XXVIII.

Az indiai-völgynek gazdája elbeszéli életét.

Más nap korán reggel felébredt a gróf a madaraknak csevegésére, melyeknek fészkei a kunyhó felett és körülötte függtek. Felugorván ágyából, hallgatódzott a szomszéd kunyhónak ajtajánál; de csendes volt még nem csak ebben, hanem körülötte is minden. Azt gondolván, hogy az öreg még legjobb álmában van, kilappangott a kunyhóból a szabad ég alá. Itt egy darabig az öregre várakozott; de mivel ez meg nem jelent, meg akarta kerülni a kunyhót, s egy áthathatatlan eleven sövényre akadt. Ennek ágait szétvonván, belátott egy kellemetes kertbe, hol mindenféle gyümölcsfák és vetemények részint virágoztak, részint már értek. Tovább ment a sövény mellett és ágai között a kertbe egynehányszor betekintett. Bő áldást látott benne mindenütt, melyel az ég az öregnek munkáját szembetünőképen megjutalmazta.

Most egy szózatot hallott. Hamar széthajtotta a galyakat, s a kertben tíz lépésnyire a sövénytől egy leányzót látott, ki a kosárkába, mely karján függött, narancsot szedett. Orczáját nem láthatta, mert háttal állott hozzá; de termete karcsú, súgár és nemes volt. Testéhez fehér patyolat ruháját, mely csípői körül tele volt ránczokkal, világoskék övecske szorította. Most már a fának túlsó részére ment narancsot szedni, s a grófnak szemébe egy gyönyörű orcza tünt, tele mennyei kegyességgel, tele bájoló ártatlansággal. Kosárkája megtelvén, egy bokorhoz ment igen lassú, csendes és gondos lépésekkel s virágot szedett. Egy madárka a bokorból kirepült. A leány egyet vissza lépvén, s a madárka után nézvén: Csak felvertelek mégis, szegény kis anya! úgymond. Lám! három egész nap éltem virág nélkül, mivel te a tojáson ültél. Jőjj vissza szegény állatocska! A jövevény elégedjen meg másféle virágokkal. Ő teneked nyughatatlanságot ne okozzon. Eltávozván a bokortól, kegyesen mosolygott, mikor látta, hogy a madárka fészkébe ismét becsúszott.

A grófnak érzeményeit megírni lehetetlen. A leánynak szava tiszta és szelid volt, mint egy távol zengő sípnak a hangja. Mikor ez magát a kertben a pamutfák megé vette, a gróf is visszatért a kunyhóba. Ennek ajtajában lelvén az öreget, ki már reá várakozott volt, megcsókolta derült homlokát, s beszédbe ereszkedett vele, melyet azonnal familiájára fordított. Megfogván a grófnak kezét az öreg, elvezette a hátulsó kunyhón keresztül a kertbe. Két sor pálmafa között egy illatozó galyasba jutottak, hol az öregnek felesége és leánya együtt ülvén, patyolatot szőttek. Felkeltek mind a ketten, a mint a grófot jönni látták, s egynehány lépésnyire elejébe mentek.

Ez a feleségem! mondá az öreg, kezénél fogva oda vezetvén a grófhoz az asszonyt. Ez pedig a leányod? kérdezé a gróf. A leány elpirulván, lesütötte, s ismét azonnal felemelvén, a grófra vetette egy szempillantásig szemeit. Nahida leányom, mondá az öreg mosolyogva, s kezével a leánynak szép homlokához ért.

A gróf nem győzte a szép Nahidát nézni. Szép Nahida! én tégedet már ismerlek, mondá a gróf szelid szózattal és érzékeny bizodalommal.

Engemet? kérdezé a leány mosolyogva.

Egy mugribokornál állottál és egy madárkát fészkétől el nem akartál űzni; inkább engemet hagytál mugrivirág nélkül.

Ha ezért reám nem neheztelsz, én neked szedek még ma mugrivirágot. Édes atyámnak van még egy mugribokra, de csak egy! mondá Nahida szeliden s fejével a grófra kellemetesen hunyorítván.

A gróf erre megfogta kezét és melléhez szorította, szívragadó kéjjel nézvén szeme közé. Nahida is megnyomta viszontag kezét és elpirult.

Szerencsés férj! boldog atya! mondá a gróf, a Páriának karjai közé omolván. Mondd meg nekem, mikép jutottál te ily boldogsághoz? Most, drága öregem! most beszéld el nekem életedet.

Leültek a galyasban mind a négyen. Az asszony szőtt. Nahida a grófnak egy kosárka narancsot hozott, kikereste közülök a legszebbeket, s oda nyújtotta neki mosolygó tekintettel. Magam szedtem, mondá a grófnak, ki a narancsokat néma, de érzékeny köszönettel vévén, jó ízűen megette.

Erre a Pária elkezdette életét beszélleni. Az asszony azonban a szövőszékre támasztotta karját. Nahida a galyasnak nyílásába ült a grófnak átellenében, s pamutból övet kötött, de a munka közt fel-fel vetette szemét, s már atyjának beszédjére figyelmezvén, ölébe bocsátotta le munkáját, már meg elővevén a kötést, erről a grófra salygatott.

Én a Páriáknak neméből születtem, elkezdette az öreg, mely Indiában a legalább való nem, s mely minden embertől utáltatik.

Utáltatik? kérdezé a gróf és mi okra nézve?

A Braminusok azt mondják, hogy ők a Bráma Istennek fejéből, a Páriák pedig lábaiból származtak, és hogy a mint Bráma e földön egyszer egy hosszas utazása után elfáradván, egy Páriától eledelt kért, ez őtet emberhússal kínálta meg. Bráma e miatt a Páriáknak nemét megátkozta, kiknek azóta a városokhoz még csak közelíteniök sem szabad. Akármelyik Náirnak szabad bennünket megölni, ha hozzá úgy közelítünk, hogy őket lélekzetünk elérhesse.

Óh vélekedések, mondá erre a gróf hevesen, mily boldogtalanokká teszitek tik az embereket! De mikép is vehetik a Braminusok egész Indiát arra, hogy e mesét higyje?

Az oktatás által, melylyel az embereknek szívét gyermekkoraikban elfoglalják, s az ilyen állításoknak mindennapi emlegetése által. Az emberek hasonlók a szajkókhoz. A mit sokszor hallanak, azt végre csak elhiszik.

Hát te mikép tudtál e közönséges megvetésnek bilincseiből kimenekedni, melyekkel tégedet a Braminusok még születésedkor lelánczoltak? mert – ezt mondván, felkelt – mert az embert rettenetesebb balság az egész természetben nem érheti, mint sem ha úgy lealáztatik, hogy önnön magát utálni kényteleníttessen.

Jól mondod! folytatá beszédjét az öreg. Én magam magamat a természet szemetjének néztem. A többi polgári rendeknek hozzám való gyűlölségét igazságosnak tartván, elhitettem magammal, hogy Bráma haragjának súlya fejemen fekszik. Szemeimet fel nem mertem az égre emelni, mivel erre magamat méltatlannak véltem. Így éltem én tizennyolcz esztendeig a halálnak állhatatos veszedelmében, mivel életemet akármelyik Náir szabadon elvehette. Táplálékomnak szűke azután arra birt, hogy magamat egy puszta vidékbe vonjam. Itt egy elhagyott omlékony kunyhóban lakván, a gyümölcsből éltem, mellyel a fák kedveskedni szoktak. A kunyhó mellett riskásának való kertecske volt, melyben a haszontalan gyomok és kórók elhatalmasodtak. Összeszedvén egy néhány marok riskásamagot, felástam a kertnek egyik szögletét és bele vetettem. Unalomból történt ez inkább, mint sem eltökélt szándékból; mert én Bráma haragjával terhelt embernek tartván magamat, nem remélhettem, hogy a tőlem elvetett riskásamag kizsenghessen. Azonban kizsengett mégis, felnőtt, kivirágzott és bő gyümölcsöt hozott.

Lehetséges-e? mondám, mikor riskásámmal legelőször álmélkodva jól laktam, lehetséges-e, hogy engemet Bráma szeressen? Azon naptól fogva fákat ültettem, riskása ágyamra vizet vezettem, kerti veteményeket plántáltam, s kertemben a gyümölcs oly szépen megérett, mint akármelyik Braminuséban. Ez bennem a legelső kételkedést szülte ama mondának igazságáról, mely a Páriáknak nemét oly utálatosnak tette. Ha Bráma engemet gyűlölne, lehetetlen volna, hogy éljek. A nap, a helyett, hogy engemet melegít, sugarával megölne. Szintúgy látok, hallok, ízlelek és érzek, mint a Braminusok. A nap, a hold, a csillagok nekem szintúgy világosítanak, mint nekik. A természet hozzám nem mostohább, mint hozzájok. És Bráma engemet gyűlöljön?

Bráma énvelem jót tesz, mondám önnön magamnak fenszóval, az ég felé terjesztvén ki kezeimet; azon leszek tehát, hogy szeretetét, ha mindjárt gyűlölne is, megérdemeljem. Az ő példája szerint jót akarok azokkal tenni, kiket gyűlölnöm kellene.

Most már kunyhómban nem volt nyugtom. Ama gondolat, hogy Bráma szeretetét jóságos cselekedetek által megérdemeljem, éjjel-nappal ösztönözött. Kunyhómat elhagyván, hová menjek? kérdezém magamtól. Az emberek közé, kik halálos ellenségeid? Áh! ha ők ellenségeim, én legalább önnön magamnak hű barátja leszek. E végső tökélléssel elmentem az erdőkbe, a folyóvizeknek partjaira és gyümölcsből éltem. De kevés idő múlva azt tapasztaltam, hogy a természet a magányos ember számára igen keveset, a társaságban élőknek számára pedig felette sokat tesz és hogy létemet azoknak létéhez kapcsolta, kik engemet számkivetettek. A természet pedig önnön magával, így okoskodtam magamban, ily szembetünőképen nem ellenkezhet.

Mikép jöttél te e gondolatra?

Sokszor még csak ennivaló gyökerekre sem akadtam. Csak bajjal tudtam a vad állatoknak gyilkos incselkedéseit elkerülni. Ebből azt következtettem, hogy csak a társaságos élet adhat nekünk elegendő táplálékot, csak a társaságos élet óvhat meg minket a ragadó állatoknak dühösségétől, csak a társaságos élet elégítheti meg mindennemű szükségünket. E gondolattal tartományról tartományra tébolyogtam, csak abból élvén, a mit a természetnek nagy tárházában leltem, e mellett pedig a földbe, valamerre mentem, mindenütt hasznos palántamagokat vetvén és a faluknak riskásaföldjeiből az állatokat kikergetvén. Ezek voltak ama kis jóságos cselekedetek, melyekkel ellenségeimnek szolgálhattam és már ezek is, bármily csekélyek voltak, azt okozták bennem, hogy nem éreztem magamat oly nyomorúltnak, mint azelőtt.

Az éhségtől kényszeríttetvén, bekullogtam egyszer egy hajlékba, hol egy ifjú Náir lakott. Nem szóval, nehogy talán lélekzetem elérje, hanem csak arczvonásokkal és karjaimnak mozgatásával kértem tőle egy kevés gyümölcsöt: ő pedig hajító nyilat lökött reám és megsebesített. Kiragadván testemből bosszankodással a nyilat, a szomszéd ligetbe osontam, hol ezen embertelen szív ellen felette dühös haragra gerjedtem. Három nap gyakoroltam magamat a nyílvetésben a végből, hogy e kegyetlen Náirt meglessem s mihelyt magát találom, ugyanazon nyíllal megöljem, melylyel engemet megsebesített.

A lesben feküdtem már hajlékától nem messze egy bokor mögött, kezemben tartván az ölni kész nyilat. Egy hat esztendős gyermek, a Náirnak fia, a ház előtt játszdogálván, ama bokor felé futott, mely mögött feküdtem. Egyszerre kiszökik oldalról egy másik bokor mögül egy tigris és egyenesen a gyermeknek szalad. Hallottam én ellenségemnek, a Náirnak kiáltását, hallottam a gyermek anyjának hathatós sírását s kiugorván lesemből, átütöttem nyilammal a tigrisnek oldalát, szinte mikor a gyermekhez ért. A tigris elesett, a gyermek haza szaladt, én pedig a nyilat kirántván a tigris beléből, ismét visszasiettem a bokor mögé, hogy onnan a Náirt meglessem. De ezen szempillantástól fogva nem érzettem már hozzá gyűlölséget. Még segíthettem volna is rajta inségében. Mélyebben bemenvén a ligetbe, érzeményimnek ezen változása iránt mély gondolatokba merültem.

A jótétemény kedvesnek teszi előttünk azt, a kivel jót cselekszünk. A gyermekhez, kit a haláltól megmentettem, oly nagy hajlandóságot érzettem magamban, hogy még atyját is szeretni kezdettem. El nem hagyhattam e vidéket, a nélkül, hogy a gyermeket még egyszer meg ne lássam. Magát találván, megcsókoltam s az erdőbe tüntem azzal a belső meggyőződéssel, hogy én az Istenség gyűlölésének tárgya nem lehetek.

Igy jutottam én gondolatról gondolatra, így emelkedtem fel az egyik igazságról a másikhoz. A Braminusok állítása előttem naponkint kétségesebb, naponkint kétségesebb, naponkint bizonytalanabb s végtére puszta mese lett, melyet ők csak a végből hirdetnek, hogy általa nemeknek isteni származását megmutatván, maguknak egész Indiában tiszteletet és legfőbb tekintetet szerezzenek.

Lassankint egészen megjött belső nyugodalmam s már el is tökéltem volt magamban, hogy régi kunyhómat ismét felkeresem, melyben élni és halni kívántam. Csak egy dolog volt még szívemen. Várost még sohasem láttam. Minekelőtte tehát magányosságomba vonódtam volna, föltettem magamban, hogy valamelyikbe beosontok. Már messziről álmélkodásra ragadtak engemet sánczai, bástyái, magas házai és pompás tornyai. Bámulva néztem a sok ezer embert, kik a városba be, vagy a városból kitódultak és a tevéknek különféle nyájait, melyek ide Indiának minden kincseit összehurczolták. Vizsgaságomnak ellent nem állhattam. Itt, mondám magamban, itt az emberek ezrenkint szövetkeztek össze, hogy egymást boldogítsák és hogy egymásnak örömeket tegyenek. A város, lehetetlen, hogy a boldogító gyönyörűségeknek honja ne legyen.

Delhi városa volt, mely előttem feküdt s melybe este beorozkodtam. Egynéhány utczán átlappangván, a nagyoknak palotáin és a sok boltokból álló pompás piaczokon nem győztem elegendőképen álmélkodni. Elmentem azután a városnak ama vidékébe, hol az Omrák, az indiai nagy Mógolnak udvarnokjai laknak s mely a Gemma vize mellett palotákkal és gyönyörű kertekkel tele van. Muzsikát hallván, bementem egy kertbe s álmélkodással néztem a Bajadár nevű asszonyoknak tánczát. Sirtam búbánatomban, hogy én az ilyen örömökben nem részesülhetek.

Az Omra egy puha szófán feküdt és szolgáitól körülvéve a tánczosnéknak mesterséges mozgásaiban gyönyörködött. Irigylettem neki kellemetes örömeit. Egyszerre katonák rohantak a kertbe. A muzsika elnémult, a tánczosnék remegő galambok gyanánt szétszaladtak, az Omra elhalaványodott s a katonák vezére fejét kívánta. Az Omra fegyvert rántott, de saját emberei voltak az elsők, kik rá rohanván, lefegyverkeztették. Fél fertály óra mulva a küldött katonáknak kezében láttam már a fejét, kik után búcsúztam a nagy Mógolnak palotájába. A katonák még más öt Omrának a fejét is vitték, kik, a mint beszédjükből megértettem, fölötte gazdagok voltak. A Mógol palotájából engemet azonban kikergettek, a nélkül, hogy abban valamit láthattam volna. Elmentem tehát új utczákba, hol a paloták előtt sok koldust találtam, kiket a szerecseny szolgák foganat nélkül űztek, kergettek, míg ellenük botokat nem emeltek, vagy fegyvert nem vontak.

Egy nagy és erős épületben lánczokat hallottam csörgeni. Benézvén a vasrostélyos ablakon, egy egész sereg szerencsétlent láttam a lámpásnak halavány világossága mellett bilincsekben sínleni. Ki sírt, ki sóhajtozott, ki meg átkozódott, úgy hogy halálos veríték ütött ki homlokomon.

Éjfél után tolvajokra akadtam, kik épen egy házba törtek. Hallottam lakosainak panaszkiáltásait, hallottam egy haldoklónak végső hörgéseit. A strázsa oda sietett. A tolvajok erősen védelmezték magukat. Mind a két részről elestek egynéhányan. Szaladtam én a város kapujához, amint szaladhattam, hogy a pompának és a nyomorúságnak e veszedelmes honából kimenekedhessek.

A gróf e rajzolásokra egynéhányszor megborzadott. Minálunk, mondá végre, csak nem látni mégis a városokban ily iszonyú rendetlenségeket. Nyomorúság bennök elég van ugyan; a rossz emberek is sokszor nagyon megkárosítják lakosaikat; de egyébiránt nagy Mógol helyett kegyes atyák uralkodván rajtunk, a méltatlan haláltól, a jószágoknak elragadásától s akármely egyéb erőszaktól sem nagyjainknak, sem közembereinknek nincs mit félniök. Elbeszélte azután röviden az európai városoknak rendtartásait és jussait, azokkal a rendetlenségekkel együtt, melyek mindeddig orvoslást kívánnak.

XXIX.

Az előbbeninek folytatása.

A grófnak rövid értekezése után imígy folytatta beszédjét az öreg Pária. Kijutván e veszedelmes helyből, térdre estem s könnyező szemmel ily szókra fakadtam: Köszönöm neked, óh Bráma! hogy engemet oly nyomorúsággal méltóztattál megösmerkedtetni, mely az enyimnél sokkal nagyobb. Megtanultam én ebből, békeségesebb tűréssel viselni boldogtalan sorsomat, mint eddig viseltem. A Páriák valóban nem oly boldogtalanok, mint e gazdag városnak lakosai. Én az Istennek, Pária létemre, úgy szolgálhatok, amint lelkiismeretem legjobbnak találja és ha önnön magamnak barátja vagyok, senkitől sincsen mit tartanom.

Egy darabig még a város vidékében maradtam. Legalább éjszakánkint boldog voltam és csak ez s amaz ételekből éltem, melyeket a gyermekek vagy a szülők boldogult rokonaiknak sírhalmaira tenni szoktak. A sírok közt lakván, megtanultam, kevésre becsülni a földet, szeretni az embert. Legalább éjszakánkint boldog voltam és csak ez is már felette sok volt.

De végre csak érzettem mégis és fájdalmasan érzettem, hogy magam vagyok. A Páriák között kerestem tehát magamnak jó barátot, kivel inségemet örömeimmel együtt felosszam. A balgatag vélekedések oktalan állatokká tették őket; elég szerencsétlenek pedig nem voltak még arra, hogy belőlük emberek válhassanak.

Azonban találtam mégis nemsokára egy érzékeny, háladatos, hű és tántoríthatatlan jó barátot, nem az emberek között, hanem az oktalan állatok között. Ezen ebecskét értem. Ezt mondván, ölébe vette kutyáját és megczirógatta. Az asszony és a leány is magukhoz hítták és megsimogatták, mintha e kegyességgel hálálni akarták volna urához való hűségét. Kicsinyke volt, mikor az úton találtam, mondá tovább az öreg; s mivel urát elvesztette, az éhség már majd agyon kínozta volt. Fölneveltem és ő engemet ezért szeretett és tőlem többé el nem vált.

Nagy nyereség volt nekem, eleven valót találni, mely szeretett; de szívem vele meg nem elégedhetett, mivel emberi társaság után sóhajtozott. A kegyes Istenség többet adott, mintsem reményleni mertem; egy jó feleséget.

Itt az asszony fölkelt, oda ment férjéhez, megnyomta kezét és rámosolygott.

Szavait folytatván az öreg, egy éjszaka, úgymond, ismét a Bráminusoknak temetőjében voltam. Egy sóhajtást hallván, körültekintettem magamat s a holdvilágnál egy ifjú Braminát láttam lángszinű fátyollal félig betakarva. Tekintetére ily asszonyságnak, ki halálos ellenségeimnek neméből való volt, két lépésnyire szöktem vissza ijedtemben. Ételeket rakott ő édes anyjának sírjára, ki magát egynéhány nap előtt meghalt férjével elevenen elégettette. Leborult azután zokogva a sírra s könnyhullajtásival megáztatta és karjaival megölelte a földet, mely édes anyjának hamvait befödte.

Borzadásom elenyészett, mihelyt sírni hallottam. Boldogtalanabb volt ő nálamnál. Én legalább nyugodalomban élek síromnak szélén, mondám magamban, de te! – Sorsa jutott eszembe, ha talán férjnél volna és férje meghalna. Ah! én csak akkor halok meg, mondám ismét magamban, mikor saját órám elérkezik; de tégedet, ha tulajdon halálod a sírba nem dönt is, férjednek halála fog ifjú létedre a lángok közé lökni. E gondolatra könyörületességből sírni, zokogni kezdtem. Rám vetvén szemeit s Páriát látván bennem, elfordult s a fátyollal egészen betakarván magát, elment.

Más éjszakára ismét oda mentem. Ő is elérkezett és édes anyjának sírjára még több eledelt rakott, azt gondolván, hogy azokra szükségem lesz. Mivel pedig a Braminusok amaz eledeleket, melyekkel rokonaiknak sírjait megrakják, méreggel szokták vegyíteni, hogy azoktúl a Páriákat elijeszszék; ő csupán csak különféle gyümölcsöt hozott, melyeket méreggel megrontani nem lehet; értésemre akarván ez által adni, hogy azokat nekem szánta.

Hozzám való könyörületessége nagyon megilletett. Ez volt az első emberi szív, melynek hozzám való hajlandóságát láttam. A gyümölcs mellett térdre estem s megáztattam azokat könnyhullajtásimmal. Háladatosságomat akarván viszontag mutatni, oly virágokat szedtem, melyek minálunk háladatos szívet jelentenek s a gyümölcsre tettem, a nélkül, hogy ezt megillettem volna.

A következendő éjszaka szívragadó örömmel és reszketve láttam, hogy háladatosságomat meg nem vetette. A virágok még frissek voltak, mivel vízzel meghintette; a sírtól pedig távolabb egy új kosár gyümölcs állott. A háladatosság felbátorított. Szólani vele nem mertem, nehogy megbántsam. Hogy tehát szivemnek érzeményeit mégis tudtára adjam, oly virágokat szedtem, melyek minálunk mély tiszteletet jelentenek s a kosárba tettem.

A virágok másnap reggel frissek voltak, mert vízzel meghintette. Szinte tántorogtam örömömben, hogy tiszteletemet kedvesen fogadta s merészebb lettem. Reszkető kézzel tettem a következendő éjszaka a kosárba Mugri virágot, a szerelemnek jelét, ama virágokhoz, melyek tiszteletet jelentenek. Áttekertem pedig fekete virágokkal, értésére akarván adni, hogy hozzá való szerelmem szerencsétlen. A hajnalnak első sugarával oda szaladtam a sírhoz. Szivem képtelenül dobogott, kezeim reszkettek. A Mugri virág elhervadt, mert vízzel meg nem hintette. A többiek frissek voltak. Hangos kiáltással borultam a sírra és szívemet a búbánat egészen elfogta.

Az alkonyodó nappal reménységem nevekedni kezdett. Fekete kelyhű és lángszinű tulipánt tettem a gyümölcsre, mint jelenségét ama lángnak, mely szívemet emésztette. Majd azután magamat a sírhalmok mögé vontam. A Bramina elérkezvén, körülnézte magát. A tulipánt sokáig vizsgálván, nagyot fohászkodott. A többi virágokat vízzel meghintette, de a tulipánt nem; jóllehet azt még az öntözés alatt is sokáig nézegette. Egyszer még vissza is tért, hogy a tulipánt megöntözze; de útjában megállván, az égre vetette szemeit, nagyot fohászkodott és kezét szívére tévén, elment.

Szebb gyümölcsöt nem hozhatott volna, mintsem nekem azon éjszaka hozott, de ah! a fájdalommal és reménységgel oly tele volt szívem, hogy ajándékát meg sem kóstolhattam. A reménység bennem este felé ismét elhatalmasodott. A gyümölcsre tövises rózsát tettem, mely reménységemet kínommal együtt jelentse. Ah! mely nagy volt másnap keserüségem, mikor elhervadott rózsámat a sírtól távolabb a földön találtam. Kevés híja volt, hogy eszemet a fájdalom meg nem zavarta. Eltökéltem tehát magamban, hogy megszólítom.

Az éjszakával ő is elérkezett. A sírhalom mögül kiosontván, letérdepeltem előtte. Nyelvemen elhaltak az igék. Reszkedtem, zokogtam s a nélkül, hogy egy szót ejtettem volna, ismét rózsát ajánlottam neki.

Ő el akart menni; én pedig előtte a porba borulván, átfogtam lábait. Körülnézvén magát, azután pedig reám tekintvén, nagyot fohászkodott s végtére így szólott hozzám: Szerencsétlen! te nekem szerelemről szólasz, én pedig nemsokára megszünök lenni!

Erre én az égre emelvén karjaimat. Megszünsz lenni? mondám, tele rémüléssel; te, életemnek egy istápja! te szünsz meg lenni?

Férjem meghalálozott, mondá a Bramina. Gyermekkoromban adtak neki szülőim feleségül. A mely farakás az ő holttestét megemészti, az engemet is hamuvá teend. Isten hozzád! Eredj és felejts el! Harmadnap mulva sírj itt, ha hozzám jó vagy, hamvaimon.

Nyelvem még sem lévén képes szólani, átfogtam térdeit és könnyeimmel megáztattam. Végre imigy szólítottam meg: Boldogtalan Bramina! te halni akarsz? És kicsoda kényszerít tégedet erre szépségednek virágjában? A te nemed? Óh! szaggasd el ama köteleket, melyek tégedet hozzá és irtóztató törvényéhez lecsatolnak. Ezt te megteheted. Légy feleségem! Semmim sincs, a mivel megkínálhatnálak, szívemet kivévén, mely tégedet soha el nem felejt.

Rám függesztvén egy darabig szemeit, melyek illetődéssel tele voltak, ah! a halált én elkerüljem, úgymond, hogy gyalázatba essek? Ha szeretsz, hagyj engem inkább meghalni.

Hogy gyalázatba ess? Szép Bramina! nem azért akarlak én tégedet keserűségedtől megmenteni, hogy az enyémmel megterheljelek. Ha te a gyalázattól félsz, siess velem a legmélyebb erdőbe, hol magunkat könnyen elrejthetjük. Az emberekben nincs irgalmasság; menjünk a tigrisek közé; az egek bennünket el nem hagynak. Siess, kérlek és ne kétkedj. A szerelem, az éj, sőt még szerencsétlenséged és ártatlanságod is, mind részeden állanak, menekedésedre e jó alkalmatossággal szemlátomást kedvezvén. Ne mulassz, szerencsétlen özvegy! Férjednek holtteste várakozik már reád és a farakás készen áll, mely férjeddel együtt fölemésszen.

Nagyot fohászkodván, érzékeny tekintetet vetett édes anyjának sírjára, azután pedig szemeit az égre emelte. Én térden állva a rózsát még akkor is elejébe tartottam. Rám nézvén, jobbját jobb kezembe bocsátotta, baljával pedig a rózsát tőlem elvette. Felszökvén térdeimről, szívragadó örömmel karjai közé rohantam. Megfogván azután kezét, elsiettem vele. Fátyolát a Ganges vizébe vetettem, azt akarván ez által rokonaival elhitetni, hogy a vízbe ugrott. Éjszakánkint a víz mellett mentünk, nappal pedig a bambusznád között tartózkodtunk.

E vidékbe értünk végtére, melyet a hadakozás megnéptelenített. Behatoltunk e völgybe, melyet a szomszédságnak előbbeni lakosai egy rossz lélek hajlékának tartottak. Itt építettem magamnak e kunyhót, itt neveltem magamnak e kertet. Hitvesemet úgy tiszteltem, mint a napot, úgy szerettem, mint a holdat. Ő nekem mindenem volt, én neki mindene voltam. Az emberek számkivetettek bennünket társaságokból, de mink magunknak elegendők voltunk. Ő engemet szeretett, mert a haláltól megmentettem. Én őtet szerettem, mert engemet megboldogított és még most is boldogít.

Itt az öreg felkelvén, megölelte hitvesét, kinek szemei örömkönnyekbe borultak.

Azután anya lett, így folytatá beszédjét az öreg. Nahida leányomat szülvén, boldogságunkat nagyon megöregbítette. Azóta semmi hijával sem vagyunk. Világunk és a mi több, édes és ártatlan örömökkel teljes világunk e völgy. Itt valóban semmi hijával sem vagyunk. Van mindenünk, a mit kívánunk.

Nahida ezt hallván, mélyen fohászkodott s a grófra tekintvén, elpirult. Az öreg ölében tartván hitvesét, bizonyossá tette a felől, hogy szerelme és barátsága által kimondhatatlanul boldog. Azután a grófhoz fordulván: Te, úgymond, jó ifjú! csodálkozni látszol azon, hogy magamat boldognak tartom. De hidd el, hogy valóban boldog is vagyok; boldogabb, mint Indiának akármelyik lakosa. Én itt magányosan élek, a nélkül, hogy engemet valaki ismerjen. Valamennyi Indiánusok között nekem egyedül szabad az, hogy egyenes szivű, könyörületes, igazságszerető, istenfélő és vendégszerető legyek. Alacsonyságom által elkerülöm nemcsak a sorsnak csapásait, hanem még az emberi vélekedéseknek üldözéseit is. Mi hijával vagyunk? Én hitvesemet szeretem. Nahida itt ismét nagyot sóhajtott. Gyermekem van, ki engemet anyjával együtt szeret. Még a madarak is szeretnek, melyek ágaimon laknak, mivel őket legkisebbel sem bántom.

A gróf megölelte néma tisztelettel az öreg embert. Soha embert érzékenyebb szívvel még nem ölelt. Melle nagyon tele volt illetődéssel. Kiment a galyasból s gondolatokba merülvén, a narancsfák alatt fel s alá sétált. A madarak százféle gyönyörű dalszózattal fogadták ezen új vendéget az ártatlanságnak honában. A gróf eleinte szomorú volt, de szomorúsága kevés szempillantások mulva tiszta örömre derült. Leült egy hantpadra s fejét könyökére támasztván, örömkönnyek görgöttek ki érzékeny szemeiből.

XXX.

A természetes szerelem.

A mint a gróf ezen ülésen ama galyas felé fordította történetből szemeit, melyben Nahidát hagyta, maga mellett látta ezen ártatlan leányt állani és mosolyogni. Óh! ne sírj, szép ifjú! mondá Nahida édes és bizodalmas szózattal, mely a gróf szívébe mélyen behatott; ne sírj, kérlek! Oly vidám vagyok én, mióta te itt vagy, hogy ki nem mondhatom: mert én azóta, hogy nálunk mulatsz, semmi hijával sem vagyok. Fátyolának szélét kezébe vévén a gróf, megtörlötte vele szemeit. Nahida melléje ülvén és szeme közé mosolyogván: Nézd, úgymond, kezével a környékre mutatván, mily szép itt körülöttünk minden! Légy jó kedvű, mert én tégedet szeretlek.

Te engemet szeretsz? jó Nahida! kérdezé a gróf, kezei közé vevén és megnyomván kezét. A te kedvedért nem szomorkodok többé.

Jösz-e velem, mondá Nahida, a mugribokorhoz? Én neked mugrit igértem.

Kezet fogván, elsétáltak a fáknak illatozó virági és a madaraknak kellemetes dallai között a mugribokorhoz. Nahidának szeme a grófnak szemén függött.

A kert szép, de kicsiny, édes Nahidám! mondá a gróf. Ha én az atyádnak volnék, az egész völgyet kertnek csinálnám.

Kicsiny? kérdezé Nahida, áttekintvén az egész kertet. Hisz a sétálásra nekünk elég helyünk van, s azonkívül nézd! mennyi gyümölcsfák és virágok elférnek benne! Mirevaló volna nekünk a nagyobb kert? A kolibri madárkának elég egy falevél. Erre rak fészket, ezen költi ki tojásait.

Óh! te kevéssel megelégedő lélek! Te tehát semmit sem kívánsz?

Mit kívánjak? felelé Nahida, lesütvén, s azonnal ismét felemelvén, s pirúlva a grófra vetvén szemeit.

Hallott ő már édes atyjától valamit a keresztény hitről, melyet ennek a gróf még az első éjszaka rövideden lerajzolt. Erről tehát a grófnak különféle kérdéseket tett, kinek feleletei nem csak mulattatták, hanem meg is illették.

Az ebédnek ideje elérkezvén, Nahida fügefaleveleket terített egy galyasban a gyepre. Itt ettek mind a négyen. Bizodalom és belső nyugodalom ragyogott ki szemeikből. Nahida a legszebb gyümölcsöt rakta a gróf elejébe. Édes anyjától tanúlta ő ezt, ki férjének a legjobb gyümölcsöt szokta volt minden ebédnél kiválasztani. Míg az öreg beszélgetett, addig Nahida a grófnak hajával vagy ruhájával játszdogált s a beszédnek közepén egyszerre megszólítván a grófot: Mi neked, úgymond a neved?

Laczi, felelé a gróf.

Laczi? mondá mosolyogva a leány. Óh Laczi! maradj te, kérlek nálunk!

A gróf rá mosolyogván, alig tudta az öreg beszédjének fonalát megtalálni.

Ebéd után nem győzött a gróf már Nahidának, már az öregnek, már meg az asszonynak kérdéseire felelni, kik az európai tartományokról és szokásokról különféleképen tudakozódtak.

Vannak-e Európában is Páriák? kérdezé egyszerre az asszony.

Nincsenek, Isten kegyelméből, felelé a gróf. A polgári rendek ugyan minálunk is különfélék, mert ezt az embernek társaságos életében maga a természet szükségesnek tette; de mindenikének közülök van saját becse, saját érdeme.

A természet tette volna azokat szükségeseknek? kérdezé a Pária.

Minden bizonynyal, mondá a gróf. A természet teszi az emberi nemzetet képesnek ama különféle tökéletességekre, melyekhez a világ kezdetétől fogva lassankint feljutott. Ezeket pedig meg nem lehetne eszközölni, ha valamennyi emberek mind csak egyféle igyekezetekben foglalatoskodnának. Némelyeknek tehát észszel és okossággal kell a társaságot kormányozni, némelyeknek fegyveres kézzel oltalmazni, némelyeknek oktatás által a jó erkölcsökre vezérleni, némelyeknek táplálni, némelyeknek pedig mesterséges műdarabokkal gyönyörködtetni, vagy szükségeit enyhíteni.

Ezt helyesen mondod, felelé neki az öreg. A méheknek társaságos szövetkezésében is észrevettem én azt, hogy a természet különféle méhnemekre osztotta fel az egész társaságnak különféle munkáit. Némelyek csak nemzenek, némelyek pedig mézet gyűjtenek.

Olyformán van a dolog a hernyóknak nemében is, melyekből a lepkék támadnak.

Ily beszélgetések között hamarább beesteledett, mintsem reméllették. Nahida a grófnak oldalától el nem szakadhatott. Elfelejtette ő virágjait megöntözni, madárfészkeit meglátogatni, az öreg madaraknak a szokott eledelt kihinteni. Ma Nahida csak a grófnak élt.

Éjszakára Nahida neki puha ágyat készített és virágokkal meghintette. Tízszer is adtak egymásnak kezet, minekelőtte elválhattak. Ezen éjszaka volt az első, melyet Nahida egész életében nyughatatlanúl töltött. Sóhajtásait hallván az atyja, mi bajod? úgymond, Nahida! – Laczitól nem alhatok, felelé a leány, s megfordúlván, ismét a szép jövevényről kezdett álmodozni.

Más nap korán reggel vitt már neki egy kosár virágot és gyümölcsöt. A gróf még aludt. Nahida virággal csendesen meghintette, azután térdeire bocsátkozván, arczvonásait mind átvizsgálta.

A gróf felébredvén, az én szép Nahidám! úgymond. Nahida megmaradt térdein az ágy mellett és mosolygott. Te oly édesen aludtál, Laczi! úgymond; de én nem alhattam. Képedet láttam szüntelen előttem lebegni. Az éjnek árnyékában, s a felkelő napnak sugarában, mely a sűrű leveleken keresztül ágyamhoz osont, mind csak a te képedet láttam. Én semmit sem aludtam.

A gróf felkelvén megölelte és kezét megcsókolta. Nahidának szemei könnybe borúltak. Szép Nahida! te sírsz? kérdezé a gróf.

Nem tudom, felelé Nahida, mit tartsak e sírásról? Könnyeim nem fájdalmasak. A mellett, hogy sírok, szívemet az öröm bájolja. Laczim! édes jó Laczim! mondá azután, melléhez szorítván a grófot.

Azon szempillantásban belépett hozzájuk az öreg Pária. Te már itt vagy? Nahida!

Már hajnaltól fogva, felelé a leány. Csak imént ébredt fel. Virágokkal hintettem meg, mikor még aludt.

Engem pedig ma elfelejtettél, úgy-e?

Nem felejtettelek. A te ágyadat is meg akartam hinteni; de mivel Laczi oly édesen aludt, elkéstem. Míg édes atyjával így beszélt, a grófnak kezét szüntelen melléhez szorítgatta, és szemeit róla el nem fordította.

Kimentek azután mindnyájan a kertbe, hol egy asztalt az asszony gyümölcscsel már előre megrakott. Az asszony gyümölcsöt nyújtott a grófnak; de ő abból evett, melyet neki Nahida adott. Nahida örömében ugrált és tapsolt, szüntelen azt hajtván: Anyám! az enyémből eszik. Nézdsze! az enyémből eszik.

S hát talán megharagudnál, kérdezé az anyja, ha az enyémből enne?

Nem haragudnék, édes anyám! felelé Nahida, egyszerre elkomorodván; hanem – – emlékezel-e még róla, hogy én az atyámnak sokszor gyümölcsöt hoztam; szedtél neki te is; ő pedig a tiédből evett, mert tégedet jobban szeretett. Laczi tehát az enyémből eszik.

A grófnak szíve örömében szinte lebegett, mikor az ártatlanságnak és a természetes szívnek ezen együgyű nyelvét hallotta.

A reggeli étel után elment a gróf a kertből, hogy a kunyhó előtt fekvő szép völgyet megtekintse. Nahidát arra kérte, hogy a kertben maradjon. Elkísértette mégis egész a kunyhónak ajtajáig, s komor szemmel nézett utána, mikor a fák közé eltünt.

A gróf egy fának árnyékában leült, és Nahidáról gondolkodott. A galyak közt még innen is látta fehér köntösét átragyogni; a mi őt bizonyossá tette a felől, hogy még most is ott áll, a hol hagyta és hogy visszaérkezésére várakozik. A gróf felette nagy szívességet érzett magában ezen ártatlan emberekhez, és nem örömest gondolkodott amaz óráról, melyben őket elhagyni kénytelen lészen. Nahida sorsán kiváltkép sajnálkodott. Óh mily iszonyú dolog, mondá magában, a szerencsétlen szerelemnek kesergései között a magányosságban elsínleni! Ez pedig az ő sorsa! Nagy vonzást érzett ő magában e leányhoz: de egyszersmind azt is érzette, hogy szíve tele van még Manczinak képével és kellemetességével. Ha Nahidának ártatlanságát és szépségét meggondolta, azt kívánta, hogy bár csak vele hamarább megismerkedett volna, mint Manczival. Azután nyughatatlanító álmodozásokba merült. Már el akarta hagyni Nahidát, a nélkül, hogy tőle búcsút vegyen, már meg arra hajlott, hogy ezen ártatlan szépségnél maradjon. Végtére maga sem tudta, mit akar?

A völgyet akarta volt megnézni; de most már elfelejtkezett róla s egy órányi elmefuttatás után a kunyhóba visszatért. A mint a fák közül kiérkezett, Nahida el nem türhette tovább, hanem elejébe szaladt, megölelte és hosszas elmaradását érzékeny szemrehányással fedte. Leült azután vele a kunyhó előtt a gyepre, rá függesztette tekintetét, a nélkül hogy csak egy szót is ejtett volna, s már kezét nyomta meg, már szeme közé mosolygott, már meg szívére tette kezét és dobogásában gyönyörködött. A gróf megcsókolván végtére kezét, belső nyughatatlansággal vizsgálta e kellemetes leánykát, kinek szemeiből mennyei kegyességet és érzékeny szerelmet látott tündökleni. Elmeneteléről ma még nem gondolkodhatott. Felkelvén a gyepről, Nahida! úgymond szelid komorsággal, menjünk az atyádhoz!

Nahida felkelvén és magát körültekintvén, mely kellemetes itt, úgymond, a környék. Halk szózattal mondotta ő ezt, mintha érzékenységeit, melyek szívét e helyen elfogták, még csak saját szavának hangjával sem akarta volna háborgatni. A gróffal azután a kertbe ment.

Nahida! a palántákat kellene megöntöznöd, mondá neki az atyja. Nahida szomorúan a grófra tekintett. Segítselek-e? Nahida! kérdezé a gróf. Nahida minden egyéb felelet helyett a nyakába borúlt és könnyezett. Elmentek együtt a palántákhoz. Nahida az árnyékban ülést csinálván a grófnak, ide ülj, úgymond, drága Laczim! Most már a palántákat örömest öntözöm. Oda vezetvén azután a grófot az üléshez, áh! úgymond, ha csak látlak is, már is könnyebb a szívem. A gróf segíteni akart neki. Azt nem engedhetem meg, mondá Nahida, mert elfáradnál. A gróf ellenben ajánlásától el nem állott. Együtt hordottak tehát vizet a forrásból, mely a kertnek végén egy kősziklából csurgott. Nahida neki a kisebb edényt adta és nagyon örült, hogy ezt a gróf észre nem vette. Útjokban kezet adtak egymásnak. Nahida sokszor letette az edényt a földre, s a gróf mellére homorítván fejét, óh Laczim! mondá érzékenyen! óh édes Laczim!

A nap ismét elrepült. Mosolyogva nézte Nahida a napot, mikor a narancsfák mögé elalkonyodott. Mily gyorsan fut ma a nap, atyám! úgymond. Nézdsze! már amott van.

Nekem is oly gyorsan futott valaha, mondá mosolyogva az öreg, az első esztendőkben e völgynek kellemetességei között.

A gróf lesütvén szemeit, homlokára szögezte kezét, mely alól Nahidára lopva tekintgetett, ki a napot nézvén, fejét rázogatta. Szegény leányka! mondá magában. El kell nekem, látom, innen sietnem, minekelőtte szép szívéből a nyugodalom el nem enyészik. Atyám! mondá este az öregnek, merre kell nekem innen menni, hogy a víz partjához jussak?

Nahida e szóra sebesen hozzájuk fordúlt. Hát csak el akarsz már bennünket hagyni? jó ifjú! mondá az öreg. Nahida elkiáltván magát, a grófnak karjai közé omlott. Kérlek Laczi! az Istenre kérlek, ne menj még el! Földi Istenség gyanánt foglak szeretni. Maradj nálunk! Én neked szövök, palántákat ültetek, mindent a világon örömest megteszek, csak maradj nálunk!

A gróf lesütötte szemeit, nem tudván, mire tökélje el magát? Nahidának kezét nem merte megszorítani.

Az öreg erre a grófnak egyik karját megfogván, melléhez szorította, a másikat az asszony emelte fel ajakihoz, Nahida pedig oly tekintettel állott előtte, melyből a legérzékenyebb keserűség és kérlelés szólott. Maradj nálunk! mondá az öreg. Tedd még legalább egynehány napig boldoggá házamat, mely tégedet kimondhatatlanúl szeret. Gyarapítsd csak ezzel is örömünket, melynek virágzása oly annyira tőled függ.

Nahidának arczain sűrűen folytak le a könnyek. Zokogva közelítvén a grófhoz, s mellére bocsátván fejét, Laczim! édes Laczim! mondá keseregve, ne hagyj el bennünket! Ha te elmégy, én minden bizonnyal meghalok.

Itt maradok még egynehány napig, mondá a gróf mély illetődéssel. Nahida e szóra megölelte, melléhez szorította, s az örömtől magán kívül elragadtatván, a grófnak karjai között elcsüggedt. Óh édes Laczim! mondá csendes szózattal, maradj nálunk! Életemet adom érted, csak maradj nálunk. Mindent elkövetek, hogy megboldogítsalak. Az árnyékba fektetlek, s míg ott nyugszol, hűs levegőt legyezek reád. Saját munkámon kívül még a tiédet is mind elvégzem. Óh édes Laczim! maradj nálunk.

A gróf megigérte, hogy még egy ideig nálok marad; mire mind a hárman versengve mutatták neki mindennémű móddal háladatosságukat és szívragadó örömüket. Semmi azonban a grófot úgy meg nem illette, mint ama mód, melylyel örömét Nahida mutatta. Felugorván üléséről, elment a nyílt helyre, mely a kert közepén volt, s a porba borúlt. A gróf őt beszélni és zokogni hallotta. Mit csinál amott Nahida? kérdezé a gróf az öregtől. Imádkozik, felelé az öreg, felvetvén nagy illetődéssel nedves szemeit az égre. Nahida visszatérvén, a grófnak kezét megcsókolta. Nahida imádkozott? kérdezé tőle az anyja. Megköszöntem a jó Istennek, felelé Nahida siránkozva, hogy Laczi nálunk marad; mert ha ő elmegy, nekem meg kell halnom.

És te jó szívű ifjú! mondá a grófnak az asszony, képes volnál-e arra, hogy e szegény leányt megöljed?

A gróf megölelte Nahidát és szívéhez szorította. Erre én képes nem vagyok, úgymond. Nahida! te az én húgom vagy; én pedig, öregek! a ti fiatok vagyok.

Nahida ezt hallván, nagy örömre fakadt és sírva szökdösvén egyiktől a másikhoz, Laczi nekem bátyám, mondá, én pedig húga vagyok!

Ismeretlen indulatok lobbantak fel a grófnak mellében, a legderültebb öröm és a kéjjel teljes megelégedés össze olvadván a fájdalmas nyughatatlansággal. Nagyot sóhajtván, mi lesz ebből? úgymond magában, s minekutána még egyszer sóhajtott volna, Nahidának szökdöséseire elmosolyodott.

Korábban akarván a gróf lefeküdni, panaszkodott, hogy nagyon elfáradt. Nahida bevezette a kunyhóba s megvetvén az ágyát. De csak nem vagy, úgymond, mégis mindennap ily fáradt? Nézz csak engem, mily friss vagyok! Mintha most keltem volna fel az ágyból. Egész éjszaka melletted ülhetnék és szemeim, tudom, egész reggelig nyitva maradnának, csak tégedet láthassanak. Majd ha másszor oly nagyon meg nem fáradsz, mint ma, akkor az öregek menjenek bár feküdni, ha tetszik; mi a galyasban együtt maradunk. Áh édes Laczim! mikor te karjaim között vagy, akkor nekem oly könnyű a szívem, hogy ki nem mondhatom. Mellem ugyan olyankor nagyon szoros, úgy hogy sóhajtoznom kell és mégis vidám vagyok mellette. Sírnom kell, mintha valamim fájna és mégis azt érzem magamban, hogy ily boldog még soha sem voltam. De te elfáradtál, édes Laczim? Aludj édesen! Jó éjszakát!

A gróf még karjánál fogva tartván, érzékeny lélek! úgymond. Maradj még, ha kedved tartja.

Nálad maradjak? kérdezé Nahida örvendezve. Óh! szívesen itt maradok. Karomon aludj el, míg másik kezemmel reád hűs levegőt legyezek. Óh Laczi! ha te engem elhagynál! De te ezt nem cselekszed. Te itt maradsz nálunk, vagy ha elmégy, elviszed magaddal Nahidát is.

És te eljönnél velem? kérdezé eleven figyelemmel a gróf.

Valahová neked tetszik, felelé Nahida. Áh! de ha téged valahol az úton a tigris szétszaggatna! Ezt mondván, megborzadott, s a grófot magához szorította, mintha ölébe akarta volna a tigris elől rejteni. Akkor azután a tigris a szegény Nahidát is elszaggatná. Óh! maradj te inkább nálunk, édes Laczim! A mi kunyhónkhoz és a mi kertünkbe a tigrisek nem hathatnak.

A gróf nagyot sóhajtván, megigérte, hogy el nem hagyja; azután pedig megölelvén: Most már, úgymond, édes Nahidám! eredj feküdni. Én álmos vagyok. Holnap korán felkeljünk, és e dologról bővebben szóljunk.

Óh! ne űzz el magadtól, édes Laczim! mondá Nahida esedezve. De hiszen ma elfáradtál; én tehát elmegyek, hogy kialhasd magadat. De Nahidát el nem hagyod, úgy-e? Jó éjszakát! Holnap korán felkeljünk. Nemde? Felkeltselek-e? Jó éjszakát!

Az ajtóban még egyszer megállott és a grófnak erőszakot kellett magán tenni, hogy vissza ne híja. Végre eltünt s a kertbe ment, hol még egy darabig sírt és álmodozott. Visszatérvén, a grófnak ajtaján hallgatódzott és sóhajtozni hallván, vele együtt sóhajtozott, de háborgatni mégis nem merészelte.

XXXI.

A természetes szerelemnek örömei.

Más nap reggel, a napnak első sugarával a grófnál termett Nahida. Fel akarta költeni, a mint megigérte; de a gróf szintén oly keveset aludt, mint Nahida. Abban forrott az ő esze egész éjszaka, mikép egyesíthetné össze boldogságát Nahidáéval, a nélkül hogy ennek szülőit, vagy az öreg grófot megszomorítsa. Hogy Nahida vele Európába elköltözik és hozzá való szeretetből meg is keresztelkedik, arról legkisebbet sem kételkedett. Az öreg Pária mindenkor nagy örömet mutatott, mikor neki az európai törvényeket és szokásokat a keresztény religiónak szelid rendtartásával együtt lerajzolta, de kiváltkép mikor a felől bizonyossá tette, hogy Európában Páriák nincsenek. Az asszony a nélkül is állhatatos veszedelemben volt a Braminusoknak üldözései miatt. A grófnak tehát könnyű volt még az öregektől is azt reményleni, hogy Nahida kedvéért Indiát elhagyják.

Azonban ha ezt végbe nem vihetné, feltette magában, hogy Russel által édes atyjának hírt adat, kitől még azt is merte reményleni, hogy Európában mindenét eladván, fiának indiai völgyébe költözik.

Képzelése e plánumokat nem csak könnyűeknek rajzolta, hanem még fel is ékesítette. Esze pedig végképen szívének azt mondotta, hogy azon esetre, ha a Pária gyönyörű völgyéből ki nem akarna mozdúlni, megvárhatja legalább ennek elalvását, azután pedig Nahidával és ennek anyjával együtt haza költözhet.

Ily gondolatokkal mulattata ő magát még akkor is, mikor Nahida reggel hozzá érkezett. Te vagy? Nahida! mondá mosolyogva, és ágyából vidám orczával felugrott. Elmentek együtt a kertbe, hol a gróf azon szempillantásban elkezdett szándékának végrehajtásán munkálkodni, a nélkül hogy azt Nahidával nyilván közölte volna. Nahida a grófnak oldalától el nem válhatott. Együtt dolgoztak a kertben, együtt ettek, egy pohárból ittak. Nahidának kellemetes képe naponkint mélyebben és mélyebben beférkezett a grófnak szívébe, kinek világa ez által naponkint szűkebb lett. Nahida volt az egyetlen egy tárgy, mely őt illette, s mely szívét megelégítette.

Nem szólott már ő az elmenetelről, hanem valahányszor Nahidával az öregeknek társaságában lehetett, mindannyiszor a beszédet Európára fordította. Nahida volt az első, a ki Európának religióját és szokásait megtanulta, megszerette és dicsőitette. Hallod-e? Laczi! mondá egyszer víg arczczal szülői előtt, messze van-e ide Európa?

Nagyon messze, felelé a gróf, az öregre tekintvén.

De hogyha te onnan ide jöhettél, mink is csak elmehetnénk talán innen oda, úgy-e? kérdezé tovább Nahida.

Minden bizonynyal, mondá a gróf.

Nahida édes atyjára vetvén szemeit, szinte kérni akarta, hogy vele és Laczival Európába költözzék; de komorságát látván, elhallgatott és szemeit lesütötte.

Nahida! mondá erre édes atyja, a szülők sokkal többet képesek tenni gyermekeiknek kedvéért, mint a gyermekek az övékért. Ha itt egészen boldog nem lehetsz, én az én boldogságomnak egyik részét a tiédnek könnyen feláldozom.

Nahida édes atyját megölelte s arczát könnyeivel megáztatván, kezét mély érzékenységgel megcsókolta.

A gróf a beszédet más tárgyakra fordította, nehogy a dolgot megerőltesse. De más alkalmatossággal rajzolásait megint megújította, melyeknek foganatja az volt, hogy reménységei plánumának szerencsés végrehajtása iránt naponkint növekedtek.

Igy mult el egynéhány hét, melyeknek végével egy reggel felébredvén, saját ruhái helyett egy indiai köntöst talált ágya mellett fehér patyolatból, egy kék övvel. Ebbe tehát felöltözködött. Régtől fogva látta ő Nahidát e köntösön titkos örömmel munkálkodni. Óh Nahida! mondá magában, tehát csak egészen a tiéd legyek én? s körül tekintvén magát, maga magának megtetszett.

Elment a kertbe. Örömkiáltásokkal szökdösött elébe Nahida. Laczim! óh gyönyörű Laczim! Az öreg megölelte, az asszony mosolygott, Nahida pedig nyakába kapaszkodott. Érzékenyebb és vidámabb mindeddig Nahida nem volt; érzékenyebb és csendesebb mindeddig a gróf sem volt. Most már egészen a tiétek vagyok, mondá végtére, megölelvén az öreget; de engedjétek meg, hogy én is kérjek viszont valamit titőletek. Én az első lépést megtettem. E ruházat által hasonló lettem hozzátok. Engedjétek meg, hogy Nahida is hozzám egy lépéssel közelebb jőjjön. Holnap elvezetem a szomszéd faluba, hol az angoloknak egy lelki pásztora lakik és megkereszteltetem.

Óh engedjétek meg, édes szülőim! mondá Nahida. Hadd legyen neki is énbennem olyan öröme, mint nekem ma ő benne van.

Az öregek legkisebbet sem ellenkeztek. Az volt egyetlen egy gondjuk, hogy, mivel maguk a Bráminusoknak és a Náiroknak incselkedései miatt gyermekeiket a faluba el nem kisérhetik, ezeket az úton valami szerencsétlenség ne érje.

Még ezen ellenvetésre a gróf azt felelte, hogy ő az angoloktól Nahidát, Nahida pedig őt az indiánusoknak bosszuságaitól megóvja, Nahida addig rajta a hosszú köntöst ránczba szedte és az övet szebben megkötötte. A grófot Nahida e köntösben sokkal szebbnek tartotta, mint európai öltözetében.

Majdnem az egész napot azzal töltötték ők, hogy Nahida keresztelkedéséről tudakozódtak; a gróf pedig kérdéseikre megfelelvén, Nahidát azokra oktatta egyszersmind, a miket annak, a ki keresztény akar lenni, tudnia kell. Az este már az eget elhomályosította, a csillagok ragyogtak, az öregek a hüsből bevonultak a kunyhóba, a gróf pedig és Nahida a gallyasban maradtak s egymásra egy darabig némán néztek. Menjünk aludni mink is, mondá végtére Nahida; menjünk! mondá a gróf is; s a gallyasból mégsem indultak ki. Jőjj már egyszer Laczi! jöjj Nahida! mondák egymásnak ismét és útnak eredtek, de a szomszéd galyak alatt ismét megállottak. Végtére csak elértek mégis a kunyhóhoz.

Nahidának az ajtaja amarra nyílt, a grófé pedig erre. Nahida már megnyitotta volt az ajtót. Jó éjszakát Laczi! Jó éjszakát Nahida! Nahida! mondd meg nekem, szeretsz-e te engemet igazán? Jobban, mint önnönmagamat, mondá Nahida.

Oh lányka! ha ez igaz volna! Istenem! ha ez igaz volna!

Szinte azon szempillantásban csúszott be Nahida az ajtón, mikor a gróf ezen igéket ejtette. Ha ez igaz volna? mondá magában Nahida; és ezt ő oly különös szózattal ejtette, mintha sírt volna. E gondolatba merülvén, az övet magáról leoldotta. Óh Laczi! így folytatá magában az elmélkedést, mily kimondhatatlanul szeretlek én tégedet! Istenem! te tudod, mily igaz e mondásom! Ő pedig sóhajtva, sőt még sírva is, épen mikor ide beosontam, azt mondotta: Istenem! ha ez igaz volna! Mi dolog lehet ez? Micsoda oka lehet annak, hogy ő az én szerelmemről kételkedik?

Ily gondolatok közt elejtvén kezéből az övet, a kunyhóból kiment s a grófnak ajtajához lappangott. Oh Nahida! mondá ez épen akkor fennszóval, mily kimondhatatlanul szeretlek én tégedet! Ha te engemet úgy szeretnél, mily véghetetlenül boldogok lehetnénk!

Nahida ezt hallván, megnyitotta az ajtót s bement a grófhoz. Laczi! úgymond, a mindenható Isten látja lelkemet, hogy jobban szeretlek, mint önnönmagamat. Rajtad áll, hogy véghetetlenül boldogok legyünk. A gróf fölkelvén s érzékenyen megölelvén: Azok leszünk, édes Nahidám! Itt a kezem! azok leszünk. Most ment, aludj békével. Holnap boldogok leszünk.

Másnap levezette őket az öreg Pária feleségestől a víz partjáig. A folyó mellett menjetek felfelé, úgymond; a falu a víz partján fekszik. Este felé itt várlak meg benneteket.

A gróf elvitte magával mind írásait, mind pénzeit, mind fegyvereit. A lelkipásztor őket kimondhatatlan örömmel fogadta, a mi Nahidába új életet öntött. A keresztség után azt kívánta a gróf, hogy adja őt össze Nahidával, kit hitvesének választott. Megcselekedte a prédikátor ezt is és az új párt megvendégelte.

Az úton, amint az öregekhez visszasiettek, megfogván Nahidának kezét a gróf, boldogok vagyunk-e már? édes hitvesem! boldogok vagyunk-e? szép Nahidám!

Oh Laczi! tégedet az én őrző angyalom küldött hozzám, mondá Nahida. Én tehát a te hitvesed vagyok? Oh! nevezz engemet még egyszer annak: Én a te hitvesed? Az vagyok-e igazán?

A gróf egy forró csókkal tette őt erről bizonyossá.

És te már mindig az én férjem leszel?

Az leszek örökké, édes ártatlan Nahidám!

Sohasem hagysz el többé?

Csak a halál választhat el bennünket.

Ily beszélgetések között elértek szerencsésen ama bokroshoz, melyben reájuk az öregek kimondhatatlan nyughatatlansággal várakoztak. Megölelvén egymást, besiettek a völgybe és innen a kertbe, mintha nem akarták volna, hogy örömüket ama tárgyak lássák, melyek boldog kunyhójokhoz nem tartoztak. A kertbe érkezvén, Nahida oly felséges tekintettel, mint egy királyné s örömkönnyekbe borult szemmel, mint egy földi Istenség, megszorította édes atyjának kezét és ajkára egy tüzes csókot tűzött, azután pedig édes anyjának nyakába borult. Nahidának öröme oly nagy volt, hogy alig szólhatott. Az öregeknek kérdéseire, melyek csak a keresztelkedést illették, mivel az összeadásról semmit sem tudtak, csak röviden tudott felelni, a bővebb magyarázásokat Laczijára bízván.

Amint a nap lealkonyodott, hozzá osonván a gróf: Nahida! úgymond, neki súgva, te nekem hitvesem vagy. Hozd el az ágyadat az enyém mellé. Nahida elpirult és szemeit szemérmesen lesütvén, megszorította a grófnak kezét.

Édes atyám! mondá azután a gróf az öreg Páriának, én szivemnek indulatját követvén, Nahidát feleségemnek választottam.

Feleségednek? kérdezé az öreg mosolyogva. E nemesszívűségedért áldjon meg tégedet vele együtt az Isten! Ezt mondván, a grófnak homlokát kezével megillette. Az ő kegyelme által legyetek oly boldogok, mint feleségemmel én vagyok!

Az öreg ember oda kiáltván feleségét, tudtára adta, hogy Nahida a gróffal házas szövetségre lépett. Megölelték egymást rendre s az öröm közönséges és magyarázhatatlan lett. Az Isten áldjon meg Nahida! Laczinak hitvese! férjeddel együtt! mondá az anyja.

Erre mindnyájan összesegítvén, Nahida ágyát átvitték a gróféhoz nagy örömmel; és ebből állott egyedül az egész nászpompa.

Kicsoda rajzolhatná le méltóképen e két pár embernek boldogságát? kicsoda ama gyorsaságot, melylyel egész hónapok elfolytak? Nahida kedves férjének lábaihoz ülvén a gyöpre, nem győzte csókolni kezeit, vizsgálni arczvonásait. Azt gondolta reggelenkint, hogy szerelme nagyobbra többé nem növekedhet és a bizodalmas társalkodásban mégis naponkint új okokat talált a forróbb szerelemre. A gróf elfelejtette Manczit férjével együtt, elfelejtette Veronkát és csak édes atyja jutott olyankor eszébe, mikor az öreg Páriát Nahidára függesztett tekintettel érzékenyen mosolyogni látta. Oh édes atyám! mondá magában, ha tudnád, mily boldog a te fiad, a te örömed is ily érzékeny volna.

Igy mult el egynéhány hónap. Egy reggel Nahida az anyjával sokáig beszélgetett. A gróf azonban az öreggel egy gallyasban ült. Egyszerre meglátván Nahidát, örömkiáltások között feléjek szaladni, felugrott és elejébe sietett. Karjai közé omolván Nahida: Oh édes Laczim! úgymond, mily boldogok vagyunk! Kevés idő mulva anya leszek. A gróf érzékenyebben és erősebben szorította magához, mint egyébkor.

Az örömök és az édes reménységek naponkint növekedvén, felderítették jelenvaló boldogságukat, megújították mult szerencséjüket s új kéjeket készítettek számukra a jövendőségben. A képzelet előre megkóstoltatván velük az atyai és anyai örömöket, napjaik még egyszer oly édesek voltak, még egyszer oly gyorsan folytak, mint ezelőtt. Ölében tartván Nahidát a gróf, édesen mosolygott reá. Mosolygással felelt neki Nahida és szemeik örömkönnyekbe borultak. A gróf, mikor magát Nahidától súgó szózattal atyának nevezni hallotta, majdnem megőrült örömében. Nahidának lábaihoz borulván, átfogta térdeit és csüggedő tekintettel nézett szeme közé, alig várván a napot, mely atyává tegye.

E nap is végtére szerencsésen elérkezett. Nahidának mellén egy gyönyörű fiú függött. A gróf szinte tántorgott örömében. Fia miatt majd elfelejtette Nahidát, Nahida penig őt, azalatt hogy e gyermek erősebb és kellemesebb kötelékkel kapcsolta össze szíveiket. A gróf elment a szomszéd faluba és a lelkipásztort, ki szíves barátja lett, a völgybe vezette. Nahida azt kívánta, hogy a gyermek a keresztségben Laczinak neveztessék.

Oh édes atyám! oh Manczi! mondá már most többször magában a gróf, ha ti tudnátok, mily boldog vagyok!

XXXII.

A véres harcz.

Egy reggel Nahida és a gróf egy gallyasban mulattak. A gyermek előttük ült és virágokkal játszott. A szülők, kik egymást kezüknél fogva tartották, szinte előre hajlottak volt a gyermekhez, hogy a virágot, melyet elejtett, kezébe visszaadják; a mint az öreg Páriát felkiáltani hallották. Kiáltása ijedést, veszedelmet, rémülést hirdetett. Nahida felugorván, ölébe vette a gyermeket; a gróf pedig kirohant a kertből a kunyhóba.

Itt ő az öreg Páriát egynéhány angol katona között találta, kik épen azon voltak, hogy kezeit hátra kötözzék. Az asszony a földön ájulásban feküdt. A mint a gróf a kunyhóba belépett, két katonától azonnal megragadtatott. Valld meg, mondá neki az egyik, egyébként a halált el nem kerülöd, valld meg, hol vannak a Marátok, a kik tőlünk ide szöktek?

Két más angol katona elsietett a gróf mellett a kertbe, melyből az elrémült Nahidát gyermekével együtt a kunyhóba vezették.

Tik itt Marátokot kerestek? kérdezé a gróf angol nyelven. És tik kik vagytok?

Beszédjének hangjából európai embernek ismervén a grófot, az öreg Páriának kezeit azonnal feloldották. Nahida a grófnak karjai közé omlott gyermekével együtt.

Az angolok azután a gróffal beszédbe eredtek. Egy esztendeje már elmult volt, hogy Indiában a hadakozás dühösködött. Ily sokáig oltalmazta meg szent hajlékát az ártatlanság és a szerelem a hadakozásnak még csak hírétől is. Az angolok Hider Allival harczoltak. Egy osztály angol katonaság a völgy mellé telepedett és azon éjszaka az elfogott Marátok a táborból elszöktek. Az angolok ezeket keresvén, a völgyhöz jutottak és ebbe egész a kunyhóig behatoltak.

A gróf bizonyosakká tette őket a felől, hogy ő e völgyben, legalább a kunyhónak és a kertnek környékében, senkit sem látott. Ő maga elvezette őket a völgynek minden zugaiba, hol még csak embernyomokat sem leltek. Visszatérvén a kunyhóba, rakva találták abban az asztalt különféle gyümölcscsel, melyekkel őket az asszonyok és az öreg Pária megkínálták. Míg a katonák szomjuságukat enyhítették, a hadi tiszt a gróftól tudakozta, ki légyen? és micsoda eset vetette légyen őt ide e völgybe? A gróf megnevezvén magát, elbeszélte neki röviden ama rettenetes szélvészt, mely őt e völgybe űzte, valamint Nahidához való szerelmét is következéseivel együtt.

A tiszt rá akarta beszélni a grófot, hogy e völgyet hagyja el. Mikép élhet itt gróf uram, úgymond, jövedelem nélkül, tisztelet nélkül s az életnek örömei nélkül?

A gróf megfogván Nahidának kezét, ki gyermekét épen szoptatta, nézze meg hadnagy uram, úgymond, e kellemetes menyecskét. Ez nekem gazdagságom, becsületem, dicsőségem, örömem és mindenem!

A tiszt legalább arra akarta birni a grófot, hogy Indiában valamelyik angol városba költözzék; de igyekezete mind haszontalan volt. Elvezette a gróf a tisztet a kertbe s azt mondotta neki: Tud-e az úr széles e világon ennél a völgynél kellemetesebbet, árnyékosabbat, hűsebbet? Itt nekem mindenem van, a mi az embernek szükséges arra, hogy boldog lehessen. A király haszontalanul kínálna meg engemet e völgyért trónusával!

A tiszt megölelvén a grófot, teljes boldogságot kívánt neki és katonáival együtt elhagyta a völgyet, melyben a kevéssel megelégedő ártatlanságot oly boldognak lelte.

Helyreállott volt már a völgynek lakosainál a nyugodalom, éledezett az öröm s épen egy pagódafa alatt ebédeltek, a mint a kertben ismét angolokat láttak. A gróf felugorván, elejükbe ment. Laczi! kiáltá messziről az egyik; Russel! mondá viszont örvendetes szózattal a gróf s egymásnak ölébe rohantak.

Russel volt a vezére a feljebb említett hadi osztálynak, mely ide a végből küldetett, hogy az angol seregnek a visszavonulást megkönnyebbítse, mely az előre nyomuló indiai seregnek ellent nem állhatott. Sírtak örömükben mind a ketten.

Az angol tiszt hírt adván az óbesternek ama haszontalan nyomozásról, melylyel a Marátokat keresték, elbeszélte neki a völgyben történt kis esetet is.

Mi a neve ennek a különös ifjú embernek? kérdezé Russel.

Kaczajfalvi grófnak nevezte magát, felelé a hadnagy.

Russel azonnal lóra ült és a grófhoz sietett.

Russel elejébe vezette azután a gróf Nahidát fiával együtt. Az óbester Laczi hitvesét megölelvén, örömkönnyekre fakadt. Oh édes Laczim! mondá azután, mily buzgón köszöni szívem a felséges Istennek, hogy megboldogított. De itt, kedves barátom! nem hagyhatlak. Jőjj velem! Hadd lássa meg Manczink az ő kedves bátyját, kit holtnak sirat! Hadd lássa Nahidát és gyönyörű fiadat!

Ezen ajánlás a grófnak nagy tusakodást okozott; de végre csak azt felelte Russelnek mégis, hogy ő e völgyet még most el nem hagyja.

Erre őt Russel félrevonván: Hallod-e, drága Laczim! Hider a győzedelmeskedő indiai seregekkel előrenyomul. Valahová lép, mindenütt vérrel, kegyetlenséggel és zabolátlansággal jegyzi meg a nyomait. Seregei szintolyanok, mint maga. Egyenesen e völgynek jön. A hegyek és a folyóvíz, mely innen nem messze van, arra birják majd őtet, hogy itt megállapodjék. Az angoloknak generálisa e környéken akarja megvárni, hogy vele megütközzék. Az indiai vad katonák kikutatják majd e gyönyörű völgyet, hitvesedet megmocskolják, fiadat megölik és tégedet az európai népekhez való gyűlölségből agyonkínoznak. A mindenható Isten a bizonyságom, hogy nyugodalmad, boldogságod, életed, mindened oda van, ha még egy órát mulasztasz. Én még csak óraperczeket sem veszthetek. Ezt mondván, zsebórájára tekintett.

A gróf szinte megmeredt, a nélkül, hogy képes lett volna magát eltökélni.

Russel a gróf előtt térdre esvén, az Istenre kérlek, úgymond, fogadd szavamat. Tedd meg, a mit javaslok, nem az én kedvemért, nem Manczi kedvéért, hanem azon ártatlanoknak kedvéért, kik rokonaid lettek.

Azon szempillantásban hírt hozott Russelnek egy tiszt, hogy Hider seregei érkeznek. A porát már, úgymond, e dühös hadnak látjuk.

A gróf ezekről az öreg Páriát tudósítván, könnyen arra birta, hogy a völgyet elhagyja.

Az öreg ember imádkozott még, mikor a gróf már indulván, megintette, hogy siessen. Az asszony elrémült férjének agg nyakán csüggvén, reszketett, nem annyira az ellenségről irtózván, mint a braminusoktól. Nahida a grófnak kezét megfogván: Veled megyek, úgymond, a hová neked tetszik. A gróf a gyermeket ölébe vévén, előre ment. Az öreg Pária a grófnak karjába fogódzkodván, mellette ballagott. Utánuk az öreg asszony ment. Hátul pedig Russel Nahidát vezette. Igy hagyták el ama völgyet, hol a boldogságnak, a szerelemnek és az ártatlanságnak ölében oly gyönyörű napokat töltöttek.

A gróf egynéhányszor visszatekintett kies paradicsomára. Az öreg Páriának szemein nagy könnyek függtek. Kiterjesztvén még egyszer a völgy felé karjait, megölelte utána ballagó feleségét. Légy nyugodt elmével, úgymond a sirdogáló asszonynak. A nagy Bráma mindenütt van és minket, akárhová menjünk, boldogokká tehet. Hisz ártatlanságunkat nem hagyjuk ott a völgyben. Ez szíveinkben van. Az ártatlanság pedig nem jár boldogság nélkül.

Alig menekedtek fel a hegyre, azonnal meglátták a túlsó hegyeken kutatni Hider katonáit, kik a fő seregnek útját és ennek mellékeit előre kivizsgálták. Térdre esvén a völgynek lakosai, hálát adtak röviden az Istennek, hogy őket a haláltól megmentette. Az angol táborba érkezvén, parancsot adott azonnal Russel, hogy az ott fekvő osztály magát visszavonja.

Nahida nem győzte vizsgálni az ezernyi ezer új tárgyakat, melyek körülötte voltak. Egyik kérdése a másikat érte, melyekre a gróf mosolyogva megfelelt. A hadi tisztek egymás után siettek a grófnak tiszteletére, nem annyira, hogy e különös ifjú embert, mintsem hogy szép feleségét lássák. Nahida megnézte őket rendre és nyájasan beszélgetett velük. Kiki irigyelte a grófnak e gyönyörű menyecskét, kinek némelyek még hízelkedéseket is mondottak. Nahida elmosolyodván, kegyesen és bizalmasan felelt szép mondásaikra, egyszersmind pedig tüzes szemeivel a grófot kereste fel közöttük.

A hadi sereg a folyóvíznek partja felé vonódott. Az első szekerekkel tehát, melyek ezen osztálytól a fővárosba küldettek, a gróf és a szerencsés völgynek többi lakosai Madrászba költöztek, hol reájuk új örömek várakoztak. Manczi meghallván a grófnak ajakából saját nevét, karjai közé omlott. A gróf után Nahida belépvén a szobába és gyermekét ölében tartván, megállott és mosolygott, mikor férjét Manczinak karjai között és ajakin csüggni látta.

Manczi megsejtvén Nahidát, kicsoda ez? kérdezé a gróftól.