– Semmi ide s tova, – szólt Gergely bátyám; és egy vágással úgy ketté vágta a lúd hátába szúrt villát, mintha porczogó lett volna, – menyasszony az is.
Esztikének sem kellett több. Ment kifelé. Igen tarka lehetett előtte a világ, mert alig találta meg a lugos ajtaját. – Nem jött az áldott azon gondolatra, hogy ő is lehet menyasszony, én is vőlegény, mégis egy pár válhatik belőlünk.
– Eszterka! hozd ki a czukortartót! – rivalla utána Debora asszony, ki is erősen örült magában, mint hitte, lefőzetésünkön, s reménylé, hogy ezuttal keresztyéni módon ki tudott túrni bennünket a boldogságból. Szüntelen lovalta amaz idő óta Gergely bácsit ellenem és Esztike ellen.
No de volt rá oka szegénynek. Másfél hétig tartottuk ágyban fekve, bekötött szemekkel és bedugott fülekkel. Én kivált még a macskáját is agyoncsaptam.
Tehát örült rajta, hogy Esztike búsul.
– Öcsém, – szólt, oda intve magához Gergely bácsi, – eredj csak utána, – sugá, – vigasztald meg szegényt; még kisírja a lelkét.
Nekem sem kellett ezt kétszer mondani. Nyargaltam utána, – a konyhaajtóban elértem, megragadtam a kezét, s azt szivemhez szorítva mondám: Esztikém galambom, egy szóra.
– Bocsásson, – mondá fájdalmasan, halavány arczczal, – igen rosszul vagyok.
– Esztikém, ismeri-e kegyed vőlegényét?
– Bárcsak meghalnék, mielőtt ismerném.
– Már pedig ne haljon meg, mert az most oly közel áll kegyedhez, hogy senki sincsen nálánál közelebb.
Ekkor kezde előtte világosulni a dolog: vére mind arczába futott, s azt rögtön piros rózsává festette; ha át nem kapom, elájul szegényke; mily sebesen dobogott a szive! oh! az a sóhajtás, melytől ekkor megszabadult a szive! még én is éreztem annak alpesi súlyát. Még egyszer magamhoz szorítám: «Hanem az egész még titok», sugám neki, s azzal elválva tőle, siettem a kertbe vissza.
Gergely bátyámnak már ekkorra szinte kifurta az oldalát a titok, s elmondá azt nagy teketóriával, az összes vendégeknek szintoly szive örömére, a milyen boszuságára Debora asszonynak, s mire ujólag közéjök léptem, oly harsány gratulatióval fogadtak, hogy szinte magam is elijedtem.
– Hanem ’szen én is fogadok ám akármibe, – mondá Gergely bácsi, – hogy az a leány akármit egyebet kihoz, csak a czukortartót nem, a miért beküldték.
Fogadhatott volna, mert Esztike, midőn visszajött, kedve fordulatát ügyetlenül titkoló arczczal, de a czukortartó nélkül jött vissza.
Minden szem reá nézett.
Piros lett a lányka, mint az esthajnal.
– Hát hol a czukortartó? – rivalla rá félboszusan Debora.
Erre még pirosabb, még zavarodottabb lett, s végre, midőn látta, hogy mindenki mosolyogni kezd rajta, oda futott apjához és égő arczát annak keblére rejté. A jó öreg úr kaczagva csókolta össze-vissza a kis menyasszonyt, s borotvált szakállával még pirosabbra dörzsölé arczát.
– Már majd csak magam megyek hát be azért a nádméztartóért, – mondám (nekem is tüske volt a talpam alatt).
– De bizony, menjetek érte mind a ketten, mondá Gergely bácsi, kezembe adva Esztike kezét.
– De már úgy jótállok róla, hogy ma sem látjuk a nádméztartót, – tevé megjegyzését – és nem alaptalanul – a két széken ülő úr.
Mi pedig bementünk a házba.
… Ki volna oly vakmerő, boldogságát a mienkhez hasonlítani? Ki volna oly vakmerő, e boldogság leirására szavakat keresni?… hallgatok s ujra érzem azt: azt a gyöngéd kezet a kezemben, azt a mosolygva repeső tekintetet – azokat az ártatlan, szótlan ajkakat, mik ezentul mind, mind az enyimek voltak, s miknek birása gazdagabbá tett, mint ha egy országot adtak volna… Uram Isten, milyen szép gondolat volt tőled az a szerelem!
Urambátyáimék régen el is felejtették, hogy kávét ittak, mire mi kivetődtünk a nádméztartóval; azzal mentettük magunkat, hogy nem volt benne vágott czukor.
Szerencsénk, hogy nem investigáltak tovább a dologban; mert igaz ugyan, hogy mikor bementünk, nem volt a kérdéses szelenczében czukor, de mikor kihoztuk, sem volt ám benne.
*
– Mához két hónapra szivesen látom kegyelmeteket mindnyájukat a menyegzőre! – Ezzel fejezé be urambátyám a kézfogót.
*
Azonban szegény ember akaratját boldog Isten birja!
Mielőtt ez megtörténhetett volna, urambátyámnak hosszú útra kelle menni, még pedig olyan útra, hová az ember a pipát sem viheti magával. – Megáldott bennünket szegény, azután még egyszer elkerítette ennek az orvosságnak a keserű kinját! és megdicsőült és eltemetteték, várván ama boldog föltámadást.
Esztendeig gyászoltuk őt Esztikével – ruhában; szívben maig is csak oly kegyelettel emlékezünk reája, mintha tegnap halt volna meg.
(Ez volt oka, hogy őt soha uramatyámnak nem nevezhettem. Ki minő qualitásban meghal, olyanban marad holta után; holtak között nincs előreléptetés.)
Esztendő után következett el azon boldog percz, melyben megnyílt menyországomat keblemhez szorítva, mondhatám neki: «édes, édes Esztikém!»
És csakugyan nem is érte ajkaimat soha oly édesség, mint mikor ő először és maga jószántából forrón megcsókolt.
… Még maig is emlékszem mindezekre.
Pedig bizony már régen volt.
Az a gyönyörű sylphidi termet, melyet egykor araszszal átértem, elhizott azóta, hogy most karral is dolgot ad átölelnem, hanem azért most is úgy szeretem az eszemadtát, mint a lelkem közepét.
*
Debora asszony mind e mai napig él és uralkodik, testének semmi része nem mozog már, a nyelvét kivéve. – Az még ép és egészséges. Előre prænumerált rá, hogy az unokáinkat ő tanítja majd beszélni. Adja Isten! De én nem kivánom.
Megáldva a délövi ég minden gyönyöreivel, – közepén egy láthatártalan oceánnak, melynek szinén a «fata morgana» képe lebeg, – partjain kokuszligetek, hegyei tövében virul a királyi cebia, melynek virágából méz, gyümölcséből tej, tövéből bor folyik; örökzöld savannáin édes patakok bolyonganak, őserdeit madársereg lakja, szivárványtollakkal és csalogány-hanggal; s mikor leszáll az éj, csillagai gyémántok, holdja nap, a tejút, mint az európai holdfény világít le reá, míg az esthajnalcsillag fényében árnyékot vetnek a fák. Megáldva az istenkéz minden áldásaival, neveztetik a Nepean sziget – pokolszigetnek.
Százhúsz mérföldnyire Botany-Baytől a napfordítókon felül fekszik három sziget: egyik a Norfolk, másik a Fülöp, harmadik a Nepean sziget. Ez utóbbit sűrű korallzátonyok övedzik, melyek miatt csak az esőzési időszakok előtti napokban közelíthetni felé. Ilyenkor egy-egy kisded pilota jelenik meg és halálveszélylyel közelít partjaihoz, benne rendesen öt ember ül. Midőn a révhez érnek, ott egyet az öt közül a partra kivetnek, s a másik négy siet távozni, és szemeit behunyja, hogy ne lásson.
Mi történik tovább az ott maradttal, minő élet, minő halál vár reá a sötétzöld mangava-erdőkön belől, mikből senki vissza nem lép? kik laknak ez átkos hirű helyen? oszt-e jutalmat és büntetést itt is ama hatalmas kéz, melynek neve gondviselés?
A Nepean sziget ki van zárva a világból. – –
Néhány nappal az esőszakok előtt, egy naplemenet után, pompás tünemény mutatkozott a Nepean és Norfolk közötti tengeren: – az egész vízegyetem lánghabokká lenni látszék, átvilágítva, mint egy híg chrysopras-özön villanyos phosphorfénynyel; mely tünemény nem szokatlan a déli tengerben, s rendesen közelgő vízforgók előjele. A keresztül sugárzott oceán habjai között a mélyben uszó tengerlakók ezrei látszottak elő, mintha egy alulról világító tűzforrás ragyogna pikkelyeiken; – minden szinű korallerdők, a gorgoniák, alcyonok, ftabellák számtalanjai, az óriás anserina, mely háromszáz lábnyi mélységből emeli föl koronáját a víz szinére, s a százkarú állatnövényi csodák, mind egymással összetenyészve, tüntek fel a tengerszín alatt, ismeretlen, megfoghatlan pompában, rengetegek, mezők, virányok a vizek fenekén!
Az ég e mellett feketekék volt, de tiszta s csillagai annál ragyogóbbak.
A pokolsziget pedig sötéten-hallgatag és félködökbe zárt; egész területén idegenszerű félcsend honol, olykor kisérteties ijesztő hangoktól felzavarva; őserdei mélyén az apiaster viszhangzó kiáltásai jajdulnak néha fel, mint haldokló segélykiáltása; az ónkák nyávognak, oly hangon, mint mikor eltévedt gyermek szülői után sír, s a sötétben olykor a jaguár szemei villannak elő a bokrok közől, s a százlábú scolopender phosphorfényével, mint kisértő lélek mászkál az akajouleveleken…
A világló tengeren egy fekete pont kezd közelíteni, lassanként csónak alakját veszi magára s végre öt alakot látni benne, kiknek arczaikat tenger és ég világítja.
Elől két evező legény ül, arczaik felötlően hasonlóak egymáshoz, talán testvérek.
A kormánykeréknél köpczös férfi áll és rekedt, durva hangon kiabál és szitkozódik, majd a szelekre, majd az evezőkre; ez a kormányos.
Közepett az árboczhoz támaszkodik egy férfi, vállán zöld köpeny van keresztül vetve, szemöldtelen szürke szemei vannak s veres, rövidre nyirott szakál köriti bizalmatlan kifejezésű májfoltos arczát.
Az ötödik egy hölgy, fejére durva fekete kámzsa borul, – ott ül és nem látszik élni.
A csónak révbe ér, a férfi, a rövid veres szakállal int a két evezősnek, azok szolgai készséggel karolják fel a hölgyet, kiszöknek vele a partra s ott leteszik. A hölgy fejéről lehull a köpeny felső része s arczát és vállait leleplezi.
Az ős liget, virágos banaánjaival, a gyémánttal hintett ég, a lángoló phosphortenger, mind oly szépek voltak e perczben, de szebb volt nálok a hölgy; ifju halavány arczán valami mondhatlan báj malasztja ragyogott, a mint jobb kezével felmutatott az égre, mely millió szemeivel néz egy pontra, s egy szemmel mindenüvé, – baljával pedig rámutatott a parancsoló férfira a hajóban.
A férfi elértette az intést s arczát eltakarta, hogy ne lássa azt.
– Csónakba legények! morga a kormánytartó.
Az egyik hajós beugrott a naszádba, hanem a másik irtózatos jajordítással vágta magát hanyatt, s képtelenül eltorzított arczczal harapott karjába; minden izmai vonaglottak.
– Bátyám! az Istenért, mi lelt? kiálta a fiatalabb s a mondhatatlan kinokat szenvedőt a csónakba emelte, ott mellé térdelt, átölelte és sírt.
– Amaz pedig nem birt szólani, arcza elkékült, melle a megszakadásig felfuvódott, szemei kimeredtek s tikkadó arcza rémségesen mosolygott; igazán pokoli kínjának kelle lenni, – senki sem tudta, mi baja?
A délszigeteken lakik egy féreg, a benszülöttek maringoingnak, az utazók pokolbeli furiának nevezik. Hosszú, sárga, szőrös, mely az emberek és állatok tagjaiba fúrva magát, azokat a megdühödésig kínozza.
Az ember ajkai tajtékot kezdtek verni, halála közel volt és bizonyos.
E perczben a parti sűrűségből egy kő repült ki, s egyet zúgva a levegőben, a kormányost úgy találta oldalban, hogy a kerékhez tántorodott.
– Evezőre gyorsan; kiálta ez, szörnyen megrettenve; mondtam, hogy ne jőjjünk a parthoz ily közel!
De a hajósnak csak testvére iránt volt figyelme.
Egy újabb kő fütyült ki a bokrokból, s a kormányos orrát laposra ütötte.
– Veszedelem-áldottát! ordítá ez, fogd az evezőt s hagyd meghalni azt a dühödtet! s ezzel a legényt a padok közé lökte, testvérét pedig lerugta a hajófenékbe; a haldokló megfogta reszketeg kezével a kományos ruháját, s egy görcsös vonaglással magához rántotta őt, s hályogos szemeit rámereszté… A kormányos, egy viharok közt megkövült tengerész, lefejté lábairól a haldokló kezeit, azután fölemelé őt gallérjánál fogva, s egyet lódítva rajta, a tengerbe kivetette. – Két tengeri angyal (czápa) rohant utána, s percz mulva néhány véres vízhólyag buborékolt fel a víz szinére.
– Szegény bátyám! sóhajta az egyedül maradt legény, mindkét evezőt kezébe véve. Néhány köny gördült durva mellényére.
A kormányos pedig, a mint ismét helyére lépett, újabb parittyakővel találkozott, mely karját bénítá meg, – még egy hajítás s véres homlokkal zuhant végig a csónakban, fuldokolva: Oh el vagyunk veszve!
A fenyegető veszély felriasztá a paracsnokot merengéseiből, hirtelen leveté köpenyét, a kormányküllőt kezébe kapta: «evezz» parancsolt; a csónak megfordult, a szél vitorláiba feszült, még néhány kő repült utánok s perczek mulva csak egy fehér sirály alakja lebegett a sötét világú tengeren.
A halavány hölgy a gyermekded arczczal együtt maradt az ismeretlen partokon.
Leült a mohos sziklapartra, gyönyörű fejét könyökére hajtá, s tekintetével a messze láthatáron, hol ég és tenger összeolvadnak, merengett; olyan volt e vadon puszta helyen, mint fehér hableány a mesék világából, ki kétes csillagfénynél a lábai alatt zúgó tengerben gyönyörködik, s hallgatja a doradok æoli zengzetét.
Hirtelen durva kéz érinté vállát, hátratekintett, – egy férfi állt előtte, széles athletai termet, ősz, kuszált hajakkal és szénfekete szakállal; feje körül pikkelyes armadillabőr volt tekerve, vállain fekete foltos agoutibőr átkötve, egyik kezében tartotta nehéz parittyáját, másikban fekete piros szinű almabogyót, hosszú zöld szárral.
– Ez az upasfa gyümölcse! így szólt komoly merev hangon a hölgyhöz, a ki ezt megizleli, annak nem fáj többé az élet. – De még sem! – ez igen erős kín, noha rövid; szólt, mintegy magában tusakodva az ember, s a hölgynek nyujtott halálmérget annak kezéből kiragadta s a tengerbe dobta. Van könnyebb módja is a halálnak, folytatá egész jószivűséggel, – amott egy völgyben buzog egy meleg forrás, fölötte szüntelen nehéz kék gőzök lebegnek, az ember ide lehajtja fejét, egyet lélekzik, s a másvilágon fog felébredni, ez legkönnyebb neme a halálnak.
A hölgy rettegve nézett a szörnyű tanácsok adójára, s kezei önkénytelen fonódtak imádkozásra össze.
A férfi szomorúan mosolygott.
– Itt nincs kihez imádkozni, monda, itt nincs oltár, nincs törvényszék, nincsen gondviselés; itt az élet egy hosszú halál; mentül hosszabb, annál keserübb; s húsz év alatt te vagy az első nő, kinek szemei a pokolszigetet meglátták.
A hölgy mondhatatlan iszonynyal kérdé a rejtélyes embertől: Kik laknak itt?
A kérdezett borzasztó nyugodtan felelt: A botany-bayi elitéltek!
A hölgy folyvást növekedő aggodalommal függeszté rá kérdő tekintetét, mintha iszonyú sejtelme volna, melynek eszméje még nincs tökélyre ébredve gondolataiban.
– Mindjárt gondoltam, folytatá búskomoly nyájassággal a férfi, minővel egy sírból visszatérő szellem álomképe beszél rokonához, mindjárt láttam ártatlan arczodon, hogy nem a törvény keze volt az, mely téged ide küldött; s volna kezemben úgy a halál, mint egy időben, szólt, megcsóvált parittyájára nézve, négy lény közől, kik téged ide hoztak, egy nem tért volna vissza, de lehet, hogy egy sem; te iszonyú helyre jöttél; ez helye mind azon gonosztevőknek, kik vétkeket követtek el, miket titkolni kell az álladalomnak, nehogy a nép megismerje, hogy oly bűn is létezik; ott ama berekben egy méregkeverő lakik; közelebb ama barlangban egy apagyilkos; túl amott a kék köveken azon ember, ki hét feleségét halálra csiklándozta; ezen gobea-fonadékok között tanyáz a szivevő, ki hat szűzet megölt, hogy sziveiket kitépje, s azt hiszi, hogy ha a hetediket megölné, repülni fogna, mint a madár; s fenn ama dombon van tuskó-hajléka a nepeani hóhérnak, kinek kedvencz mulatsága, a kit elől-utól talál, agyonlövöldözni… s benn a savannákon nem egy vérgyalázó, stellionatus, fanaticus gyilkoló, lélekkalmár lakik: bűnök nevei, miket érteni irtózat! vad férfiak mind, kik mindnyájan külön laknak és félve kerülik egymást, kinek számára a föld mérget terem, az ég üldöző musquitokat… és te ilyen helyre jutottál!
– És te?
– Azt kérded, hogy hát én ki vagyok? kit húsz évi halálra büntetett a törvény keze: az én nevem «a jó ördög». Hah! ismerik e nevet Angolhon évkönyvei. Húsz évvel ezelőtt élt a yorki grófságban egy üstfoltozó; neve volt akkor Bark Williám! rossz volt akkor is a világ, mint mindig, hamis birák paizsa volt a törvény, orgazda volt a biró, és az itélet káromkodás; ekkor kezdték Bark Williámot a jó ördögnek nevezni; együgyű ördög volt ő, törvényeket nem tanult, csak azt látta, hogy míg a nagy tolvaj karonfogva jár a törvénykezelővel, addig a kis tolvajt felakasztják; míg a dobzódó ajtajánál éhező árvák és özvegyek sírnak s hiában kérnek a juryház kapuja fölött kifaragott igazság szobrától védelmet és pártfogást: addig az háborítatlan költi el ezeknek utolsó falatját! a jó ördög látta azt, s vette lőszerét, golyót tett belé, itéletet hozott a vádlottak fölött s azt végrehajtá; – így estek el itéletei következtében számra tizenegyen, kik mind nagy urak voltak szegény emberek filléreiből, s kik miatt húsz év óta lakja a pokolszigetet a jó ördög. Oh ha meggondolom, hogy ezt az életet, melyet hosszúra nyujt az ostoba remény, itt kell e nagy sírban végig nyomorognom, melyből sem halál, sem feltámadás ki nem szabadít! – Oh jer, ismerd meg azon helyet, hol a halál forrása fakad, tenéked paradicsomot adhat még egy más világ, nekem – ki tudja mit?
A hölgy erélyes mosolylyal tette gyöngéd kezét a vad férfi ideges karjára s szólt: – Nekem ott fenn van egy védelmezőm: meghalt atyám; álmaimban sokszor megjelenik, fejemet megsimogatja és az öröküdvek honából hoz le vigasztalást; ezen szellem hangja susogja nekem, hogy még nincs ideje a meghalásnak, majd ha lesz, azt is meg fogja mondani; ezen ég, ezen csillagok mind azt mondják nekem, hogy még napok vannak hátra, mikben vérnek és könynek kell folyni az igazság sujtoló kezétől; a világból poklot csinálnak az emberek, mi pedig, ördög barátom, csináljunk világot a pokolból – és legyen bizalmunk.
A fanaticus gyilkoló bámulva nyujtá vastag feltört kezét a hölgynek, másik kezével végig futott a homlokán; látszott, hogy eddig alvó eszmék ébrednek agyában. – Igen! kiálta indulatosan, dacz nekik! legyen boldogság ott, hova ők iszonyokat ültettek, reményleni fogunk és – egymást biztatni a csüggedésben.
A rossz világból száműzött angyal és a pokolszigeti jó ördög kezet fogtak, hogy egymást védni fogják! – Atyám segíts! sóhajtá a hölgy, égre tekintve.
S elindultak mindketten Williám laka felé.
Tövises sűrűségek között csavargott egyenetlen útjok, néhol egy redves fától vagy a lámpásbogár fényétől bevilágítva; a bozótból vampirok repkedtek elő s lábaik alatt jéghideg kigyók mozdultak meg sziszegve.
Mentül beljebb haladtak, a rengeteg annál sűrűbb, a fák annál magasabbak, s mindennemű kuszó növényekkel és cserjékkel összebonyolódottak kezdtek lenni; a keskeny út, mely nem volt egyéb, mint az ember-magas haraszton keresztültiport nyomás, mély völgyön vezetett keresztül, melynek egyik oldalát mohos sziklafal, másikat sűrű gobea- és lián-fonadékok képezték. Az ég nem látszott itt a felül összenőtt bataták ágaitól: sötét volt. A mint itt hallgatva nyomultak előre, a mint Williám, a hölgyet kezénél vezetve, előretörtetett, hirtelen a sötétben egy az útban keresztülfekvő tömegbe botlott, mely erre bivali horkanással felébredt. – Két izzó szem világított a sötétben.
– Vissza! csitt! szólt suttogva a jó ördög, a hölgyet szorgosan rejtve háta mögé, ez a szívevő! ennek világítanak a szemei, úgy, mint a tigrisé.
A hölgy zsibbadtan a félelemtől szorult vezetőjéhez közelebb.
A két fénylő szem újra elhunyt, s egy alvó hortyogása kezde hallatszani.
– Megint elaludt a barom, szólt Williám, meg találtam őt rugni… De hogy épen ide az útba kellett feküdnie; bárcsak valami állat a torkába mászna. Jer, lépjünk rajta keresztül. S már most óvatosan lépte át a szívevőt, azután hölgyének nyújtá kezét. Alszik, nem vett észre; vigyázz, rá ne lépj!
De a szívevő nem aludt, hanem azon perczben, melyben a jó ördög a hölgyet át akarta rajta emelni, rivalgó vad ordítással felszökött fektéből s a hölgyre rohant.
– Ohó, fattyu, ne oly hamar! dörgé Williám, s megkapta hátul az óriási szörny nyakába kötött bőrpalástot, azon egy hatalmas kanyarintást tett hátrafelé s a nemember hörögve bukott a sűrű cserje közé, azután egy állatias üvöltéssel újra fellökte magát, dühösen ragadva meg favastagságú karjaival a jó ördögöt. Összeölelkeztek. Lépéseik alatt dübörgött a föld, a mint mindketten roppant erővel dulakodtak szótlanul, lélekzetöket visszafojtva. Végre zuhanás hallatszott. Mindketten elestek. Williám könyöke egy tuskóba ütődött s jobb karja zsibbadtan csúszott le ellenfele oldaláról; az óriás felülkerült, hanem palástja Williám bal kezében maradt, ki azt ellene nyakára fojtani törekedett s annál fogva, mint lánczos ebet rántotta vissza mindannyiszor, midőn az veszett vérszomjjal lódult a futni nem biró hölgy felé.
Még egy erőfeszített rándulást tőn – a kötéllé facsart bőr elszakadt.
– Megállj! ordítá kétségbeesve Williám, nem birva zsibbadt keze miatt felkelni.
– Atyám, segíts! sikoltá a hölgy. S a szikla felett egy lövés dördült el; az óriás mindkét kezével agyához kapott, azután fejtetőre a sűrű bokrok közé zuhant; – kis ideig tartó nehéz vergődés hallatszott még a cserje között, később nyögő vonaglás, azután semmi.
A szikla-párkányzaton pedig csillagfénynél távozó férfi látszott, mogorva egykedvű léptekkel ballagva; ruhája szürke katonakabát s vállára hosszú puska volt vetve. A nélkül, hogy feléjök nézett volna, ismét csendes, apatheticus mozdulatokkal tovább ment.
Williám hallgatva nézett rá, míg eltünt szemei elől, azután sürgetve ragadta meg a hölgy kezét. – Siessünk, mondá, ez sem barátunk; vak szerencse, hogy ez eszelős helyett minket nem lőtt le. Ez Grundler, a nepeani hóhér.
Közepén a Nepean szigetnek van a jó ördög laka, meredek szikla oldalában, melynek nyilásához hosszú gyékényhágcsón juthatni; a szikla tetejét három terebélyes theobroma-fa árnyékozza illatos lombjaival.
Ide vezette védettjét Williám. – Különös jellemző gyöngédség volt e túlságos emberen, hogy a hölgynek semmiféle múlt körülményeiről nem tudakozódott, sőt nevét sem kérdezé, hanem nevezé őt egyszerűen: «Fájvirág»-nak.
Az egyik theobroma-fa alá szellős wigwámot készíte számára, friss vizet, gyümölcsöket és vadakat hordott ide neki, miket a szép hölgy kezei oly izletes étkekké tudtak elkészíteni.
Így folytak el napok napok után, Fájvirág beleszokni kezdett helyzetébe: már nem rettegett az éjjeli kiáltozásoktól s az erdőkben bujkáló gonosztevők tekintetétől.
Lakása hozzáférhetetlen volt, ha Williám távozta után a gyékény-lajtorját felvoná, s magassága által biztosítva a mérges bogarak, s a mocsárok éjjeli gőze ellen.
Egy napon magánosan ült Fájvirág wigwámja előtt, kezéből egy szelíd pávafaj-psophia csipegetett amais-magokat, lábaihoz a völgyből felkúszó növények indái vonultak, miknek virágharangjain lazur- és aranyszárnyú lepkék függtek; az esti szellő, felszedve a balzsamnövénynek aromáját, lengett a magas cacaofák körül, melyeknek ágain tarka paradicsom-madarak himbálták magukat; a távol pagonyok felett veres gőz lebegett. – Az e napot megelőző éjt iszonyú orkán dühöngte át, minőt csak a déli tartományok ismernek; egész erdők irtattak ki töveikből, a tenger kicsapott a sziget legmagasabb partjaira, letarolt fák között szétzúzott madarak hevertek fészkeikben. A szél ordításai közben olykor ágyúlövések is hallatszottak s összes kétségbeesett jajkiáltás, minő egy sülyedő hajó népségeé. A vész csillapodtával mindjárt sietett a parthoz Williám s azóta vissza nem tért. – Most mintegy kipihenni látszék magát a természet, valami szokatlan ez a fényes nappali csend.
– Fájvirág! szólt a szikla alatt Williám ismeretes hangja: bocsásd le a gyékényt.
A hölgy lebontotta a fa derekához kötött hágcsót s kezét nyújtá az érkező elébe. De a hágcsón nem az ősz bajtárs jött fel, hanem egy szőke fürtű ifju, szép, mint Apolló.
– Álom-e ez? kiáltának mindketten, s hogy meggyőződjenek a valóságról, egymás karjaiba hullottak. Isten, Istenem, lihegé az ifju s kereste az eget kedvese szemeiben és az üdvöt annak ajkain.
Nagy gyönyörűsége lehetett benne az örök jónak, midőn ily boldog emberekre lenézhetett. – Még Williám is sírt, mint egy asszony, maga sem tudta, miért.
Most néhány száraz szót a krónikából:
Nem mondok évszámot – hanem volt idő, midőn bizonyos nemzet, mely elég keserű poharat megivott, hirtelen azon jó gondolatra jött, hogy mind azon fiait, kik neki szeretetet és szivük vérét fizették, kebléből kitagadta s mert csak határain belől kivántak élni, halni: kitiltá csontjaikat is az országból.
Ily kitüntetésben osztozott Victor, vagy, minthogy magyarul irunk, legyen neve: Géza.
Családi neve nem akar eszembe jutni, majd talán valakinek eszébe jő, – addig is nevezzük őt röviden Gézának.
Száműzve hordta a nagy honáldást keblében egyik tengertől a másikig.
Az elzárt paradicsom ajtaján cherubok, vagy mik őrködének.
Ily kéj-utazásai egyikében, midőn Valparaisoban egy éjjel a város utczáin holdvilágnál bolyongana, egy palota erkélyén nősikoltásokat hallott; felrohant az erkélyre: – két rabló egy leányt fojtogatott; két percz mulva az ifju kardja átjárta testöket. A második rabló haldokolva csúszott lábaihoz s nyögve vont elő kebléből egy erszényt fuldokolva: «a kormányzó ötven guinet adott», azután kifujta lelkét.
A kormányzót Quarrelsonnak hítták, ki a hölgynek nagybátyja volt s annak az élet szinpadáról lelépése esetére örököse, mire nézve neki rokoni kötelessége volt, arról a legbiztosabban gondoskodni.
Ez a hölgy volt Fájvirág, igaz nevén Quarrelson Mária.
A kormányzó nagy darab földön legelső ember volt s így minden törvényen felül állt; nagyon természetes tehát, hogy senki sem vonhatta őt kérdőre e gyöngéd gondoskodásért, valamint Máriát sem biztosíthatta senki, hogy a jövő reggel Valparaisoban fog-e felébredni vagy a menyországban?
S az ifju, kit a föld tulsó oldaláról űzött ide engesztelen sors, szenvedélyt érzett a hölgy iránt; elmondá neki, hogy szerencsétlensége nagy, s a hölgy azt felelte, hogy kétfelé osztott teher kevesebb; két szív könnyebben visel egy fájdalmat, – ők megérték egymást.
Mária levelet irt Quarrelsonnak, melyben kinyilatkoztatá, hogy a száműzött idegen sorsához fűzendi a magáét s elbúcsúzék tőle, messze elutazandó.
Hanem Quarrelson lelke fekete volt, mint azon rabszolgák, kiket naponként korbácsoltat; azt hitte, miszerint Mária azért akar tőle megmenekülni, hogy majd a sydnei főkormányszéknél ellene vádat indítson s a kedveséhez szökő leányt, midőn az éjjel a reá váró csolnakhoz sietne, elfogta s sajkán elvitte a Nepean szigetre; ott kitette, tudva, hogy onnét még vissza nem jött senki, s midőn kérdezték tőle, hol van a leány, előmutatta annak levelét s azt mondá, hogy kedvesével megszökött.
Géza pedig kereste az elveszettet az egész világon.
De jó az Isten. – Küldött egy vihart, mely Gézát a pokolszigetre kiveté, melynek partján őt a jó ördög megtalálta, az elveszettet.
Sokáig éltek itt mindhárman boldogan, Géza, Mária és vén barátjok, a jó ördög; egészen elfeledték, hogy a Nepean sziget neve: pokolsziget.
Hanem midőn az első örömek mámora eloszlott, kezdének jönni a jövendőrőli gondok, a honvágy, vágy a szabad világ után… Sokszor látták őket szabadon repülő felhők ott ülni néma ábrándban a theobromák susogó ágai alatt s keserű reménytelenségben merengeni a néptelen tenger puszta látkörén.
Sokszor megkisérték Géza és Williám, alattomban egy kis csónakot faragni kőfejszéikkel s midőn félig készen voltak vele, valami gazember felégette, vagy széthasogatta fáradságos művöket; irigység, vagy a nepeani hóhér tehette.
Le kelle mondani minden szabadulási reményről.
Egy éjjel azonban szokatlan nyögések verték fel a barlang lakóit álmaikból; úgy hallatszottak, mintha a föld mélyéből egy haldokló sóhajtana fel.
– Ez bizonyosan a vakondok, szólt Williám; itt lakik egy oduban a szikla alatt, nyolcz éve, hogy nem látott napvilágot. Ez a vakondok nyolcz év előtt híres legény volt a northumberlandi grófságban, nevét nem tudom, volt neki vagy húsz: minden városban más, ma hosszú szakállú koldus volt, holnap parfumirozott dandy; délelőtt bérszolga, délben tőzsér, délután rendőrtiszt, este alakos, éjjel zsebelő; ma vőlegény volt s holnap mint hajóslegény jelent meg saját felesége előtt, tudtára adandó, hogy férjét a menyasszony-ajándékkal egyetemben elnyelte a tenger; vagy tizenkétszer házasodott, feleségei mind élnek; – ugyanannyiszor tömlöczéből megszökött, hatszor bukást hirdetett, most pedig itt lakik a föld alatt; azon nyolcz év alatt, hogy ide hozták, ki nem mozdult odvából; én szoktam neki mahinot-gyökeret lehajigálni, abból élősködik, különben igen csendesen szokta magát viselni, s még úgy sem sóhajtozott, mint most, valami baja lehet.
Másnap reggel lementek a vakondok odvába. A nyögések egészen megszüntek. Az ember halva volt. Ott feküdt összezsugorodtan szűk odujában, különös alkotmányt szorítva karjai közé. A sötétben nem lehete megismerni, micsoda; hanem a világosságra felczipelve, kitünt, hogy az gyékényből mesterileg font naszád, kaucsukkal erősen bevonva s leghosszabb út vészeire készítve, sajátszerű kormánynyal és hársvitorlákkal. Csak perczben múlt, hogy az ember tizenharmadszor meg nem szökött börtönéből; az a percz halálának percze volt, mely e nyolcz évi munkát kigúnyolá.
Hanem a csónak csak egy ember számára készült.
Csak egy szabadulhatott meg!
S ki legyen azon egy?
Hosszas tanakodás után abban egyezének meg, hogy az Williám legyen, ki elvitorlázva Botany-Baybe, ott a kormányzót tudósítsa, hogy a Nepean-szigeten méltatlanul szenvedők vannak és őket szabadítsa meg.
Még azon éjjel kedvező széllel tengerre vitte naszádját a jó ördög, elbúcsúzva bajtársaitól, kis ideig éjszaknak irányozta futását, azután feszült vitorlával indult meg nyugatnak s kevés idő mulva eltünt szemeik elől.
El fog-e jutni kisded csónakával a sydnei öbölbe? Nem temetik-e el az úton a habok? Nem vesz-e el éhen?
Vagy ha megmenekült, fogja-e ő a törvényszéket felkeresni, hogy ott barátjaiért panaszkodjék s magát újra elfogassa?
Nem fogják-e őt, mint szökevényt, azonnal fenyítésül letartóztatni, mielőtt panaszát elmondhatná?
S nem hiába fognak-e akkor várni szabadulásra a pokolszigeten hagyott baráti?
Hetek, havak multak el; naponként várták az elhagyottak a szabadulást s a mint nőtt az idő, reményök úgy fogyott. Felszámíták, mennyi idő alatt érhetett Williám Botany-Baybe, mennyi idő kellett arra, hogy visszaérkezzék. Az idő végtelenül hosszabbra ütött ki; szinte fél esztendő telt el így kínos várakozásban, midőn egy esős alkonyon vitorlát látott Géza feltünni a tengeren, mely egyenesen a szigetnek tartott.
Ki irhatja le az örömet, melyet e látvány a szabadságvágyók szívében gerjesztett. Sokáig imádkoztak hálaimát, szemeiket az égre függesztve s midőn azokkal újolag a hajót keresték, az már akkor a révbe érkezett, benne három férfi ült: egy evezőlegény, egy kormányos és egy veresszakállú, májfoltos arczú férfiu!
Az örvendők egyszerre égből hullottak alá a pokolba.
– Quarrelson! ordítá dühösen Géza, kőbaltáját ragadva; szemei vadul forogtak.
– Az Istenért, mit akarsz? kiálta Mária, az ifju térdeit átkarolva.
– Meg fogom őt ölni, vagy meghalok magam, de így nem szabad a sorsnak csúfot űzni velünk.
– És én? esenge a hölgy.
Az ifju habozott.
E perczben két mozsár-lövés történt, a csónak kikötött, ezúttal közel mert jönni a parthoz, mert ormán két mozsár volt felállítva, golyókkal töltve.
Quarrelson kiszállt s sebes léptekkel egyenesen Grundler, a hóhér lakának tartott s annak ajtaján bement.
A csónakban az evezőlegény maradt, kezében égő, vasnyelű kanóczczal, az ágyúk előtt ülve; hátul a keréknél a kormányos állt.
– Meg kell téged szabadítaniok, ha emberek, bárha Quarrelson emberei is! kiálta Géza s eszméletlenül ragadta magával Máriát; pár percz mulva a parton termett.
Alig, hogy észrevette a kormányos, inte a legénynek, hogy lőjjön rájok; ez fölemelte kanóczát.
– Az Isten szerelméért! sikolta a hölgy, térdre hullva.
E sikoltásra felrezzent a hajóslegény, merőn rá tekinte a hölgyre – leereszté kanóczát s hátra fordulva, a kormányosnak fejrázva inte, hogy nem fog lőni.
Géza közeledett.
– Lőjj! ordítá a kormányos.
A hajóslegény vonakodott.
– Fogsz lőni, gazember? dühönge amaz, vagy téged is a tengerbe vesselek, mint bátyádat oda vetettem? s ezzel dühösen a legénynek ugrott.
Ez pedig, mintha kigyó csípte volna meg, szökött fel helyéből: «vedd ezt bátyám emlékeért!» rikoltá s a kanóczczal úgy vágott a kormányos szeme közé, hogy visszatántorodott az árboczig; itt azonban indulatosan rántotta elő kését, képe elvörösült s vad boszúval rohant a fegyvertelen hajóslegényre.
– Ne félj! kiálta Géza, egy ugrással a hajóban teremve, míg kőfejszéje a kormányos ölésre emelt kezét lezúzta.
– Hurrah! ordítá a hajós, mellénél ragadva a hanyatló kormányost s azt egy lökéssel a tengerbe taszítva. Két tengeri angyal rohant utána s percz mulva nehány véres vízhólyag buborékolt fel a víz színére…
A mint Quarrelson belépett Grundler ajtaján, mogorván kelt az fel moh-ágyáról, fegyverét a belépőre szegezve.
«Rule Brittania» jelszó hangzék Quarrelson szájából.
Grundler vállat vonva ereszté le fegyverét s röviden kérdé? Mit akarsz?
Quarrelson szétnéze, ülőhelyet keresve a gunyhóban.
Nem volt abban egyéb egy nyaláb mohnál s egy kőasztalnál.
Grundler furcsa ember volt; hajdan sydnei hóhér, elélemülve azon kegyet kérte magának, hogy Nepeanra ereszszék, adván vele elegendő lőport és golyót; különös kedve telt benne embereket vadászni s tudta, hogy a nepeani lelkekről senki számot nem kér.
– Emlékezni fogsz rá, kezdé Quarrelson, itt e szigeten bizonyos némber tartózkodik s egy férfiu, kik a jó ördöggel laktak egy tanyán; ez utóbbi ezelőtt félévvel innét valahogy megszökvén, a kormányszékhez ezeknek kiszabadításáért folyamodott s a kormányszék törvényes vizsgálatot szándékozik tenni a Nepean szigeten, mely két hét mulva fog véghezmenni. Akkorra nem szabad nekik azon két személyt megtalálni, megteheted-e ezt?
Grundler fegyverére mutatott.
– S mit kivánsz érte, ha megteszed?
– Puskapor, rum; volt rövid felelete Grundlernek.
– Tehát áll az alku? két hét alatt?
– Jó! mondá Grundler.
E perczben lövés durrant el s a gunyhó teteje forgácsokban hullott az alkudók fejére.
– Mi volt ez? kiáltának kirohanva.
A csónak, melyen Quarrelson jött, kétszáz lépésnyire volt a parttól s duzzadó vitorlákkal távozék attól; benne egy evezőlegény ült, az árbocznál Mária, a kormánykeréknél Géza.
– Adjon az ég hosszú életet neki; kiálta a távolból Géza Quarrelsonnak s egy másik köszöntő lövés halomba dönté a tuskó-hajlékot.
– Utánok!! ordítá őrülten Quarrelson, s hanyatthomlok a vizeknek rohant. Fogjátok el őket! fogjátok el! ide Grundler, lődd agyon őket, lőjj.
Grundler képéhez illeszté fegyverét, czélzott; azután újra leereszté azt, vállat vonva mondván: – Már messze vannak.
– Mindegy, lőjj! rikácsolá kétségbeesve Quarrelson s térden csúszott a hóhér után.
– A lőpor drága; felelé az hidegen.
Quarrelson pedig tébolyodottan futkosott a parton, sírt, átkozódott s magát kétségbeesve verte a földhöz, haját tépte, kövekkel hajigált az égre; – boszút állt maga magán.
A vitorlás pedig nem sokára Botany-Baybe érkezett, hol a keresettek megjelenvén, a törvényes vizsgálat elmaradt s így Quarrelson soha sem szabadult meg a pokolszigetről; emlékeznek ugyan még sok év után is azon hajósok, kik újabb lakókat szállítottak ide s kiknek nem szabad a hóhéron kívül egyébbel beszélniök, az pedig már jó ideje, hogy több szót nem tud, mint «rum és lőpor»; ezek emlékeznek egy őrjöngőre, ki dæmoni tekintettel dühöngve, jajgatva közelge feléjök, iszonyú átkokban kifogyhatatlan, midőn őket távozni látja; de annyi bizonyos, hogy azóta senki vissza a pokolszigetről nem került.
Williám letette ördögi melléknevét s becsületes lakatosmester lett belőle; Quarrelson bünhödése után végkép lemondott az improvisált biráskodásról s miután felsőbb helyekről kegyelmet eszközöltek ki számára, mint istenfélő ember végezte életét.
Géza és Mária mint éltek tovább?
Nem akarom a költői igazságtételt ez által zavarba hozni, hogy további életök folyamát ide irjam; elég azt tudnunk, hogy elvégre csakugyan boldogok lettek, ha nem is ezen, de legalább a másvilágon.
Nyomorusággal teljes élet ez a miénk.
Ostorcsapása a sorsnak a születés órája, ostorcsapás a halál órája, ostorcsapás az élet minden percze.
Magasan hordja koronázott fejét a vétek és bálványoztatik; hamut hint fejére az erény és lábbal tapodtatik.
Hosszú élete van a semmirekellőnek, az ostobának, az árulónak; korán elhal a józan, a becsületes, a hazafi.
Izzadságával hizlalja a földet a szorgalmas, s a föld terem neki érte töviseket, míg a korhely, a csavargó számára manna hull az égből.
Martyr a szent, hóhéra az istentelen…
Nagyon sokat kelle vétkeznünk valaha, mielőtt születtünk, vagy egy, még előbbi életben, hogy ily világba vagyunk száműzetve! – De hiszen lesz – lesz még egy másik, hol az erény fogja a koronát viselni, a vétek a lánczokat, – lesz, melyben majd magától fog teremni a borostyán, mely az érdem homlokát körítse, s a kenyér, melylyel az éhenhalt becsület jóllakhassék; – s az a töviskorona, melylyel a megváltó megkoronáztatott, s az a kereszt, melyen megfeszíttetett, tinéktek leszen kínkoszorú és bitófa, farizeus nép!…
… Hanem ez soká lesz és nem éri meg senki…
A természetben tavasz van, a nap alkonyra jár, az erdő zöld. Legmélyében, legsötétebb berke közepén, melyet ritkán tapos meg emberi nyom, épített a természet egy nagyszerű amphitheatrumot, egy terjedelmes félkört, kékes rovátkolt szirttömegekből, melyeknek ormára öles sziklalépcsők vezetnek, honnét társaiktól kiszorított kőrisfák hajladoznak le a szédítő mélység fölé, mintha minden perczben le készülnének rohanni.
A sziklák tövében olykor egy kristálytiszta bakonyér bukik fel, s apró szeszélyes zuhatagokat képezve, az egymásra dőlt fatörzsök s azokat benőtt folyondárok és páfránerdők között ismét elenyész.
Az ősvadon járhatatlan; egymásba forrott faderekak, tövises bozóttal összenőve, miknek irtatlan lombozata nem hagy napvilágot sütni a földre, melynek örökké nyirkos felszinén a vadszeder és iszalag fonadékai alatt méreggombák és viperák fogamzanak; sötét, vad, idegen miattok a berek, sátoros éjszakájában itt-ott fehérlik elő, mint ingó kisértet, egy-egy gyásznyár hófehér dereka. A szélnek csak zúgását hallani odafenn a fák koronái között; nyomása nem bir utat verni magának ide, csak néha nyári délutánokon választ ki magának egyes tölgyeket a villám, mikbe lecsap, miknek üszkös csonkája feketén marad ott a vihar emlékeül, míg töviből ki nem rohad, vagy az iszalag be nem növi.
E vadon közepéből egy vén, igen vén fenyő nyulik fel magányosan; két ember át nem ölelheti derekát, csúcsa felnőtt az ég felhői közé, körüle több fenyő mértföldek területén nem látható. Sötét feketezöld gallyai lelapulnak a körüle tenyésző csemetékhez, mik melléje simulnak, mintha ez volna a rengeteg ősanyja, mely ifju unokáit vén karjaival vihar és nap heve ellen védelmezi. Dereka körül a borág vörös venyigéi csavarognak, sokszoros fonadékkal szőve be görcsös ágait. Lombjai közt énekes madársereg fészkel; tövében az erdei hangya készíti palotáját; kérges derekához vén bükk támaszkodik; odvas, lombtalan, kidült taplós oldalát zöld moha és sokidomú gombák lepik, míg derekán a félig nyilt oduból vadméhek szállonganak ki és be, az erdők virágait döngve látogatók. – Szorosan a fenyő töve mellől egy fiatal hársfa nőtt ki, karcsú, nyulánk, sárga, szívalakú levelei játszva lebegnek a szélcsendes légben; sima kérgébe emberi kezek véstek sebeket, egy keresztet és nehány betüt.
✝
A. I. H. S. Z.
1814. maj. 24.
Ki volt az, a ki ezt ide felvághatta? Miért ide, és miért épen ezt?…
… A nap melegen süt; a rengeteg madarai vígan énekelnek és a tücsök czirpel…
A bozótból vén fakó szinű medve vergődik elő, lomha félszegséggel töri magát a tövises savarbokrok között keresztül, mik számtalan körmökkel csimpajkodnak viseltes bundájába; morog s hátulsó lábait rázza erősen, melyre hosszan utána nyúló szederinak tekergőztek; odalátogat a bükkhöz, a vadméh szaga csábítja oda; betekint a köpübe, s morgó örvendezéssel nyul be annak szűk nyilásán keztyűs kezével, aztán kihúzza azt, s a ráragadt sejtet, mézestül és fulánkostul együtt, befalja, s tovább sétál, kedélyesen kapkodva a felé szállongó darázsok után.
Majd karcsú dámvad látogat el a bakonyérhez, nézi magát benne, gyönyörködik koronájában, s kényes szörpölve iszik annak kristályából, s tovább szökell, a sziklák lombjait legelve.
Majd elbúsult vadkan jő haragos csörtetéssel, fekete sörtéje fel van borzolva hátán; a tiszta bakonyért tócsává heveri, s meghorkanva túrja fel annak virágos partjait, s iszaposan csörtet tovább a sűrű bozótban.
A vadgalamb suhogva száll ágról-ágra, megpihentében szerelmes búgással csalogatva párját.
A hallgató természet vadvirágait méhek és lepék ezrei döngik körül.
Ember keze nem öntözi, ember keze nem tépi le a virágokat.
Ilyen lehetett a teremtés, hatodik napja előtt: vidám, viruló, boldog.
A hatodik napon teremteték az ember.
A hetedik napon megnyugszik Isten a világ alkotásától.
Ki lakja azt a házat ott az erdők mélységes rejtekében, melyhez nem vezet ösvény, melynek ajtaja előtt maszlag terem, melynek kapujára denevérek vannak szárnyaiknál fogva felszegezve, melynek ablakában virágcserepekül emberkoponyákban zöldül a böléndek, oldalai feketék, megfeketítették az idő és a viharok; teteje mohos, kerítése szuró tövisbokor; udvara közepén villám-ütött fa áll, melynek odvas töviben kigyók költik zöld tojásaikat.
Sötét fák ernyői rejtik szem elől e házat.
Az ég nem néz le rá soha.
Egy férfi közelít felé. Izmos termetét fehér dolmány fedi, mely alól szokatlanul kifejlett izmai hajlásait vehetni ki; egyik kezében sulyos kopjája van, melylyel az irtatlan bozóton utat tör maga előtt; paripáját fogva vezeti, előtte két vadászeb fut nyugtalanul szaglálva. A rejtett házhoz ér. Benn annak udvarán vad vonítás hallik; a paripa ágaskodni kezd s szilajon rángatja vezetője kezéből a féket. A ház lakója farkasokat nevel udvarában. – A férfi megköti lovát, s a ház ajtaját megveri kopjája nyelével. Hallik, hogy a lánczra kötött farkasok mint rángatják, mint csörgetik lánczaikat dühökben, s fogaikat mint csattogtatják. A házfal elején van egy kerek ablak, ez ablakból egy emberfő néz elő.
– Ki vagy? ki hítt ide a rossz lelket látogatni? kiált le éles, süvöltő hangon a jövevényre, – czerber hallgass, gazdád beszél! A farkasok morogva némulnak el.
– Nyisd meg ajtódat, szólt nyugodt, szilárd hangon a férfi, Álmay Iván keres, testvéred unokája.
– Eredj, bódult! nekem nincsen testvérem; csak a kigyók azok, meg a jégeső és a döghalál, meg a ragya, mely a gabonát elveri; melyik volt ezek közül a te nagyapád?…
– Eszelős vén, én vagyok Álmay Gábor fia, veled akarok beszélni.
– Meguntad az életet, Álmay Iván, hogy hozzám jöttél? vagy haragban vagy isteneddel, hogy velem akarsz beszélni?… Tudod-e, hogy az én lehelletem a pestis, az én szavam az átkok átka? hogy a kit az én tekintetem megront, azt meg nem gyógyítja többé semmi áldás; a kihez az én kezem hozzá ér, azt meg nem tisztítja a világ minden szentelt vize többé?…
– Nyiss ajtót! kiálta türelmetlen hangon a férfi. Álmay Iván látta az ördögöt és a halált ezer alakban és nem félt tőlök.
Az öreg leszállt az ablakból, sajátságos nehéz nyögés volt minden lélekzete, melyet tőle húsz lépésre lehetett hallani; a farkasokat leoldá lánczaikról; azután kinyitotta az ajtót. A két fenevad egymás hátán rohant ki a nyiláson; a jövevény ebei bátran álltak szembe velök, s vad marakodással rohantak a cserje közé.
– Beléphetsz; mit akarsz? szólt az öreg. Lépj be a gonosz lélek udvarába, s feltárta csikorgó ajtaját. Az ifju rezzenve lépe hátra. Rémséges alak állt előtte: nagybátyja a gonosz lélek; kopasz fején egyetlen hajszál sem volt már; sima és fényes volt az, csak homlokán voltak egymást szelő redőkben felirva a szenvedélyek hyeroglyphjai; az éktelen ragya, mely megverte arczát, itt-ott hagyott azon néhány szál ősz szakált felmagzani, szemei merőn kiültek fejéből, mint a békáé; szája szegletében egyetlenegy fog volt még, az is farkasfog, mely vigyorogva tekinte elő, valahányszor megszólamlott. Valami megöröködött infernalis gúny vonaglott e sötét arcz minden vonásiban; két szertelenül nagy s a tarkoponyától elálló hegyes fül, valami állatian-ördögi kinézést adott tekintetének.
– Lépj be, szólt felvigyorgva a férfira, kinek csak hónaljáig ért.
A férfi belépe az udvarra, melyen szerte buján tenyészett az árvacsalán és tövises bokrokban a medveszőlő. A vén ember visszakiáltá házi állatait, mik varázshatású parancsszavára meghunyászkodva jöttek vissza a berekből s véres sebeiket nyalogatták, azután bezárta az ajtót.
Hosszan nyilt végig az udvaron a sötét külsejű ház, melybe beléptek. Előbb egy pókhálós tornáczba, onnét egy sötét szobába vezette a ház ura a jövevényt. Ülj le, mondá neki, vigyorogva… Egy szék sem volt az egész szobában.
– Ember, szólt a jövevény, kopjáját a szögletbe állítva, s magasra emelte fejét, hogy szinte gerendáját érte vele az alacsony háznak, hol van testvérem, Álmay Zoltán?…
A vén csúful bandzsitott a kérdőre.
– Avagy őrzője vagyok-e én a te testvérednek?
– Igen; ugyan e szavakat mondta Kain, mikor agyonütötte atyafiát. Testvérem egy év óta nyom nélkül elveszett; egy év óta sokat járt hozzád, mikor még a városban laktál. Egy időben tüntél el vele te is: tudnod kell, hogy hova lett; tudnod kell és nekem megmondanod.
– Nagy úr lehetsz, hogy úgy parancsolgatsz a magam házánál, szép öcsém; derekasan megnőttél, az igaz; ha medve volnék, aligha nem félnék tőled.
– Öreg ember, teneked egy pöröd van, melyben halálos vétkeidért a fejedet keresik.
– Sülyedj el, hogy tudod! Mit akarsz vele?
– Ez a pör most lefolyt s téged elitéltek.
– Ott gebedjenek meg!
– De az itélet végre nem hajtathatik, mert a pör kezdete elől megszöktél, s most sem tudják, hogy merre vagy?
– Meghaltam, elvitt az ördög! nos hát mit gondolnának egyebet? elég vén voltam már akkor is.
– Igen, de én tudom hollétedet, s minden perczben fölfedezhetlek.
– Átkozzon meg apád és anyád, hogy felkerestél! verje meg a mirigy minden csontodat merő fájdalommal! őszülj meg, míg fiatal leendsz, a bánat miatt! kigyó teremjen gyomrodban, hogy őrülten kiabálj fel a csillagos égre, mikor más ember aluszik! Háromszor fordulj meg koporsódban, a miért rám találtál.
– Mondd meg, hova lett testvérem, s azután élj miattam, míg az ég rád nem szakad, vén káromkodó te.
– Jól van, magad kivántad. Tedd szivedet a darázsfészekbe, bomlott! Kövess, majd elvezetlek hozzá; csak addig várj, míg felöltözöm. Látod ezt a mentét, melyet most felöltök? egy mészáros viselte, kit az erdőben agyonvertek, s kire én rátaláltam; lehúztam róla a ruhát; még csupa új volt, s magát meg hagytam halni. Azt akarod kérdezni, hogy nem temettem-e el? De igen. Éjjel kiszabadítottam azt a két farkast, reggelre el volt temetve az ember… Ugy-e nevetsz, hogy milyen tarka parókám van? ez onnét van, mert magam készítém, a hozzá való hajat kivégzettek koponyáiról nyirtam le, azért oly különféle szinű.
– Fenevad!
– Mindjárt készen leszek, csak botomat keresem még elő; egyetlen fa volt gyümölcshozó az egész erdőben, azt vágtam ki botomnak, s most farkasokat szelidítek vele. Így. Készen vagyok. Most jer utánam; testvéredhez vezetlek. – Mentek. Hagyd itt azalatt kutyáidat, nincs szükségünk ily tág torkú hadra. A mint tova haladtak, jól hallhatták, a két farkas mint vonít egymásra a zárt ajtón keresztül.
Út nem volt, merre mentek, házmagas cserje, sűrűn összegubanczolt folyondárbozót között vezeté keresztül látogatóját az erdei vén; a sűrűben nem lehete két lépésnyire látni, s olykor a fákat behálózott venyigefal közt négykézláb kellett keresztülmászniok. A nap hevesen sütött s az irtatlan növényország sokszerű lehelletétől fülledt volt a levegő. Végre úgy tetszék az ifjunak, mintha hegynek mennének fölfelé, s olykor gránit-darabokba botlott bele, mik a cserje közt hevertek, s az ég itt-ott kezdett keresztül kékleni a falevelek között. Mindig magasabban haladtak; már kezdé a szél lengedezését érezni a fák között, s kis idő mulva egy szabad térre jutottak, mely egy sziklás hegy teteje volt, honnét a tulsó oldalon meredek sziklafal vezetett egy még mélyebb völgy torkolatába alá; ide vezette az öreg a jövevényt.
– Nézz oda le, látod ott alant ama magányos fenyőszált?
– Látom, sűrű bozót tömődik körülötte.
– Fogd e távcsőt, s nézz vele oda a bozótba, – mit látsz?
– E cső végtelenül nagyít; fákat látok és a fákon leveleket; egyebet semmit.
– Légy türelemmel, majd később nézz oda; addig mulasd magadat, nézd a lemenő napot s a távol vidéket; nézd, amott a távolban egy város ég, gyönyörködjél benne; minő szép világítás, kár, hogy több nem ég.
Az ifju, karjait összefonva néze szét a messze vidéken, melynek távola kékesen vonult odább szemei előtt, míg legtova kéklő felhők és hegyek halvány árnyképei fogák el a láthatárt.
– Most nézz oda, szólt a vén.
Az ifju oda irányzá látcsövét, s bámulva törlé szemeit, mint ki nem akar hinni.
– Nos, mit látsz?
– Egy nő jelent meg a berek sűrűjében; valóban nem csalatkozom: egy hölgy gyászruhában, arczán fekete fátyol.
– Tovább, tovább! mit csinál ott?
– Oda megy a fenyőhöz, letérdel elébe, a fenyő mellett egy hársfa nőtt ki, azt fátyolán át megcsókolja. – A hárs megrázza ágait s sárga leveleket hullat a hölgy ölébe. – Ő felszedi a levelet s keblébe rejti. – Minő gyöngéd, mily kellemes alak! az ember álomlátásnak hinné; olyszerű, mint azok a képek, miket a fata morgana a levegőben mutogat, szivárványos gloriától körözve; a leáldozó nap ráveti aranyfényét karcsú termetére, melyről a gyászköpeny lehullt, s könnyű habfehér öltönye mint verőfényes hófelleg foly alá gömbölyű tagjain. Kezeit összeteszi. Imádkozik. Keble pihegni látszik. Sír, mellét veri, arczát lehajtja a fűbe. Most erre fordul, fejét égnek emeli, a gyászfátyol fellebben… arcza… hah!
A vén kiütötte a férfi kezéből a távcsövet; lehullt a mélységbe, s a hölgy és a vén fenyő és a fiatal hárs, mint egy varázsütésre, a messzeségbe vesztek.
– Ki ez a nő? kérdé ámultan a férfi.
– Nem nő, csak menyasszony.
– Kinek menyasszonya?
– Vőlegényének, a kit sirat.
– Miért siratja?
– Hahaha! Mert meghalt és el van temetve.
– Szegény boldogtalan leány!
– Azt gondolod? Miért volna boldogtalan? maga akarta, hogy így legyen; nagyon szerette vőlegényét, s mert azt hitte, hogy azt más is szereti, hogy más ne szerethesse, megölte őt. Ezen a helyen, hol te állsz most, lőtte őt keresztül; vére most is ott feketül a sziklán, s eltemette ama fa töviben. Czélt ért; már most kizárólag birja vőlegényét, nem féltheti senkitől, biztos lehet róla, hogy ha ő elhagyja, az nem fog másokra kacsintani; miért volna hát boldogtalan?
Az ifju feszülten néze puszta szemmel a tájra; nem vehete ki semmit.
– De ember, én testvéremet jöttem keresni; azt igérted, hogy hozzá vezetsz.
– Hozzá vezetlek, csak légy türelemmel; nézz az égre, fergeteg lesz; addig nem mehetünk le a szikláról, míg az el nem mulik; a zápor árja elsodorhatna bennünket; huzódjunk addig is e kiálló bércz alá.
Az öreg jól jövendölt: az átfült levegőben pillanatgyorsan kezdtek támadni fellegek, haragosan feketék, tornyosodók; távolról tompa döbörgés hallatszott; a lombok elkezdtek zúgni; a vadonban mindig erősebb vihar kezdett üvölteni. A rengeteg lakói felzajdultak délutáni fuladt álmaikból; a soknemű tollasok felrivalgó sivításai, az erdei páva kiáltása, a kivert vadbika bömbölése, a szél ordításával vegyülve, itéletnapi hangokat adtak.
A felhőtömegen keresztül világító nap kétes félhomályt öntött lementében az egészre, mely azon mértékben sötétült, melyben a vihar ereje növekedett.
Felhőszakadás volt készülőben.
Nagy cseppek kezdtek hullani, s erős kénkőszag hatotta át az egész athmosphaerát.
A táj mindig sötétebb lett, a szél mindig hangosabb. A nap lement.
A feketével bevont égen, a vihartól nem igazgatott irányban, két sárgásfakó felhőtömeg sietett egymással szemközt, mint két mágnestű ellenkező sarkai, vonzatva egymástól; egyik jobbra-balra szórva kigyózó, nyilhegyű lángokat, mik iszonyú csattogással hullottak az erdős hegyekre; a másik egyes szétsugárzó szikrákat pattantva, s szokatlan jégzörgést árulva el gyomrában; a menydörgések iszonyu hangjai a szikla-amphitheatrum s a távolabb hegyek oldalaitól visszaverve, harsogva zengtek végig a kietlenen; majd mintha a hegyeket dobálná egy óriási kéz egymás tetejére, majd mintha a föld gyomra vajudnék tele lelánczolt gigászokkal.
Olykor a villám-lobbanásnál feketén tüntek fel a szomszéd bérczek, mik ezelőtt fél órával még aranyosak voltak.
A jégeső zörögve vágott alá a berekre, s pattogva hullt le a sziklák kopasz fejéről.
Nagyon távolról látszott egy égő helység északfénye; olykor a félrevert harangok szavát idáig kapkodta a szél.
Ezalatt rohanva sietett össze a két villanyos felhő; úgy látszék, mintha két hatalmas tündér vína fenn a magasban villámos harczokat. Épen a vén fenyő fölött érkeztek össze, mely küzdve paskolta magas sudarával a birkózó szélvészt. – Az egész látkör lángba borult, az erdő égni látszott, egy képtelen csattanás és ropogás reszketteté meg az eget és a földet. A villám tövig széthasította a vén fenyőt.
– Szent Isten! kiálta az ifju előrohanva, a hölgy tán most is ott van!
– Mit se félj, szólt az öreg, add kezedet; most van ideje, most vezetlek el testvéredhez, kövess.
A magas szurokfenyő teljes pompájában égett, mint a rengeteg nagyszerü fáklyája, vörös lángokkal világítva be a környéket; a szurkos lombok kék zsarámokban hullanak le ágairól, mint pokoli tűzeső, míg a roppant szálfa, mint egyetlen toronymagas láng, lobogott fel a felhőkkel terhes égre.
Sietve csúszott alá a két férfi a sziklafalon, elől a vén, utána az ifju. Életveszélylyel értek alá a völgybe, melyet a megáradt bakony-ér egészen elöntött.
– Csak utánam; te úgysem szoktál félni, kiálta az öreg, s az égő fenyőhöz sietett; ott megállt. A fa recsegve égett feje fölött; lábát egy kőre tette, mely a fenyő tövében hevert. E követ hengerítsd el innét, szólt az ifjunak.
Ez elhengeríté azt.
– Egy deszkafedő van alatta, azt emeld fel; mit látsz ott?
– Egy csontvázat.
– Azon csontváz koponyája…
– Át van furva golyótól.
– Azon csontváz ujján…
– Egy achat-gyűrű van, közepén három turmalinnal… Irgalmas ég!
– Azt a gyűrűt viselte testvéred, Álmay Zoltán…
Késő éjszaka lett, mire a kalandorok Álmay Manó házához visszavergődtek.
Ez volt neve az erdei vénnek, ki magát gonosz léleknek nevezé.
Az is volt. Megvénhedett a vétkezésben s a bűnhöz hozzászokott, mint más a kenyérevéshez.
Éjszaka volt és sötét. Ismét a sűrű bozóton kellett keresztültörniök, melynek tövises tömkelegében kisértetien-fehér csillámmal villogott néhol elő a veres bükkfa, s mint elszórt phosphorcsillagok a szent János-bogarak.
Az ifju hagyta magát vezetni az öregtől, ki mikor néha hátratekintett, szemei vörös fényben villogtak, mint a farkaséi.
Végre a rejtett lakhoz értek. Iván paripája víg nyerítéssel fogadta gazdáját, s a két eb nyugodtan feküdt az ajtóban, egymásra hajtva fejeiket.
– Öreg, szólt a férfi, köszönöm, hogy testvéremhez elvezettél, most vezess el annak gyilkosához.
A vén ördög arczát nem lehete látni a sötétben, de lehete hallani szívbántó kaczaját, mely a rengeteg madarait fölverte álmaikból.
– Maradt-e még otthon testvéred, szép öcsém? mert attól tartok, hogy ha ily késő éjszaka indulsz el a vadonban, holnap meg az fogja tőlem követelni, hogy hová tettelek? pedig a hollók egyenek meg, ha híttalak akármelyiteket is; maradj nálam holnapig, hisz ismered vendégszeretetem, – no, ne tétovázz, megbántanád rokoni érzelmeimet, ha itt nem maradnál.
Az ifju azon reményben, hogy ez átkos titoknak nyomára jövend, elfogadta a gúnyos ajánlatot, s betért az öreggel együtt a házba; nem vette észre, hogy beléptükkor már a farkasok lánczra voltak kötve, hogy valakinek még kell lakni a rossz lelken kívül a házban; azon gyűrű, melyet testvére ujjáról lehúzott, keblébe volt rejtve, az nyomta nagyon szívét, azon gondolkozott.
Az öreg magukra zárta az ajtót, azután betért a tornáczba, egy szurokléczet meggyujtva, azt az ifju kezébe adta, s azzal egy mellékajtót megnyitva, őt egy oldalszobába átküldé. Itt lesz hálótermed, mondá neki bájos nyájassággal, s az ifjut bámulásával együtt magára hagyta.
Körültekinte… úgy tetszék, mintha tündérkertbe lépett volna: a falak zöld ágakkal voltak befedve, miken még érzett a friss esőcseppek illatja; a föld friss fűvel és ezerjó virágokkal volt behintve; fehér tányérokban, kéklő nefelejtskoszorúk között, illatos virágbokréták pompáztak, miknek szirmain aranyzöld szárnyú bogárkák pihentek; egy szegletben vadrózsa-levelekből vetett ágyon egy nagy fehér kandur nyújtózkodott, olykor tréfásan enyelgve egy mellette pihenő gerliczével, mely le-leszállt a kandur fejére, s szeliden csapkodta a hentergő játéktársat piros szárnyaival, oly szelid volt mind a kettő.
A szoba mélyiben égszin menyezetű ágy volt felvetve, melynek tetejéről szomorufűzágak csüngtek alá, s a vadborostyán virágtalan indái, mik zöld himzetekként bonyolultak a leeregetett fehér habzó ágyszőnyegek redőibe.
A boltozatról olajmécses függött alá, mely rózsaszinű üvegharanggal volt lefedve.
Az ifju nem birta eszméit összeegyeztetni. Érzé, hogy nem álmodik, s meg nem foghatá, mint lehet ily egyszerűen bájos rejteke az undorító külsejű háznak s az ördöggel egy idős házi gazdának.
Helyet keresett, hová a kezében levő szurokfáklyát letehesse, s miután azt sehova sem tűzhette le, kioltá, s az egész szobán csak az éji mécses önte szét könnyű rózsaszín félhomályt.
Oda ment a menyezetes ágyhoz. Azt hitte, hogy az az övé. A mezei virágok lélekaltató illatától részeg volt a levegő, s a gerle turbékolni kezdett… Félresimítá az ágy függönyeit… minden vére szivéhez szaladt, szemei elveszték látásukat, lélekzete elállt… Egy alvó hölgy feküdt ott fehér vánkosai között; gyönyörű fehér pongyola habzotta körül bájos termetét, el-elárulva a gömbölyű vállakat, a hattyu-kart, és a szeliden, galambian lihegő kebelt. Arczán könnyű szinezetben olvadt szét az álom gyöngéd pirja, s félig nyilt korallajkai virág-illatot szíttak be, ambrát leheltek vissza, könnyeden lebegtetve a szabadon hullámzó fekete hajzat selymét.
Az ifju nem érze vért ereiben, hanem lángokat; most tudá meg, hol lakik az ember lelke – a szívben. Csak szivében érze életet, – örök életet.
E lángoló érzések közül egy valami magyarázhatlan homályos sejtelem iparkodott felküzdeni magát, hideg, óvó érintéssel nyulva a tomboló szívhez, intő, tartóztató, mint az őrangyal keze, el-elmerülve az indulatok lávájában, majd ismét felnyujtva intő kezét, alig láthatóan, alig érezhetően.
– Vissza! kiálta szétcsapva maga körül az ifju, mintegy eltépve a varázst, mely lelkét meglánczolá, – el, el innét, kiálta, forró homlokára tapasztva kezeit, ki a szabadba! s a függönyöket összerántá és visszafordult és öklét kitörni készülő szívére feszíté.
Kulcsnyikorgás hallatszott az ajtóban… A gonosz lélek rájok zárta az ajtót.