– Bizony. – Hihetőleg többet is akart mondani, de röstelt fáradni vele.

– Oh mi nemcsak szájjal vagyunk egymásnak barátai, szónokla tovább a férj nemes haraggal, tudjuk mi, mit tesz e szent szó: «barátság!» mit a világ úgy félreért; s e monolog folytában bemutatá, miszerint a világ szíve romlottabb, semmint igazi érzelmek felfogására képes lehessen; kikelt egyszersmind az emberek önzése és szívtelensége ellen, összekapott az általános világromlottsággal, magát természetesen, mint dicséretes kivételt állítván föl mindenekben.

Ki e nagy szavak tizedrészét sem hitte, az bizonynyal saját neje lehetett.

Érdekházasság és barátság!?

Hanem a jó barát úr nagy kedvét lelhette bennök; gyakran monda ilyen szép szavakat: Hm hm. – Hja – ja. – Biz úgy. – Miközben nem szünt meg fejét bológatni s szemeivel felnézni a padlásra.

Olyan bárgyú kinézése volt szegénynek, hogy a madár sem félhetett tőle.

És Matild nem mert rá tekinteni.

Valami borzadályos előérzet futotta át szivét, midőn ez ember arczát meglátta; mintha egy eddig alvó érzés lett volna felzavarva álmából, hogy megsejtse a közeledő fátumot és ki ne tudja azt mondani.

Valahányszor elfordította szemeit az arczról, mindannyiszor újra meg újra visszakényszeríté azokat arra valamely ellenállhatlan ösztön, melynek titkos nyomása alatt elfordul az ember lelke.

– Tehát, édes barátom, én – elutazom; szóla hajszál vékony gyermekhangon az idegen, minden szava között mérföldnyi pausákat hagyva s mereven nézve csizmája orraira.

– Igen, felele ez, mint kinek tudvalevő dolgot mondanak.

Matild erőt vőn magán s szorult, el-elakadó hangon kérdezé az idegentől, csupa udvariasságból:

– Messzire tetszik utazni?

– Csak – szólt a kérdezett, azután megállt, hallgatott, kifútta orrát s folytatá: Kolozsvárra.

– Szép tájék! fejezé be Matild. Gyaníthatá, mert soha sem járt arra.

– Én, kezdé az idegen nagy lélekzés után, most kaptam ki örökségemet készpénzben, most magammal nem vihetem, visszajövetelemig kamatra adni nem akarom, nem is tudnám. Tehát biz én kedves barátomnak adom azt át őrzeményül, ha oly szíves akar lenni. Jobb helyre nem tehetném.

– Oh igen szívesen, felele a férj nem rejthető mohósággal. Majd ha aztán családoddal együtt visszajösz, tőlem ismét átveheted; ne félj, nem teszek hozzá. S gyötrelmesen nevetett erőszakolt elménczsége fölött.

Matild e perczben férje arczára tekintett. És olvasott belőle. Szerencsétlen! – Ha megfogadta volna akkor az intést, mit onnét leolvasott, talán egy élet szenvedéseit kerülte volna ki. Mennie kellett volna azon helyről, vagy behunyni szemeit, füleit elrejteni és nem látni és nem hallani semmit.

De ott maradt.

Az idegen jó barát egy veres bőrtárczát húzott elő oldalzsebéből, azt kicsavargatta s ötven darab ujdon ezer pengős bankjegyet számlált le az asztalra belőle, mind szép új pénzek, miken az ezeres szám ragyogni látszott s a felrajzolt czirádák mintha megannyi bálványalakok lettek volna.

Azután meg egy smaragdos családi ékszert s több rendbeli gyémánt- s rubintgyűrűket s egy hosszú sor legtisztább vizű keleti gyöngyfüzért szedett elő a barát úr, miket mind katulyákba elhelyezve, a férjnek átadott, ki is azokat a legkimértebb phlegmával összeirta, lepecsételé, s szekrényéhez járulva, annak legbelső fiókjába elrejté.

– Adjak róla nyugtatót? kérdé igen nagy közönyösséggel.

– Minek volna? szólt szelíden mosolyogva a szende úr. Nem tegnap óta ismerjük egymást, barátok között nincs szükség ilyesmire.

– Különben is, hisz nőm is látta, veté oda könnyedén a férj s igen elfogulatlannak iparkodott látszani.

A nő pedig, nem tudta, miért? reszketett, mint a ki a halál lehelletét érzi.

Az idegen még sokáig ült ott mélázva, s olykor nagyokat fohászkodott; végre felczihelődött, lábra állt, magát ajánlotta, elment az ajtóig, ott eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett s visszatért. Matildnak kezet csókolt, azután szórakozottságában a férjnek is kezet akart csókolni; végre szokott tisztes búcsúvétellel eltávozott.

A férj meg nem szakadó kézszorítások közt kisérte őt ki, minden ajtónál megállt vele, mindannyiszor megölelé, összecsókolta, kiment vele az utczára, ott a botránytevésig agyon siratta, s míg csak beláthatá, utána kiáltozá az utazónak a «szerencsés utat», az «Isten hozzádot» s egyéb stereotyp búcsúphrasisok özönét.

Mikor pedig nem látta már azt többé, letörlé arczáról a csókok nedves nyomait, lefrecskelé a barát kabátjáról öltönyére ragadt tubákport s visszament szobájába.

Neje az alatt az ablakhoz ment s így férje nem vette őt észre a függönyöktől. – Sietve nyitá fel szekrényét. Kihúzta a rejtett fiókot s a rábizott kincseket egyenként tenyerébe szedegetve, azokat sokáig, sokáig nézegette.

Kezei reszkettek, homloka és arcza nekihevült. Szemei villogtak, villogott a gyémánt és smaragd is, kék, vörös és zöld ragyogványnyal, mintha két atyafi dæmon, egyik a gyémántok, másik a szemek lakója, beszélne egymással lángnyelven, sugárhangokon.

Az ember egészen magánkívül látszott lenni. Melle zihált, arczizmai vonaglottak, egész tekintete olylyá lett, minővel magányos helyeken, egyedül nem örömest találkoznék az ember.

A nő félelmes figyelemmel néze reá. Nézé annak fokonként vaduló arczát s mikor nem állhatta tovább e tekintetet, oda szökött hozzá, átkarolta, félsikojjal kiáltva neki valamit, mi alig volt érthető.

Az ember összerázkódott, térdei megcsuklottak alatta; egy perczig merően bámult nejére, hajzata felfelé volt tűrve: úgy nézett, mint egy őrült, vagy kit gyilkosságon kaptak.

Azután torzmosolylyal kérdé: Mi bajod? szinte rám ijesztesz.

– Oly különös voltál, hebegé a nő.

Imre összeszedte magát s nevetni akart.

– Bohó te, az forgott eszemben, hogy mikor jutok én oda, hogy te neked ily szép ékszereket szerezhessek? S ezt mondva, túlságos gyöngédséggel ölelé át nejét, annak szemeit és ajkait csókolá, gyöngéden czirógatá kezeivel és ismét csókolá, azután odavonta maga mellé a pamlagra, karjait nyaka körül kapcsolta s édes egyetlenének nevezte őt.

E percz óta csupa nyájasság és szelídség lőn az egész ember, kivált neje ellenében.

Szolgailag iparkodott annak minden gondolatát megelőzni; ölelte, csókolta, a hol csak érte s ritka példánya volt a férji hűségnek és gyöngédségnek.

Soha neje nélkül ki nem ment a házból; vitte őt minden társadalmi körökbe; ha beszédre került a dolog, neje dicséretéből s saját boldogsága magasztalásából ki nem fogyott; kis hivatalkát szerzett, oda pontosan eljárt, pontosan megjött s mikor megjött, neki-ült és nejével ostáblát, sakkot, passianceot és minden kigondolható unalmas játékokat játszék példás türelemmel és kitartással; pénzt soha magával nem hordott, hanem a mi pénze volt, mind nejére bizta; gondos, rendszerető lett, s rendesen legkorábban feküdt le, legkorábban kelt fel a háznál.

Rövid idő alatt minden ismerői megegyeztek abban, hogy ez ember végtelenül megváltozott s hogy Matild érdemein felül boldogítva van.

Végre a nő maga is elhitte a dolgot.

Meg-megrémlék még olykor lelkében ama lélekijesztő vad tekintet, mely mint talányos epocha állt férje magyarázhatlan jellemváltozta elején s ilyenkor bűnsúlyú aggodalmak fellegzék körül szívét: de mindez gyorsan szétoszolt, mihelyt a férj ismét gyöngéden melléje simult, karját megcsókolá, arczát arczához szorítá s édes czélzással kérdezé tőle:

– Melyik név hangzik szebben: Imre-e vagy Matild?

A nő Imrét találta kedvesebbnek. – Leendő gyermeke jutott itt eszébe s képzelé, hogy az férje képmása lesz.

Lassanként ismét átmelegült szive, mit a csalódások hidege elfásíta: ismét kezdének reményei támadni, nem oly ragyogók, nem oly mennyet igérők, mint azelőtt, de szelídebbek és megnyugtatók. Két hónap nem kelle rá, hogy lelke sebei begyógyuljanak.

E közben reményteljes állapotának határai kezdének közeledni, s az aggodalmas férj még éjente is neje közelében volt, annak szobájában aludt s legkisebb nyögésére felébredt, s azután odament annak ágyához és addig vigasztalá s hizelge neki, míg a nő el nem aludt s csak azután feküdt le maga is.

Egyszer nyugtalanabb álmaiból ébredve fel Matild epesztő szomjat érze s miután férjét fölverni nem akarta maga fölkelt s a kis asztalhoz lépe, hol az éji lámpa mellett a czukros víz számára előre elkészítve állott.

A lámpa fényesen világítá meg Imre arczát, ki párnái között hanyatt fekve aludt.

Matild rezzenve tekinte rá.

E hallgató arcz mily fenyegető volt altában! összehúzott szemöldök, szorított ajkak, hideg verítékes homlok s a fekete szakáll, melynek minden egyes szálai egyenként tüntek fel a halálsápadt arczon.

– Eh – mit! gondolá magában, álmában senki sem szokott különös nyájas képet mutatni… s megnyugodott benne.

A mint azonban ismét véletlenül odatekintett, azt vevé észre, hogy férje nyakán valami vékony fekete zsinór lóg alá, melynek végei az ingfodrok alatt vesznek el.

Kiváncsi volt rá megtudni, mi az? «Tán az én arczképem? gondolá magában, vagy anyja hajfürtje, kit annyiszor emlegetett, vagy ugyan mi?»

Odament, az ágy szélére hajolt és a zsinórt óvatosan húzta kifelé; valami nehéz volt nyilván rajta; végre előjött. De nem volt sem arczkép, sem hajfürt, hanem egy kulcs – Imre szekrényének kulcsa.

Ugyanazon kulcs, melyről Imre azt mondta, hogy elveszett s minthogy azon szekrényben semmi sürgetősen szükséges tárgy nem volt, a dolog abban maradt.

És ezen kulcs a férj nyakán függött, rejtve, titkolva, elhazudva!…

Iszonyú gyanú villámlott a nő lelkén keresztül.

Tagjait minden ízében zsibbadni érzé.

Gyanúja mindig határozottabb alakot kezde ölteni; végre világos láng alakjában égtek lelke előtt a legijesztőbb eszmeszörnyek képletei, miknek mindegyike valamit mondani látszott, mély bűntitkokat, minők a legsötétebb erdőben körömmel vájt gödörbe vannak betemetve s száraz ágakkal, falevelekkel eltakarva, vagy mély vízbe, kőre kötötten lebocsátva, halottak szíveiben elhalt titkok. Titkok, minőket vándorlelkek sugdosnak az éjféli szunnyadó füleibe; vérrel, bűnnel, átokkal atyafias titkok.

Fölsikoltott. A szörnyábrándok eltüntek, szavaik elnémultak; csak a felijesztett szív hangos verése beszélt a holt csendben s a szekrénykulcs maradt szemei előtt…

Lélekzetfojtva lépett oda a nő. A férj mélyen aludt, s nem vette észre, hogy a kulcsot remegő kezek leoldják nyakából.

Nehéz álomhörgése hangzék melancholicus szomorúan.

A nő pedig lábhegyen, óvatosan, a férjre szegzett szemekkel lépdelt a szekrényhez, azt halkan felnyitá, az ajtókat kitárta s ama fiókot, melyben az idegen őrzeménye volt letéve s melynek, férje állításaként, mindekkoráig ott kelle lenni, kihuzta…

… A fiók üres volt…

A nő érzé, hogy iszonyúan ébren van; érzé, hogy nem álmodik, s szíve szét akart szakadni.

De nem szakadt szét.

Ismét csendesen, óvatosan betolta a fiókot, az ajtót rázárta, s a kulcsot visszavitte és ismét vigyázva, őrizkedve felköté a zsinórra.

Iszonyú erőbe került neki e félelmesen exaltált óvakodás. Azután a kulcsot ismét visszarejté az ingfodrok közé s megindult ágya felé.

De ekkor már nem birta tovább a rémindulatot tartóztatni. Iszonyúan felkiáltott, egyet fordult vele a világ, s a nő szédülten vágta magát hanyatt, estében az éji asztalkát a lámpával együtt elrántva magával.

A zörejre felébredt a férj; azt hitte, hogy neje czukros vízért ment, s ájulását igen természetes okokból tudva kimagyarázni, orvosért sietett.

Sokára jött magához a nő, s midőn eszmélete megtért, félve keresé szemeivel férjét.

Az nem volt jelen; ki sem tudott róla, hogy hová maradt?

Az orvos, jószivű, hallgatag ember, nyugalmat tanácsolt a szenvedőnek, s menni készült.

Matild megfogta kezét; alig gondolva szavai okszerűségéről, ezt kérdé tőle:

– Megjött már Lentey?

Az orvos meg volt lepetve, elpirult, – először hallgatott, azután azt felelte:

– Nem tudom, nem ismerem azt az urat, s azzal elsietett.

Az orvos nem volt az az ember, kinek arczán észre ne lehetett volna venni, ha nem mond igazat, s Matildot e tagadás újabb félelmeknek adta át. Világosan hitte, hogy e dologban másoknak is van tudomásuk. Alig várta a reggelt, hogy férje megjőjjön.

Végtelenre nyultak az órák. A repülni vágyó léleknek az óramutató lassuságával kelle együtt mászni, és számlálni és sokszorozni mindent aggodalmat, minden kínt.

Végre dél felé hazavetődött a férj.

Matild fölkelt ágyából, de igen bágyadt volt; feje iszonyúan fájt és zúgott, s alig vevé észre Imrét elébb, mint mikor előtte állt.

… Ugyanazon arcz, melyet álmában viselt, azon halálizzadásos homlok, kigyószemöldök, azon sápadt, rángó arczredők…

A férj bezárta az ajtót s kezeit halántékaira nyomva, háttal neki-dűlt annak… Oh!… kínosan sóhajtva, végig törölte arczát, s feje mellére hanyatlott.

– El vagyok veszve! susogá.

Neje elholtan, mereven, mozdulatlanul bámult reá.

– El vagyok veszve, semmivé lettem! kiálta az kitörően s térdre bukva; arczczal a pamlagra rogyott és úgy tett, mint a ki sír.

Matild világosan kezde látni mindent.

Oda rohant az emberhez, megragadta annak karját, s a kétségbeesés bátorságával kérdé tőle: Hova tetted Lentey pénzét?

– Nincs, nem tudom, felelé ez buta elmeredéssel.

– Őrült vagy-e? Hova tetted a hitedre bizottakat!

– Elvesztettem, kiraboltak, nem tudom, hebegé.

– Nem igaz, felelj! felelj, iszonyú ember te! s vad rohammal tépte a férfit, mint egy furia.

– Elvesztettem, elkártyáztam, nyögé emez s a nőtől féltében nagy verejtékcseppek gyöngyöztek alá két arczán.

– Mind-e?

– Mind, mind az utolsó fillérig, az utolsó batkáig.

A nő szivében akadozni kezde a vér. Pedig még itt nem volt vége a kisértetnek. Szivén halálos nyilalások vonaglottak keresztül – nem sírt. A csapás sokkal fájóbb volt, minthogy sírni kellett volna rajta.

– Férfi, kérdé újra, természetéből kikelő hangon, te hazudsz, nem vesztetted el a pénzt: megcsaltad barátodat, meg engemet; messziről terveztél már e nyomorú ember hiszékeny élhetetlenségére, s most is csak ennek gyámoltalan hajlamát akarod kirabolni. Azt hiszed, hogy majd őt le fogod hazudozni, lekönyörgeni s kirabolni; de én mondom teneked, hogy visszaadd neki, a mi az övé, vagy iszonyút cselekszem veled.

– Nincs, elvesztettem, susogá ez.

– Ha elvesztetted, le fogod dolgozni neki, éjt teszesz nappallá, koldulni, dolgozni fogsz és úgy fizetni meg neki, és én veled dolgozom, és ha lesznek gyermekeid, véres izzadsággal szolgálják le neki apjuk nyomorú vétkeinek zsoldját, de meg legyen mentve számukra az apai név becsülete.

– Már késő, felelé Imre.

– Mit késő?

– Eltagadtam.

– Nem értelek. Mit tagadhattál?

– Lentey törvény előtt követelte vissza bizományát, én azt feleltem, hogy soha sem láttam azt; – a biró azt itélte rám, hogy esküdjem meg és én – megesküdtem.

A nő az irtózattól elfulladva állt meg az ember előtt. Eszméi között a legiszonyúbb sem közelíté meg ily bűn lehetőségét.

Pedig még itt sem volt vége a kisértésnek.

Hamis esküvés! nem ez volt ugyan az első, mi Imre száján kijött: esküdött ő nejének is szerelmet, hűséget, boldogítást, és akkor is hamisan esküdött; de az jövendő dolgokra történt, miket senki sem tudhat! de esküdni a multak felől, felemelt három ujjal híni fel az Isten jelenlétét, hogy hallja meg a hazugnak átkát, mit az önfejére imádkozik, és ne hagyja azt elhangzani, hanem teljesítse annak fiain és unokáin!…

Fájdalmas jajdulással hullott térdeire a szerencsétlen nő, s fölemelve a kínnal látogató Istenhez arczát, sikoltá, töredezetten fuldokolva:

– Mit vétettem ellened, oh Isten, hogy íly iszonyúan büntetsz?

Férje odament hozzá s ügyetlen kérleléssel akarta felkarolni. A nő eltolta őt magától.

– Ne így érj hozzám, ne így. Nincs hátra egyéb tennivalód, mint hogy ölj meg engem elsőbb, azután magadat. Igen, igen. Miért ne tennéd? így talán megengesztelnéd az Istent; talán ezen ártatlan gyermekért, ki még meg nem született, talán ennek a véreért meg lennének bocsátva bűneid.

– Nem, nem, Matild! kérlek, ne légy oly ingerült, még neked is le kell tenned a tanubizonyságot.

– Nekem is? s mit gondolsz, nyomorult, tán én is hamisan fogok esküdni?

– Oh nem, neked nem kell esküdnöd. Jó reménybeni nők nem esküsznek, azokat nem szokás megesketni. Csak úgy mondanak, egyszerűen a mit tudnak, vagy akarnak, de hát miért is ne mondhatnád? hiszen te nem is láttad azt, félre voltál fordulva, mikor átadta; nem hazudsz, ha azt mondod, hogy nem láttad; csak ennyit kell mondanod, és meg sem esküdnöd rá.

– Hallgass! kiálta a nő közbe, elképedve, hallgass, eredj, halj meg, öld el magadat; vétkeztél annyit, mennyi egy életre elég: hagyj engemet is a magam nyomorúságának; az én életem kioltására sem kell már nagy erő.

– S ha én elölöm magamat és te ellenem bizonyítasz: tudod, mit történik? nevemet fogják kiszegezni a bitófára, s gyermekim s minden rokonim becstelenek és bélyegzettek maradnak, te pedig megtanulsz majd koldulni s viselni az emberek szidalmait és nem lesz számodra boldogság a földön!

– Megölöm magamat.

– Mit használsz vele? egy áltanuság helyett kettős gyilkosságot követsz el; ha életben maradunk, még jóvá tehetjük hibáinkat, de a holtak bevégezték számadásaikat s nem javítnak azokon többet; most úgyis hiába állítnád, hogy a pénzt átvettem: nem tudnám előadni többet; az emberen nem lenne segítve, míg idő jártával talán visszapótolom neki.

– Menj, távozzál, kérlek, kényszerítlek, hagyj magamra, hadd keressek könnyebb halált, mint a te szavaidtól halni meg.

– Tehát ellenem bizonyítasz?

– Nem bizonyítok.

– Hát mellettem?

– Azt sem.

– Mit teendsz hát?

– Azt én tudom.

A külső szobában közeledő léptek hangzottak; a férj kitekintett. Egy törvényszéki szolga jött, a nőt a törvényszékbe hivó. Rögtön kelle mennie.

– Fogsz jőni velem?

– Igen, de majd azon biró elé, kinek itéletétől nincs fölebb hivatkozás.

– Jó. Te minden áron halálomat akarod. Legyen hited szerint. Én meghalok, de te ne hidd, hogy meg tudj halni. Élni fogsz, és irtózatos halálom emléke fog üldözni ébren és álmaidban, ez lesz az, mit gyermekednek örökségül hagyok, s egy bűnnel szennyezett név, melynek átka alatt el fogsz hervadni és nyomorodni és százszor kivánni a halált, és mégis félni tőle. Egy szavadba kerülne s megmentenél. Jó. Tartogasd meg e szót. Egykor halottakat idéznél fel, ha tudnád, mi szóra ébrednek fel azok. De látni fogod, mint gyilkolom meg magamat; nem fogod elrejthetni magadat e látvány elől: így, karjaimba szorítlak, arczodat keblemre vonom, hallani fogod a fegyver durranását, vérem szét fog ömleni tagjaidon, hajadon és ruhádon, s utolsó tekintetem, utolsó jajszavam, utolsó kínrándulásom látni, hallani és érezni fogod, – s e közben a hölgyet erősen magához szorítá a férfi, keblére kapcsolta őt, ölébe dűlt és nem hagyta mozdulni, a pisztolyt pedig felhuzott sárkánynyal szivének feszíté, s egy elkárhozott kétségbeesésével tekinte fel annak arczára.

A nő nem birta tovább, veszve volt. Irgalom! – nyögé, férjem, várj – vezess, mindent – mindenre esküszöm. Irgalmas Isten, ne hagyj elkárhoznom…!

Fél óra mulva a törvényszék előtt állottak.

Ott állt a biró mellett a vádló, a jó barát, bárgyú, ügyefogyott tekintetével, kétségbeesett tehetetlen arcza a bejövő nőre volt szegezve, mint egy szívig nyomuló szemrehányás. Hanem a nő kerülte a tekintetet. Az ember beszélt koldussá lételéről, apró neveletlen árváiról, és sírt, mint a gyermek. A nő halavány volt, mint a viaszkép s alig lehete hallani szavait.

Az ember odament hozzá, kezet csókolt neki, térdre esett előtte és sírva kérte, hogy szóljon igazat és ne hagyja kétségbeesni. A nő mutatta, hogy szólni fog.

A biró kérdezé tőle, hogy igéri-e jövő szülése fájdalmaira, gyermekének leendő boldogságára, vagy szerencsétlenségére s a közel halálra, hogy igazat fog mondani?

S a nő lassú, tört hangon igéré szülése fájdalmaira, gyermekének jó vagy bal sorsára, igéré a rettenetes arczú halálra, hogy igazat fog mondani:

A biró kérdezé:

– Látta-e a nő, hogy a vádló a vádlottnak bizományban pénzt adott át?

A nő felelé:

– Soha sem láttam.

A nyomorúan megcsalt ember iszonyúan felsikoltott e szóra, s e perczben rá talált a nő tekinteni s e tekintet volt az, melyet soha el nem felejtett hosszú életében.

A kétségbeesés lehete csak ilyen.

A biró felmenté a vádlottat.

Matild pedig hazament.

Félóra mulva meghozták férjét is. Három késdöféssel volt leszurva: a megcsalt barát kétségbeesve rohanta meg a csalót s a biró szemeláttára gyilkolta le azt; azután kirohant s a második emelet folyosójáról levetve magát, szörnyet halt.

Imrén nem lehete segíteni többé. Egyik döfés a tüdőjébe hatott, s halála bizonyos volt; odavitette magát Matildhoz s kérte, hogy hajtsa le fülét, nagy titkai vannak.

Ekkor vallá meg nejének, hogy az eltagadott pénzt nem vesztegette el, hanem elrejté szobája szegletében a padlat alá!…

Matild rögtön akart rohanni a pénzzel a megcsalthoz; a férj azt felelé: Már késő, mert az is meghalt.

Estefelé Imrét is kiterítették.

Megjött az éj. Minden élő lény megtalálja nyugalmát az éjszakában, csak a lélek fájdalmainak nincs elavulása. Pedig mennyi áldást ad egy álom! Elveszi minden fájdalomnak élét s minden gyönyörérzetet felmagasztal. Boldogság balzsamát osztja a beteg szívekre, s paizst tart a lélek fölé, melyet míg el nem vesz róla, nem érik azt a sors lángcsapásai. Oh, ha az álom gyönyörei a halál gyönyöreinek volnának előérzetei?!

Csak azon idő a miénk, mit álmodva töltünk, a többi a világé, ez idegen szerettelen világé.

Tud-e aludni a bántott lélek, mikor a legelső vétek foltja rácseppen fényes öltözetére, mikor ez undok szörnyeteg, e kendőzött arczczal, a bűn, ölébe szorítja az elesett ártatlanságot, undok nyálával bekeveri arczát, s mérges lehelletét ráfujja homlokára, azután eléje ül és kikaczagja azt? Tud-e aludni a rossz lelkiismeret, s milyenek lehetnek annak álmai?

Hiába tagadjátok, hogy van pokol. A lélek magával hordja azt.

Kit látsz, háborodott lélek, ott az éj sötétében megjelenni? ismerj rá e halavány, élethagyta arczra, e nyitva maradt szemekre, mik holtan is rád merednek; e nyilt ajak, mely nem beszél, és mégis annyit látszik mondani, e csüggedt fej még kopaszabb, még csüggedtebb, ez öltözet még kuszáltabb, mint egykor; de az arczoknak nincs többé mosolygása, halaványan, mozdulatlanul áll az alak az álomlátások ködnimbusában. Karjai, homloka, vállai iszonyúan össze vannak zúzva, a vér hosszú vonalokban szivárog alá arczán, ruházatán.

Igy jelent meg Matild álmaiban a rettenetes látogató.

A látogatott lélek sírva, rettegve futkosott a szív minden szegleteiben, de nem birta elrejteni szemeit, hogy ne lássa azt a véres phantomot. A lélek szemei le nem hunyhatók.

Végre megmozdult az. Legelsőbb szemeit fordítá fehérével fölfelé, azután melle látszék tágulni, feje hátra feszült, nagyot sóhajtott, azután fölemelé darabokra zúzott bal karját, s mutatóujjával merően Matildra mutatott, szemeivel pedig felnézett az égre.

Matild pedig mezítelennek érzé lelkét, kit nem birt ez átkos ujjmutatás elől hová rejteni.

És az ég sötét volt, még sötétebbek voltak rajta a fellegek, mik pokolcsodák alakjában huzódtak a magasságos égen keresztül; két haragos szem világított csak a mérhetetlen távolban, két haragos csillag, mintha az örök itélőbiró szemei lettek volna azok.

Azután azt látta Matild, mintha ama véres embernek számtalan tövis lett volna testébe szúrva, miknek tüzései fájdalmas kelésekké mérgesedtek el. Őt pedig rémséges hatalom kényszeríté ellenállhatlan erőszakkal, e töviseket még mélyebbre nyomni és bolygatni, s nézni a martyrkínokat szenvedő torzarczát, mely kaczagva és tajtékot turva rángatódzott, vonaglott, mint egy galvanizált halottkép.

Végre elkezdtek biborszín cseppek folyni a sebekből, miket Matild egy födött edénybe gyüjtött, s midőn feje fölött egy hang kérdezé: «Mit rejtesz ott?» ő reszketve felelé: «Balzsamot»… Ekkor kihullt kezeiből az edény, széttörött s a vér szétfolyt lábai előtt…

– Legyen neked a te szavaid szerint! hangzék irtózatos dörgése az itélet harsonájának, melyet az ég láthatatlan sarkai reszketve dörgének vissza. Rettenetes hang, melynek hallatára a puszták tigrise idétlent szül, s maga a halál, mint korbácsolt véreb, meghunyászkodva bujdosik előle.

És látta ujra ama halottaiból kelt rémet, a mint kezében az átokmondások füstölőjével borzasztó jövendőt monda a hamisan esküdöttnek. Embervérrel irt, Istenátokkal pecsételt jövendőt, le nem könyöröghető, vissza nem huzható keserű jövendőt!… A sötétkék füst, mit feléje hintett, ráragadt a lélek fehér köntösére lemoshatlanul…

– Legyen neked a te szavaid szerint! mondá a rém… Esküdtél szülésed fájdalmaira… Legyen neked a te szavaid szerint: hogy élve érezz mindent a halálból, csak annak nyugalmát ne érezd; ne legyen folt a földön, melyen megpihenhess, s álom ne látogassa meg lelkednek szemeit soha… Esküvél leendő magzatodra… Legyen neked a te szavaid szerint… Legyen a te gyermeked nyomorék és világ csodája, testben, lélekben undok szörnyeteg, mérges kinövése a természetnek, kitől undorodva távozik el minden tiszta lélek, ki megrohadtan hozza szívét a világra, ki nem mondott bűnök magvaival tele; kiben a szeretet gyűlöletté fajul, és őrültség legyen az ő lelkének neve!… Te pedig légy nyomorú és mindentől elhagyott, a napok beteltéig… Ne adjon neked nyugalmat a föld, ne a sír; sem élteden, sem halálodon ne legyen Isten jobb keze. Élve tegyenek a koporsóba! Legyen neked a te szavaid szerint!

– Legyen neked a te szavaid szerint!… hangzék hosszan elhaló zúgással… Az égi magányos szempár mindig messzebb látszott távozni, végre elenyészett, – a phantom ismét halottképpé lankadt, – a fellegek sietve rohantak keresztül a véghetetlen égen. Az átok ki volt mondva.

Kétségbeesett sikoltás! Az álomkép eltünt, csak a sötétség maradt meg belőle, és az átok sulya. Matild fölébredett.

Iszonyú lázban reszkettek tagjai. Arcza izzadság gyöngyeivel volt behintve. Keblén egy világ bűneinek nyomását érzé nehezülni, tagjai le voltak lankadva, alig birt mozdulni. Még visszhangzottak ágya fölött az iszonyú álomrém szavai, még látta a két haragvó csillagszemet a fekete égben elmerülni, s már kezdé érezni az átok erejét…

Ádáz fájdalom nyilalt végig szívén, mi egy perczre minden ereiben megállítá a vért; tagjai elmerevültek, arcza elkékült, megfagyott, csak a fájdalmas kínfejezés rajta mutatta, hogy még él és szenved mondhatlan gyötrelmeket… Sokáig feküdt így mereven, áthülve, ajkai összekulcsolódtak és melle a megszakadásig feszült. Míg benről e gondolat kínzá: ha így el fognák temetni! E gondolat iszonyúsága új rázkódást tőn idegeiben s erőszakos vonaglással tért meg ájultából, és szemeit bámulva felnyitá.

A szoba világos volt. Több ismert nőarcz állt körüle, kiket fájdalmas sikoltása idézett oda – aggodalmas kérdező arczok.

Odahajoltak hozzá. Vigasztalák, de ő nem hallá szavaikat többé, a lázasan szilajult vér őrült tűzzel nyargalt minden erein keresztül, sebesen verve s lángolva. Halántékain lüktetve jártak az erek, az elébbi hideg merevülést forró lankadtság váltá fel, miközben iszonyú kínok vertek tajtékot sápadt ajkaira; nem hallatszék jajgatása, alig nyögött; de egy tekintet e fájdalomtól önmagából kikelt arczra, megmondá mindazon pokol szenvedést, mit éreznie kellett.

Vitték egyik ágyból a másikba; az izzadság folyt róla, sehol sem találta helyét. Szivében kellett iszonyú fájdalmaknak lenni, mert kezét szüntelen ott tartotta.

A nők térdre estek ágya előtt, hogy imádkozzanak érte, mert nem nézhették szüntelen növekedő kínjait.

Végre irtózatosan feljajdult; rémsikoltása végig hangzott az éjen; megrázkódva félig felemelkedett, s fénylő, kitágult szemfényekkel bámult maga elé az éjlámpa világába, merően, vadul, kisértetien; azután hirtelen elhalva visszaesett, és szemeit lehunyta.

Idő mulva fájdalmas enyhülést kezde érezni, minek okára nem eszmélt, s felpillantott.

A körülálló nők egyike egy kis szörnyeteget tartott fel lábánál fogva. A szörnyetegnek hosszú szőrös kezei és lábai voltak, mikkel hyénai visítás közt hadonázott maga körül, miközben szájában alul és felül két-két fog látszott meg, s szegletes fejében villogtak a vad kancsal szemek. Roppant feje volt.

A nők épen azon tanakodtak, vajjon ne fojtsák-e a fürösztő vízbe a kis tátost?

– Micsoda állat az? kérdé a nő féldeliriumban.

Senki sem felelt kérdésére, de ő minden arczból e feleletet olvasá ki: «fiad!» s megujult fájdalmakkal rogyott ismét párnái közé.

De a fájdalmak már nem valának oly tépők, nem oly őrülésig vivők, mint az elébbi, s rá csöndes, nyugalomadó szender következett, melynek felszakadtával, midőn újra feltekinte a nő, piros szalagos fehér pólában egy nyugvó kis angyalt vivének eléje, kinek félig csukott pilláin keresztül ragyogtak szelid kék szemei, s arczán az ártatlanság mosolya tündökölt. Ily angyalkáktól küldheti a haragnemtartó Isten bocsánatát a megtérőnek.

A nő lázas kéjjel nyujtá kezét a gyermek felé, s a körülállók vigasztalóan mondának neki:

– Leányod!

A nő ikreket szült.

* * *

Tizenhat év folyt le. Tizenhat hosszú, nyomorúságban gazdag év.

Ez alatt sok boldog meghalt, sok szenvedő született. A föld évenként megtermé virágait és töviseit. A nap meleg, a hold hideg, az ég kék maradt. Az emberen és ember művein kívül semmi sem változott.

Sok fekete haj megőszült ez alatt, sok arczról lehervadt az ifjuság rózsája; gyermekek lettek férfiakká, a férfiakból öreg emberek, az öregekből halottak levének.

Ki ismerne ebben a redős, halvány arczban, ez összeesett termetben, a roskatag elvirult alakban ama fiatal, életvidám virágra, kinek egykor, a világ verőfényében ragyogónak, térdhajtásokkal áldozott minden érző lélek, s kiről most senki meg sem emlékezik! A virágnak először lefujja leveleit a szél, azután magvait szórja szerte, azután nem törődik vele. A vénség minden szépséget elrutít, s ez egy előnye van a nemszépnek a szép fölött, hogy őt a vénség megszépíti.

Halavány, magasztos arczot ad neki. Szomorú, fenkölt tekintetet, s fejére a vénség ezüst koronáját – fehér hajfürtöket.

Fehér hajfürtei lettek Matildnak is tizenhat év alatt.

Oh – és mindegyik szálnak megfehérülése egy élet kínjainak volt elhordozása.

Üldözte őt sors és az emberek, nem adott fejének a föld megnyugvó helyet, ki volt taszítva a világba. Mindentől elhagyatva, csak a nyomorúságtól nem; elhagyatva reményeitől is, de nem az emlékezettől.

Kit az egész földön egy fekhelynyi folt sem nevez gyermekének, ki előtt zárva van minden ház ajtaja, kire «feszítsd meg»-et kiált minden emberi ajk, – a világ átkát viselő kitagadott számára áll egy templom, melynek szent küszöbén túl őt semmi üldözés keze meg nem kínozhatja, mely templomban csak a lélek lakik és az örökhatalmú Isten. E templom a tiszta öntudat. De Matildnak nem volt szabad e templomba belépni. Rettenetes itélőbiró foglalta el abban a királyi széket, ki, midőn a nyomorgatott lelket a káröröm, a gúny, a megvetés, a könyörületlen emberi szív hideg kisértetei az oltárig üldözék és korbácsolák kaczagásuk ostorával, – hidegen tevé föl annak porig alázott fejére a szenvedések töviskoronáját e szavak sujtó haragjában:

– Lőn neked a te szavaid szerint.

Négy gyermeke maradt Lenteynek, négy apró neveletlen árva, kiket Matild apjuk irtózatos halála után magához vett, s anyjuk lett azoknak, szerető édes anyjuk, kiket két keze fáradságos munkájával táplált, s kikért kivette saját gyermekei kezéből a kenyeret, hogy azt nekik adja.

Ha volt anya, kinek szemei nem ismerték az álmot az éber gond miatt, kinek csak egy eszméje, egy reménye, egy gondolatja volt – gyermekei: ily anya volt Matild Lentey árváinak.

Egyetlen imádkozása volt a bűnbocsátó Istenhez: e gyermekek boldogsága.

De nem hallgatta meg őt az erős boszúálló.

Sokszor meglátogatta álmait ama kisértő lélek, nem oly véresen, mint először, de halványan, halottarczczal, hideg tekintettel, s egykor azt mondá neki: «Elveszem tőled egyik gyermekemet».

Rövid idő mulva egyik gyermek meghalt.

Háromszor kérte vissza gyermekeit a holt apa.

Három gyermek ment utána a halál országába. Utoljára csak egy maradt négy közől: a legkisebbik, a legszelidebbik.

Végre e gyermek arcza is kezde halaványulni, mindig bágyadtabb, mindig hervadóbb lett; ha olykor szemeit lehunyta, semmiben sem különbözött azoktól, kiket a koporsóba fektetnek.

Matildon az alatt iszonyú betegséggé vált az álmokat látás nyavalyája. Éjjele, nappala egyetlen melancholicus álomrajongás volt, melynek kisértet-királya hol élénkebb, hol lankadtabb szinekben a megcsalt barát árnya volt, e semmi könytől, semmi fájdalomtól meg nem kérlelt phantom. E szegődött átok.

Mint tudott hidegen, mereven nézni a lélek szemei közé! igy nézhet az éjfélben fölkelő hold a polus jégszikláira. És a lélek szemei be nem hunyhatók. Mintha valamit készülne mondani. Tán utolsó gyermekét akarja kérni?

– Nem adom e gyermeket! nem szabad meghalni neki; haljon meg saját gyermekem, mind a kettő, csak ezen egy maradjon élve; ne vedd el, ne vedd el őt tőlem, Isten a magas égben! Rettenetes büntetések Istene, ne vedd el lelkemből ezt az utolsó napsugárt. Nem lehet, nem lehet így büntetned önnön teremtményedet, nem lehet kivenned a bünhödő kezéből a vezeklés eszközét, oh e gyermeknek nem lehet meghalni… Irgalom Istene!…

És erőszakos imádsága legyőzte a fatumot. A gyermek meggyógyult és megélt.

Hanem saját két gyermeke, kiket váltságdíjul igért a halálnak, nem halt meg helyette.

Gyönyörű szép szűzzé nőtt az egyik, rózsatermő arczú, aranyhajú szende kis leánynyá, ki mosolygásában a májusi ég derüjét viselé, kinek szava, mint az angyalok szava, még az elesett bűnöst is felmagasztalá; ki kezének érintésével betegeket gyógyíta meg, szemeinek igézetével a bút varázslá ki az ember szivéből, s kit áldott minden, a ki valaha megközelíté.

Utálatos szörnynyé nőtt a másik, kiben a természet undokul remekelt, kit meggyalázott átkozó kezével s torz ördögarczára felnyomta a bélyeget, mit egy állat sem vállalna magáénak. Görbe, eltörpült termetet adott neki, hosszú csontkezei térdein alul értek, s felhuzott vállai közt mint egy varangyos békafő gubbadt a hosszúra és laposra nyomott fej, melynek sörtehajzata a keskeny homlokon át szinte összehajolt a borzas szemöldökkel, mik alól kigyói zöld szemek villogtak elő. Minden tagja ki volt ferdítve a helyéből, s ráadásul, hátára átkozva, mint egy holtig viselendő gúnyteher, egy óriási púp.

«Kit a természet megcsúfolt, rút még a lelke is annak», mond az előitéletek szava. S az előitélettől nincs fölhivatkozás. A sors végre szokta azt hajtani.

Lina és Makár. Ez volt az ikrek neve.

Minden förtelemmel csordultig volt ez utóbbinak szive. A legördögibb dacz uralkodott lelkén, vad, hajthatlan szenvedély, mely, mint az elmérgedt eb, minden hizelgésre és fenyítésre fogait mutatja, álnok, alattomos volt s mintha elbizta volna magát testi képe undokságán, lelkét is hasonlóvá tette ahoz.

Csak négy éves volt még, s már meglátszott rajta, hogy csak a halál fogja őt megjavítani. Anyja ellenében követelő volt, testvére s mindenki ellen, kit magánál gyöngébbnek érezett, kegyetlen üldöző, – alattomos boszúkat tervező a nála erősebbek ellen.

Anyját ha sírni látta, szemébe kaczagott. Kis tetvére virágos kertjében hosszú késsel alámetélte a virágok töveit, vagy játékszereit tördelte össze, vagy madarait kinozta, s kivált nagy gyönyöre volt, apró állatokon gyakorolni a hóhér minden művészetét.

Egy éjjel pedig testvérének hosszú szép selyemhaját, midőn aludt, ollóval tőből lemetélte.

Csak egy lélektől félt, csak egyet nem mert szemtül szembe bántani, s ez Lentey legkisebb árvája volt – Dezső; nálánál pár évvel idősebb, ép, kedves kis fiu, kit pedig lelke minden erejével gyűlölt, mert látta, hogy még önanyja és testvére is jobban szeretik azt, mint őt; sejtette-e, hogy apjaik jó barátok voltak?

E kis fiu volt Linkának lovagi védője, kinek karjai megett a kis gyermek gyakran találta menedékét az undok ikertestvér kínzásai ellen, s mikor néha sötétes téli estéken egyedül volt a három gyermek: Makár lappangó fortélylyal, kisértethanggal és alakban ijesztgeté a galambszivű kis leányt, – ez bátor védője ölébe simult, át ölelteté magát mind a két kezével s odabujva arczával annak keblére, úgy csókolgatá a gyermek szerető szivét. – Sejtette-e, hogy évek multán is fogja azt szeretni?

Mily különböző két alak, mily különböző két lélek! Szívben és arczban oly kiáltó ellentétei egymásnak.

Egyik azon kebelnek, mely őt felnevelte, a béke olajágát meghozó galambja, a másik annak megmaró kigyója.

Sok szép öröme van a széles világnak: ez örömek legédesebbike az anya öröme. Sok szép fájdalma van e széles világnak: e fájdalmak együtt összevéve e szóban bentvannak: az anya keserve.

Minden érzésben van valami édes, még a boszú szomjában is; minden szeretetben van valami önzés, melynek elhaltával az érzemény maga is lehervad: csak az anyakeservnek nincsen enyhülése, csak az anya szeretete nem halhat meg soha.

Elesik, elgázoltatik a sors kerekétől a még anyja szive alatt megátkozott fiu. Egyik országszéltől a másikig korbácscsal üldözik; Isten és világ nyomorultjává lesz, kit minden eltaszít, kire még az oltár szentjei is haragszemmel néznek, – az utálatot és őt egy néven nevezik; de még akkor is fogja őt azon szív szeretni, a melyről leszakadt, s e szeretet lesz a legégőbb fájdalom!

S mit ad a természet e fájdalomért az anyának kárpótlásul?… Könyeket…

Makár lelkileg is oly undok szörnye volt a természetnek, a milyen volt testben. Hálátlan és irigy. Mikor született, már fogai voltak; mikor beszélni tanult, már tudott hazudni. S mikor lelke is meg kezde nőni: szavával, tettével boszanta mindenkit, legjobban azokat, a kik őt szerették.

Egyszer Makár testvére kegyenczét, egy kis fehér kandurt, körmei közé kapva, csakhogy testvérét rikassa, szörnyen megkínozott; midőn a segélyül hítt Dezső azt tőle elvéve, a czivakodás közt a fiut eltaszítá, ez estében egy fogát kiütötte.

Hiában kérlelték aztán mind a ketten. Igértek és adtak neki, a mi csak tőlük telt. Kibékülést színlett, de belől lelkében a boszút forgatá.

Néhány nap mulva elcsalta magával Dezsőt egy félre eső szőlőbe, hol saját hajlékuk volt, madarászat örve alatt, s ott a mint egyedül voltak, kezdte gúnyolni a fiu bátorságát, biztatta: hogy merjen lemenni, ha bátorsága van, egyedül a pinczébe. – Dezső lement, Makár pedig hirtelen rázárta az ajtót és ott hagyta őt. Otthon nem akart semmit tudni róla, hogy Dezső hová lett? s másnap ismét elmenvén a helyre, hogy senki meg ne tudja annak hollétét, a pincze szelelő lyukait venyigével és földdel tele tömte s az odalent könyörgőnek gúnyosan kiáltá alá:

– Meg fogsz halni. Éhen fogsz meghalni…

Ezt egy öt esztendős gyermek mondta. És nem ő volt oka, hogy meg is nem tevé.

Hogy Lenteynek negyedik fia is eltünt, szemet szúrt a hatóságok előtt, s Matild kérdőre vonaték. Már az szörnyen bántotta lelkét, hogy valahányszor egyike meghalt a gyermekeknek, mindannyiszor felsőbb rendeletnél fogva orvosi vizsgálat után adatott róla bizonyítvány, hogy az természeti hallálal mult ki a világból. Iszonyú gyanúnak kellett őt terhelni.

S most a negyedik eltünvén, nyiltan kimondák neki, miszerint gyanúban van, hogy fogadott gyermekeit elöldösi.

Nevelték a gyanút Makár daczos, szilaj czélzásai, ki vétke terhét nem átallotta ön édes anyjára átnehezülni látni – s azon körülmény, hogy a háziak épen nem tudták a gyermek hoválettét.

Azonban két nap mulva előkerült Dezső. Jövőmenők hallák meg a betömött lyukakon át segélyesdéseit, s rá törték az ajtót s kihozták az éhség és fult légtől halálig aléltat.

Makár megtudva, hogy bűne napfényre jött, hogy a büntetést elkerülhesse, egy serpenyőbe izzó szenet vitt fel saját padlásukra s ezt a legnagyobb viharnak idején a csepü közé rejtve, a házat felgyujtá, s mikor látta, hogy a tűz olthatlanná válik s az egész városra kiterjed pusztítása, a közzavarban, önvétkétől elrémülve, elszökött.

Senki sem tudta, merre ment? Senki sem tudta, hová lett. – Eltünt, elveszett végképen, s mintegy tíz év mulva egy gyilkos égetőnek kezdett hire támadni, kinek a köznép e nevet adá: Csudafő…

* * *

Szép tavaszi reggel nyitá meg az eget, künn a mezőkön a liliom virágzott, fenn az égben madárdal hangzék szét, s távol a harangok ringó szava hivá reggeli imára az ébredő vidéket. A szép természetnek minden teremtése mosolygott és örült, a fű virágától a biborszárnyú tavaszi felhőig, és e világmosolygás hirdette az alkotó jó kedvét…

Kisded városkának csavargós utczáin hosszú népcsoport jött a templom felől. Elől a férfiak, hátul a nők, párosával, rendben, ünnepi köntösben, arczaikon vidámló jókedvvel, kezökben, vagy kalapjaik mellett rezgő rozmaringszál.

Egy fiatal, egyszerű kézműves ülte menyegzőjét egy szegény özvegyasszony hajadon leányával. Mindkettő szegény volt.

Elől a vőlegény ment, vidám, életszinű arczczal; mellette két násznagya, két vén mesterember. Gyakran hátra nézett szive virágára s aztán fel az égre és áldá az Istent. Nyoszolyóleányai közt középen ment a szép menyasszony, egy lesütött szemű angyal, szép szőke fürtökkel s gyöngéd halvány arczczal. Fehér virágból volt fonva koszorúja, fehér volt a ruha is, mely tagjaihoz simult, de legfehérebb az ártatlanság szine, mely arczán ragyogott. Oh százszor boldog az, ki e fehér lilliomarczot egy csók hatalmával piros rózsává fogja változtatni!… Visszavonom szavam. Nem voltak ők szegények, – vannak ajándékok, miket a jó Isten ingyen osztogat ki, s miknek birásaért más, kinek ezekből nem jutott, de kit gazdagnak csúfolnak, jobb kezét odadná.

Dezső és Linka voltak e boldogok.

Gyermekéveiktől fogva szerették egymást, elsőbben a gyermekszív testvérérzetével, minek helyét később ábrándosabb vonzalmak foglalák el, míg végre ez ismeretlen virágbimbó szerelemmé nyilt ki. És Isten megáldá e szerelmet. Ők egymáséi lettek, s az igéret paradicsomának megnyilt előttük szentelt ajtaja.

Szegény Matild! oly hosszú évek óta ki voltak apadva könyei, és most megjöttek ismét, hogy örömében tudjon sírni; annyi idő óta látogatlanul zárt volt ajtaja, s most újra megnyilt az, hogy a vidámság népét fogadja vendégül. Az átkos kisértet évekig kimaradt álmaiból. Lentey fia nőül vette az ő leányát…

A mint a nászkiséret egy utczaszegleten befordult, pörgő dob mellett két hajdut körülálló sokasággal találkozott szembe. A hajduk közől egy hosszú papirosról valamit olvasott. A vendégek közől egy kandi fiatal ember odatért, s a többi nászt a menyasszonyos háznál utolérve, nekik azt regélte: hogy a város minden szegletén kihirdettetett, mikép amaz iszonyú hirű gyilkosrabló «Csudafő» jelenleg e város falai közt tartózkodik; száz tallér díja annak, ki őt élve, vagy halva kézhez adja.

A vendégek nagy része elsápadt e hirre, de legsápadtabb lett Matildnak arcza; összerázkódott… Mit sejthetett szive?…

Azonban e láznyomás hirtelen lefutott a szivekről, jó kedve lett ismét mindenkinek, s a bor lángjai és a víg felköszöntések hangjainál minden lélek elfelejté aggodalmait.

Mennyi áldás szállott a boldog új párra! Egyszerű ajakról, egyszerű szivekből jött áldás, őszinte, tiszta és megfogamzó.

Vígan voltak egész késő estig; víg dal, víg zene és eleven táncz között folyt le egy óra a másik után. Isten jó kedve szállott le közéjök.

Este felé elszállingózott a násznép s magokra hagyta a boldogság új társait.

Dezső, Linka és Matild egyedül maradtak.

Az ősz, halvány anya megfogta mindkét gyermekének kezét s sokáig nézett azoknak szemeibe; de ők nem néztek anyjok szemébe; tekintetök egymáson függött.

Nem érzék, anyjok kezei mint reszketnek, midőn az övéket fogják, nem hallák annak lázas szívdobogását Nincsenek a boldog szívnek félelmei.

– Gyermekeim, szólt Matild, édes gyermekeim, érzem, s ha ősz hajaim nem mondanák is, szivem megmondaná, hogy idáig kellett élnem. Tudom; nem is szorít e gondolat, nem most találkozom először vele. Sok volt, a mit ez életben le kelle fizetnem; tűréssel, szenvedéssel lefizettem mindazt. Meg vagyok érve a halálra, s hiszem, hogy az Isten megelégli éltemet és elvesz magához. Fájdalmaim nevét nem fogjátok megtudni, ne is tudjátok meg soha; haljon meg bennem e titok, melynek hordozása alatt negyven éves koromra megőszültem. De egyet mégis fel kell fedeznem előttetek. Itt házam padlója alá kincsek vannak elásva, általam tizenhat év óta jól ismerve, de nem érintve soha. E kincseken iszonyú titok fekszik; ezek lételének tudása volt egész életemnek átka. Láttátok, mily szegénységben éltem; együtt éreztetek minden nyomort velem; gondolhatjátok, hogy ez elásott kincsen mily átoknak kelle feküdni, hogy hozzá nem nyultam, legnagyobb nyomoruságom óráiban sem. Most ezt fel kell venni, e kincs a tietek. Kettős vérrel van ez lepecsételve, a vér is titeket illet; de ti le fogjátok azt tisztítani arról; lelkeitek sejteni nem fogják a borzalmak eszméit, mik ahoz vannak kötve, s megáldja kezeitekben Isten e pénzt. Csak egyet kérek, nem magamért, hanem ti nyugalmatokért, e kincsről ne halljon említést a világ, mert ha megtudja azt, boldogságtok elmegy s vissza nem jő többé. Nem lázban beszélek, világosabban szólanom nem szabad. Tiértetek, nem magamért. – – Segítsetek a pallót felfeszítenem…

Dezső bámulva engedett a rejtélyes nő parancsainak s a hol az mutatta, egy fejszével felfeszíté a pallót. Egy réz üst tünt fel az alatt, vas serpenyővel letakarva. Az üstöt kiemelé. Madild levette a fedő lemezt. Linka a gyertyát tartotta oda. Gyémántok és aranyok csilláma ragyogott szemeik közé.

Matild eltakarta arczát. – Tizenhat év előtt! sóhajtá fájdalmasan, – tizenhat év előtt láttam ezeket; nézzetek oda, ott sok pénz van elrejtve, mennyi egész életetekre biztosítani fog. Ne féljetek elvenni. Tietek Isten és emberek előtt mind az; senki más jogot nem tarthat hozzá, csak egyedül ti a kerek ég alatt.

– Hát én nem? rikácsolá közbe egy vadállathang s hosszú, éles körmű kéz nyult közéjök s görcsös ujjaival bemarkolt a pénzbe.

Sikoltva tekintének hátra a nők; undok pöffedt szörny állott megettök, kinek szemei vérben forogva nézének reájok. Szája egyik fülétől a másikig vigyorgott.

Matild elképedve nézett a csudára. Iszonyú vonzalom kényszeríté hozzárohanni, megölelni és mondani neki: «Fiam, elvesztett fiam!» míg egy borzalmas sejtés lebilincselve tartá minden tagját, és taszítá vissza.

A szörny kaczagott, hogy a vér fagyott meg bele.

– Hát nem siettek ölelésemre tíz évi távollét után? vagy tán nem ismertek rám többé? E ferde púp hátamon, e kutyaszemek, e sörtehaj, e páviánkezek, e görbe lábak, nem tudjátok már, hogy kit szolgáltak egykor? nem emlékeztek rám?

Matild merőn, halványan nézett rá, és nem szólt. Linka félve rebegé: «Makár».

– Nem Makár az én nevem, az én nevem Csudafő! rikácsolá az ijesztő, s szétvetve köpenyét, fegyverekkel körültüzködött tüszőt mutatott elő.

A két nő sikoltva hullott egymás nyakába. Dezső bátran előlépett. «Mit akarsz itt?» kérdé emelt homlokkal az ijesztőt.

– Hm! osztályrészemért jöttem, felelé ez daczosan, pisztolyain játszva kezével, ti, a mint látom, ki akartatok tagadni az örökségből, hanem jókor jöttem. S ezzel pénzéhesen, villogó szemekkel indult az üstben rejlő kincseknek, kezeit markolásra horgasztva.

– Ne bántsd! kiálta, hirtelen felugorva székéről, az anya, s mindkét kézzel visszataszítva a közeledőt, magát a nőoroszlán bátorságával állítá szembe azzal.

– E pénz nem a tied, e pénz ezé itt, szólt, Dezsőre mutatva reszkető kezével.

– Sőt nagyon is az enyém, szólt a monstrum, e pénz apámnak lélekdíja, lelkét adta el érte az ördögnek.

– Még apád hamvai sem szentek előtted, irtózatos ember? kiálta Dezső elszörnyedve.

– Apámé? – Tudod-e, ki volt az én apám?… A tiednek gyilkosa!… S tudod-e, ki volt a te apád?… Az enyémnek gyilkosa. Oh, mi igen szép rokonsági összeköttetésben állunk.

– Te őrült vagy, átkozott!

– Őrült is vagyok, átkozott is vagyok, de igazat mondok, olyan igazságot, melytől lelked is meghalálozik. A te apád bizományban adta az enyimnek e pénzt, az én apám eltagadta, elesküdte azt tőle, és a te apád megölte az enyimet és magát.

– Fiam! Makár! esde a szerencsétlen anya.

– Miért hívsz fiadnak? Tán háladatos legyek azért, hogy a világra ily nyomorúnak szültél? Az én születésemre esküdtél, anyám, az én fejemre híttad le az átkot?… Te vétkeztél, te voltál a bűnös, s engem ért az átok… Nézz végig… ugy-e, hogy szép vagyok?… Nincs a kerek földön oly undok teremtés, mint milyenné te szültél engemet, s ezt köszönjem neked? Büntetve vagy bennem, de én is tebenned. Te vétkeidért nevezsz fiadnak engem, hát én mi vétkemért nevezlek anyámnak?!

Mindhárman szoborrá meredve állottak előtte. Az iszonyú titok fel volt fedezve az ifju szivek előtt. Az átok újra be volt oltva.

– De lefizetjük egymásnak, a mivel tartozunk, folytatá a szörny. Halljátok, mint zúg odakin a szél? – épen így zúgott, így tombolt ezelőtt tíz évvel, mikor a várost fejetekre gyujtottam, – halljátok, mint zúg a szél?… Az a percz ismét el fog jönni, – nézzetek ki! ordítá rekedten, s az ablakhoz futott, melyen át vérrel vereslő fény kezde a szoba sötétjébe bevilágítani, halljátok e zajt, halljátok? E perczben öt helyen gyulladt ki a város. Hahaha! Ez a nép, mely undok fejemre haláldíjt tett, jajgatni fog, és átkozódni és kétségbeesni! Csudafő lelkének gyönyör kell: sírjatok, ordítsatok, csikorgassátok fogaitokat, hadd kaczagjak rajta.

Dezső e közben férfias lélekéberséggel a szobaajtóhoz futott s azt bezárva lelvén, kitörte, a konyha kettős ajtaja azonban hosszú szegekkel volt beszegezve. Az utálatos szörny mindent előre jól kiszámolt: sem kívülről, sem belőlről nem lehete az ajtót felnyitni. A kétségbeesés erejével kezdé feszíteni azt. Fejszéje bentört, de az ajtó nem nyilt. E közben a padlás hasadékain fojtó füstpára kezdett alászállni a szobába. Künn az utczán üvöltő néptömeg gyűlt össze, s ez átkos név hangzék zajos ordításban: «Csudafő». – Meglátták őt az ablakban állani, s hágcsókat támasztának a falnak és be akartak rontani.

Sikoltva futott Matild az ablakhoz s testével elfedve fiát, lekiálta: Nincs itt, – ne jőjjetek ide, nincsen itt senki… Az én fiam elveszett. S feje felett égett a ház. és – Itt van Csudafő! kiálta a szörny kaczagva s eltaszítá anyját az ablaktól. Ha tetszik, fogjátok el! jertek! s pisztolyait felvonva, azokat a néptömegre irányzá. – Ki akar szemembe nézni? kiáltá fogcsattogtatva, ki akar velem jönni a pokolba? s lőni akart, midőn hirtelen hátulról két hatalmas kar vállon ragadta s kivágta őt a szoba közepére; a lövések a levegőbe mentek, s a haragos boszuló, gyomrára tiporva az ember-fenevadnak, lefogta kezeit s nem engedé többi fegyvereihez nyulni.

E férfi Dezső volt.

Veszett ordítás tört ki a földhöz ütött szörny szájából s tajtékozva marta éles fogaival izmos ellensége vállait, míg karjait a kétségbeesés vaserejével iparkodott kiszabadítani, vagy fegyvereihez juttatni, s e közben hánykolódva bőgött s ellenét hányta le magáról.

A fejök felett égő gerendázat világíta le reájok.

– Segítség! sikolta az ifju nő a néptömeghez. Matild pedig eszmétlenül rogyott a kétségbeesetten birkozók lábaihoz.

A zsarátnok hullott le fejökre. Ezt véve észre a szörny, nem vonaglott többé, hanem elhagyta magát, s midőn érzé, hogy ellenfele fel akar emelkedni, hirtelen kirántá karjait s annak nyakát magához szorítva, bőgé: «Itt fogsz elégni velem!» s nem hagyta felemelkedni.

E perczben rontott be az ablakon a boszúszomjas nép s a küzdőket szétválasztva, Makárt gúzsba köté s örömujjongással hajítá ki az ablakon. Dezső pedig menyasszonyát karolta fel s kirohant vele a lángok közől, s künn résztvevő karoknak adva át kedves egyetlenét, rohant vissza az égő házba.

Nejének anyját s apja vérrel pecsételt örökségét kelle még kihoznia. Matild ájultan feküdt a szoba közepén s az égő padlás le készült szakadni; ott lábai előtt hevert a vérörökség, mely holta napjáig gazdaggá fogta volna tenni, s egyszerre csak egyet lehetett a két teher közől megmenteni.

De nem tétovázott ő. Elrugta a tűz közé az átkos kincseket, és azt a nőt, ki annyi nyomornak volt oka, ölébe karolta s kiszabadítá a halál kezéből…

… Dezsőt és szép nejét megáldá az Isten; szegények maradtak, de hozzá boldogok.

Még egyszer jelent meg Matild álmaiban ama bús kisértet. Arcza nem volt fenyegető többé: nyájasan, engesztelten tekinte rá, s a mint ellebegett lelke arcza előtt, kiterjesztve felé mindkét kezét, mintha lassu, megszelidült hangon mondta volna neki: «Megbocsátok… megbocsátok neked»… s szeliden behunyva szemeit, megtért az örök nyugalom országába, honnét kisérteni feljárt…

… Meg is bocsáta. – Az nap reggelén, melynek éjszakáján vele álmodott, vevé hirül Matild: hogy fiát, a Csudafőt, lefejezték!…