JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LX. KÖTET

BÁLVÁNYOS-VÁR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

BÁLVÁNYOS-VÁR

TÖRTÉNETI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1896

A FERGETYÜVÁR.

Még csak a negyedik század járta, hogy a magyar nép Árpád alatt elfoglalta Magyarországot. Két király ült egyszerre a magyar trónon: II. Endre és fia IV. Béla. Túros is volt annak a lónak a háta. Akkor is nagy volt a panasz az adószedők ellen. Izsmáel fiainak nevezték őket, más néven meg bolgároknak. Annyi bizonyos, hogy pogányok voltak. Még a pápa is felszólalt ellenük függő pecsétes levelében. (Derék, becsületes pápa volt –!) A pénzverés is az ő kezükben volt: az ország egész kincses háza. Nagy volt velük a veszedelme a királyoknak is, a nemességnek is, a papságnak is, meg a népnek is.

Hanem mindezekhez a bajokhoz semmi köze sem volt a székely nemzetnek. A székelyek nem jöttek Álmos fejedelemmel meg a hét vezérrel idebe honfoglalni. Őket még Attila ősapánk hun anyától származott fia, Csaba hagyta itt a maguk országában, a hol már ők ötszáz esztendeje otthon voltak, mikor a «Hetumoger» bejött; nem is keveredtek belé az ősmagyar anyatörzsbe, mint az imitt-amott lappangó jász, palócz, avar, úz ivadék; se nem települtek közé, mint a kun, besenyő, kazár, hanem szövetséget kötöttek vele, erős föltételek mellett. A szövetség két kőpaizsra felvésve, ó-székely betükkel, ott őriztetik Buda várában, nem abban a Buda várában, a hol a magyar királyok székelnek a Duna mellett, a mit még csak mostanában kezdtek el építeni Béla király parancsára, hanem abban, a mit Attila testvére építtetett a Küküllő partján, a hol a nagy Zandirhám tartotta fejedelmi udvarát Árpád idejében.

E kőbe vésett szövetség azt mondja, hogy a székely nemzet soha senkinek pénzbeli adót nem fizet, még a magyar királynak sem, és senkitől parancsolatot el nem fogad, még a magyar királytól sem! Egy szabadság van a világon: ez a székely szabadság! Ezért a szabadságért cserében aztán övé a nagy tartozás: védni Erdélyország határát. Nagy kötelesség! A havasokon túl már Ázsia. Onnan jön a minden vadnépek vízözöne.

Hanem ezt a nagy munkát végezte is aztán a székely nemzet emberül. Minden ember katona volt, még az asszonyok is. A mely székely faluban az asszonyok fátyolos konty helyett fekete süveget viselnek, ez annak az emléke, hogy az asszonyaik a férfiakkal egy sorban ütötték az ellenséget. Ha összeszedték magukat, százezer embert állítottak fegyverbe, s azoknak fele lovas volt. Upolet rhabonbán alatt a krimi tatár szultánt, Athlen Girait a Fekete-tengerig kergették, ott fogták el seregestől. Fegyveréről, lováról s egy hónapra való eleségről minden ember maga tartozott gondoskodni. Elég nagy adó volt ez! Az elpazarolt vért számba se vették, az ingyenbe ment.

De még azon kívül nagy terhük volt az erődítmények fentartása. Az volt az erősség! Ide jöhetnének a hadverők várharczok rendszerét tanulmányozni. Nem várnégyszög, de vártömkeleg volt itt felállítva. Ha abba az ellenség beletévedt, úgy ott szorították, mint az ördögöt a boszorkány ákombákban. Ha a támadás a háromszéki róna felől jött, akkor ott állt a berohanó előtt a síkság közepén kiemelkedő Várhely, abba ütötte bele a szarvait, s a míg azt öklelte, addig ráözönlöttek minden oldalról a székelyek lovas dandárai; ha otthagyta a várat s mélyebbre hatolt, akkor ráeresztették a mesterséges tavak vizeit, a miket gátakkal felszorítva tartottak a hegyeik közt. Ez a hadi fortély még az agathirsok hagyománya volt Erdélyben. Ha pedig a Rétynek került a betörő had, hogy a sziklavárakat kikerülje, ott várt rá a legnagyobb veszedelem. Az egy kietlen homoksivatag az erdők közepett, a hol nem lakik más, mint az elátkozott ördögök, meg azoknak a boszorkány szeretőik; azok, meg a lidérczek becsalogatják a vakmerő betolakodót a feneketlen dágványokba, hol a sivó homok alatt morotvás lápvíz lappang, a sellők, a vízi tündérek a lovagot ménestül együtt lehuzzák a süppeteg homok alá, s ha valakit ott kap az öreg ördög, a Nemere, úgy eltemeti fövény-felhőivel, hogy csak a dárdája hegye látszik ki a buczkából. S aztán a merre csak szem lát, egyik hegyhát a másik után, csupa rengeteg őserdő, a mi tele van bölénynyel, medvével, még párducz is tanyázik benne s a fertelmes sokatevő, a hogy a székely daliák nyakából lefüggő háti bőrök bizonyítják.

És aztán mind ezen a süppedő morotván, e sivó homokbuczkáson vonul végig a Honárka, egy széles magas töltés, egyenes irányban, keresztül a berkeken, bozótokon; aztán fel a hegytetőknek, a rengeteg erdőkön végig; odább már Kakasbarázdának hiják, majd odább Csörsz árkának, Tündérek útjának, Ördög szántásának, Óriás töltésének. Nem is készíthette azt más, mint óriás. Igenis, az az óriás, a ki egész Európát végiglépte. Minden lépése egy csatatér volt, minden pihenője egy elpusztult város; a hová a kezét letette, ott egy nép elmult. A mesemondók Attilának nevezik, a magyarok Etelének. Az ő rabnépei készítették a hihetetlen sánczokat végig emberjárhatlan országokon, hogy szabadon legyen tartva a hunok előtt a hadak útja.

Most aztán ezt az utat őrizni a székelyek hivatala.

*

A «Fergetyüvár» egy messze kimagasló hegyfokon áll a rétyi nyir kietlen bejárata előtt; a szirtfokot két rohanó hegyi patak veszi körül, a Borosnyó és a Kurta.

A hegyorom legmeredekebb pontját koronázza egy kerek, egyszerü, óriás rakásu kőfal s azon belül van egy torony, mely ezt a kőfalat egészen betölti. A torony hasonlít a világító-tornyokhoz, csakhogy megfordított idomban, nem középett karcsu s alul-fölül széles mint a tengeri jeltornyok, hanem a közepén kiöblösödő, mint egy korsó, s aztán teteje is van, mint a korsónak. A torony körülete hatvan lépés, a magassága, a milyen csak egy szál fenyőé lehet.

Az egész torony fából van, az oldalai és teteje rézpléhhel borítva, köröskörül rikító zöld már a rézrozsdától.

Ajtaja vagy kapuja ennek a toronynak sehol nem látszik.

Hanem a hol a teteje a párkányát éri, ott van rajta köröskörül egy sor ablak, épen mint a csurgómáknak a tokján. Azoknak némelyike nyitva van, némelyike pedig csukva. Éjjel a nyitott ablakokon tűz világít keresztül.

S ez a kerek torony éjjel-nappal folyvást forog. Azért a neve «Fergetyüvár».

Ennek a toronynak az ablakaiból végig látni egész Háromszéken, az Olt völgyén: Szent-Lélektől Kökösig, Zágontól Zalánig s aztán be a bodzai völgybe s a Fekete-Ügy helységeire. Valamint hogy aztán ennek a toronynak az ablakaira rálátnak a Biharcz-hegytető váráról, a minek «Ordítóvár» a neve, másfelől Szacsva-váráról, harmadik felől Barabás-váráról, a honnan azután egy ordítással jelt lehet adni Bodza-várába, s a hatalmas központi sasfészekbe, Várbérczre. A Fergetyüvár a székelyek távirója. A nyitott és csukott ablakok tudatják a hírt a szomszédvárak őrtállójával, a ki a jeleket rovásra faragja, s a várnagynak átadja. Ha porfelleg vagy vésztűz tünik fel a távolban, azt a Fergetyüvár azonnal tudatja a körülfekvő várakkal, s elébb, mint a támadó megjelent a háromszéki síkon, készen álltak az elfogadására az ekeszarvát karddal, kopjával felcserélt harczosok.

Ilyen körben forgó várak vannak még Eresztevénynél, az «óriások pinczéje» fölött, Aldobolyon a Veczel-tetőn, s Bikfalvánál a «Csigaváron».

A Fergetyüvár egészen székely találmány. Ennek a népfajnak a vízhajtotta szövőszéktől a zengedező kutig mindenhez van esze. S a nyilak és kővető-gépek korszakában a Fergetyüvár nevezetes hadi furfang. Annak nem lehet a kapuját betörni, mert nincs kapuja. Azt nem lehet kanóczos nyilakkal felgyujtani, mert rézzel van körül befedve. Azt nem lehet lábtókkal megostromolni, mert alul-felül keskeny, derékban domboru s aztán nem áll egy helyben, mindig forog, mint a fergetyü. Ez a tündérmesebeli «Kakassarkon forgó rézvár».

De hát mi forgatja ezt a kakassarok körül? Ez a kérdések kérdése.

Az önmozgógép még nincs feltalálva. Talán belülről állati erővel hajtják körül, talán bivalyokkal, a hogy a szárazmalom kerekét, vagy épen embererővel, tán igába fogott férfiak egész csoportja tolja körbe folyton-folyvást, éjjel-nappal ezt a nehéz alkotványt, egymást felváltva a sanyaru, egyhangu rabmunkában, míg mások az alatt ott gunnyasztanak a réztető ablakai mögött, a szemeik előtt folyvást körben forgó nagy tájképre meredve, mely hegyeivel, völgyeivel, folyóival, erdejvel, falvaival, váraival soha meg nem áll, jobbra elmegy, balról megint visszatér, hogy jelt adjanak valakinek a parancsszavára, a mit a távolban megértenek? Hogyan kerültek azok ide be? Ki hozta őket ide? Hogyan látják el őket étellel, itallal? Mit véthettek ezek, hogy ilyen elkárhozottak robotjára lettek elítélve? Miféle csáb, varázslat, kényszerítés birja őket arra, hogy ezt a keserves erőlködést szakadatlan folytassák, soha félbe ne hagyják? Ki az, a ki ezeknek parancsol, s kik azok, a kik engedelmeskednek?

A fénylő rézzöld torony messze kimagaslik a sötétzöld erdők közül, nappal fénylő fehér, éjjel izzó tűzszemeivel őrködve, mint egy örökké éber szörnyeteg, a világ fölött.

Másféle torony még nem látszik e vidéken. A legelső keresztyén egyházat, a minek tornya is van, most építették fel Torján, de az a hegyektől nem látszik ide.

Csak olyankor van pihenése a Fergetyüvárnak, mikor beborítja a felhő, mikor elfekszi a tájat a köd. Ez neki az alvás ideje.

A VÁNDORLÓ NEMZET.

Hogy valami nagy változás készül ezen a világon, azt már régóta mutatták a jelek. A Délibáb gyakran fitogatott tengert a rétyi sivatag szélén, a hol pedig csak homokbuczkák vannak, ellenben felfordított városokat vetett fel a bárczasági havasok fölött, mintha tornyaikkal lefelé csüngnének az égből alá. A nyolczforintos tóból egyszerre úgy kiáradt a víz magától, hogy minden rétet elöntött, a szörényi kutnak a vize pedig épenséggel vérré változott, a mi királyhalált jelent. Nagy, ismeretlen madarak jelentek meg napkelet felől, a mik olyan vakmerők voltak, hogy még az embereket is megtámadták a mezőn. Az erdőkön rémítették a pásztorokat a farkaskoldusok, meg a veszett csikók, a mik embert és lovat összemartak s megint odább futottak. A bálványosi kokojszáson tüzes embereket láttak tánczolni éjszaka karéjban, s reggelre ott a hol tánczoltak, egész karikában bujt ki a veres gomba a földből. Nappal egyszerre két nap rémlett az égen, éjszaka pedig éjfél tájában egyszer csak kigyuladt az egész égbolt s úgy égett, mintha tűzlángba volna borulva. Azután meg oly sürüen hullottak alá a csillagok, mintha a Gönczöl-szekere, a Fiastyúk, az Álmatlan csillag, a Bujdosók lámpása, az Árvalány szeme, a Hadvezető, a Kincslátó, a Mennyország határa, az Ostoros, a Pásztorserkentő, a Rónaőrző, a Vérszemü csillag, de még a székelyek csillaga is egyszerre alálőtt volna a Hajnalszakadékból (a hogy a Tejútat nevezik a magyarok). Végtére pedig egy tüzes sárkány rohant alá, nagy mennydörgéssel az égből, hosszu sziporkázó farkát csóválva messzire, egész apró ijafia csordájával együtt s belebukott az Istentavába, mire a tónak a partján mindjárt egyszerre kinőtt a sok tatorján-gyökér, a mi megint éhinséges időknek a bejelentője!

A mit a jelek előre mutattak, az valójában be is teljesedett. A fecskeváló hóban, a mikor e két hazában lakó madarak útra készülnek, a Fergetyüvárból az a hír repült szét, hogy Bodza meg Ojtoz felől nagy népségek jönnek. A porfellegek, a miket fölvertek, az őrtüzek, a miket a dombokon raktak, előre hirdetik jövetelüket. A várak ormain megszólaltak a fegyverbe hivó kürtök, s a föld népe hazatakarodott a mezőkről; mindenki tudta jól, hová tartozik, hol a gyülekező helye. A tavaknak a gátjait megszállták, a hegyszorosokat ellátták kőhalmazokkal, s a lármafákat felállították a hegyormokon. Ez alatt a perestáldók körülhordták a véres pallost Sepsi, Csik és Háromszékben s kihirdették, hogy idegen népek jönnek, minden férfi, asszony talpon legyen, fegyvert fogjon.

A nádorispán leveléből megértették a rhabonbánok és főkirálybirák, hogy a kunok nemzetségei szándékoznak bejönni az országba, ezúttal nem ellenséges szándékkal, mint máskor, hanem a két király engedelmével, nem is azért, hogy Erdélyben maradjanak, hanem hogy tovább költözzenek be Magyarországba, a két víz közé, a hol nagy pusztaságok vannak; egészen nekik valók, a kik nem szeretnek várakat építeni, hanem a szabad ég alatt gulyáikkal, méneseikkel együtt tanyázni. Azért ereszszék őket a székelyek szabadon, hagyják átkelni a Hunárkán, az Eteleútján; ellenben vigyázzanak rájuk, hogy útközben el ne pusztítsák az országot.

A kunok! Régi ellenség; pedig testvérnemzet!

A sokféle magyar népcsalád között a székely magát tartja a legelsőnek, azután ereszti a többit, legutolsónak hagyja a kunt. És méltán. Ő neki van itt legrégibb hazája: igazi megerősített országa, a minek idegen soha talpalattnyi földjét se vette meg se véren, se pénzen; a kinek a hét nemzetségét s az abból származott huszonegy ágát még házasság útján se keverte meg idegen származás; a kinél ereklyében tartogatják Etele égből esett kardját, Csaba vezérnek ökörbőrre hun betükkel irott véghagyományát, Zandirhám kőpaizsait az öt alaptörvénynyel, s a hét vezér szerecsendió serlegét, a mibe azok a szövetségkötésnél vérüket csorgatták. Ez mind a székelyek kincse. Az ősvallás is náluk maradt meg eredeti szittya tisztaságában. A kun pedig egy pusztáról-pusztára csavargó ivadék, összekeveredve a kóbor népcsoportok minden töredékével, a nyelve is azokéval zagyvalítva; se hite, se törvénye, se erkölcse, még a vallása is csak olyan, hogy a mely országot meglakott, annak a bálványait elhozta magával s azokat imádja, a míg össze nem töri.

S most ezek jönnek egész nemzetségestül, mint a sáskajárás, mint az elszabadult erdei manók csordája Székelyországba.

Már itt vannak a hegyek közt, jelenté a Fergetyüvár.

A kunok vándorjáratában furfangos rendszer van.

A mit előretolnak előhad gyanánt, az egy nem annyira félelmetes, mint utálatos gyülevész. Valamennyi csuf vén banya van a nemzetükben, az mind egy rakáson; vezérük maga a valóságos «Vasorru bába». Ezekkel egy társaságban az őrjöngő bolondok, a holdasok, az ördöngösök baromsokasága, meg az apró gyerekek, a kiket az anyjaik elhagytak, vagy a kiket tán idegen földről elloptak. Bivalyokon lovagolva jönnek a banyák, elől-hátul csimpajkozó meztelen porontyokkal, a ronda, boglyos, vadállatarczu nederesek hajtják a csordát, s előtte-utána száguldoznak ordítozva; öltözetük állatbőr, beszédük röhögés, üvöltés, makogás, hőrögetés, nem emberi szózat; maguk a vén banyák is egymás közt, meg a kisérőikkel olyan szavakon beszélnek, a mik az ördögidézéshez hasonlítanak; s azoknak az értelmét csak ők maguk tudják.

Mikor ez a bivalycsordán nyargaló gyülevész szétterül a Feketeügy lapályán, olyan az, mintha egy óriási hangyabolyt rugott volna fel valaki.

A székelyek gondoskodtak már a fogadtatásukról.

Az Olt, a Feketeügy tavainak megnyitották a gátjait, a vizek elöntötték a mezőket egész a Várhegy dombjáig.

Csakhogy a mocsár nem gát «ennek» a hadnak!

A bivalynak éltetője a posvány. A mint a bivaly-csorda a szétterült vizeket meglátja, rohan beléjük s viszi magával a hozzá nőtt csőcseléket; manók és boszorkányok, a sívó-rívó porontyhaddal, mind bele a mocsárba: ott azután megragadnak, elfeküsznek; a bivalyoknak s a beléjük kapaszkodó ember-rajnak csak a fejeik látszanak ki a vizből, azokat onnan semmi ösztökélés ki nem veri, a míg meg nem éheznek.

Azzal, a mint ez a riadozó gyülevész félrekotródik, kezd kibontakozni a hegyszorosokból maga a vándor nép zöme, rendbeszedett tömegben. Egy óriás kigyó, mely kanyarogva kuszik előre: a fejét már a róna közepéig tolta s a dereka még nem jött elő a mély utból. Olyan az, mint egy eleven folyam.

Elől a válogatott sereg, hét ezer lovas, a kiket a fejedelemfi Kúthen vezet. Ez a dandár egy kürtszóra azonnal félhold alaku karéjba tud felállni: ez a kunok megszokott csatarendje. Mögöttük jön azután a hét nemzetségre felosztott nép, három nemzet elől, négy hátul; közepett a kun fejedelem, a vénekkel és a bokolabrásokkal (ez volt a papjaik neve). A férfiak mind lóháton elől; azután az asszonyok, leányok, ökörvontatta szekereken, a mik ernyővel vannak fedve, zöld galyakkal körültüzködve; a sihederek a szekér mellett ballagnak a kutyáikkal együtt. Utánuk hajtják az ostorosok a tejelő borjasteheneket s a csikós kanczákat: azoknak a tejéből készítenek, a hol letelepesznek, mámorító italt. A rengeteg sokaságú rideg gulyákat, a szilaj méneseket, a hosszú gyapjas, csavart szarvú juhok nyájait s a szarvaslábú rőt sertések csordáit aztán leghátul terelik az ijász pásztorok, hosszú kongató ostoraikkal, hegyes dárdáikkal; s a marhával együtt terelik a gyalog maradt rabszolga-hadat, a kit a világ minden népei közül magukkal hurczoltak: csupa férfiból és fiuból áll az. A rab nőt, ha szemrevaló, koczkára bocsátják, ha nem az, elpusztítják.

Aztán legeslegvégül bezárja a hosszú vándorhadat egy undokul vonító csikasz farkascsorda, a mit az útfélen elmaradt hullák csalogatnak a vándor nemzet után. Ez az állandó kisérője a vándor nemzetnek, pusztákon, erdőkön keresztül; ennek az üvöltéséből jósolnak a papok.

Mikor ez a néptömeg vézighuzódik a nagy háromszéki rónán, sebes nyári zápor vonul el a hegyek fölött, s az alkonyodó napnál fényes kettőzött szivárvány támad, melynek egyik vége a Várbérczen, a másik vége a Czenken támaszkodik a mesemondta aranytálba s a vándornép mind ezen a szivárvány kapuján keresztül vonul be Erdélybe. – Azt pedig mindenki tudja, hogy a szivárványon nem jó keresztül menni; mert a mi ember, állat azon keresztül megy, a nő himmé, s a him nővé változik át. A hétszinű bábabukrára még ujjal mutatni sem jó, mert a rámutatónak az ujját megragadja a «kék kelevény».

Az egész vándor nemzet háromszázezer emberfőt számlált, azok között volt negyvenezer harczos férfi.

A három székely-széknek ugyan össze kellett szedni az erejét, hogy ezt a kelletlen vendégsereget korlát közé foghassa. De nem volt ebben hiányosság.

Bálványos-vár felől ott állt hadirendben a székely lovasság, a kiket az öreg rhabonbán, Opour vezetett, a három fiával, a kik közül a legöregebb neve Szilamér, a középsőé Zsombor, a legkisebbé Iszla. Budavár vidékéről lejött Sándóur rhabonbán a maga hadaival, a kinél van Attila turulos zászlója s körüle azok a vitézek, a kiknek az ősei azt a zászlót a népeltörlő harczokból elhozták; a Barczaság felől elállják az utat a «német lovagok», kiket Jeruzsálemi Endre hozott ide Syriából. A sík róna közepén pedig ott áll a Várhely, mind a négy bástyája csakúgy berzeng a kopjahegyektől, s feketéllik a süvegektől; az is haddal van megrakva.

Kuthen vezér egész a várig eljött a hadával, a mit mély vizárkok vettek körül, beszegve hegyes sánczkarókkal.

Itt tanácsolá neki Kájon «horkáz», hogy maradjon meg egy áldomásra a vár alatt: bizony hasznára lesz.

Ez a Kájon, bálványosvári horkáz volt, Opour embere; a kit a rhabonbán a nádorispán parancsára eléje küldött a kun népnek, hogy lenne kalauzolója a székely földön keresztül, s ha a két nemzet egymásnak a nyelvéből valamit meg nem értene, azt tolmácsolná, s a szokásaikat is egymással megismertetné, nehogy csupa félreértésből még egymás ellen kardra kapjanak.

Hanem a kunvezér agyafurt volt: nem vette be a tanácsot, azt mondta, mit neki ez a vakandturás itten? s azt gondolta, hogy majd ő most a maga előhadával szépen elmegy a vár mellett, a szakadó zápor oltalma alatt: a tegez idege ilyenkor megázik, nem lőhetnek rá a vár bástyáiról, s ha egyszer aztán túl lesz a váron, ő állhat majd a kert felől s ő szabja meg az átkelési szövetség feltételeit, nem a székelyek.

Hanem amint a vár elé ért, csak jött ám eléje nagy süvöltve a levegőn keresztül egy hordónyi nagy gömb égetett agyagból, a mit a sáncz fokáról hatalmas hajító géppel röpítettek alá, s a mint a kun lovasság közé leesett s cserepekre törött, egyszerre ördöngős méhraj zúdult ki belőle, a mi neki esett a lovasok arczának, s fulánkjával összecsipte-marta s védekezni hiába ellene. Azután meg jött nagy búgva egy másik nagy bolond cserépkobak, abból meg mérges vizi kigyók gomolya hemzsegett elő, a mi a lovak lábaira tekergőzött s azokat összemarta úgy, hogy a megdühödt állatok egymást harapták kinjukban és rémületükben.

Ebben a kunnak még az a veszedelme is volt, hogy viseletében a török szokást követve, hátul kopaszra nyirta a fejét, csak elől, hagyta hosszan lecsüggni a haját, aztán hosszú kantust viselt; méh, darázs a tarkóját, kigyó a lábszárát könnyen csipte, marta.

Ez csak intés, hogy «lassan a testtel».

Kuthen átlátta, hogy legjobb leszállni a lóról, s békeüdvözléssel járulni a várkapuhoz.

Akkor aztán a vár kapuja is megnyilt, a csapóhidat leeresztették, s előjött belőle a vár parancsolója, ugyanannyi emberrel, mint a mennyi a kun vezért kisérte gyalogsorban.

Emberrel ám; de asszonyemberrel. Maga is olyan volt.

Valamennyi dárdásnak volt bivalybőr melledzője, és fekete süvege; de szoknyája hozzá: bajusza pedig nem volt.

– Hát asszonyokat üdvözöljek én? Kiálta nagy haraggal a kun vezér, a mint megismerte a fegyveresek sima arczáról, hogy azok nők.

– Mit bámulsz úgy rajtunk? szólt a parancsoló asszony: van kardunk, mint neked; van süvegünk, mint neked; van szoknyád, mint nekünk.

A kun vezér megvető negéddel fordult Kájon horkázhoz.

– Hát olyan kevés a székelyek közt a férfi, hogy még az asszonyoknak is jut süveg, viselni való?

– Tudd meg azt vezér, mondá neki Kájon horkáz, hogy a fekete süveget a székely menyecskék annak az emlékére viselik, mikor Felcsiknál a tatár sereget tönkreverték, az uraikkal versenyt küzdve.

– Soha sem szerettem az «őrpatával» harczolni, dörmögé a kun vezér. Az asszonyvágta seb soha sem gyógyul be. – Asszony parancsol hát e várban?

– Nem asszony, hanem fiuleány; igazítá helyre a horkáz. Ha nálunk egy nemességből a fiág kihal, minden birtok és hatalom rászáll a leányra, az ősi névvel: az viseli, fiuleány lesz. Hatalmas asszonyurak neveit emlegetik hagyományaink! Majd meglátod még az utadban Rapsonné várát, Veneturné várát, ott is asszony viseli a süveget s sort ül a tanácsban.

– Bolond szokás! a hust vérben, a köleskását tejben főzik, nem összevissza. Mit keres asszony a tanácsban? Hosszú haj: rövid ész!

– Már pedig ennek az asszonynak az eszétől jobban őrizkedjél vezér, mint a hajától; mert ennek az esze tovább ér, mint mind a kettőnké. Ez a hires Mike Sára, a ki magát az ős Istent, a Damasek Istent is úgy hátra szorította, hogy most csak egy kuczkóban kuporog. Ez hozta be a keresztrefeszített hitét a székely földre s olyan tornyos házat épített neki, mint egy vár. Valamennyi alirumnája a nap vallásának, mind elványadt előtte. Rettegj a tekintetétől.

Mind ezt kun nyelven beszélték egymás közt a kun vezér és a horkáz, alig értett meg abból valamit, a ki meg nem szokta.

Egy vizárok állt nő és férfi vezérek között, annak a dobogója fel volt huzva.

– Szólj! Mit kivánsz? kiálta át erős, csattanó hangon az asszony-úr.

ESKÜDJÉL MEG A KUTYÁRA!

A kun vezér levette a válláról a kürtjét s megmerítve azt a sánczárok vizében, felvetette a vizet az ég felé, azután a görbe késével egy marok füvet vágott le, azt is a feje fölé szórta; harmadszor pedig egy marok porondot vett föl s azt a tenyerén fölemelve, szerteszét hagyta a szétnyilt ujjai közt omlani. A vándor-népeknél ez volt a bizonysága, hogy békés szándékkal jönnek, nem kivánnak se vizet, se mezőt, se földet elfoglalni. – Ez volt az üdvözlet.

– Fogadjon Isten! válaszolt rá az úrnő, s azzal egy intésére lebocsátották a dobogót a vizárkon keresztben; s akkor négy felövedzett asszony kenyeret, sót, bort és tüzet hozott át a kun vezérhez, fatálakon, tökkobakban, rézserpenyőben. A szivesenlátás jelvényei ezek.

Eképen kicserélve a hagyományos üdvözleteket egymás közt, a jövevény szólt előbb:

– Az én nevem Kuthen vezér, kunok főcsakánja, Thatha fejedelem fia: a hét nemzetség választottja. Ez itt jobb kezem felől Zezárma jós, Osd, Zab, Bod, garabonczok. Kivánságunk, hogy minket és népünket és minden marháinkat a tuhudúnok földén keresztül bocsássatok; se népünkből, se marhánkból senkit le ne vágjatok, el ne fogdossatok; víz mellett legelőt, erdő mellett tüzet adjatok; ha egy emberünket vétekben találjátok, az egész népet érte meg ne átkozzátok; Isteneiteket mi ránk ne haragítsátok, rossz lelkeket csillagesés alatt, harmathullás alatt ránk ne bocsássatok. Kalákába tőlünk egy karika orsót szivesen fogadjatok.

Az urasszonynak nem volt szüksége tolmácsra, hogy megértse a kun vezér beszédét: közel atyafiság voltak, sokszor találkoztak egymással, ha nem is rokoni lélekkel.

– Ugy lesz minden, a hogy kivánjátok. A nevemet már tudjátok. A ki jó, ahhoz jó vagyok, a ki rossz, ahhoz rossz vagyok. Többet magamról nem mondhatok. A míg a mi földünkön jártok, minden jóban részesüljetek, a mit ez a föld adott. A ki benneteket megbánt, azon boszut ne álljatok, a maga birájával megtoroltassátok. Karikára füzött orsó-pénzeitekért cserébe a mi országunkban járó pénzt fogadjátok. És azután ti is az ország békéjét meg ne háborítsátok, se testében, se lelkében e népet meg ne károsítsátok. Nekünk csak jó Istenünk van, attól ne féljetek; a rossz lelkeket ne káromoljátok, nem támadnak fel. A ti csakánjaitok a mi rhabonbánjainkkal tüzzék ki a határt, a hol táborozni fogtok; és azután gondotok legyen rá, hogy a ti kakasaitok a mi tyukjaink közé ne keveredjenek; viszont mi is vigyázni fogunk az erkölcsre. Ha tetszik a kötés: esküvel megerősítjük innen is, túl is.

A kun vezér elfogadta a kötést.

Erre jelt adott az urnő a várba zászlólobogtatással, s akkor ott benn megkondult a harang a kis kápolnában, s arra a várkapun kijött az egyház embere, az esperes, a feszülettel a kezében.

Az ószékelyeknél a keresztyén papnak csak olyan viselete volt, mint a többi előkelőknek: süveg a fején, kard az oldalán. Hogyne? Ha dulakodásra került a dolog, neki kellett elől menni, mint vezérnek. A külömbség csak az volt nála, hogy a míg a székely hadnagyok csákánt emeltek a kezükben, az esperes a feszületet hordta a markában, egyébiránt rézből volt az is, s szükség esetén azzal is lehetett áldást osztogatni a pogányok tar koponyájára. Az esperest Domonkos atyának nevezték.

Sok külső egyházi szertartást még ekkor a székelyek nem ismertek. Templomaik még csak fából voltak; az irhabőr-zászlóra szironynyal volt a szűz Mária kép kihimezve: remekmű volt!

Nem is papoltak, se nem énekeltek a régi magyar keresztyén esperesek, gyiakónusok semmiféle idegen nyelven. Egyszerű szavakkal beszéltek a néphez, mint a régi halotti szózat bizonyítja: «Latiatvc feleim zwmtwkhel mic wogmvc! Isa por es chomvw wogmvc.»

Az esküvés is igen egyszerü volt: a harang egyre kongott alatta. Az úrnő bal kezét a feszületre tevé, jobbját felemelte az ég felé s tartózkodás nélkül mondá:

– Én, özvegy Mike Istvánné, Szováth Sára, Várbércz, Várhely, Torja urasszonya, esküszöm az atya, fiu, szentlélek egy Istenre, a boldogságos szűz Máriára s égnek minden szenteire, hogy a mely kötést a mai napon kun atyánkfiaival szereztem, azt, a míg az én földemen járnak, minden részében megtartom. Isten engem úgy segéljen. Amen.

Kuthen vezér a fejét rázta: hát nem jön több? Semmi áldozat, kehely, vérbocsátás, nyilbemártás, a mi a magyar eskühöz tartozik? Kájon felvilágosítá, hogy az csak az ősvallás hiveinél divott; a kik az új vallást vették fel, azok a keresztre feszítettre esküsznek.

– No hát hozzák ide azt a keresztrefeszítettet: én is megesküszöm reá! mondá Kuthen vezér.

– Nem úgy lesz az, vitéz csakán! monda az asszony. Ki miben hisz, abban idvezül. Te esküdjél meg a kun szokás szerint: esküdjél meg a kutyára!

A kun vezér megrázta a lelógó üstökeit haragosan.

– Te a nagy esküvést kivánod tőlem?

– Az egész esküt. Az esküt a felemelt karddal, ásott gödörben állva; az esküt a négy éltetőre; esküt a kutyára: a hogy nálatok szokás.

– Nagy a te eszed asszony.

– Megmondtam! Dörmögé a vezér fülébe Kájon horkáz.

Kuthen vezér azt hitte, hogy az ő esze még nagyobb.

– Megkapod ezt az esküt, urasszony; ámde a nagy esküt maga a fejedelem tegye meg: apám, Thatha; ő a kun nemzet feje.

– Nem fogadom el, mondá határozottan Mike Sára. Ismerem jól a kunok szokását. Mikor a fejedelmük megvénül, fia pedig férfivá lesz, akkor a vén fejedelmet meg szokták ölni. Ezt olyankor teszik, mikor egy idegen ország határán belépnek. Akkor aztán az ifjú fejedelmet nem köti az eskü, a mit az öreg tett. Az öreg békét, barátságot esküdött, azt haza küldik az örök békességbe, barátkozzék a férgekkel; az ifjú fejedelem aztán kezdheti a harczot, az ellenségeskedést. Neked kell a kutyára esküdnöd, a fejedelemfinak, a kinek kezében van az új hold.

Kuthen vezér a rézpaizsára ütött az öklével.

– Ennek az asszonynak alirumna szeme van; a beleimbe lát! Legyen meg. Leteszem az esküt a kutyára! Készüljetek a szerhez!

A három garaboncz erre a kapa-alaku nyeregvasakkal négyszögű gödröt kezde ásni, míg a bokolabrás elment, az eskütételhez való ebet elhozni. Annak himnemünek kellett lenni és tiszta fehérnek.

Mikor a gödör meg volt ásva, úgy, hogy egy embernek derékig ért, akkor leszállt belé Kuthen vezér; kivonta a kardját s kinyujtott karjával feltartá hegyével az égre. És aztán elmondta a rettenetes esküt, a mivel a pogány ősök meg szokták erősíteni a szövetséget.

«Én, Kuthen vezér, fia Thatha fejedelemnek, kunok főcsakánja, a hét nemzetség választottja, esküszöm a négy éltetőre, hogy a mi szövetséget ma a székely nemzettel kötöttem, azt mindenben megtartom, a míg a székely földön járok: ha e szövetséget megszegném, föld elnyeljen, hegy betemessen, víz elborítson, tűz megemészszen, ég rámszakadjon; magam és egész nemzetem fegyver miatt elpusztuljunk.»

E kegyetlen átokmondás alatt a nagy fehér kutyát ott tarták az eskütevő előtt kinyujtóztatva; négy garaboncz fogta a négy lábát, a bokolábrás a fejét, a horkáz a farkát.

Ekkor a kun vezér megsuhintá a kardját a levegőben s úgy csapott le azzal a széttartott kutyára, hogy azt derékban kettészelte. Az eb egyik fele a fejével ottmaradt a Zezárma kezében, a másik fele a farkánál fogva a Kájonéban.

«Így legyen kettévágva mindenki, a ki e szövetséget megszegné!» Szólt a vezér, kilépve a gödörből.

Akkor a garabonczok hirtelen megtölték a vermet szurokfenyő-galyakkal s a kettévágott ebet máglyára vetve, meggyujtották azt alatta.

«Így égjen porrá mindenki, a ki e szövetséget megszegné, a hogy e kutya porrá fog égni!»

Ez volt az eskü végmondata.

Annak a kutyának a két lapoczkacsontját pedig a két pogány pap, a bokolábrás és a horkáz egymás közt felosztják majd: az égett csontokon fehér foltok szoktak maradni, s ők azokból megjósolják a jövendőt. Ez az ő tudományuk.

E nagy esküvést megtéve, Kuthen vezér odajárult a dobogóhidra; Mike Sára asszony fele utján eléje jött, a hid közepén találkozának s ott kezet nyujtottak egymásnak, ősi szokás szerint.

Mike Sára asszony délczeg, száltermetü alak volt, fénylő fekete haja, villámló két szeme, barnapiros arcza; nem volt még idősebb, mint ha két menyasszony korát együvé tennék. – Kuthen vezér a férfikor delét élte: a száldokfa, a mit születésekor ültettek, negyven karikát nevelt már.

Jól odanézett az asszonynak: az is megállta lelkesen.

– Minthogy már így egymás kezét tartjuk, szólt a kún vezér, mondanék én neked egy szót. Még én soha e világi életemben ilyen asszonynyal nem találkoztam, mint te. Egészen hozzámvaló vagy. Jöjj én hozzám feleségül. Adok neked kétezer tulkot, tizezer juhot, arany kösöntyűt, gyöngyös főkötőt, sávolyos gyapjúsátort. Több feleséget nem veszek melletted.

Mike Sára asszony tűrte a vezér vasmarkának szorítását, s asszonyi szelídséggel felelt a nászkérdésre:

– Nagy becsületnek veszem szívbeli ajánlatodat, vitéz csakán! De három okom van rá, hogy megköszönjem, el ne fogadjam.

– Halljam: Igazak-e?

– Az egyik az, hogy mint igaz székely asszony, az én megboldogult uramhoz még alvó porában is megtartom hűségemet.

– Majd elfelejtenéd azt, ha engem megismernél!

– A második okom, hogy ha feleséged lennék, vagy énnekem kellene te veled bujdosóba mennem, vagy te neked kellene velem itt maradnod. Nálunk pedig az a törvény, hogy a mely székely asszony idegenhez megy nőül, azt a birtokából a szomszédai kibecsültetik.

– Adnék én neked tízannyi birtokot, tejjel-mézzel folyó termőföldön, nagy Magyarországon, a mi nekem van adva a két víz között.

– A harmadik okom pedig az, hogy te bálványimádó vagy, én pedig az egy igaz Istennek és az ő szent fiának a híve.

– Megengedném én, hogy te a keresztrefeszítettnek az oltárát az én áldozatkövem mellé építsd.

– De én nem engedném meg, hogy te oda állítsd a te bálványodat az én Jézusom mellé.

S ezzel visszaszorítá a kun csakán kezét Mike Sára asszony, hogy csakugy ropogott bele. Tudja meg, hogy ha az ő keze vas, ezé meg aczél.

– És most már, miután egymás kezét így tartjuk, – folytatá az urasszony, – én is mondok te neked egy szót. Te megesküdtél rá, a nagy esküvéssel, hogy az én kötésemet bizony mindenben megtartod. Az én kötésem pedig így szólt: «Az én népemet se testében, se lelkében meg ne károsítsátok.» Megértetted-e jól?

– Bizonynyal így mondtad.

– S te erre esküdtél. Azt pedig jól tudod, hogy az én népem az új vallás híve; az egy igaz Istené, a keresztrefeszített Jézusé. Ha te most itt a te bálványisteneidnek áldozatot tartasz, ha a tűzhalmokon tüzet gyujtasz, ha kürtöléssel, énekléssel, tánczolással bálványtiszteletet támasztasz, ezzel te az én népemnek a lelkét megkárosítod. Még nem mult el egy emberöltő idő, hogy keresztyén királyunk itt a székelyföldön az ősvallás miatt fellázadt népeket fegyverrel és nagy vérontással engedelmességre hajtotta; több vidékében a székelyföldnek még most is ragaszkodnak az ősvalláshoz, a had-Istenhez, a Damasek urhoz, s a rejtett szent berkekben áldozatokat tesznek. Ha most egyszerre a te nemzeted meggyujtja az oltártüzeket, ez az egész nép fel fog háborogni miatta, a szakadárok fellázadnak s az igazhivőket megrémítik. A babona könnyen terjed. Azért, ha a szövetséget meg akarod tartani, úgy bizonynyal megtiltod papjaidnak és bokolábrásaidnak, hogy a míg a székelyföldön keresztülmennek, bálványtisztelő áldozatokat tartsanak a székely nép nyilván láttára.

Kuthen vezér szótlanul rázta a fejét; de annál hangosabban rivalltak fel a kun papok és garabonczok e szavakra; még a székely horkáz, Kájon is haragba jött és odakiálta:

– Még ebbe majd a bálványosi rhabonbánnak is lesz beleszólása!

– Hallod-e, urasszony! monda Kuthen: ez nem az én dolgom, ez a papok ügye. Erre engemet ne kényszeríts!

– Jól van. Nem kényszerítelek. Én sem beszélhetek az egész székely nemzet nevében, csak a magaméban. Talán megérthetjük egymást. Jöjjetek fel a ti bölcseitekkel és papjaitokkal holnap hajnalban a Tanácsdombra; mi is lejövünk a mi előljáróinkkal, s együtt megtartjuk a körültájt: a közös nemzetgyűlést és abban határozunk. Addig Isten közöttünk!

A vezér ráhagyta. Azzal mindkét csapat visszatért: az egyik a várba, a másik a táborhelyre. Az est leszállt, a megtelepült kun nép ezernyi tábortüze, mint a földre szállt csillagsereg, borította el a mezőt. A Fergetyűvár, változó tűzszemeivel, gyorsított keringéssel forgott körül a tetőn, szétküldve a Tanácsdombra hívó üzenetét az egész vidéknek.

* * *

Éjszakára kelve, a mocsárban lakást megunták a banyák s a vad férfiak nyakába ülve, kiczepeltették magukat a rétyi nyir bozótjaiba, ott tüzet raktak, ruháikat szárasztották, s megszedték a cziherről az ehető bogyókat, a homokból a kucsma-gombát, a mocsárból az ehető kecskebékát; azt mind bográcsokba összehányták, összefőzték; olyan bogyó is volt közte, a mitől az embert bolondság szállja meg; mikor abból ettek, olyan bakugrásnak, tivornyának mentek végére a lobogó tüzek mellett, hogy az odatévedt pásztorlegényt, ki ezt egy faoduból nézte, a döbröcz ütötte ki rémületében: soha el se hagyta.

Az Olt és Feketeügy partját pedig meglepték a szép kun leányok: a holdvilágnál ott fürödtek, s fürdés után, a vízből kikelve, a zöld mezőn karéjban tánczoltak, karban énekeltek: tündérszépek voltak: a sás közt elrejtőzőtt halászlegény, a ki őket nézte, ónossá lett e látástól egész életére.

A KÖRÜLTÁJ.

Micsoda Belzázár palotájának a pompája a székely ősök tanácsdombjához képest!

Egy kerek domb tetején száz hársfa körbe ültetve, ötszáz éves valamennyi, a távolból olyan, mint egy boltkupolás szentegyház. A száz élő oszlop oly terjedelmessé vastagodott az idővel, hogy a két fa közei csak ablakoknak látszanak már; a vastag gyökerek messze elnyulva, egymásba fonódva a földszín felett, az egész belsejét a körnek beterítik, míg lombsátoraik fenn a magasban összeborulnak s oly mennyezetet képeznek, a min napsugár át nem tör, zápor keresztül nem ver. A székely tuhudún vallás szent fája, a száldok, mikor virágjában van, aranynyal húzza be ez egész kupolát, s illatával az egész rónát betölti; alatta az ezernyi fülemüle, pacsirta zengi dalait az Urhoz. Nem volt ennél szebb istenháza Salamon királynak!

Egy oldalán tág kapu van hagyva a száldokfás körnek, olyan nagy, mint egy diadalív. Azon keresztül a székely havasokra látni, a várakkal koronázott hegyormokra: fölséges egy látvány! és köröskörül a hársfák között minden élő közle új meg új tájt mutogat a gyönyörű háromszéki rónán, kanyargó folyamokkal, kéklő bérczfalakkal, kaczagó mezőkkel. Talán ezért nevezték a gyűlés helyét Körültájnak.

E nyitott boltív bejáratánál van az áldozatkő; egy óriási kolonczra még egy roppantabb kőlap fektetve. Benn az élő teremben pedig a boltívvel átellenes félkörben van elhelyezve huszonhárom fehér lapos kő. Ez a huszonhárom székely törzsnek az ülőhelye. Középen a legmagasabb kő a főrhabonbán ülőszéke.

Ez volt az ősvallás korszakában az áldozatok helye. (A legrégibb hagyományokban Moya, majd Moxa: mai nap Maksa a neve.)

A tűzáldozatokat hitbuzgó királyaink törvény által megtiltották, hanem azért a tanácsdomb meg lett hagyva gyülekezési helynek, s azt is még hosszú időn át «áldozatnak» nevezték. Pedig már nem gyujtották meg a Gyulák (a tuhudún főpapok) a szent tüzet kerékforgatással az oltárkövön; nem ölték le a fehér lovat a táltosok; nem itták meg a vérét a daliák a szent forrás vizével keverve; (ámbár még voltak számosan, a kik emlékeztek azokra az időkre, a mikor így tisztelték az Istent; sőt némelyek még most is így végzik azt titokban.) Ez idő szerint az oltárkőre csupán a nemzeti ereklyék vannak elhelyezve, Bálványos-várból a kőpaizsok az alaptörvényekkel, Bonda-várból az áldozatkehely, Torjáról a turulos zászló: mindezeket a legjobb vitézek őrzik, a kik dárdahegyeikkel távoltartják a sokaságot. Két óriási dalia, keresztbetett alabárdokkal tartja elzárva az oltárkőhöz vezető lépcsőket.

A sziklák tetején még ott látható az a három, egymásra tett padalakú csompó, a mit Kupa kövének neveznek; a magas völgyből még egyre szakad alá a zúgó patak, mely az «Úr kútjából» támad, ott, a hol az az óriási bükkfa látszik; de már sem a kövön, sem a forrásnál nem áldoznak; lenn a völgyben építik az új vallás templomát (ma is fennáll.) Ám azért az emléke az őshitnek még a mai ivadékra is átszállt: az Úr kútja főfájást gyógyít, s a ki iszik belőle, csomót köt a bükk fiatal hajtására.

A mint az első hajnalsugár kilövell a havasok mögül, szerteszét az egész vidéken megszólalnak a kürtök s minden oldalról érkeznek a székelytörzsök fejei, erős kiséreteikkel. Legelsőnek érkezik meg az udvarhelyi főrhabonbán Káldor István. Törvény szerint ugyan székelyek grófja volna már a czíme; de még mindig a régit tartják. Öreg ember már: három tatárjárást megért; ha levágnák a száldokfát, a mit születésekor ültettek, megtudnák a gyűrűiből, hogy csak egy esztendő hiányzik a százból. Azért még egyenesen áll, mint a fenyőszál s nem is támaszkodik az aranycsákányára; övéig rengő szakálla olyan fehér, mint az ezüst, s sürű hótiszta haja befonatlan omlik vállaira; a keresztyének így viselik. A szemei oly élesek még most is, hogy a félsötétben is megismer minden arczot. Tiszteli őt minden ember, mert tudják, hogy igazságos. Két horkáz czipeli utána a «varázsdobot», mely hajdan az áldozatnál szolgált, most pedig az itélet-kimondáshoz ad jelt.

Azután rendben érkeznek a Zelemérek, a Vaczmán-törzsből, Kalandos, Dindár a Megyesekből, Bánd, Ropó, Libancs a Pethes-ágból, Sámsond a Telegdek sarja, Maka a rhabonbán, Kada, Zaklató, Ozdor a Szomorú-ágból; a királyi udvarnál a száz székely testőr mellett vezérkedett Ika, Póka, az Opoulet unokája, Domboru a Zábrán nemből, Nyujtód, a Domonkosok őse. Az a rend, hogy a család feje az őt megillető kövön helyet foglal, a hozzátartozók, a levente fiak pedig a háta mögé állnak kivont kardokkal. Maguk a családfők, a hatalom és tisztség jelvényeül egy-egy arany csákányt viselnek, hosszú, görcsös vadkörtefanyéllel.

Kívül a hárskörön gyülekezik a nép, férfi, asszony, gyermek, mindenki hallgatja a tanácstartó áldozatot; de ide a szentélybe csak a családfők és azoknak a felnőtt fiai jöhetnek be. Panasztevő felek, idegenek a kör elején állanak fel, azoknak a számára nincsenek ülőhelyek.

Nagy pompával érkezik meg a hatalmas Sándour János rhabonbán is, fiával Ompolylyal, a ki tisztében következik; a másikat Ipolyt, papnak neveli, mert buzgó keresztyén.

Csak négy kőszék maradt még betöltetlen: az egyikről mindenki tudja, hogy az a fiuleány Veneturné helye, a kit gonosz tetteiért a tanács megfosztott attól a tisztességtől, hogy a törzsét itten képviselje. A másik hely szintén fiuleányra vár. Az a hirhedett Rapsonné helye, a kinek elég oka van késedelmeskedni, mert messze lakik, s öreg asszony már. Még akkor tündérek és óriások világa volt Erdélyországban, a mikor Rapsonné, meg az ő öcscse, Firéne csodaszép menyecskék valának: bizony, most már a százesztendőn régen túl van. S csak zselyeszékben tud idáig jönni, s mikor leültetik a helyére, az orra hegye majd a térdit éri.

Héj Rapsonné asszony, hol van az már, mikor kegyelmed tündéri szépsége még az ördögöt is úgy elbolondította, hogy kivánságára kőutat épített a várától egész Kolozsvárig. Régen volt ez már. De azért, hogy Rapsonné asszony fiatal korában az ördög arája volt, most igaz keresztyén hitű lélek; az ördöggel is csak azért csináltatta azt az utat, hogy Kolozsvárra bejárhasson misére; most pedig már maga tart kápolnát, abban dominicanus baráttal miséztet s egész nap imádkozik és kuruzsol. Nagy tudománya van benne, hogyan kell a pogány babonából keresztyén babonákat formálni. Azonban egy körültáji áldozatról el nem maradna s a gyülekezetben mindig övé az első és utolsó szó. Ékesszólásától rettegnek a magyarok!

Még Mike Sára asszony maga van hátra; de az ő késedelmét megértheti, a ki tudja, hogy neki az Olt átjáratait kell őrizni, a míg a kunok fejei megérkeznek, a kik a Körültájra híva vannak. Ő csak azoknak a kiséretében jő fel majd.

Hanem, hogy Opour Kevend rhabonbán uram legutoljára marad, az tőle tiszta kevélység; mivelhogy csak a szomszédos Bálványos-várból kell alájönnie; ő bizonynyal előbb áldomást tartott odahaza. Mindenki tudja felőle, hogy ő még az ősvallás híve s Bálványos-várban a Damaseket imádják s a forrásnál áldoznak; de senkinek sincs kedve belekapczáskodni, mert mind maga, mind a három fia igen hatalmas emberek. Ő ül a balról levő legszélső kövön s közte és a szomszédja közt van a Veneturné üres ülőhelye, a minek a szomszédja eléggé örül. Az átellenben levő szélső kőpad pedig a Mike Sáráé.

Azért örül pedig az Opour Kevend szomszédja olyan nagyon annak, hogy messze esik tőle, mert a rhabonbán nemcsak a három fiát szokta elhozni magával, hanem még azonfölül a him oroszlányát is, a mit a szájába vetett zablánál fogva bocsát a kezén. Ámbátor a székely nem szokott megijedni a medvétől és a mándrucztól sem, de mégis egy oroszlán nem kellemetes szomszéd, ha mindjárt tejes haricskán nevelték is fel.

Kevend urnak nagy gyönyörűsége van abban, hogy ő egy oroszlánt vezethet pórázon. Bir vele: ő annak az ura. A merre megy, az emberek félve kotródnak előle szerteszét, – s mikor leül, zsámolyul használja a lába alá az oroszlány fejét. Pedig az ábrázatja is elég marczona volna arra, hogy a reátekintőben feltámaszsza a félszt. Összevissza hasogatva sebhelyektől, a miket nem ellenség vagdalt oda, hanem a saját keze. Az ősvalláskövetők a kedves halottaik temetésénél az arczukat szokták felhasogatni: vérrel siratták el, nem gyáva könynyel. Kevend sok ilyen kedves halottat elsiratott már. S aztán minden sebhely egy emlékeztető jel a halottnak megnyugtatást adó bosszúállásra. Neki és a fiainak három varkocsba fonva csüng a haja két oldalt és hátul, elől a homlok leborotválva. Az álla közepén hiányzik a szakáll, azt a helyet az újszülött gyermeknél tüzes vassal égeti meg a billogos Ez az őshitűeknél a felavatás, mint a Jézus-követőknél a keresztség.

A mint az öreg Kevend úr, senkit nem üdvözölve a tanácsban, nagy dölyfösen leül a tanácskőre, lábát elnyujtva az oroszlán sörényes nyakán, a három legény fia odaáll körüle, jobbról a Szilamér, balról a Zsombor, háta mögött az Iszla.

Szilamér a legidősebb; délczeg, magas alak, hosszúkás tojásdad arczczal, szép, szelíd tüzű barna szemekkel, gesztenyeszín haja és szakálla. Ez bizonyosan az anyja képmására ütött, mert az apja szegletes vonásaiból alig van benne valami; ellenben a középső, Zsombor, szakasztott mása az apjának, mintha csak a száján köpte volna ki: ugyanaz a tömzsi, széles vállú termet, azok az előreülő pofacsontok, az a kettős áll, agyarkodó száj, villogó parázsszemek, az egyik szemöldöke épen úgy huzódik lefelé, a másik meg fölfelé; még a hangja recsegésével is úgy utánozza az apját, azért is ő az igazi kedvencze. A legifjabb, Iszla, széles képű, vastag ajkú kamasz, kiülő bikaszemekkel, alig serkedő bajuszszal, kenderszőke hajjal, a balarczán van egy nagy fekete szemölcs. Három külömböző anya szülte ám ezeket! Kevend úr úgy bánt az asszonyfélével, hogy «adom s veszem».

Végre jelenté a kürtszó, hogy a huszonkettedik «ág» is megérkezett.

A zöld boltíven át közeledett, lováról leszállva, Mike Sára asszony. Neki is a hosszúnyelű aranycsákány volt a kezében.

De nemcsak egyedül jöve el, hanem a leányát is magával hozta.

Teremtő szent Isten! de megremekeltél, mikor ezt alkottad; akárkinek az oldalbordájából vetted! Milyen délczeg termet; karcsú, de hatalmas; minden mozdulata csupa ideg, minden tekintete csupa lélek; aranyszínű haja sarkáig takarja; szája akkor mond legtöbbet, a mikor csukva van; de a két szemének a tüzét ember legyen, a ki kiállja. Nem is jó ránézni erre az alakra, mert a ki meglátja, hogy a keble azt a bőrpánczélt hogy feszíti széjjel, még eszét veszti bele.

A leány oldalán kard volt; mikor az anyja leült a tanácskőre, ő is kihuzta azt, mint a többi legények s odaállt az anyja mellé.

– Ki az ott?

– Mit keres az ottan?

Kiálta fel egyszerre Rapsonné és Kevend úr; de Rapsonné még egy szuszszal hamarább.

Mike Sára asszony nagy nyugodtan felelt.

– Ez az én leányom: Imola.

– Mit keres egy leány az áldozathelyen? Kiálta Kevend úr.

– Azt, a mit a legényfiak. Olvastassa fel kegyelmed magának, rhabonbán uram, szent László királynak törvényét, abból megértheti, hogy ha egyike a székely ágnak fiban kihal, annak minden birtoka és hatalma szálljon a leányágra, s a kit fiuleánynak neveznek, csak olyan legyen mindenekben mint a férfi.

– Köpök az ilyen törvényre!

– Akkor köp kend az egész székely nemzetre, a ki ezt a törvényt maga hozta a csikrákosi mezőn, maga László jelenlétében, a ki még akkor csak királyfi volt.

– De a tuhudúnok ezt soha el nem ismerték. Tudva van, hogy a bágyi lakodalomban Sándour Están rhabonbán uram menyasszony leánya Druzsilla inni akart ám áldomást a fiuleányok törvényére az áldozatkehelyből; de Burzon rhabonbán ki is kapta a kezéből a szent kelyhet: asszony nem iszik abból.

– De le is szúrta Burzon rhabonbánt Sándoúr Están ott abban a nyomban. Megolvashatja kegyelmed a csiki rovatosban.

A dob közbehangzott. Káldor István főrhabonbán igazságot tett a perlekedők között.

– A törvény: törvény; az ellen nincs szó, sem beszéd. A fiuleánynak mindenütt helye van ott, a hol az ágból való fiunak.

– Te mondád, pattogott vissza Opour Kevend. A törvény: törvény. De azt is apáink erősítették meg, hogy a ki az áldozathelyre bejön, annak háromban kell igaznak lenni: legyen erős, bátor és tiszta.

– Az én leányom bizonynyal mind a háromban igaz. Mondá Mike Sára asszony.

– De annak előbb bizonyságot kell tenni ősi szokás szerint, igaz tuhudún szokás szerint.

Erre Sándour rhabonbán kiálta közbe indulatosan:

– De mi nem vagyunk többé tuhudúnok, hanem keresztyének.

– Korcsok vagytok! ordítá Opour Kevend a fiával együtt, s a megrugott oroszlán is beleordított a zajba. – Mind keresztülmentetek a szivárványhidján! Az asszonyokból tettetek férfiakat, s a férfiak lettek asszonyokká!

– Igazad legyen! szólt felcsattanó hangon Mike Sára. Úgy van! A hol férfimunka vár a székelyekre, nincs külömbség férfi és asszony között. Az oroszlán nősténye, azért, hogy sörénye nincs, mégis oroszlán. Én nem féltem a leányomat a tuhudúnok próbáitól. Neked is látom itt egy fiadat, rhabonbán, a ki a három bizonyság letevése nélkül jött ide a tanácshalomra. A mi bizonyságokat ő le tud tenni, az én leányom bizonnyal megcselekszi azt mind.

Az Opourok éktelen kaczagást támasztottak erre a felhivásra, a minek csak Káldor hatalmas dobütése vetett véget.

– No hát álljatok ki a próbára! mondá Opour Kevend, hosszú palástjával eltakarva az oroszlán fejét. Kezd el Iszla fiam. Mutasd meg, milyen a székely erő? Tégy fogadást.

Iszla kérkedőn felvetett fejjel lépdegélt fel az oltárkőre, s ott a két nehéz kőpaizst, a mikre a székely nemzet alaptörvényei vannak vésve, a két kezébe véve, felemelé azokat rengő karjaival, az arcza csak úgy fénylett bele. És aztán elmondá a fogadást: «a hogy most feltartom a székely nemzet törvényeit, úgy fogom azokat életemmel, véremmel mindenkor megtartani.»

– Jól van fiam! dörgé Opour, az öreg; hát a leány hogy mondja ezt?

Imola szép csendesen odajárult az áldozatkőhöz, a két márványvértet egymásra fektette, s úgy egyszerre emelte fel azokat a feje fölé. De meg sem látszott az arczán, hogy ez erejébe került, meg sem érzett a hangján, mikor a fogadást elmondta, hogy a keble szorul; még csak az arcza sem volt kigyulladva, mikor a lépcsőkön alászállt.

A rhabonbánok a fokosaik nyelével dobogtak a földön, helyeselve.

– Alirumna vér van benne! dörmögé bosszúsan a vén Opour.

A mint a tündéri alak a fényes napvilágtól körülsugározva belépett a hárskörönd ünnepélyes sötétjébe, Iszla szájtátva bámult reá, Zsombor vasvilla szemeket vetett feléje; de Szilamér egészen rajta felejté a lelkét.

– Hát lássuk a másodikat! szólt Opour; vajjon csak olyan bátorság lakik-e a fiuleány szivében, mint az igazi legényében?

Intésére egy garaboncz egy kecskegödölyét hozott s azt átvette tőle a rhabonbán.

Akkor lerántá a palástja szárnyát Opour az oroszlán fejéről, mire az, meglátván a gödölyét, hirtelen fölemelte a fejét s megrázta a sörényét, veszedelmes mormogással. Opour odahajítá eléje a reszkető áldozatot, s az oroszlán lenyomta azt a földre hatalmas tányértalpával. Opour inte Iszla fiának.

Erre Iszla kirántott a puzdrájából egy nyilvesszőt, s odalépve az oroszlánhoz, rárivallt s lábával nagyot dobbantva, fejére vágott a nyilvesszővel a nagy fenevadnak, s ugyanabban a perczben a másik kezével kirántotta annak a talpa alól a gödölyét s magasra fölemelve tartá. Az oroszlán ordított dühében; de az igaz, hogy Opour maga is visszatartotta azt hatalmas karjával a szájába vetett éles zablánál fogva.

– Csináld ezt utána! szólt Opour Imolához, ismét odadobva a fenevad elé a gödölyét.

Imola még el sem sápadt. Odalépegetett az oroszlánhoz szeliden; még csak vesszőt sem hozott magával, csak a szemébe nézett a nagy fenevadnak, azokkal a bűbájt sugárzó nagy égvirág-szemeivel, s attól a nézéstől az oroszlán pofájáról elsimultak a harag ránczai, az a nagy bolond vadállati ábrázat valósággal mosolyogni kezdett, még a fülét is hátrahúzta; s mikor a leánynak a varázstevő keze hozzáért a fejéhez, hogy azt megsimogassa: az oroszlán féloldalt fordította neki a fejét, mintha azt mondaná: «no még itt is;» a szemeit is összehunyta, a körmeit behúzta a talpa közé, csak a lobonczos farkával veregette a földet, utoljára hanyatt fordult, mint a macska, s játszani kezdett. S mikor aztán a leány kezébe fogta a gödölyét, az oroszlán megnyalta a gödölyének az orrát a nyelvével.

– Alirumna volt az anyád! Az tanított erre a varázslatra! kiálta szörnyűködve Opour; míg a többi rhabonbánok nagy tetszésre riadtak köröskörül. Az oroszlánomat is megigézted!

Hej de ha még csak az oroszlánát igézte volna meg tekintetével ez a leány; de a legnagyobbik fia is beleesett annak a bűbájába. Abban is kicserélte a lelket. E szemek varázslata alatt elfeledte Szilamér, hogy az Opourok és Mikék örök ellenségek, s bizony azzal a szándékkal irányozta a kardja hegyét az oroszlán felé, hogy ha az Imolát meg találja tépni, rögtön halálra szúrja vele.

Mike Sára büszkeségtől tündöklő orczával ölelte keblére leányát. Nem válik ez szégyenére a nemzetségének.

– No, de hátra van még a harmadik igazság! mondá Opour, a tisztaság próbája.

Már erre a szóra haraggal dobbant fel az úrasszony.

– Kell azt még bizonyítani az én leányomnak?

– A törvény: törvény; mondá keserű gúnynyal Opour.

– A kik a törvényt hozták, csak férfira gondoltak; hajadon szűzleányt egy ilyen kérdéssel illetni is vétek!

A férfiak mind helyeselték ezt. Az ilyen próbát hajadon leánynak nem szükség letenni. De Rapsonnéból kitört az irigység: neki nem volt leánya.

– De csak tartsuk meg a törvényt. Az ember esendő. Ilyen idős hajadonnak már sokfelé lehetett az útja.

– Magáról tudja kegyelmed? veté oda gorombán Mike Sára asszony. No hát hozzák azt a próbatevő üstöt! nem féltem tőle a leányomat.

Abban az időben gazdag ezüstbányájuk volt a hegyekben a székelyeknek, ott állt a hatalmas kohó, a hol az érczeket kiolvasztották. Nagy négyfülű üstben felhozta négy hevér az olvasztott ezüstöt, s odahelyezé az oltárkőre.

Az volt a tisztaság próbája, hogy a bizonyító ezekkel a szavakkal: «a milyen tiszta a szivem, olyan tiszta legyen a kezem is», belemártotta kezét az olvadt ezüstbe.

Isten csodája-e, vagy valami bűbájos mesterség, hogy voltak sokan, a kik ebben a próbában a kezüket össze nem égették? Abban az időben ez volt a rendes bizonyítás: a hol nem volt olvadt ezüst, tüzes vasat hoztak; törvény rendelte így; a körüljáró «billogos»-nak ez volt az igazságszolgáltatása.

Iszla csak egy rövid káromkodásig, de Imola egy üdvözlégy Máriáig tartotta benn a kezét az olvadt ezüstben s az alatt nem az ő arczán folyt végig a könyű, nem is az anyjáén, hanem a Szilamérén. Az ifju dalia azon gondolkozott, hogy ha Imolának összeég a keze, felrugja az oltárkövön az áldozatkondért az egész ezüsttel.

De nem égette meg.

A főrhabonbán dobütés után kimondá a tanács itéletét, hogy Opour Iszla levente és Mike Imola fiuleány helyet foglalhatnak a Körültáj gyülekezetében a Száldokfákon belül.

– Magad is alirumna vagy, dörmögé boszúval Opour Kevend.

A főrhabonbán ekkor Mike Sárához fordult.

– És most add elő, miért hivattad össze a Fergetyüvárral a székely nemzet tanácsát a maksai dombra?

– Elmondom. Értsétek meg. A kun nemzet hét nemzetséggel vonul keresztül a székely földön Magyarországba, a királyok engedelmével. Béla király megparancsolta a székelyek grófjának, hogy békében engedje őket elvonulni a Honárkán, az Etele útján, a Rhapsonné útján egész Kolozsvárig. Én, a rétyi nyirnek és a Honárkának örökös urasszonya, kötést szerzettem a kunok vezérével, Kuthen fejedelemfival, hogy én is békével engedem őt seregestől, népestől, minden jószágostól egész birtokomon keresztül vonulni, de ő is békében hagyja, meg nem háborítja az én népemnek se testét, se lelkét, se semmiféle jószágát. Kuthen vezér ezt a kötést megerősíté a nagy esküvéssel a négy éltetőre, a szétvágott kutyával. És arra kérdés támadt közöttünk, hogy ha a kunok itt a mi székely földünkön az ő áldozataikat végezni fogják: ez nem lesz-e majd lélekháborodás a a keresztyénhitű székely népre nézve, nem rontják-e meg az én nemzetségemet az ő szokásaik?

– De bizony megrontják! rikácsolt közbe Rapsonné asszony, a kinek már majd kifúrta az oldalát a szó, abbeli kínjában, hogy egy másik asszony annyi ideig beszél ő előtte; nem hagyta Mike Sárának végigmondani a magáét, hanem közibe vágott, s akkor aztán semmi gát az ő beszéde árját fel nem tarthatá vala. «Hogy ne rontanának meg bennünket. Czudar, rusnya, riha nép ez. Alig hogy letelepedtek, boszorkánygyülést tartottak a rétyi nyiren. Ezeren is voltak, vízen keresztül jöttek, vízben el nem merültek, férfiakat megnyergeltek, azokon lovagoltak, apró gyermekeket víz fenekéről felhoztak, tüzet fából csináltak, tűzön átugráltak, kis gyerekeket tüzön keresztül dobáltak, kigyót, békát összeszedtek, üstbe hánytak; azt megfőzték; ördögökkel tánczot jártak; összeszedték a harmatot, s zsákba dugták; a kútágasba kést ütöttek, azon keresztül a vidéken minden tehenet kifejtek, az én teheneim is mind véres tejet adtak az éjjel: látta őket, ott volt Darkó juhászom, azt megérezték a szagáról, pedig elbujt faoduba, de kihúzták s csak úgy kegyelmeztek meg neki, hogy megigérte, hogy sót hoz nekik. Éjjel sót csak a boszorkányok kérnek. Azzal úgy elfordították a nyakát a pásztorlegénynek, hogy most is oldalt áll a feje. Még nagyobb gonoszságot követtek el az Olt mellett. Egy halászlegény megleste őket, mikor mint hattyúk, meg vadludak odarepültek a leányaik a partra, ott levetették a hattyúruhát, a holdvilágnál megfürödtek, hajaikat szétbontották, énekeltek, karéjban tánczoltak; a halászlegény reggelre holdas lett a varázslatuk miatt. Az ördögökkel vannak. Én az én utamon keresztül nem hagyom őket vegyegni.»

Opour Kevend goromba kaczagással kiálta közbe.

– Talán bizony fél kend, nénémasszony, hogy a mely utat az ördög csinált oda kendnek, azt az utat megint elviszi az ördög?

Rapsonné mérgesen förmedt a háborgatóra.

– Te neked meg, vén bak, jobb lesz, hogyha hallgatsz az ördögről! Hiszen három fiad közül kettő váltott gyerek. Azt mindenki látja. Csak a középső a te képed. A legnagyobbikat a Furusina tündér cserélte ki a magáéval, a legkisebbet meg a Drómó ördög tette a fészkedbe; ott a pofáján a fekete jegye!

Hajh, micsoda viheder keletkezett erre! A négy Opour férfi mind visszakiabált Rapsonnéra, a ki meg, száz ránczba vigyorítva az ábrázatját, csak úgy vicsorgatta azt a harmadfél fogát reájuk. Legdühösebb volt az öreg Opour, a ki nemcsak a három fiát buzdította Rapsonné ellen haragra, de még az oroszlánját is ráuszította; de a mitől Rapsonné meg nem ijedt, hanem ő is előrántá a palástja alól a három singnyi hosszú fekete kigyóját s azt farkánál fogva kibocsátá a rátámadók ellen; a kigyó sziszegve emelte fulánkos fejét az oroszlán ellen, a ki visszahőkölt előle ijedten, és se ember, se állat nem mert Rapsonnéhoz közelíteni, úgy féltek tőle, meg a kigyójától. Ellenben a tanácstagok lábainál levő szelindekek mind beleavatkoztak hangos csaholással ebbe a perpatvarba. (Mivelhogy a hű medvefogó ebét, kivált táborjáráskor, mindenki maga mellett tartotta szüntelen.)

Csak a főrhabonbán hármas dobütése tudta elcsitítani ezt a szörnyű lármát.

– Hallgatás legyen a szent tanácsdombon! Kussodjanak el már az oktalan állatok! Nem áldozat helye ez már, a hol kutyákra, medvékre van szükség, hogy az áldozatmén belein osztozzanak. Itt most ember tanácskozik, észszel, nem fegyverrel. Te Opour rhabonbán olyan fegyverrel támadtad meg Rapsonnét, a miben ő náladnál erősebb, a nyelvpirittyel. A mi sebet kaptál, viseld. Máskor ne hagyd a nyelvedet kiguvadni a tokjából. Te pedig Rapsonné hugomasszony, ne szólj, a míg nem kérdeznek, akkor is beszélj ész szerint s ne légy minden lében kanál. Nem kérdezte itt azt senki, hogy vannak-e boszorkányaik a kunoknak? Kálmán királyunk kimondta törvényben, hogy nincsenek. S a törvény: törvény. Hogy a te juhászod látott sok vén banyát, azt elhiszem: a kunoknak az a szokásuk, hogy a vén asszonyokat félrecsapják, s a kis porontyaikat is azoknak a nyakukba dobják. Nem szeretik a vénasszony-pört, meg a gyereksírást. Hogy ezek a férfiak nyakában ülve jöttek ki a vízből, abban semmi varázslat sincs: kénytelenek voltak vele, ha bevitték a mocsárba a bivalyok. Ha tüzet raktak, melegedtek nála. Azt hányták üstre, a mit útban találtak, s ha megfúrták a nyirfát, annak a levét csapolták le, nem a te teheneidét. Ha véres tejet fejtek nálad, csapasd meg a gulyásaidat, miért hajtották a csordát szirontákos legelőre? A mit pedig a halászlegényed látott, azt nem kellett volna neki meglátni. Ha éjjel van, alugyék, s ne leskelődjék a kunok szép leányai után, mikor azok a vízre járnak s ne bámulja a holdat: hiszen hallhatta az anyjától, hogy nem jó a holdba nézni, mert abban egy ember hegedül, s ha annak a hegedüjéről egy húr lepattan, megüti a mafláskodó szemét. Bolondnak bolond a tanácsa. – Az ide nem kerül. Azonban a mi tisztünk a fölött igazságot tenni, hogy a kun jövevényeknek a bálványáldozata nem háborítja-e meg népünk lelki békességét: nem ragadja-e a bálványimádás sötét berkeibe vissza székely nemzetünket? a miből bizony nagy háborúság lenne! S ha a székely a fejedelmek ellen, a magyarok ellen támad, csak ő vallja kárát. Székely támad: székely bánja! Azért igazság, hogy Mike Sára asszony kivánsága szerint a kun atyafiak idehivassanak s adják elő, mi az ő bálványáldozatuk? Ha nagy lármával jár, sipszóval, dobveréssel, tűzrakással, botránkoztatással, tiltassanak el tőle; ha titokban tehetik, hogy senkit se háborítanak vele: az ő lelkük rajta! Gondoljátok meg, hogy a kun nép a mi vérünk: egy ükeink voltak, most egy haza fiai leszünk. Egy fonálnyi szeretettel többet meg lehet kötni, mint egy pászma haraggal. – Ezt gondoljátok meg.