományt homályba borította. Csak a villanások világosították meg olykor e fénytelen zavart, utat mutatván a grófnak, hogy a tajtékzó haboknak veszedelemmel fenyegető árjaitól megmenekedhessen. Úgy látszott, mintha az egész természet felháborodott volna s lakosait végső veszélylyel fenyegette volna.

A gróf az inassal együtt a magasabb helyekre igyekezett, melyekről a hegyek felé meg-meg beljebb sietett azzal a reménységgel, hogy ott talán valahol helységre akad. Nemsokára egy völgyhöz jutottak, mely magas kősziklákkal körül volt véve s melynek mélyeiből az ég felé magas és vastag fák emelkedtek. A szél, mely a völgy felett keresztül zuhogott, meghomorítgatta ugyan e fáknak hegyeit, de törzsökeik szinte oly mozdíthatatlanok voltak, mint ama kőszirtek, melyek körülöttük függnek. A völgy az örök nyugodalom lakásának, a háboríthatatlan békesség templomának látszott lenni. Az egymásba kapaszkodó különféle csemeték átszőtték magukat a vastag fáknak sorain és gallyaikból áthathatatlan falat csináltak. Itt bátorságban vagyunk, mondá a gróf s kivonván kardját, átvagdalta a fák között összenőtt gallyakat s a völgynek belsejébe nagynehezen behatolt. A gallyszövevények nem messze tartottak ugyan, de alig jutottak utazóink a völgynek mélyére, a kősziklákról azonnal egész patakok zuhogtak le, melyek a rettenetes záporesőből támadtak. Utazóink tehát kénytelenek voltak, a völgynek túlsó és magasabban fekvő oldalára feliparkodni, hol messziről egy gunyhót és ebben világosságot láttak.

Istennek hála! kimenekedtünk, mondá a gróf s a gunyhó felé sietett. Hű szolgája visszatartóztatván: Maradj! úgymond. Te idegen vagy. Hadd menjek én oda magam. Ki tudja, micsoda emberek laknak benne? Ezzel az indiánus bement a gunyhóba s egy szempillantás után ismét kitört belőle, fennszóval kiáltván a grófnak: szaladj, messze szaladj! itt Pária lakik.

A gróf kirántotta öve mellől a pisztolyt. Azt gondolta, hogy a gunyhóban vadállat tartózkodik. E helyett megjelent az ajtóban egy öreg ember, kinek tekintete nemcsak nem rémítő, hanem inkább kegyes volt. A gróf feléje indult; szolgája pedig teljes erejéből tartóztatta. Ne közelíts hozzá, úgymond, mert Pária.

Pária? kérdezé a gróf. Mit értesz te vajjon e név alatt?

Olyan embert, a kinek semmi hite sincsen s a ki erre való nézve nem is ember, hanem még az oktalan állatnál is alábbvaló. Akarod-e, hogy megöljem? Ezzel a szolga előrántotta a pisztolyt, melyet kezéből a gróf azonnal kiragadott. Van-e eszed? úgymond, egy fegyvertelen öreg embertől félni! Nem bánt ő minket, abban bizonyos lehetsz. Jöjj, szólítsuk meg!

Én őhozzá az egész világért nem megyek, mert az én törvényem szerint kilencz egész hónapig volnék tisztátalan, ha vele készakarva csak egynéhány szempillantásig is egy hajlékban mulatnék. Még a Pagódba sem volna szabad mennem. A templomot az Indiabéliek Pagódnak nevezik.

Hiszen látod, mondá viszontag a gróf, hogy ember; nekünk pedig segítségre van szükségünk. De mind haszontalan volt a grófnak beszédje. A szolga megmaradt a mellett, hogy neki Páriához menni nem szabad.

Nekem pedig szabad! mondá a gróf s a gunyhó felé indult.

Élj tehát szerencsésen! felelé a szolga, mert azután teveled sem szabad társalkodnom.

Isten hozzád! mondá a gróf, ki el nem tudta magával hitetni, hogy őtet e szolga, ki egyébiránt jámbor ember és hozzá nagyon hű volt, a puszta erdőnek közepén e miatt elhagyhassa. A szolga azonban sebesen elszaladt, a nélkül, hogy a grófnak kiáltására figyelt volna, melylyel még egyszer marasztalta. Egy pár percz után a fák közt eltünt.

A gróf azután a gunyhóhoz közelített. Az öreg ember mély tisztelettel hátrább lépvén: Én, úgymond, csak egy szegény Pária és arra érdemetlen vagyok, hogy lakásomba lépj. De ha hozzám magadat megalázod, tiéd a gunyhóm, tiéd mindenem, tiéd vagyok még önnön magam is.

A gróf az öreg embernek orczáját, mely a kezében lévő fáklyától megvilágosíttatott, közelebbről vizsgálván, vonásaiban oly szelídséget, jámborságot és nyugodalmat talált, hogy lehetetlen volt hajlandóságot hozzá nem éreznie. Oda nyujtotta neki kezét, melyet az öreg szemeiben nyilván ragyogó és kimondhatatlan jószivűséggel melléhez szorított. Te, amint látom, ember vagy, mondá a gróf; az vagyok én is. Engedd meg, hogy ezen éjszakát hajlékodban töltsem. Az öreg keresztül tévén mellére kezeit, mélyen meghajtotta magát; a gróf pedig a gunyhóba bement.

Erre a gazda egy nyaláb vágott fát hóna alá, egy kosár gyümölcsöt egyik kezébe, a fáklyát pedig a másikba vévén, az erdőbe sietett. De minekutána itt egynéhányszor nagyokat kiáltott volna, kosarával s fájával együtt komoran visszajött.

A grófnak kérdésére, kit kiáltott légyen: Uti társadat, felelé a Pária. Eledelt akartam neki vinni és fát, hogy a vadállatok ellen tüzet rakhasson. Az én hajlékomba be nem mer jönni, mivel Pária vagyok.

Jószívű öreg, mondá a gróf, még egyszer odanyújtván neki kezét; te azokkal jót teszel, a kik tégedet gyűlölnek s megbántanak! Ezt mondván, illetődéssel teljes szemeit az égre emelte.

Orczádnak szinéről és ruházatodról látom, hogy te indiánus nem vagy, mondá az öreg. Reménylem tehát, hogy hajlékomban éhségedet sem átallod megenyhíteni. Ezzel az asztalt bambusznádból font gyékénynyel megterítvén, megrakta különféle kosarakra osztott kókuszdióval, indiai fügével, mandulával, narancscsal, ananászszal és egy tál rizskásával kókusztejben, maga pedig mély alázatossággal félre ült.

A gróf az asztalhoz vonta maga mellé és kérte, hogy vele egyen. Az öregnek könnybe borultak szemei. Istenem! úgymond, nem hittem volna, hogy életemben még egyszer ember lehessek!

A szélvész még háborgott és a gróf egynéhányszor kinézett az ajtón, ha szolgája nem tért-e talán vissza? De a szolga valóban eltünt. A gróf csak a Páriának szavára nyugodott meg, a ki őtet bizonyossá tette a felől, hogy a völgyön kívül nem messze egy falura akad, a hol minden veszedelmen kívül lesz.

A gunyhó rezzenthetetlen volt. Ott állott ez, a hol a völgy legszűkebb volt. Egy pagodafa alatt volt építve, melynek fiútörzsökeiből a gunyhónak négy szöglete állott. E fának ágai és levelei oly sűrűek voltak, hogy csak egy csöpp eső nem hathatott át rajtok. Azonkívül a gunyhónak oldalai bambusznáddal voltak beszőve, teteje pedig indiai fügefalevéllel befödve. Jóllehet a szélvész a mennydörgéssel együtt még nagyon háborgott, a lámpás mégis a gunyhóban minden lebegés nélkül égett.

A gróf nem győzött az öregnek nyugodalmán e rettenetes mennydörgésnél álmélkodni. Csendesebb volt ő még gunyhójánál is. Azalatt az öreg ember egy cseréphűtőben, mely Indiában garpulettának neveztetik, két edényt hozott, melyek kókuszdióból voltak készítve s melyeknek egyikében pálmavíz, a másikában pedig kókusztej volt. Kérte a grófot, hogy italait ne vesse meg; a gróf pedig jobb kedvű volt asztalánál, mintsem ha pompás vendégségnél ült volna.

Mondd meg nekem öreg, mondá a gróf mosolyogva, minekutána a Páriának homlokát megcsókolta volna, mondd meg nekem, mikép lehetsz te ennél a rettenetes égi háborúnál oly nyugodt elmével. Csak egy fa föd be tégedet ágaival; a fák pedig a mennykövet magukhoz vonják.

Pagódafába a menykő még soha sem ütött, felelé az öreg. E fák alatt az ember nincs veszedelemben.

A gróf megvizsgálván a fát, hihető, úgymond lassúbb szózattal, mintha csak magával szólott volna, hihető, mivel gyantássága fogyatkozó.

Ezt én nem értem, mondá az öreg. Hitvesem azt mondja, hogy Bráma, az indiánusoknak Istene, mikor e földön járt, a mennydörgés elől egyszer pagódafa alá vonódott. Én pedig azt tartom, hogy az Isten a pagódafáknak azért adott oly sűrű és leveles ágakat, hogy az emberek ebben a tartományban, hol a rettenetes mennydörgések oly szörnyen uralkodnak, az égi háborúk elől alájok vonódhassanak és hogy erre való nézve nem engedi meg, hogy azokat a mennykő megüthesse.

Tégedet tehát az Istenben való bizodalom tesz nyugodt szívünek?

Az Istenben való bizodalom és jó lelkiismeretem.

Mond meg nekem, édes jó apám! melyik indiai felekezethez tartozol te? Hol van a Páriáknak a temploma?

Mindenütt, felelé az öreg. A mi templomunk az egész természet. Mikor a napot völgyemre támadni látom, térgyre esek és a napnak alkotóját mély alázatossággal imádom; utolsó sugarának alkonyodásánál pedig mennyei jótevőmet áldom. A szerencsétlentől soha sem tagadom meg segedelmemet. Feleségemet és leányomat oly boldogoknak teszem, a minőknek tehetem. Még ebemet sem hagyom el szükségében. Így éldegélvén napról-napra, életemnek végén úgy várom halálomat, mint esténkint az álmot.

A gróf érzékeny és tisztelettel teljes tekintettel vizsgálta az öreget. Majd azután felkelt, s a gunyhóban vagy kétszer fel s alá sétált. Ki volt a te oktatód? kérdezé egyszerre hirtelen.

A természet, felelé az öreg.

A grófnak azonnal eszébe tünt ama szent mondás: hogy az egek az Isten dicsőségét értelmesen beszélik, remek munkáit nyilván hirdetik. De kicsoda tanított tégedet arra, úgymond tovább, hogy a természetnek szavát megértsed?

Szerencsétlenségem, boldogtalan sorsom, felelé az öreg. A Páriáknak útálatos és megvetett neméből származván, Indiánus nem lehettem. Kénytelen voltam tehát, ember maradni. A társaság, mely az indiai népekből áll, számkivetett. Mit tehettem tehát egyebet, hanem hogy a természethez folyamodtam?

Áldott jó öregem! felkiáltott a gróf érzékeny szózattal. Mondd meg nekem kérlek, micsoda könyveket olvastál?

A teremtőnek ama nyílt könyvét, a természetet, melynek betüit minden ember ismeri. Más könyveket nem olvashattam; mert én sem írni nem tudok, sem olvasni.

Óh kedves Atyám! mondá a gróf. Látom én, hogy itt a természetnek és az erkölcsnek lakóhelyébe jutottam. Ha valahol, itt valóban az igazságot legkönnyebb feltalálni!

Én legalább tiszta és egyenes szívvel kerestem, mondá az öreg, mellére bocsátván kezét.

S feltaláltad-e? kérdezé a gróf. Nincs e világon, nem mondom, két nemzet, vagy két familia, hanem csak két ember is, a ki egy dologról egészen egyformán gondolkozna. Érzékenységeink elcsábítanak bennünket; eszünket pedig az érzékenységek vezérlik. Mikép keressem tehát az igazságot?

Azt tartom én, hogy azt egyenes és tiszta szívvel kell keresni, mondá az öreg. Az érzékenységek megcsalhatnak bennünket, valamint az ész is; de az egyenes és jámbor szív csalárd nem lehet, és így minket el nem csábíthat.

A gróf egybe kúlcsolván kezeit: Igaz! úgymond. Az emberek mind egyformán éreznek, a mellett, hogy kiki közülök, a mint különös haszna kívánja, külön-különféleképen okoskodik. Az egyenes tiszta és jámbor szív soha sem mondja, hogy valamit így ért, a mit máskép ért, vagy hogy azt hiszi, a mit nem hisz, sőt nem is hihet. A jámbor szív képes egyedül arra, hogy az igazságot illendőképen keresse és voltaképen feltalálja.

Az igazság, mondá az öreg, hasonló az égnek harmatjához. Ha azt akarjuk, hogy tisztán maradjon, tiszta edénybe kell azt felfognunk.

Nekem egyenes, jámbor és tiszta szívem van, mondá a gróf; de mivel az igazságot emberektől kell tanulnom, mikép ösmerhetem én ki e sok mester közül azokat, a kiknek hasonló szíveik vannak? Az embereket nem vakítják-e el többnyire különféle előitéleteik? nem vesztegetik-e meg haszonkereső vágyakodásaik? Én a földnek nagy részét megjártam, de az embereknek vélekedései között nagyobb különbséget leltem, mint még nyelveik között is. Mirevaló tehát nekem e két színű és csalárd nemzetségnél jó szívem? Azt te nekem már megmondottad, mikép kerested az igazságot; mondd meg most azt is, hol találtad azt fel?

Saját szívemben és a természetben: az embereknél ritkán. A természetnek nyelve változhatatlan; az embereké pedig vagy több értelmű vagy érthetetlen.

A természetben? mondá a gróf. Hisz ebben az állatok egymással szüntelen harczolnak. A természet tele van öldökléssel, háborúsággal, viszálykodással. Még az elementumok is szüntelen küzködnek egymás közt. Ezeknek példáját kövesse tehát az ember?

Nem! nem! mondá az öreg undorodással. Kérdezd meg szívedet és ha jámbor, tiszta és egyenes, azt fogja neked mondani: hogy te másoknak azt cselekedd, a mit tőllök magad kívánsz és hogy azt rajtok el ne kövesd, a mit te tőlük nem örömest szenvedsz. Szívünk tanít minket kötelességeinkre, a természet pedig nekünk az Istent olyannak mutatja, a minőnek gyengeségünk ismerheti és sorsunk kivánhatja, hatalmasnak, jónak és bölcsnek. Imádom én őtet, szeretem és már könyörgésemmel kérlelem, már meg háladásimmal tisztelem, a nélkül, hogy azt nyomozzam, mikép lehet ő az, a minek a természet lenni kiáltja.

A gróf könyökére támasztván fejét és szemeiből a könnyek kigördülvén, az igazságot tehát, úgymond, nem csak egyenes és tiszta szívvel, hanem benne is kell keresni. De mi vezérelheti, mi birhatja még a jó szívű embert is arra, hogy ezen igazságokat saját szívében és a természetben keresse?

A szerencsétlenség, a viszontagságok, felelé az öreg.

Ezek az embert lenyomják, elméjét meghomályosítják, szívét lealázzák.

Csak egy bizonyos pontig, mondá az öreg; de azután, ha egyszer a szerencsétlenség felette nagyon megsúlyosodik, az ember összeragadja minden erejét, az elmehomálynak köteleit lerázza magáról, s a hol eddig sötétséget és tévelygést tapasztalt, ott egyszerre világosságot és igazságot lát.

Egész nemzeteknél ez talán megtörténhet, mondá a gróf, homlokára szögezvén újját; de magányos embereken nem hiszem.

Én magányos ember vagyok, mondá az öreg és én így találtam fel nyugtomat.

De te talán ebben ritka jelenés is vagy? Hány Páriát találni, a ki úgy gondolkodjon, mint te? És hány ezer indiánus van, a kiket a szerencsétlenség arra nem bir, hogy sziveiket meghallgassák. Amaz igazságokat pedig és kötelességeket, melyekkel tégedet szíved és szerencsétlen sorsod megismerkedtetett, minden embernek kellene tudni.

Az öreg Pária vállat vonva elhallgatott.

A gróf e különös öreg embert sokáig vizsgálván, végre lesütötte szemeit, s az isteni kinyilatkoztatásnak szükségéről, mely az embereket kötelességeikkel megismertesse, mély gondolatokba merült.

Ezekből végtére felserkenvén, hallod-e öreg! úgymond; a mely igazságokat te a természetnek és a szerencsétlenségnek iskolájában tanúltál, azokra van építve az én keresztény hitem is, melyet édes atyámtól tanultam. Az embernek fő kötelessége minálunk is, hogy másoknak azt megtegye, a mit tőlük kiván és hogy azzal őket meg ne bántsa, a mit tőlük nem örömest szenved.

Tinálatok tehát mind jámborok az emberek? kérdezé az öreg.

Azok volnának, ha a keresztény hitnek törvényeit megtartanák.

Egyik szó a másikat adván, elbeszélte az öregnek rövideden a gróf a religiónak történeteit. Lerajzolta neki az emberi nemzetnek gyermekkorát a világ teremtésétől fogva Mózesig, ki előtt az emberek az Istent a természeti religiónak törvényei szerint szolgálták. Leírta azután az ó testamentomnak szolgákhoz illő törvényeit; végtére pedig Krisztusnak új testamentomát, melyben a fiúi szeretetnek törvénye alatt az Isten, mint köz atya tiszteltetik.

Az öreg ember csupa fül volt, s minekutána egy nehány kérdéseire a gróf szelid és elégítő feleleteket adott volna, kikérte magának, hogy ezeket neki más nap még egyszer elbeszélje.

Szívesen, felelé a gróf. De mondd el nekem, édes apám! te is a te életedet; mert neked felette szerencsétlennek kellett lenned.

Elmondom holnap; mert ma már késő volna bele kezdeni. Az éjfél közelget. A nyugodalomra szükségünk van mind a kettőnknek.

Ezzel ágyat vetett a grófnak pálmalevelekből és jó illatú füvekből, kezet fogott vele, s nyugodalmas éjszakát kívánván, bement egy bambusnád ajtón a hátulsó kunyhóba.

A gróf lefeküdt. Álomképnek látszott neki, a mi vele történt. Az öreghez mély tiszteletet érzett magában. A kunyhót az Istenség templomának nézte, s a legderültebb gondolatok között nyugodt elmével édesen elaludt.