Az ordítva jött vissza, a válasz fejében az égés hólyagait mutatva felgyürt karján és mezetlen vállain.
– Eh bien! – mondék, hadvezéri nyugalommal. – Ha a molnár nem nyitja ki kapuját, majd kinyitjuk magunk.
S azzal, hogy hadvezéri nyugalmamat bebizonyítsam, kivontam kardomat; jelt adtam a trombitásnak, hogy fujjon indulót, s magam merészen csapatom élére állva, neki indultam az ellenséges malomnak.
Midőn körülbelül ötven lépésnyire jutottunk a kapuhoz, a malom ablakából két lövést tettek ránk, azok közül egyik talált. Ugyanaz a fiatal ficzkó, kit az imént leforáztak, kapta meg azt is. A golyó a czombjába furódott s arra ő összeroskadt.
Az én csapatom e két lövésre úgy elfutott mellőlem, hogy nem maradt ott egyéb, mint a megbénított sebesült. Azt is nekem kellett hátamra vennem, hogy utánok vigyem. Meg sem álltak addig a kirugó szikláig, a mely a malomból jöhető lövések ellen fedte valamennyit. A malomból, azonban nem lőttek ránk többet.
– No ti ugyan szép vitézek vagytok! – magasztalám őket. – Most már bánom nagyon, hogy Trivulzio szavát nem fogadtam meg mingyárt eleve, s vissza nem tértem a malomtól a szélesebb útra.
– Most pedig már nem térünk vissza többé! – mondá Trivulzio sötéten.
– Nem bizony, capitano! – bizonyozott, puskája agyával döngetve a földet, egy szemig szakáll banditaképü ficzkó. – Most már vér folyott, s a vér vért kiván.
– De hát mi lesz, ha itt maradunk?
– Bevárjuk az éjt, s akkor majd meglátja ön, hogy mi lesz?
Azzal a férfiak mindegyike odament a vérében fetrengő sebesülthöz s mutató-ujját belemártva annak kifolyt vérébe, egy-egy pontot csinált magán, a homlokán, a két vállán és a mellén, a hogy keresztet szoktunk magunkra vetni.
Nyolcz férfi pedig különvált közülök s az erdőben szótlanúl eltünt.
A többi ottmaradt velem késő éjig, néma duzzogásban töltve az időt.
Éjfél előtt egy órával a bérczi út magaslatán három tüzet láttunk fellobogni.
– Ezek ők! – súgá fülembe Trivulzio.
S azután néhány perczre mintha hosszufarkú égő meteorok szállnának onnan a magasból alá. Azok gyantás kanóczok voltak, miket eltávozott embereim a bérczfalról hajigáltak a malom felé.
Trivulzio megmagyarázta, hogyan?
Egy szívós fiatal fát lehajtanak egész a földig s czövekhez kötik; akkor sudarához hozzákötnek egy kéve czipruságat, a kéve közepébe kő van kötve, mely súlyt adjon neki; akkor azt meggyújtják. A mint a láng a czövek kötelékét elégeti, a lekötött csemete felszabadúl, s felcsapó sudarával messzire ellövi az égő czipruskévét! Ezek hullanak onnan a magasból alá az ostromolt malom felé.
A látvány gyönyörködtetett és izgalmat adott; sajátságos új neme az ostromnak. Vagy tán azért új, mert nagyon is régi. Még az etruriai hadviselésből való.
Az égő röpkék sürűen hullottak a malom felé s szerteszórták magok körül sziporkáikat, a hol leestek. Néhol már meggyuladt tőlük a bozót s éles fényt vetett a malom oldalfalaira.
Egyszer egy jól irányzott löveg épen a malom tetejét érte. Pillanat múlva lángban állt a tető.
Ekkor harczosaim, mintegy jelszóra, hirtelen kirohantak rejtekeikből s elkezdtek a malom ablakaira tüzelni.
Azokból nem lőttek ránk többé vissza. Az ostrom könnyű munka volt. A malomlakók el voltak foglalva az oltással, s mi sértetlenül hatoltunk ezuttal egész a kapuig.
Egy előre levágott nagy fatörzs, melyet tiz férfi emelt, szolgált kaputörő kosúl, s bedöntötte a deszkatorlaszt.
Embereim vad ordítással rohantak az udvarra.
A harcz mámora magamat is megrészegíte. Minő harcz volt ez, melyben résztvettem! Éjszaka, tűzfénynél, idegen hangok, idegen szenvedélyek ádáz ordítása közben. Magam is el voltam kábulva. Első voltam azok között, kik a bezúzott kapun átrohantak a malom udvarára. A malom folyosójáról újabb lövések fogadtak bennünket. A bennszorultak kétségbeesetten védték magukat. Hanem a védelem rövid ideig tartott. Egy pár elszánt ficzkó felmászott a folyosóra s onnan kezdett a védőkre tüzelni. Egyszer aztán a malom égő teteje bezuhant s a malomba szorított védőket odatemette. Kik voltak, hányan voltak? soha sem tudtam meg. A tűz és füst egyszerre elnémítá halálkiáltásukat. A malom belseje ekkor egyszerre rémesen kivilágosodott; a láng minden ablakon kicsapott. E rémvilágítás mellett egy fehér női alak kúszott fel a tűzfal meredek oldalain a malom belsejéből. Csak félkézzel segíthetett magán, mert másik kezével egy kis csecsemőt szorított kebléhez. Gyönyörű fiatal nő volt; szétszórt fekete haja ziláltan repkedett fehér vállai körül; a mint a tűzfal tetejére felért, ott meglapúlt s szilaj tekintettel nézett le felénk és az alant fellobogó tűztengerre.
– Ez asszonyon segíteni kell – kiálték Trivulzionak – minden áron!
– Jól van, segítek! – mondá és utána kúszott fel a tűzfalon, s mikor elérte az asszonyt, akkor megragadta karjánál fogva s letaszította az alant ropogó tűzbe.
De a nő nem esett le a tűzbe, hanem fennakadt egy kiálló vashorogban öltönyénél fogva.
És én ott láttam őt csüggni és kezével gyermekét takargatni, míg a lángok el nem érték, és le nem zuhant a zsarátnakba, és kellett hallanom vérfagyasztó kínordítását, mit egy csecsemő sírása kisért.
A mit a haldokló e perczben érzett: e borzalmat érzem én azóta folyvást, és érezni fogom holtig.
Másnap, midőn egy forrás kőmedenczéjében megmostam arczomat a tegnapi koromtól, elijedtem magamtól; hajam félfele és félszakállam teli volt ősz szálakkal. A tegnapi éj borzalma egyszerre megőszített.
Folyvást a kínlódó női alak rémarcza lebegett előttem.
Elővontam keblemből az arczképet, mely engem idáig hozott: ez adjon lelkemnek vigaszt, hisz ez a borzalom is az ő megmentésére történt. Hasztalan! Ama vergődő halálarcz szemeim és az arczkép közé tolakodott, s csak azt láttam ébren és aludva. Oh Madonna, vedd el rólam ez emlékezetet!
Ha én is olyan könnyen tudnék feledni, mint ezek a czimborák, kik a legelső madonnakép előtt azon véresen összetett kezekkel leimádkozzák bűneiket, s aztán minden jól van – oda bent.
Szemrehányást tettem Trivulzionak oktalan kegyetlenségéért.
– Óh capitano. Ebbe ne szóljon ön bele. Ezt mi jobban értjük. Nálunk az asszonynép csak olyan ellenség, mint a férfi. Ha ön a háta mögött az asszonyoknak kegyelmet oszt: azt fogja észrevenni, hogy egyszer csak két tűz közé szorúlt. Rémhírnek kell előttünk járni. Ha felőlünk az a hír terjed, hogy kegyelmes, irgalmas ficzkók vagyunk, mindenütt ránk fognak törni; de ha megtudják, hogy nem kimélünk senkit, észreveszik, hogy nem lehet velünk tréfálni.
Tizennégy nap alatt aztán felégettünk vagy húsz majorságot és mezei úri lakot; nem számítva a könnyü szerrel megsarczolt falvakat, mik fizettek, csak menjünk odább.
Az utolsó faluban, a hol tizennegyedik napon véletlenül megjelentünk, a templomajtóra két kiáltványt találtam egymás mellé kiragasztva. Mindkettőn saját nevemet pillantám meg nagy betükkel a szöveg között.
Az egyik kiáltvány a piemonti dandárnoké volt, melyben engem «briganti vezér» czímmel tisztel meg s elrendeli, hogy a hol meg foghatnak, ott felakaszszanak; a másik pedig Crocco kiáltványa volt, melyben engedetlenségem miatt proscribál, s mint a fővezér terveit összezavaró lázadót, a hol megkaphat, főbelövetni igér. Mind a két kiáltványt eltettem emlékeim közé.
E szerint akár előre megyek, akár hátra megyek, egy a fizetés.
Előre fogok menni.
Már ekkor annyira közel voltunk Gaétához, hogy az ostromzároló piemontiak tábortüzeit láthattuk a hegyekről, s a távolban kéklettek előttünk Gaéta ormai, a tengertől félig körítve.
Vakmerő csapatom már akkor néhány száz főre szaporodott. Hogy hányan voltunk, azt soha sem számlálhattam meg; mert egy rész mindig portyázni járt.
Az utolsó napon összehívtam őket s jól lelkükre beszéltem. A kinek bátorsága van velem jönni, jőjjön. Most itt állunk a végczélnál. Éjjel megkísértjük keresztül törni az ellenség ostromzárlatán s hírt viszünk az ostromlottaknak, hogy a felmentő sereg közeledik. Hogy czélt érhessünk, szükséges lesz a várőrséget tudósítani, hogy egyidejüleg történendő kirohanással nekünk kezöket nyújtsák. Ki vállalkozik a várba az ellenségen át beszökni?
Trivulzio azt mondá, hogy megteszi ő. Felöltözött abruzzi parasztnak, megrakott egy öszvért élelmi szerrel, s azt lehajtotta a piemonti tábor felé. A jeladás leendett egy fehér röppentyü, éjféltájon, a gaétai felénk néző várfokról.
Tehát itt vagyok már az ő közelében, csak egy rövid élethalálharcz van még közöttünk, hogy előtte letérdepelhessek és azt mondhassam: «Asszonyom, én elhagytam hazát, hitet, boldogságot, hogy éretted meghalhassak!»
Alig vártam azt az éjfélt, azt a jeladást.
A röppentyü csakugyan fölszállt a várfokról: tehát Trivulzio szerencsésen megérkezett.
Én erre egész nap rejtve tartott csapatomat gyors menettel indítám meg az ellenséges ostromzárlat felé. Őrült merészség volt az, de csaknem sikerült. A meglepett ellenség nem ismerte fel a sötétben számunkat, s szinte utat nyitott; rendetlen puskázás közben folyvást előre nyomultunk, csak öt percz kelle még, hogy a szemközt jövő nápolyi csapatnak kezünket nyujthassuk; – ekkor egy szerencsétlen golyó czombomat fúrja át; én összeroskadok, s az én harczosaim, a mint elesni látnak, egyszerre megoldják a kereket s otthagynak a földön, a piemontiak körme között. Én persze, semerre se futhattam.
Két percz múlva ott függtem egy fán. A procedurát nem irom le. Azt mondják, kellemetes érzés. Én nem találtam annak.
Mikor ismét felnyitottam szemeimet, egy vastag boltozatú szobában találtam magamat az ágyon fekve. A szobát két ölnyi vastag falon át világította egy sokszorosan elrácsolt kicsiny ablak. Mellettem hosszú sor ágyon szintén feküdt még sok ember, a kiket én nem ismertem. Hanem az ágyam fejénél guggoló alakban ráismertem Trivulziora.
– Hol vagyok? – kérdezém bágyadtan.
– Gaetában, signore!
E névre valami delejes sugár járta keresztül egyszerre minden eremet.
– Igen bizony! Mi jobban verekedtünk, mint az ön mihaszna ficzkói, s épen jókor érkeztünk, hogy önt leemeljük a fáról. Ön átkozott rosz helyzetben volt. De ne hányjavesse magát az ágyon, signore, mert kötelékei felszakadnak.
Csak akkor vettem észre, hogy egy lábam már nincs.
– Hová lett a ballábam?
– Ne busúljon, signore! az orvosnak megmondtam, hogy ön gazdag nobili Ázsiából vagy Valachiából, vagy nem tudom honnan, a ki magával fogja emlékül vinni a lábát; a dottore eltette spiritusba.
Tehát még ez is kellett nekem.
De legalább czélnál voltam. Itt voltam az ő közelében. Meglehet, hogy ő most épen fejem fölött jár, s e tudat mily boldogító.
Egy félénk kérdést intéztem Trivulziohoz.
– Mit tudsz a királynéról?
– Oh signore, az egy hősnő. Már kétszer volt itt ön felől tudakozódni.
– Pedig mélyen. Most egy órája hagyták abba a bombázást, bizony jó álma lehetett önnek, hogy fel nem ébredt rá. Azóta már hoztak új sebesülteket, s így bizonyos, hogy a királyné ismét le fog jönni. Ő felsége mindennap személyesen szokta megkérdezni a súlyosabb sebesültektől, hogy vannak? Mondhatom, hogy önnek az esete különösen érdekelte ő felségét; hozzám is nyájasan szólt, midőn megtudta, hogy önt ápolom.
Keblembe nyúltam. Az arczkép ott volt. Azt nem vették el tőlem, mikor felkötöttek. Előérzetem sugallta, hogy egyszerű csontszelenczébe foglaltassam azt, mely senki birvágyát nem ingerli.
Tehát vágyaim czélpontjánál voltam elvégre. Fél lábbal s félig megőszült fejjel, az igaz; de mégis czélnál voltam. Ideálom egy királyné, és a királyné gyöngéd fehér keze már kétszer érinté forró homlokomat. Nem sokára színről-színre fogom őt látni. – Nem gazdag kárpótlás-e ez küzdelmeimért?
Délután a tábori feltserek nagy tevékenységgel forgolódtak körülöttünk; minden betegnek a vánkosát a tisztábbik felével fordították kifelé, s a kik nagyon jajgattak, azoknak dupla portió opiumot adtak be, hogy sorsukkal meg legyenek elégedve. Az volt a szó, hogy a királyné meg fogja a sebesülteket látogatni.
Én semmi mákonyt sem kivántam. Seblázam daczára egészen öntudatomnál birtam magamat tartani, s Trivulziot megbiztam, hogy ha el találnék aludni, míg a királyné lejön, okvetlenül ébreszszen fel.
Az az elalvás pedig nagyon könnyen állott nálam. A sok vérvesztés és a chloroform utóhatása folytonos aluszékonyságra hangolta idegeimet, mik aztán a felébredéskor annál izgatottabbak voltak. Szüntelen álomban éltem, ébren úgy, mint alva, s mindig a fényes álomkép lebegett előttem, melynek mását keblemen viseltem.
Az álom és ébrenlét visiói között alig tudok most különböztetést tenni; de úgy hiszem, hogy az mégis megtörtént dolog, a midőn a kazamáta nehéz ajtaja felnyílt, s rajta, mint egy dicsfénytől elárasztott mennyei alak, lépett lépcsőnként alá egy királynői tünemény. Egy nő, angyalok arczával, cherubok termetével. E dicsfénytől körülsugárzott alak odalebegett ágyamhoz, s én ismét éreztem fájdalomcsillapító kezének érintését homlokomon; és aztán megragadtam e kezet forró kezeimmel, és égő ajkaimhoz vontam azt, és a túlvilág extasisát éreztem ez alatt.
Az apocalypsis fényalakja megpillantá a keblemen szétnyilt csontszelenczét, s egy vékony kis irónnal odajegyzé az arczkép alá saját nevét. Aztán eltünt előlem ismét; s én visszaroskadtam a túlvilági gyönyör, s az árnyékvilági fájdalom kábulatába.
Álmodtam-e azt, vagy ébren láttam? nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a keblemben viselt arczkép alatt ott van a királyné aláirása.
Egy hét múlva Gaéta kapitulált.
Én az olaszok kezébe jutottam.
Nem sok idő kellett hozzá, hogy felgyógyúljak. Akkor útnak eresztettek.
Szabad volt akárhová mennem, csak Rómába nem, a hol a királyné lakott.
Tehát hazajöttem.
És most itthon vagyok.
Megnyertem imádott ideálomnak – egy kézcsókját.
És kaptam érette egy falábat.
És valahányszor a tükörbe tekintek, és a fehér csimbókokat meglátom hajam, szakállam között, eszembe jutnak a malomba égett nő és csecsemő alakjai; és a felégetett majorházak, a miknek tulajdonosai nekem nem vétettek semmit.
És valahányszor nyakkendőmet felkötöm, egy vékony vörös vonal a nyakamon eszembe juttatja, hogy már én egyszer a másvilágon is voltam.
És mindezt azért, hogy egy királynénak, ki nekem eszményképem, egy kézcsókjára szert tehessek.
«No ez bizony még az elsőnél is nagyobb bolond volt!» szólt a pályabirálók egyike.
«Legalább elismerő oklevélre érdemes!» szólt a második.
«Menjünk sorba!» szólt a harmadik biráló; «most az én bolondom következik, a ki az előrebocsátott mindkettőnél nagyobb.»
«Halljuk érdemeit.»
«Az én bolondom egy nőbe szerelmes, ki nem az övé, s a kiért minden vagyonát elpazarolja.»
«Mindennapi történet.»
«De az a nő nem rég még saját neje volt; akkor gyülölte, ki nem állhatta, fűt-fát megmozgatott érte, hogy tőle elválhasson; s mikor végre elválasztották, mikor a nő ismét férjhez ment máshoz, akkor eszeveszetten belebolondult és kétségbeesett miatta.»
A klubb elnöke azon észrevételt tevé, hogy ez ugyan objective elég bolond constellátió; de mégis minden attól függ, hogy subjective miképen használtatik fel az illető egyéniségtől.
«Jól van! szólt az advocatus diaboli, – adjatok ötévi határidőt, s az én bolondom, ki még most gazdag, becsületes, hírneves, nagy hazafi, ez idő alatt el fogja pusztítani nagy vagyonát, becsületét, jó hirét, hazafiúi erényeit – egy asszony miatt, ki az övé volt, s kit akkor ő gyülölt; ki most a másé, s kit most szeret; és a ki őt soha sem fogja szeretni.»
«Megadatik az öt év.»
És most ez, idáig, a képnek a kerete volt, – az arabeszkeket láttuk. Most következik a kép, itt kezdődik a regény; a szerelem bolondjainak a regénye. Egyszerű, mindennapi történet, a minőt eleget szőtt keresztűl a sors életutainkon; egyik-másik szemlélő játszott és szerepelt benne – anélkül, hogy tudta volna.
Utolsó közgyülése volt a vármegyének.
Nemcsak azon évben az utolsó, de sok időre, ki tudja mennyi időre? talán örökmindenkorra utolsó.
Egy novemberi közgyülés 1861-ben.
Emlékezetes szép napok!
Fél lábunk az alkotmányban, fél lábunk az ostromállapotban. Ma még urak, hívek, szónokok, a közlét életműszerei; holnap rabok, számüzöttek, csöndes emberek, eldobott rakonczák.
Szép ország ez a mienk! – Kár, hogy nincs még egy másik ilyen.
De siessünk az ülésbe! Ma nagyszerű izgalmat fogunk átélni. A tisztikar tömegesen lemond; a főispán, e dicső honfi, kimondá: hogy daczára a tiltó parancsnak, az ülést mégis meg fogja tartani, és e teremből csak szuronyok hatalmával engedi magát a bizottmánynyal együtt kiüzetni. Bevárja az erőszakot, mint az egykori római senatorok, kerekes székeiken ülve, magában a forumban.
S ha kimondá, megteszi; mert ez olyan ember. A szó: a férfi!
Ilyennek ismeri mindenki Hartert. Német név, de magyar kebel. Ő a mi emberünk. Múltja kezeskedik érte.
Ott volt mindenütt, a hol legjobb embereink voltak. Debreczenben a gyülésben, Kápolnánál a csatában, s az Új-épületben a vason. Háromszor kipróbált férfi. Most is ő a lelke, a vezetője a megyei szabadelvű tábornak.
Siessünk, hogy el ne mulaszszuk azon szónoklatot, melyet már nem fognak hozni a hírlapok, mert azok már megkapták a csendes figyelmeztetést, hogy az ezentúli gyülésekről, a miket eddig szét nem kergettek a katonák, csak épen annyit szabad referálni, hogy itt meg itt megtartották a szokott bizottmányi congregatiót, aztán hazamentek. – Tehát siessünk, hogy jó helyre jussunk.
Igen! könnyü azt mondani: de a tisztelt megyei közönség, mely a vidékről még tegnap besereglett, már hajnalban úgy teleülte minden, a közönség számára fentartott helyiségeit a gyülésteremnek, hogy oda bennünket semmi erőszak és cselfogás be nem segít; s így kénytelenek leszünk azzal beérni, ha némi protectió mellett az úri karzatnak valamelyik falhoz szorított zugában annyi helyet kaphatunk, a honnan némi choreographiai erőfeszítéssel, lábujjhegyen állva, az előttünk ülő szebbnél-szebb delnők főkötőire leláthatunk; sőt talán abban a szerencsében is részesülhetünk, hogy meghallhatjuk ama szép hölgyeknek udvarló jogvégzett ifjaktól, mi történik, mondatik és határoztatik most odalenn a teremben, a honnan álláspontunkig nem hatol fel más, mint a kebelrázó éljenek egyetemes riadala, és a tropikus hőség, mely egy hollandi gőzfürdőnek semmiben sem enged.
E roszúl választott helyzetben ugyan mind elvesztjük azon remeknél remekebb szónoklatokat, a miknek élvezéseért tulajdonképen idejöttünk, s a mi sajnos és visszapótolhatlan kár marad mind reánk, mind az utókorra nézve; – de cserében viszont megkapjuk mindazt a párbeszédet, a mit a nekünk közvetlenül hátat fordító fiatal úr folytat az előtte ülő hölgy székének karján keresztül hajolva, ugyanazon honleánynyal; mialatt a teremben az ország sorsát intéző határozatok ünnepélyes jelenete folyik.
A nő egy húsz és huszonöt év közötti szépség. Arcza kissé creolszínű, s mikor elmélázik, akkor hideg és halavány; de mikor mosolyog, mikor megelevenül, akkor hő pir ragyog át rajta; ajkainak mosolyában jószívű gyermetegség vall magára, míg szemeinek mély titkos örvénye csábítva vonzza mélyére a beleszédülőt. E szemek tele vannak titkokkal, miket a delejes sugár megértet azzal, a kinek szánva voltak; míg ugyanazon arcz, szem, ajak, tökéletesen be tudja magát az előtt zárni, a kit künn akar hagyni a hidegen, – s egy szemöld-mozdulása megfagyaszt. Ha virágot választana arczához e nő, rózsát, kaméliát nem ajánlanék neki, hanem jáczintot. Rózsa, kamélia mosolyog és fecseg; a jáczint lehajtja titkolózó ajkát s csak a kérdezőnek felel.
A hölgy termete tökéletes; karcsú, ideges, hajlékony; sűrű, fekete, természettől göndör haját aranycsipkés egri főkötő fedi, hosszan lebegő széles, piros szalaggal. Akkor ez volt a divat. Oh! mi hódítók, mi bájolók voltak vele a nők!
A vele beszelgető fiatal ember lehet valami húsz éves. Finom, élveteg arcz, alig serkedő szakállal és bajuszszal; vékony, ábrándos szemöldök, miknek szelid kifejezését meghazudtolni törekszik a merész szemjárás, s a gunyoros szájszegletek. Sugár, hirtelen nőtt termete magán viseli azt a bizonyos lanyhaságot, a mit látunk fiatal embereknél, a kik elfáradtak a szakállukra való várakozásban.
A fiatal nő és a gyermek-ifjú közt valami sajátságos bizalmasság tetszik fel az első pillanatra, melyet mindjárt meg fogunk érteni, mihelyt szavaikat kihallgatjuk.
Lenn a teremben valami kenetteljes hang beszél. Szép, csengő organum; de álláspontunkon nem lehet belőle érteni semmit.
A szép hölgy szeretne a szónokra figyelni, s váltig integet tiltó legyező-mozdulatokkal a háta mögött fecsegő ifjúnak, hogy ne zavarja figyelmét; a mit ez annál kevésbbé fogad meg.
– De ne fecsegjen, kérem, mindig! Hagyjon figyelnem. Ugyis mindig ostobaságokat mond.
– Ki? Az odalenn?
A hölgy tréfás boszúsággal legyintett az eléje mutató kézre gyöngyház-legyezőjével.
– Hiszen ha olvasni akarod, ellopom a papától az egész beszédet, úgy, a hogy meg van irva; még azt is megkaphatod benne, miket idejekorán kitörült.
(Tegezi a nőt! Az pedig őt nem.)
– Menjen, hagyjon békét! A legszebb mondatokat elszalasztom.
– Tapsolj neki s a kedvedért elmondja még egyszer – da capo.
A nő erre már csak mosolygott.
S az ifjú csemete szemei észrevették a mosolyt.
– Nem veszed észre, hogy a papa szemei minden hatalmas phrasisnál diadalmasan tekintenek ide? Bizonyosan nem az én arczomon akarja olvasni a hatást. A papa ilyenkor igazán szép ember, mikor szónokol. Hogy neki hevül; mint kiegyenesedik; csupa erő és tűz. Ez a megyeházi terem veszedelmes concurrentia nekünk fiataloknak, itt mindig megvernek bennünket az öregek.
– Hát miért nem megy maga is le szónokolni? hisz bizottmányi tag s tiszteletbeli aljegyző?
– Hja, ahhoz én nem értek. A minap megpróbáltam egy toasztot kiadni magamból; de úgy belekeveredtem, hogy magam sem tudom, kit köszöntöttem fel. Nem áll ez nekünk jól. Mikor egy-egy eminens pajtásom nekidurálja magát, hogy egy maidenspeech lélekvesztőjével a zöld asztalon keresztül vitorlázzon, mikor a homlokán gyöngyözik az izzadság, mind a tíz újja reszket, a szemei kidüllednek, a homloka felhúzott ránczaival préseli a gondolatot: olyankor mindig engemet is vele együtt lel a hideg, meg a meleg; én reszketek érte, hogy jaj, mindjárt felborul s odafullad a tengerbe, s mikor aztán szerencsésen kiköt valahogy a szárazra, úgy örülök neki, mint valami szerencsés kimenetelű szerencsétlenségnek.
– Igen, mert maga gyáva.
– Igaz! Hanem ha én szeretője volnék a maidenspeech-tartónak, rögtön kiszeretnék belőle; hisz ez elájulni való látvány! De mikor egy deli öreg úr feláll, s aztán elébb szétnéz nagy nyugodt tekintettel az egész sokaságon: mintha azt keresné, hogy kinek mit adjon abból, a mit most mondani fog? azután szórja a hatalmas phrasisokat, csak úgy zúg tőle a terem, a közbekiáltásokra rögtön visszafelel, s egy-egy hatalmas mondás után még feltekint a karzatra is, s végig szedi a tetszés adóját a rá mosolygó szép szemekből; aztán neki ereszti magát az indulatáradatnak, s ott áll meg benne, a hol neki tetszik, – végezi a közriadal mellett. Egy ilyen öreg úr veszedelmes versenytárs. Nem veszitek ti akkor észre, hogy kopasz, hogy szakálla szürke, de még talán azt sem, hogy parókát hord és a szakállát festi.
– Ugyan kérem, ne legyen oly gonosz! feddé őt haragosan az ifjú hölgy, Hát nincs magában egy csepp fiúi kegyelet sem?
– Hát mondtam én, hogy a papa festi a szakállát? Nem mondtam én egy szóval sem. Hisz te legjobban tudod, hogy nem festi. Csak hogy ma igen jó színben van. Aztán ez a nimbus, a mi őt most körűlveszi! Azt hiszem, hogy ebben az órában nincs nagyobb ember a hazában, mint a papa. Látod kis mama, milyen kár volt bennünket odahagynod; mert ha még mindig kis mama volnál, főispánné volnál és nagyemberné.
– Maga tökéletes nagy bolond!
(Tehát «kis mama!»)
– A főispánnéság ugyan holnap már visszakéretnék, mert a papa resignál; de a «nagy ember» czím megmarad.
– De ugyan hogy tud maga ilyen ünnepélyes, komoly dologról ily frivol hangon beszélni?
– Hát tudom én, mi ebben az ünnepélyes dolog? Minden ember itt hagyja a hivatalát. A papa indítványozza, a többiek követik. Hogy a papa mi nagylelkűséget követ el? azt én nem értem. Ő úr marad, mint eddig, s jobban mulat, mint itt; hogy pedig a többi szegény legény minek köszön le, minek hagyja oda a kenyerét, életpályáját, azt meg épenséggel nem értem.
De már ezt egyike a legközelebbi önkénytelen hallgatóknak (lehet, hogy épen te, szives olvasó) csakugyan nem hagyhatja szó nélkül, hogy fel ne világosítsa a fiatal embert.
– Hát csak azért teszik, ifjú barátom, mert drágább nekik országuk alkotmánya, mint a kenyerük, s a miért tizenkét év előtt annyi vér folyt, a miért tizenkét év óta annyi sóhaj kelt: a nemzeti becsületet nem akarják kenyérre kenve megenni.
A nyúlánk ifjú halavány arcza ettől sem lett pirosabb. Vállat vonva felel:
– Hát tudom én, mi az az alkotmány? mi az a nemzeti becsület? Akkor én még gyerek voltam, s azóta nem tanítottak engemet arra.
Szerencsére a további fecsegést félbeszakítja a teremből felhangzó éljenriadás. A vezérszónok végezte beszédét.
A megújuló éljenriadal elcsendültével halkabb jelenet következett. A megyebizottmány nevében az alispán olvasá fel az ünnepélyes óvástételt, melyben a megyei közönség tiltakozik az erőszak és alkotmányszegés ellen. Ez alatt oly csend volt még a karzatokon is, hogy a halk hangon ejtett minden szót meg lehete hallani. Olyan volt e szavak mindegyike, mint a koporsóra dobott hant, melylyel a temetkező halottját átadja az engesztelhetlen sírnak, de tiltakozik az elmulás ellen s apellál a feltámadásra.
Ez okirat felolvasását könnyebbült keblek zsibongása váltá fel. Mindenki attól félt, hogy miként másutt, úgy itt is fegyveres erőszak fogja meggátolni az ünnepélyes óvástételt. Szerencsésen végbement az, a nélkül, hogy katonaság érkezett volna. Ebben a városban épen nem volt laktanya.
Azután következett, hogy a főjegyző felolvassa a tisztikar tömeges lemondását. Mind, az elsőtől az utolsóig leteszik hivatalaikat; sem egy öreget a megszokás, sem egy fiatalt a vágy meg nem tartott helyén: valamennyien aláirták az okmányt. Ha nincs alkotmány, nincs tisztviselő.
A karzaton a nők törűlték szemeiket.
Mégis szomorú dolog az a lemondás.
Eldobni egyszerre rangot, hatáskört, kenyeret.
A férfi megteszi azt, de a nő szeméből mégis utána hull a köny, mikor rámondja: «jól teszed!»
És e napokban kilenczezer ilyen férfit fogadnak otthon ily könyező arczok.
Egy ütközet volt az, melyből senki sem futott el; melyben hadvezér volt minden közkatona.
A sápadt ifjú a karzaton annyit mondott erre sopánkodó szomszédnőjének:
– Én csak Világosit sajnálom, a pertárnokot.
– Hát az is leköszön?
– Le ám! Pedig húsz esztendő óta szolgál. Nem ért senki a peres csomagokhoz annyira, mint ő; respectálta minden kormány.
– Mégis leköszön?
– Becsület dolga, azt mondják; – hazafiság dolga. Nem lehet neki maradnia. Mennie kell a többivel együtt. Bánom is én! Ezt is csak azért sajnálom, mert már most elmennek falura, valami jószágot bérelnek; pedig én most kezdtem a táncziskolában megismerkedni a kis Ilonkával. Gyönyörű szép gyermek. Képzelem, milyen falusi guvart lesz belőle kinn a mezőn.
– Ismerem, csinos kis leány. Tizennégy éves lehet.
– Mindegy. Már én mégis szerelmes vagyok bele, s nem bánnám, ha ezt az egész tragoediát itt visszautasította volna a pesti drámabíráló bizottmány.
«Szszszszszszszszszsz!»
Hangzik minden oldalról. Ki fecseg ily ünnepélyes pillanatban ott a karzaton?
– De már megyek innen, mert még kidobnak! súg búcsúzólag az úrfi a delnőnek. Adieu, kis mama! A processiónál találkozunk.
– Miféle processiónál?
– Hát hiszen hallgass oda. Épen most teszi Bélteky Feri az indítványt, hogy az ünnepélyes gyűlést fejezzük be egy magasztos ténynyel; menjünk en masse ki a temetőbe, szózatot énekelve, s ott az eltemetett honvédek sírjára tűzzük ki azt a zászlót, mely eddig megyeházunk erkélyén lobogott. Nézd, hogy ágaskodik és szorítja ki magából a hangot. Adieu! Sietek, mert nekem kell vinni a zászlót! ez az exfőispán fiát illeti. Apropos! Tisztelem a kedves férjedet. De ne szólj neki róla.
– Szeles bohó! mosolygott utána a delnő; s aztán mással mulatta magát.
A teremben egyhangulag elfogadtatott a fiatal szónok indítványa, s a karzaton a hölgyek rögtön, mintegy összebeszélve, leszedték kebleikről, hajfürteikről a virágcsokrokat s egy koszorút fontak belőlük azon zászló számára, mely díszes helyét még díszesebbel felváltani indúlt.
Egy óranegyed múlva az utczán volt az egész gyülekezet, s megindúlt a menet a temető felé, a szózat szent zsolozsmáját énekelve.
Elől az öregek. A vén, kipróbált hazafiak; aztán a fiatal nemzedék, azután a hölgyek, kisasszonyok. Középen a zászlóvivő. A zászlót azonban elfoglalta a főispánfi elől az indítványt tevő lelkes ifjú, s a hölgyek koszorújával feldiszítve, ő maga emelte azt magasra. Ennélfogva Elemérnek (ez volt neve az ifjú Harternek) be kellett érni azzal a szereppel, hogy a szózat-éneklők közt a discantot fújja, míg a szép asszonyságok a soprant énekelték.
Elemér ugyan erősen visszaélt a benne vetett bizalommal, mert az ünnepélyes menet közepett, a kis mama oldalán lépdelve, a szózat dallamos danájára világért sem Vörösmarty lelkesítő költeményének szövegét énekelte, hanem mindenféle bolondnál bolondabb búcsújáró éneket, a mik egyébiránt búcsújárók számára sem voltak alkalmasok, s ez impertinentiájával folyvást nevetésre kényszeríté a hozzá legközelebb járkáló hölgyek seregét, s számtalan, nem hízelgő czímezést kapott kis mamájától, ki őt az egész úton nem szűnt meg szidni és fenyegetni, hogy bizony hazakergeti.
Azonban az ünnepélyes menet rendét ekkor valami véletlen intermezzo szakítá félbe, mely nem sokára a közfigyelmet magára vonta.
A mint a menet a főutczába, mely a temetőhöz vezetett, bekanyarodék, ime, szemközt lát jönni a város végéről egy egész szakasz lovaskatonát.
Vértesek voltak. Sisakjaik ragyogtak a porfelleg közűl.
A trombitaszó áthangzott a szózat dallamán.
Bélteky Feri, a lelkes indítványozó ifjú, e pillanatban, a véletlen szeszélye következtében oly szívgörcsöt kapott, mely, mint minden ismerőse tudja, a délczeg ifjút gyakran elő szokta venni. Szegény, kár érte!
– Bajtárs! fogd kérlek ezt a zászlót! – rebegé Elemérhez, s aztán kezét keblére szorítva, kénytelennek érzé magát egy szegletkőre leülni.
Gonosz szívgörcs! Az is ilyen rosz pillanatban tud jönni.
A lovas katona-csapat az egész utczát széltében elfoglalva jött az ünnepélyes menetre szemközt.
Ezek voltak azon katonák, kiknek megbizatás adatott, hogy a ma megtartandott megyei gyűlést fegyveres erővel is szétoszlassák. Későn érkeztek a szomszéd városból, mely ide nyolcz mértföld; hanem még mindig elég jókor, hogy az ünnepély végét elrontsák.
A menet megállt; a férfiak összecsoportosúltak. Mi itt most a teendő?
Az utczát, a milyen széles, oly terjedelmében foglalja el egyfelől a hazafias processió, másfelől a szemközt jövő lovas katonaság.
Van azonban az utcza baloldalán egy melléksikátor, valami közle, mely szintén kivezet a temetőbe.
A hazafias sokaság az idősb Harter körűl csoportosúlt. Ő volt az oraculum. Tőle leste mindenki a szót, mit kell tenni e válságos pillanatban?
Harter Nándor, az apa, komoly, tapasztalt férfiú volt, ki ily kényes helyzetben sem vesztette el soha lélekjelenlétét. Rögtön készen volt a rögtönzött szónoklattal.
«Honfiak és honleányok! Ime, a nyers erőszak közegei szemközt jönnek ránk azon az úton, melyen mi a honfihála és keserv adóját leróni szándékozunk. Ha csupán férfiak volnának e helyen, azt mondanám, helyünket megálljuk és senkinek ez úton ki nem térünk. Ámde a gyöngédnem iránti tekintetből fölösleges kimélytelenség volna durva bántalmakat idézni fel azon nem iránt, melynek épen védelemmel és ótalommal tartozunk. Isten tanuja annak, hogy ügyünk igazságos; e nyugodt öntudattal kebleinkben, orczapirulás nélkül választhatjuk utunkat, s a nyers erőszak közegeit egy pillanatra sem méltatva, kitérünk előle, s erre a másik úton át rendíthetlen nyugalommal folytatjuk menetünket a kitűzött czél felé.»
Ez annyit tett magyarúl, hogy a díszmenet térjen ki a katonaság elől a közbeeső sikátoron keresztűl.
Az ifjú Harter kezében volt a koszorúzott zászló.
– Hová, kérem? kiálta ő legelébb apja bölcs szavaira. Oda be a közlébe? ezzel a zászlóval együtt?
Azzal hátrafordúlt a hölgyek felé, s magasra tartva a zászlót, elkiáltá magát quadrille-előtánczos hangon és műkifejezéssel:
«Mesdames, en avant! Promenade!»
S mielőtt valaki megakadályozhatta volna, eléje robogott – az utána tóduló menyecskék, delnők és kisasszonyok által kísérve – a vének és ifjak seregének, s vitte őket neki bolond fővel egyenesen a szemközt jövő katonaságnak. Csak úgy hüledezett bele minden ember; de ment vele. A katonaság pedig hangos trombita-recsegéssel jött rájuk szemközt – egész az említett sikátorig. Ott a mint a két menet összetalálkozott, a lovasság kapitánya jelt adott vitézeinek, s azok egy rögtöni kanyarulattal betértek a sikátorba az éneklő csapat elől, szabadon hagyva előttük az utczát. A főtiszt még üdvözölte is egy kardhajlítással az elől vitt zászlót. Kapott is érte egy harsogó éljent.
E merész vállalat egyszerre száz perczenttel emelte Elemér hitelét férfiak és asszonyok előtt. Pedig tiszta hóbort volt tőle, tessék elhinni.
Hanem már erre a napra nem maradhattak el a következményei.
Miután a fatális szivgörcs a kitünő ifjú szónokot, Bélteky Ferit, elmaradásra kényszeríté, a fiatalság ráesett Elemérre, hogy a honvédek sírjánál ő mondjon valami szónoklatot.
Hiába szabadkozott, hogy ő nem tud hozzá, neki semmi talentuma ahhoz; nem hagytak neki békét. Kezében volt a zászló, oda tolták a magas halom mellé, kényszeríték a zászlót letűzni a sírhalom fejfájához, felemelték vállaikra, s menekülhetlen állapot volt, e helyzetben valamit mondani kellett a cselekvény mellé.
Isten neki! tehát «halljuk!»
Halljuk a nap hősének a fiát, Elemért.
Elemér tehát – mondott valamit.
– Ti derék honvédek. A kiket én nem ismertem soha. A kiknek volt hazátok, a míg éltetek, s hogy meghaltatok, megint van hazátok, és így különb emberek vagytok, mint mink. Eljöttünk hozzátok megmondani, hogy még nincs itt a feltámadás napja. Alhattok békével. Addig is elhoztuk nektek ezt a zászlót, mely nektek egy életbe került; nekünk pedig került hét forint huszonöt krajczárba, nyelestől. S most nem tudjuk hova tenni!»
No képzelhetni, hogy lehordták ez ostoba beszédért Elemér úrfit ifjak, vének, utoljára még az asszonyok is legjobban a kis mama.
– Maga egy éretlen kópé! szidalmazá őt a delnő, midőn hazafelé kísérte Elemér. Így kellett beszélni egy ily ünnepélyes alkalommal? Ilyen ostobaságokat kellett mondania?
– Jól van, jól, no! Kezdj el már megint velem veszekedni, mint odahaza! felelt neki vissza Elemér.
– Igen? szólt a hölgy szemrehányó tekintettel. Sokat veszekedett magával a kis mama úgy-e, míg fia volt?
– Beszéddel nem; de ezzel a tekintettel! Úgy tudsz az emberre nézni, mint az anakonda. Nem csoda, ha szegény papának a haja megőszült ettől a tekintetedtől. – Pardon! Hisz én nem mondtam, hogy a papának a haja szürke.
– Menjen, haragszom önre! ön előtt semmi sem szent.
Azzal a szép hölgy kocsijába engedte magát segíttetni Elemér által, s nem hívta meg, hogy üljön mellé.
Olyan nagy volt a haragja!
Az utolsó lelkesítő toaszt is elhangzott azon a búcsúlakomán, melyet a zárgyűlés után Harter Nándor a lelépett megyei tisztikar és feloszlatott megyei bizottmány tiszteletére adott. Azután mindenki hazament, a teljesített kötelesség jótékony érzetével keblében.
A főispánnál nem maradt hátra senki; minden ember tudta jól, hogy annak most sok dolga van: a lemondásról szóló hivatalos jelentését kell megirnia, s az kemény dolog lesz. Azonkívül arra is időt kell neki engedni, hogy a ma tíz órakor ablaka alatt tartandó fáklyás-zene alkalmával magvas válasz-szónoklatra gondolatait rendezhesse.
A vendégek a viszontlátás reményének kifejezése mellett távoztak, az ünnepelt honfi pedig sietett fáradságos napját újabb fáradsággal bevégezni dolgozó-szobájában.
A dolgozó-szoba is megérdemli a leírást, mert lakójának lelkületére élénk világot vetend. Körűl a falon a nemzeti történet gyásznapjaiból vett képek. Itt egy lefejezett hős, kit a királyi eskű daczára végeztek ki, letakarva fehér szemfedővel, lábainál a megőrült ara; amott egy vérboszút tervelő apa, mellette a tört szívű leány, kit egy királyi herczeg gyalázott meg; más rámában egy gyermekeitől búcsúzó fejedelemnő, kit megfosztanak fejedelmi és anyai czímétől, osztrák zsoldosok és vörös hajú jezsuiták; ismét másik fekete keretben két halálra készülő magyar főur, ki börtönében utoljára szorít egymással kezet. Emitt egy gyászruhás királyleány, ki atyja sírjánál keres ótalmat a bitorló idegen ellen. Azután tizenhárom arczkép egy sorban, gyászfátyolos babérral koszorúzva. Majd meg egy véres csatakép, a legsötétebb történelmi háttérrel. Aztán ismét nevezetes férfiak arczképei. Itt egy magyar miniszter, ki tavaly főbe lőtte magát. Ott egy magyar ellenzéki vezér, ki nem rég lőtte magát agyon. Amott ismét egy büszke homlok; az is magyar miniszter: azt főbelőtték. Azután egy nagynevű magyar költő: ezt nem tudni, hol lőtték agyon?
Alig van nemzeti képzőművészet, a lengyelt kivéve, mely annyi rémalakkal, gyászjelenettel népesítette volna be a lakházak falait, mint a magyar. Ez is egy darab korrajz. Egész kultusz az már, a nemzeti martyrologiának kultusza.
Minő kedélyben lehet az, ki ily jelvényekkel veszi magát körűl?
De még nem csak a képek azok. E nehéz gondolatokról beszélnek a könyvtár ódon kötetei, titkos, rejtegetett könyvek, a hajdan és az új kor szomorú revelatiói, a falon függő kardok, buzogányok, az asztalokon papirnyomtatóul heverő emlékezetes kövek, a szögletbe támasztott pálcza, valamelyik politikai celebritásnak várfogságban készített faragványával bunkóján, egész az óralánczról lefüggő aranyba foglalt rézpénzig, melynek zöldrozsdás alapjából e szó tűnik elő: «Libertas».
E szoba lakója nem vetheti olyan helyre szemét, a hol meg ne szólítsa egy nagy, elnyomott panasz.
Harter Nándor leült iróasztalához, kivette fiókjából irótárczáját, felnyitotta annak mesterséges zárát, s egy tiszta lapot kivéve belőle, irt nagy figyelemmel.
Semmi kétség, hogy ahhoz a tárgyhoz, a miről most van az irás rendje, nagy figyelem szükséges.
Nyolczat ütöttek az órák, a midőn készen lett az irással; akkor csengetett hajdújának.
– Eredj, hívd át a titkár urat; mondjad, hogy készen vagyok a jelentésemmel s le akarom tisztáztatni.
A hajdú elment, s egy percz múlva bejött a titkár.
Mintegy harmincz éves férfi lehetett. Iskolázott finomságú alak. Meglátszott rajta, hogy előkelő társaságokban forgolódáshoz van szokva. Arczvonásai szépek volnának, ha mindegyiknek valami éles kifejezése nem volna. Például szájának igen szép metszése volna, ha oly erősen össze nem tartaná, mintha nem hinné elégnek, hogy nyelvét kötve tartsa, még a fogak és ajkak kettős kapuját is be kell zárni előtte, sőt még a szép fekete bajuszt is félig lehajtani rá. A hajlott orr merész vágyakat és erős akaratot fejez ki, a ráncztalan homlok a fölfelé simított hajjal hideg számítást; s az összevont szemöldök alól villogó szemek szépek lehetnek, mikor könnyelmű asszonyok szemébe mosolyognak, de a férfi begombolkozik előttük, mert a művészi kulcsot látja bennük, mely gondolatainak nyitját keresgeti.
– Méltóztatott hivatni? szólt főnökéhez.
– Becsukta ön maga mögött az ajtókat?
– Mind a kettőt.
– Azért kérettem önt, hogy készen van-e a jelentésemmel?
– Itt van nálam. Méltóztassék átnézni.
– Fölösleges volna. Ön remekűl tudja az ilyesmit föltenni, s ismeri nézeteimet. Kérem, majd maradjon itt szobámban s tisztázza le. Az ív papirt előre aláirtam már.
– De talán mégis jó volna elolvasni, hát ha valamit kifeledtem belőle?
– Nem érek rá. Még sok elintézni valóm van. Így is elkéstem. Már nyolcz óra múlt, s tíz percz alatt útban kell lennem.
– El tetszik utazni?
– Jószágomra megyek. Még az éjjel meg kell érkeznem. Most kapom a tudósítást a tiszttartomtól, hogy az adóbehajtó megüzente holnapra a sarczolást. Holnap tizenhat lovast küld a jószágomra; ha holnaputánig nem fizetek, harminczkettőt, azután hatvannégyet. Én be akarom várni, míg az egész szakaszt oda küldi, s ezért magamnak otthon kell lennem, nehogy valami baj támadjon belőle. Az embereim hevesvérüek. Azért önt kell kérnem, hogy végezze a szükséges teendőket itthon. Itt a pecsétnyomóm; a jelentésemet küldje meg a cancellárnak. Négy nap múlva itthon leszek.
– S ha az alatt megérkeznék a kormánybiztos?
– Ön át fogja neki adni az irományokat. Itt vannak kulcsaim. Az irattár kulcsait ismeri ön közöttük.
– S minek nekem a többi kulcsok?
– Ezek iróasztalom és többi szekrényeim kulcsai. Tartsa őket magánál. Nem tudja az ember, hogy a mostani felfordúlt világban mi történhetik. Eszébe juthat a sok ember közül valakinek, a ki most össze-vissza parancsolni fog, hogy házmotozást tartson szállásomon. Arra az esetre jó, ha kéznél vannak a kulcsok. Az iróasztalomban vannak magánlevelezéseim s okirataim, azokat kérem, nézze át, s ha valamit vesz közöttük észre, a minek nem volna jó akárki kezébe jutni, önre bízom, hogy semmisítse meg. Ezekben a szekrényekben állnak mindenféle czélokra beküldött pénzek: honvéd-egyletekre, síremlékekre, akadémiára, ünnepélyekre s magam sem tudom, mi mindenféle alkalmakra kezem alá bízott pénzek. Azt sem tudom mennyi. Ön legyen szives azokat számba venni, s majd alkalmilag nekem egy kimutatást adni róluk. Saját pénzeim is vannak közöttük, azokat válogassa ki és különítse el. Nem tudom, mennyi lehet. Azután engemet mindennap tudósítson futár által az idebenn történendők felől. Most pedig adjon parancsot, hogy fogassanak be rögtön.
– Hát a fáklyás-zenét nem tetszik bevárni?
– Micsoda fáklyás-zenét? Nem tudok semmiről. Nekem nem mondta senki.
A titkár rajta kapta magát, hogy most valamit kiszalasztott a száján, a mit nem kellett volna; s aztán azzal büntette meg a rosz, engedetlen nyelvet, hogy még szorosabban húzta össze ajkai závárát, sőt bajuszát is oda fogta ajkai közé. Pedig az engedetlen nyelv úgy szerette volna kifecsegni, hogy hiszen minden ember beszél róla, készűl hozzá, a fáklyákat rég meghozatták, az egész város talpon van; a ki semmit nem hallott volna is róla, tudhatja gyakorlatból, hogy egy ilyen napnak ilyen estével kell végződni. Hanem a kegyetlen őriző ajkak egy perczre sem nyitották fel a börtönt, hogy a rabgondolat kiszabadulhatott volna rajtuk.
A titkár átvette a kulcsokat.
– Csak az irótárczám kulcsát tartom magamnál, szólt Harter, egy kis Wertheim-kulcsot leakasztva a közös lánczról, s bezárva vele irótárczáját. – Ezt a tárczát is itt hagyom, mert magamnál még tán roszabb helyen volna. Egyébiránt nincs benne semmi féltőm; csupán magánügyeim és élményeim naplóját tartalmazza. Ezt ugyan semmi idegen kulcscsal fel nem lehet nyitni, de ha mégis valaki hivatalosan meg akarna ismerkedni tartalmával, s nem várhatná be, míg előkerülök, mondja ön neki, hogy vágja föl a bőrtáblát, úgy hozzá juthat.
– Majd elteszem magamnál, hogy senki se jusson hozzá.
– Igen jó lesz, édes Emil. Én egészen önre bízom magamat. Most adjon parancsot, hogy a hintómat járassák elő.
A titkár átvette a kulcsokat és a levéltáskát. Öt percz mólva visszatért, jelentve, hogy minden készen van az indulásra.
Harter megszorította a kezét, s arra kérte, hogy maradjon az ő dolgozó szobájában, s ott irja le a jelentést.
Mikor elindult Harter, a hajdúját nem ültette fel a bakra, azt otthon hagyta.
A titkár az ablakból nézte a tovagördülő hintót. Fürkésző tekintete még azután is kisérte azt, midőn már a sötétség eltakart hintót és utczát szemei elől.
Vajjon mire való volt ez a siettetett elutazás a megérdemlett ovatió elől?
Néhány percz múlva megfelelt rá a sötét utcza.
A főtér felől halkan léptetve vonúlt végig egy tizenkét lovagból álló őrjárat, kivont kardokkal; öt percz múlva ugyanaz megint vissza a főispán ablakai alatt.
Ahán!
Most világlott a titkár agyában.
Visszalépett az ablakból, s a mint szemben találta magát a rámákban levő hazafi-képekkel, elkezdett hangtalanul nevetni.
Nem tudom, szereti-e valaki az olyan embereket, a kik magukban tudnak nevetni? És hang nélkül, nehogy elárulják, hogy nevettek.
Az arczképek is látják és tán haragusznak is érte, de nem mondják senkinek.
E kedélyes társalgást félbeszakítja valakinek a jövetele.
Elemér úrfi az. Most ébred fel. A lakoma alatti toasztozás következménye az volt, hogy le kellett feküdnie, s még most sem igen tudja, hogy reggel van-e, vagy este.
– Ki ment most el innen hintón, Angyaldy ur? kérdi álmosan a titkártól.
– Ön!
– Én?
– Igen! Ön elutazott falura.
– Igaz! Ittam annyit, hogy most azt is el lehet velem hitetni, hogy nem vagyok itt. Hát az öreg hol van?
– Az itt van a szobában.
– Hol?
– Ott ül az iróasztalnál. Nem látja, hogy a jelentését irja?
– Nem vagyok ma tréfáló kedvemben, Angyaldy úr.
– Én pedig soha sem vagyok. Azért most egész komolyan mondom önnek, hogy a méltóságos úr idehaza van, ön pedig elutazott falura. Azért tessék visszamenni a szobájába és addig ki nem menni az utczára, míg ez az utazó hintó megint vissza nem jön.
– Az apám parancsolta ezt?
– Ön tudja, hogy rászolgált a házi árestomra.
– És ha nekem kedvem volna a törvénytelen itélet ellen tiltakozni? most épen olyan nap van.
– Figyelmeztetem önt, hogy abban az esetben koczkáztatná ön a havi díját.
– Vigye az ördög a havi díjat! ha nem adják, megélek hitelre. S ha azt nem kapok, leszek lump; eladom kabátom, órám, csizmám, de zsarnokságot nem tűrök.
– Csak tartsunk rendet, kérem; protestálni szabad, de tűrni kényszerüség. Ön sokat vesztett kártyán, s azt becsületbeli adósságnak hívják.
– Hát jól van, ha ki nem fizetem, kidobnak, de nem csuknak be.
– Csendesen beszéljen. Hallja, már jönnek.
– Ki jön?
– Azt mindjárt meg fogja ön tudni, csak maradjon kérem addig veszteg. Nem hallja ön Bélteky Feri hangját odakünn?
Ez olyan hang volt, mely Elemért csakugyan a szobában maradni kényszeríté. A mai fiasco után nem akart vele találkozni.
Az ifjú Bélteky két más ifjú társával jött küldöttségképen.
– Jó estét, Angyaldy barátom! üdvözlé a kilépő titkárt, ki az elfogadó teremig eléjök jött. – Itthon van a méltóságos úr?
– Igen! felelt a titkár. Jelentését készíti.
– Nekünk azt mondta valaki, hogy a hintóját látta távozni.
– Elemér ment el rajta. Láthatjátok, hogy a hajdúja is itt van.
– Attól ugyan hiába kérdez valaki ilyesmit, mert az mindenre azt feleli, hogy ő nem látott semmit. – Már megijedtünk, hogy ő méltósága nem akarja, hogy létrejöjjön a mai fényes tisztelgés.
– Óh dehogy, hát miért ne akarná?
Bélteky egy kissé huzódozott; de végre is napirenden volt, hogy a tárgyhoz szóljon.
– No talán azért, mivelhogy a katonai parancsnok tudatta a városi hatósággal, hogy többé semmi zajos tüntetést nem fog megtűrhetni.
– No, ez persze fontos körülmény. Be fogom jelenteni ő méltóságának s mindjárt itt leszek válaszával.
A titkár visszament a dolgozó-szobába, gondosan betéve maga után a kettős ajtót, melyeknek egyikét kijövet nyitva hagyta.
Nehány percz múlva ismét visszajött, a belső ajtót újra nyitva hagyva.
– Ő méltósága üdvözletét küldi általam önöknek. Rövid válasza ez: a történendőket szilárd férfiak rendíthetetlen szívvel szokták bevárni. A hol önök keresni fogják őt, ott mindenkor helyén fogják találni. Jőjjön, a minek jönni kell.
A küldöttek egymás szeme közé néztek, aztán kiki a saját szájába harapva, fanyar ajánlkozások mellett eltávoztak.
Angyaldy úr visszatért a dolgozó-szobába.
– Meg kell önt csókolnom! kiálta eléje Elemér, nyakába borúlva. Ön remek egy ember. A papa elillan a fáklyás-zene elől, attól félve, hogy kraváll lesz a katonasággal. Bélteky barátom megsejt valamit, s iparkodik a papánál találni meg az ürügyet, a miért a tüntetés elmarad; ön pedig szépen visszaadja a kezébe a körmünkre égett taplót; most aztán neki kell a szívgörcseihez folyamodni, s lebeszélni a mindenre kész közönséget, józan, értelmes szavakkal. Ön kedves ember! Ezért itthon maradok három napig és járkálni sem fogok a szobámban, hogy ne hallják. Megyek lefeküdni. Nem kell itt csendes jóéjszakát kívánni. Meglesz.
– Én pedig hálából kifizettetem az öreg úrral önnek kártyaadósságait, úgy, hogy az öreg úr maga sem fogja tudni.
Elemér nevetve távozott szobájába. A titkár a dolgozószobában maradt.
Minden ajtót bezárt, hogy többé ne háborgassák.
Mikor aztán egyedül volt, minden meglepetés ellen biztosítva, akkor elővett a zsebében levő kulcsok közül egyet.
Valóban nagy kísértés az a bizalom, a mivel őt Harter úr elhalmozá.
Rábízta, hogy a legtitkosabb leveleinek halmazát nézze át; a mikben terhelő politikai nyilvánításokat talál, azokat égesse el; aztán, hogy ismeretlen mennyiségű összegeket, mikért alig fogják őt valaha azon összegek bizományosai számadásra vonhatni, szedjen rendbe. Saját fiához nem lehetne valakinek nagyobb bizodalma.
S ha azon arczon belül egy áruló lakik, mily végtelen tér van neki nyitva, egy nevezetes ember megrontására.
Pedig ez az ember a legocsmányabb áruló.
Óh! ne féltse tőle pénzét, ne féltse tőle levelezéseit Harter Nándor.
Ez ember nem kutat az után, hogy ő milyen szinész az élet szinpadán, hanem, hogy milyen szinész szívének legmélyebb rejtekében.
Nyugton lehet tőle erszénye, s hiuságának külső lepkeszárny-pora.
Az összegeket, mik olvasatlanul rábizattak, ez ember a legutolsó fillérig csonkítatlanul fogja beszámolni főnökének. Honvéd-egyletek, emlék-emelő társulatok, névtelen czélok, mik nyilvános számadást nem követelhetnek, ott fogják találni összerakott filléreiket ugyanazokban a pénznemekben, a mikben morzsánkint egybehordták, numismatikai gyűjtemény az, papirosból. Semmi el nem fog belőle veszni.
A felől is nyugodt lehet Harter Nándor és a kik titkait ő rá bízták, hogy arról, a mit valaha papirra tettek, áruló ajk soha beszélni nem fog. Angyaldy előtt mind tréfa ez, és muló szeszély játéka. Ő mélyebb vizet keres.
Nem válogatja a kulcsok közül, a mik rábízva vannak, azt, mely a titkos levéltárhoz, vagy a pénztárhoz vezet. Ezek ráérnek. Hanem előkeresi rejtekéből azt, mely nincs rá bízva: az irótárcza kulcsát.
Az irótárczának mesterséges zára van; mikor Harter Nándor egyszer künn felejtette falun a kulcsát, a város minden lakatosa sem birta azt felnyitni; maga a zár készítője sem férne hozzá a megfelelő kulcs nélkül. Ezért nagyon biztos lehet a tárcza tulajdonosa minden hivatlan betörés ellen.
Hanem egyet nem tud tárczája titkai közül: azt, hogy mikor a bécsi iparos azt titkárja kezébe adta, két kulcsot adott át hozzá. Az egyik tartaléknak való azon esetre, ha a másik veszendőbe találna menni.
Ezt a második kulcsot megtartá magának a titkár.
S miután főnőkének az a szokása volt, hogy napi élményei közül a legnevezetesebbeket, lelke benyomásaival együtt fel szokta rendesen jegyezni: a titkár ez egyszerű módszer által úgy olvasott főnöke lelkében, mint a hogy a Dzirdzon méhkasok üvegfalán át olvasnak a kaptár lakosainak titkos műveletében.
Tehát Angyaldy úr, midőn egyedűl maradt a zárt ajtók mögött, elővevé Harter Nándor irótárczáját, s a hozzávaló második kulcscsal felnyitotta annak rejtélyes zárát, s tovább olvasott főnöke lelkében.
A felnyított tárcza Harter Nándor naplóját rejté magában.
Angyaldy jól ismerte már a járást. Eddig minden lap ismeretes volt már előtte, csak a legutolsóra lehetett kíváncsi.
«Ma ismét egy nehéz nap múlt el rólam.»
Úgy hiszem, hogy szerencsésen múlt el.
Sokan azt hiszik, hogy ez olyan könnyű helyzet.
Az acrobata hercules hozzá van szokva, hogy felvegyen a vállára két embert, azok megint négy embert, meg legfölül egy pár gyermeket; az acrobata mosolyogva sétál fel s alá az emberpyramiddal; de én tudom, hogy ő minden nap azzal a gondolattal kezd mutatványához: meglehet, hogy ma megszakadok a játékban! meglehet, hogy ma rám zuhannak a vállamon állók s vagy magamat, vagy magukat ütik agyon.
Ez az én sorsom is, a ki egy egész emberpyramidot hordtam a vállamon.
Milyen könnyebbülten érzem magamat, hogy azt letehettem valahára.
Ugy hiszem, nem egyhamar fogok ez erőművészeti mutatványnyal fellépni, s a kik leszállhattak vállaimról szintén gratulálhatnak magukban, hogy ismét az édes földet érzik lábaik alatt.
A provisorium inaugurálva van, s bennünket nyugalomba helyez.
Meg van oldva a gordiusi csomó.
Azt hiszem, a legvitézebb tábornok is jobb szeret a karszékben ülni, mint lóháton.
Nincs roszabb kedélyállapot, mint midőn a helyzet, melybe jutottunk, annak kényszerít bennünket lenni, a mik nem vagyunk.
Mikor ütközetben voltam, minden ágyúlövés borzalommal töltött el: de azt bevallani, hogy félek, lehetetlen volt; nem volt bátorságom. Megjártam a vérpad lépcsőit és a börtönt; mindenüvé az vitt, hogy soha sem volt bátorságom a hátam mögött jövőknek azt mondani: no már én tovább nem megyek. Most megint azt az utat láttam magam előtt, melyet már egyszer így végigfutottam; láttam, hogy megint lépésről-lépésre elvisz magával az az ember-pyramid, a kit vállamon tartok, az ágyúkhoz, a vérpadhoz, a börtönhöz és nekem megint nem lesz bátorságom azt mondani: én már tovább nem megyek; bevallom, hogy le kell roskadnom, s azután nevessen rajtam, a kinek tetszik.
A véletlen segítségemre jött.
Az erőszak elállta utamat.
Soha jobbkor!
Most úgy végeztem, mint egy hős! egy levele sem hiányzik babéraimnak.
A mai nap remeklésem napja volt.
Úgy álltam a nép között, mint egy bálvány. Az arczoknak világot kölcsönöztem, mint a nap.
Merész voltam és elhatározott, daczoltam magával a hatalommal.
A vértes kapitány különben jó ismerősöm, s tegnapelőttről tudósított, hogy csak délután fog megérkezhetni csapatjával; addig mindent elvégezhetek.
Szavát tartotta.
A szeles fiatalság nélkül a legszebb rendben mehetett volna végbe az egész ünnepélyes tény; így majd elrontottak mindent.
Mikor a vérteseket láttam szemközt jönni az utczán, szinte kiestem szerepemből.
Fiam, az a haszontalan semmirekellő, kétszer is megszégyenített. Először a vakmerőségével, másodszor a cinikus otrombaságával.
Pedig a közönség úgy figyeli meg a nevezetes emberek fiainak magaviseletét, mint annak tejmérlegét, hogy mint gondolkoznak az apák, mikor otthon magukra vannak?
Ha a fiú léha, azt mondják: ebbe a tejbe szappanlevet kevert a gazda.
És még hozzá ő előtte szégyenített meg.
A ki előtt mindig fényes, mindig délczeg akarok maradni; a kire gondolok, mikor a rivalgó nép előtt állok, és sorompóba hívom az erőszakot; a kiért hirhedett akarok lenni, hogy nevemet el ne feledhesse, hogy bánkódva gondoljon rám, és sóhajtson vissza hozzám.
De milyen csodálatos is most nekem ez a nő.
Két évig éltünk együtt, és akkor elváltunk engesztelhetlen gyülölség miatt.
Még vallást is változtattunk, csak hogy egymástól menekülhessünk.
És a mint elváltam tőle, őrjöngök utána!
De hát csoda-e az?
Hisz ez egy egészen más asszony, mint a kit én birtam.
Két év alatt egyszer sem láttam őt nevetni.
És óh milyen szépen tud e nő kaczagni. Csak most hallom nevetni, mikor már a másé.
Hisz akkor, mikor az enyém volt, még szép sem volt.
És most mily észvesztő, mily varázsló alak.
Hisz én ezeket a szemeket nem láttam soha.
Míg az enyém volt, írtóztam, ha arra kellett gondolnom, hogy abba a házba kell mennem, hol egy födél alatt lakom vele: és most a gyönyör ellepi szivemet, ha azt hallom, hogy ő is abba a városba érkezett, a hol én vagyok; s ha egy helyen találkozunk, a honnan csak távolról is megláthat, ifjúvá születni érzem magamat, kinek oldalomnál léte életunottá tett; a minap egy eltépett keztyüjét aranyokkal váltottam magamhoz attól, a ki a földről felvette, s míg enyém volt a kéz és minden, borzadtam érintésétől.
De hisz ez asszony egészen más, mint a ki volt. Vidám, kedélyes, ragyogó; csupa szív, csupa érzés. Minden szava harmonia most, és minden pillantása igézet.
És minő férj mellett?
Nem is férfi, nem is ember, – egy majom. Ha valaha egy szolgálómat kérte volna meg, azt sem adtam volna hozzá.
Mondják, hogy gazdag; de én nem hiszem. Üzérkedik, s kétséges vállalatai vannak.
Csak számokról és üzletekről lehet vele beszélni.
Ha valami ördögi jellem volna, érteném. Az asszonyokra ez hat.
De egy közönséges, mindennapi lény; a minőnek darabját két fókabőrért veszik az asszonyok Lapponiában, a hol három férj tesz egy emberszámot.
Mi előnye van hát neki fölöttem?
Fölöttem, ki most is délczeg férfi vagyok a negyvenesben; vagyonom úrrá tesz; hírem az ország ismeri; dicsőítenek, felmagasztalnak!
Elhanyagoltam én e nőt, míg az enyém volt?
Jó! Tehát vissza fogom őt hódítani.
Az a rosz fiú pedig utazni fog menni minél elébb.
És most sietek. Az est itt ne találjon. Népem nagyszerű ovatióhoz készül, a miből sajnos összeütközés támadhatna a hatalom közegeivel, a mi rám nézve nagyon kellemetlen volna.
Titkárom el fog helyettem intézni mindent. Ő igen hű emberem.
Szerencse, hogy a jó sors magunkforma embereknek adott ilyen alkalmatos kezeket és lábakat, kik helyettünk végzik a dolgot csekély tiszteletdijukért.
Itt végződött a lap.
Az alkalmatos kezek és lábak embere nevetett; csak némán, de kaczagásra nyilt ajkakkal. Azután bezárta az rótárczát, eltette helyére, s azután tollat hegyezett és nekiült megirni a levelet – nem a kanczellár ő méltóságának, hanem Lemming Mária úrhölgynek.