Rapsonné asszonyom torkában egyszerre bedugult a jajgatás erre az énekhangra: «hát ez micsoda ének odakinn? Miféle barátok virginálnak itten?»
Ha nem ismerné az ember olyan jól Szilamért, s nem tudná felőle, hogy milyen tiszta, őszinte, ravaszság nélkül való lélek lakik benne, bizony azt hihetné felőle, hogy aligha nem járult a feleletéhez vagy egy nehezékre való abból a székely furfangból, a mivel a góbé egész ártatlan képpel tud elmondogatni olyan közönbösnek látszó dolgokat, a miktől az, a kinek mondva vannak, a bőréből ugrik ki ijedtében.
– Hát bizony! édes nénémasszony, ezek oda alant, a a kik a maguk módja szerint dicsérik az ő Istenüket, nem egyebek, mint azok a szerencsétlen bélpoklosok, a kik a világi társaságból ide az erdőkre kiűzettek, s a kiket én aztán egyenkint ide hordogattam, itten ápolgattam; a feleségem azt mondta, hogy ez olyan cselekedet volt, a mely a mennyországra ad érdemet. Most már majd itt hagyom a te kegyelmednek e jámbor népeket, ápold őket tovább s vedd át a mennyországhoz való igazamat.
De úgy meggyógyult erre a szóra Rapsonnénak mind a két lába egyszerre, hogy mint a kurta kigyó, úgy ugrott ki a karosszékből.
– Micsoda? Te bélpoklosokkal töltötted meg az én kastélyomat? Oh te Isten nélkül való pogány. Nem is telhetett ki ilyen ördöngösség mástól, mint egy Krisztustagadó tuhudúntól! Eddig is hat ördöggel jártak a pogányok: Guta, Fene, Mirigy, Csoma, Dobrocz, Kék-kelevény s most ez idehozza közéjök még a Bélpoklot is, hogy kilegyen a hetes szám! Leányok, cselédek! Hej! vaslapátot tüzesítsetek, eczettel füstöljetek, köménymagot, tömjént égessetek! Semmit a földre le ne tegyetek, a mi batyut elhoztatok! Ki innen a pokol birodalmából, a döglelet verméből! Ki ebből a Zsodoma-Gomorából! Tűz maradjon utánam!
A nagy ijedtségtől úgy ugrált Rapsonné, s úgy hadonászott a két kezével, mintha a szent Vida-táncz rohanta volna meg.
Szilamér odalépett felé, hogy megengesztelje; de Rapsonné neki fogta a mankóját két kezével, mint valami dárdát s azt a harmadfél fogát rávicsorítva, neki acsarkodott.
– Hozzám ne közelits, te bélpoklos pogány; te istentagadó filiszteus! Itt maradhatsz már a nőstényeddel meg a kölykeddel együtt ebben az elátkozott várban; hogy szakadjon rád, mikor legvigabban tánczolsz! Elharácsoltad tőlem ördögi ravaszsággal, a Tiburcz váramat, hogy soha bele ne jöhessek többet. Égj meg benne egész czudar pereputyoddal falkástul! Engem nem lát többet ez a gyehenna-birodalom! Így foglalja el a háládatlan veréb a fecskefészket, a hogy te elfoglaltad az én váram. Tied lehet már ez az egész erdőm, szaladgálhatsz benne: hogy kergessen meg a bolygó lidércz, ökleljen meg a vad bölény, marjanak meg a farkasok. De legjobban megmarjanak azok a fene bélpoklosok, a kiket ide gyűjtöttél: háládatlansággal fizessenek érte! Vigyetek ki innen!
Két leánycselédnek úgy kellett az asszonyukat a karjaikra emelni, mint a hogy a «gólya viszi kis fiát» a gyermekjátékban; nehogy a talpai azt a pallót érintsék, a mit e bélpoklosok léptei megfertőztettek.
Még az ajtóból is visszafordult, Szilamért lepocskondiázni válogatott pogánynevekkel; a miken az utoljára nevetett.
Ime az a jutalma tehát már megvolt ezen a világon a bélpoklosok ápolásáért, hogy nem kellett éjnek éjszakáján neki indulnia, lábbadozó feleségével és gyönge kis gyermekével a nyaktörő útnak és sötét erdőknek, a hol ilyenkor az igaz, hogy nagyon szépen énekelnek; de nem a fülemilék, hanem a farkasok.
Ment volna hát már a Tiburcz várából Rapsonné asszonyom, ha el nem állták volna az útját a bélpoklosok; de azok oda térdepeltek szokás szerint karélyban a garádics tornácza elé, s ottan végzék esteli ájtatosságukat. Senki pedig hozzájuk nyulni nem mer vala, hogy ellökje őket az útból. A fehér kámzsás csuha minden részét a testüknek bőven takarta: mert a bélpoklosoknak meg van tiltva az arczát, vagy a kezét világi ember előtt valaha feltakarni.
– Oh édes cselédim: ti jámbor Lázárok, rebegé Rapsonné asszony a hideg láztól vaczogó állal. De nagyon teli van a ti torkotok áldással. Bizony nagyon szánlak benneteket, ti szegény Lázárok. Nesztek, ime alamizsnát adok; vegyétek el az Isten nevében.
Azzal kilencz ezüstdénárt vőn elő az oldalán függő tarsolyából s azokat kiosztá az előtte térdeplő nyomorultak között; még pedig olyan elmés módon, hogy a mankójának a vége el levén hasadva: ebbe a hasadékba szorítá bele a vékony ezüstpénzeket s úgy nyújtá azokat a szegényeknek, a kiknek azt viszont nem volt szabad puszta kézzel elvenni, hanem mindegyiknek a csuhája ujjához lévén varrva egy keztyű, abba dugott kézzel nyulhattak az alamizsna után. Innen maradt fenn az a közmondás: majd megtanítlak keztyűbe dudálni!
A Lázárok azonban még erre sem tágítottak; de még jobban hálálkodtak versekben.
Rapsonnénak erre valami jutott eszébe, a mivel magát is kiszabadíthatja a pokol tornáczából, másokat pedig egészen belemárthat a csávába.
Elkezdett ő is kegyesen sopánkodni.
– Óh ti jámbor Lázárok: bizony nem hiába rángatjátok az angyalok kantusát a ti hálálkodástokkal; mert ugyan jó helyre hozott benneteket az örd… vagy mit mondok? szent Lázár apátok. Jaj de áldott jó uraság ez a ti pártfogó gazdátok; mintha nem is tuhudún volna, de maga a köpönyeg szabdaló Szent Márton volna; hát még a felesége, az igazi keresztyén asszony: a ki maga fonta, szőtte, szabta a ti kantusaitokat. Tudom, hogy tűzbe-vízbe mennétek érettük, ha megtudnátok, hogy valami nagy veszedelem fenyegeti őket. No hát tudjátok meg. Bizony nagy csapásra vannak az ő fejük fölé emelkedve igen súlyos kezek. Holnap lesz Szent-Lőrincz napja; ma van az éjjele. A mikor, tudjátok, Szent Lőrincz tüzes könyei hullanak az égből. Szent Lőrincz könyei nekünk; de a tuhudúnoknak a csillaghullás a tűzeloltó, új tűzgyujtó ünnepet jelenti. Holnap az Opour Szilamérnak is fel kell menni Bálványos várába, mert neki is új tüzet kell hozni, a marháit a tűzön átterelni és a mi fő dolog, az újszülött fiát a tűzön felavattatni. Mert ez a gyermekcse csak félig keresztyén: az anyja után; az apja felől pedig pogány. A vén Opour Kevend pedig felfogadta két fia holttestére, a kik mind a ketten Imola miatt estek el a harczban, hogy ha ennek az asszonynak fiugyermeke születik, ő annak az arczát a tűzfelavatáskor úgy elcsufittatja a billogós tüzes késével, hogy abba soha asszony bele ne szeressen; világ ijesztője legyen, pogánynak maradjon. Ez vár arra a kis ártatlan csecsemőre holnap. A Mike Sára asszony pedig ezt nem tudja; mert ha tudná, hogy a leányának fia született, bizony kiadná a parancsolatot az Andorás fiának, a ki az átjáró várban lesi már nyugtalan, hogy mikor üssön rajtuk a bálványosvári pogányokon? hogy rohanja meg a várukat, ragadja ki a pogányok kezéből, kárhozat torkából az ő kicsiny unokáját. Azonban ha Mike Andorás megtudná ezt, bizony nem is várná, hogy az anyja parancsoljon neki; de magától neki esne Bálványos-vár kapujának, s betörné erővel, úgy szabadítaná ki az áldott szent hugát, meg annak az ártatlan gyermekét. Ha tehát ti olyan nagyon szeretitek azt a ti jóltevő gazdátokat, meg annak az angyali hitvestársát; s ha olyan nagyon kivánkoztok Isten országára érdemesnek lenni, semmi jobb dolgot el nem követhettek, mint ha most azonnal neki iramodtok, megvinni ezt a hírt Mike Andorásnak az átjáró várba, a miben tudósok vagytok. Ezért bizonynyal ő tőle mind aranypénzt kaptok!
De már az utolsó szavakat nem hallották a Lázárok, mert egyszerre mind felugráltak s futottak ki a kapun; neki a meredek hegyoldalnak, mintha egymást űznék; nem válogatva az utat, hanem ugrálva szikláról-sziklára; az elátkozott haláltornáczán keresztül, a hol még vad sem jár; a merre legegyenesebb az út az átjáró vár és a Bara mezeje felé.
Szilamér a vár ablakából látta ezt a futást.
– Nézd! A Rapsonné megbolondította a Lázárainkat, úgy futnak hegynek alá, mint a kiket a gersei ördögök űznek.
Rapsonné pedig nagyot nevetett utána, mikor ezeket ilyen szépen szélnek bocsátotta. Lesz ebből haddelhadd! Holnap az Opourék, meg a Mikéék egymásnak a vérét fogják inni! Az lesz a derendóczia! Fel nem tartja ezt már semmi világi hatalom.
Most már mehetett ki a várból. Ott nem maradt volna éjszakára még azért az ördögért sem, a kinek kötelessége «deli ifju legény képében» megjelenni. De elébb megvárta, hogy sós hamuval, büdöskővirággal behintsék előtte a kapualját s a felvonó hidat, a min a bélpoklosok keresztülmentek; csak azután vitette ki magát, két szolgálója nyakába kapaszkodva.
Mikor aztán kinn volt, akkor odakinn a porondon leterittett egy kerek tevebőr-szőnyeget és arra állt rá.
Erről a «szigetről», a hol ő neki magának nem árthatnak a felköltött gonoszok, meghagyá a hétszeres átokkal a megutált várát:
– Czudar, undok, pokoltanya! Sodoma, Gomora, Gyehenna, Koponyavár! Rajtad hagyom balkézi áldásom! Tűz porrá égessen, föld gyomra elnyeljen, tüzes istennyila beléd lecsapkodjon, éjjeli kisértet rajtad végig járjon, a befaló kenyér benned kővé váljon, éles kés, nyil, fegyver gazdájának álljon, halálmadár rólad soha el ne szálljon!
S azzal hét kavicsot felszedve a balkeze markába, háttal a várnak fordulva, odahajítá azt a háta mögé, s aztán a tevebőrszőnyeggel együtt fölemeltetve, úgy viteté magát a zsellyeszékéhez.
– Siess! míg nem jönnek! (Tudniillik azok a rosszlelkek, a kik ez átkok végrehajtására előhivattanak.)
Mégis megérkeztek pedig; egy jött csunya nagy dongó bogár képében, a másik mint czikázó denevér, a harmadik mint szürkébe öltözött éji lepke, a negyedik mint suhogó bagoly: mind őt repkedték körül nagy átalkodottan.
– Gyih előlem! Hess utamból! Ribancz fajzat! Lidércz-kotlás! Patvar-kisze! Tündelevény! Rézorrú bagoly! Pusztuljatok dolgotokra! Nem ismeritek már az ostoromat?
Azzal leoldva derekáról a háromrét odafont kigyót, s azt a fejénél megfogva, nagyokat pattintott a farkával, mint egy csordahajtóostorral a levegőben, szétverve a pokol szárnyas népét maga körül, míg a cselédjei beültették a gyaloghintóba s aztán ketten két felől hajtották pávafark legyezőkkel előle az éjszaka rémeit, a mik az éjjel későn utazókra leskelődnek. Úgy ment késő éjjel az útjára.
* * *
Bizonyára a vén tündér nem szokott hiába átkozódni. A kit ő rontó szavakkal meghagyott, megérezte az azt.
Alig távozott el csörtető kiséretével Tiburcz várából, a midőn nyomban két jövevény garaboncz kezdett el éles sípjával fütyölni a várkapu előtt. A mint beereszték, s odabocsáták őket Szilamérhoz, ez mindjárt rájok ismert. Ezek a Gyulának (a tűzgyujtó papnak) a garabonczai.
– No, fiam, mit hoztál? kérdé az egyiktől.
– Én semmit sem hoztam. De vinni akarok. Holnap lesz tűzáldozat napja, ó-tűzoltás, új-tűzgyujtás szere. A Gyula elküldött, hogy vigyük fel vaskondérban a tavalyi tüzet, mind egy szikráig Tiburcz várából; reggelre ott legyünk a tűzhalomnál.
– Hát te másik, mit hoztál?
– Én már csak hoztam valamit. Itt van a rováson. Maga a rhabonbán faragta rá.
S ezzel átadott Szilamérnak egy singnél hosszabb mogyorófa pálczát, a mi négyszögletűre volt megfaragva, s aztán mind a négy oldalára egy-egy sor székely betű volt felmetszve; a miknek összességéből Szilamér megtudhatá, hogy atyjának az akaratja szerint holnap ott legyen újszülött gyermekével együtt Bálványos-várban a tűzhalomnál, hogy az új tűz fölött magzatát igaz tuhudún hit szerint a billogos felavassa.
Szilamérnak úgy jött ez az izenet, mintha jeges vízzel öntötték volna végig a hátát. Nagyon alá kezdett hajolni a feje tőle.
A vaskondért megtöltötte a háznál levő tűzzel.
– Mindenünnen kiszedtétek a tüzet? kérdezé a garaboncz. Kályhából? kemenczéből? pestből? kandallóból? katlanból? tűzhelyből?
– Az én tüzem mind itt van. Felelt Szilamér és annyiban igazat mondott, hogy a felesége szobájában levő kandallónak a tüze nem az övé volt, hanem az asszonyáé. Azt csak nem olthatta ki.
De a garaboncz észrevette, hogy ott egy ablak világít, s kérdést tett miatta.
– No igen felelt Szilamér, ott a szövétnek ég a gyermekágyat fekvő asszonyom mellett.
– Az pedig szükséges, hogy égjen; helyeslé a garaboncz. De el ne felejtsd uram azt is kioltani holnap hajnalban; mert különben nem gyullad meg az új tűz.
– Bolond nélkül is tudom. De ne bizzátok a tűzkereket a két öcsémre, mert azok nem gyujtják azt meg.
– Bizonyára a tűzkereket nem gyujtja meg a te két öcséd, uram.
A garabonczoknak meg volt hagyva, hogy Szilamérnak el ne fecsegjék az öcscsei halálát.
Azok elloholtak a rúdrafűzött vaskondérral, a miben a Tiburcz-vári parázs volt felhalmozva, mikor bementek vele az erdők sötétjébe, azt hihette, a ki látta, hogy két manó visz izzó gömböt a vállán.
Szilamér visszament a feleségéhez, kis fiához, megcsókolta az arczaikat: «aludjatok csendesen.»
Aztán kiment a vár lonkájára, mikor már az egész vár álomnak eredt, s ott járt fel s alá magában egyedül.
A nagy virrasztás éjszakája ez a tuhudúnoknál. A régi emlékezet felébredt a szivében s ellopta az álmot a szemeiről.
A nap leáldozott már a hegyek között, s a Szent-Anna taván és a mély völgyek közt sötét este volt már, de a Hargitán túl egy hegyszakadékból még odatűzött a lehanyatló nap a sík láthatárról Bálványos-várára, tűzszínűre festve a ködös erdők mélyéből kiemelkedő hatalmas ormokat; maga az istenek tornya úgy ragyogott messze, mintha egy eget támogató tűzoszlop volna. Lassankint elhalaványult az is, mind jobban borongva visszahanyattlott a ködös sötétségbe, még az aranynap képe a torony tetején is fekete lett végre.
Az elsötétülő égen megjelentek halkan a csillagok, előbb az örege, majd az apraja is. Az ősmagyar világban mindannyinak neve volt, ismerték. Egész tudomány volt az. A keresztyének naptárában nincs annyi név fölirva, mint a mennyi volt feljegyezve a tuhudún égen. Azokra tanították az apák a gyermekeket.
Szilamér a vár erkélylonkáján, a kőpárkányra ülve nézegette az ismerős csillagzatok jöttét és lementét. Az egész égboltozat megelevenedett előtte, mint egy járatos tartomány.
Az egész vár aludt már; de a csendes éjszakának ott künn a vadonban saját neszei vannak.
Mikor az utolsó emberfujta hang is elenyészett már, a bálványosvári csillagüdvözlő tárogató dal, akkor az éj maga kezd el beszélgetni a virrasztó emberhez. Valami borzong végig a tájon, mint egy végtelen nagy sóhajtás; szellő volt talán, mely a fák sudarain végig fuvalt, vagy tova rebbenő tündér (a szélanya), a kinek a palástja általsuhant rajtuk, a csillagos feketekék magasságból emberkiáltáshoz, harsonaszóhoz hasonlatos hangok felelgetnek össze; éjjeljáró hattyu, daru, vadlúd-csapat száll talán odafenn? Rejtelmes búgások támadnak a völgyből, mintha a föld maga álmában beszélne; pedig talán csak a bölény, meg a névtársa, a bölönbika, a gázlómadarak legkisebbje, álmatlankodik ott? Távol gyermeksiráshoz hasonló hangok keletkeznek itt-ott, hogy az ember szive majd megesik rajtuk; pedig talán csak a hiúz nöstény hivogatja párját. Majd megint egyszerre százszoros ormótlan ordítás kardala rivall fel, mintha pokolkürtőin kiszabadult ördögfiuk acsarkodnának fel egy jelszóra; dámvadat felverő farkascsorda lesz az. A csörtetés elhangzik a völgyben. Néha valami csattanó robaj dörömböl fel a rengetegből; korhadt faóriás dőlt ki a tövéből. És folyton-folyvást hangzik közben a két testvérpatak, a Zsombor és Bálványos zuhatagjainak éjjeli zenéje, mintha tündérkezek vernének ezerhúrú hárfát, hogy legyen zenehang, a mihez a Mohos bürüjén az éji lobogványok, a tüzes millingek kisértettánczukat egyre járják.
S e sok éjjeli hang mind Szilamérhoz beszélt.
«Elhagytad már félig őseid vallását: megtagadtál minket, régi isteneket; a kik vezéreltük a te dédükeidet, hirben, dicsőségben; a kik Etelének kezébe adtuk a Hadur kardját. A kik népek romlásából, vérengző harczokból a kis székely nemzetet biztos menedékbe elvezettük, megtartottuk. Nem voltunk-e neked édes isteneid? Csak te neked és a te népednek. Nem olyan istenek, a kiket minden nemzet magáénak foglal, s egymásra igérget a pártfogásukért: «engem szeress jobban!» Mikor harczba keverednek, úgy hivogatják egymás ellen a közös Istent: «Ne amannak segíts! hanem nekem! Nézd, én czifrább oltárral magasztallak fel, mint a másik!» A ki midőn az egyik népének orczáját mutatja, addig a másiknak hátat fordít. Mi egyedül csak a magyarok istenei vagyunk; senki más bennünket áldozataival meg nem vesztegethet. Mindig közel vagyunk: mindig ti veletek. Kihez menekültök, ha minket elhagytok?»
A csillaghullások éjszakája volt ez; minden pillanatban aláfutott egy-egy. Mintha mind megannyi sulyos szemrehányás hullott volna Szilamér fejére: «látod, én nem sajnálom az én csillagaimat leszórni az égből és te megtagadsz engem a veszendő parázsban, a mit megtartogatsz! Egy sápadt asszonyért, meg egy nyifatag gyermekért!»
Egy-egy pillanatban egész raja a csillagoknak lövellt szerte, egy góczból eredve, mintha egy istenkéz tele marokkal hajítaná őket alá, a világ minden sarkai felé elszórva.
Ki cselekszi ezt odafenn?
Az ismerős álló csillagok pedig valamennyien úgy pillogatnak színváltó ragyogásukban az égbámuló szemeibe, mintha mind azt mondanák: «téged nézünk, beléd látunk!» «A hetevény csillagzat» is feljött már, miért vannak azok heten?
Egyszerre meg nagy robajjal megindul egy tüzes sárkány az égbolt mennyezetén fönn: feje, miként a holdvilág oly fényes; hosszú tűzfarka sziporkákra szakadó szivárvány; olyan robaj támadt jöttére odafenn, mintha ezernyi kelevézt vernének érczpaizsokhoz; kevély lassúsággal repül el keletnek, s mikor épen Bálványos-vár fölött súg el, ottan szertepattan, olyan robbanással, mintha az ég kárpitja hasadt volna ketté; a hosszú tűzvonal, a mit maga után hagyott, még soká világít az elfeketült égen. A fénytől elvakult szemnek úgy tetszik, mintha egyszerre minden csillag eltünt volna az égről s csak lassankint tér vissza a helyreálló sötétséggel a látása s akkor veszi észre, hogy a «hadak utja» (a tejut) sokkal fényesebb most, miként az imént volt. Csaba vezér harczosai vágtattak most végig rajta; új patkónyomaiktól lett fényesebb az út! De hát mi hozta őket ismét vissza?
Éjfél után megszünik a csillaghullás egy időre; de az alatt meg-megvillan egyszer-egyszer az ég alja; mintha a lenyugodott napnak rossz álmai volnának, s valahányszor egyik oldaláról a másikra fordul, felpirkadna az ég széle.
Szilamér azt érzé, a mi megjön, ha sokáig néz valaki a csillagok közé, hogy beleszédül az égbe.
S ha oda beleszédül, mibe kapaszkodjék?
A Bucses-hegy mögül egy fényszikra kezd kiemelkedni, előbb csak egy szikra, aztán egy sarló hegye; majd fénylő tűztorony, utoljára egy égben úszó ezüstcsónak, a fogyó hold.
Minden ember szive érez valami magyarázhatlan örömet, mikor azt a csillagzatot feltámadni látja az égen, mintha minden emberi bánatnak enyhítője, minden kétkedésnek eloszlatója volna.
Mikor Szilamér ezt az ezüstcsónakot ott látta maga előtt, eszébe jutott egy kép.
Az a kép, a mit a torjai szentegyházban egy mellékoltáron látott. Egy felséges asszonynak az alakja, a ki egy mosolygó gyermeket tart az ölében, lábaival a fogyó hold csónakjában állva; köröskörül aranysugáros diadalfény veszi körül.
Nézte, nézte soká azt az ezüst ivet ott az égen; ha nem jelennék-e meg ő neki is abban amaz asszony képe, a ki világosságot ad az emberek szivébe, hogy megértsék, mi külömbség vagyon az egy igaz Isten, a minden népek atyja, az örökkön élő és az ős-istenek között, a kik az ő népükkel együtt elmulnak? Addig nézte, addig nézte, míg a szemei lezáródtak, rájuk nehezült az álom.
Csendes és jótékony álom. Nem verték fel a rossz rémek, még a hajnali tárogató kürtök rivallásai sem; csak az ébreszté föl, mikor egyszer a nevén szólítá egy édes, ismerős hang. Arra fölpillantott, s ime előtte állt az ég csónakából alászállt tünemény; egészen előtte; a szelíd jósággal mosolygó anya-alak, ölében a repeső gyermekkel, köröskörűl folyva aranyos dicsfénynyel, mint az oltárképen.
De ez nem az égi alak volt, hanem a saját asszonya, körülragyogva a pitymalló ég aranybiborától.
– Hajnal van! szép piros hajnal! suttogá a nő szerető mosolylyal. Nézd, mi már felkeltünk. Készen vagyunk az útra.
– Micsoda útra? kérdezé Szilamér, álomkábultában.
– Nem hallod a hivogató kürtszókat Bálványos várában?
Szilamér nem hallotta, mert gyermeke mondott valami szót.
Azt a szót kitalálni nagyobb kérdés, mint valamennyi papok égi homályokba rejtett bölcsessége.
– Add ide ölembe!
Azzal a karjára véve a kis fiát, összecsókolgatá annak két piros orczáját, s minden csókja után mondott neki az égtől szakadt emberke valami olyan szót, a mit megérteni fölér a próféták látásaival. És ő megértette.
– Hát nem indulhatnánk Bálványos-várba? kész minden az útra sürgölé Imola.
– Ma nem! kiálta indulatos daczczal Szilamér, s úgy szorítá magához gyermekét, hogy Imola megijedt tőle: azt hitte, agyon akarja szorítani. – «Ma nem!»
S mikor a székely azt mondja, hogy «ma nem!» akkor ég-föld összeszakadjon is, az a nap nem olyan nap, a mely őt engedelmesnek lássa. Megölhetik, négybevághatják; de helyéből egy darabban meg nem mozdíthatják. Opoúr Szilamér nem viszi a fiát tűzön fölavatni!
Ez az egy szó pedig nagy végzet lett Bálványos-várára, és az egész őshit vallására nézve.
Szilamér nem ment el a bálványosvári tűzáldozathoz. Imola kandallójában sem lett kioltva a tűz.
Az pedig régi hit, hogy ha a «hivek» közül csak egynek a tűzhelyén maradt is a régi tűzből, az új tüzet nem birják lángralobbantani a kilenczfából faragott kerékkel a szűz legények.
A horkázok kürtjei egyre riadtak Bálványos-vár ormairól. Szilamér csak leste, hogy mikor gomolyodik majd fel a nagy füst a tűzhalomról? a minek a Tiburcz-várhoz jól meg kellett látszani; de csak nem támadt az elő. A nap is delelőn volt már; pedig akkorra égni kell már az új tűznek: de még mindig se füsti, se lángja.
Szilamér ott állt a vár ormán, a távol ködeiben elburkolt várra bámulva, a mely olyan messze látszott mostan esni. Nehéz nyári köd ülte el a tájat, a min keresztül Bálványos-vár úgy tünt fel, akár csak egy kék felhő, a sápatag ég alján elpihenve.
Imola kitalálta, Szilamér min töprenkedik, azt sugá neki: «a tűz mind kialudt már a kandallóban is!» ő maga oltotta ki. Látta, hogy Szilamér nagyon búsul, megszánta az ő tuhudún hitét. Hisz ennek épen olyan szívnyomás az, mint ő neki volt az, hogy nem gyónhatott meg.
Szilamér beszélő szemei úgy meg tudták ezt neki köszönni.
Hanem késő volt már. Az új tűz csak nem lobbant fel Bálványos-vár falain belől.
A délután is elmult, s az örömtüzek, miket ilyenkor a legények raknak, csak nem gyulladtak ki, a tűzkerekek, miket a hegyoldalon aláeregetni szoktak, nem kergették egymást. Olyan volt az egész Bálványos-vár, mintha már ki volna halva.
S még mielőtt leszállt volna a nap, meghozta a kora éjszakát a zimankós vihar. Délről és nyugatról jöttek, tolakodtak a gomolygó felhők; olyan az alakjuk, mintha égtaposó óriások nyomulnának egymással megütközni. Ni, annak ottan ezüst sisak van a fején, arany taréjzattal, gömbölyű paizsát ni hogy tolja maga előtt. A másik ellenben haragos kék alak, tán Hunor vagy Magor, hosszú szürke szakálla úgy lobog utána, bakacsin palástjával fél eget beterít. Alatta aranynyal versengő szép világos-fehér alak repül uszályával, a sötétből kiválva, engesztelő tündér, tűzveres, vérpiros szörnyek útját állják, foszlányokká tépik. Villámkorbácsaikkal, lángpallosaikkal a szörnyü istenhősök egymásra sujtanak, felharsog az égbolt ádáz haragjuk szavától, s mikor összeölelkeztek, egymásba omlottak, sürű sötétség lesz, mintha éjjel volna, csak a villám fénye gyujt bele világot, s olyankor ez az egész világ sápadt-fehér lesz a fényben, mintha csak halottak birodalma volna. Végigrecsegnek egyik hegyláncztól a másikig az ég harsonái. Ezek itten Etele király kürtjei, amazok Hildebrandt és a Tronjei hős trombitái! Egyszer-egyszer végighasad a nagy lobbanástól a sötét égboltozat s messze mélyen belátni az égbe, egész fel a nap mezejére, a hol azok a ragyogó alakok ülnek mind csoportban: kürtfuvó Lehel, Botond a bárdjával, boszuállásban rettentő Vérbulcsu, ősz Álmos, Nemere, Árpád a honszerző, Kupa és Gyula az utolsó hősök, Thonuzóba a hős feleségével, az őshit vértanui, Zsombor is bizonynyal, de csak egy pillanatig tart megjelenésük. Az égi csatacsillag lecsapott a földre, hogy megrendült belé az egész hegy várastul, s lángjával meggyujtotta a legmagasabb szálfát a tetőn, az mostan fellobog magasra s fényt vet a tájra. Ni, hogy omlik alá a vér a felhőkből! A katalauni mezők harcza foly odafenn, vagy a nibelungi dal égi folytatása.
Ekkor érkezett meg a hirnök Bálványos-várából Szilamérhoz, égi tüzön, hegyi vizen keresztül. Régi jó hadnagya volt az, Koppánd.
– Mi hirt hozasz? kérdezé Szilamér a lábairól leroskadótól.
– Mindent, a mi csak rossz. Egy szót se hallj tőlem, a mi a halálnál kedvesebb volna. Ma reggel az új tűz nem gyuladt meg: ez volt az első átok. Elfordult a tuhudúnoktól az Isten. És az alatt, a míg tüzünk nem volt, megtámadták Bálványos-várát a torjai keresztyének. Mike Andorás hozta ránk őket. A görögtűz koszoruit nem használhattuk ellenük, mert nem volt tüzünk, odatolhatták a vívótornyukat. A vashíd alatt nem gyujthattuk meg a kénköves aknát, hogy az ostromlók odafulladjanak, mert nem volt tüzünk. Ránk törték a kaput. Hát hiszen fegyver volt a kezünkben, négyen voltunk egy ellen, nagy erőnk volt velük szemben és mégis elbuktunk; le lettünk gázolva pocsékká téve, kivertek bennünket a külső várból, beszorítottak a belső várba, a honnan csak a pokol tornácza felé szabad még az út.
– Kivertek benneteket Bálványos-várból! ordítá fel, szégyentől lángoló arczczal Szilamér. Kőfal mögül hajtott ki negyedrész ellenség! Valamennyi Opoúrt egy Mike Andorás! Hát a szíveteket asszonyoknál hagytátok-e?
– Rém volt rajtunk, lihegé Koppánd. Az Isten elfordulása is beteggé tette a szíveinket, rémület, félelem kisért mindnyájunkat a harczba. Előre éreztük, hogy veszedelmünkbe megyünk. S mikor a kaput betörték ránk a keresztyének, legelől az ostromló hadak közt kilencz fehér ruhás kisértet rohant ránk, halotti köntösében, azon elijesztőn, a hogy a sírból fölkelének, arczaik fehérek, sírok férgeitől szörnyen elrutítva.
– Az én bélpoklosaim!
– A pokol hősei lehettek bizonynyal, mert a mint azokkal szembetalálkoztunk, elveszett a fegyvernek az éle a kezünkben; ha a buzogányomat akartam feléjük emelni, az olyan nehéz volt, mintha hordót emelgetnék rúdra tüzve, s ha meg a kardommal csapkodtam feléjük, az meg olyan volt, mintha nyakla szalmaszállal ütögetnék kőczölöpöt. Futott ezek elől, a ki csak embernek született. Eleven embertől én sem ijedek meg, de ki küzd halottakkal?
– Az én bélpoklosaim! hörgé keservesen Szilamér, öklével ütve koponyáját. Megátkozott engem az a gonosz tündér. Ah! Miért nem voltam én ott?
– Hisz ez volt a legnagyobb átok rajtunk, hogy te nem voltál ott köztünk; hogy nem volt velünk egy fiatal vezér, a ki a harczi népet a zürzavarban rendbe tudja szedni, szavával, példájával fellelkesíteni.
– Hát az öcséim? Hát Zsombor? Hát Iszla?
– Öcséid? Jó Szilamér. Rég otthon vannak már az ő ükeiknél az örök napos mezőkön. Iszla öcséd még Torján elesett, mikor te feleséget hoztál, Zsombor pedig elhullt, Mike Andorással harczolva az átjáró-vár lonkáján, el is temettük, szép tuhudún szokás szerint.
– Öcséim meghalva? fuldoklá Szilamér, el-elakadozó szóval.
– Bizony halva ők már. S ki őket túlélte, a ki megsiratta hét sebből omló vérkönyeivel, hős apád Kevend, az most ott fekszik a ravatalon!
– Harapd el nyelvedet, hogy ne mondjon több ilyen átkozott hirt!
– Pedig még nincs vége. Hátra a legrosszabb. Az, hogy tűz nélkül maradtunk (tűzhelyünk, szívünk is); az, hogy megverettünk, az, hogy ellenségünk birja már a külvárunkat, az, hogy két testvéred el van már temetve, az, hogy ősz apád is ravatalon fekszik, még mind nem a legnagyobbik átok. Annak a betetőzője az, hogy te nem vagy köztünk. A kevély győzelmes Mike Andorás most trombitaszó mellett fölkéri a várat, s tudva, hogy te nem vagy benne, se a feleséged, azzal fenyegetőzik, hogyha magunkat kegyelemre meg nem adjuk, fejünkre rontatja Bálványos-várát az Istenek tornyával együtt.
– No hát ott találjon engem is e várban! rikácsolá Szilamér. Felmegyek eléje, s viszem magammal az asszonyom, gyermekem! S majd a kit legelől maga előtt talál, abban rám ismerhet, aranynappal melledző pánczélingemről, s kardom csapásáról! Készülj hát az útra, asszony! Feleségem. Villámlik a felhő, harsog az égdörgés! Így kel az utolsó tuhudún az útra. Ottan ég a szálfa! Égi tűz gyujtá meg. Itten van az új tűz! Fáklyákat gyujtsatok nála! Viszem magammal az ég lángját Bálványos-várába! Előre, a ki tuhudún! utánam, a ki még szeret!
Imola bámulva látta a rögtöni nagy átváltozást Szilamér alakján. A bősz harag, a vakbuzgó pogány hit egyszerre erőt vett annak egész lelkén. Elkezdte a régi vérengző dalokat nagy harsogással énekelni, a mik mind az ős bálványistenek magasztalásáról szólnak, előhivatta a kürtöseit, megfuvatta velök a hosszu hársfakéregből készült, messze elrivalló kürtöket, a miknek a szava elhallik egész a Bálványos-várig, és azalatt felölté magára napbálványos pánczélját, feltette a ráró-madaras sisakját, előhozatta a harczi ménjét; kardot, kelevézt, buzogányt szedett a markába, s míg az ég villámait ontá, míg a zápor szakadt, odavágtatott a villámgyujtotta szálfához s maga gyujtogatta meg az istenadta tűznél a szurokfáklyákat, a miket követőinek szétosztott, és a közben folyvást hangzott a csatadala, a mivel népeit a végső kétségbeesett harczra fellelkesíté.
Ez volt az utolsó fellobbanása az ősi tűznek.
Imola szótlanul és engedelmesen követte férjét e végső halálos tusába, kis gyermekével együtt.
Nagy erő az Isten szeretete, de még nagyobb a nők szerelme!…
Bálványos-várának két része volt: egy külvár, a mi tág körben foglalta körül a házakat, a mikben a tuhudúnok maradékai laktak. Ez a külső vár az utolsó pogány vezér, Gyula támadása után épült; a mikor a magyar király az őshit mellett fellázadt székelyeket behódította, a tuhudún hadnagyokat váraikból kizavarta, akkor mindazok, a kik fel nem vették a keresztséget, ide menekültek Bálványos-várába, a minek megvívását nem tanácsolta a vajda a királynak. Ellenben a bálványosiaknak is szép hegedűszóban tudtul lett adva, hogy a mit a váron belül cselekesznek, azért őket ugyan senki nem háborgatja, de a váron kívül mindentől őrizkedjenek, a mi a keresztyéneket megháborítaná. Ekkor építették a külső várat, a miben valamennyi tuhudún menekült háza bőven elfért, valamint a tűzáldozat halma. A menekült előkelők idejöttek kincseikkel, marháikkal. Ezt a külső várat, a hegy meredeksége miatt, épen csak a kapunak vezető útról lehetett megtámadni, a mi előtt egy mély akna volt ásva, a mi meg volt tömve kénkővel; ezen aztán egy vasrácshíd vezetett keresztül, úgy, hogy ha az ostromló ellenség a hidat elfoglalja, a meggyujtott kénkőnek a füstje úgy elbánik vele, mint a méhrajjal, a kit kifüstölnek.
De még más titkos erővel is fel volt e kapu őrtornya ruházva. Mikor ezt építék, egymásután háromszor összedőlt a fal. Akadnak rosszlelkü emberek, a kik azt állítják, hogy a torjai keresztyének ásták alá éjszaka a falakat; olyan ostoba beszéd is hallatszik, hogy a kőműves-mester rosszul rakta le az alapköveket, de a ki igazlelkű ember, az bizonynyal tudni fogja, hogy ez az ördögök ravaszsága volt, a kik minden építkezésnél addig incselkednek, a míg az áldozatjukat meg nem kapják. Miért is a kőműves elvégre azt tette, hogy a saját feleségét falaztatta be a torony kőfalába, s attól fogva megállt a torony, mint a «Csala tornya». Most is mutogatják azt a hosszú, magas márványkövet, mely azt a fülkét jelöli a falban, a hová az áldozatul hozott menyecske be lett falazva. S ennélfogva ez a tornyos kapu nemcsak hogy az ördögöknek ellenállott, de minden emberi ellenségre nézve is bevehetetlenné lett téve.
Annál nagyobb vala a bálványos-váriaknak a megrettenésük, a mikor ezt a kívül-belől erős tornyot egy nekiveselkedéssel elfoglalták a keresztyén atyafiak. A lehetetlenséggel volt az határos. Sokan azt állítják, hogy azért ment ez olyan könnyen, mivelhogy a székely a saját nemzetsége ellenében nem tud olyan jól verekedni, mint ha idegen nemzetbelivel akaszkodik össze; a kik közelebb találtak, azt mondták, hogy az előrohanó bélpoklosokat halott vitézeknek nézték, ez a varázs rontotta meg karjaik erejét; a legigazságosabbak pedig tudták azt jól, hogy az új tűz ki nem gyulladása okozta az egész veszedelmet. Elég az, hogy megtörtént s most már a tuhudúnok egész népe fel volt szorítva a belső várba, egy szikra tűz nélkül, étel, ital, szüleség nélkül, a mit mind elfoglaltak a keresztyének a hirtelenkezű ostrom alkalmával.
De a hol a legnagyobb a kétségbeesés, ott van legközelebb a vigasztalás is. Még mielőtt a nap fáklyái jönnének, ime megérkeztek száguldozva a Szilamér fáklyavivői. Soha még a hajnal sugárfényét sem üdvözlé ember annál nagyobb riadallal, mint a bálványos-váriak az első két hirmondót, a kik az égből esett tűzzel megérkezének Tiburcz vára felől. Erről az egy oldalról volt még csupán hozzájárulható a büszke Bálványos-vár. Innen lehetett a megszállottak számára lábas jószágot felhajtani, innen a szent forrás kutfejéhez sziklába vágott hosszú lépcsősoron alászállni.
A mint Szilamér maga is megérkezett, újra megszállta a lélek a tuhudúnok szívét; a csüggedést felváltá a harczi indulat, szörnyü riadallal fogadták őt már a kapuban, s lováról egyenesen paizsukra emelték, úgy vitték magukkal be a várudvarra.
Az ifju vezér aztán egyszerre tudott rendet csinálni a hadi nép közt, maga körül gyüjté a hadnagyokat, kinek-kinek kiosztá a maga hivatalát, parancsokat adott, a védelemre való szereket felhordatta s a maguk helyeire czipelteté, a kovácsokat sürgölte hajító-dárdák, nyilak nádalására, üstökben szurkot forraltatott, malomkerekeket ácsoltatott össze, mik az ostromlókat eltaposni szánvák, gyerekhadat, ifju leányokat lekergetett a pinczeboltokba, hogy ne lábatlankodjanak ott. A külső várat elfoglalva tartó keresztyének nagyhamar megtudták, hogy a belső várban nagy változás történt, a bástyafokon kigyulladó örömtüzekről; az okát is megértette velük a torony lonkájára felhágó kádár, a ki hármas kürtszó után ezt az üzenetet rivallá le a magasból:
– Halljad meg szavamat, te Mike Andorás. Az én ifju uram: bálványosi tuhudúnok vezére, Opour Szilamér híva hív tégedet, hogy holnap hajnalban, napfeljövetelnél jelenj meg a két hárs között vele szemben, hozd el magaddal minden fegyveredet, s harczolj meg vele akár magad egyedül vitézi párbajban, akár egész hadi népeddel az ő népe ellen. Addig pedig vigasztald anyádat s mondd, hogy imádkozzék, mert «egy» fia holnap bizonynyal halott lesz!
Mike Andorás azt felelte rá a maga kádárjával:
– Ott leszek!
Imola nem is csodálkozott rajta, hogy Szilamér csak a harczi készületekre gondol, s ravatalon fekvő apját még csak megtekinteni sem siet. Amaz előbb való, várhat a halott! Van annak ideje!
Az első nap úgyis csak az asszonyok dolga a halottat elsiratni. Imola, a mint lefekteté kis gyermekét, sietett fel a fegyveres házba, a hol a ravatal fel volt állítva; két alabárdos őrizte az ajtót, hegyével lefelé fordított dárdákkal.
De nagyon megütközött rajta, mikor a csarnokba belépett, hogy semmi asszonysirást sem hallott, ez pedig szokás mind a keresztyén, mind a tuhudún halottak virrasztásánál. De még fáklyák sem égtek a ravatal körül, csak egy nagy karos tartóban lobogott valami nagyfüstű szövétnek, tánczoló lángjával egyik szögletből a másikba kergetve a sötétséget. De csak egy asszony sem volt ott, sem a hegedűsök, hanem csupa férfiak, a kik közül épen Kájon horkáznak az arcza volt előtte ismerős, a többiek mind olyan különös viseletekben, a mik nem a rendes harczosoké.
A terem közepén volt felállítva a ravatal, de olyan magasan, hogy a rajta fekvő alakra alig lehetett rálátni; körüle összeboruló fenyőágak még jobban eltakarták arczát.
Valami nehéz illat terjengett, a nyitott ablakok daczára, a mi Imolában valami emléket költögetett fel. Hol érezte ő azt? Miért borzong úgy teste-lelke, mikor újra megérzi?
Kájon horkáz, a mint Imolát meglátta az ajtóban, eléje sietett s palástját szétterjesztve előtte, mint két denevérszárnyat, azt susogá neki:
– Térj vissza!
– Mit csináltok itt?
– Áldozunk istennek.
– Nem áldozhatom én veletek?
– Halott van itt ma.
– Valóban halott?
– Mondám, hogy «ma» halott.
– És holnap?
– Holnap is halott lesz.
– És az örökkévalóságban?
– Talán.
– Bocsáss hozzá, én látni akarom őt!
Azzal félretolta maga elől Kájont és odasietett a ravatalhoz. Annak az aljánál hevert egy barna tömeg, azt hitte, valami párnazsák. Arra felhágott.
– Vigyázz, az oroszlánra lépsz!
Már akkor rálépett.
Az oroszlán felemelte a fejét, megnézte, ki gázolt rá? azzal megint csendesen visszatette a fejét a földre.
Imola meglátta rémülete tárgyát. A ravatalon fekvő Opour Kevend szájába a «világ-zár» csoda-virága volt dugva.
Ki akarta azt onnan kapni, de a ravatal körül álló férfiak elrángatták a tetemtől.
– Ő nem halt meg, csak el van rejtőzve! Lihegé Imola iszonyattal.
– Te mondád! felelt Kájon.
– Ti kényszerítettétek őt az áldozatra!
– Ez a sor! monda Kájon. Mikor a földön nincs tanács, az égbe kell érte menni. Ez az ősi szokás. A legvénebb vezért illeti ez az út. Hadúr elé csak ő mehet a nap mezejére. Damasek Isten csak ő rá bizhatja izenetét.
De már most igazán haragba jött Imola.
– Hallod-e, Kájon horkáz! Én hozzám ne beszélj úgy, mint egy szájtátó gyermekhez, vagy egy kölyü-fejü paraszthoz! Én a te tuhudún hitedbe nem szólok; nem bánom, hidd, a mit akarsz! Áldozzatok miattam fehér lóval, komondor kutyával, de én az apósomat, az én férjem atyját megáldoztatni nem engedem! Abba már beleszólok.
– Hiszen nem áldozzuk őt meg! Ime csak hét napig leszen halott, akkor ismét feltámad és életre kél.
– Ezt meséld a bolondnak! A ki hét napig a sírban fekszik, az soha többet nem látja ezt a világot!
Kájon horkáz olyan csodálatosan vigyorgott erre a szóra.
– És hát olyan nagy baj lenne abból, ha Opour Kevend hét nap mulva nem látná ezt a világot? Beszéljünk egymással okos emberek módjára, asszonyom. Neked legjobban meg kell azt értened. Az őshit világának vége van már. Az utolsó láng csak pislog, de nem világít, nem melegít többé. A mi fánknak a gyökerei elrohadtak, hiában támogatják, ki kell annak dülni. A kik még velünk együtt áldoznak, csak a kevélység és a régiekre való visszaemlékezés tartja őket hozzánk. Mi magunk sem érezzük már, a mit mondunk. Mi haszna rugódozunk az ösztön ellen? A nagy népek között, a kik mind felvették a kereszt vallását, nekünk el kell enyésznünk. Fiaink, leányaink lopva úgy is a ti egyházaitokat látogatják már s a mi áldozatainknál egyre gyérül a nép. A világ nagy folyó, mi azt vissza nem fordíthatjuk. Ime láthatod: egy maroknyi keresztyén had, kilencz bélpoklos lázárral kiveri a tuhudúnok ezreit a megerősített várukból; a tuhudún az ős istenek oltáraiért nem tud, nem akar harczolni többé.
Imola ámult és bámult. Hisz ezek olyan szavak, a mik igen jók volnának a maguk helyén és idején elmondva. Szemre főre nézett a jelenvalók közt. Kájon horkáz észrevette a kétkedését.
– Hát látod, asszonyom, ezek a tisztes férfiak mind az én szájammal beszélnek. Ez itt Seremás «táltos», ez Karakó «gyula», ez Vetyegő «kádár», ez Tihadár «billogos», ez Csomok «perestáldó», ez Sügetér «garaboncz.» Agg eb bánja dolgát! Nekünk kifelé áll mind a szekérrudunk. Idestova úgy kimaradunk, mint a káposztatorzsa a hóból.
Hát mért ne lehetnék én olyan jó esperes, mint a torjai, vagy olyan prépost, mint az udvarhelyi? nekem is van borotvált pilis a fejemen, mint neki; ha felveszem annak a palástját, egyszeriben az vagyok. A kádár lehetne «dulló» a billogos, a perestáldó a keresztyéneknél is be van véve: csak csuhát kell változtatniok s megtanulni az imádságokat; a garabonczok lehetnének egyházfiak; a táltosnak is tudnék jó hivatalt, a királyok most hoztak egy törvényt a «macellumokról»: ahhoz ő nagyon jól értene. «Minden szentnek maga felé hajlik a karja.» Ezt te jobban tudod. Mink sem vagyunk jobbak. «Adjátok meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket!» s mi az «Úr imájának» a többi részét mind ráadásba veszszük. Szerezzétek meg magatoknak a mi emberségünket, horkázokét, táltosokét, s mi olyan szépen átvezetjük a tuhudún népet hozzátok, hogy észre sem veszi. Az ő ősi ünnepeit átváltoztatjuk keresztyén ünnepekké; a tűzgyujtás áldozatából csinálunk szentivánéji tűzünnepet, a tündérekből csinálunk szenteket, Damasek Istenből Jehovát, az ördögöket meghagyjuk ördögöknek s minden rendben lesz.
Imola undorodva fordítá el az arczát ettől az istenekre alkudozó pogánytól, a ki nem titkolja, hogy ő bizony kész volna a mennyei üdvösséget elfogadni, de nem a vértanúság árán; hanem hogy neki fizessenek érte. S azok a többiek mind rábólintottak.
– Ez mind igen józan beszéd, mondá az úrnő; de ha én tinektek volnék, hát azt tenném, hogy ezt így elmondanám az én uramnak, a vezérnek magának szemtül-szemébe, szájtól fülébe.
Hah milyen kaczagás támadt erre egyszerre a belső emberek közt.
– No azzal jól járnánk, ha ezt Opour Kevend hallaná, a mit most elmondtunk! Engem karóba huzatna! Engem cziheren égettetne meg! Engem mozsárban töretne össze! Engem lófarkra köttetne! Az kellene csak, hogy ezt Opour Kevend uram hallja!
… De hátha hallotta is már?
Imola eliszonyodva nézte az elrejtőzött rhabonbán arczát.
Az alatt, a míg Kájon horkáz beszélt, a tetszhalott arczvonásai ugyan nem változtak, azokat kővé fagyottan tartá a gonosz vajákolás; hanem a haja, meg a szakálla megőszült e néhány pillanat alatt! Neki hallania kellett mind azt a kinzó ármányt, a mit ezek az emberek ellene elkövettek, legkedvesebb kegyenczei, a kiket ápolt, védelmezett, a kikért vérét ontotta, a kiknek köntösét csókolta. A pokol nyilt meg előtte ez áruló szavakra, egész rettenetességében; az a tudat, hogy egész életének dicsősége, híre, imádata nem volt egyéb, mint bolondok játéka egy vakemberrel; hogy azok az istenek, a kiket ő keres, maguk azok a fényes mezők, a miket azok laknak, nincsenek sehol; és ő nem fog odamenni, hanem fog lemenni a hideg földbe, az ürgék közé, a kiknek annyiszor meggyónta bűneit, s ott fog, ha fölébred, a nagy sötétségben dörömbözni koporsója födelén és imádni a halált, a ki lelkétől megszabadítsak. Egy egész végtelenséget érzett megnyilni maga alatt, a mibe feltarthatatlanul alá kell hullnia; egy végtelenséget, tele kiáltó sötétséggel. Mi a pokol, ha nem ez az? A rémület, az iszonyat, mely tagjainak merevencsét meg nem birta törni, megfehéríté a haját. A ki elébb csak szürke volt, mint az aczél, most fehér lett, mint az ezüst; haja és szakálla.
– Nézzetek oda! kiálta Imola, a fekvő alakra mutatva;
A férfiak elszörnyedve riadoztak szét a ravatal mellől.
Csak Kájon horkáz tartá meg nyugalmát.
– Ő hallotta hát, a mit mi beszéltünk s húsz évet vénült ennek hallásától. Annál inkább meg van érve a halálra. Senki sem áll útjában a végzetnek, egyedül ő. Térjen meg oda, a hova vágyott.
(Az elrejtőzöttnek a homlokán fehér gyöngyök törtek elő: hideg veríték.)
Imola elszörnyedve rebegé:
– Ti el akarjátok őt élve temetni!
– Ujra fölássuk, s akkor támadjon föl, ha tud!
– Ti megölitek őt!
– Ő maga önként szánta el magát az áldozatra!
– Ti pogányok!
– Miért pogányok? Hát a nagy Megváltó nem önként vállalta-e el a halált? Nem feszíttette-e magát a keresztfára? Nagyobb kár-e Opour Kevendért, mint volt a názáretbeli királyért?
Imolának az arczát a harag pirja futotta át.
– És én azt mondom, hogy Isten úgy legyen hozzám és gyermekemhez irgalmas, kegyelmes, a hogy én nem fogom azt megengedni, hogy férjem atyját élve eltemessék!
– Hát mit akarsz tenni?
– Én tudom, hogyan lehetne életrehozni az elrejtőzöttet.
– S te azt megtennéd?
– Meg fogom tenni.
– Gondolj magadra asszony! De gondolj gyermekedre, a kit Istennek ajánlottál az imént. Ha az egész világon minden mérget összegyüjtenének, a mi kigyó fejében, eskarap farkában, varangyban, pókban, gyilkos csomorikában lakik s azt egy pohárba töltve odatennék eléd, hogy ürítsd ki, nagyobb halálkínt nem vennél magadnak, mint ha ezt az embert, a ki itt előtted megdermedve fekszik, még egyszer életre visszahivod: mert nem rosszabb ellenség az ördög az angyalra nézve, mint az a tuhudún apa, a kinek két derék fiát megölték a keresztyének, arra az asszonyra nézve, a ki miatt ez történt. Gyilkosodat ébreszted fel benne! Hóhérját, kárhozatravivőjét magzatodnak.
– Elhiszem, hogy úgy lesz, szólt Imola szilárdul. De az én hitem, a Krisztus vallása, azt parancsolja, hogy annak, a ki ellenem vétett és véteni fog, megbocsássak. És én nekem nem szabad megváltanom életemet, nem gyermekem életét annak az árán, hogy egy embert tudtommal, beleegyezésemmel megöljenek: hogy megöljék előttem a férjemnek atyját és én ne szóljak, ne tegyek semmit arra, hogy őt megmentsem. Én az én Jézus Krisztusomat követem.
Ezt mondva, még egyszer felszökött a fekvő oroszlán hátára, s odanyúlva Opour Kevend fejéhez, kiragadta annak a szájából a világzár virágot s messze elhajítá. (A tetszhalott azt érzé, hogy egy láthatlan kéz megragadja végtelen esésében s emeli fölfelé, hol a csillagtalan semmiség határt ér, s ismét közeledik a véghetetlen magasságú ég!)
De a megrémült czinkosok mind odarohantak az asszonyhoz, a tettenkapott gonosztevők kétségbeesett dühével s el akarták őt ránczigálni a tetemtől.
– Hahó! kiálta Imola, haragra bőszülten. Ébredj fel oroszlán! Ne hagyd a gazdádat! Segíts megküzdenem a nyomorultakkal!
S az oktalan állat megérté a csodálatos asszony szavát. Ordítva ugrott fel fektéből s megrázta rettentő sörényét, szörnyű tenyerével rácsapva a ravatal padjára, hogy az egész összedőlt egyszerre s a tetem kigurult belőle.
Táltos, horkáz, garaboncz most futott, iramodott ajtón ablakon át a felbőszült fenevad elől, a merre tágasabb a világ: egy pillanat mulva nem volt ott más, csak Imola és a tetszhalott.
Az oroszlán pedig nagy kevélyen odaült az ajtó küszöbére, királyi pofáját fennyen fölemelve, s ha valaki közeledni merészelt, elég volt egy mordulása, hogy falnak fusson a fejével tőle.
Aztán egyszer-egyszer hátra fordítá a fejét megnézni hogy mit mível amaz asszony.
A gazdáját költögeti; hideg vízzel locsolgatja, tenyerével dörzsölgeti. De nem birja életre hozni. Nagyon mélyen elaltatták azt. A veríték fénylik a nő homlokán; de még az elrejtőzött arczára nem tért vissza a pir. A világzár virág nagyon jól bezárta a szívét.
Imola kifáradva tekinte az oroszlánra, mintha panaszkodnék neki a szemeivel.
– Nem birsz te azzal egy magadban, mondá az oroszlán. Várj, majd én segítek!
S odament ő is a gazdájához, hogy segítsen őt kis gazdasszonyának felkölteni.
Már hiszen, ha Opour Kevendnek féllába még ezen a világon volt, hát mikor annak a lábnak a talpát elkezdte az oroszlán ráspoly-nyelvével végignyalogatni, csakugyan nem állhatta tovább a halottember dicsőségét, nagyot kellett vele rúgni s ezzel az egy rugással megint itthon termett ezen a világon.
Az első dolga az volt e földön, hogy reszketni kezdett, mint a lázbeteg, s nagy fogvaczogással olyan szókat mondott, a miket maga sem értett meg. Imola sietett őt betakarni a palástjával, s ölébe vette a fejét: a bolond oroszlán meg azt tette, hogy meleget fujt neki a szíve tájára s úgy nyihogott, mint valami kutya.
Voltak abban az időben ilyen csodálatos hűségű oroszlánok, mint azé a keresztes lovagé, a kinek még a tengeren is utána úszott a hű oroszlánja, míg odafulladt.6)
Imola megsímogatta a kezével az ősz rhabonbán homlokát, a ki nagy nehezen felemelte pilláit s csodálatos fényhagyta szemeivel feltekinte reá.
Csak suttogni tudott: erős hangja elmaradt valahol a hadak útján, a hideg égben.
– Felköltöttél. Visszahivtál. Messze jártam. Égből jövök. Istent láttam. Szavát hallám. Nem maradok itt sokáig. Jobb odafenn. Mondok egy szót. Azt hallják meg. Isten küldi. Most tudom már igaz nevét. Az Isten neve «irgalom».
S azzal kezével megfogva hosszan lecsüngő ősz üstökét, odanyujtá az Imola kezébe: «bontsd ki ezt!»
Annak pedig nagy jelentése volt! Befonatlan hajfürtöket csak a keresztyén székelyek viseltek.
A zivatar tova vonult. A sűrű égvillogások a Bucsesd hegyormai mögül, még egyre rémledeztek fel az éjszakában. A hold-karéj sápadt világa a várfokon imette álló őrök alakjainak árnyékát odaveté a kastély falaira; a vihar után itt maradt erős szél el-elnyomta a fáklyák lobogványát; a keleti ég alján pirkadni kezdett a hajnal. Négyféle világosság küzdött egymással. S e káprázatban a bálványos-vári tuhudúnok nagy szertartásra készültek: új vezér választásra: esküllőre.
Az udvar közepére felállíták az eskütétel kolonczát: melléje felhordták a négy éltető bálványait az istenek tornyából s a világ négy része irányában elhelyezték: a koloncz közepére letették a szerecsendió kelyhet, a mi szakasztott mása volt a bondavári szövetségkehelynek, s azt megtölték borral félig.
Két vitéz előhozta a Zandirhám kőpaizsait, az alaptörvényekkel, a harmadik a Csaba vezér hagyatékát az ökörbőrön s azok hárman a koloncz elé álltak.
Hátul félkaréjban voltak felállítva az igreczesek, hangicsáló szereikkel, azokon túl az éneklő leányok, tölgyfa koszorúkkal és sarlókkal a kezeikben.
A fegyveres sokáság pedig hét csapatban volt felállítva az udvarban; úgy, hogy a nyolcz szegletű udvarnak egy szakasza üresen maradt, minden csapatnak az elején ott állt a vezér; egy-egy őscsaládból való tuhudún, a kinek az eredetét fel kellett vinni egész Tuhutúm dédapáig. Nagy, kiterjesztett kerecsen-szárny a sisak mellett különbözteté meg a vezéreket.
Mikor a toronyőr elkiáltá a magasból: «hajnal van, szép piros hajnal!» akkor a kádár előjött a kastélyból a nagy áldozatdobbal, a minek üstalakú feneke volt, s három dobütéssel jelt adott a szertartásra. Csendesség lett a sokaságban szerte.
– Tuhudún székelyek! Kiálta a kádár. Öreg rhabonbánunk jó Opour Kevend, elméne Hadúrhoz, Damasek istenhez, a nap mezejére. Ember nem tudhatja, visszabocsátják-e a dicsőült ősök, ha egyszer köztök lesz? Kapuinkon zörget halálos ellenség: oltárainkat vivja; bizony vezér nélkül mi el nem lehetünk. Válaszszunk új vezért, fiatalt, erőset, a ki a réginek nyomdokába hágjon: a ki a vashídat e földi várunkhoz és az arany hídat a nap mezejéig bizony jól megvédje. Ha tudtok, ismertek mi közöttünk ilyet, kiáltsátok nevét.
Nagy rivallás támadt erre a nép között; de valamennyien mind egy szívvel és szájjal csak egy nevet kiáltának:
«Opoúr Szilamér!»
– Menjetek vezérek! szólt erre a kádár, vegyétek kádári paizsom s hozzátok ide rajta a megválasztottat, a kit a nép kiván.
Nem sokára visszatért a hét vezér, erős vállaikon emelve a paizst, a melyen az új vezér állt, miként egy bálvány. Kezében az aranycsákány, homlokán az aranyabroncs.
A pirkadó égtől veres volt az aranynap képe is mellén; de még az arcza is, úgy állt ott a nép fejei fölé emelten, mint maga a hadisten.
Iszonyú ordítás fogadta megjelentét, a harczi rend kardjával verte paizsait, a kürtölők pofaszakadásig fujták az üdvözlőt.
És ugyanakkor ott künn a külső várban énekelték a keresztyén székelyek a szent zsolozsmát: «Isten, szabadítsd meg a szent sírt!»
Mike Andorás még az éjjel gyors lovast futtatott Torjára, az anyjához és az espereshez. Az anyjához azzal az izenettel, hogy holnap a két fia közül az egyik bizony meghal, a másik fegyvere által: imádkozzék a lelkéért; az esperest pedig arra kérte, hogy siessen hozzá, a gyóntatást, felmentést és az utolsó szentséget végezni.
De a hírmondó már feleúton találta Mike Sárát, a két pappal együtt; a rhabonbánné sietett két tele kézzel, a mint Andorás győzelmét meghallotta a bálványos-váriak felett; az egyik keze tele volt fegyverrel: nagyszámú segélyhadakat hozott Andorás számára; a másik keze pedig tele volt malaszttal. Erős hite volt benne, hogy Isten megsegíti őt, megakadályoztatja a testvérek szörnyű vérontását, a mi pedig csodatétel nélkül el nem maradhat. A keresztyéneknek nem lehet már többé visszalépni; a mi nagy munkát megkezdtek, azt tökéletességre is kell vinniök. A tuhudúnoknak pedig végső küzdelmüket a kétségbeesés vad dühe segíti. Isten bölcs lelke talál itt világot, nem más.
Mike Sára asszony is megérkezék első pitymallatra a Bálványos-várba s első dolga volt a papokkal misét tartatni, a harczi népet áldozatra, áhitatos bűnbánatra serkenteni.
Odabenn pedig folyt a vezérválasztási szer.
A kolonczra kitett serlegbe mindegyik vezér egy nyilat mártott be. A kádár hozzájuk beszélt:
– Ime ez áldozatkehelybe fogjátok csorgatni, saját nyilatokkal megnyitott ereitekből az áldozatvért. E vezéri vérrel összegyült bor áldomása legelőször is száll a választott vezérnek: utána a többi vezér a kelyhet kiüríti. S a vérszövetséggel lesz megkötve a szer, hogy senki közületek az őstörvényeket, az ős isteneket soha el nem hagyja: végső csepp véreig védelmezni fogja egymást és vezérét, míg nap és csillagok járnak az égen, el nem árulja. Így tettek őseink, Etelétől kezdve, s a Hetumogerek, a székely vezérek. Így tegyetek ti is. Ez az ősmagyar vérszövetség szere!
Ha egyszer ez a vérszövetség meg lesz kötve, akkor többé Opoúr Szilamér számára nincs nyitva a szentek paradicsoma.
De nem köttetett meg; mert mielőtt az első a saját nyilával felszakította volna a karján az eret, egy erős női hang felcsattant a tornácz lonkájáról: «hagyjatok fel a szertartással!»
S mintha még nagyobb súlyt akarna adni a tiltakozásnak, mennydörgő bőgéssel ordította utána az oroszlán a maga szózatát. Az elbámuló tuhudúnok odatekintének s dermesztő fagy állta el szíveiket attól a látványtól. Az emelt tornáczon egy délczeg női alak állt, kit ők sohse láttak: vagy nem így, a hogy most: hisz ez egy istennő! tán a Furusina tündér? vagy az alirumnák királynéja? s oly hatalmas, és mégis jóságos egész tekintete. S ennek vállára támaszkodik egy ősz férfialak, a ki úgy hasonlít Opoúr Kevendhez, csakhogy szakálla és haja tiszta galambfehér símára szétbontva; arcza sem oly büszke, milyennek ismerték: nem oly parancsoló; alakja görnyeteg: az egyik karjával a nő vállaira, másik kezével az oroszlán felemelt fejére támaszkodva jő, mint egy kisértet.
Halotti csendesség támadt e látásra.
Az asszony szólt bátran:
– Ti nem választhattok új vezért e napon; mert az elrejtőzött agg vezér visszatért közétek. Ime él és itt marad veletek. Tőle halljátok meg Isten izenetét.
A szent elborzadás mormogása költ fel a tuhudún sokaságban szerte: túlvilági jelenésnek látta ezt mindenki. A papi szerzetnek borsózott a háta: horkáz, táltos, kádár, garaboncz, billogos összedugta a fejét: «no most jaj lesz nekünk».
De Szilamér, a mint meglátta ősz apját, fáratag fejével
Imola vállára hajoltan; leugrott nagy ordítással társai válláról, s eldobva kezéből a vezéri aranycsákányt, lekapva fejéről az aranyabroncsot, rohant fel zokogva oda a tornáczra, s levetve magát az apja lábaihoz, átölelé annak a térdeit, s csak azt fuldokolta: «atyám, édes szülém!»
Opoúr Kevend fejére tette reszketeg kezét.
– Tedd vissza fejedre az aranyabroncsot, és vezesd a népet. Én már csak az útat mutatom, merre vidd. – Isten előtt jártam, Istentől jövök most. – Jőjjetek közelebb. – Halljátok mit izent?
A tuhudúnok alázatos félelemmel gyülekeztek össze mind a tornácz körül s csendben lesték az ősz vezér szavait.
Valóban olyan volt a hangja, mintha nem emberi ajkról, de valahonnan végtelen magasból zengne búgna alá.
«Magyarok Istene azt izeni nektek: nincsen harcz háború az istenek között. Azok ott odafenn se egymást nem sértik, se egymás népeit boszura nem küldik. A mi ős istenünk egy a Jehovával: angyalok, tündérek, hősök és vértanuk egymásra ismernek odafenn az égben; csak itt lenn a földön különbözik nevök. A Damasek Isten ezt izeni nektek. Vitéz székely nemzet, békülj ki magaddal! Hagyd a testvérharczot: hagyd az oltárokat, a miknél vér folyik: keress olyan oltárt, hol bűnöd lemossák: a földi tüz helyett fogadd az ég tüzét. Imádd Istenedül azt, ki láthatatlan. És annak a fiát, a ki testet öltött, hogy meggyőzze a halált. Én Damasek Isten azért hived leszek. Leszek, a ki voltam: magyarok Istene; veletek örvendő, veletek gyászoló, értetek harczoló, csodákat mívelő, sirból feltámasztó, örökké megtartó magyarok Istene! Boruljatok térdre!»
S e szókkal szétterjeszté karjait az ősz rhabonbán, mint egy élő kereszt, s már nem kellett őt támogatni sem a nőnek, sem az oroszlánnak.
A nép mind térdre omlott e csodára, s a férfisereg elkezdte azonnal a befonott haját kibontogatni, Szilamér példájára, a ki maga indította ezt meg.
Isten izente ezt! Csodatétel által. Az «elrejtőzés» nagy csodája által.
Az ősz rhabonbán tovább beszélt.
– Nyissátok meg a kapukat s járuljatok a ti testvéreitek elé fegyvertelen kézzel és fedetlen fővel. Elől bocsássátok, ki legjobb köztetek: a hivő asszonyt; a legártatlanabbal, kicsiny gyermekével. Neki van adományozva Istentől a hatalom haragvó sziveknek kibékítésére. Ő közbenjáró lesz az én népem, és az ő anyjának a népe között. Ő meg fogja hajtani a hatalmasok szivét, hogy azokat, a kik nekem híveim voltak, ne hagyják elpusztulni; az én horkázomat, táltosomat, gyulámat, kádáromat becsüljék meg az ő szokásaik szerint s tartsák tisztességben.
A «ludasok» ugyan nagyot fohászkodtak erre a szóra. Mégis csak igazán Isten csodájának kellett itt történni. A nélkül bizonynyal mind valamennyinek karóhegyében volna a helye.
– És aztán majd mondd el hatalmas anyádnak: rebegé az öreg, Imola fejét keblére vonva; hogy a mily igazán én neki megbocsátom két fiam halálát, ő is oly igazán bocsássa meg nekem, hogy egyetlen leányát, azt a jók közt is jót, egy ilyen gonosz, vad, minden bünben jártas fiuhoz kötöttem, a ki csak aláhuzná őt magával az égből; mert rossz, tudatlan és reá érdemetlen.
Úgy szidta az előtte térdepelő fiát: ez pedig csókolta a kezét.
– De te nem hagyod őt az égből leesni! rebegé az öreg. Te neked erőd van! Hallottam mit mondtál, mikor én aludtam. Hosszú álom volt az: ni, hogy megőszültem! Azzal a szavaddal engem is felvettél. Pokol sötétjéből engem kiragadtál. Tudod-e, mi voltam? Meglánczolt rab voltam: néma fenevadba szorult emberlélek voltam; tenger fenekére sülyedt átok voltam; ember szivvel érző megrugdalt kő voltam; égből aláeső számkivetett voltam; de te megváltottál. Nézd ezt a rossz fiút, tégy vele kegyelmet, váltsd meg majd őtet is.
Imola is odaroskadt az ősz apa lábaihoz. Kevend a fejére tette a reszkető jobbját.
– Minden áldásom a te fejed tetézze. Egész nemzetséged örök legyen és dicső. De te neked, rossz fiú, egyetlen átkomat, a mi még megmaradt rosszabbik kezemben, azt sujtom fejedhez: ha valaha éltedben ezt a drága asszonyt megkeserítenéd!
… Lám! Hisz itt még az átok is áldássá fogamzik.
Ilyen csodákat tesz, mikor jó kedve van, magyarok Istene?