A kik a várat elfoglalták, a boldog új házasok, nem szándékoznak vendéget látni.

Rapsonnénak kinn kellett tölteni az éjszakát a szekéren tűz mellett, a saját vára előtti erdőben. Egész éjjel nem alhatott, mind azt főzte magában, hogyan fordíthatná ő valamennyinek hátra a fejét, a kiket így visszafelé szeret, a kik őt így megbántották!

*

Nyomban Rapsonné után pedig ott zakatolt a várkapun a Tivatulus. Ez volt a megintő, a kit a tanács a maga ítéletével előre küldött, hogy elébb a törvény tekintélyével szólítsa fel a vétkezőket, hogy álljanak elő, mielőtt az erőhatalmat éreztetné velük.

A Tivatulus két kerecsen-szárnyat viselt a sisakja mellett, s az oldalán két kardot, annak a jeléül, hogy az igazságot egyformán szolgáltatja jobb és balkéz felől. Ennek a személye sérthetetlen volt minden székely előtt.

– Mike Sára asszony, özvegy rhabonbánné kérdezteti tőled, hová tetted a leányát?

– Kérdeztetem Mike Sára asszonytól, hová tette a fiamat?

– Mike Sára asszony eltakaríttatta a fiadat szépen, leventéhez illő módon, körülrakva fáklyákkal, elsiratva siratókkal; zászlós kopja van tüzve a sírja fejéhez.

– Én is eltakaríttattam Mike Sára asszony leányát szépen, menyasszonyhoz illő módon, fáklyás vőfényektől körültánczolva, főkötős guzsaly van tüzve az ágya fejéhez.

– Követeli tőled Mike Sára asszony: add vissza a leányát hajadonfővel.

– A mikor az én megölt fiamból legény lesz, akkor lesz az ő leányából hajadon. Nálam nincs! Keresse másutt. Ha olyan nagyon drága volt, mért nem tartotta kalitkában. Tisztelem a tanácsot, de nem félek tőle! Ez szóm és mondásom, most hordd el az irhát!

A Tivatulusnak még bagolytollas vánkost sem adtak, úgy tuszkolták ki a kapun.

Harmadnapra rá azután megjelent a kürtfuvató Kádár az átjáró vár tornya előtt s hirül adá háromszor elordítva, hogy Mike Andorás levente, mint a Mike Sára asszony által megbizott «torló», felhivja ezennel az Opourok minden ivadékát lovagi tusára, minden órájában a napnak és éjszakának; mindenféle fegyverrel és tűzzel, a míg csak a sérelem meg lesz torolva.

– Jöjjön! Kutyát fogjon! hangzott rá válaszul Zsombor szava. Ő rá volt bizva az átjáró vár védelme, száz válogatott tuhudún vitézzel, a többi fegyveres Bálványos-vár bástyáin belül állt készen, azok is voltak ezeren; a fővezérük maga a rhabonbán.

Ettől a naptól fogva aztán megkezdődött az ellenséges csatározás a két szomszéd család között. A torjaiak meg-megtámadták a bálványosiak pásztorait a hegyoldalon, elhajtva juhaikat, marháikat; a bálványosiak visszaadták a kölcsönt, a mi egynéhány bevert fejbe, nyillal kilőtt szembe került; nagyobb volt belőle a lárma, mint a veszedelem. Mind a két fél készült a nagy csapáshoz.

Éjjel a tuhudúnok mindig énekelni szoktak a bástyákon, annak a jeléül, hogy ébren vannak, imette őrködnek, nem lehet őket álmukban meglepni. Ez régi szittya szokás volt.

Az újabb hadviselésből pedig a székelyek is tanultak, a míg Endre királylyal a szent földön jártak s a keresztes hadak és a byzancziak hadi fortélyaival megismerkedtek.

Egy napon Mike Andorás előjött a maga várvivó fatornyával, a mit nehéz tölgyfahengereken taszítottak előre; abban volt ő maga, a Fergetyüvárból elhozott vitézeivel; a torony tetején volt felhuzva a vaskapcsos lecsapó-hid, az aljából pedig faltörő-kos érczfeje meredt elő. Az alatt, a míg a torony előretolatott, Mike Sára asszony elkezdé a maga hajító-gépeivel a Bara-mezejéről nehéz kövekkel dobáltatni az átjáró várat. De az Opourok is készen álltak a védelemre; a vivótorony bástyája meredezett a dárdáiktól, a miknek a vasa meg volt tüzesítve, hogy ha az ellenfél megmarkolja, összeégesse a kezét. S nekik meg kerékre járó nyílhajítóik voltak, a mik a tollas kopját keresztülröpíték a fatorony falán, s hosszú lánczot eresztettek a kőfalon alá, hogy azzal a faltörő-kost elfogják, mielőtt kárt tenne.

A hogy a vivótorony ormán maga állt Mike Andorás, úgy a bástyafokon is saját személyében várt reá Opour Zsombor. Andorás a templomos lovagok vértezetét hordta, hosszu fogsága alatt szent fogadást tett, hogy ha kiszabadul, a templomos-rendbe avatja fel magát; pánczélja fölött viselte a fehér palástot a nagy vörös kereszttel, fején a bodon-alaku sisakot, öklében a hosszu kétélü kardot; Zsombor ellenben, a szaraczén lovagok modjára, lánczszemekből füzött pánczélinget öltött, a minek elől a mellén a nap sugárküllős aranyképe ragyogott, sisakján egy egész ráró madár terjeszkedett fölemelt két szárnynyal, mintha az is az ellenségre lecsapni készülne; kezében súlyos csatabárdot emelt; még azonkívül balfelől kard, jobbról gerezdes buzogány lógott az övéről. Ez a harczbevégző.

Mindenki érezte, előre sejtette, hogy ebben a két hős fiuban van megtestesülve az utolsó tusája a keresztyén hitnek és az ősvallásnak: két Isten uralma fölött fog dönteni e harcz.

Az előregördülő őrtoronyban a székely vitézek énekelték a szent zsolozsmát «áldott István király» dicsőítéséről, míg a tuhudúnok a vár ormán dalolták a keresztyéneket bántó gunydalt: «elindula szent Péter Rómába, Botját veté vállára haragjába, Botja végén csutora, Csutorába jó bora!» Közben zúdult a nyilzápor innen is, onnan is, zuhogtak a nehéz kövek a falakon, s a torony oldalain: egy-egy cseréplöveg is berepült a várba Mikené vetőgépeiből; de azt a tuhudúnok menten letakarták nyers bőrrel, mielőtt a darazsak, mérges kigyók kiomolhattak volna belőle.

– Hahaha! Kaczagott Zsombor. Hát dongókkal, meg pióczákkal akar bennünket anyád innen kikergetni? Várj, majd én adok neked jobbat! – Mit szeretsz inkább, Andorás komé, a vasat vagy a tüzet? Gyujts rá Libancs! Fogd a kanóczot Kenur! Ide mellém Barrok, Fetés!

A fatorony olyan közelre gördült már a kőtoronyhoz, hogy a faltörő kos elkezdhette a falát döngetni; hanem ekkor egyszerre a vár lőréseiből égő koszorukat szórtak a toronyra; az olthatlan görögtűz (byzanczi ajándék) egy pillanat alatt meggyujtá a torony két szögletét s a láng sebesen futott fel egész a párkányig.

– Le a hiddal Dindár! Ropó! Kiálta Andorás; s arra a csörömpölő lánczok alácsattanták a lecsapó hidat, mely vaskapcsaival belevágta magát a fal párkányába, azzal Andorás felugrott a hidra s közé rohant az ellene szegzett dárdasövénynek; utána a társai, a kiknek ugyan igyekezni kellett, hogy az égő fatoronyból az ellenséges vár falára feljussanak. Nem volt más választás, mint tűz és vas között. «Jézus segíts! Damasek jövel!» kiáltás között hangzott a buzogányok döngése a paizsokon, a sulyos hadiszekercze csattanása, s a lesujtó pallos csendülése, halálkiáltás, istenhívás, káromkodás, összekeveredve, míg valamennyit túlbőgte az égő fatorony üvöltő ropogása. A mint ez égő alkotvány egészen nekidült a falnak, a felcsapkodó lángok elűzték a verekedőket a falakról; a szikraözön kényszeríté mind a két félt az udvarba letódulni s ott folytatni a dulakodást; csak ketten maradtak odafenn a vártoronynak az ormán, hová a láng csak néha-néha nyalt fel, s megjelentek, mikor a füstgomolyt félrehordta a szél: a keresztes és a napos lovag.

Fegyvertársaik, a kik oldalaikon harczoltak, elmultak már. Libancs, Kenur ott hevernek nehéz sebben, learatva a templomos kardjától. Dindár, Ropó zuzott agygyal maradtak el Zsombor szekerczeütései alatt. A kemény tuhudún Bögöz s a buzgó keresztyén Tamásd egymást nyalábolva henteregnek a földön; nincs fegyverük, kézzel fojtogatják, fogaikkal harapdálják egymást.

Csak a két hős fiu áll a torony lonkáján egymással szemközt.

Egyik sem félt ott se tűztől, se vastól.

A zsarátnokzápor közepett, mintha a pokol bejárata előtt vívnának élethalál harczot, dulakodott egymással a két levente, fegyvere élét csorbára verve egymás paizsán, vértezetén. Mikor kifáradtak, megálltak pihenni, aztán megint egymásra rohantak. Andorás mellvértje két helyen behorpadt már a szekerczeütéstől, a mivel bajvivó társa védetlenül találta s Zsombornak a paizsa végig volt már repedve; de a mi alatta volt, az is vas volt mind a két vitéznél.

A harczi lármára előjött a többi fegyveres népével Torjáról Mike Sára, Bálványosból is lerohant a rhabonbán, de a fiaiknak egyik sem mehetett segítségére. Az egyik várkaput elzárta az égő vítorony, a másiknak meg fel volt huzva a csapó hidja s túl rajta mély árok. Csak onnan alulról kellett nézni mind a kettőnek a halálos bajvívást fiaik között, rémüldözni a nehéz csapások miatt. Oh milyen örömest rohantak volna fel hozzájuk, hogy mellettük harczoljanak! Hogy szerette volna Mike Sára a saját paizsát odatartani a fia elé, mikor a szekercze lecsapott annak a mellvértjére. Hogy odaadta volna Opour Kevend még a saját karját is Zsombornak, hogy sulyosabb legyen fegyverének mennykőcsapása; «Jézus Krisztus! védd fiamat!» sikoltott itt az anya; amott torkaszakadtából ordított Opour: «Jövel Hadur! Ébredj Isten! Te Izisten! Te Jezidisten! Te Damasek Isten! Te Dézs Isten! Oda, oda! Zsombor mellé! Alusztok-e? Fujjátok a szent kürtöket táltosok!» s hogy maga is segítsen az alvó isteneket felverni az álmukból, buzogányával verte a rézpaizsa öblét.

Most szétválnak a fiuk: megpihennek. Mind a kettő végrohamra szedi össze az erejét.

– Hasztalan csapkodsz rám! hörgé fujtatva Zsombor. Engem fegyver nem fog. A Furus vizébe mártott be az anyám, a mint megszülettem: kard, nyil nem jár engem! Kettőt már kaptál a fejszémtől; ne várd a harmadikat, mert attól csillagot rugsz! Eredj az anyádhoz!

Azzal eldobva magától széthasadt paizsát, két kézre fogta a szekerczéjét s egész hátrahajolt vele egy rettentő ütésre.

Ekkor Andorás meg a kardot dobta el kezéből, s hirtelen mind a két kezével az öblös paizsát kapva meg, oly ádáz rohammal rontott az ellenfelére, hogy az a mint a halálos csapásra hátra volt dőlve, ettől a taszítástól hanyatbukott s alázuhant a magas toronypárkányzatról le a várudvarba.

Az volt a rémordítás, a mi erre felzivatarlott! A tuhudúnok jajkiáltásán keresztülbömbölt Opour Kevend bőszült fájdalmának hangja. A «nap» leesett az égből! A legjobb tuhudún vitéz, apjának legkedvesebb fia esett le a szent arany nap jelképével együtt. A keresztyén harczosok hármas «hozsánna» kiáltása az egeket veri.

Opour Zsombor összetört tagokkal hevert a várudvar kövezetén.

– Héj, Mike Andorás! kiálta fel; engemet megöltél! Kegyelmes uram légy majd a más világon: a «nap mezején!»

– Térj meg az egy igaz Istenhez! kiálta alá Andorás; s testvérek leszünk együtt a paradicsomban.

– Inkább rabszolgád leszek otthon Hadurnál a nap mezején, hörgé a nap harczosa, és kilehellte lelkét. Ej volt: hol találta meg a napot?

A diadalmas dalia pedig leszakítá a lecsüngő vöröskeresztes fehér palástot a válláról s odatűzé azt lobogónak a kopja hegyére, melyről a napczímeres zászlót a tűz leperzselte s kitűzte a diadal-jelt a torony ormára.

A tuhudúnok szivéből ki volt véve Zsombor elestével a lélek. Nem folytatták már a tusát, csak azon voltak, hogy elesett vezérük holttestét elvihessék a csatatérről. Mike Sára fellendült harczosait pedig annál inkább megszállta a lélek, az égő tornyot keresztül-vetett lánczokkal aládönték a hegyszakadékba s arra a kinyitott kapun betódultak társaik segítségére. Az átelleni kapun, a csapóhidon keresztül, a tuhudúnok vonultak ki, vezérük tetemét paizsukon emelve. A rhabonbán sem gondolt rá, hogy új rohammal visszafoglalja az átjáró várat. Hadd énekeljék már abban az új hit-hivők a maguk «Álleluja»-ját. Ő csak az elesett fia tetemére borult, azt csókolta, ölelgette s beszélt hozzá magasztaló, vigasztaló szavakat. «Dicsőségesen harczoltál! Egy sebet sem kaptál. Ne félj fiam! Nem szolgálsz a nap mezején a te megölődnek. Nem fegyver ölt meg! A föld Istene maga ölt meg. Dicső tort ülünk majd fölötted! Vigyétek őt haza! Szilamér ne tudja meg, hogy halotti tort ülünk. Majd eljön a mi időnk is! Addig hadd örüljön, hadd szerelmeskedjék. Óh az ő szerelmeskedéseért már a második fiam lett halottá. A legkedvesebbik fiam! Az én igazi képmásom. – No majd eljön az idő!»

Az elesett fiut keserves gyászkürtszó mellett szállíták haza Bálványosvárba s egész éjjel jajkiáltással vegyes ének hangzott az asszonyok, leányok ajkain, a várfalakon belül.

Az elfoglalt várban pedig diadalmas, nagy «hadivást» ültek: közbe-közbe félbeszakítva az esperes és a szerzetes által előénekelt ájtatos zsolozsmáktól. Mike Sára a szeretett fia testén számlálgatta a kapott sebeket, miket szemeláttára ütött rajta a szörnyű harczi bárd s kenegette, kötözgette drágalátos jó írekkel, az meg csak mosolygott hozzá: azt mondta, «csak karczolások! a pánczélon keresztül kaptam, meg a te forró imáid védő paizsán keresztül».

Hanem azért Mike Sárának elég volt ez a szörnyű látás. Amint a fiát csapkodja a gyilkos fegyver.

– Most itt ti pihenőt tartsatok. Bálványosvár vivásához ne kezdjetek. Az átjáró vár a mienk, most mi állunk a kert felől. Imola és elrablója úgy sincsenek ott a várban. Azokat úgy elrejték, hogy nem lehet kitudni. Várjatok, míg én nem mondom, hogy támadni kell! Hadd üljék meg azok is, a maguk szokásai szerint, a halotti gyásztort. Ti várjatok, míg én nem szólok.

Mike Sára asszony pedig soká nem szólt, elmult ősz is, tél is, de biz a hó is elolvadt, a virág is újra kihajtott, az új ágak, a szentelt barkák ünnepei is elmultak, még sem mondta a fiának, hogy «előre». Pedig hatalmas asszony volt, erős boszuálló; pedig keménykezű rhabonbánné volt, pedig buzgó keresztyén volt, de mindezeknél még is erősebb volt az anyai szív.

A GYÁSZ-TOR.

Korán reggel megszólaltak a kürtök Bálványosvár ormairól, a gyásztorra hivogatva a tuhudúnokat. A fajbeli vezér temetése nagy ünnep az őshit nemzetségénél: otthon nem maradna senki a várhoz tartozó falvakból. De nem is siet benne résztvenni, a ki oda nem tartozik; ismerve a pogány ősök szertartásainak mivoltát.

Az asszonyok már otthon rákezdik a sirást; álló esztendeig nem szabad nekik más ruhát viselni, mint fehérítetlen vászont, festetlen gyapjuszövetet, a pillangós csepesz helyett fekete kendőt a fejükön. Így sietnek fel a várba; árvafenyőgalyakat hordva kezükben. Vannak közöttük hirhedt «siratók», a kik éjjel-nappal győzik a jajveszékelést, s úgy tudnak sirni, mint a záporeső. Ezeké a legelső hely a virrasztásnál. Ők mosdatják meg a szent patakban az elesett hős daliát, ők öltöztetik fel legpompásabb fegyverzetébe, ők nyujtóztatják ki a ravatalon, a mi egész vég selyemmel van behúzva.

Az alatt a «hegedősök» koboz és hegedüszó mellett énekelnek végeszakadatlan hősdalokat a kimult erősről, a ki sérthetetlen, sebesíthetetlen volt a harczban: egy csapása egy emberhalál volt!

Mikor egy versszak le van énekelve, a sirató asszonyok felsivalkodnak utána: «látod vén Opour Kevend, ilyen hős fiad volt neked: ilyen daliát vesztettél el örökre.» S aztán rákezdik a sirást és jajgatást! Hát ez az ő dolguk. Könyekkel asszonyok siratnak. Maga a rhabonbán ott ül a ravatal fejénél a csupasz földön, a hogy gyászoló apához illik: könyökét a szelid oroszlánja fejére nyugtatva, s hallgatja, hogy a hegedősök mit énekelnek?

«A gólyahir-havában még három fiad volt, rhabonbán, délczeg leventék: az ökör-nyál havában már egyedül magadban ülsz a csupasz földön; kettőt megöltek a zsidók3), hát a harmadik hová lett, mért nincs itt?»

«Jaj, de magadra maradtál vén rhabonbán Opour Kevend!» ordítják utána az asszonyok.

Ő meg csak hallgat és nézi a halottnak az arczát.

Lassankint felgyülekeznek a férfiak is, a holt levente fegyvertársai, czimborái: azokat az öltözeteket viselik, a miket a csaták fegyvertusája legjobban összetépett s jönnek üdvözölni a néma vezért. «Tudod, mikor ott harczoltunk együtt a Bucses alatt. Nem hajigálsz velünk együtt több kelevézt!»

A hegedősök vigasztaló verseket dalolnak a túlvilági napmezőkről, a hol soha sincs éjszaka, a hol Hadur fiait senki sem győzi le, ott majd együtt lesznek mind a hősök! Ő már utban van arra a tájra.

Az asszonyok rásivalkodnak.

«Örülj, örvendj, vén Opour Kevend, a fiadat majd megtalálod a nap mezején.»

A vitézek sokasága megtölti a nagy halotti csarnokot. A hegedősök csatára felhivó dalra ajazzák fel a kobzaikat: «Nem juthat el a hős a nap mezejére addig, míg azokon, a kik őt megölték, boszut nem álltak a társai.» A sirató asszonyok ordítása a dühöngésig fajul. – Opour Kevend ezt is csendesen hallgatja.

Ez alatt odakünn, a Bálványos-patak szent forrásánál, a hársfák dombja alatt roppant vermet ásnak, mintha egész házat akarnának bele eltemetni. A mély verem egyik oldalfalához, napkelet felől, egy nagy szál fiatal tiszafát ásnak le, annak a hegyében lobog a megdicsőült hős kétágú zászlaja az aranynappal. Azután a verem három oldalára huszonnégy tölgyfarudat állítanak fel, hegyes kopjavéggel. A nyugoti oldala a veremnek meneteles marad, hogy le lehessen bele szállni.

Ez az első nap, a «virrasztó». Nagy bőjt napja. Ezen a napon nem eszik senki, sem bort nem iszik; csak sert kap minden ember, s ennek a napnak az évfordulóján ezután is mindig össze fognak gyülni az elhunyt barátai egy kijelölt «torló»-nál; a kit az irások «dusinik»-nak neveznek, az emléktort megülni rengeteg serivással.

A második nap a «halottkövető». Az egész vidékről felgyültek már akkorra a tuhudún hit bujdokló hivei: az elzüllött táltosok, gyulák, kádárok, horkázok; csupán táltos van együtt huszonnégy, hozzá a főtáltos, a ki Bálványosvárban lakik és áldozatokat is tesz még.

A mint az első hajnalsugár kitör a Bucses havas orma mögül, megharsan a horkázok kürtfuvása, s a «bú-leányok» éneke rázendül: «hajnal van, piros hajnal, aranyos hajnal!» az áldozatdobon hetet zubbantanak a készülődőre. – Opour Kevend rhabonbán ekkor áll fel ültéből a földről. Itt az ideje a «bucsuztatónak». Kivonja görbe kését az öve mellől s megfogja baljával a balfelől lelóggó ősz hajfonadékát, azt lenyiszálja tőben s aztán odateszi a fia kezébe. Ez a legnagyobb áldozat, a mit tuhudún székely adhat, ez a legdrágább apai öröke a halottnak, mehet vele a Damasek isten elé.

A kádárok itt hozzák már a «tokos» lovat. Az elhunyt hős kedvencz paripája, fejétől csülkéig fekete selyemmel betakarva, felnyergelve, felkantározva. A holt vitézt felemelik fegyvertársai a nyeregbe; hozzá kötözik a kengyelhez lábainál fogva, kezét a terhelőre csatolt zászlós kopjához erősítik s aztán megindul a menet a bucsuztató járásra. A nagy Bálványos-vár kőfalain belől egész házsorok vannak. Minden kapu előtt megáll a gyászmenet. Ott egy-egy hű barát, jó ismerős lakik. Kájon horkáz, a ki kantárszáron vezeti a holt vitéz paripáját, minden kapu előtt megáll, elkiáltja a bucsuszót a halott nevében s felszólítja a hős barátját, hogy jöjjön a követésére.

Mindenki gyalog megy utána, csak ő maga ül lóháton: előtte viszik a zászlóit, fegyvereit, ivó tülkét, étkező szereit, vadászebeit, kedvencz sólyommadarát; és huszonnégy paripáját, utána jönnek a gyászoló férfiak hajadonfővel; bevégzi a hosszú gyászmenetet az asszonyok sokasága.

Delelőre hágott a nap, mire vége van a bucsuzó járásnak, mire lejut a gyászmenet a szent forráshoz, a hol meg van ásva a nagy verem. A forrás fölötti dombon sereglettek össze a hajadon leányok, hajaik szétszórva, fejeiken illatos füvekből font koszoruk.

Mikor a sirverem lejáratához értek: ott megálltak a halottas paripával s a kádárok nagy kört csináltak körülötte, ott állt a ló előtt a rhabonbán maga: az apa.

Három kürtrivallás adott jelt, hogy csend legyen, hogy Kájon horkáz szavát meg lehessen hallani.

«Édes atyámfiai, tuhudún véreim! Látjátok, a hős deli levente Opour Zsombor íme elköltözik a mi édes anyánk, Föld Isten ölébe: onnan majd el is megy Nap Isten országába. Itt ezen a földön nem látjátok többet. Azért, ha valakinek van rajta valami követelése, álljon elő vele; hadd fizethesse meg: ne vigye magával semmi adósság terhét a másvilágra!»

A felszólításra előálltak többen a tömegből. Egyiknek egy tulkot, másiknak egy paripát igért a megboldogult; kinek a tollas buzogányát, kinek a párduczbőr kaczagányát igérte oda, ha meghal. Opour Kevend mindenre azt mondta: «legyen a tied!» – Ottan a czimborák megosztoztak rendre az elhunyt fegyverzetén, ivó eszközein; a szolgák a marháin: «legyen a tied!» hagyá helybe mindenkinek a kivánságát a gyászoló apa.

– Van-e még valaki, a kinek adósa maradt valamivel hős Opour Zsombor? kiálta Kájon horkáz, mikor már nem volt semmi kiosztani való.

– Nekem is adósom! szólalt meg erre egy leányi hang a hajadonok sokasága közül.

– Jöjjön ide, ki az?

Utat nyitottak készséggel a követelő leány előtt egész a halottig s mikor az belépett a nyitott körbe, mindenki ráismert s a nevét mormogta:

– A «Kalandó Iblája».

A bálványosi főtáltos leánya.

– Hát neked mivel maradt a fiam adósod? kérdé Opour Kevend.

– Ő vele magával. Felelt rá a leány. Itt van nálam a balitája: azt igérte, enyim fog lenni, mind ezen a világon, mind a másvilágon.

Gyönyörű szép leány volt, halavány orczája ragyogott, mint a hold, szögfekete haja végig omlott sugár termetén. Milyen nagy kár érte!

– Mit kivánsz szegény leány? szólt reszketeg hangon a rhabonbán, megsimogatva nehéz kezével a leányzó fejét.

– Az adósságomat. A mit nekem igért. Hogy vigyen el magával.

– Hosszú lesz az útja!

– Nekem se lesz hosszabb.

– A másvilágig tart.

– Az én szerelmem is.

– Kérdezd ősz apádat: hát ő elereszt-e?

Kalandó főtáltos elfordítá arczát s félretartott fejjel azt mondá:

– Menj vele.

Ekkor a hajadon odaborult Opour lábaihoz s azt mondá:

– Add rám áldásodat!

Opour Kevend levette saját fejéről azt az arany abroncsot, a mi azt körülövezte s a leány fejére tette. Aztán a horkáz korsójából olajat töltött annak hajára.

– Vidd el az áldásom. Légy hű társa néki. Az istenek előtt légy bizonysága, hogy milyen igaz, milyen hűséges volt. Ne hagyd szűkölködni. Vedd a kösöntyüket, meg ezt az iszák aranypénzt, a másvilágon is tudják meg, hogy úr volt és vezér volt.

Azzal a két apa felsegíté a leányt a paripa hátára a holt vőlegény mögé. A szép Ibla átölelte Zsombor vállát a két fehér karjával s a fülébe sugott. Édes szók lehettek.

A leányok kara odafenn a dombon rázendíté a menyegzői dalt. Milyen szomorú volt annak a zengése!

Ez alatt a két horkáz levezette a paripát a rajta ülő holt hőssel és menyasszonyával a sírterembe s ott a mént erősen hozzákötötték a fölállított zászlós szálfához, míg a táltosok a többi paripákat fékezték a huszonnégy kopjás rúdhoz. Oda vitték le a hős fegyvereit, ivószereit, arany csákányát, egy cserépvedret, tele mindenféle pénzekkel, egy hordót, tele borral, kutyáit, solymait: ezeket leölték, úgy rakták le mellé a sirba.

Ekkor feljöttek a horkázok a sirból s arra aztán a leányok rohantak oda, fejeikről letépett koszorukat s diófaágakat szórva a vőlegényre és menyasszonyra: míg úgy megtelt koszorukkal, zöld falevéllel a sir, hogy csak az ülő alakok, meg a paripa feje látszottak ki abból.

Ekkor a tárogató recsegő rivallatára előlépett száz harczos ijász. Ugyanazok a férfiak, a kik Zsombort e világi harczaiban követni szokták. Mindegyik egy nyilat vont ki puzdrájából s azt tegzére fektette. A tárogató második rivallására aztán egyszerre valamennyi mind belelőtte a nyilát a sirba. Csak egy rövid sikoltás hangzott. A menyasszony ott volt már a vőlegényével együtt a nap mezején: az isteneknek tetszik az, ha mentül több sebbel megrakva érkeznek oda a dicsőültek.

Kalandó, a főtáltos, a sikoltás után hosszú dárdáját a paripa szügyébe döfte s egyszerre valamennyi táltos leszurta a féken tartott paripákat a sir körül, hogy azoknak a vére odaomlott minden oldalról a sirba, a mit aztán a férfiak elkezdtek hantokkal betemetni.

– No hát most mi sirassuk el a halottat, a hogy férfiak szoktak sirni! kiáltá Opour Kevend s görbe kése hegyével elébb a két vállán, azután a mellén, végre az arczán és homlokán hasított sebeket s úgy sirt – vércseppeket – hét vérző sebén át. Valamennyi férfi mind követte a példáját s az volt aztán az ordítás, a mi ekkor támadt, az volt a sirás, a mi erre megindult; vér omlott minden arczról; az anyák odavitték kis fiaikat, hogy a férfiak azoknak a homlokához törüljék véres késeiket. Igy szoktak sirni az ősmagyarok drága halott felett: saját vérük hullásával, aztán az ellenségével.

Valamennyi kürt, tárogató, síp, repedésig rivalgott e szertartás közben, a melyhez a rémült asszonysereg sikoltása vegyült; a vért szagolt oroszlán üvöltött dühében, nyolcz férfi alig birta féken tartani, hogy a vérző hullákra ne rohanjon.

A rögök egyre magasabbra emelkedtek a lován ülő hős és ölelő kedvese körül; már csak a fejeik látszottak ki: a szárnyas sisak, az aranypártás fő: azok is eltüntek. Csak a magasra emelt kelevéz áll még ki a sirból, mit a hős keze tart. Az is föld alá vész. Végre csak egy nagy kerek domb áll ott, a minek ormán egy zászlót lobogtat a szél: az a sirba ásott szál fának a csucsa.

Ez alatt a táltosok a megáldozott lovakat szétdarabolták, s megannyi máglyarakás mellett parázson sütötték. A sziveiket az áldozat-állatoknak a nagy oltárkövön a Had-Isten tisztelétére illatos tűzön égették meg, a lófejeket pedig feltüzték a kopjás rudakra. Azok ott maradnak s tudatják a késő korral, hogy ott egy hős vezér fekszik.

Mire vége volt a temetésnek, leáldozott a nap: csak a máglyatüzek égtek.

Ekkor kezdődött azután a halotti tor. Két napi bőjt után farkaséhséggel nyult minden ember a lakomához; a sült lóhus volt a kedvencz étel. Abban csak halotti tor napján lehetett duskálkodni.

Előkerültek a mindenféle igriczesek, csimpolya, timbora hangzott a lakoma közben; a férfiak áldomáspoharakat ittak, egymásra köszöntve s minden felköszöntőben magasztalva a dicső elhunytat; az asszonyok lakoma közben a csontokkal hajigálták egymást, barátság jeléül; végre tánczra keltek, a sirhalmot körültánczolták; elébb a leányok egyedül, azután a férfiak: asszonynak nem járt ki a táncz. Mikor pedig a napválasztó csillag feljött az égre, jelezve az éjfélt, akkor következett a halottak táncza.

Fiatal legények odafeküdtek a nagy sirdombra szerteszéjjel, mintha csatában elesett halottak volnának. Azután jöttek a leányok, mintha menyasszonyok keresnék a vőlegényeiket a csatamezőn. A ki a magáéra talált, kezdte költögetni, életre hivogatni: de az csak nem ébredt. Utoljára a leány felemelte a földről az ifjut, a ki mozdulatlan maradt, mint egy halott s elkezdett vele körben lejteni. A legény úgy tett, mint a halottak szoktak, kiknek a tagjai már kővé meredtek; félkarját elnyujtva, fejét hátraszegve, szemeit lehunyva, engedte magát tánczba ragadtatni, körben forgattatni: dőlt, a merre ejtették, előre vagy hátra, a zene szólt hozzá kisérteties zsongással. Ez jelezte tán a halott vőlegénynyel eltemetett mátka menyegzői tánczát? Rémség volt azt nézni! A tánczoló leányok arcza is rémületet játszott.

Végét szakította a táncznak a torna. E nélkül sem végződhetik gyásztor a tuhudúnoknál. A hol annyi pezsdülő vér ül együtt a lakománál, hamar kész ottan a dulakodás. Előbb csak birkozáson kezdődik, derék betörésen; aztán ökölre megy; utóbb kézbe kerül a fokos, buzogány is; leghívebb czimborák csupa legénykedésből halálos tusára kérkedik ki egymást: nem is választja el őket senki, ez a régi szokás! Hadd vitézkedjenek. Reggelre azután kilencz halott maradt a gyásztor mezején, a kik ezt az áldomást választották az utolsónak. Azokat mind szépen odafektetik körbe a nagy sirhalomra s még egy réteg földet hordanak föléjük. Azzal is magasabb lesz a Zsombor vitéz dombja. Együtt lesznek vele a leghívebb vitéz czimborái, a kik ugyan siettek egyszerre megérkezni a vezérükkel és menyasszonyával együtt a felséges virányú napmezejére.

De kár, hogy bölcs törvényhozóink keményen eltilták ezt a dicsőséges halotti gyásztor-tartást.

A SZENT ANNA TAVÁNÁL.

Soha jobb helyet ki nem találhattak volna maguknak, boldogságukkal elrejtőzni a fiatal szeretők, mint a «Halál országa» közepett fekvő kicsi várat. Azt az egész vidéket, belefoglalván a «pokol tornáczát» is, ezzel a névvel tisztelték meg a régi székelyek.

Még most is olyan vidék az, hogy naphosszant járhatunk benne, nyaktörő utakon, a nélkül, hogy csak egy kunyhóra is bukkannánk valahol.

Tusnádtól indulva, két meredek bércz között visz fel a goromba kövekkel behányt, tengelytörő út, a meredek Csomágon át; alant a mélységben tombolva zúg a hegyi patak, csak a hangját halljuk, a sűrű bozót összenőtt fölötte. Ezeknek az őserdőknek a földje tán a világteremtés óta nem látta a napot, olyan sűrűn takarja azt a ráboruló fenyves erdők éjszakája. Hanem, a hol a vihar csapást tört az erdőn át, halomra döntögetve a gyökereikből kifacsart fákat, ott meg egyszerre olyan tündérvilági növényzet támadt elő, a minek virányához nem foghatók a fejedelmi üvegházak kertjei: a «rigópohár», a «szépasszony papucsa», a «pillangó fészek», a «madártermő» (diák nevén Orchis, Cypripedium, Epipactis, Ophris) itt tartják rejtett otthonukat, a hol senki le nem tépi őket. Egy-egy megnyiló völgyoldalban egész falkája legelész a dámvadaknak a verőfényes pázsiton. Ember közeledtére felkerekednek, a meredek hegyszakadék felé futnak. A vihar valamikor egy óriási szálfát döntött keresztül e mély hegyvágányon, a mi a sudarával az egyik, a tövével a másik parton fekszik. Az egész dámvad-falka ezen a természetrakta hidon iramlik keresztül a tulsó hegyoldal rengetegeibe.

Egyszer aztán elmarad az erdő s négyezer lábnyi magasban egy sík, messze terjedő lapály állja el az utat, a minek láttára még a paripák is horkolni kezdenek, mikor a szélét elérik. Lábaik alatt döng a talaj.

Ez a halál országa valóban. (A mostani neve «Mohos», népies elnevezéssel «Kokojszás».) Az ember teste végigborzad, mikor azt a tájt először meglátja. Soha ezt a nagy bozótot kigyón, békán, vidrán, repülő madáron kívül más élő lény be nem járta. Sással, szittyóval benőtt zsombikok, mintha ezernyi sirhalom volna egy rakáson, rőt szinű bozót, verhenyeges növénygubancz, a miknek a neveit sem ismeri az ember, köztük egy-egy nyomorék luczfenyő, egy göcsörtös árva-nyirfa, aztán megint haragos-zöld növénycsoportok, roppant zsurlók, páfránok, a miken a boszorkányliszt terem, bársonynak látszó halmok, kövér mohából, a mi virágzik, körüle emberfő nagyságú pöfeteg gombák tolakodnak elő, a mik lángot, füstöt vetnek, ha valaki rájuk üt bottal. S azon az elijesztő páston alól az ismeretlen mélység. A ki ebbe a süppedő ingoványba beletéved, ember, bölény vagy medve, az soha sem jön ki belőle többé. Mikor már észreveszi, hogy süpped alatta a sömlyék, már akkor késő a menekülés. Nincs mibe kapaszkodnia, minden süpped, oszlik alatta, körülötte, az uszás nem segít, a fű, a bozót, a moha összezáródik az elmerülő feje fölött.

Ennek a halálos vidéknek még a tájára sem merik hajtani a marháikat a pásztorok. Mikor aztán a «Mohost» körülkerülve, a hegytetőre felkapaszkodunk s onnan tekintünk rá vissza, akkor meg már egy csábítóan varázsló tündérország áll előttünk. A mohos lapály száz meg száz gömbölyű tengerszemmel van behintve, olyanok azok, mintha ablakai volnának egy földalatti világnak, valamennyi beszegve a vizi tök fehér tulipánjaival és széles leveleivel. Mikor az alkonynap visszatükröződik rajtok, olyan, mintha arany tányérok volnának zöld abroszra rakva.

Innen egy mély völgy-üstbe szállunk alá, folyvást őserdők között s a mint egyszer megnyilik a rengeteg, ott áll előttünk a Szent-Anna tava. Szent tó az ős magyar pogány elődöknek épen úgy, mint a keresztyén ivadékoknak. Itt tartották áldozásaikat ős-időkben, ide jártak el bucsura később.

Magát az erős férfit is megragadja az az isteni csendje e völgynek, a melynek fenekét az egyetlen tengerszem foglalja el; oly síma, mint egy ércztükör; körülötte óriási hegyhátak, toronymagas bükkfákkal benőve, csak a partját a tónak koszoruzzák nyulánk fenyőszálak, mintegy keretbe foglalva az egészet.

A parton roppant fehér kövek hevernek, meg egy düledező épület romja. Amazok a tuhudúnok oltárai lehettek, emez a Szent Anna kápolnája volt. Isten imádására szentelt kövek. Most már szétdöntögetve hevernek; hanem azért valamit most is érez, a ki e helyre lép: a mi nem ebből a világból való érzés. Az embert úgy készti valami arra, hogy sirjon: ki tudná miért!

Fenn azon a hegytetőn áll Rapsonnénak az a kis Tiburcz vára, a hová a szeretők beköltöztek; a nagy bükkfáktól még a tetejét sem látni a várnak. Innen épen olyan közel esik a pokol tornácza, mint a Szent Anna tava.

Szép derült napokon gyakran lehozta Imolát ehhez a tóhoz Szilamér; aztán egy tutajon végig sikamlottak a tó tükre felett. Talán akkor érezték magukat legboldogabbaknak.

– Tudod-e, hogy én akkor szerettelek meg, mikor a tanácsdombon elmondtad azt a regét a Szent Anna taváról?

– Tudod-e, hogy azt a száldokfalevelet, a mit akkor eldobtál, én most is a keblemen viselem?

– Milyen jó volna nekünk örökké itten laknunk!

… Pedig hát a házasélet nem csupán édelgésből áll. Különösen erre az ifjú párra nézve nem.

Mert nem kell ám azt hinni, hogy hajdanában olyan könnyű volt nagy úrnak, kastélyos uraságnak lenni.

Szilamérék Rapsonné várában nem kaptak egyebet, mint jó erős falakat, minden egyébről maguknak kellett gondoskodni. Az első szükségekre ugyan elhozták magukkal a mit lehetett, a legmulhatatlanabbakat, Bálványos-várból, hanem oda vissza nem lehetett küldözgetni, hogy meg ne tudják a bálványosi cselédek, hová rejtőztek el a boldog emberek? Ezt a titkot nem árulják el senkinek.

Odahaza, az anyja várában, Imolának csupa kényelem volt a dolga. Az anyjának nagy gazdasága volt s a háromszéki róna már akkor egy kis paradicsom volt, a hol minden megtermett bőséggel; hanem itt a Szent Anna tó körül nincs egyéb, mint vadon; rengeteg, csalit, ligetek, bozótok. Soha ebbe a földbe egy kapát bele nem vágtak, nem hogy ekével hasogatták volna fel; a pásztorok legfeljebb csordát, nyájat, kondát legeltetnek itten, de a szántóvető mesterséget ugyan nem ismerik. Itt mutatta meg a fiatal menyecske, hogy milyen a jó gazdasszony?

Mert ez ám az igazi szeretet! Megelégedve lenni a szűkölködés közepett s elfeledtetni magával és azzal, a kit szeret, hogy itt szűkölködés van. Nincs! Megkerül minden.

Szilamér maga is jó, gondos családfő tudott lenni, eljárt az erdőkre s mindennap meghozta a háztartáshoz való dámszarvast vagy vadkant; azt azután az Imola gondja volt, gazdasszonyi tudományal télire elkészíteni; volt dolga a füstölő kéménynek. Ellenben a sajt-készítéshez is értett, fenyőhéj kászuba, gödölye bőrébe tömette a turót, a mit a birkanyáj adott. Aztán szerteszét bekalandozta a csalitokat, kikérdezve minden fát és füvet: nem bizta-e rá valami áldását az Isten. Találni biz olyant eleget, csak érteni kell a titkát. Az erdélyi hegylapályokon most is megterem még a baraboly, a pityóka elődje, csakhogy annál sokszorta jobbizű, azzal zsákokat töltöttek. Harmatkását, vad haricskát termett a maga jószántából a Mohos partja, annak a szedését is csak asszonyok értik, pedig drága jó eledel készül abból: haricskapuliszka sűrű bivalytejjel, Szilamérnak ez volt kedvencz eledele. A hozzávaló hántó malmot elkészíteni aztán megint az ő kötelessége volt, nem is volna székely, a ki még egy malmot se birna magától megfaragni. Már Szent Gellért püspök is magasztalóan szól a magyar gazdasszonyok daráló malmairól, a miket egy leánycseléd képes elhajtani s még dalol is hozzá egész éjjel. Imola azt is felfedezte, hogy a fákra felfutó «dinka» indáin liszttermő kobakok lógnak, a miknek a bele megsütve, olyan mint a kenyér, tönkölyt és alakórt pedig a patakok mentében lehet szedni s az is jó lesz kenyérnek, abraknak. A nagy odvas fákból felgyüjtötte a lépes vadmézet s áfonya levével drágalátos italt szürt abból férjének, a mit elrakatott kőmedenczékbe. Kedvetlen napokon, ha az eső szakadt, Szilamér végezte az elejtett vadak bőreivel a szűcs és timármunkát, Imola pedig neki állította cselédjeit a gyapjufonásnak, ő maga meg az osztovátához látott; volt dolga a szövőszéknek! De végszámra is készült a sok finom gyapju-szövöttes. Kendernek, vagy lennek itten híre sem volt: csak az erdei vadselyem (krepin) adott annyi növénygyapjut, hogy abból Imola saját magának inget fonhatott, szőhetett, az is volt már neki kettő, egész dicsekedés volt a dolga.

Estenden azután, mikor jól kifáradtan lepihentek a kandalló elé a kerevetre (az is drága jó pamlag volt, megvetve illatos havasi szénából s letakarva gyapju-pokróczokkal, süppedő medvebundával), a míg a szolgálók az őzderekat nyárson sütötték, a míg a bográcsban a puliszka rotyogott, addig Szilamér levette a falról a héthurú timboráját s andalgó dalokat vert rajta, énekelve mellé azokat a hajdani ősregéket, a miket már Attila udvaránál hallott a római követ, Priscus Rhetor; megszaporította azokat a székely népköltés is.

De szépen el tudták hegedűszó mellett énekelni azt a tüneményes regét Csaba királyfiról, ki a nagy népirtó ütközet után, mely a hun birodalmat összedöntötte, a mezőn heverő megölt vitézeit csodatevő irral (Csabaire) ujra föléleszti, mind lóra ülteti, kinek félkarja nincs, kinek meg a lován hiányzik egyik láb, mégis mind elmennek, messze haza mennek, távol őshazába. De valahányszor az itt maradt székely népet ellenség szorongatja, visszatérnek nagy robajjal, kisegítik a veszedelméből. Csupa csontvázak már a vitézek és paripáik, mégis visszatérnek, velünk hadakoznak. Nem is a földön járnak már, csak a levegő-ég hallja dobogásuk, a mint a patkóik tapossák az útat, de mégis eljönnek, a magyart nem hagyják. Odafenn az égen, ott a hadak útja, az a fényes tejút, az az ő járásuk, Csaba királyfié és vitézeié.

Úgy tudta ezt énekelni Szilamér, hogy még könyekre is fakasztá vele Imolát.

Az pedig már nagy bűn, meg is vagyon tiltva; a pogány meséket hallgatni nem illik keresztyén emberhez. Azért törtek össze a királyok és vajdák minden timborát, hegedüt, meg azokat a rovásbotokat, a mikre az ilyen bolond mesék fel voltak faragva, hogy a nép felejtse el őket. Inkább énekelje azok helyett az olyan kegyes verseket: a minő szent Imre királyfi legendája. Azt meg azután Imola énekelte el a maga csengő galambturbékolásával Szilamérnak; az is gyönyörű dal. Ismeri minden jó keresztyén. «Óh mily bámulatos az ifju maga megtartóztatása, ki könyei forrásával oltotta el a szerelem lángját, és kebelében hordva a lángot, nem ég vala annak hevétől. Mert nagy s csaknem emberi természet fölötti dolog a testi ingert elaltatni, a gyönyör követeléseit emberi törekvéssel leküzdeni, az emberi nem szokása ellenére élni, a házastársak örömeit lenézni, a gyermekekben való gyönyört megvetni.» Így magasztaltatik föl a dicső Chartuicius által Imre királyfi, a ki ifju nejével úgy él vala, hogy ne a földön a bünösök számát, hanem az égben a szentek számát szaporítsa. Ezt pedig azért tette szent Imre, mivelhogy a «napsugarakba öltözött asszony» (szent Gellért püspök szavai) éjszaka álmában megjelent ellőtte, s annak tette ezt a fogadalmat.

Gyönyörű legenda ez!

Hanem az ilyen vasfejű pogányon, mint Szilamér, nem fog az ilyen szép példa; ő ostoba fővel azt a buta megjegyzést tette rá, hogy:

– Bizony, szerelmes aranyszálam: én jobb szerettem volna, ha a «napsugarakba öltözött asszony» inkább Péter királynak jelent volna meg az álmában, mikor még herczeg volt; Imrét pedig hagyta volna királylyá és hét gyermek neveletlen apjává lenni: az lett volna jó nekünk szegény magyaroknak.

Imola jót is huzott neki a tenyerével a hátára kettőt: «Mit tudsz te ehhez? Te ostoba, buta tuhudún, az is maradsz teljes életetben!» s aztán mérgesen törülte le a ruhája ujjával az arczáról a csóknak a nyomát, a mivel Szilamér ki akarta őt engesztelni.

– De hát mondsza csak kedves galambocskám, dévánkodék tovább is a pogány férj. Hát szeretnéd te, ha énnekem is megjelenne az álmomban a napsugárba öltözött asszony s aztán én belőlen is olyan szent lenne, mint Imre királyfiból?

Erre az orczátlan példázásra már csakugyan nem volt Imolának más felelése, mint hogy hátat fordítson Szilamérnak: «eredj, haragszom rád.»

Nem is engedte neki magát egész este többet megcsókolni.

Hanem a mint aztán az egész ház lepihentével ők is alunni mentek, Imola vigyázott magára, hogy el ne aludjék, mint Szilamér. S mikor aztán a férj álmában feléje nyujtá a kezét, a nő úgy ejtette szerét, hogy a saját öt ujját annak az öt ujjával imára kulcsolta s aztán így fohászkodott fel: «Óh te tiszta égi szent szűz, boldogságos isten-anya! nem kérek én tőled sokat: csak azért imádlak, sziveld meg kérésem: – hogy a mikor mi aluszunk, – aludjál te is…»

S bizony meg lett hallgatva a buzgó felfohászkodása, mert rövid időn olyan állapot következett el a fiatal asszonykára, a mi köztudomás szerint be szokott következni, ha az asszony véletlenül akkor talál ásítani, mikor a férje is ásít. Ilyenkor, azt mondják, hogy egy csillag esik le az égből s lélek lesz belőle, az keresi a helyét, a mit elfoglaljon.

Az asszonyt ilyenkor megszállja a szeszély és rigolya: durczás, haragos lesz; minden órában más a kivánsága s senki azt neki a kedvére be nem tölti; van vele mit szenvedni az urának: annak de csak egy jó neve sincs előtte; ha látja, űzi, hajtja maga elől, ha meg nem látja, azon sir, hogy már elhagyta. Szilamérnak volt egy vén dajkája, Gidula nénő, a ki soha el nem maradt tőle; javas-asszony is volt, ez már ismerte e tárgyban a dörgést s megnyugtatá Szilamért, hogy csak hagyjon mindent úgy, a hogy esik: ez annak a rendi.

Egyszer az asszonynak az jutott eszébe, hogy semmi sem olyan jó eledel a világon, mint a macskaméz, a mi a vadcseresnyefákból kicsurog: nosza minden kezeslábas fusson az erdőkre, macskamézet szedni.

– Csak te hagyd neki azt a macskamézet enni, dünnyögé Gidula nénő.

Természetes, hogy mind rossz volt, a mit a cselédek hoztak, aztán maga vette a nyakába a nagy erdőt Imola. Nem fél ő a vadaktól: volt kelevéze, tudott vele bánni; a vérebei is kisérték; egész nap barangolt ember nem járta szörnyű vidékeken; mikor estenden hazakerült, olyan volt, mint a kit a sasok téptek meg.

– Csak te hagyd őt szaladgálni, monda Gidula nénő: ő tudja, hogy mit keres.

Egyszer aztán hozott haza a barangolásából Imola egy gyönyörüséges ritka szép virágot, a milyenre kevés ember bukkant valaha; mert ez csak meleg vízforrás körül terem meg, sóstalajú tőzeg földben. Pedig gyönyörű szép; akkora, mint egy nagy tulipán, de a szirmai gömbölyüek, s a kelyhe mélyén a porhon fészek olyan, mint egy aranybojt, vagy egy máktok, a szirmok kívül aranysárgák, belül rózsaszínüek és olyan szivósak, kemények, mint a bőr. Hanem egy hibája van ennek a szép virágnak: a visszás illata; ez valami olyan émelyítő, undorító, fejkábító, hogy mikor az ember leszakította azt a csodaritkaságú szép virágot, rövid idő mulva kénytelen eldobni, annyira nem állhatja ki a szagát. (Valami nenufár lesz az.)

De meg is hült a vér Gidula nénőben, mikor ezt a virágot meglátta az Imola süvege mellett, a mint az a kandallós terembe belépett, a vizes haraszttól egész csatakosan.

– Jaj, te aranyos bálványom! hogy jutottál e «világzárhoz».

Imola azt hitte, hogy Gidula, mint aféle agg-lant, csak kényeskedve selypíté el a szót, «virágszál»-t akar mondani.

– No hát a hol a virágszál terem. Magam szakítottam.

– De azt rosszul tetted! Dobd a kandallóba mindjárt, hadd égjen el.

– De már minek dobnám?

– Azért, mert fertelmes a büze: halálélesztő az, kivált az olyan asszonynak, mint te.

– Ah dehogy rossz illat! Drágalátos fűszerszám a szaga, monda Imola, levéve a süvege mellől a virágot s egész gyönyörrel szítta be az illatot, a mitől rendes érzékű ember kékre-zöldre vált volna.

– De már azt nem hagyom, hogy még meg is szagold: én a tűzbe dobom! sikoltoza Gidula nenő s azt hitte, hogy majd erővel elveheti az asszonykájától; de megjárta vele; mert az felkapta a két karjánál fogva s úgy kidobta a szobából, hogy a lába sem érte a földet. Jaj csak ne emelgess! kiabált Gidula, még akkor sem magát féltve: nem szabad neked ilyen nehéz testet emelgetni. De már akkor ki is volt dobva a nehéz test.

Imola aztán dult-fult! Keresett valami edényt, megtalálta a férje ivó-kupáját, abba vizet töltött, beletette a virágot, kitette az asztal közepére s aztán várt, asszonyi ravaszsággal, hogy mikor jön meg az ura? vajjon az is rossz illatunak fogja-e találni az ő virágát?

Nem soká váratott magára Szilamér. Ma császár madarakat lövöldözni járt, a mi különben gyermekeknek való mulatság; mert Imola olyant kivánt ma reggel.

A mint belépett a házba, mint a mesebeli sárkány az emberbüzre: elkezdett szimatolni: micsoda szag van itt? Valami virágot hoztak ide.

– Az ám. Én hoztam azt, csevegé Imola, s álnok tettetéssel jó kedvet mosolygott, s kapta a virágját a kupával együtt, odavitte Szilamérhoz; a térdére ült vele, s nyájas beczézéssel hizelkedék neki, «nézd csak, de szép virág; úgy-e bár édesem? Ugy-e bár kedvesem? Milyen drágalátos jó illatja vagyon! Szagold csak meg szépen.»

Szilamér bölcs férfiú volt: tudta, hogy ha azt mondja, hogy ez a virág büdös, a fejéhez vágják; de mégis megtartják. A kert felől került.

– Nagyon szép galambom: az illata is valami hatalmas; de hát tudod-e te, hogy ez a hires nevezetes bűbájos világzár?

– Hát te is selypítesz? Mért mondod «világzár», a helyett «virágszál?»

– Mert ennek az a neve: bezárja ezt a világot. Majd elmondom neked, hogy miért hívják annak? A mi vallásunkban van egy nagy szertartás; ritkán veszik elő, akkor se jó kedvből; úgy hívják, hogy «elrejtőzés.» Mikor az ősmagyarokat valami nagy veszedelem éri, mikor nehéz kétségek között vannak, s nincs a ki tanácsot adjon, a sok rossz közül melyiket válaszszák? merrefelé induljanak? hát olyankor követet küldenek a más világra, Hadurhoz, a Damasek istenhez: annak a tanácsáért. Rendesen egy tiszta, szeplőtelen szüzet választanak ki a szertartásra, a kinek fekete hajának kell lenni és kék szemének. De rendkívüli, igen nagy bajokban magának a főrhabonbánnak kell az elrejtőzésre magát feláldozni. Ilyenkor három napi bőjt után a másvilági követet, a szüzet vagy a rhabonbánt, megfürösztik a világzár gyökeréből főtt lugban, azután a tenyereit, a halántékait bekenik ennek a magvából készült irral; a mitől az elalszik. És akkor ezt a virágot odateszik a nyitott szájába: s azzal be van zárva előtte ez a világ. Csak a más világra mehet át a lelke. Ekkor aztán az elrejtőzöttet minden dob és tárogató zenebonája mellett (egy sem kelti őt fel) kiviszik a temetőbe. Vár reá egy bedeszkázott sír. Abba eltemetik, pázsitot raknak rá. Hét napig ott hagyják. Hetednap alkonyán aztán felbontják a sírt, kihozzák az elrejtőzöttet: kiveszik a szájából a világzár virágot, s akkor aztán addig dörzsölik hideg vizzel, míg újra visszatér e világra, s elmondja, hogy mi tanácsot hozott a nap mezejéről, a másvilágról. Azért ennek a virágnak a neve «világzár», angyalom.

Imolának egész teste összeborsózott a rémülettől; fogta a virágot, belehajította a kandalló tüzébe; «óh mi szörnyű illat!» rebegé borzongva s erővel tuszkolta ki onnan a férjét: «menj innen! ne szagold!» minden ajtót, ablakot kinyitott, hadd járja át a termet a szél; maga meg nekiállt, felgyürközve, egy szalmacsutakkal s elkezdte surolni hamuval azt az ezüst-kupát, a miben az a virág állt: «mégis érzik rajta!» De soha sem is tette azt fel többé az asztalra, nehogy Szilamér igyék belőle.

Ettől fogva aztán nagyon csendesen viselte magát Imola, annyira nagyon csendesen, hogy végre Szilamér szólította meg érte.

– Min mélázol olyan nagyon, édes napvilágom? Megőszülök, ha ilyen szomorúnak látlak.

– Azért bizony ne őszülj meg. Az nyomja a lelkemet, hogy olyan régen nem gyónhattam meg a bűneimet.

– Hát vannak te neked bűneid?

– Halálos bűneim. Az, hogy téged szeretlek.

– Hisz abból élet lesz, nem halál.

– Ne petyegj! Ehhez is nektek tuhudúnoknak nincsen eszetek. Ha az ember elmondhatja azt, a mi nyomja a lelkét s aztán vezeklést tart érte: akkor egész megújul a lelke utána.

– Hogy ne tudnám én azt? Nálunk is szokás az. Sokszor hallottam az apámtól; mikor éjszaka rossz álmai voltak: valamelyik a meghalt feleségei közül megjelent neki s szemére hányt bizonyosan olyan dolgokat, a mikre nem szeretett visszaemlékezni; ilyenkor az apám egész nap bőjtöt tartott. Este pedig kiment a mezőre, vágott egy kőrisfavesszőt, s aztán azt az ürgelyukba bedugta, aztán rátartotta a lyukra a fülét, ha hallott valami neszt, akkor aztán a két tenyerét a szája köré téve, elmondta az ürgelyukba azt, a mi szivét terhelé; s aztán végre egy czövekkel bezárta azt a lyukat, s akkor aztán egészen helyreállt a kedve.

Huh be megharagudott ezért Imola, hogy meg-megtépászta, két marokra fogva, Szilamérnak a pogány üstökeit s még egy szelid pofont is adott neki hozzá.

Szilamér egész szeliden kérdezé, hogy «de hát már most én ezt mivel érdemlettem légyen?»

– Óh te vasfejű tuhudún! Hát te a mi gyónási szentségünket a ti ostoba ürgelyukba kiabálástokhoz hímezed, hajazod.

– Hiszen, lelkecském, az nálunk épen olyan szentség és igen komoly dolog. A tuhudún azon az eleven lyukon át egyenesen a föld-istennek mondja el a lelke terhét, s aztán szépen kéri, hogy ne bocsássa hozzá éjszaka a halottait, a kiket valaha megbántott. Ha mi az isteneinkhez könyörgünk, az nem csufolódás. Azok is rettenetesek, ha megharagusznak. Mikor a nap aszuvá perzseli a mezőket, s az ég nem ád esőt és harmatot, mikor a vén Nemere megindul, végigsöpörni jégfuvallatával az egész Székelyországot; mikor a vízisten elönti a vidéket árjával; hát mikor a föld-isten megrázkódik alattunk elbusultában, várak és templomok csak úgy dőlnek romba. Erös istenek ők: nem tűrik a megbántást.

Imola átlátta, hogy ok nélkül haragudott: Szilamér nem akart ő vele gunyolódni; aztán kiengesztelte szépen s ő is megmagyarázta neki érthetően.

– Látod, az mi nálunk nem úgy van. Nekünk az egyházi embernek kell meggyónnunk a lelkünk terheit, ő oldhat fel azok alól, a ki az Isten embere.

– No az is nagyon jól van. Azt biz’ az apám is helyesebben tette volna, ha a Kájon horkáznak sugta volna meg a titkát s az adta volna tovább az «élő lyukon» át a föld-istennek; de hát bizonyosan félt tőle, hogy a horkáz másnak is elfecsegi majd a titkát.

– De ám a keresztyéneknél a gyónástitok szentség: magyarázá Imola. Az egyház embere esküt tesz rá, hogy a meggyónt titkot senkinek, az Istenen kívül, el nem mondja.

– No ez már nagyon helyes. Hát akkor mondok én valamit. Tudok én itt a hegyek között egy körülkerített házat, a miben harang is van; a harangszó vezetett rá. Abban csupa merő keresztyén horkázok tanyáznak.

Imolának már cselekvésre állt a tenyere; de csak meggondolta a dolgot, hogy hiszen Szilamér nem rosszakaratból nevezi a papot horkáznak: nála ez tisztesség.

– Hát én azt gondoltam, hogy azokból elhozok neked ide majd egyet. Aztán annak a fülébe megsughatod majd minden bűnödet; igaz ugyan, hogy nem fogja megérteni, mert csak oláhul tud; hanem hiszen hát az ürge is…

De nem mondta tovább: inkább sietett megcsókolni azt a hirtelen tenyeret, a mi ugyan a képének volt szánva ezért az otromba hasonlatosságért.

– Dehogy hozod nekem ide a bucsesdi monostorból a barátot: hisz azok görög papok.

– Hát azok nem jók?

– Jók a görök hitüeknek; de én római hitű vagyok.

– Ahá! Értem.

– Érted a varasgyékot! mérgelődék (nagy méltán) Imola, s a két öklével ütögette Szilamér vállait, természetesen az ölében ülve – az istentelennek. Azért nem kell nekem az oláh barát, mert a görög hitüeknél nincsen gyónás.

– Napról-napra jobban beletanulok. De hát te nem mehetsz innen sehova, tudod már miért; papot, olyant, a milyen neked kéne, közelben nem találsz. De megállj csak! Utczú né! Találok én ki neked mindjárt valamit. Itt van a taplós ember!

– Taplós ember? hát ez miféle csoda?

– Jaj! De nevess hát egy kicsit, mert tréfás dolog ez. Aztán nagy feneket kell neki kerítenem. Tudod, hogy közelget már a tél, s ilyenkor vannak a népeknek mindenféle ünnepeik. Nálunk van télen a «hóbába» ünnep. A mint az első hó leesik, abból a sihederek rögtön készítenek minden ház udvarán emberi alakokat, a várakban egész óriásokat; csinálnak nekik szemet, szájat, orrot, s azokat azután körültánczolják, ezt a nótát énekelve: «Hó-bába-hó-bába! Se keze, se lába. Mégis ide szálla. Elolvad magába. Adj ki most minden hideget: meleg legyen nyárba!» Hát én úgy tudom, hogy a keresztyéneknek is van ilyenkor valami ünnepjük: valami jászollal van dolguk…

– … A Karácson az; a Jézus születése.

– Én csak onnan tudom, hogy a cselédségünk között vannak többen keresztyének, a kik azt az ünnepet készülnek megülni.

– S te ezt nem ellenzed?

– De már miért ellenezném? engemet nem bántanak vele. Csak hadd ünnepeljenek. Annál jobb, mentül több istenünk van, a ki hozzánk hajlik. Hát ezeknek az ünnepükhöz kellene az a taplós ember.

– Micsoda taplós ember?

– Hát én nem tudom. Én úgy találtam a vadonban, egy puszta kopár szikladüledék közt, egy barlangban. A barlang elé volt feltűzve egy fakereszt; ő az előtt térdelt és egy hosszú fűzért forgatott a kezében, a mire makkok, gubicsok voltak feltűzve. Ez a taplós ember.

– Óh te oktondi! Hisz az nem taplós ember; hanem remete.

– Remete? A bizony meglehet. De én egy csepp remetét sem láttam rajta; mert az egész ember csupa taplóba volt öltözködve, ködmen, süveg, harisnya minden taplóból készült rajta; mikor megszólítottam, hogy ki fia, azt felelte, hogy ő az Isten szolgája, s mikor azt kérdeztem tőle, hogy mit csinál itt? azt válaszolta, hogy az Istent imádja, s a mellett folyvást szedegette egymás után a makkokat gubicsokat a füzéren.

– Óh te tudatlanság bálványa! Rózsafüzér az! Olvasó.

– Rózsafüzér! Én bizony gubicsnak néztem. No hát jól van. Mindjárt beszédbe eredtem a kegyes férfiuval s azon kezdtem, hogy nem lenne-e kegyes felereszkedni ide a Tiborcz várába, ha a hivatala engedi, az én keresztyén hitű cselédeimmel a maguk módja szerint való áldozatot megtartani? De már erre azt mondta, hogy nagyon szivesen megteszi, mert az neki kötelessége, a hívőknek a szivét megerősíteni, azért ha úgy kivánom, minden borjunyuzón…

– Pénteken! Te buksi!

– No hát pénteken – feljön ide a várba, a keresztyén cselédek között kiosztani a malasztot. Ennek talán te is meggyónhatnád a bűneidet.

– Igazad van! Miért nem hoztad el őt mindjárt magaddal?

– Hoztam volna, de nem jött. Azt felelte a hivásomra, hogy neki csak azon az egy bőjt-napon szabad elhagyni az odúját, a mikor semmi ételt vagy italt szájába nem vesz. – A többi napokra pedig van neki eltéve két kobakban eledelül mindenféle aszalt vargánya. – Én azt ajánlottam, hogy majd küldök neki egy oldal szalonnát, meg egy füstölt vaddisznó sonkát; de ő megrázta a fejét s azt kérdezte tőlem haragosan: «Ki adott szabadságot halandó embernek, hogy egy állatot megöljön, melynek az Úr adott életet?» – Én azt feleltem rá, hogy nekem a Rapsonné adott szabadságot, hogy a vadjaiból annyit megölhetek, a mennyi tetszik. Erre ő azt mondta, hogy «bolond tuhudún» vagyok. A mit én szivesen vettem tőle; mert igaz. – «No hát ha élő állat husát nem kivánod, hát majd küldök neked egy füzér fonatost.» Ezt sem fogadta el. «Ki adott szabadságot halandó embernek, hogy a buzát összeőrölje, a mit az Úr azért teremtett, hogy elhullván a földbe, kicsirázzék?» – «Hát kérdezém, akkor mit szabad enni?» – «Azt, a mi arra van rendeltetve, hogy elmuljék: vargányát, csiperkét, tinórut.» – «De legalább azt engedd meg, hogy valami más gúnyát küldjek a számodra, a mibe jobban betakarózhassál: egy jó birkabőr bundát.» Azt is eltiltotta magától. «Vajjon ki adott szabadságot halandó embernek, hogy élő állatnak a bőrét lehúzza, a mit az Úr annak az állatnak rendelt viselésre?» – «No jól van: hát küldök egy gubát a számodra, vagy egy vastag pokróczdarabot, a mibe betakarózzál.» – Ez sem vált be nála. «Vajjon ki adott szabadságot halandó embernek, hogy más állatról lenyirja a gyapjut, a mi annak a testét fedezni van rendeltetve?» – «No hát küldök vászonruhát.» – Ez ellen meg azt vetette, hogy nagy istentelenség a kendert a földből kitépni, mert annak gyökere van. – És így egyes egyedül taplóból szabad a gúnyát összetűzködni galagonya tövissel, a hogy ime ő viseli. – «Mert minden az Úré, és nekünk semmink sincsen ezen a világon: minden kincsünk a más világon vagyon.» Végezetre nagyon ajánlotta, hogy térjek meg a pogány hitemből; mert különben a pokolra megyek. A mire én azt feleltem neki, hogy biz’ én nem megyek, mert nem tetszik! – «De majd elvisz oda az ördög!» – «Dehogy visz! Adok neki egy malaczot, s a hogy én ismerem az ördögöt, inkább azon kap, engem elereszt.» – Erre a kegyes férfiú kiterjeszté a karjait az ég felé és felkiáltott: «óh én Uram! Zebaoth Isten! Ne öntsd ki haragodat e vakmerő káromkodó fejére! – Te pedig eredj innen és ne háborgass engem; azért, hogy az Úr megbocsássa ezt a te istentelenségedet, én tízezer miatyánkot fogok imádkozni érted», s azzal mindjárt oda térdelt a fakereszt elé s rákezdte, folytatta: nem ügyelt rám többet. Én aztán idehaza kiszámítottam babszemeken, hogy mennyi az a tízezer imádság? Száz babszem egy marék; tíz marék: egy kupa; tíz kupa: egy cseber. A jövő hold ujságig ez azt el nem végzi. Akkor érte megyek, s elhozom ide magammal. Annak aztán te is meggyónhatod a bűnödet; – azt a nagy bűnödet, hogy egy ilyen vétek-tarisznya nagy bolond tuhudún pogányt szeretsz; mert ez az Isten szolgája bizonyára nem szeret senkit és semmit, csak egyedül a mennyországot, s ebben a dologban tökéletes.

Imola egészen meg volt elégedve Szilamér ajánlkozásával: az eddigiekből itélve, reményt kezdett venni hozzá, hogy ha egy ilyen kegyes férfiúval fog érintkezni a férje, lassan-lassan, de majd csak valahogy valamikép megtér az ő pogány tévelygéseiből. Időt kell engedni a megtérítés munkájának, kiváltképen egy olyan minden tudományban szűkölködő embernél, mint ez a szegény Szilamér!