Nagyon jól ismerték a Szent-Anna tó környékén lakó keresztyén székelyek a Croesus apót. Ők ugyan ezt a nevet, a mit a remete a leggazdagabb ember után vett fel, nem egészen igy mondták ki, mert a székely nyelve nem kereplő, se nem kenetlen talyigakerék; hanem hítták őt szépen, simán Kőrös apónak.
Hát biz abban az időben a remete tartotta fenn a hitet. A szegény köznép: a pásztor, a szénégető, a nyestvadász, a kőfejtő, a zsindelyhasító, a tutajos, a bális, az olajkáros, a sólyommadarász nem járhat a faluba templomozni; ellenben a remetét mindig ott találja a barlangjában. Aztán ennek «papzsákja» sincsen. Annyiért osztja a malasztot, a mennyibe neki magának kerül.
Az új holdig nem háborgatta a remetét Szilamér; akkor azonban egyszerre nagy hó esett, úgy, hogy a várbeli tuhudúnok menten össze is raktak egy nagy hóbabát az udvar közepére: ezt az időt jónak találta Szilamér az ő taplóemberének a meglátogatására.
Ott térdepelt az akkor is a kereszt előtt és imádkozott. Szilamér várt egy darabig; de hogy nem akart az áhitatosság tagba szakadni, hát csak megszóllította a remetét.
– Oh te istendicséretben telhetetlen ember; engedj már egy kis pihenést a mennyországnak s hallgass ide én rám. A feleségem küldött ide hozzád, a ki bizony jó keresztyén. – Ha pogány volna, azt mondanám, hogy nincs jobb asszony nálánál a világon; de mivel keresztyén, ő maga azt mondja, hogy nyakig ül a vétekben: te rád vár, hogy húzd ki; mert más meg nem szabadítja a kárhozatból.
Ez okosan volt mondva: a remete felállt a térdeiről s megcsókolva a keresztfát, lerázta a havat a szakálláról és valamit mondott, de az diákul volt: Szilamér nem értette.
– Ha azonban valami áldozathoz való szerszámod van, kehely, kés, varázsdob, üst, sarló, pengetyű vagy más aféle, azt is hozd magaddal; mert a cselédjeimnek is a szelidje áldozást akar tartani: sütöttek, főztek, gyertyát is mártottak; úgy hivják, hogy karácsony: az a te mesterséged lesz.
A remete nem felelt semmit erre a hiábavaló beszédre, csak egy összeábdált fakeresztet hozott ki az odujából; nem kell a karácsony ünnepéhez egyéb.
– Ellenben, minekelőtte a feleségem elé vezetlek, öltenéd fel ezt a palástot, a mit a feleségem varrt a számodra a saját kezével.
Körös apó elszörnyedve hőkölt hátra, mikor Imola ajándékát kivette a tarsolyából Szilamér. Hisz az selyemből volt.
– Hogy gondolod, hogy én egy ilyen hivalkodó öltözettel megbántsam az Istent?
– No ezzel nem bántod meg: mert ez selyemből van. Az pedig, mint tudod, se állatok gyapjából nem nyiratik, se földi növényekből nem tépetik le, hanem a mint azt a girgácz kalmárok elmondják: csupa merő égi ökörnyálból szedetik össze, tehát ez mennyei adomány, egyenesen az égből száll alá, s az Istent tiszteljük vele, a midőn a selymet viseljük.
Ez megint okos beszéd volt. – Ezt bizonyosan Imola rágta a szájába Szilamérnak; mert ha ő rá bizta volna, ő aligha azt nem mondta volna, hogy «ilyen taplóbőrben csak nem vihetlek tisztességes asszony elé: hiszen olyanabb vagy az erdei manónál.»
Még akkor nem tudták Európában, hogy miből készül a selyem.
Az a selyem palást pedig Imolának saját kantusa volt, a mit az elragadtatása napján a templomjárásra viselt. Több selyem sem volt az egész háznál.
Szilamér belerázta a remetét a palástba s azt mondta neki, hogy «már most menjünk!»
Az egész úton, fel a Tiburcz-várig szakadatlan létániázott a remete, a pogány várúr lelki épületére, a ki pedig az alatt sokkal inkább vizsgálta a bölény-nyomokat a hóban, mint a mennyországba vezető nyomokat, s mikor már azt hitte a remete, hogy jól megporhanyította a kemény szivét, egyszer csak megszólalt s azt mondá:
– Holnap, ha megfagy a hó teteje, ugyan jó bölény-vadászó nap lesz.
– Karácsony napján! Te istentelen!
Szilamér nagyot bámult rá:
– Hát hogy tudhassa a bölény, hogy holnap karácsony napja van?
A remete megrázta a szakállát, haragosan s nem is igen halkan dörmögé:
– «Ne szórd a gyöngyöket a disznók elé.»
De a míg a vár elé felmennének, egész kisérő sereg támadt a hátuk mögött. Csak akkor lehetett észrevenni, hogy milyen emberlakta hely ez az erdő. Férfi, asszony, gyermek csak úgy bujt elő a fák közül, a sziklaodukból, olyan népek, a kik születésüktől kezdve a halálukig, soha födél alatt nem laktak, őspéldányai az embernek, a milyenné azt az Uristen teremtette; a kiknek a tulajdona a semmi és a minden. Ezeknek világolt legelébb az a mennyei láng, mely a magasból jön s mégis a legalsókat lepi meg legelébb; ezek érzik meg leghamarább, hogy a ki az emberek közti szeretetet, békességet, egyenlőséget hirdeti, az Isten fia, nem más.
Szilamér egész haddal érkezett meg a Tiburcz vára elé, úgy, hogy alig akarta a toronyőr bebocsátani a kapun. Ugyancsak kellett a kürtjét fuvogatni, a míg a felvonó hidat leeresztették eléje.
A mint azonban a kapubolt elé beérkezének, Körös apó felkiálta hangosan:
– Minden jó lélek dicséri az urat! S háromszor keresztet vetett magára. – S aztán magasra emelte a keresztet, áhitatos könyörgésre nyilt néma ajakkal mereszté fölfelé arczát az égre, de nem mozdult odább.
– Hát ennek mi baja, hogy nem akar előbbre kerülni? kérdezé Szilamér Imolától.
Imola kitalálta a titkot.
– Bizonyosan a hóbába áll útjában, ott az udvar közepén. Nem akar belépni, a míg az a bálvány ott van.
– Bálvány? szólt Szilamér vállvonva. – Hiszen ha csak az a baja, mindjárt nem lesz ottan bálvány.
Azzal odament a hóbábához s nekifeszítve a félvállát, úgy kidönté azt a helyéből, hogy menten háromfelé gurult.
– Mirákulum! Mirákulum! – kiálta fel erre lelkesülten Körös apó, térdére bocsátkozva, a mit a hivei mindnyájan követének. Ime az úr csodát tett érettünk! A pogányok bálványát leromboltatta a tuhudún vezér saját kezével, egy égből szállt szent asszonynak első szavára. Nézzétek az orczáját, hogy világít a dicsőség ragyájától! Hozsánna!
«Hozsánna! Hozsánna!» rivallák a népek utána.
Hát hiszen Szilamér tudta azt régen jól, hogy az ő szerelmesének az orczája világít; hisz az a nap és a hold; – de még melegít is. Ahhoz pedig, hogy azt a hóbábát feldöntse, nem kellett ő neki semmiféle különös világosság. – Holnap majd csinálnak a helyébe másikat a gyerekek.
Ellenben Imolának nagyon tetszett az, hogy őt a remete «szent asszony»-nak nevezte. – És hogy ő neki olyan nagy hatalma van a férje fölött. – Már most nem csak azt köszönte meg Szilamérnak, hogy elhozta magával a várába a remetét, hanem még egy lépéssel tovább bátorkodott menni: megkérte, hogy ő is menjen be együtt a remetével és a hivekkel – az akolba.
– Az akolba?
– Isa: az akolba. Ott ünneplik meg a keresztyének a szent karácsonyt, mivelhogy a Jézus az akolban született, jászolba helyeztetett.
Tehát a tehenek aklában tartották a karácsonyünnepet. De fel is volt az ékesítve zöld fenyőgalyakkal; a jászol körültüzködve tizenkét gyertyával, a mik a tizenkét apostolokat jelezték. A jászolban pedig puha szénára fektetve volt látható a Krisztusbaba, a mit a gazdagabb népek kiformálnak gyöngyökből és drágakövekből s «bámbinónak» neveznek: az együgyü székely földnépe pedig megalkotta azt a természet ajándékaiból. Fejét a pólyás bábnak alkotta a fára felfutó dinkának4) testszínű gyümölcse, a minek olyan piros az arcza, mint a gyermeke, s a tetején természetalkotta gerezdes korona nőtt ki magától; a két szeme volt két kökénybogyó, a szájacskája készült csipke gyümölcséből; a nyakán levő gyöngyfüzért a fagyöngy ajándékozta. Az egészet maga a nép képzelete szerzette így össze; gyönyörködött is abban minden szem. A kis Krisztus összerakva földi gyümölcsökből! – Szilamér nem a csinált képet nézte, hanem az ezt körülvevő emberek áhitattól ragyogó arczait, s aztán hosszan és sokáig a mellette álló kedvesének könylepte két szemét. Olyan volt ez, mintha egy más világba nyíló ablakon nézne be; a hol sok csodálatost lát, és semminek sem tudja a nevét.
Azután megkezdődtek a szertartások. Fele is játék volt még azoknak: a hogy a nép maga kigondolta. A három napkeleti király megjelenése, az előretolt csillaggal, az meg egy kivájt kobakban égő mécs volt; azután a pásztorok bejövetele, a kik lánczos botjaikkal zörögve arczra veték magukat a jászol előtt s elaludtak; azután jött egy angyal, fehérbe öltözött kis gyermek, a ki nyirfa seprücskével sorba verte őket, énekelve: «Pásztorok, pásztorok keljetek!» mire azok mind felugrottak s ugrándozva danolták ezt: «Betlehembe gyer pajtás, ott van ám a jó tartás: Bor, ser folyik, mint a tenger, ihatik az ember!» Azután fenn az eszterhéj alul megzendült a leánykák karéneke: «Vesd le juhász a bundát! Takargasd be Jézuskát: Mert nincs néki bocskorkája, Sem sarkantyús csizmácskája: Fázik az ő lábacskája.» Arra azután a férfiak mind odarakták a ködmeneiket a Jézusbáb körül, betakargatva azt jámborul.
Szilamér annyit nevetett ez alatt. Hasztalan taszigálta oldalba könyökkel Imola, a fülébe dörmögve; «ne vihogj, ne kunczogj! nem nevetni való ez; szent dolgok ezek mind!»
Nem ment az Szilamérnak a fejébe, hogy ő miért ne nevessen, mikor nevethetnékje van? «Hát haragszik azért az Isten, ha valakinek jó kedve van, mikor ő neki fia született?»
A jelképes játékoknak azonban immár vége szakadván, kezdődött a valóságos szertartás, a mi bizonyára annál az együgyü népnél, a kit nem tanítottak az iskolában, de bizony maga a pásztora sem járt ott sokat, igen egyszerü is volt. Nem volt itt sem czifra oltár, sem szentségtartó, sem kelyhek és medenczék: egy fakereszt volt minden jelvény. És a rézduda sem hangzott a szent mise közbe, sem a betanult zsolozsmák.
– De ezt most már békében hallgasd ám végig és szépen veszteg maradj! – inté előre Imola a pogány férjét; a mit az szépen meg is fogadott, s elébb csak a hüvelykujját dugta a szájába, azután mind a többi ujjait, végre az egész öklét, hogy a kaczagás ki ne törjön rajta, a míg a szertartás lefolyik. Hanem a mint a mise végén a remete magasra felemelé a keresztet, s kimondá e szót: «Amen»; s arra az egész gyülekezet elkezdé a szamárordítást utánozva kiabálni: «ihá! ihá! ihá!» már akkor nem tudta magát tovább türtőztetni Szilamér, hanem közibe hahotázott kitörő kaczajjal a szamárkardalnak; a mi azonban a gyülekezetet épen nem zavarta meg: a lelkipásztort épen oly kevéssé, a ki végül e szavak helyett: «ite, missa, est», háromszor ismétlé a szamárordítást «ihá, ihá, ihá!»5)
Imola átölelte szeliden a férje vállait, a ki majd hanyattvágta magát nevettében.
– Lásd, kedvesem, pedig ez nem nevetni való. Mert ez a szamárordítás annak az emlékezetére történik, mikor Herodes király a bethlehemi gyermekeket mind legyilkoltatta s akkor az angyal intésére egy szamár hátán menekült meg a boldogságos szűz anya a kis Jézuskával. Ezért kiáltják a hivek karácsony estéjén az «ihá»-t. És hidd el én nekem, hogy az a szamárkiáltás, melyet igazi áhitatos érzés kisér, hamarább feljut a mennyországba, hogysem mint a legzengőbb zsolozsma, a melyhez nem járult igazi szeretet.
– Mondd el ezt még egyszer: hadd tanuljam meg szószerint! – mondá Szilamér, elbámulva azon, hogy az ő kis felesége ilyen dolgokat mond; és azután nem nevetett többet; pedig a száját sem dugta be az öklével; hanem aztán megvárta, míg a remete kiosztá az úrvacsoráját a hivek között: kenyeret, a mi mannából készült, és bort, a minek nyirfa volt a szőlőtőkéje.
Azután következett a hiveknek a meggyóntatása.
Imolának úgy illett, hogy ő legyen mindannyi között az utolsó; mivelhogy a világban ő mindnyájuk fölött a legelső. Ezt már a torjai egyházban megértette az esperes beszédéből Szilamér, tehát nem volt ránézve semmi ujság. – Azt is elnézte hát békességes szivvel, miként térdepel le az ő drágalátosa a remete elé, oda arra az alomszalmára s hogy sugdossa annak a fülébe a maga halálos büneit, a miknek a kifogytával aztán a remete egy nádszállal neki is a fejére üt, mint a többieknek, jelezvén a vezeklést; mely után aztán Imola felkelhetett a térdeiről s visszamehetett Szilamérhoz.
– No hát meggyóntad a bűneidet? – kérdezé Szilamér. – Ugyan soká tartott. Talán nem is mind bűn volt az? – Hát aztán miféle vezeklést szabott rád érte a remete?
– Többféléket, sugá szeliden az asszony. – Legelőször is száz miatyánkot, üdvözletet és hiszekegyet kell elmondanom.
– No ez még alig van egy kupával. Hát aztán?
– Azután minden keddi és pénteki napon bőjtöt kell tartanom.
– No abba már nem egyezem bele. Neked nem szabad magadtól a táplálékot megvonnod.
– Hiszen csak azt értsd a bőjt alatt, hogy hús helyett halat kell ennem.
– Az már más. És így én hetenkint kétszer vadászás helyett halászni fogok. Ez már okos dolog. Te vétkeztél és a pisztrángok lakolnak érte.
– De ne ungorkodj, mert akkor nem mondom meg a harmadikat.
– No hát befogom a számat. Mi az a harmadik fogadalom?
– Az, hogy, – itt megszakadt a nő, s szemérmes szemei tétova repeséssel keresték a szót, a mi kimondható: – hogy azt, tudod, a ki nincs még a világon, a kit még nem ismerünk, de mégis nagyon szeretünk: – hiszen tudod…
– Hogy ne tudnám?
– Hát hogy azt keresztyén hitben fogom felnevelni.
Szilamérnak egyszerre ránczokba szaladt a két szemöldöke.
– De ehhez nekem is hozzászólóm van.
Imola csábító hizelgéssel tapadt oda hozzá.
– Hát nem azt mondtad-e százszor, de ezerszer, hogy nincs olyan kivánságom, a mit ne teljesítenél?
– De ha lehetetlent kivánnál. Teszem azt, hogy ugorjam át a napból a holdba.
– De hát nem olyan nagyot kivánok. Csak azt, hogy ha lesz egyszer valaki, a ki nevet kér tőlünk: én hadd válaszszak azt neki s aztán ne tűz fölé tartva, hanem vízbe mártva kapja meg a nevét. Hát olyan nagy, nehéz, felemelhetetlen kivánság ez, a te kis feleségedtől, a ki jobban szeretett téged, mint anyját, jobban, mint az Istenét, mert elhagyta őket, hogy veled maradhasson?
S addig-addig simogatta a lágy kezeivel Szilamér orczáját, míg azt a sok csunya ránczot mind lesimította róla. A remete imádkozott az alatt.
– No már látom, hogy milyen nagy ravasz asszony vagy; dohogott Szilamér. Bizony leversz még a lábamról. Hát jól van, jól; no! csak ne sirj! Csak ne nézz rám ilyen szemekkel. Hiszen úgy reszketek, mint a nyárfalevél, ha a könyező szemedet látom. Hát majd meggyököntöm én ezt a dolgot ennél a remeténél. Talán megalkudhatunk egymással. Hátha a ti isteneiteket, meg az enyéimet össze lehetne hozni egy kalap alá? Nektek van három, nekem van négy. Azok bizony heten is elférnek együtt. Nekem volna módom mind a hétnek illendőn áldozni. Hisz az a torjai barát maga is elismerte az imádságában, hogy az én isteneim mind jó istenek. No hát én sem mondom, hogy a tieitek nem azok. Majd meglássuk a dolgot. Hátha kiegyezhetem a remetével.
Imola el tudta titkolni a belső örömét. Mikor már a székely tuhudún azt mondja, hogy kész alkudni, akkor már nagy lépést tett előre. Csak rá kell hagyni már most. Nem kell erőltetni, mert akkor hátra lép. Csak hadd menjen ő maga oda a remetéhez, ő maga kérje fel, hogy hágjon fel velük a palotába, legyen ott vendégük, jó meleg kandalló előtt majd elbeszélgetnek egymással egy kancsó méhser mellett.
De Körös apó nem fogadta el a nyájas meghivást.
– Itt van az én helyem: az akol szalmáján, a hol az én idvezítőm született. Nem is illenék én nekem a ti pompás palotátokban odafenn hivalkodnom a kandalló tüzénél. De nem is adott rá szabadságot az Ur senkinek, hogy az erdő fáit kivágja és tűzre rakja, a mik arra rendeltettek, hogy sudaraikat az égbe emeljék s az ég madarainak szállást adjanak. Nem megyek a palotádba.
– Hát akkor maradsz magadnak, szólt Szilamér s ott hagyta boszusan a remetét, de még az aklot is.
Hanem Imola hátramaradt, s odajárulva a remetéhez, ezt sugdosá neki:
– Oh te szent atya. Tudd meg azt, hogy férjem kegyetlen egy pogány ember. Nem egyébért hivogatott ő tégedet fel magához a kandallós palotába, hanem csak azért, hogy majd ottan egy szikra rád talál pattanni, s attól a te taplóköntösöd meggyullad, s akkor aztán lassan izzó tűzben megégsz ott előtte és kínjaid közepette megátkozod az égben lakókat. Ebben akart ő gyönyörködni bizonynyal.
– Akkor hát szégyenüljön meg az ő kevélysége! mondá felgerjedten Körös apó, s felszedve magát a szalmáról, megindula Szilamér után, a ki csak elbámult, a midőn meglátta, hogy ime hozza ám a felesége a remetét magával.
Oh be nagy az asszonyi állat ravaszsága! A mit az ura minden hizelkedéssel ki nem tudott vinni, azt ő elnyerte fenyegető szóval.
Szilamér azonban nem hogy nem ültette a tapló embert a kandalló közelébe, sőt jó messze eltolta onnan a lóczát, a melyre lepihenteté, mondván: «oda ne ülj, a tűz elé; mert rád talál pattanni egy szikra, s tüzes szent lesz belőled.»
Ezen a napon karácsony szombatja lévén, ebédre Imola csupa mákos csíkot, és csíkos káposztát főzetett; a mik azonban Szilamérnak nagyon jól ízlettek: négyszer is kiszedett belőlük a tálból s nem is sejtette, hogy ő mostan bőjtölt, a míg a felesége fel nem világosította róla. A jámbor remete azonban az egész ebéd alatt nem vett magához egyebet, mint aszalt körtét, somot, gesztenyét és mogyorót, a mik önként lehullanak a fáról. Ellenben annál többet beszélt Szilamérnak az ó és új szövetségből, a mely történeteket Szilamér fülei épen olyan könnyedén nyelének le, mint a hogy a torkán leszaladt egy-egy kövér ikrás csik, hogy fenn nem akadt a szálkáival rajta.
Mikor aztán jól lakott Szilamér a testi és lelki táplálékokkal, akkor azt mondá, (a tiz ujját hozzá fenve a ködmöne gyapjas béléséhez): «E bizony nagyon jó volt: holnap is így legyen. S ha ilyen jó ez a keresztyén vallás, a hogy a te beszédedből, meg a feleségem tálaiból megértettem, én bizony nem bánom, akár ma keresztyénné legyek.»
Hanem a remete, (az ilyen szent emberek szokása szerint), a mint észrevette, hogy nagyon engedelmes tanítványra talált, még szorosabbra kezdte fogni a kordát, s azt mondá Szilamérnak: «Nem megy oly könnyen! Mert azt mondja az irás, hogy könnyebb egy tevének által bujni a tű fokán, hogy sem mint egy gazdagnak bejutni a mennyország kapuján; azért semmiképen a Krisztus követője nem lehetsz mindaddig, a míg minden gazdagságodat a szegények között ki nem osztod, s magad olyan szegénynyé nem leszesz, mint a legszegényebb ő közöttük.»
Szilamért ez sem rendítette meg. Felvette a kancsót a jó méhserrel két marokra, s olyat huzott belőle, hogy maradt is benne, nem is: mintha életében utoljára még egyszer kedve szerint valót akarna inni, s aztán letéve az órrost a helyére, egész nyugodt lélekkel így szólt:
– Én bizony ráállok. Az én gazdaságom egy rengeteg erdő, meg egy nagy bánya. Szivesen kiosztom. Minden szegénynek jut belőle egy szálfa, meg egy nagy darab kő. Mind jól járnak vele. Azután van még egy jó paripám, meg a fegyverzetem. Ezt én odaadom a legszegényebbnek a szegények között. Te vagy az magad, Körös apó; mint mindenki tudja. Öltsd fel a pánczélom, tedd fel a sisakom, vedd át kardom, bárdom, állj helyettem a sereg élére, védelmezd a határt: nekem pedig add ide cserébe a te taplógunyádat, azt én veszem föl; beülök a te odudba s onnan nézem, hogy te mit csinálsz.
Most aztán Imolán volt a sor, hogy ezt tréfának vegye és nevessen rajta. De csak elhült aztán, a mikor azt látta, hogy Szilamér nem tréfál, hanem leszedi a falról a fegyverzeteit. S maga is vetegeti le magáról a daliás öltözetét s ösztökéli a remetét, hogy ő is serénykedjék azon módon és adja át neki a tapló ruháit.
– Csak nem akarod, hogy itt előttem ruhát cseréljen veled egy férfi? kiálta fel Imola elszörnyedve.
– De bizony akarom, szent asszony! Mert hogy ha én minden kincseimről, a mik a világon vannak, egyszerre lemondok, te is azok közt lész. Mikor minden gazdagságomat kiosztom, Isten parancsolatja szerint a szegények között, jobbat nem tehetek, mint ha tégedet, a kincseim legdrágábbját, oda adlak a legszegényebbnek, a tapló-embernek: ő viselje ezután gondodat. Nosza Kőrös apó, siessünk cserélni!
– De bizony ebből semmi sem lesz! Kiáltozá Imola; megakadályozva az ajánlott öltönycserét. Kikérem az ilyen tréfát!
– Ha tréfa ez a dolog, úgy nem az én tréfám; viszonzá Szilamér. Egynek valakinek kell ezt az országot védelmezni, a népet vezetni, s a ki ezt teszi, az bizonyára úr, vezér, hatalmas. Azzal a tanácscsal, hogy minden ember legyen egyforma szegény, alázatos, lehet járni a világot ott, a hol jámbor népek laknak, s egyik puszta őrzi a másikat; de nem lehet megállni az én hazámban, a hol mind a négy szélirányból ellenség fenyeget, a kik ellen fejedelmeink a négy «napvágást» teszik koronázásukkor. Nálunk annak, a ki a nép vezére, egyéb dolga is van, mint Istent dicsérni, s a világról lemondani. Az nem bocsáthat meg az ellenségének, hanem azon kell hogy legyen, hogy a hazájára törő pusztítónak csontjaiból tetemhalmot rakjon össze. Ha tetszik a csere, nem bánom: vállalom! Itt a kard, paripa: de még az asszony is, a ki, ha győztesen térsz vissza a harczból, a repkény koszorut homlokodra fonja.
De Körös apó felháborodva felelt meg erre.
– Apage Satanas. Távozz tőlem Sátán! Az én országom nem ebből a világból, de a más világból való. A ki fegyverrel öl, fegyver által hal meg!
Erre a szóra visszataszítá Szilamér hüvelyéből kiguvadt kardját, s odarántva magához feleségét s vaskarjával érczkebléhez szorítva őt, azt mondá a remetének:
– No hát csak eredj vissza a barlangodba, a honnan kibukkantál. A te vallásod kecskepásztornak való! Mert én nekem nem kell az olyan mennyország, a melyikért cserébe az én jó hazámat, az én Székelyországomat kellene ebadóba hagynom! Tuhudún maradok!
Imola azt mondá a férjének ez után:
– Kérlek, ne varrj te himet erről az együgyű remetéről a mi egyházi nagyjainkra, se azokat az ő mondásait ne vedd olyan szó szerint. A mi papjaink bizony nem hirdetik a szurtos szegénység fogadását, maguk is fénybe, pompába öltözködnek; nem is élnek aszalt gombával, vaczkorral; hanem megsüttetik a vadpávát ünnepre, s bőjti napon tormás lével készíttetik a csukát. Azt pedig végképen vesd ki a fejedből, mintha a keresztyén papok, mikor ellenség tör a hazára, elbujnának az oltár mögé, olvasót forgatni; de bizony felkötik a kardot, pánczélt, a palást hegyébe, sisakkal takarják be a fejükön a szent olajos pilist; s lóra ülve, odaállnak a hol a zászló lobog, s úgy megvédelmezik az országot karddal minden rossz szomszéd ellen, mint a legjobb világi vitézek. Ilyenek a mi igazi papjaink.
– Csakhogy én ilyen czifra papot sohse fogok látni; mert eféle ide az erdőbe nem jön.
Imola azután a vezeklésül rászabott imákat még meg is szerezte egy-kettővel annak a kivánságnak a teljesülésére, vajha a mennybeli hatalom tenne az ő urának a megtérítésére valami kisebb fajta csodát; nem kiván ő azokból az igen nagyokból, a minők a pogány fejedelmeket megtérítették, csak legfeljebb annyit, hogy bár csak egyszer Szilamér vadászó kalandozásaiban bukkanna rá valahogy az udvarhelyi prépostra, a kinek az egész megjelenése, de még inkább az ékesen szólása Szilamérnak a szivét könnyen megnyerhetné. Beszélt is neki felőle sokat – úgy esténkint. Szilamér már maga sem bánta volna, ha egyszer véletlenül egymásra bukkannának. Az pedig nem is volna valami lehetetlen. Buzaszentelés alkalmával nagy bucsujáratok szoktak megindulni a vidéken, s azoknak az élén maga jár a prépost igazi pompával. És ugyanekkor Szilamér egész a buzaföldekig eltévelyeghet, a bölényt üldözve, mely szeret a vetésben duskálkodni. Egyszer így összejöhetnének, s akkor aztán majd megtudná Szilamér, hogy a prépost egészen másforma pap, mint a taplógúnyás remete az odúban.
Imola egy ilyen véletlen találkozástól csak minden jót remélt, s azért hitt is benne, hogy az megtörténik.
S a miben az ember erősen hisz, hát az be is szokott teljesülni.
Egy este nagy későn a bölény-vadászatból azzal a szóval tért haza Szilamér:
– No hát, láttam már, hogy milyen az az udvarhelyi főhorkáz.
– A prépost?
– Nem tudom én: piritus-e?
– Ejh! Nem piritus, hisz az nincs a világon; az csak mese, hogy piritus van: olyan parányi «jó manó», a ki minden bajban megsegít s egy ökör fülében elfér. Ennek a neve, tanuld meg kimondani: «pré–post!»
– Én pedig jobb szeretném, hogy ha a piritus volna meg igazán, s a prépost volna a mese.
– Hogy-hogy?
Erre Szilamér nagy keservesen odavágta az asztalra a nagy medvebőr süvegét s mintha magának is rosszul esnék, olyan szomoruan mondá ki:
– Nem leszek én már a te Jézusodnak követője soha.
Imola csak elképedt, elhalványult.
– Mi történt veled?
– Majd elmondom hosszan; de ne ülj az ölembe, ne is igen ölelgess; ülj távol a kerevetre. Majd ennek is megtudod az okát.
Imola reszketni kezdett, úgy megijedt e szótól; hogy őt már Szilamér meg sem akarja ölelni. Vajjon mit véthetett neki?
Oda ült eléje, de nem a kerevetre, hanem a lábához, a medvebőrre, úgy bámult fel a férje arczára.
Szilamérnak az arczába lógott az üstöke, mint a szomorú nyir ága; el se hárította onnan.
– Nagyon szomorú történet az, a mit most neked el fogok beszélni: nem tudom, kiállod-e végig? Egy bölényt üldöztem regeltől napestig erdőkön, völgyeken keresztül. Egyszer aztán nyomát vesztettem. Ki voltam fáradva; a mint egy forrásra bukkantam, ott békóba tettem a lovamat, pórázra kötöttem a kutyáimat, s leültem a mohos kőre delelni. Ha visszagondolok rá, úgy rémlik, mintha elaludtam volna s álomlátás kisértett volna meg. De nem volt álomlátás. Valami távoli zsolozsma hangja révedezett fel az erdő sürüjéből, mely egyre közelebb jött; a kutyáimat alig birtam elcsitítani, hogy ne vonítsanak; még az oktalan állat is meg volt rémülve, olyan ijesztő, félelmetes volt ez az ének. És azután, a mint följebb jött a völgyből ez a zsongás, lassankint előtüntek maguk az éneklők: gyermekek vörös szoknyában, fehér ingben. Egy közülök nagy fekete keresztet emelt, a miről gyászfátyol csüngött alá, egy másik csengetyüvel csilingelt, harmadik egy durván ácsolt tölgyfa-keresztet vitt a vállán, azután fekete ruhás, fehér inges férfiak jöttek, rudakra tüzött lámpásokkal, a mikben gyertya égett, fényes nappal. Utánuk egészen feketébe burkolt alakok következtek, égő szurokfáklyákkal a kezükben; arczukat egészen eltakarta a csuklya. Ezek voltak az éneklők. Nyomukban egy csapat alabárdos tolakodott előre, a kik közül az előlmenők a dárdáik hegyét hátrafelé, a hátuljövők pedig előre szegezve tarták, s e dárdahegyektől meghatározva lépdegélt egy emberi alak, a kinek az egész termetét egy hosszú sárga csuha fedezte, a minek a kámzsája a fejére volt huzva.
Az ember tántorgott, alig birták a lábai.
Végül aztán jött négy férfi, fekete ruhában, a kik egy fekete bársony mennyezetet emeltek rudakon, s az alatt lépdegélt egy selyem palástba öltözködött férfi, hosszú szürke szakállal, a fején négy-gerezdre szabott aranyos süveg, veres öv a derekán, kezében egy arany-edény, lánczon csüngő, a miből füstöt szórt maga elé.
– Ez volt a prépost. Rebegé Imola.
– Tudom. Utána jött egy csoport asszonynép, csuf, vén banyák mind; szemenszedett boszorkányok. Mikor odáig ért a hosszú csapat, a hol a forrás patakja keresztül csergedez az uton, az a sárga csuhás ember-alak lehajolt, hogy a markába vizet merítsen: szomjas volt. Egyszerre minden dárda hegye keresztbe állt előtte, visszatiltották a víztől. Az emberalak hátrafordította a fejét s a csuklya alól valami olyan szivbemetsző nyöszörgés hangzott elő, hogy még a lovam is horkolt és a sörényét borzolta féltében. Erre a rimánkodó hangra megszólalt az a fénybe öltözött alak a mennyezet alól. Rideg, kemény, szomorú hangon beszélt: «emlékezzél reá, hogy te neked meg van tiltva olyan vízből merítned, a mely tovább folyik!» Azzal a csapat vonult tovább, a sárga ruhás bandukolt támolyogva. A sok fertelmes vén banyának mind volt a kezében egy korsó, az mind megmerítette azt a patakból s nagyot ivott, fujt utána: hej de jó volt! de csak egy sem vitte oda a korsóját ahhoz a nyomorulthoz, hogy megkinálja vele: «nesze, igyál az én korsómból, ha magadnak nem szabad a folyó patakból merítened.» Hanem énekelni, azt tudtak: «irgalmazz nékünk.»
Egy vén csoroszlyát, a ki leghátul csoszogott, nyakon fogtam, hogy álljon meg, hadd beszéljek vele.
Az egész csapat olyan mérgesen tekintgetett fel rám, miért nem vettem le a süveget a fejemről s a vén banyák hangosan kiabáltak fel rám: «le kellene ütni dárdanyéllel a fejéről azt a süveget! Még fentartja a tökfedőt, mikor a szentséget elviszik előtte!»
– Hát micsoda szer ez itten, a mit járás közben tartatok? kérdezém a banyától.
– Nem látod! Temetés.
– Temetés? Hát hol van a halott?
– Szurd ki a szemedet, ha nem látja! Ott megy abban a sárga csuhában.
Aztán, a mint eleresztettem a nyakát, énekelte tovább: «irgalmazz nékünk!»
No még ilyen temetést nem láttam. Azt tudom, hogy nálunk őshitüeknél szokás a csatában elesett vitéznek lóháton vonulni a gyász búcsúzó útra a sírjáig; de hogy egy halott gyalog menjen a saját temetésére, ilyet még soha sem hallottam.
Bántott a nesz, hogy megtudjam, mi lesz ebből?
A lovamat kantáron vezetve, utána ballagtam kevés távolból az éneklő gyászmenetnek, a legvadonabb erdő közepébe, a mig egy helyen azt láttam, hogy megállnak. Ott áll sűrű bozót közé elrejtve egy alacsony tuskóhajlék, mellette egy szikladöbörben volt valami víz, a mi úgy be volt lepve falevéllel, rothadó haraszttal, hogy csak a beleugráló békák czuppanásáról lehetett megtudni, hogy ott víz van. Ebből már szabad inni a sárgaruhásnak, mert ez nem folyik sehová. Azt kezdtem hinni, hogy ez valami gonosztevő, a kit veszteni visznek. De miért hozzák ide? a vadonba, a hol senki sem látja? Hiszen másutt, a kit kivégeznek, népelrettentő példának, azt ugyancsak felmagasztalják magas dombon álló bitófára, vagy kerékre, hogy minden ember lássa.
A sárga ruhás a gunyhó elé érve, ott annak a küszöbén magától letérdelt, arczával kifelé fordulva. Ekkor az énekesek rákezdték a halotti dalukat; énekeltek az angyalokról, a kik a halottat majd bevezetik a paradicsomba, a hol örök világosság fog neki fényleni; hatszor is elmondták fölötte, hogy «az Úr adjon neki örök nyugodalmat!» Vártam, hogy majd előlépnek végre az ijászok, s szokás szerint annyi nyilat lőnek bele, a mennyi elég egy halottnak, hogy elmenjen vele a más világra. De azt nem tették. Hanem az ének végeztével az a fényes öltözetű főpap egy zsákot hozatott elő, a miben sárga föld volt. A vén asszonyok dörmögték egymásnak: «Ez a föld a temetőkertből van ám elhozva.» A pap marokkal hinté azt a földet a sárgaruhás emberre, aztán meg arra a kunyhóra, s akkor így szólt:
– Térj meg te boldogtalan ember a halottak közé. Nyugodjál meg, a hogy a halottak megnyugosznak. Ime ez a te sírod. A melyet megáldunk, megszentelünk és bezárunk, hogy meg ne nyiljék a feltámadásig. Innen e szomorú völgyből te neked kijönnöd, s az emberek közé visszatérned soha többé nem lesz szabad; mint nem szabad semmi halottnak az ő sírját elhagyni, hogy az élőket rémítse. Tiltva van a járt út széléig elmenned. Tiltva van az úton járókat megszólítanod; hanem a kezedben lévő kereplővel adsz hangot, hogy észrevegyenek és kikerülhessenek. Ime, megszentelék számodra két edényt, egyet az ételnek, másikat pedig az italnak. Könyörületes emberek azokat számodra meg fogják tölteni. Az Úr lelke lészen veled. Csókold meg a keresztfádat, mely sírod elé fel fog állíttatni s élő jel lesz, mely megszólítja a vándorokat, hogy alamizsnát adva, fussanak innen.
A sárgaruhás a csuklyán keresztül megcsókolá a saját sírkeresztjét. Akkor aztán a pap előszólítá az iródeákot, s mondta fenhangon, hogy mit irjon fel a sírkereszt fekete táblájára meszes pamacscsal: «Itt nyugszik az Úrban a névtelen, meghalt a világban: él az Istenben.» Úgy állíták fel a keresztfát a kunyhó ajtaja elé.
Aztán még egy verset énekeltek, egy imádságot elmondtak, letérdepelve; megint felkerekedtek s ahogy jött a hosszú csapat, olyan rendben ismét eltávozott. Én ott maradtam, a míg az éneklés hangja elveszett a mély útban, és néztem ezt a magárahagyott embert.
Köröskörül minden elcsendesült már, csak a békák ott az álló vízben ümmögtek egyszer-egyszer, mintha kérdezgetnék az új jövevénytől, hogy mi hozta őt ide?
Az pedig ott ült a kunyhó küszöbén, térdére lehajtott fővel s két kezét összetéve a feje fölött. Előtte a sír keresztje. Mellette volt a két edény az étellel, itallal, azokhoz nem nyúlt.
Engem valami szörnyű borzalom fogott el, a minőt soha életemben nem éreztem. S az a rossz természetem, hogy a mitől megrémülök, annak neki megyek, a helyett, hogy elfutnék előle. Oda mentem az emberhez, hogy megszólítsam.
A mint az lépteim recsegését a targalyban meghallotta, fölriadt s kihúzta az öve mellől a kerepelőt, s elkezdett vele zakatolni.
– Hagyd azt a kerepelőt! mondám neki. Én nem élek a ti törvényeitek szerint. Nekem szóval felelj! Ki vagy te?
– A halott! Felelt egy kintól kényszeredett hang a csuklya alól.
– Mit vétettél, a miért halott lett a neved? Gyilkos, gonosztevő voltál? Hazádat árultad el az ellenségnek? Istent sértetted meg? Felelj!
Erre a halott ember felegyenesedett ültéből, úgy, hogy egy délczeg daliának látszott egész termetében, a fejét is büszkén felemelte, s aztán kemény, rikácsoló hangon e szót mondá: «én bélpoklos vagyok!»
S azzal felemelte a csuklyát az arczáról.
Nem mondom el előtted, mi volt az, a mit láttam! Asszonynak ez iszonytató képet nem szabad megismerni. Nincs olyan undok mocsárlakó hüvelvény, nincs olyan fába szorult erdei manó, a ki ábrázatját fölcserélné vele. A fogaim összeverődnek rá s az egész testem egy ludbőrré lesz, mikor rágondolok.
– Hol lepett meg ez a szörnyű csoma? kérdém tőle, a minek mi itt Székelyországban csak távol hirét hallottuk, de soha nem láttuk.
– A szent földön jártam Endre királyunkkal.
– Minek jártál a szent földön?
– Harczoltam a hitetlenek ellen, kik az idvezítő sírját megfertőztették. S vitézül harczoltam.
– S jutalmul a bélpoklot hoztad el magaddal?
– Isten akaratja volt az.
– Elhiszem, hogy az volt. De hát az emberek ezért kitaszítanak a világból?
– Rémület én rám tekinteni.
– De hát nincs rokonod, barátod, senkid a világon? Nincs házad, a hova elrejtsd magad otthon?
– Van nőm, és vannak gyermekeim. Rokonságom a székelyföldön végig elterjedt; van szép birtokom, uri házam. Mégis el vagyok temetve. Nő, gyermek, jó barát nem jöhet ki hozzám, és én ő hozzájuk nem mehetek. Emberi hajlék engem be nem fogadhat. Egyedüli helyem ez a kunyhó, ajtajában a sírkereszttel, a mi még azt sem mondja meg senkinek, hogy mi volt a nevem valaha?
– S ki parancsolta azt, hogy ez így legyen?
– A törvény: az irás.
– Miféle törvény? Miféle irás? Én is ismerem az ország minden törvényeit; ilyen törvényt soha se a vezérek, se a királyok, se a rhabonbánok nem hoztanak.
– A szentirás parancsolja ezt.
– A szentirás?
– A melynek végzéseiben meg kell nyugodnunk. Az parancsolja, hogy a bélpoklosok a világtól elzárassanak, a sivatag pusztában egyedül, élve eltemetetten, elhagyassanak; senkihez ne tartozzanak.
– S te annak magadat aláveted?
– Mihaszna emelném föl fejemet az Úr ellen? Várom halálomtól megszabadulásomat.
A hegytetőről még egyszer aláhangzott az eltávozó ájtatos csapat zsolozsmája.
Én pedig felkaczagtam!
– Nem! Nem! Nem! Én annak az Istennek, a kinek ilyen a törvénye, hive nem leszek soha! Ne szólj nekem Jézusról! Ne a szeretet Istenéről többet! Én az ő nyomdokába nem lépek soha!
Imola reszketve huzta össze magát, a földön kuporogva, a midőn Szilamért ily haragra gerjedve látta, a midőn Istennel ortályoskodni hallá. Reszketeg kérleléssel nyult a férje keze után, ki azonban eltiltó mozdulattal taszítá el a nő kezét magától.
– Ne nyulj a kezemhez!
– Miért ne? Miért?
– Azért, mert én ezt a bélpoklost nem hagytam ott az élő sírban, hanem felültettem őt a lovamra a hátam mögé, s hazahoztam őt magammal.
E szókra nagyot sikoltva szökött fel helyéből Imola, s odavetve magát Szilamér keblére, átnyalábolá annak a fejét mind a két karjával s szapora csókjaival halmozá el arczát, szemét, száját, zokogott is hozzá.
– Oh én szerelmesem! Oh én drágaságom! Hisz épen így lettél Krisztus követőjévé. Az ő nyomdokaiba találtak bele épen a te lábnyomaid. A mit most cselekedtél, az a keresztyén vallás.
Szilamérnak ragyogott az arcza.
– De hát nem félsz engem megölelni ezután?
– Ha Isten velünk, ki ellenünk? mondá erős hittel az asszony.
Szilamér kebléhez szorítá a nőt.
– Akkor én megyek vissza hozzá.
– Hol hagytad őt?
– Odalenn a cselédek tornáczában.
– De hisz a cselédnép fitymálni fogja, durván bánik majd vele. Pedig lehet, hogy előkelő levente volt.
– Bizonyára az volt. De hát hová tegyem?
– Hát nem férne el itten? Nézd, mennyi helyünk van. Három nagy medvebőr az ágyunkon. Egyet neki adhatnánk.
– Igaz a. De te iszonyodni fogsz a rátekintéstől.
– Te golyhó! Hát te nem tudod, hogy én, ha idegen férfi jön elém, nem látom meg, milyen az arcza? Mindig csak a te arczodat látom magam előtt.
– Áldott légy ezért a szóért!
– Az vagyok már régen! Megállj még! Valami jutott eszembe. Drága jó anyámtól hallottam, hogy itt valahol a Szent-Anna tó körül van egy csodatevő forrás, a minek a vize minden fekélyt, mirigyet meggyógyít, annak sós a földje és meleg a vize.
– Akkor én megmondhatom, hogy melyik az a forrás? Az a virág, a mit te a minap hazahoztál, a «világzár» csak sós tőzegföldben, meleg vízben terem.
– Arra a helyre pedig én vissza tudok találni. Hegyhát tetején van; a miből egy patak nyugatnak, másik keletnek folyik.
– Úgy! úgy! Az egyik a Zsombor patakja, a másik a Bálványos patak.
– És így, ha ketten összetesszük a tudományunkat, még majd ki is tudjuk gyógyítani a bélpoklosunkat Isten segítségével. Eredj, vezesd ide.
Szilamér felhozta magával a bélpoklost. Imola addig puha fekhelyet készített a számára a pest mellett. Arra lefekteté Szilamér a Lázárt.
– Nem irtózol a szörnyű büzétől? – Kérdé susogva Szilamér Imolától.
– Nem. Én tavaszi ibolyák illatát érzem.
Azután a tűzhelyhez látott, sütött, főzött; valami melegítő italt is készített, illatos füszerekkel. A halott evett és ivott. Lakomázás után aztán elkezdette regélni a távol szent földön tapasztalt dolgait; tüneményes meséket, a mik valóban megtörténtek, s a szent vidéknek fölséges látványát. Úgy beszélt, mint egy apostol. Imola elhallgatta volna azokat a regéket hajnalig. S a szemeit le nem vette a bélpoklos arczáról; a rettenetes arczról, melyre az istenkép fölé egy pokolbeli lárvát ragasztott a kórság. De ez undorító kéreg közepett megmaradt két szép, lélekkel teljes szem; Imola azokba nézett, s aztán a szemektől nem látta az arczot.
Mikor a kakas elsőt kukorikolt, akkor mind álomra tértek. Az álom csendjében Szilamér füleit megütötte a két idegen szó, a mit a bélpoklos reszkető hangon elsóhajtott: «Kirie eleizon, Kriste eleizon.» Imola aludt már, s mégis az ajkai csendesen utána susogták: «Kirie eleizon, Kriste eleizon.»
Vajjon mit jelenthet ez a két szó?
Másnap kora hajnalban elindultak mind a hárman: Imola, Szilamér és a bélpoklos, felkeresni a tájat, a hol a világzár terem. Imola volt a vezető.
A Szent-Anna tó hegyeinek minden völgye tele van csupa gyógyerejű csodaforrásokkal. Ha más országban volnának, búcsújáró kápolna volna mindenik mellé építve egyfelől, részvénytársaság vendégfogadója a másik felől.
Itt buzog fel a tőzegtalajból a sárgásbarna vizű Fortyogó; olyan a hangja messziről, mint az álmában horkoló óriásé. Ez a sánták gyógyforrása.
Odább egy más forrás zúdul elé, világossárga vízgomolylyal; ennek a neve «Szemfortyogó.» Ez vakokat is látókká tesz, s minden szembajt meggyógyít.
Majd meg egy hamuszin forrás zubog fel a mohos sziklák közül, a mit a szinéért «Hammas»-nak neveznek: a belemártott kéz zsirosnak érzi a vizét, s a gőze elkábít. Ez a köszvényt űzi el.
Végre egy lapályos fensik következik, a minek veres a földje, s a rajta termő növények levele mind olyan tővér, pozsgár, sötétzöld: ez a «Sósmező».
Ennek a közepén van az a forrás, a minek a martját a sárgapiros nenufár (világzár) virágai lepik. Most, tavasz elején, csak a tavalyi virágok korsóalakú máktokjai uszkálnak a gőzölgő tavacska szélében; a nagy, tertyedt rőteres leveleken apró zöld leveli békák hirdetik brekegve az idő változását.
Ez volt a keresett csodatevő forrás: régóta ismeretes a székely asszonyoknál.
Szilamér és a bélpoklos fejszéikkel, faragó eszközeikkel nagy hirtelen összeábdáltak e forrás mellékén egy burdét; a minőket még mai nap is szoktak nyaranta felállítani a gyógyúlást kereső vendégek számára.
A bélpoklos itt maradt a burdéban négy napig.
Ötödnap visszatért a Tiburcz várba meggyógyultan. A bélpokol réme tisztára elveszett róla. A rettenetes pokolkéreg lehámlott testéről, s az arcza előtünt, nemes, büszke vonásaival; a hogy az valaha Isten kezéből kikerült; csakhogy olyan gyönge és fehér volt, akár egy leánynak az arcza, a mit soha nem lopott meg az égető napsugár.
A milyen nagy volt az öröme Szilamérnak a fölött, hogy azt a nyomorult bélpoklost ilyen csodamódra helyreállította, kétszer akkora lett, a midőn egyszer, valami vágytól ösztönözve, visszatért ahhoz a kunyhóhoz, a mely ennek élő sírverem gyanánt volt rendeltetve: mert már akkor abban egy második bélpoklost talált.
Azt is épen olyan áhitatos szertartással hozták ide mint az elöbbit: a kunyhó már akkor üres volt, az ételes fazékban pedig a bennehagyott köles már ki is zöldült; ebből világos, hogy az élve eltemetett már nem él ezen a világon; bizonyosan megették a farkasok, vagy a sokatevők: nyugodjék békével! Hoztak helyette másikat.
Ugy látszik, hogy ez a kunyhó csak olyan átjáró ház a két világ között.
Szilamér azt a bélpoklost is felvette a lovára s haza vitte: a sósmező csodaforrásánál épített a számára egy másik burdét, a hol az mosakodjék.
És azután hétről-hétre, mindig ellátogatott a Mohoson túl a magányos kunyhóhoz: a hogy azelőtt bölényre vadászni, úgy most bélpoklosokra lesni; s nagy vadászszerencséje volt, töbnyire hozott haza egyet a cserkészetből. Nyár derekán már kilencz burdé volt sorban felállítva a sós-mezőn. A megmentett nyomorultak az egész napot odakinn töltötték, a gyógyvíz erejét próbálva kinzott tagjaikon s csak éjszakára tértek haza a Tiburcz-várba, a mi nem messze volt a sósmezőtől.
A ki egészen kigyógyult is közülök, nem hagyta el a társait, visszatérnie a világba úgy sem volt többé szabad; mert az egyszer halottá-mondott bélpoklosnak halálbüntetés alatt tiltva volt az emberi társaságba még valaha visszakerülni, a vagyonát szétosztották, feleségét férjhez adták; gyerekeit ide-amoda elhordták. De ha szabad lett volna, sem hagyák vala el ezt a vidéket, mely ép tagjaikat, emberi ábrázatukat újra visszaadta. Neveket vettek föl – a szentek után – csupán keresztneveket, a hogy szerzetesek szoktak; egymásnak hűséget fogadtak, s titkos egyetértés mellett maguk között megválasztották perjelnek Opoúr Szilamért.
És így Szilamér megérte pogány fővel, hogy új rendnek a perjelévé lett. – A miről ő maga semmit sem tudott. – De tudta az Úr Isten.
A bélpoklos szerzet egyébiránt nem henyélt ott hiába, ők mindannyian távol Palaestinában kinn járt keresztesvitézek valának: egy közülök Nikomédiából elhozott magával, a sarujába rejtve, mindenféle kerti veteménymagokat, a minőket ottan termesztenek, s a miknek még itt Európában hirét sem hallották. Azokat ő és társai, egy körülkerített lonkán elvetették, ápolták, öntözték: csodálatos mindenféle főzelékkel ellátták a konyhát. (Még most is, annyi száz esztendő mulva, egész falvak élnek abból a székely földön, hogy kerti veteményeket termesztenek, a miknek a magvát Orbán mester hozta el Ázsiából, s azokban a falvakban nincsen szegény ember.)
Viszont Szilamér meg az egyébfajta élelmi szerekről gondoskodott a maga ápoltjai számára, s most tudta már meg, hogy mit tesz az, hogy «oszd szét a gazdagságodat a szegények között!» Imola pedig szőtte a számukra a gyapjúkelmét, hogy tiszta fehér ruhában járhassanak mindig.
Ők foglalkoztak ellenben a halászattal is, s hordták haza a várba egész hálószámra a sok potykát, lazaczot, pisztrángot, a mivel még akkor hemzsegtek a Mohos kopotyui; úgy, hogy Szilamér maga is megsokalta már s azt kezdte hinni, hogy ő az adósa a lázároknak, nem azok ő neki.
Volt közöttük egy, a ki valaha kolostorban lakott, ott megtanulta azokat az ájtatos zsolozsmákat, a miknek diák a nyelve; ez betanította azt a többieknek, a kik aztán esténkint, mikor a várudvarra visszatérének, körültérdepelték a tornáczba felvezető csarnokot, s rázendíték mindenféle összeolvadó vékony és vastag hangokon a «de profundist»-t, hogy csupa gyönyörűség volt hallgatni.
Úgy éltek itt együtt, keresztyének és tuhudúnok, ebben a minden Istenektől megszállott magányban, mintha ez volna örök maradásuk. Arra senki sem gondolt, még maga Szilamér sem, hogy ezt a Tiburcz várát csak bizonyos ideig engedte át neki és életpárjának Rapsonné asszony, s hogy majd nemsokára elkövetkezik az idő, a mikor az asszonyságnak a tagjait megpróbálgatják a hozzászegődött csúzok és zsábák s akkor az jönni fog cselédnépestül a Tiburcz várába, a Kénbarlang gyógylevegőjében fürödni: s annak majd bolond nagy öröme lesz, a mikor megtudja, hogy kilencz bélpoklossal van tele a vára.
De ő biz erre, ha gondolt is, kiverte a fejéből. A bélpoklosok baja elébbrevaló, mint a Rapsonnéé! Aztán meg, ha ő nem retteg ezeknek a társaságától, s nem félti a lehelletük ragályától az ő Imolájának a százszor szép orczáját; hát akkor a Rapsonné se féltse a maga ábrázatjának száz éves barázdáit; hanem pártolja tovább az ő ápoltjait; még buzgóbban, mint a hogy ő tette eddig.
Annál ugyan lelkesebben senki sem ápolhatta volna ezeket a szerencsétleneket, mint a hogy ő tevé; de meg is nyerte érte a jutalmát az égtől; mert úgy a nyár közepe felé egy olyan gyönyörüséges kis angyalkát küldött le neki az égből az Úr, a milyenek csak tele piros pofácskával fujják odafenn az arany trombitát. Aztán fiu volt! Szakasztott az apja!
Noiszen volt öröm a háznál! Akkora örömtüzeket rakatott Szilamér a dombokon, hogy a szomszéd országba ellátszott a lángja. Ki is hiresztelé hetedhét országnak, hogy ő neki fia született, mely kihiresztelés ilyen furfanggal szokott végbemenni. Összefogtak valami tíz kutyát a karámokból, s azoknak a farkára kötöttek két zsindelyt: azokra a zsindelyekre felirták egyfelől minuskel betükkel, másfelől székely irásjegygyel, hogy milyen öröm esett Opour Szilamér házatáján; akkor aztán elbocsáták az ebeket, jót húzva rájuk az ostorral. A mint aztán a futó kuvasz meghallotta a farkához kötött két zsindelyt csörömpölni, azt gondolta, az ördögök szekere csörtet a nyomában s elkezdett uszúlni világtalan világba; míg valami faluba nem ért: ott elfogták, elolvasták, mi van a két zsindelyre irva, s aztán megint odább eresztették, hadd vigye a szomszéd faluba a hirt. Így hordták azok aztán el az örömhírt hetedhét országba! Bizonyosan megtudta ezt a hirt a négylábú hirmondók utján maga Mike Sára asszonyom is. Csakhogy az izenetnek a kelet helyét, azt nem mondta meg neki a komondor.
Hej jó dolga volt valami hét napig bölénynek, dámvadnak: Szilamér nem kergette őket; otthon ült: azt leste, mit beszél az «ember?»
Hetednap estéjén, (szép derült alkony volt!) a mint a leáldozó nap végsugara végig sütött a nyitott ablakon át, Imola ágyáig, egészen bearanyozta az anya és gyermek orczáját: olyan volt az, mint a kinyilt rózsa a maga bimbójával; Szilamér egészen el volt veszve az ő nézésükben. Se látott, se hallott. Odakinn a várkapu előtt ugyan fútták pedig a kürtöt; s azután egész csapat lovas dübörgése hangzott a csapóhidon: nem ügyelt ő arra. A nyitott ablakon át pávaszem-pillangók repültek be a szobába; a kis gyermek sikongatva kapkodott feléjük parányi kezével: rájuk ismert talán? régi játszótársak abból az időből, a mikor még neki is szárnyai voltak. Szilamér a gyermekben gyönyörködött, Imola meg Szilamér arczában, s a mint így az alkonysugár az egyik arczra, az meg a másikra, a másik meg a harmadikra vetette a mosolygó verőfényét, hát abból olyan ragyogás támadt, a milyennel csak Isten veszi magát körül.
Nem csoda hát, ha csak akkor vették észre Rapsonné asszonyt, a mikor az már ott állt az Imola nyoszolyája fejénél és megszólalt. Be is volt bugyolálva nagyon a szeméig, meg a szájáig patyolatkendőkkel, mert az esteli harmattól nagyon őrizte magát.
– Jaj! jaj! Mit csináltok, boldogtalan népek!
Ezzel a rikácsoló szóval üdvözlé «adjon Isten» helyett a boldog révedezőket.
De egyszerre el is mult minden ragyogás mind a három arczról: még a nap maga is, mintha szintén megijedt volna a vén tündértől, egyszerre elrejté magát a hegy orma mögé: Imola, az ösztön borzongásával takarta el a kis fia fejét a két tenyerével; Szilamér meg pogány babonás szokásból dörmögé a foga között: «tüske a talpadba!», a mit voltaképen a boszorkányok ellen volt szokás kimondani, de a mit megtartottak a vadász emberek is, mikor cserkészetre indulva, legelébb is valami banyával találkoztak.
Rapsonné pedig folyvást kiabálva, «de mit tesztek? mit csináltok?» rohant az ablaknak; még azt hitték, ki akar rajta repülni s egy cseppet sem csodálkoztak volna, ha a mankóját a térde közé kapva ellovagolt volna rajta a levegőben. Azonban csak be akarta tenni az ablakszárnyakat, a mik jó vastag üvegből készült s ólomkarikákba foglalt táblák lévén, egyszerre homályban hagyták a szobát. Aztán jött csak vissza nagy zsémbeléssel.
– De hova gondoltok? A míg meg nem újul a hold, nem szabad meglátni a napsugárnak az ujszülött arczát, mert megveri a ragya! S gyertya sem ég az asszony ágya mellett! Micsoda gondatlanság ez! Mindjárt jön a Kamor tündér a téglázó vassal, a mint azt látja, hogy nem ég a gyertya a betegágyas asszony nyoszolyája mellett.
Szilamér szaladt a kandallóhoz gyertyát gyújtani.
– Ne abba a vasgyertyatartóba! Keress rezet! Oh milyen élhetetlenek az ilyen fiatal házasok! Vasat nem szabad az asszony közelébe hozni: még csak egy varrótűt sem szabad neki a kezébe venni, a míg a hat hete le nem tel. Ellenben egy tikmont kell neki a vánkosa alá tenni; a kicsikének meg egy szál veres selymet kötni a lábára, a nyakába meg egy violagyökeret. Oh be tudatlan nép. De jó, hogy ide vetődtem hozzájuk! Még elpusztitanák magukat nálam nélkül. Így ni! Fordítsd meg Szilamér öcsém azt az ágyat, fejjel legyen az ablak felé az asszony, gyermek. Külömben holdas lesz belőle, ha a holdvilág rá talál sütni. Hát nincs javasasszony körülöttetek, a ki erre megtanítson?
Szilamér ijedtében megtett mindent, a mit Rapsonné parancsolt. Az ágyat is megfordítá, az égő gyertyát is odahelyezte melléje arra az asztalkára, a min mindenféle drágalátos főzemények álltak csodajóságú füvekből, miket a jó Gidula nénő készített Imola számára; de a mikkel az elfelejte élni. Rapsonné mind sorba kóstolta, szagolta valamennyit s itéletet mondott fölöttük; ez jó, ez sem árt, ez az ezeraranyos fü! ez a szívkinyitó, de csak a virágját kellett volna megfőzni, nem a levelét is; de hol maradt a tetemtoldó fű! attól ered növésnek a gyerek; hát a boldogasszony tenyere? Azt ugyan a pogányok nem ismerik. No majd én adok belőle. Hoztam én magammal eleget.
Ez alatt elhelyezkedék abban a karosszékben, a mit Szilamér tolt oda a számára.
A nénémasszony tovább zsémbelt:
– De ugyan hová gondoltál, hogy kinyisd az ablakot naplemente után? Az kell, hogy bejöjjön a büdi boszorkány, elcserélni a gyerekedet, elváltani a magáéval? Akkor aztán majd tarthatnád a kandallóban a tűz fölé, hogy adja vissza a tiedet, mert külömben az övét a tűzbe dobod. Ilyenkor ólálkodnak legjobban a boszorkányok az újszülött gyermekek körül, a míg azok vagy vizen, vagy tűzön fel nincsenek avatva, akár keresztyén, akár tuhudún szokás szerint. Ahol ni! Mit mondok? Már ide benn is van a szobában a boszorkány!
Mind a ketten, az apa is, az anya is egyszerre a nénémasszonyra tekintének: elég nagy ostobasággal; mert hisz ő nem saját magára példázott, hanem arra a nagy pávaszemesszárnyú pillangóra, mely ott keringett a szövétnek lángja körül, s a mit repkedése közben szerencsésen le is sujtott a mankójával, s aztán kezébe ragadva, kitépte neki a szárnyait, a fejét; «hej te rossz boszorkány! Körmömre kerültél, nesze neked!» s azzal a darabjait a kandallóba dobálta. A kis gyermek erre elkezdett sirni: ő bizonyosan meghallotta a halálrakinzott játszópajtásának a jajszavát, a mit már a durva földlakók vastag fülei nem hallanak meg. A gyermek ordított, kapálózott.
– Huh be csunya vagy, pih de rút! mondá Rapsonné a gyermekre; de a mellett édeskésen mosolygott az anyja szemébe. Így kell ám a gyermeket dicsérni; mert a ki azt mondja a kis gyermekre, hogy «jaj de szép», az megigézi: az olyan ellen ki kell köpni. Rút gyermek vagy!
Az aztán eldugta az arczát olyan helyre, a hol jó volt neki.
Rapsonné asszonyom pedig elhelyezkedett szépen a karszékben, a cselédjei vánkosokat hoztak utána s azokkal a hátát meg a lábait felpoczkolták.
– Noh, édes hiveim, ennek ugyancsak örülök, hogy így beteljesült minden kivánságtok. A mint megtudtam ezt a nagy örömöt, mindjárt repültem is hozzátok. Utba ejtettem az édes apátokat: annak is elmondtam, hogy milyen nagy ünnep van a családjában. Hejh de nagyot ugrott a jó öreg. Mindjárt azonnal ökröt süttetett, s vár benneteket a radinára. Nagyon lelkemre kötötte, hogy csak siettesselek benneteket. Még ma akarja a kis porontyát látni.
Imola és Szilamér nagy szemekkel bámultak egymásra. Hát ez azért jött ide látogatóba, hogy rögtön kitegye a szűrüket innen? Imola nem magáért aggódott: ő erős, egészséges vérű nő volt: nem szokása a kényeskedés; de a kis gyermeket féltette az éjszakai uttól.
– De hát most mindjárt elmenjünk alkonyat után? kérdezé szepegve.
– Oh ilyenkor nyáron hosszú az esthajnal, drága szép holdvilág süt; én magam is mindig éjszaka utaztam, akkor langyos hűs a levegőég; a fülemilék olyan szépen hangicsálnak minden bokorban; a fű között úgy világít a sok fénylő bogár, mint a csillag hamva. Aztán az apátok megigérte, hogy fele uton elétek jön Bálványos várából, fáklyás kisérettel; ott fog rátok várni már a Lobogó forrásnál. Oh édes szivecskéim, bizony olyan nehezen eresztelek el benneteket innen, mintha a saját édes gyermekeim volnátok; de már a minek meg kell lenni inkább ma legyen meg, mint holnap. Itt nem is volna már helyetek, mert én nekem sok a cselédnépem. Azok se hálhatnak egymás hátán a ti pereputtyotokkal. Az is megeshetnék, hogy az én kigyóm éjszaka el találna látogatni a gyermekágyas asszony nyoszolyájába s ő megijedne tőle.
Imola már is megijedt.
– Készüljünk az útra! mondá Szilamérnak, fektéből fölemelkedve, s maga is azon kezdte a készülődést, hogy a kis gyermekét bekötözze gyöngéden, gondosan a puha pólyába.
– Hiszen az asszonyka a kis gyermekével igen jól fog utazhatni az én gyaloghintómban; az egyik zsellyémet odaadom neki, helyezze el magát benne: mintha ágyban volna; még alhatik is ottan. Nagyon jó helye lesz!
– Jobb helye lesz neki az én ölemben! Vágott oda nagy nyersen Szilamér.
Biz őtet egy kissé elkedvetlenítette az, hogy ilyen rögtön el kell neki hagyni ezt a tanyát. Úgy megszokta már itt, a hol minden napja csupa boldogság volt. Aztán ilyen rögtön éjszakai útra kelni lábbadozó asszonynyal, gyermekkel. Aztán visszamenni Bálványosvárába, a hol még az apja parancsol, s a Zsombor öcscse ortályoskodik vele (még nem tudta, hogy meghalt). És még valami más is bántotta, marasztalta: a szive úgy húzott ide azokhoz az emberekhez, a kik megszabadítójuknak tekinték. Azonban hát Rapsonnénak teljesen igaza volt: ő ezt a lakást csak addig engedte át nekik, a míg magának szüksége nem lesz rá és most visszakéri. Ezért is ezer köszönet neki.
Rapsonné pedig, hogy még jobban siettesse az útra készülésüket, elővette a legsikeresebb módját az elriasztásnak, elkezdett egyszerre nyögni, jajveszékelni; jaj ez a ballábam, jaj a féloldalam! Ez a gonosz zsába! Mintha késsel hasogatnák. Jaj, mikor így rám jön ez a kinzás, azt hiszem, hogy nem érem a reggelt! Leányok! Leányok! Hol van a zabos tarisznya? Hol az ezer virágos égett vizem? Hol a tárkonyeczet? Mindjárt elkárhozom.
Ez elől csakugyan szökni kell.
Ezenben megszólal ott lenn az udvaron a szokott estéli zsolozsmája a hazatérőknek: