Hiresek voltak abban az időben a torjai vásárok. Maga Torja város is nevezetes egy hely: öt faluból alakult át egy várossá; egy egész mérföld a hossza; a Torja patak jobboldalán levő része Háromszékhez, a baloldalán levő Csikszékhez tartozik. A baloldali részében a Mike család az úr, a jobboldalon az Opóúrok. Ezt arról is meg lehet tudni, hogy a székesegyházak mind a baloldalon vannak; van belőlük kisebb-nagyobb öt. Hanem a hatodikat: egy hatalmas szép, hegyes tornyú Istenházát épen most építteté a búzgó Mike Sára asszony a vár aljában; csak nem régiben szentelte fel a kolozsvári püspök. A szent épület az akkoriban divatozó román építési mód szerint lett megteremtve: Olaszországból hozott pallérok faragták azt ki mindenféle kövekből, s a belseje is gyönyörűen volt felczikornyázva. Az oltáron Szent Miklós képe ékeskedett; körül támogatva kifaragott angyaloktól és prófétáktól. Erről az egyházról ezt a részt Szent-Miklós-Torjának is nevezték. Még rézdudát (orgonát) is hozatott belé Mike Sára asszony, a minek aztán egészen más a zengése, mint mikor a tuhudún áldozathoz dobbal, síppal, hegedűvel zenebónázzák az «igreczet». Szép, nagy harangot is öntetett Mike Sára asszony, a mit ezen a napon húztak meg először az Úr tiszteletére; elhangzott annak a szava még a szomszéd városba is.
Szent-Mihály napján volt Torjának a vására, a mikorra messze földről idesereglettek árúsok és vásárosok. Lehetett itt olyankor látni mindenféle népet, oláhokat Havasalföldről, német lovagokat a Barczaságból, tatárokat, bolgárokat Etelközből és görögöket Ráczországból. Hiresek voltak akkoriban különösen a székely paripák; olyan hegyjáró lovakat messze földön nem lehetett találni. A székely ekevasak, kardok is kapósak voltak ez időben s szekereiket hét országra hordták; a székely «szövöttest» pedig úgy ismerték, hogy az soha el nem szakad; a székely irhabőr, mézeskenyér készítése titkát ki sem lehetett találni.
A sok külföldi gyülevész pogány és eretnek nép között könnyen elvegyülhettek a bálványosi tuhudúnok is, a kik feles számmal átjöttek a folyó másik oldaláról, s vásár lévén, minden ember azt árulta, a mit akart, s annak adta, a ki megvette.
Pedig hát sok olyan dolog ment vásárfia számba, a miért, ha az egyházfejedelmek megtudnák, bizony tűzre vettetnék az árút az árulóval együtt.
A tuhudúnvallás eltörlésével még mindig megmaradt a sok garaboncz. Ezeknek is csak élni kellett. Dolgozni pedig ezek nem tanultak, hát csak a régi mesterségüket folytatták. Eljártak a városokra, s árulták a népnek a hajdani bolondságokat, a mikben senki se hisz már, de a furcsaságukért mégis hozzájok nyúl: egyik garaboncz bűbájos botokat árult, a mik a csodatevő «jazad» fáról lettek levágva, a másik a «Zerezizisten» bálványkáit dicsérte okosnak, bolondnak, a mik rézből vannak kalapálva, bajuszos emberfőt ábrázolnak, s bot végére felhúzhatók: nem Isten már, csak vendégkisérő; a gelencsérek kirakták az edényeik mellé a kakasfejű «deli ördögöket,» miknek a hátuljába síp van dugva; ez sem ördög már, csak füttyfene, de azért «Kokós»-nak hívják s minden háznál tartják; a sütő-asszonyok sátora alatt válogatni lehetett az «örömkalácsban», az is pogány maradvány még: sütemények, madarak, állatok alakjára gyúrva. Egy-egy régi elvadult pofájú tuhudún, (valamikor táltos lehetett), most «ráró» madarakat árul, a mik szentmadarak voltak az ősmagyarok idejében, bujdosásaik alatt ezek vezették őket, s a vezérek sátorára leszálltak estenden; gyönyörű volt az alakjuk. Embert, paripát ha meg akartak dicsérni, azt mondták: olyan, mint a ráró madár! A ki egy ráró madarat megölt, olyan birságot fizetett, mintha egy lófő székelyt ölt volna meg, most már ki is veszett az egész faj, vagy olyan helyeken lakik, a hol senki sem talál rá. Nagy árt is adtak azokért az előkelő urak.
Veszedelmesebbek voltak ezeknél a «bábák», a hajdani napáldozat papnéi, a kik alattomban mindenféle varázsló kenőcsöket, csodatevő bájitalokat árultak: «szerelemtaplóját» férjhez menni vágyó leányok számára, «holdfüvet», a mitől minden erős zár kinyilik: «Csaba-íre» virágot «bajsebek» begyógyítására; azután meg békakövet, a mi gazdaggá tesz; «pilinkó» bábot gyermektelen asszonyok számára, «piritus»-t azoknak, a kik éjszaka félnek a sötétben, varázsgyűrűt, a mi győzhetetlenné tesz. Aztán a hajdani papnéknak leányaik is voltak: hajdan tündéreknek hitták azokat, most is viselik még a tündér neveket: Büvellő, Szemőke, Gillike, Illangó, de most már csak «Czifra asszony» a nevük; később az «asszony» is elmarad s lesz belőle «czifra», «czefre», «czufri». De még ezek most is tudják a régi pogányvilág tündértudományát: tükörből jövendőt látni, madárszót megértetni, szívfájdalmat szép szóval és egyébbel meggyógyítani. A hol az ő sátoruk van, ott telepesznek le az igreczesek, a csimpolyások, tilinkósok, hegedűsök, s azoknak a hangicsálása odacsődíti a legénységet, ott járják a dali tánczot, összeütögetve a kardjaikat s kiabálva hozzá: «vasat! vasat!» A víg leányok kinálgatják őket méhseres kupával, lótejes tömlővel; de a legények vigyáznak magukra, mert a ki előbb iszik az italból, mint a leánynyal megkóstoltatta volna, «utánafutó» lesz belőle.
És annyi pogányhitből maradt szerdék között ott árulták a szent képecskéket, olvasókat és irott imádságos könyveket, a miknek a hátuljában naptár is volt, az új hónapnevekkel. Mivelhogy azoknak a régi elnevezéséről is el kellett már szokni. A «gólyahír-hó», az «ökörnyál-hó» nem járja már, most Szent-György havának, Boldogasszony havának hívják s meg kell ismerkedni az új számjegyekkel is, mert különben nem ismeri meg az ember az évszámot a pénzen: azt pedig jó megérteni, mert a két királynak (nem hijába volt két feje) az az okos gondolatja támadt, hogy minden esztendőben becseréltette a régi pénzt újjal s akkor egy dénárt lehuzott belőle; tehát ugyan vigyázni kellett a vásáron, hogy rá ne hagyja magára sózni az ember a tavalyi pénzt; s a székely inkább feleszeli magát, mint hogy meghagyja csalni. A tuhudúnok azonban még most is hosszú rovásbotokra irják a maguk hunnus betűit, mikor valami nagyobb adás-vevést feljegyeznek, a mi a gulyáknál, méneseknél előfordul. (Mert tudnunk kell, hogy a székely mindig irástudó volt, s legrégibb időktől fogva nem volt egy székely ház, a minek a pompás galambbugos kapuja homlokát jelmondatok ne ékesítenék a gazdája nevével és az építése évszámával, néha még versek is.)
A vásárbirónak ott áll a sátora a marhavásártéren. Ez a billogos, (bilochus) a ki az igazságot akként osztja, hogy az eladott ökörnek, lónak a tomporára sütteti a tüzes vassal a vevő billogát, nem ám valami betűt, hanem mindenféle czikornyákat: szívet, napot, holdat, kereket, lóherlevelet, s ha pedig tetten kapott tolvajt hoznak elé, annak meg a pofájára sütteti a tüzes vassal a maga illetőségét: ha ökröt lopott, ökörfőt, ha lovat lopott, patkót; az «előbor-áldomásnak» azonban a kádár előtt kellett végbemenni.
Meg volt ugyan parancsolva, hogy a míg a szent misének vége nincsen, addig «csittvásár»! legyen; de hát ezt nem lehetett megtartani, a hol annyi volt a tuhudún hitű székely, s azoknak az eszelője maga az Opóur gyerek, az Iszla; a ki csak azért is meg akarta mutatni, hogy daczból is meg meri tenni, a mi törvénytől tiltva van, s ott tánczolta karikába állított czimborái közepett a «kalákás» tánczot, timbora és tilinkó szó mellett, épen az egyház előtti lonkán, úgy, hogy a mint az egyházból kihangzott az ájtatszerű orgonaszó, épen úgy behallatszott oda a tánczugrató igrecz, s a hány «úr vagyon te veled» hangzott el odabenn, kétszer annyi «juhajla!» felelgetett meg rá idekívül.
Mert még akkor az egyházi szertartás egészen magyarul ment, csak a végén kiáltotta a pap, s utána a népség háromszor e szókat: «Kirie eleison!» Az esperes maga tősgyökeres magyar volt, a ki soha sem tanult se görögül, se deákul, s egyátalában sokkal jobban értett hozzá, hogyan kell a «tollas bottal» a hitetlenek fejét megkommantani, mint a pásztorbottal a hiveket összeterelni; hanem volt neki egy olasz eredetű papbojtárja, a ki maga ferenczrendi szerzetes lévén, tökéletesen megtanulta a magyar nyelvet s az imádságokat és az ó-szövetséget le is fordította, a miket azután a kegyes úrnő, Mike Sára, tizenkét iródiákkal folyvást iratott gyönge irhabőrre s azokat szétosztatta a maga hivei között. Ennek szokás szerint diák neve volt: Pater Rhadamanthus; de biz azt a székely csak a «ragyabunkós»-nak nevezte, a mi rá is illett, mert nagyon himlőhelyes volt az ábrázatja. Maga a szertartás sem volt valami nagyon czikornyás; a csengetyű nem volt még behozva; a nép nem borult térdre; állva hallgatta végig a misét, a mi kezdődött a rézduda szón, zsoltár éneklésen, mely után a szerzetes felment a szószékbe, ott egy nagy könyvből felolvasta a Szent Ferencz imáját, akkor megint énekeltek egy verset; arra meg az esperes ment fel a szószékbe s tartott egy kegyes szónoklatot valamely ó-szövetségi mondás felett. Azután mind a két pap megmosta a kezét az oltár előtt; akkor a szentelt oltárterítőt feltakarták, az esperes elővett egy kenyeret, meg egy ezüst kancsót tele borral, hozzá arany kelyhet, elmondta a népnek, hogy ez a megváltó Jézus teste és vére, s aztán széttördelve a kenyeret, sorba járt a hívek között s mindenkinek adott a kenyérből egy falatot, a borból egy huzást, a mit nádszálon keresztül szíttak. Végül megkeresztelt egy pár újszülöttet, s ezzel megáldá és elbocsátá az egész gyülekezetet, elmondatván vele fenhangon előbb egy egész miatyánkot.
Mind ezt a szertartást végig nézte Szilamér az egyházajtóból, egy kőczölöp mellé huzódva. Szabad volt ide a tuhudúnoknak is bejönni, sőt kivánatos volt, hogy jönnének be ide a megtérés végett.
Mikor széttekintett az egyházban, azt mondá: ez bizony szép lakás az Isten számára; de a mi száldokfa-köröndünk mégis csak szebb, mert annak az égbolt a teteje s élő forrás mellett van az oltárköve.
Az orgonaszó meg az ének nem igen lepte meg, ez nagyon hasonlít a tuhudúnok kürt és tilinkó-zenéjéhez, melyhez a szűzek énekelnek az áldozatnál.
A mit azután az olasz ferenczesbarát olvasott fel a könyvből, az meg épen megnyerte a tetszését. Ez szent Ferencznek az imája, mely, mint az irás mondja, így hangzik:
«Légy magasztalva te nagy Isten, minden teremtményeiddel. A mi testvérünkkel a «nappal», a ki mi nekünk világít! Óh mily szép, óh mily ragyogó az ő fényében! Ő a te jelképed, Uram!»
– No hát mi is épen ezt valljuk, dörmögé Szilamér.
«Légy áldva óh uram, a mi asszonynénénkkel, a holddal és a mi hugainkkal, a csillagokkal együtt, a kik olyan szépek és fényesek».
– Ezt is a számból vette ki ez a pap!
«Légy áldva óh uram, a mi süvünkkel, a széllel együtt, a ki a felhőket és a derült időt hozza! Légy áldva a mi ángyikánkkal, a vizzel együtt, a ki oly hasznos, jóizű és tiszta. Légy áldva a mi urambátyánkkal, a tüzzel együtt, a kivel az éjszakát megvilágítod: óh mi szép, óh mi vidám, óh mi erős és hatalmas ő! Légy áldva óh uram, a mi asszonyanyánkkal a földdel együtt, a ki minket táplál és megtart».
– Hiszen ez egészen az én hitem! mondá magában Szilamér. S egy nagyot gondolt: «ha ez a keresztyén vallás, kapom magam: odamegyek az espereshez, kiszakítok egy szálat a hajamból, azt mondom, kössük össze a te hajszáladdal, aztán szünjék meg köztünk minden ellenségeskedés. Így én is beállhatok a ti templomotokba, azt a kis keresztvizet a fejemre, nem bánom, töltsd reá: s akkor mindjárt össze is köthetsz az én szerelmesemmel ottan az oltár előtt».
Hanem aztán az esperes maga egészen elrontotta az üdvös hatást a rákövetkező szónoklásával. Arról beszélt, hogy «a kik itt e világon elsők, azok lesznek a másvilágon az utolsók, s a kik itt szolgálnak, azok fognak ottan uralkodni».
De ez már sehogy sem ment a rhabonbán fiú fejébe.
– Micsoda? Hogy én ott szolgáljak a csatlósomnak, s az meg én nekem parancsoljon ottan? Az én hitem szerint, a ki itt hős volt és vitéz, a túlvilági örök napos mezőkön dicső lesz és hatalmas; a helyett is én elvállaljam azt, hogy minden dicsőség a gyávákra és nyomorultakra vár? Hogy az se legyen igaz, hogy a mely ellenséget én vitézi csatában megölök, az a más világon engem szolgálni fog? hanem megfordítva, a gonosz ellenség, a ki hazámra tört, s kit én lesujtottam, ott a más világon legyen az én uram! Hát még arról is lemondjak, hogy a másvilágra a gönczölszekerén repüljek, a minek a kocsisa Konrád császár, a kit Lehel vezér a kürtjével halálra sujtott? Ez pedig már igaz! De erre rá nem állok.
De hiszen nem is ezért jött erre a szent helyre Opoúr Szilamér, hogy magát megtéríttesse; hanem azzal az istentelen gondolattal, hogy azt a leányt, a kinek utána vesztette az eszét, erőszakkal elrabolja.
A keresztyének az egyházba nem viszik magukkal a fegyvereiket. Ezt jött kitanulni Szilamér erre a szent helyre. Az a gonosz Rapsonné adta neki ezt a kárhozatos tanácsot s ő azt megfogadta. S nem térítették meg föltett szándékából sem a festett és faragott szent képek, sem az az eleven szent kép, a kit egyre bámult.
Az istentiszteletnek vége is szakadt már; az esperes áldást adott a gyülekezetre, meghintve a szentelt vizszóróval, a mi a tuhudúnoknál is szokás volt, csakhogy az ő táltosuk tisztesfüpemetét használt hozzá; s arra aztán megindult a népség, ki a templomból, elől a legapróbb gyermekek, azután az ifjú legények, mind hátrább az öreg apók; akkor következett az esperes, a nagy ezüst pásztorbottal a kezében; annak a feje fölött négy izmos férfi emelte a bibormennyezetet aranyos rudakon; a mennyezet körül pedig az egyház tornáczában tizenkét alabárdos sorakozott, talpig pánczélba öltözve. Nyomban ezek után jöttek az asszonyok és leányok, minden hajadon a saját anyja mellett; legelől valamennyi előtt Mike Sára asszony, a szép Imolával. Keresztyén nők, mikor Isten előtt járnak, szemeiket földre szokták sütni: azért is nem vette észre egyikük sem Szilamér alakját, a ki ott az ajtó mögé meghuzta magát.
Az ő fortélya körmön volt fonva: biztosan kellett annak sikerülni. Erőszakos és durva erkölcs volt az; de nem tehetett róla, hogy olyan nagyon szerette azt a leányt. Összebeszélt az öcscsével, hogy mikor a leány a templomból kijön, akkor az anyja mellől elrabolják.
Szavuknak is álltak, mert amint a templomból kijövő ájtatos sokaság szétbontá a tánczoló tuhudún csapatot, Iszla hirtelen odaugrott az asszonyok közé s gyorsan, mint a prédáját elkapó hiuz, átnyalábolta Imolát s odarántotta magához az anyja mellől.
Ámde a leány nem hiába tette le az erő próbáját, olyat ütött az öklével megtámadója homlokára, hogy az minden csillagot meglátott egyszerre az égen s azzal kiszakítva magát a kezei közül, visszafutott a templomba.
Iszla, az ökölcsapásból gyorsan felocsulva, dühösen ordított fel s szétturva maga elől az útját álló asszonysereget, rohant, mint a megnyilazott medve, a futó leány után: azonban futtában hirtelen megkapta egy erős kéz a hosszan utána lebegő befont üstökét s annálfogva visszarántotta. Ez meg épen halálos megbántás a tuhudúnnál, ha az üstökét megragadják.
– Ereszd az üstököm, te boszorkány! ordítá fel Iszla, nagy boszuval fordulva hátra visszatartóztatójához s kirántotta öve mellől hosszú medveölő kését. Mike Sára maga volt az, a ki leánya rablóját üstökön ragadta; Iszla vad haraggal emelte föl a kését s bizony leszúrja vele az asszonyt, ha egy pillanattal elejét nem veszi a rossz szándékának a jámbor esperes, ki a szent pásztorbottal olyat sujtott Iszlának a feje lágyára, hogy az még csak egyet lépett s már a másik lépésnél oda át volt a másvilágon.
Iszlának a hivei, a kik fegyverrel jövének, ádáz verekedést kezdtek; de Mike Sára pánczélos lovagjai feltartották őket mindaddig, a míg a torjai keresztyének hozzájutottak a templomajtóban lerakott fokosaikhoz; s akkor aztán nem volt más jelszó, mint az, hogy «csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!» A dulakodás végtére is a tuhudúnok megfutamodásával végződött, a kik még az agyonütött vezérüket is kénytelenek voltak cserben hagyni. Mike Sára asszony úgy vezényelt ebben az ütközetben, akár egy hadnagy.
Csak azután jutott eszébe széttekinteni, hogy hát a leánya hová lett?
Mondták, a kik látták, hogy a szentegyházba futott vissza.
Odamentek, keresték: az egyház üres volt. Csak a lehullott pártáját találták meg a földön.
– Imola! Imola leányom! kiáltozá az édes anyja, de a leány nem jött elő.
Hanem nagy sokára elővánszorgott az oltár mögül a harangozó, az elbeszélte, hogy mi történt?
A mint Imola bemenekült a szentegyházba, mely már akkor kitisztult a néptől, egyszerre csak eléje toppant egy délczeg férfialak, ki eddig a pillér mögé lehetett rejtőzve. A harangozó megismerte: a bálványosi rhabonbán legöregebb fia volt az, a Szilamér. A mint ezt az alakot megpillantá a leány, egyszerre, mintha nyillal lőtték volna sziven, elhagyta minden ereje, két kezével a homlokához kapott, egyet fordult a sarkán s hanyatt esett. De nem eshetett a földre, mert az ifjú felfogta a félkarjával s azzal kirántva az oldaláról a kardját, rohant a leánynyal a sekrestye ajtó felé. A jámbor biczebócza harangozó ijedve bujt el előle az oltár mögé; mert, ha ott kapja, még kettőbe hasítja. Csak annyit látott a zugból, hogy a lovag a sekrestye ajtaján át kirohant drága terhével; odakünn vártak reá a csatlósai felnyergelt lovakkal; gyorsan nyeregbe vetette magát, a leányt az ölébe fektette s azzal elvágtatott!
– Rohanjatok a rabló után! ordítá Mike Sára asszony, elfeledve, hogy az itten Isten háza, a hol asszonyembert nem illet meg a beszéd. Hozzatok lovat nekem is! Hol a kopjám? Hol a puzdrám? Hol a tegzem? Utána minden vitéz! A ki a fejét elhozza a martalócznak, annyi súlytvető aranyat kap érte! Egyetlen leányom, Imola leányom nem hagyom pogányok kezében!
Nagy lett a zendülés. Az egész vásár neki zudult Szilamért üldözni.
Torja várától abban az időben csaknem egyenesen vezetett az út Bálványos várhoz, nem kerülte meg a hegyet lenn a völgyben, mint most. Óriások rakta útak voltak ezek hajdanában, egyenes irányban szédítő hegygerinczeken végig futók; most már benőtte őket az erdő, mióta a várak romban hevernek. Ezt a két várat összekötő magas út ketté volt szakítva egy négyölnyi széles, szédítő mély szirthasadék által; ezt a hasadékot pedig összefoglalta egy föléje épített torony, melynek két kapuja volt, az egyik Bálványos, a másik Torja felé nyiló; a torony falai négyölnyi magasak, a székely építési mód szerint középen öblösek, mint a kancsó, úgy, hogy hágcsóval nem lehetett megvíni. Ez a torony közös birtok s egyenlő számú helyőrséget tart benne a Mike és az Opour család, úgy hogy a két várból egymáshoz átjárni csak kölcsönös engedelemmel lehet.
Szilamér és kisérői ezen az úton vágtattak előre. Kevesen voltak: a nagyobb rész Iszla körül lézengett, s azokat a torjaiak szétugrasztották. Ha ezt a maroknyi csapatot megszoríthatják az átjáró toronynál, egy sem látja meg a mai naplementét.
– Adjatok vészjelt a Bara mezejére, parancsolá Mike Sára asszony, mialatt mellvértjét felcsatolták, s a paripáját felnyergelték.
Az a Bara mezeje pedig egy magas sziklaszál, a melyen egy kis őrtorony áll. Erről a toronyról Torja várára is látni, Bálványosra is. Ha a két vár közül valamelyiknek az ormán meggyujtják a lármafát, a Bara mezején tovább adja a toronyőr a jelt az átjáró toronynak s akkor az ottlevők bezárják a kapukat.
Csak hogy ezzel elkéstek már. A bálványosiak jó eleve gondoskodtak róla, hogy Opour Kevend középső fia Zsombor vezetése alatt lopva megrohanják a torjai őrséget az átjáró toronyban és lefegyverezzék, úgy hogy Szilamér bizton átnyargalhatott a zsákmányával a nyitott várkapun, ellenben az utána rugtató Mike Sára asszony előtt lecsapódott a vaskapú s épen akkor dobták le a torony párkányáról oda a lába elé a tört nyelű zászlóját; a bálványosiak foglalták el egészen az átjáró tornyot.
Mike Sára asszony nem sokat vesztegette a szót: csupa férfilélek lakott benne, előbb tenni szeretett, azután beszélni. Visszavitte a lovagjait Torja várába s azután jelt adatott a Fergetyüvárból a Körültáj gyűlésre.
Harmadnapra mindnyájan megjelentek a maksai dombon a rhabonbánok a felhivásra, a mire csak rendkivüli esetek adtak jogot az egyes családnagyoknak.
Hanem Opourék hiányoztak ezuttal. Azok el voltak zárva a torjaiak megszálló hadától: más oldalon kijöhettek gyalog, de lovon nem.
Mike Sára sietett előadni a dolgát.
– Háborúság történt a székely nemzetben. Az én leányomat, Imolát, mult Urnapján, istentisztelet után, a szentegyházból kijövet elragadta Opour Szilamér erőszakkal az oldalam mellől, s magával vitte Bálványosvárába.
Rapsonné csak úgy nevetett magában, s a gallérja mögül kikandikáló kigyójához motyogott suttogó szavakat. Az ő munkája volt ez.
– Meg van gyalázva családom, meg van sértve a törvény. Megtorlást kivánok.
A főkirálybiró szólt.
– Erős az igazságod. A törvény szabadságot ád neked a megtorlásra. Válaszsz magadnak «torló»-t.
– Már választottam.
– Ki légyen az?
– A fiam: Mike Andorás.
Csendes zugás támadt a Körültáj tanácsában erre a névre.
– Igaz; szólt a székelyek grófja, az öreg, hogy te neked «volt» egy fiad; hanem az el van temetve. Az ő temetése után lett a leányod felvéve «fiuleánynak».
E szókra Mike Sárának elkezdtek tüzlángban égni a szemei: nagy lélekerejébe került, visszatartani a könnyeit.
– Igaz, szólt, hogy a fiam, egyetlen fiam, Andorás fiam, el van temetve. Törvény által eltemetve. Annak is az Opourok az okai. Mert mikor az ojtozi szoros-út védelmére ki volt rendelve csapatostól, az Opourok a hátába engedték kerülni a tatárokat, áruló módon cserben hagyva őt és tudósítás nélkül. Ekkor a fiam, nehogy körülfogják, visszahuzta a csapatját, azt hitte, hogy bölcs dolgot cselekszik, a midőn az ellenség jöttéről tudósítást hoz. Ezért gyávasággal lett vádolva; gyávaság büneért el lett itélve egész csapatjával együtt a Fergetyüvár forgatására: a mi rosszabb a temetőnél. Úgy-e, hogy egy szóval sem védelmeztem őt. Úgy-e, hogy egy könyet sem ejtettem érte! Hibázott, bűnös volt, meg kellett lakolnia. Mikor a nyiltörésre került a dolog, én is eltörtem fölötte a nyilamat. Nem tudtam, hogy anyja vagyok, csak azt, hogy birája vagyok.
– Úgy van! szólt az ősz gróf. El lett itélve a Fergetyüvárba záratásra – egyik háborutól a másik háboruig. Ez a bölcs itélet, mert így a Fergetyüvárba bezártnak van legnagyobb oka a vigyázásra, hogy megjelentse, mikor tör be az ellenség; mert ez az ő kiszabadulásának az ideje.
Rapsonné csipősen károgott közbe.
– Ezért akart hát bennünket Mike Sára asszonyom a kunokkal összeverekedtetni olyan igen nagyon; hogy akkor a fia mindjárt kiszabadult volna.
Mike Sára rá sem ügyelt.
– A kiszabadulásának az ideje tehát eljött; mert a háború itt van, itt van az ellenség!
– Micsoda háború? Mely féle ellenség? Kérdé a székelyek grófja.
– Hát nem az-e a leggonoszabb háború, a mely megtámadja a székely nők tiszta, szeplőtlen erkölcsét? van-e nekünk erősebb várunk, mint a törvény? jöhet e rosszabb ellenség a székelyföldre, mint a ki lerontja ezt a mi bástyánkat; a ki pogány szentségtörő kézzel elragadja a szentegyházból, az oltár elől a keresztyén hajadont? Itt van az ellenség! S én a háborút megkezdtem vele. Egy fiának a holttestén már keresztülléptem. Ha torlót nem ád a tanács számomra, harczolok minden hadammal Bálványos vár ellen s viszem rájuk a faltörő tornyaimat! Ez szóm és mondásom. Hányjátok, vessétek meg, a mit mondtam. Addig eltávozom.
E szókkal Mike Sára asszony elhagyta a Körültájt.
A hátramaradt családnagyok aztán nagy tanakodásnak eredtek, a minek az lett az elhatározása, hogy adassék hát meg Mike Sárának az a torló, a kit ő választott magának, az Andorás fia, a ki ül a Fergetyüvárban.
Okát is adták ez elhatározásuknak egész bölcsességgel.
Mivel hogy a székely törvények szerint a leányrablás főbenjáró bűn, s ha azt egy hatalmas várúr követte el, tartozik a székelyeknek minden nemzetsége fegyvert fogni és a leányrablót a várából kiforgatni; tehát az eset megvan, a háború jelen van, s ezzel a Mike Andorás itéletének határideje letelt, s így Mike Sára választhatja őt torlójának. Ha pedig ilyen torló támad, a ki az egész nemzet helyett maga vívja meg a leányrabló várát, akkor a háború elmarad s nem kell mind a huszonkét nemzetségnek egy ellen fegyverbe öltözni. Ez olyan gömbölyű okoskodás, mint a farkát harapó kigyó.
De még azonkivül az is tekintetbe vétetett, hogy Mike Sára asszony íme most már a leányát is elveszté, a ki családjának fiúleányává lett téve, azért helyeslendő, hogy a fia visszaadassék neki; legigazságosabb is, ha a bátya áll elő torolónak a hugán ejtett gyalázatért.
Mike Sára csak azt várta, hogy az itéletet kimondják, azonnal futtatott hirmondót az «Ordítóvárba», a honnan az őr hosszú kiáltó csövön átrivallt a Fergetyüvárba: «állj!»
Erre a sarkon forgó vár megpihent. Minden hónapban egyszer meg szokták így állítani, a mikor aztán élelmet szállítottak fel a bezártak számára: buzát, zsiradékot, sajtot és eczetet. Azután meg tüzelő-szert, szurkot és földi gyantát. Ennek pedig az volt a módja, hogy a Fergetyüvár egyik ablakából egy hosszú gerenda nyult ki, azon a kivül levők által lőttek nyillal hosszú zsineget, a zsineggel áthúztak rajta egy vastag kötelet, s a kötélen felhúzták a széles öblös fonott kast, a mi az élelmi szerekkel volt megtöltve. Azt azután odafenn kiürítették s megint leeresztették.
Ezen az úton bizony a torony lakói maguk is kiszökhettek volna a Fergetyüvárból; kötelet fonhattak volna az öltönyeikből, csakhogy az ilyen szökevény fejére halál volt kimondva és becstelenség: a mi mindegy. Becsület nélkül nincs élet.
Pedig az is keserves élet volt odabenn. A mozgó fatorony belsejében volt egy taposó malom, a minek a bodonjában huszonöt ember járta az örök lépcsőket, három óránként felváltva egymást. Százan voltak az elitéltek. Ennek a bodonnak a korongja hajtotta körül fogaskeréknél fogva az egész fatornyot s furfangos mesterséggel vizet is emelt fel a százölnyi mélységű kútból, s még egy malomkereket is tartott mozgásban, a mi a buzát megőrölte, a kölest meghántotta.
Tizenkét ablaka volt a tető alatt a fatoronynak, a miket egy fatornáczon lehetett körüljárni. Ezeket az ablakokat ó-székely betükkel, a mik keresztvonásokból álltak, úgy lehetett éjjel-nappal ellátni, hogy azok egy egész szót kiadtak; ez volt a legnehezebb munka, ott ülni napestig és nézni a távolba, és hallgatni a külvilág nagy csendességét, a mit csak néha ver föl egy kürtszó s lesni a kiáltó szót a messzeségből.
Ezt a munkát teljesíté Mike Andorás már három télen, három nyáron át: onnan nézte a lesablakból a körben forgó nagy világot, úgy, hogy mikor megállt a torony, úgy tetszett neki, mintha most meg visszafelé forogna a tájék. De jobban, mint a rabság és bőjt, fájt a lelkének a becsületvesztés, hogy őt gyávának mondták ki, a mi nem igaz! «Uram Isten, adj háborút! nagy, kemény, véres háborút!» ez volt a mindennapi imádsága. Csoda, hogy meg nem háborodott a szenvedésben.
A földalatti munka nem volt rosszabb ennél. Egy része az elitélteknek odalenn dolgozott a szirt mélyében: hasznos munkát végeztek; az alattuk levő bérczben egész vastag rétege van annak a drágakőnek, a mi már a kőkorszakban is drágakő volt: köszörűkőnek hivják. Ott csinálták a kaszaköveket, a fenőköveket. A visszabocsátott kas ezekkel volt tele. Az elitéltek meg is fizettek a maguk élelmeért.
Azokat az üregeket pedig, a miket így kivájtak, a közjóért, átalakították pinczeszobácskákká, raktárakká, egy hosszú folyosót elneveztek «birgej»-nek, a mi a székelyeknél sziklába vágott temetőt jelent. Mikor a bezárt foglyok közül valamelyik meghalt, azt befalazták egy ilyen sziklaoduba. A folyosó egyre hosszabbodott, a záró sírkövek egyre szaporodtak.
Három éve mult már, hogy Mike Andorást, száz társával együtt, e szomorú helyre bezárták s azóta más emberhang nem jött hozzájuk a külső világból, mint a mit az Ordítóvár kiáltó tülke hozott.
Andorás ez idő alatt a sziklában egy kápolnát vágatott ki: egészen olyan mintára, a minőre az édes anyja a torjai egyházat építteté, abban oltár is volt, magas kőkereszttel, és szószék: akkora terem volt, hogy mind elfértek benne. Ő maga volt benne a pap; olvasta a szentirást a maga gyülekezetének, s sátoros ünnepeken úrvacsoráját is osztott, bor helyett eczettel. Azt kaptak a sziklarepesztéshez.
Az őszi ökörnyál szállingózott már a légben; vége felé közeledett ez az esztendő is; daru, vadlúd búcsút kiabált, a keleti ég felé húzódva hosszú sorban; a kúnok is elvonultak; még sem lett háború, nem lett szabadulás. Ekkor hangzott az «állj» kiáltás, szokatlan időben. A Fergetyüvár megállt.
Mindig éjjel szoktak ellátogatni hozzá titoktartásból, most is éjjel jöttek.
Mikor a fedett kast felvontatták a kivilágított ablakig, a hol Andorás maga nyitotta fel annak a tetejét, nem a megszokott életes zsákokat találta abban, hanem egy élő alakot, a kinek a láttára elsivalkodta magát. Az édes anyja volt ott.
– Szabad vagy! Szabad vagy! kiáltá az anya, édes kedves fiát keblére ölelve, az meg nem tudott egyebet mondani, mint «anyám, édes anyám!» – Vége van a rabságodnak! Velem jösz! Szabad vagy. Itt van a paripád, újra felülhetsz rá. – Hát a becsületem! Azt is visszavívod!
E szavakra Andorás kiszakítá magát anyja karjai közül, s egy pőrölyt ragadva kezébe, azzal hétszer ráütött a torony érczfödelére: mint egy óriási harang, úgy zúgott bele az ércztető.
Sokszor hallotta Mike Sára e kondulások hangját a Fergetyüvár felől s nem tudta kitalálni az okát.
– A szentegyházba hívtam társaimat, mondá Andorás, anyjához visszatérve. Kész-e már a te egyházad odafenn? Lásd, az enyém már elkészült idelent. Istent imádni itt is lehet. Ne jőjjön addig más szó ajkainkra, míg hálát nem adtunk, fogadást nem tettünk.
Azzal anyját vezetve kezén, leszállt a toronyból a földalatti folyosóba, onnan az imabarlangba, a hol már valamennyi társa összegyülve várta. Szurokfáklyák égtek az oltáron.
Andorás felállt a kőszószékre. Abból állt a papi tudománya, hogy elmondta a hívek előtt az Úr imáját, az üdvözletet és a hiszekegyet. Azok csendesen utána mondták. Azután szólt hozzájuk egyszerű, keresetlen szavakban.
– Híveim. Az Úr elküldte hozzánk legjobbik angyalát, az én édes szülőmet, hogy hozza el számunkra legnagyobb áldását, a szabadságot. Ime kiáltsátok: Hozsánna, hozsánna! Dicsőség a magasságban lakó egy igaz Istennek.
Zengett bele a sziklák egyetemessége!
Azután folytatá Andorás.
– Ámde jól tudjátok, hogy itéletünk egyik háborútól a másikig tartott. Ha megszabadulunk, ellenségbe botlunk. Szabadságunk ára az, hogy visszavívjuk a porbaejtett zászlót, a becsületünket. Azért, mielőtt e rettentő helyet elhagynók, tegyünk erős fogadást, erre a szent oltárra, erre a keresztre, a mit kezeink faragtak, könnyeink áztattak: hogy nem kérdezzük, ki az ellenség? bátran rajta ütünk! Nem kérdjük, leszünk-e többen? segít-e valaki? magunk megállunk ott végső lehelletig. Úgy jöhet, hogy tengersokaságú tatárhadra megyünk, úgy jöhet, hogy ormótlan óriásokkal kell megverekednünk, hogy a mesebeli «fanyövők», «vasgyúrók», «kőmorzsolók», állnak az utunkba; bátran neki vágunk; lehet, hogy a királyok elküldenek bennünket távol óperencziákra, Krisztus szent sírjához, kutyafejű vad pogány nép között vérünket ontani: oda is elmegyünk! Fogadjuk Istenre! A szent háromságra! A szent feszületre!
Harsogott a kiáltás «Ámen! ámen!» S valamennyi férfi kivonván a kardját, odafektette azt az oltár kövére.
– Most tehát, mondd meg anyám, ki az az ellenség, a ki ellen harczolnunk kell, a miért szabadságunkat visszakapjuk? Szerecsen, vagy tatár? ördög, vagy óriás?
– Nem szerecsen, nem tatár, sem ördög, sem óriás; hanem a tuhudónok rhabonbánja, Opour a fiaival, a ki ellen harczra küldettek.
Erre támadt még csak Isten igazában való nagy rivallás.
– Az Opourok ellen! A kik cserben hagytak! A kik miatt három esztendeig szenvedtük ezt a keserű fogságot! Senkinek a vérét úgy kard nem szomjazza, mint a miénk az övékét. Fujjátok meg a jerikói kürtöket Bálványosvár alatt! Parancsolta a nagy tanács, hogy egy ki legyen törölve a huszonhárom családból? Amen! Amen! Ki fogjuk irtani, mint Benjamin törzsét kiirtották! – Mi volt a halálos vétkük?
– Elraboltak egy keresztyén hajadont az oltár mellől, az anyja mellől s erőszakkal vitték Bálványos várába! felelt rá Mike Sára.
– Kinek a leánya volt? kérdezé Andorás, a ki anyja arczán baljóslatot látott.
– Az én leányom volt, a te Imola hugod.
Erre a szóra vad kaczagással ugrott le a szószékről Andorás, s olyan bőszült dühhel rohant az oltárnak, hogy azt kelle vélni, még tán feltaszítja: az anyja kezének kelle őt visszatartóztatni, hogy kardjával meg ne sujtsa a feszületet.
– Fiam! Az Istenre! Tiszteld a keresztet! kiálta Mike Sára, fiát térdre nyomva gyöngéd erőszakkal.
– Hát nem tisztelem-e? Nem két kezemmel faragtam-e ki magam sziklakőből? Imádkoztam-e előtte egyébért valaha, mint hogy őrizze meg drága jó anyámat, gyönge kis hugámat! És így hallgatott meg!
Az anya csillapítá fia vad haragját szelíd, okos szókkal: Ne pörölj Istennel, édes jó gyermekem. Jusson eszedbe a kereszt előtt az, a ki rajta kiszenvedett: ki még akkor is, mikor halálra kínozták, ellenségeiért imádkozott.
– Lett volna csak egy testvérhuga, a kit meggyaláztak, a pokolra sujtotta volna őket!
Mike Sára befogta a fiának a száját, hogy ne jöhessen ki több ilyen istenkáromlás rajta.
Andorás reszketett minden ízében, a láznál, a mirigynél is gonoszabb dühtől. Csak az anyja ruhájának a szegélyét csókolgatá, mintha azt hinné, hogy annak az érintése meggyógyítja a lelkét ölő kínt.
– Jól van: szent leszek; keresztyén leszek. Zsákba öltözöm, hamuba fekszem, úgy vezeklek. Elzarándoklok a szent földre. Bélpoklosokat fogok ápolni. De a míg hugom meggyalázóját szemben nem találtam, rosszabb leszek minden pogánynál!
*
A Fergetyüvár e naptól kezdve nem forgott többet; és aztán soha sem is forgott, hirt adni közelgő ellenségről.
A leányrablók vágtattak sebesen Bálványosvár felé. Az átjáró váron túl nem kellett tartaniok az üldöztetéstől.
Szilamér drága terhével hátra maradt a társaitól: az elalélt leánynyal ölében csendesen kellett haladnia; mire Bálványosvár alá ért, már akkorra a többiek telelármázták a várat a jól sikerült leányrablás hirével. Ők csak az örömhirt tudták, mert az egyház tulsó oldalán álltak elrejtőzve lesben; a gyászhír, hogy Iszla halva maradt a lonkán, gyalog jön és sánta lábon.
Opour Kevendnek tehát nagy volt a kedve, mikor meghallotta, hogy a dölyfös Mike Sára egyetlen leanyát, a fiúleányt, a kit az anyja nem akart egy Opournak feleségül adni, mégis csak elkapták: ha nem adták szép szóval, elhozták erővel. Így derék az. Bevett szokás ez a tuhudúnnál. Ő is így ragadta el erővel mind a három feleségét, egyiket a másik után s mi panaszuk volt rá? Boldogok voltak, jól éltek holtig. Hiába hozta meg László király azt a törvényt, hogy a nőrablónak nem szabad az elrablott leánynyal megesküdni hitvestársul. Nem ám a keresztyén oltárnál, de szabad a «napnál».
Mikor Szilamér a várkapu elé ért, a hol egy vasdobogón kell végighaladni, egetverő örömlárma fogadta a bástyákon. Ettől a lármától, meg a vashid dörgő robajától egyszerre fölriadt a leány aléltából s amint a szemeit kinyitotta, az első tette az volt, hogy kirántotta elrablója öve mellől az éles kétélű tőrt s szilaj mozdulattal emelte döfésre.
Szilamér széttárta a mellén a köntösét s azt mondá a leánynak:
– Ha haragszol, ide döfj.
És aztán a szemébe nézett a leánynak, azzal a bűvös-bájos tüzkisugárzással, s ettől a varázstól lelankadt a leány erős karja, a tőrt eldobta a háta mögé.
Ekkor aztán Szilamér még szorosabban ölelte őt magához s a párduczbőr kaczagányával eltakarta fejét, hogy ne szégyenkedjék, mikor ennyi idegen arcz bámul reá.
– Derék legény vagy Szilamér! kiálta eléje a vár tornáczáról Opour Kevend: igazi apád-fia vagy! Csak vidd a fészkedbe a madaradat: ma neked szól minden ének! Réten, mezőn, palotában! Hegyen-völgyön lakodalom! Fujjátok azt a lakodalmast! Danoljatok ti leányok.
Szilamér sietett a maga városztályába, szerelmesét két karján emelve, a nagy üdvözletes zenebona közül. Az öreg rhabonbán pedig áldomást tartott e nagy diadalomra a vár udvarán: ökröt süttetett, hordót csapoltatott. Vigan legyen ma minden ember. Hagyjátok őket magokra, a míg kibékülnek. Az asszonyféle ilyenkor rúg, körmöl és harap. Nekem is tele a pofám ilyen karmolás bélyegével: Szilamér fiamé is majd olyan lesz holnap, mint a ki hiuzt fogott elevenen! Az neveli a szépségünket. Hadd marakodjanak egymással! Majd holnap megtartjuk a «tyukverőt». Minden tyúk meghal a várban, fogadom! Iszla fiam készül arra. Ő csinálja majd meg a menyasszonyébresztőt, dobbal, síppal, nádi hegedüvel.
Ez alatt Szilamér bevitte Imolát a maga lakába.
Egy roppant nagy terem volt az, keletnek, nyugotnak ajtó nagyságú ablakokkal; de a miknek a közléje a vastag falban olyan volt, mint egy kis szoba. A terem egyik oldalán volt egy gádornyi vastagságú kandalló, vígan ropogó hasábfákkal megrakva, azzal átellenben egy oszlopos fülke, a miben egy nyugágy volt, beterítve medvebőrrel és tarka gyapjuszőnyeggel. A padmalytartó vastag tölgyfagerendák czifrára ki voltak faragva, s a falakat mindenütt diófa táblázat burkolta, a palló pedig tarka gyékénynyel volt beborítva. Nehéz szekrényeken arany-ezüstkelyhek és tálak pompáztak, a kandalló környéke tele volt aggatva székely mázos kancsókkal, a miknek czifrázata oly sokféle, hogy két egyformát benne nem találni. A fal egyik részét pompás szarvasagancsok és vadkanfők diszíték, körülaggatva számszerijjakkal, kopjákkal, puzdrákkal, kürtökkel; másikat hatalmas aranyozott rézpaizs köré tüzködött fegyverek ékesíték: azok között egy hegedű is, mintha az is táborjáró szerszám volna; a keletnek nyiló ablak gádorában álltak fiókos szekrényen a fakupák, réz ejtelek, cserép finakok, a mik férfimulatsághoz valók; a nyugatra néző ablak mélyedésében pedig volt a magas támlájú faragott karos szék, az előtt egy czifrán esztergályozott guzsaly, az egyik szögletben egy osztovátás szövőszék, a másikban egy hárfaalakú timbora: magán az ablakhidján egy tarka cserépibrik, tele gyönyörüséges «ramocsa» virággal; a mi nem terem másutt, csak a legvadonabb székely havasokon. A terem közepéről pedig egy roppant nagy kőszáli sas csüngött alá, szétterjesztett szárnyaival hat singet átérő. S hogy eleven állatokban se szükölködjék a ház, a kandalló előtti medvebőrön hevert két hosszúszőrű vadászeb, a sávolyos kendőkkel körülaggatott ablakfülkében pedig pávafarkú páros galamb turbékolt. De hogy a fődolgot majd el ne felejtsük, a terem közepén állt egy hosszú asztal, akkora, hogy ötven ember is körül ülhette, s erre az asztalra volt letéve egy lapos mázos tál, azon meg egy sokrétegben összefonott kalács, a mit úgy hívnak, hogy «hazai-kenyér». «Hazai» volt pedig az ősszékelyeknél a neve az új asszonynak, addig az ideig, a míg a főkötőt a fejére nem tették, azután lett a neve «feleség». Együtt volt itt minden; nem úgy, mint mai világban: hogy egy házat hatfelé elrekesztenek, s külön él, tesz, vesz férj és feleség. Itt mindig látják egymást.
Mikor Szilamér letette az öléből Imolát, így szólt hozzá:
– Nézz körül: ez a te házad; itt te vagy az úrnő. Ha kivánsz benne valamit, mondd meg: itt lesz; ha nem szeretsz benne valamit, mondd meg: elmegy innen. Itt van az asztalon a mátkakenyér. Ez te rád vár, hogy megtörjed. A míg ezt meg nem töröd, s velem meg nem osztod, addig én urad nem vagyok. Itt hálok a gádor előtt; kettőnk között kivont kardom, s egy tekintettel is én meg nem sértelek. Ha gyülölsz, megölhetsz.
E szelid szavakkal már félig megvevé a leány szivét.
– Ha gyülöltelek volna, bizony megöltelek volna.
– Akkor hát miért reszketsz mégis?
– Nem tőled reszketek; hanem a te bálvány-istenedtől.
– Az én istenemtől? szólt búsan Szilamér s azzal megfogva a leány kezét, odavezeté őt a nyugatnak néző ablakhoz. Nézd, épen most áldozik le. Láthatjuk fényes orczáját. Milyen pompát teremt maga körül! Biborból, aranyból veti meg az ágyát: a mit nem kér a népétől. Soha sem kér semmit, mindig csak ád mindent. Nem jön tőle más, csak az a mi jó. Soha sem csalódik meg benne senki, soha sem mondta senki, milyen hideg lett a nap! Nem imádtatja magát, hogy jőjjön fel, feljön kérés nélkül; nem keresteti magát, hol vagy? hová tüntél? Ott látja mindenki az égen. Nem válogat az emberekben: ez hű, az hitetlen, amaz meg eretnek; egyformán világít, melegít mindenkit. A virág csirája, a hernyó bábja megismeri őt, s az emberszív ne ismerje? Az édes, a szerelmes, az igazságos napot.
– Valóban dicső a nap, mondá Imola. De dicsőbb az Isten, a teremtő, a ki őt alkotta.
Szilamér magába szállva, szólt elkomorodottan:
– Én nem tudom, ki az? Én nem vagyok se bölcs, a ki könyvekből tanulta, se látó, a ki szinről-szinre látta az Istent. Én csak annyit tudok, a mennyit megértek. Tudom azt, hogy a kit ti Istennek neveztek, nincs közel. Nemrég a helytartója, a ki Rómában lakik, megparancsolta Endre királyunknak, hogy menjen el egész hadsereggel az Isten sírját felkeresni. Esztendeig tartott neki odamenni, esztendeig visszajönni onnan, három tengeren és négy sivatagon mentek keresztül. Fele népe odaveszett. Nem tudom, megtalálta-e az Istent? Azoktól, a kik visszajöttek onnan, hallám, minő kegyetlenségeket követtek el az útbaeső népeken, hogy fajtalankodtak az idegen népek asszonyaival, hogy égették föl a legvirágzóbb városokat, s aztán hoztak magukkal haza egy nyavalyát, a mit sohse ismertek még eddig az országban: a bélpoklot; s elhozták magukkal a «német lovagokat» Erdélybe, a kik rosszabbak a nyavalyánál. Ilyen Úr-e a te Istened? Ő parancsolja ezt?
– Nem! Nem! Óh ne káromold őt előttem. Ő a szeretet Istene, a ki senkinek vesztét nem akarja, a ki mindenkinek édes atyja, a ki még a bűnösnek is megbocsát.
– Igazán? Hát az én bűnömet is megbocsátja? Azt, a mit ellened vétettem?
A leány pirulva süté le szemeit s kezét az ifju fejére tette.
– Akkor én azt hiszem, rebegé Szilamér, hogy a jó embernek jó az Istene, a rossz embernek rossz az Istene, akár keresztet, akár napot imád. Jól van hát! Nem vagyunk mi bálványimádók: nem borulunk mi arczra, nem csókolgatjuk a köveket, nem rimánkodunk hozzájuk, csak szeretni, tisztelni tudunk. Mert hát minek mondjam azt az érzést, mikor látom lemenni a napot, s úgy vágynám ott lenni, a hol a föld szélét éri, hogy egyszer átölelhetném? vagy mikor feljön a hold, úgy szeretnék akkor ottan lenni, hogy az orczáját megcsókolhatnám. Ha ez bálványimádás, úgy én csak a mai naptól kezdek el bálványimádó lenni, mert te vagy az én napom, te vagy az én holdam ezentul, s a hol a te arczod lenyugszik, a hol az fölkel, ott van én nekem az én elérhetlen távol világszélem.
E szívből jött szavakra Imola könyre fakadt.
– De hát miért sirsz? Engesztelé Szilamér. Minek ezek a könyek?
Ezek azok a könyek, a mikben a leány búcsút vesz valamitől, s szemérmetességében azt vallja, hogy valakitől.
– Óh, én az édes anyámat siratom, hogy meg kellett tőle válnom.
– Hát nem leszek-e én olyan jó hozzád, mint édes anyád volt? Hát mit tett ő veled, a miért olyan nagyon huzasz ő hozzá? Dajkadalt énekelt neked, mikor elaltatott? Hát én nem tudom azt? Úgy-e azt dalolta; «Fürdik a kácsa fekete tóba; Készül anyjához Lengyelországba?» (A leány könyein keresztültört a mosolygás szivárványfénye.) Talán ringatott is az ölébe véve? Azt én is megteszem. S ha még sem akartad elhagyni a sirást, talán még gyönge csókjaival is csitítgatott?
De erre Imola felszökött az öléből s szemérmes ijedtséggel tiltá vissza:
– Ah, Szilamér! Az esküvő előtt!
A tuhudún vőlegény csak a fejét rázta.
– Nálunk nem esküszik az, a ki menyekzőt ül. Hisz ez a szív dolga. Megesküdhetem bizonynyal arra, a mit a fejem, a kezem, a lábam, a szájam végez; s az akkor rám nézve rabság, kötelesség. De hogy a szívem szeresse azt, a kit megszerettem, a ki velem jár, velem él, velem hal meg: minek esküdném rá? S ki esküdtetne meg? Az én papomnak, a táltosnak, a gyulának, a horkáznak semmi köze ahhoz, hogy én feleséget veszek; nem kérdi azt tőlük senki, hogy megengedik-e? A «nap» meg látja jól, hogy ime a kezedet a kezemben tartom, ha szóval nem mondom is neki. Nálunk a férj maga köti be a felesége fejét, mikor asszonyává teszi, a leáldozó napnál, úgy avatja fel a maga asszonyává.
Szilamér erre felnyitott egy kis fali szekrényt s annak a rejtekéből elővett egy fejdíszt, a minőt az ősmagyar asszonyok viseltek; «tarajos csepesz» volt a neve, egy drágaköves arany homlokabroncs, felül összefoglaló tarajforma ívvel, a mi aranynyal és gyöngyökkel himzett patyolatfátyolt szorított össze.
– Nézd, ez volt a hitvesi fejéke tíz ősanyámnak, még az első dédanyám kapta azt a nagy Tuhutum vezértől, a ki ük-apánk volt, azóta mindig asszonyról-asszonyra szállt ez az ereklye. Ezt viselték valamennyi Opour úrnők és bizonyára mindannyian boldogok voltak és büszkék és az ő férjüknek igazi asszonyai!
Imola meghajtá a fejét, hogy elfogadja a tisztes családi ősereklyét. Mindjárt asszony volt benne.
Az a főkötő csodálatos lélekváltoztató erővel bir az asszony fején. Még a szeme is másként ragyog, mint azelőtt, mikor azt a kontyán érzi. Milyen más lesz utána egyszerre!
Szilamér gyönyörtől elragadtatva bámult az átváltoztatott alakra.
Imola pedig odament az asztalhoz, felvette a tálról a mátka-kenyeret és kettétörte azt. Felét odanyujtá Szilamérnak. Maga is evett belőle, s aztán a szétmorzsált darabjait odaszórta a galamboknak. S aztán, mikor ez megvolt, akkor leült a guzsaly mellé s elkezdett a finom lenből az orsóra szálat ereszteni.
Nem is tudta pedig, hogy ez az ős-székelyeknél a menyegzői szertartásnak a valósága: a kenyértörés, a galambok megetetése és a fonáleresztés. Ez volt a menyegzői szer a napnál!
A lemenő nap csak a félarczával volt kinn a kopasz Hargita ormáról. Felséges egy oltár! A nász-tanunak meghivott istenség maga osztja szét az áldást, körülveszik fényes arczát biborpofáju fellegecskék, mintha mennyei karok volnának s az ég átlátszó aranyában végig repül egy sor hattyu, maga is repülő arany, s túlvilági dalt zeng alá a magasból. Ez ám a Kirie eleison, meg a goszpodi pomiluj!
A míg benn a házban a szeretet és engesztelés tartott nagy ünnepet, az alatt Opour Kevend difinyós dáridót készített odakinn. A lobogókkal felczifrázott fenyőfát már fel is állíttatta a Szilamér ajtaja elé, ősi szokás szerint.
– Ez ugyan az Iszla kötelessége volna, mert ő a vőfély. De hol késik az a fiu ilyen sokáig?
Hát egyszer az áldomásozó sokaságon keresztül furakodik egy szörnyen összetépett alak, sántikáló lábbal a főrhabonbánhoz, a feje is be van kötve véres kendővel.
– Nos! Ki az? Mit akarsz? Honnan jösz?
Sehogy sem ismert reá.
– Hát ki volnék más, mint Kájon horkáz, dörmögé a gyászvitéz. Jövök a torjai vásárból.
– Hát az Iszla fiam?
– Az Iszla? Az ott maradt.
– Hát miért maradt ott?
– Azért, a mért én nem maradtam ott. Mert nagyon olcsó volt a buzogány.
– Mi történt az Iszla fiammal?
– Azt bizony megölték.
– Megölték! Az Iszlát? Ki volt az az átkozott?
– Mike Sára fogta, az esperes meg leütötte.
– Egy asszony meg egy pap! Az én hős fiamat, a kinek párja nem volt a tusában! Átkozott legyen az a leány, a ki miatt ez történt! Megölöm őt! Megállj Mike Sára! ha te nekem tort csináltál, azt csinálok én te neked! Leölöm a leányodat! Esküszöm Hadurra! Gyermekért gyermeket.
S ezzel kidöntve az örömfát a helyéből, kirántotta a kését Opour Kevend s rohant be a fia házába, utána biczegett hoppogató lábbal Kájon horkáz is, a kit még jobban elfogott a méreg a kudarcz miatt, mint az apát. Ő még betört fejet is kapott melléje. Ő is segít ölni! Leányt ölni. Az pedig átkozott gonosztett még a tuhudúnoknál is.
Mikor benyitottak ketten a pitvarból a terembe, az ifju pár épen ott állt a nyugatra néző ablak fülkéjében.
Opour Kevend oda huzta Kájon horkázt az ajtó mellé, onnan leste, hogy mi történik oda elől.
Látta, hogy Imola megtöri a kenyeret s Szilamérnak nyujtja a felét. Látta, hogy megeteti a galambokat. Látta, hogy leül a guzsaly mellé fonalat ereszteni.
– Ő már asszony! dörmögé Opour visszahuzódva.
– Megesküdtél, hogy megölöd! Ösztökélte őt Kájon horkáz.
– Leányra mondtam, nem asszonyra.
– Hadur parancsolja a vérboszut.
– Tudom. Nem is felejtem el.
– Azt mondtad: «gyermekért gyermeket!»
– Azt mondtam. De nem most. Majd később. Majd ha anya lesz, fia lesz neki. Abban a gyermekben állok boszut. Nem kell nekem hajnalszínü vér, a milyen az asszonyoké.
Azzal kivonszolta magával Kájon horkázt s megparancsolta neki, hogy rejtse el magát a papok tornyában; ne lármázza fel a rémhirével az áldomást ülő várbeli népet; ott künn újra felállíttatta a diadalfát az új házasok ajtaja elé; az igreczeseket elhelyezte az ablak alá, hogy csendesen andalgó hangicsálásaikkal majdan szendergessék az ébredőket, s ébreszszék az aluvókat. A tizenkét szűz énekkara a távolból magasztalá a leáldozó napot, a többi hajadonok zöld ágakkal takarták be a szerelmesek ablakait, galambok nevetését, kakukszót, sárgarigófüttyöt mímelve hozzá, míg a várudvaron nagy máglyát raktak abból a virágból, a minek «pártamag» a neve s körültánczolva a boriczatánczot, énekeltek fel a teli holdhoz: «hintsed, teli kézzel, egész éjjel, boldog éjjel, a mi áldás van az égben».
Opour Kevend gondoskodott róla, hogy semmi rémhir meg ne háborítsa ezt a boldogsággal teljes éjszakát.
Másnap már jó hajnalban vendéget jelentett a toronyőr kürtje. Rapsonné jött nagy kiséretével. A régi veszekedő társa Opour Kevendnek. Hanem azért mégis csak mindig ideszállt, mikor a várából a maksai tanácsdombra hivták, s azt Opour megint nagy megbántásnak vette volna, ha az ő várát kikerüli s másutt száll meg. A miatt azonban minden látogatásnak az lett a vége, hogy összeperlekedtek s átokkal, szitokkal váltak meg egymástól, hanem azért nemsokára megint csak összelátogattak.
Rapsonné úgy tett, mint a ki semmiről sem tud, mindenben ártatlan, a mi itten történt; pedig hiszen neki, mint mindenki tudja, lidércze van; egy beszélő csirke, a ki minden hirt meghoz. Az kakastojásból kelt Szent-György éjszakáján. De talán magától is kitalálhatta azt, hisz ő adta a tanácsot Szilamérnak, hogy a Szentmihálynapi torjai vásáron hogyan rabolja el az öcscse segélyével a szép Mike Imolát. Azért mégis úgy tette, mintha csodálkoznék rajta, mikor a zöld fenyőfát meglátta a Szilamér ajtaja előtt felállítva.
– Ejha, én tán épen lakodalomra érkeztem? mondá a vendéglátó várúrnak.
– Nem lakodalomra, nénémasszony, már csak tyukverőre. Szilamér asszonyt hozott a házhoz.
– S engem meg sem hivtatok a menyekzői lakomára?! Már ez nem szép! Egy ily jó rokont, régi jó szomszédot kifeledni a násznépből!
– Hát magunk sem tudtuk. Nem úgy hozták a lányt az anya áldásával.
– Hát csak úgy «hopp hirével»? A hogy te szoktad a feleségeidet szerezni. Rapsonné kaczagott ezen a hiren.
– Hát mit csináljon a fajtám? Kérésre nem adják a lányt, mert tuhudúnok vagyunk. Velünk egyszőrü uraság nincs már körülöttünk sehol a világon, hát bizony csak azt mondjuk: «ha nem adnak, viszlek!»
– Régente is így volt, kaczagott Rapsonné. Az volt a jó világ, mikor a durczás menyecskét az urának elébb jó puhára kellett verni, a míg közel eresztette magához, akkor is kitépte fele szakállát. De szeretném őket látni!
– Majd máskor, «kis kedden».2) Fiatal házasoknak nem jó a mézes-hetekben ilyen vén szipirtyót látni, mert igézet lesz rajtuk.
– Azt én is úgy tudom, szólt magamegadással Rapsonné. Nem is azt kivántam, hogy ők is lássanak. Nem bizony. Ilyenkor őrizni kell őket vénasszony látásától, bakkecske mekegésétől, holdruta szagától. Óh ezt mind tudom én. Ilyenkor az ifju pár szeret magára maradni; boszankodik a látogatóra, még ha a legkedvesebb rokona is. No! Ne jöttem legyen üres kézzel. Én is adok nekik egy kelengyét. Van itt nekem közel egy kis váram, közel a szent Anna tavához, a Tiburcz vára. Nekik adom, a kedveskéimnek. Magamnak is kedves kis menedékem volt, mikor még olyan időm volt, hogy szerettem a világtól elrejtőzni. Költözzenek bele abba.
– Ajándék-marhának nem kell ugyan fogát nézni, de a hogy én tudom, a Tiburcz vára épen a Pokol-torka fölött fekszik.
– Ne féltsd te őket a Pokol szomszédságától; a hol két szerelmes letelepszik, ott a paradicsom van. Jó lesz nekik odamenni. Járt már azon a tájon a te Szilamér fiad. Ha én akkor meg nem fogom, most ott feküdnék a többiek sorában a sárga barlang előtt. Mondok neked egy jóslatot. Holnap vagy holnapután itt lesz a váradban a «Tivatulus» s követelni fogja tőletek a törvény nevében, hogy adjátok vissza az elrabolt leányt, akkor jó lesz neki azt mondani: «keresd, ha megtalálod!» A Pokol-torka körül senki sem meri őt keresni, az én kis váramban. Nesze! itt van a váram kulcsa. Most az üresen áll. Hordasd bele az új házasok podgyászát, csinálják meg benne a fészküket. Esztendő ilyenkorig nem követelem tőlük vissza.
– Majd azt mondtam rá, hogy «köszönöm», a mit pedig soha sem mondtam senkinek, még a Damasek istennek sem, s nagy csoda volna, ha tenálad kezdeném el. De hát elfogadom. Tudom, hogy valami rossz lesz belőle, mert te nem teszesz valamit azért, hogy abból jó származzék.
– Ejh ne mondd azt! Hát ez nem az én munkám volt? A leányszöktetés. Nem én tanácsoltam azt a Szilamérnak a Pokol-torkánál, hogy ha nem adják a leányt, ragadják el együtt ketten az öcscsével?
– Te tanácsoltad ezt? átkozott vén varázsnő! Akkor úgy áldjon meg a Damasek isten, mint a csomági malmot, a kibe egy nyáron hétszer csapott bele az istennyila. Te lettél az oka, hogy az Iszla fiamat megölték a torjai vásáron.
– Megölték az Iszlát? Ejh ni. Ezt még nem tudtam.
Oh milyen nagyon örült neki a gonosz vén tündérasszony, hogy egyet hát megöltek már az Opour fiuk közül.
– Megölték, pedig még nem is élte a világát.
– Sohse sirasd, kaptál helyette mást cserébe.
– Mit? Lányt, fiuért.
– A hol leány van, ott majd fiu is lesz.
– Az nem az ebek gondja. Olyan fiu, mint az én Iszlám volt, nem születik, a míg a világ világ lesz. Átkozott légy érte!
– Ugyan mit átkoznál engem egy hitvány kölyökért? mondtam már, hogy nem is a te fiad, mert váltott gyermek!
A mi azután erre következett, az már nem beszélgetés volt, hanem zsémb, perpatvar, szitok, utoljára a gazda és vendége a poszpásznak felhozott sült tököt egymásnak a fejéhez vagdalták. Hanem ez már rendes dolog volt náluk, azért senki sem ütődött meg rajta. Mindig így járta ez, mikor Rapsonné látogatóba jött ide: ebéd előtt összevesztek, ebéd után kibékültek, hajbakapásig nem ment a dolog, mert Kevend úr tudta jól, hogy a ki egy rossz tündérre ráteszi a kezét, annak a karját gutaütés éri, s ha a hajába kap, minden ujja hegyén kelés támad. Az inasok nagy hirtelen felhozták az ezüst-kondérban a jó borsos vetreczét, vederben az új bort, az oroszlán meg a kigyó számára meg egy nagy dézsában a párolgó meleg tejet s a hogy aztán az úr a vendégével mártogatott békességesen egy tálból, épen úgy lefetyöltek a kedvencz szörnyetegeik is egy dézsából. A kigyó óriási nagy állat volt ugyan, de ahhoz az ártatlan fajtához tartozott, a mit «keszkenős kigyónak» hinak; az oroszlán pedig tejen és moslékon volt felnevelve, a foga leráspolyozva, a körme levágva; egyik sem volt harapós. Nem így a gazdáik. Azok, ha kibékültek, csak azért tették, hogy azalatt egymásból valami titkot kicsaljanak s egyik a másikat újból befonhassa.
– Jaj bizony, szegény Iszla fiu derék egy legény volt, nagyon nagy kár érte. Mondá Rapsonné az első étekfogás után. Ezt a poharat az ő emlékére iszom ki. Mihelyt hazamegyek, három misét tartatok a lelkeért, szegénynek.
– Hiszen elég szegény! Mert egy asszony meg egy pap ölte meg, szolgálhat majd nekik a másvilágon. Hanem majd én tartok a lelkéért egy füstös misét, annak lesz nagy hire.
– Ahá! Te a vérboszura készülsz, a hogy a Hadisten parancsolja.
– Nem úgy, a hogy te gondolod. Nagy az én furfangom. Most csak úgy félreteszem a haragot. De majd ha egyszer ennek az asszonynak fia születik, annak a pofáját úgy elcsufíttatom a billogossal a tűzönfelavatáskor, hogy abba soha leány bele nem bolondul. A kinek ilyen csuf a pofája, abból mérges ember lesz. Úgy nevelem fel, hogy halálba gyülölje a keresztyéneket. A míg az nagyra nő, azalatt a kun atyafiak odaát Magyarországon fölállítják a régi oltárokat s egyszerre csak kitör a tűz a hamu alól, akkor aztán én is ráeresztem a neveltemet a torjaiakra. Az lesz a derendoczia, mikor a Mike Sára asszonyom saját unokája megy az öreg anyját a cziherre dobatni s az viszi a veres kakast a torjai keresztes torony tetejére. Hahaha! Ez az én vérboszum.
Rapsonné maga is kaczagott rajta, elfeledte, hogy hisz ő is keresztyén volna.
– Ez ugyan derék furfang. De hát attól nem tartasz-e, hogy a székely ágak mind ellened támadnak az erőszakoskodásért?
– Csak nem gárgyultak meg? Egy leánycseléd miatt! Jöjjenek, ha akarnak. Bálványos vár sokféle ellenségnek letörte már a szarvait, aki felakarta öklelni. Vasért vasat! van itt elég. Fittyet hányok az egész tanácsdombnak. Azt mondom annak, a ki fenyeget, hogy «Jeddre ne!»
– No nó! Te! Az a «sisakos Kata» hatalmas.
– Huzok a sisakjára, ha nappal jön elém. Hanem éjjel, megvallom, hogy félek tőle. Valahányszor csoszogást hallok a tornáczban éjszaka, mindig azt hiszem, hogy ő jön, a gonosz boszorkány; négylábu ludon lovagolva. Akkor fázom és izzadok a medvebőr alatt. Mondsza csak, neked már tudnod kell, miféle babonával lehet megakadályozni, hogy éjszaka be ne jöhessen az embernek a pitvarába a boszorkány?
– Hát megmondom neked, valóban, igazán. Egyetlen egy mód van, a többi mind cselfogás és nem segít semmit. Ez az, hogy ha a pitvarajtó küszöbére hétféle színü babot hintenek végig hosszan. Ezen semmi boszorkánynak sincs bátorsága általlépni.
– No, ezt köszönöm neked, édes néném.
– Szívesen adtam, édes öcsém. Aztán még egyet mondok. Ha majd a Tivatulust ide küldik hozzád, hogy itt keresse az elrabolt leányt, három nap három éjjel maradjon itt; tetess a vánkosába bagolytollat, attól egész éjjel nem fog elalhatni s másnap szedi a sátorfáját s visszaeblábol. Gyakorlottam én azt!
Aztán összecsókolóztak, úgy váltak el, mint a legjobb atyafiak.
Rapsonné nagy megelégedéssel ment tovább, egyrészt azért, hogy a szép Imolát a Szilamérral ilyen szépen, minden egyházi áldás nélkül, összeboronálta, másrészt meg, hogy az Opourokat és a Mikéket ilyen halálos nagy háboruba keverhette.
Alig is várhatá, hogy siethessen vissza azzal a jó hirrel a maksai tanácsdombról Bálványosra, hogy íme szabadságot adott ám a székely tanács a Mike Sárának, hogy «torlót» bocsásson az Opourok ellen, az elkövetett sérelmet megboszulni, s a leányt visszavenni! Hadd legyen ő a legelső, a ki ezt a keserű örömhirt meghozza.
A mint azonban felméne a várba Opour Kevend lakába, s a pitvaron át akart haladni, egyszerre csak nagyot rikácsolva tántorodott vissza: a küszöb tele volt hintve hétféle színü babbal!
Az ő saját ármányát fordíták meg ellene! Ő nem mert ezen a babonaságon keresztül lépni maga. Ezt az ő megcsufolására hintették épen ide.
– No megállj, te vén gonosztevő! Ennek a babnak a szájadban legyen az ize! Ha nem eresztettél be az ajtódon, majd bejövök az ablakodon; de azt nem köszöned meg!
Azzal nagy dérdurral visszament minden kiséretestől, meg sem etetett Bálványos-várában, hanem folytatta az útját hazafelé. Minthogy pedig a vára még messze volt onnan, azt gondolta, hogy megszáll éjszakára a Tiburcz-várában. Ott azonban felhuzva találta maga előtt a felvonó hidat s minden kürtölésre sem jött elő valami kapusféle, a hidat leereszteni.
Csak nagy későre nézett ki egy ablakon egy szolgálóleány, a ki ágytakarót porolt ki pálczával, az meg azt danolta, hogy: