Egy perczre az a gondolatja támadt a bohócznak, hogy leüti a lovát tartó csendőrt a saját puskájával, aztán felkap a lovára, s nyargal vele a világba; hanem aztán csak letett róla. «Hová futnál te szegény ember annyi lovas katona elől, a te kis macskalovaddal?»
Bizony hozzákötötték azt Gierig úr előfogatához.
Gierig úr végezte e helyen munkáját s sietett még ma odább kelni. Folytatnia kell missióját s magán-mulatságért nem maradhat egy helyen sokáig.
A bohócz még egyszer néma esdekléssel emelé fel hozzá összekulcsolt kezeit, mikor a nagyságos úr a kocsiba felhágott.
– Takarodjék ez az ember előlem! uraskodék alá a nyolczkezű alattvalóihoz.
Konyecz úr felkapott a bakra, a két csendőr a parasztszekérre; Gierig úr nyájasan üdvözlé a századost: «A viszontlátásig, kapitány úr!» – mire Föhnwald olyasmit mormoghatott fogai közül, hogy: «Ne kivánd te azt magadnak!» Azzal a két kocsi elrobogott az udvarról.
A bohócz kiszaladt utánuk a kapuig, onnan nézett sokáig az elrobogó kocsik után. Az a halvány reménye volt, hogy talán mégis tréfa ez az egész. Csak őt akarják egy kicsit megijeszteni a nagyságos urak, a kiknek igen jó mulatság lehet egy ilyen szegény komédiást kétségbeejteni; s majd ha jó messze elmentek, akkor eloldják a lovacskát a kötőfékről s eleresztik. Visszatalál az a gazdájához, egyenest.
Mikor aztán látta, hogy azok bizony egészen elmentek s a lovacska csak nem jön vissza, akkor visszatámolygott az udvarra.
A katonák mind a lovaikon ültek már, a százados is nyergében volt.
– Uram! – kérdé a bohócz; – igazán elvitték a lovamat?
– Igazán!
– Mit fognak vele csinálni?
– Eladják a vásáron.
Ekkor a bohócz szemei elkezdtek vérben forogni.
– Akkor hát minek éljek én tovább és a gyermekeim? Megölöm őket és aztán magamat!
Azzal kirántotta becsukó kését mély zsebéből s rohant gyermekeinek ádáz dühvel.
A két komédiás-poronty vijjongva futott el apja elől, odamenekültek a katonák lovai alá, apjuk utánuk a késsel; a katonák iparkodtak őt visszatartani, egy-kettő leugrott lováról, hogy elfogja; a bohócz kitépte magát kezeik közül s üldözőbe vette gyermekeit; azok végre befutottak a nyitott konyhába, s az utánuk rohanó bohócz Ilonka kisasszonynyal találkozott szembe.
– Megálljon! szólt hozzá parancsoló hangon Ilonka. Mit akar?
– Ölni és halni. Magamat s gyermekeimet elölni. Nem parancsol nekem abban senki.
– Térjen magához! szólt a fiatal leány a dühöngőhöz s kivette kezéből a kést olyan könnyedén, mintha pákosz gyermek kezéből vette volna ki. – Mit akar ön ezzel a késsel?
A bohócz elkezdett zokogni és nem volt több szónak ura.
– Jőjjön velem! – szólt Ilonka. – Én adok önnek elvett lova helyett másikat. Azért ne essék kétségbe.
Azzal megfogta a bohócz kezét s vonta magával az istálló felé.
– «Csilla! ne!» – kiáltott a leány az istálló-ajtóban.
A hívásra kijött hozzá a kedvencz pony; szép kis zsemlyesárga lovacska volt, hófehér sörénynyel és farkkal. Az ajtóban bókot csinált asszonykája előtt s odadörzsölé nyakát a leány vállaihoz.
– Nézze ön, ez épen olyan kis okos paripa, mint az öné volt. Nekem is olyan kedves állatom ez. Szóra hallgat; mindent megtanúl. Vigye el ön cserébe az elveszetttért; s aztán ne bántsa gyermekeit, ne essék kétségbe. Járjanak Isten hirével!
Ilonka kezébe adta a bohócznak lovacskája kötőfékjét.
A bohócz térdre esett előtte.
– Kisasszony! – Én nem tudok mit mondani. – Hallgat is én rám valaki az égben! – Használ is ilyen szegény ördögnek az áldása valamit? – Ön engem a pokoltól mentett meg. Oda akartam menni egyenesen. Kétségbe voltam esve: meg voltam ölve. Ön feltámasztott; ön emberré tett. Én szegény ördög vagyok, Kaczenbukel a nevem. Azt sem örököltem apámtól. Csufságból hagyták rajtam. Bohócz vagyok. Kukacz vagyok. Lábbal tiport féreg vagyok. Nem tudom, hogyan szolgálom meg önnek ezt valaha éltemben. De ha van Isten a mennyországban, ez a nyomorúlt bohócz mégis megszolgálja önnek ezt valaha! – Kisasszony, hadd csókoljam meg szép kezeit.
Ilonka nem gátolta a bohóczot, hogy kezét megcsókolhassa, könyeivel eláraszthassa, s míg a bohócz eléje futott két gyermekét sietett szenvedélyen összecsókolgatni, addig Ilonka is megölelte hű lovacskája nyakát, s lopva egy csókot nyomott annak fejére. Talán nem is látta senki.
«Marsch! Marsch!» hangzott a kapitány vezényszava, s a tizenhat lovas tovarobogott az udvarról.
Ilonka besietett a szobába.
A bohócz odább haladt.
A pusztai lak udvara csendes lett. A nap alkonyatra járt már.
Késő este érkezett haza Világosi.
Eléje siető neje és leánya arczáról olvashaták a balsikert.
Alig szedték le az utiköpenyt válláról, a szobába érve, midőn egyenesen tudatá velük a rosz hírt.
– Hiába jártam. A városban nem kaphatni már kölcsönt semmi kamatra. A leghirhedtebb uzsorások sem állnak magamforma emberrel szóba. Módjukban van pénzüket a leggazdagabb földbirtokosoknak kiadni százas kamatra. Azokat is adóért fojtogatják.
Ekkor nézett körül s bámulva kérdezé:
– Hát vendégeink hova lettek?
A két hölgy tétovázva nézett egymásra: melyikük mondja meg neki a leverő tényt?
Ilonka vállalta azt is magára, ha atyja haragudni fog azért, ne anyját érje a harag.
– Már elmentek. Ma délután nem akartak tovább várni s erőszakkal akartak betörni anyám szobájába. A százados védett bennünket, s akkor fegyverrel fordultak ő ellene is. Én nem akartam, hogy máson is szerencsétlenség történjék: előadtam a pénzt, a mi haszonbérünkre volt félretéve, s kifizettem mind.
Világosi, a mint ezt meghallá, nem zugolódott, nem tett senkinek szemrehányást, csak leroskadt egy székbe az asztal mellé, s két kezét ölébe téve, fejét lecsüggeszté mellére s szörnyen elhallgatott.
Olyan rém-idéző volt ez elhallgatás. A két hölgy nem mert megmozdulni helyéről, nem mert egy szót szólani.
Szinte jól esett, hogy valaki nyitja kivülről az ajtót s megtöri a csendet.
A majorsági cselédek jöttek be a szobába: a kocsis, az öreg béres, a kis-béres, a juhász; arczaikon szokatlan meghatottság látszott; csendesen jöttek, nem kopogtak a saruikkal, s helyet adtak annak, a kit szószólónak választottak maguk közül.
A juhász lépett előre.
– Tens uram! mink is bejöttünk, ha megengedi, a magunkét elmondani. Nem tudom czifrázni: úgy mondom el, a hogy jön.
Úgy tetszett, mintha Világosi fejével intene, hogy jól van.
– Isten megalázott bennünket a fekete földig – mondá a juhász; – ime, porrá lettünk még életünkben. Érezzük, hogy semmik vagyunk; semmink sincsen. Mikor jó dolgunk volt, ugyan kevélyek voltunk, ugyan zugolódtunk, hogy mért nincs még jobban? Szidtuk a gazdát, nem kiméltük jószágát, nem néztük a kárt. De más emberek vagyunk mostan! Megtanított bennünket rá nemcsak a hatalmas úr Isten, hanem a hatalmas úr emberek is. – Oh uram! Én vétkes ember voltam; gyújtogatás terhe feküdt a lelkemen; de azok után, a miket három nap óta láttam, olyan könnyünek érzem magamat, mint egy semmiben nem tudó gyermek. Az én terhem csak egy pehely lesz ott, a hol ezeket mázsálják. Hiszen vigyék el a tizediket az Isten áldásából, azt a biblia sem tiltja, – de a szent irásban sem olvastuk, hogy a hol az Isten tíz csapást mért a nyomorultakra, az emberek még a tizennegyedikkel is oda sújtanak! – Uram! mi tudjuk, hogy itt ennél a háznál pénz nincsen, nem is lesz soká. De ne csüggeszsze azért fejét búnak. A nyomoruságban megismerik az emberek egymást. Mi megegyeztünk egymás között és bejelentjük, hogy elszolgálunk jövő nyárig bér nélkül, fizetés nélkül. Egy fillér sem kell nekünk új kenyérig. Beérjük száraz kenyérrel, míg benne tart, ha az is elfogy, egyikünk elmegy napszámba, s úgy tartja el a másikat, de nem hagyjuk el a gazdánkat ilyen nyomorúságában. Ha mindent elvittek is az úrtól, ezek a mi kérges tenyereink még itt maradtak, s ezek is érnek valamit. – Ne essék kétségbe az úr. – Jön más idő, más esztendő. A föld kipihente magát, ugarba vetünk mindenütt. A jövő évben ontani fogja a magot a tarló, annyi lesz rajta az áldás. Visszakapjuk, a mit elvesztettünk s majd elfelejtjük, a mit szenvedtünk. – Hát ne essék az úr kétségbe.
Világosiné nem birta e szavakat végighallgatni a nélkül, hogy sirva ne boruljon azon karszék támlájára, a melyen férje ült.
Boldog könyek, amik eltakarták szemeit, hogy ne lássa azt, a mit leánya végignézett.
Ilonka tekintete az egész beszéd alatt atyja arczán függött. Látta, mint változik el annak arczszíne fokonkint, bántalmas ónhalványságot véve fel, mely a beesett szemüregek sötétjét még kisértetiebbé tette. E sötét, mély üregekből oly merően bámultak elé a ridegen felnyilt szemek, mint az álmodóé, s a homlok redői lesimultak. És azután lassankint összeesett a termete, mint a melyből az élet rugói hiányzanak; feje mind jobban aláhanyatlott mellére. Mikor a kérges kezű ember azt mondá neki végezetül, hogy hát reméljen, ne essék kétségbe: akkor egyszerre összeroskadt, s leesett volna székéről, ha leánya karjai fel nem fogják.
– Atyám meghalt! – sikolta fel Ilonka, ki aggó irtózattal szemlélte e szörnyű átváltozást atyja arczán, s hirtelen eléje térdelt, és ölébe fogta fel az összeroskadót.
Hanem Világosi szemei még néztek, és kezei még mozogtak: csak hogy kezeinek mozgása nem volt egyéb, mint tehetlen reszketés, és ajkainak mozgása nem adott már beszédet, csak határozatlan szótagokat.
«Ta-ta-ta–te-te-te.»
Ez volt, a mit még nyelve rebegni tudott.
És az a merev tekintet!
A szél ütötte-e meg? vagy megőrült?
Ki tudná, mi történik ottan belül!
Harter Nándor úr néhány teknősbékalépéssel közelebb jutott czéljához. Találkozott Malvinnal elégszer.
Hivatalánál fogva főellenőre volt azon vállalatoknak, mikre Lemming úr a kormánynyal szerződött. Az ilyen úrtól nem lehet kimélni néhány csésze theát; talán még egyebet sem.
Sokszor volt Malvina egykori és mostani férjének dolguk egymással. Szépen megegyeztek mindig. Egyik kéz a másikat mossa. (Nem mondom vele még most, hogy szükségük van a mosdásra.)
Azután Harter Nándor úrnak is voltak magánügyei, mikben Lemming úr szolgálatát igénybe vette.
Például Elemér úrfinak a dolga. Ennek mindig pénzt kellett küldözgetni, eleinte Olaszországba, azután Francziaországba, azután Angolországba. A küldött pénz persze soha sem volt neki elég. Mindenütt adósságokat csinált államkölcsöni összegekig. Minden városban úgy kellett megszabadítani az adósok börtönétől, mesterséges egyezkedések által, miket csak Lemming úr összeköttetései negocziálhattak.
Mindezeknél az eseteknél megannyi jó alkalma volt Harter Nándor úrnak egy-egy bizalmas theaestélyen Lemmingéknél Malvina szép szemeiért megbocsátani a tékozló fiúnak.
Mikor a szép asszony olyan szépen tudott könyörögni azért a rosz fiúért, a kit most is kis fiacskájának nevezett, miként hajdan.
Harter úrnak olyan jól esett ezt hallani.
Egy este megint jön Lemming úrtól az üzenet, hogy kegyeskedjék ő méltósága odafáradni Lemming úrhoz, kit a rheumája nem ereszt ki a házból, kinek pedig okvetlen és sürgős mondanivalója van Elemér úrfiról. Nagy baj van.
Harter úr ismerte már az ilyen nagy bajokat. Csak épen most ásta ki fiát a londoni uzsorások alluvialis iszapjából, s megparancsolta neki, hogy rögtön üljön hajóra, és sehol ki ne szállva, addig szárazföldet ne érintsen talpaival, a míg Triesztbe ki nem teszik; ott már várni fog reá az eléje küldött Angyaldy, s elhozza hazáig. Elemér úrfi táviratozott is már Southamptonból, hogy ma ül fel az Atlantiquera, s két hét alatt otthon lesz.
Ha igaz?
De mikor soha sem lehet a szavában véglegesen megnyugodni.
Lemming úr a kandalló-szobában várt Harter úrra; erősen be volt a feje kötözve mindenféle melegítővel; az asszonyság ott volt mellette és ápolta, mint illik hű hitvestársához.
– Jó estét!
– Jó estét! – köszönnek egymásnak. Harter Nándor észrevette Malvina arczán, hogy az szokatlanul meg van illetődve. Azt hitte, Lemming úr betegsége hatotta meg ilyen nagyon. Emlékezett rá, hogy mikor neki rheumája volt, akkor nem melegített úgy a képére bodzavirágos vánkosokat. Ez a Lemming mégis szerencsés kópé. Jó lenne rajta sajnálkozni!
– Ön beteg? tisztelt barátom. Higyje el, hogy nagyon, de nagyon…
– Ne tessék rajtam sajnálkozni nagyon! – vágott bele fájós pofáju kedvetlenséggel Lemming úr. – - Itt van egy telegramm Toulonból, Elemérről.
No de már ez Harter úrnak is főfájást okozott!
De ez már borzasztó! Nem megparancsoltam-e neki, hogy sehol ki ne szálljon? Mit keres Toulonban? A gazkölyök! Én nem küldök neki több pénzt!
– Jaj, jaj, jaj a fogam! – nyivákolt Lemming úr. – Ugyan uram, engedjen szóhoz jutnom. Nincs az ön fia Toulonban, s nem kell már neki több pénzt küldeni. Itt a távirat; az Atlantique a viharban elsülyedt, s egy ember sem menekült meg róla.
Harter Nándor tétovázva tekinte hol a férjre, hol a nőre, ha nem tréfálnak-e vele?
No a mi Lemming urat illeté, arra a legjobb szándékkal sem lehetett ráfogni, hogy az most valami nagyon embernevettető kedvében van: csak úgy tátogott, mint a ki nem meri a fogait egymáshoz értetni, úgy érezvén, mintha azok közül kettő-három különösen meg volna nőve erre az ünnepélyes alkalomra, és midőn Nándor úr Malvinára tekinte, észreveheté, hogy az elébb is észlelt meghatottság kifejezése most már az elérzékenyülésig felmagasztosúlt arczán, s hosszú, sötét szempillái két fájdalomszült gyöngyöt törnek össze szemeiben. Utoljára pedig nem is bírja már elfojtani a szép hölgy érzelmeit, finom batiszt-zsebkendőjét szemére nyomja, halk zokogáshoz kezd.
Erre már Harter úr is átlátja, hogy ez egészen komoly előadás, s gondolkozik valami megfelelő attituderől a maga részére is.
Úgy hiszem, legpolitikaibb «pose» ily jelenetnél a fájdalomtelt atyának lerogyni egy karszékbe, s arczát tenyerével eltakarni; aztán időt engedni egy hosszú, művészi pauzának, melynek megsokaltával eljön a percz, melyben a lesújtott férfi erőt vesz érzelmein, parancsol könyeinek, hogy meg ne indúljanak; összeszorítja ökleit, leránczolja szemöldeit s rövid, szakgatott mondatokban megindul, mint kinek minden szava keserűségtől fojtogatott torkon szabadúl keresztül.
– Ez rettentő csapás… Uram… Nem tudom, hogyan élem túl?… Egész életem reménye…
E gondolatnál ajkaiba kellett harapni. – Oly fájdalmas volt tovább mondani azt. Lemming úr pedig csúzos emberek rosz kedvével azt a vigasztalást mondta neki:
– Már most nem kell méltóságodnak több pénzt küldeni utána.
Malvina finom érzése sietett ezt az otrombaságot kiegyenlíteni.
Kezét nyujtá Harter Nándornak.
– Szegény Elemér! Mégis csak jó fiú volt.
S a mint így kezét nyujtá neki s könyező ragyogó szemeivel reá nézett, Harter Nándort még holdasabbá tette vele, mint eddig volt. Áldotta magában azt a tengert s azt a zivatart, mely neki e kézszorítást s e gyöngéd tekintetet megszerezte.
És igyekezett helyzete előnyeit telhetőleg felhasználni.
– Kegyed mindig szerette őt, – szólt megragadva az eléje nyújtott kezet. – Kegyed mindig jó volt hozzá… És nekem egyetlen gyermekem volt… Családom egyetlen ivadéka.
Ki vehetné rosz néven, ha az atyai fájdalom e szónál mindkét kézzel szivéhez vonni kényszeríté a gyöngéd női kezet? Ezért még a jelenlevő férj sem neheztelhet. Hiszen Elemérnek Malvin valamikor kis mamája volt.
Harter Nándor meg is akarta mutatni az üzlet emberének, hogy minő érzelmekre képes egy igazi gavallér, ha az egyetlen fia a tengerbe veszett.
– Oh! asszonyom, kegyed tudja jól, de a világ tán nem hiszi, mennyire szerettem én szerencsétlen fiamat. De most meg fogom mutatni. Tudja meg az egész világ. Nem kimélek semmi költséget. Kerüljön ezrekbe, de emlékét meg fogom örökíteni. Kérem, könyörgök önnek, a nők ily dolgokban a leggyöngédebb leleményességgel bírnak: rendelkezzék ön helyettem, parancsoljon a nevemben. Mit tegyek, hogy fiam halálát a Harter-névhez méltóan ünnepeljem meg? Hogy tanuskodjék keservemről ég és föld? Vonjunk egy asztalt ide elénk. Húzzuk székeinket közelebb; itt az irónom, a tárczám, jegyezze ön bele, a mit szükségesnek, a mit kivánatosnak tart, szegény Elemérem gyászemlékére.
Malvina hogy ne engedett volna ezen óhajtásnak? Ez olyan felhivás, a mit teljesíteni szokás. Hölgyek különösen szeretnek költségvetéseket csinálni. Elfogadta az irónt és tárczát, s sajátkezűleg jegyzé a teendőket.
– Legelőször is ezer példányban a gyászjelentés, bristolpapirra nyomatva, s minden ismerősnek borítékban (nem keresztkötés alatt!) megküldve, 300 forint. Gyászruha az összes cselédség számára: 300 forint. Ünnepélyes gyászmise, teljesen kivilágított katafalkkal: 1000 forint. (Igaz ugyan, hogy mi egyszer konvertáltunk, de a mise mégis ünnepélyesebb, mint a búcsuztató az atyafiaknál; aztán Elemér maradt, a mi volt.)
(Bár mi se konvertáltunk volna! – sóhajtá Harter Nándor.)
(Azért tették, hogy elválhassanak.)
– Azután egy sírbolt a kerepesi-uti temetőben: 400 forint. Az elé egy pompás síremlék gránitból vagy márványból. Melyik legyen: gránit, vagy márvány?
– A melyik becsesebb! – véleményezé Harter.
– Melyik drágább síremlék, Lemming úr? – kérdezte Malvina; a gránit, vagy a márvány?
– Tudja az ördög! – dörmögé Lemming úr. Nincs is egy-egy jobb mulattatás nyavalygó beteg emberre nézve, mintha temetési szertartásos kellékek lajstromát sorolják el előtte, s még kérdezgetik, hogy melyik tetszik belőle neki jobban.
– Legyen gránit! – válaszolt Harter Nándor.
Malvina odajegyzett 2000 forintot. Azután mindenféle apró ajándék, gyászfátyolok, virágok, viaszgyertyák; fehér és fekete keztyűk; a muzsikusok, a koszoru-csinálók, a sírkertre felügyelő sírásók s más egyéb becsületes emberek, a kiknek emlegetésére Lemming úrnak még a másik oldalán is fájni kezdett a foga. És végül egy pompás olajfestmény, melyet Aladár fényképe után fog készíteni egy bécsi festő. Összesen még egy ezer forint. Az egész ötezer forint.
Harter Nándor gyöngéd szemhunyorítással köszöné meg Malvinának ezt a szivességet.
Lemming úr pedig azt mormogá fájós fogai közül, hogy: «öt perczent.»
– Még egy eszmém van! – szólt Harter elmélázva. – Egy alapítványt óhajtanék tenni Elemér fiam nevére; egy összeget letenni oly czélra, hogy annak kamatjaiból oly ifjak részeltessenek, kiket kemény szivű apák pillanatnyi pénzbeli zavarokban hagytak.
(Ily alapítványra valóban régóta kiáltó szükség van már.)
Erre szántam 5000 forintot.
Lemming úr kínzó fogai azt rebegték: «tíz perczent!»
– Asszonyom! – szólt ekkor Harter Nándor, felkelve székéről; én önnek végtelen hálával tartozom nemes részvéteért; most engedje meg, hogy felkérhessem, tegye meg az intézkedéseket helyettem; én nem volnék azokra képes. Hiszen önt anyjának nevezte egykor szegény fiam s ön oly jó volt hozzá életében mindig.
Malvina kész volt e kérelmet teljesíteni.
– Holnap rögtön átadok Lemming úrnak e czélra 5000 forintot.
– Csak az asszonynak, kérem! Én nem szeretem a gyászszertartások arangirozását; a magam temetéséről is szeretnék elmaradni.
– Az ég távolítsa azt messzire! – felelt meg rá Harter Nándor, s azzal jobb egészséget kivánva a jó úrnak, s még egyszer kezet szorítva az asszonysággal, eltávozott.
Mikor egyedül maradt a férj és feleség, Malvina rátámadt Lemming úrra: «Mi a csodát beszélt ön össze-vissza öt perczentről, tíz perczentről?»
– Ah! – nyögött elébb nagyot a csúz kérdésére az uraság. Hát Elemér anyjának hozománya százezer forint, a mi végrendelet szerint a fiu holta után Nándor úrra marad; annak a perczentjeit értettem.
Másnap csakugyan ott volt az ötezer forint Malvina kezében. A szép hölgy azután megrendelt mindent, a hogy praeliminálva volt.
A brisztolpapir-gyászlapok szétmentek az egész országba; a cselédek felöltöztek talpig feketébe, a szentatyák is mindent megtettek, a mi az elhunyt lelki nyugalmára szükségesnek találtatott; a nagy életnagyságu arczkép is elkészült, ott volt már Malvina szállásán, a gránitsíremlék is befejezéséhez állt közel, épen csak a sírirat hiányozván róla, melyet már háromszor írt meg Angyaldy úr, de a melyet háromszor vetett vissza Nándor úr; nem találván azokban eléggé kifejezve mindazt, a mit egy Harter sírkövén meg kell találni a bámuló utókornak: a család nagyságát, a fájdalom még nagyobbságát és a büszkeség legnagyobbságát illetőleg.
– Már látom, hogy én magam leszek kénytelen ezt megírni.
Így szólt az utolsó epitaphium visszautasításakor Nándor úr.
S hozzáfogott e gyászmunkához, késő este, lámpafény mellett.
Ritka lélekerő kell ahhoz, hogy valaki az egyetlen fia emlékére a sírfeliratot elbírja készíteni.
Harter Nándor bírt e lélekerővel.
Megmutatta titkárának, hogyan kellett volna.
EMLÉKÜL-
HARTER-ELEMÉRNEK-
MELYET-AZ-ATYAI-FÁJDALOM-
EMELE.
TESTÉT-AZ-OCEÁN-FEDI.
Idáig elkészült már, midőn háta mögött lépéseket hall; (ki lehetne más, mint a titkár? egyébnek ide szabad bejárása nincs); hátra se nézett, csak csinálta tovább az epitaphiumot.
Egyszer aztán gyöngéden a vállára ütnek, s azt mondja neki egy ismerős hang:
– Szervusz, papa! nem haltam ám a tengerbe!
Harter Nándor lecsapta az irónt a papirosra.
Bámultában csapta le, vagy örömében? azt nem lehet tudni.
Elemér úrfi pedig, mintha csak most jött volna haza valami rókavadászatról s arról akarna beszélni: széket húzott maga magának s bele ült. Ezek voltak a viszontlátás örömei mindkét részről.
– Biz engem kihalászott valami bolond kátrányinges, s visszaadott a hazának s kedveseimnek.
Harter Nándor igazán boszus volt. Nem azért, hogy miért nem halt a fia a tengerbe? Épen nem! ily hollószívet egy apában ki tenne fel? hanem azért, hogy ime, elköltött a szélkergetőnek utolsó tisztességtételére ötezer forintot, s akkor ez csak beállít és azt mondja: köszöni, nem halt meg.
Már ennél haszontalanabbul csakugyan nem lehetett az emberrel kidobatni a pénzt az ablakon. S még tetejébe ki is fogják érte nevetni. És legtetejébe Elemér úrfi azt fogja mondani: ezt a költséget tartsd magadnak papa, én nem kértelek, hogy engem ilyen drágán gyászolj!
Nem is tudja az ember egyhirtelen, hogy mit mondjon neki.
Azonban lassanként visszatér a régi páthosz; az ember összeszedi magát s kezét nyujtja az érkezettnek:
– Üdvözöllek, fiam! Örülök, hogy életben látlak. Mi azt hittük, elvesztél.
– Bizony ha rám nem találnak, el is vesztem. Hanem tudod a példabeszédet a rosz pénzről? Nem vész az el!
– Remélem azonban, hogy mint jó pénz tértél vissza?
– Az a valuta kérdése, papa, s ez, tudod, hogy ezen a mappán, a hol ti laktok, sokat változik. Hallom, hogy te fölváltottad magadat új bankóra a régi tizenhárom próbás ezüstből.
– Ne fecsegj ily esztelenséget!
– Okosan tetted biz azt, papa! akkor adjon tul az ember rajta, mikor magasan áll az ágiója. Itt sokkal külömb lakásod van, mint a vármegyeházánál volt. Én akkor is intettelek, hogy hagyj fel azzal a gyermekeskedéssel. A hazafiság csak fáklyás-zenével fizet. Jól esik fiui keblemnek, hogy megfogadtad józan tanácsadásaimat.
Harter Nándor nagyot prüszkölt ettől a dicsérettől.
– Nekem pedig az esnék jól, ha te fogadnád meg az én atyai tanácsaimat! szólt emelt hangon s elvörösödve.
– Ej no! nézd, hogy rám förmedtél. Hát nem fogadtam-e meg, a mit tanácsoltál: hogy egyenesen hazajőjjek? Igaz, hogy egy kicsit görbén jöttem haza: mert az a bomlott gőzhajós, a ki felszedett a vízből, elébb Corfuba is elvitt, s csak úgy hozott haza: de hát itt vagyok parancsid szerint, s a mióta megjöttem, még nem volt időm megelégedésedet kiérdemelhetni.
– No hát majd lesz rá időd. Nem titkolhatom el előtted, hogy eddigi magadviseletével igen elégedetlen vagyok.
– Azt én neked megbocsátom.
– Ne űzz ebből tréfát! Én téged külföldre küldtelek, hogy ember legyen belőled. S te ott nem tanultál egyebet csak roszat.
– Az már igaz! Mennyi jót tanulhattam volna azalatt itthon – nemes példád után!
– Azt akaratlanul is helyesen mondtad. Az én példámból megtanulhattad volna, hogy egy jó hazafinak mindenkor kötelességei vannak; s ha tér és idő változik is, ez őt nem oldja fel az alól, hogy más téren és más időben is ne teljesítse hazája iránti kötelességeit…
… Hazafiui nagyságunkhoz mért évidíj és diætenclasse mellett.
– Rám figyelj s ne szakíts félbe mindenféle allotriákkal. A haza nem tűr heverő tőkéket.
– Sem heverő tőkehalakat.
– Te mondád…
– Jól van, papa. Folytasd.
– A haza nem tűr ingyenélő embereket, minő te vagy. Minden munkátlan ember egy elveszett capitális a hazára nézve.
– Lemouton grammatikájára hivatkozom, a hol azt legelőször olvastam, hogy igazad van. Tehát gondolod, hogy valamihez kellene már kezdenem? Nincs most megint divatban valami olyan kellemetes nekünk való hivatal, a hol a nagyságos «fő» egész nap nyujtózik, s este aláírja a nevét annak, a mit helyette a tekintetes «al» szorgalmasan elvégzett.
– Az most nem így megy. Dolgozni és tanulni kell.
– De az egy millió paragrafust, a mit most törvénynek neveznek, én meg nem eszem. Prókátor nem lesz belőlem, mert perelni nem szeretek; bírónak való sem vagyok, mert én mindig az adóssal fognék sympathizálni s a hitelezőt marasztalnám el. Kanczelláriánál, helytartótanácsnál nekem hasznomat nem veszik, mert én minden titkukat kibeszélem a kávéházban. A diplomátiai testületbe nem keveredhetem, mert azzal megint külföldre kellene mennem s ott, hidd el, hogy még mindig rosz példákat látok magam előtt. Nincs nekem semmi törvényes és közigazgatásos dologhoz való eszem. A puszta írásomért pedig el nem tartanak, mert az, tudod, hogy olyan förtelmes, hogy ilyen infámis kalligrafia mellett csak excellentiás úr lehet az ember, egyéb semmi.
– Hát válaszsz egyéb pályát!
– Hiszen az igaz, hogy van miben válogatni. A mérnöki pályához tudok annyit, a mennyit a nevelőm Pythagoras feladványáig fejembe vert, de a dioptrának nem vehetem hasznát, mert tudod, hogy közellátó vagyok. Orvosnak is jó volnék olyan országba, a hol a népesség nagyon elszaporodott, s a hol egy bölcs kormány az évi termés s a fogyasztók száma közt helyre akarja állítani a helyes arányt. Pappá nem lehetek, nehogy a Harter-család ultimus deficiensét tisztelje bennem. Hogy az igazat megmondjam: még legtöbb kedvem volna kereskedőnek lenni. Milyen nagy emberek ezek a külföldön! hogy megsüvegelik őket! Nagyobb a kereskedő, mint nálunk a főispán. S milyen szabad életet élnek! Mindenki magának dolgozik. Nincs elnök főispánja, a kinek grácziája tartsa benne a lelket; nincs kortesvezére, választó közönsége, a kinek könyörögjön; nem kér senkitől, nem köszön senkinek; adsza, nesze! Miatta lehet az országban respublika vagy provisorium; felülkerülhetnek a vörösek vagy feketék, az ő rangját el nem törlik; neki nem kell lemondani a kenyeréről hazafiságból, vagy elvenni a más kenyerét – megint hazafiságból. Kereskedő szeretnék lenni; csak az az átkozott rosz szokásom ne volna, hogy nem tűrhetem, mikor pénz melegíti az oldalamat. Aztán meg azt nem is engedné a nagyméltóságu Harter-család, hogy egyetlen legitim trónörököse oda álljon a támlány mellé, s mérje eddigi tánczosnőinek a selymet és mohairt rőffel, vagy magyarázza eddigi kollegáinak, hogy melyik sajtnak hogy a fontja? Ily botrányra még a mumiák is megfordulnának pamlagaikon a kaszinóban.
– Hát mondok neked egyet! – szólt Harter Nándor felállva s odalépve fiához. – Légy katona. Egy hó múlva tiszt fogsz lenni.
De már erre nagyot kaczagott Elemér.
– «Ars brevis, vita longa!» Lehet biz ott elég generális, ki egy hónap alatt kitanulta az egész mesterséget s nyolczvan esztendőt élt vele. Nem beszélek a magam gusztusáról. Hanem csak téged figyelmeztetlek rá, hogy a heverő tőke még mindig jobb, mint a passiv tőke: egy hadseregbe dugott úrfi rettenetes kamatokat szokott hajtani, t. i. apjától «el»-hajtani.
– De hát elvégre is mi akarsz lenni? – rivalt fiára a nagy ember.
Elemér kedélyesen húzta félre a nyakát, két kezével két üres zsebébe mélyedve.
– Hát… semmi!
– Semmi?
– Hát van-e ennél szebb hivatás a világon? Semminek lenni! Nem vagyunk-e sokan? Nem-e ez a legboldogabb osztály?
– Jól van! De a semminek is kell valami, hogy megéljen.
– Hát nem élek-e én?
– Miből?
– Tudom is én! Az a te gondod.
– Az enyim?
– Hát természetesen! Pleonasmus volna a sorstól, ha már egyszer nekem egy ilyen nagy férfiút adott apának, s aztán még külön magamnak is adott volna valami talentumot. Én nagyon meg vagyok mind a kettőnk missiójával elégedve. Te végezd a bölcseség munkáit, én pedig a bolondságéit.
– De az, a mit te végzesz, több, mint bolondság! Az jellemtelenség. Vagy azt gondolod, hogy rászedett hitelezők s elcsábított leányok és férjes asszonyok becsületére válnak egy embernek, ki magáról azt mondja, hogy «semmi?» Az ilyen ember nem semmi, hanem «semmirekellő!»
Elemér úrfi nagy hidegvérrel csitítá haragba jött atyját, két kezébe fogva térdét s így himbálva magát a széken.
– No, no papa! Ne itélj olyan keményen. Te is lehetsz még olyan fiatal, mint én vagyok!
– Ismét találóan szóltál, akaratod ellen. Olyan vén, mint te vagy, bizony nem leszek soha. Elfásulva minden iránt, a mi szép, jó és nemes; gúnyt űzve mindenből, a mi más előtt szent; kedv nélkül minden hivatás iránt, a mi egy férfi keblét fölhevíti; aggastyán lehetsz hozzám hasonlítva. Én még halva is tábort fogok vezetni ki magam után a temetőbe, míg te élve sem találsz senkit, a ki utánad kérdezősködjék, ha nem lát.
– Talán még te sem?
– Nem! – Egész őszinteséggel szólok hozzád. Mikor halálhíredet hozták, az szomorított: íme, egy haszon nélkül lefolyt életnek vége! És midőn elém jöttél megmenekülve: bizony mondom neked, hogy egy másodpercz százezred részének parányi töredékeig tartott az öröm, hogy íme megvagy s következett utána a gondolat: hogy íme, egy hasztalanul újra kezdett életnek folytatása!
– Második kiadás, újabb sajtóhibákkal megbővítve.
Harter Nándor letett róla, hogy ezzel a fiúval szív szerint lehessen beszélni. Nem fog rajta semmi.
– Tökéletes bolond vagy, édes fiam! Egyébiránt meglehet, hogy ez a szerencséd.
– Van egy német színdarab is, melynek az a czíme: «Der Dumme hat’s Glück!»
– No, ez a te mottód. Férfinak nem sokat érsz, de férjnek talán még beválsz. Nősülj meg. Szerencsés lehetsz.
– Álmodtál tán valami számot, a mivel ternót csináljak?
– Álmodtam. Emlékszel Dánváryékra?
– Arra a kopasz úrra, meg arra a kövér asszonyságra, inclusive sápkóros kisasszonyokkal?
– Az úr meghalt, az asszonyság pedig egy gazdag kereskedő nagybátyja után örökölt félmilliót. Most itt lakik Pesten, fényes házat tart. Több izben találkoztam vele; mindannyiszor előhozta, hogy milyen kivánatos összeköttetés volna az, mely gyermekeink közt létrejöhetne. A leányt ismered. Elnyerheted.
– Papa! Te csakugyan ternót álmodtál nekem. Hogy háládatlan ne legyek: én meg egy quinternóval ajándékozlak meg. Vedd el magát az anyát.
Azzal Elemér fölkelt helyéről s apa és fiú iparkodott olyan állást foglalni a szobában, a honnan hátat fordíthattak egymásnak. És azután sokáig nem találtak gondolatfolyamukban semmi olyast, a minek jó legyen élő hangot adni.
Végre Elemér törte meg a csendet.
– Tudod mit, papa! Rázz le engemet már a nyakadról.
– Csak tudnám, hogyan?
– Lökj ki az ajtón s dobd utánam az ajtón anyai örökségemet.
Harter Nándor arczán e szóra egész benső alakjában tükröződött vissza igazi jelleme. A hideg, büszke, érzéketlen önzés.
– Kedves fiam-uram! – szólt dölyfös, hanglökdöső szóval; – hat hó mulva lesz ön teljes korú; addig gyámságom alatt áll. Akkor pert indíthat ellenem; s ha végét éri, akkor majd összeszámolunk, hogy ki mivel tartozik egymásnak. Addig pedig nézzen szét s keressen magának olyan embert, a ki nálamnál szívesebben látja.
– «Dankend saldirt» az atyai áldást, papa! – szólt keserűen nevetve Elemér. – És már most arra kérlek, hogy tagadj ki mindenből, a mi a tied; mert ezt az arczot, a mit most nekem megmutattál, nem akarnám tőled örökölni a világ minden nagy férfiának dicsőségeért.
Azzal vette kalapját és elment. Mikor a lépcsőn lefelé akart indulni, épen akkor jött le Angyaldy a második emeletből, hol szobája volt. A lépcsőcsarnokban találkoztak.
– Jó estét, Angyaldy!
– Ah! – jó estét!
– Nem csodálkozik rajta, hogy élek?
– Természetesnek találom. Beszélt már atyjával?
– Beszéltünk egymással. Azt mondta az öreg, hogy menjek vissza abba a czethalba, a melyik kihozott a tengerből a partra.
– S mit fog ön most csinálni?
– Élek tovább.
– De hogyan?
– Tudom is én! Egy olasz közmondás azt tartja, hogy senki sem látott még holt szamarat.
Angyaldy úr ezt jó ötletnek találta, s nevetett rajta egy kicsit.
– Mit tud ön a nádasi puszta bérlőiről?
– Azt tudom, hogy nagy inségben vannak.
– No hát jó éjszakát!
Az úrfi lement a lépcsőn; Angyaldy bement Harter Nándor úrhoz.
A nagy férfiú izgatottan járt-kelt alá s föl szobájában. Angyaldy úr nem tartotta szükségesnek ez izgatottságot számbavenni.
– Kérem ezt az utánvételi számlát utalványoztatni. Kétszáz forint.
– Mi az? – kérdé Harter Nándor kedvetlenül.
– Megérkezett a kép.
– Micsoda kép?
– A mit meg tetszett rendelni Bécsben. Az olajfestmény. Elemér úrfi arczképe.
– Menjen ön vele a pokol fenekére! – kiálta fel dühösen Harter Nándor, s a földhöz vágta az írótollat, a mit már a kezébe vett, hogy majd aláírja vele a vevényt.
Angyaldy úgy tett, mint a ki bámul és nem érti az egész haragot.
Harter Nándor észrevette magát. Mélyen szemébe nézett titkárának. Nézhetett abba a két ablakba. Azok le vannak függönyözve belül.
– Nem találkozott ön valakivel a lépcsőn, a ki most innen elment?
– Én felülről jövök a szobámból.
– Tehát nem látott senkit?
Angyaldy tudott mindig a kérdés mellé felelni.
– A postalegényt láttam, a ki ezt az avisot hozta. Ez meg van rendelve, ezt ki kell fizetni.
Harter még egy perczig vizsgálta gyanakodva titkárja arczát, míg egészen meggyőződött róla, hogy ez nem akar most vele tréfálózni; aztán csak fogott megint másik írótollat s aláfirkantotta nevét a postai okmánynak.
– Itt van; fizesse ön ki. Azután a képet csak vitesse Lemmingné asszonysághoz; mondja, hogy neki ajándékozom azt.
Angyaldy átvette a postai utalványt, s eltávozott. Még csak azt sem kérdezte főnökétől, hogy miért méltóztatik olyan kegyetlenül mérgesnek lenni.
A postán átvette a nagy deszkaládába szegezett képet s egyenesen vitette azt Lemmingék szállására.
Lemming úrnak nem fájt már a félképe, de még otthon kellett tartózkodnia. Igy úr és asszonyság együtt voltak. Angyaldy úr szivesen láttatott.
– Mi jót hoz ön? – szólt Malvina, s megkinálta üléssel a titkárt.
– Harter úr kivánt nagysádnak fia arczképével kedveskedni. Ide ajándékozza.
– Ah ez szép tőle! Itt van már a kép?
– Magammal hozattam; most veszik ki a ládájából.
Malvina csengetett a komornyiknak s meghagyá, hogy ide hozzák be az arczképet. Ő maga rendezé el, hogy melyik asztalra tegyék le, hogy jó világításban álljon; s mikor el volt helyezve, akkor elővette lorgnonját, a mi nélkül, tudva van, hogy festményt helyesen megitélni nem lehet.
Lemming úr is műértő volt; nem volt rest a kép felől véleményét elmondani: «Nagyon szép, nagyon finom munka, csak hogy a kéz kissé el van rajzolva; a világos háttér nagyon barnítja az arczszínt, a mit különben is sötétít ez a Rahl-iskola modora; a photographia az oka, hogy az orr szélesebb, a szemek kisebbek, mint a valóságban voltak, hanem azért rá lehet ismerni, ugy-e bár, Angyaldy úr?
Angyaldy úrnak nem volt véleménye e tárgyról.
– Én nem értek a festményekhez.
Hanem annál jobban értett Angyaldy úr az élő arczok megítéléséhez, s figyelmét Malvina arczára fordítva, észrevevé a reszkető ajkakról, hogy a szemei elé tartott lorgnon nemcsak arra jó, hogy jobban lásson azon keresztül, hanem arra is, hogy mások ne lássák azt a két lopva gyült könycseppet, mely szemeibe tódul, midőn annak a képét látja maga előtt, ki minden hibája daczára «mégis csak jó fiú» volt, s ki oly szomorú, meggyászolt véget ért ifjúkora virágában.
A bírálat és néma szemlélődés közepett egyszer csak bejön a komornyik, kit Bécsből hoztak s még itt nem ismert senkit, s azon kezdi minden szertartás nélkül, hogy:
– Jeszszus Maria! – Ez az úr itt van!
– Micsoda úr, te? – kérdé Lemming.
– A ki ott a képen van.
– Hol van az az úr?
– Itt van az előszobában. A látogatójegyét kértem, arra azt mondta, hogy elázott a tengerben; azután a nevét kérdtem, arra azt felelte, hogy csak jőjjek be s mondjam itt, hogy valaki akar a «kis mamával» beszélni.
E szóra Malvina felsikoltott s egy szék karjába fogódzott, hogy el ne essék.
Pár percz mulva feltárult az ajtó s belépett rajta a holtnak hitt fiú.
No, itt nem úgy fogadták, mint az atyai háznál.
Malvina örömsikoltva rohant eléje; átölelte, görcsösen kebléhez szorította. Összecsókolta fejét, arczát, szemeit; sírt, kaczagott, vállára borult: az nem volt szó, nem emberi hang, a mit hozzá beszélt, hanem a fiára találó madár ékesszólása, az öröm őrültsége, az asszonyi szív közvetlen beszéde; melyben az érzés kikerülte a gondolkozást.
Lemming úr, a férj, és Angyaldy úr, a titkár, furcsa képekkel néztek egymásra.
Mind a kettő azzal látszott mentegetőzni, hogy hiszen szabad valakinek az elveszett fiacskáját ily melegen fogadni.
Elemér hagyta magát öleltetni, csókoltatni, ránczigáltatni, s mikor vége volt, akkor elnevette magát.
– Itt vagyok biz én megint, kis mama.
– Kilenczven perczent! mormogá magában Lemming úr, állát símogatva, s ajkán lebegett ez a kérdés: «de hát hogy mert ön meg nem halni!»
– Rosz, gonosz fiú! – szólt Malvina, könyeit felszárítva batiszt zsebkendőjével. – Bennünket így kétségbeejteni. Látja ezt a fekete ruhát rajtam. Ezzel is magát gyászoltam. Mennyit sírtam a requiemén.
– Az én requiememen?
– Biz a magáén! Pompás volt. Elköltöttünk rá ezer forintot.
– Tyhű! Nem lehetne azt a papoktól visszakérni?
– Maga most is olyan bolond, mint volt? Maga ostoba!
És azzal gyöngéden megveregette a kis ostobának pofácskáit, oda vonva őt maga mellé a pamlagra. Épen most néztük az arczképét, mit a jó papa festetett Bécsben. No, ne nevessen mindig! A papája nekem ajándékozza azt, épen most hozta el Angyaldy úr.
– Ah! mi másodszor is találkozunk, tisztelt barátom.
– Hát már ön látta Elemér urat? – kérdé Lemming úr, erősen rámeresztve szemeit Angyaldyra.
– Találkoztunk.
– S ön azt nem is mondta nekünk.
– Nem kérdezték önök tőlem.
– Ah! ez eredeti! Ez az Angyaldy átkozott flegmájú ember! Hallja ezt, kedvesem?
Malvina nem hallgatott oda.
Angyaldy úr vette a kalapját és búcsuzott.
– Nekem mennem kell. Jó éjt!
Lemming úr órájára nézett s úgy találta, hogy már eljött az az időpont, a melyen az orvos parancsa szerint reconvalescens embernek az ágyban kell lenni.
Sajnálta nagyon, hogy nem hallgathatja meg mindazon érdekes dolgokat, a miket Elemér úr csodálatos megmenekülése tárgyában képes leend előadni. Majd holnap elmondatja magának a nejével; de most a doktornak kell engedelmeskedni; doktor parancsa szent. Azért engedelmet kér: jó éjszakát kivánhatni magamagának.
Voltaképen pedig arra gondolt, hogy korántsem olyan veszedelmes ez a fiatal ember az asszonyságra nézve, ki neki quasi anyja, ha vele egyedül marad, mint ha hárman vannak együtt, mert ennek most okvetlenül pénz kell, ezt az apja elkergette, s ha ő ott marad, az ő erszényén üttetik seb. Tehát csak beszéljen inkább az asszonynyal; mi mondjuk azt, hogy «alszom, alszom!»
– Hát volt-e már a papánál? – kérdezé Malvina, midőn egyedül maradt Elemérrel.
– Oh! voltam bizony; már ki is lökött az ajtón.
– Menjen maga nagy bohó! Bizonyosan valami illetlenséget követett el megint, a mivel az atyját megharagította.
– Hát persze, hogy azt követtem el!
– No ugy-e?… Mit tett?
– Hát azt az impertinentiát követtem el, hogy nem fulladtam a tengerbe.
– Ah menjen! Micsoda beszéd ez már megint?
– Csupa tiszta rágalom. A mi nekem nyavalyám. Elismerem. Az én apám a megtestesült jóság és szeretet. Ezt tudod te is igen jól, kis mama. És én épen oly rosz szivű, hideg, háladatlan leszek iránta, mint te voltál: én is válópert indítok ellene.
– De kérem, gondolja meg, mit cselekszik?
– Hát én nem kértelek, mikor el akartál menni, hogy ne hagyj itt minket? Hát én nem mondom azt most: hogy de jól tetted, hogy ott hagytál bennünket? Ha gyülölted volna, ha haragudtál volna rá: tán kiengesztelődhettél volna iránta; de lenézted: s ez, az a miből nem lehet kigyógyulni. Én pert indítok az apám ellen, anyám hozományáért. De beszéljünk kellemesebb tárgyakról.
– Jól van, fiam; – legelső kérdés magára nézve az, hogy míg a pere eldől, az pedig elhuzódhatik, mert apja hatalmas ember, addig miből fog élni?
– Hahaha! Hát veszek magamnak egy fazekat, s mindennap ebéd után eljárok ide hozzátok a maradék juskulumért.
– Ne beszéljen így, mert megtépem a haját! Hiszen azt tudhatja jól maga nagy ostoba, hogy a míg nekem van egész szelet kenyerem, addig magának is van fél. Csak hogy nálam mégis nem lakhatik: maga már nagy kamasz, s aztán a világ mindent félremagyaráz; de meg Lemmingnek is olyan viszonyai vannak Harterrel, hogy vele ilyen nyiltan újjat nem húzhat. Mi ugyan szükséget szenvedni nem engedjük, de maga mindez ideig gavallér, s ahhoz volt szokva, hogy havonként legalább száz forintot költsön. Csak nem járhat ezentúl se kopottan. Ez iránt kell valamit kigondolni.
– Hát hiszen majd te fogsz valamit kigondolni.
– Én? Én, ugy-e – szólt kedélyesen felkaczagva Malvina. – Milyen jól ismer a kis semmirekellő! Hogy én gondoljak ki számára valamit. No hát lássuk! Micsoda kőből lehetne az ön számára olajat facsarni?
Malvina ajkára tette szép rózsaszín ujja hegyét és tervezett.
– No egy már van! – szólt, a mint fürkésző tekintete megakadt az arczképen. – Egyik ez a kép.
– Ez a kép?
– Igen, az ön képe.
– A hátamra vegyem és eladjam?
– A kép az enyém; értse meg! Én rendeltem meg. Háromszáz forintba került. Ezt a háromszáz forintot Lemmingnek is ki kell fizetni, meg Harternek is. Mind a kettőn megveszem az árát, s az egyik az öné. A kép az enyém marad. Lemming jogosan fizeti meg az árát, mert az ő termét diszíti. Kétszáz forintot mingyárt átadok önnek. Több nincs a ládikómban. Ha Lemming el nem sietett volna aludni, most a harmadik százast is előadatnám vele. Így érje be holnapig ezzel a kettővel. Azaz: hogy két hónapig.
Elemér megcsókolta Malvin kezét.
– Mondtam én, hogy te vagy a legszeretetreméltóbb kis mama a világon.
– No ne hizelkedjék most, hanem nézzünk tovább. Maga rettenetes sok bolond költségbe vert bennünket halálával. Tudja-e, hogy még sírboltot is készíttettünk az ön emlékére roppant nagy gránitsíremlékkel, a mi kétezer négyszáz forintba került.
– Borzasztó! Hisz ezek a halottak iszonyú luxust űznek.
– Ne űzzön tréfát mindenből. Az az élők fájdalmának nagyságát fejezi ki. Hanem én egyet gondoltam. Lemmingnek sok ismerőse van a pénzes körökben, talán el lehet adni önnek a kriptáját és sírkövét valakinek, a kinek hamarább kell.
– Hahaha! – kaczagott fel Elemér. – Ez már csakugyan non plus ultrája a tékozló fiú tökélyének. Egy korhely, a ki fölkel halottaiból csak azért, hogy eladja a kriptáját meg a szemfödelét, s még egy kicsit hazajön élni, míg sírkövének az árában tart. Ezt még csakugyan nem produkálta előttem senki!
Malvina maga is olyan szívesen nevetett a «tékozló fiú» könnyelmű bohóságain.
– Már most hát egyidőre el van látva. Most kivánjon szépen jó éjszakát a kis mamájának s menjen a szállására. Hol van a holmija?
– A holmim? Az Atlantique cajutejében, hat fonálnyira a tenger szine alatt.
– Hát semmit sem mentett meg?
– Még egy nyakravalót sem.
Valóban, Elemérnek még nyakkendője sem volt. Inggallérjai összegombolatlan voltak kétfelé hajtva.
– Igy pedig még csak vacsorálni sem mehet tisztességes helyre. Megálljon!
Malvinának egy vékony fekete selyemkendő volt a nyakán, finom csipkézettel, azt leoldta onnan, s aztán felkötötte Elemér nyakára.
– No, nézze maga gézengúz, maga ágról szakadt, valahogy legyen mégis emberi formája. Csókoljon kezet, aztán takarodjék! Holnap délben elvárom, akkor aztán majd beszéljen az ön ügyeiről.
– Arról a nagy kőről, a mi szívemről esett le.
Elemér gyöngéden kezet csókolt és távozott.
– Jőjjön vissza, még kap valamit.
Visszajött.
Malvina megcsókolta az arczát.
Azzal aztán Malvina elsietett hálószobájába.
Elemér úrfi pedig vágtatott le a lépcsőkön és futott egyenesen az utczára, mint a hogy futhat egy fiatal ember, a kinek már régóta nem volt egy garasa sem, s most egyszerre kétszáz forint sír a zsebében szabadulás után.
Dehogy ment szállást keresni! a legelső bérkocsist, a kit előtalált, elfogta s parancsolta neki, hogy vágtasson, megmondta, hová?
A bérkocsist gyorssá tette a borravaló igérete.
Épen jókor érkezett meg Elemér a vasuti indóházhoz.
Hirtelen jegyet váltott s a harmadik csengetésnél kapott fel a vaskocsiba.
Hová? Hová?
Csak egy gondolatja volt most.
Vajjon lett-e virág azokból a délszaki növényekből, miket ő jó szerencsére távol országból valakinek ide küldött?
«Mit csinálnak a nádasi puszta bérlői?» ez volt egyetlen kérdése Angyaldyhoz, ki leveleit, miket külföldről küldött, közvetíteni szokta.
«Nagy nyomorban élnek!»
Ez a szó minden egyéb gondolatot kitörült lelkéből.
Uti pénzéből annyija maradt még, hogy vasutat, fuvarost oda-vissza kifizethetett. Azt a két százas bankjegyet nem szabad fölváltani. Éhségét elverte egy zsemlyével. Azoknak talán ennyi sincs!
A kocsiban aztán elnyomta az álom, csak akkor ébredt fel, mikor jó késő reggel a kalauz fülébe kiáltá az állomás nevét, melyen ki kelle szállnia.
Az egy alföldi mezőváros végén volt.
Elemér azonnal szétnézett fuvaros után.
Egyetlen egy szekér volt a pályaudvarnál; annak gazdájával hamar meg volt az alku. Keveset kért és keveset igért a fuvaros. Csak a szomszéd faluig ajánlkozott, onnan aztán lássa a tens úr, hogyan megy odább!
A szekérbe ülésnek egy szál deszka volt keresztül téve.
– Ejnye, bátyja; nem tudna egy kis szalmából jobb ülést csinálni ide?
– Szalmából-e? – szólt a kocsis; – magunk is megennénk, ha volna.
Elemér nem értette ezt a választ. Ő messze világból jött, a hova a hazai nyomornak híre nem jutott el.
A fuvaros aztán, hogy megmagyarázza neki a dolgot, mikor leszedte a lovai fejéről az abrakos-tarisznyákat, oda vitte az egyiket az úrfihoz, s legyűrve a szélét, megmutatta, mi van benne? Apróra vágott jegenye-hajtások.
– Ez az abrak.
Azután a saját tarisznyájába nyúlt, s abból húzott ki valami furkónak gyúrt fakószínü ismeretlen tárgyat.
– Ez meg a kenyér.
– Miből van ez?
– Őrölt kukoriczacsutkából, egy kis korpával keverve.
Elemér ekkor kezdett csak maga körül nézni. Most vette csak észre, milyen sivatag terül itt körüle.
A táj, melyen tegnap átutazott, még a paradicsom képe volt, a Dunán túli vidéknek még volt zöldje, mezeje, a házak körül asztagok, boglyák; a szérükön nyomtattak, szórtak; itt kopár minden, és csendes minden.
Felült hát a szekérre; a milyen ülés volt, olyan volt.
A kocsis bevezetésül jó sort húzott a fonott ostorral lovai bőrére, mire azok egy kissé tanakodtak magukban, hogy mire értelmezzék ezt a megszokott intést? normális abrakpótlék-e ez, vagy megindítása egy ujabb provisoriumnak? Az egyik aztán csak-csak felvette a fejét a földről s elereszté maga előtt; a meglódult fej vitte maga után a négy lábát, mire a szekér is előre zördült s megtaszítá a másik lovat, inán ütve a kisefával, az azonban még hátratekintett, nem hihetvén hátának és füleinek, míg szemeivel is meg nem győződik, hogy elodázhatlan kötelesség a megmozdulás; erre aztán nagyon megcsóválta a fejét, kiöltötte nyelvét a világra, s egy sikertelen kisérlet után bajtársának oldalára dülhetni, csakugyan elhatározta magát, hogy hozzá fog az előre esegetéshez, a mit más lónál ügetésnek is szoktak nevezni: mire az egész jármű megindult, kajla rúdjával barátságosan ütögetve orron hol az egyik, hol a másik lovat, a szerint, a mint időszakonkint az egyik nagyobbat rántott rajta, mint a másik.
Keserves előremenetel volt ez; pedig a fuvaros lelkiismeretesen alkalmazta az ostornak a madzagát is, a nyelét is.
S azután jöttek még sajátságos akadályok is, a mik feltartóztatták a haladást.
Egész csorda teheneket, ökröket, rideg gulyákat, birkanyájakat hajtottak a poros úton szemközt, mik előtt Elemér alkalmatosságának meg kellett állania, mert a szemközt jövő tulok nem bánta, ha keresztül megy is rajta a rúd, nem tért ki a szekér elől.
– Országos vásár van itt valahol, bátya? – szólítá meg kocsisát Elemér.
– Nem biz a téns úr; hanem elhajtanak minden lábas állatot tul a Dunára kiteleltetni – felébe. Itt már nincs egy szál szalma sem, a min rágódjanak.
Elemér most kezdé érteni azt a keserves bömbölést, a mit az elsoványkodott állatok ezrei úthosszant hangoztattak. Vajjon eljutnak-e Dunántúlra?
Szemközt jövő emberek nem köszöntötték már egymást, nem hangzott se «jónap!» se «dicsértessék!» Vert had utazott itt, egymás sarkára taposva.
Néhol egy kidült állat hevert az útfélen. Ott hagyták, nem jöttek érte.
– Talán a husát használhatnák? – jegyzé meg Elemér.
– Mit ér a hús, ha nincs só hozzá?
– Hát nincs só? – kérdé Elemér elbámulva.
– Hja uram, szegény ember minálunk csak marhasóval szokott élni, mert az olcsó; az úri sót mi nem győzzük. A marhasóból meg már nem adnak többet. Rájöttek, hogy magunk is azzal élünk, hát már most azt sem adnak ki.
Nagyon hosszan tartott az út, a fáradt gebék alig czammogtak. A távolban régóta látszik már annak a falunak a tornya, a hova el kellene jutni, de az mintha útban volna, alig akar közeledni. Jó délután volt már, mikor egy útféli csárdához értek. Itt megállt a fuvaros pihentetni.
A helység nem volt már messze. Elemér kifizette a kocsist s nem várt rá, míg annak a lovai új erőhöz jutnak hanem megindult gyalog a helységbe.
Mikor már jó közel járt, az úttól jobbra és balra mintegy ötven-hatvan embert vett észre, a kik sajátságos munkában voltak.
Az út mentében hosszú gödröket ástak, mintha sírvermeket készítenének óriások számára. Néhányan lenn dolgoztak a verem fenekén, felbukkanva fejeikkel, mikor egy ásó földet kivetettek a mély gödörből. A szél elkapta azt mint a hamut. Ölnyire ki volt égve a föld. Másutt már hantolták a vermeket befelé.
Elemér nem ért rá szóba eredni a munkásokkal. Sietett be a faluba. A biró után kérdezősködött. Elvezették a házáig. Elmondta neki, hogy a nádasi pusztára szeretne utazni, megfizet az alkalmatosságért.
A biró nagyon rosz kedvü volt.
– Ha aranyat fizet az úr, sem kap itten lovat.
– Miért nem?
– Mert egy sincs.
– Hát hova lett?
– Ma vertük agyon valamennyit.
– Miért verték agyon?
– Azért, hogy ne lássuk a kínlódásukat. Ma harminczkettedik hete, hogy hiába várjuk, hogy a fű kijőjjön a földből. Ha látta az úr azokat a nagy gödröket, a miket a falu végén ásnak, megkérdezhette, minek lesz az? megmondták volna: szegény ember oda rakja el igavonó állatjait kitelelni. Ezután majd gyalog járunk s jövő tavaszszal, a ki megéri, nem szántunk, hanem kapálunk.
Elemér mind lejebb hangolta az igényeit.
– Hol van itt egy csapszék, a hol kenyeret és vizet lehetne kapni?
– Hja uram, ha kenyerünk és vizünk volna, akkor nagy urak volnánk. Itt nem lakik uraság.
Hát már azt, a ki itt kenyeret eszik, uraságnak hívják?
Elemér tagjain hideg borzadály futott végig; pedig elég forrón sütött a nap.
– Nem hallottak valamit a nádasi puszta bérlőiről, hogyan vannak?
– Nem tud most senki a szomszédjáról semmit; nem jár most látogatóba. Az úr talán oda igyekszik?
– Oda; messze van-e gyalog?
– Jó három óra járás. Csak jobbra, naplement felé tartson, nem tévedhet le az útról: s ha azután egyszer meglát egy magas kéményt a távolban, ez a nádasi puszta pálinkafőzőjének a kéménye. Az is pihen, tudom, mert nincs miből főznie.
– Kérek hát legalább egy botot az útra.
– Azzal szolgálhatok; még nem hordták el mind koldusbotnak.
Egy ácsorgó vézna gyerek aztán egy kutyanyelv-bankóért, a mi jó pénzben tiz krajczárt ér, vállalkozott rá, hogy kivezeti Elemért a határból egész a dülő útig, mely a nádasi pusztára vezet.
Onnan azután egyedül ment Elemér tovább.
Rettenetesen egyedül. Sem mezei munkás, sem vándor nem járta azt az utat; kocsinyom is rég elenyészett róla; befujta azt hamuszürke porral a szél. Csak a kipusztulhatatlan szerbtövis az út két felén, mely nagy tért foglalt a vetetlen avarban, mutatta, hogy merre jártak itt hajdan szekérrel. S a mennyire a szem ellátott, a sötét hamuszín avar ízzott előtte, el-elveszve a hullámjátszó délibáb tengerében, mely távol zöld oázokat mutogatott a magányos vándor előtt, lombos, árnyékos erdőkkel, miknek lába tóban fürdik. Káprázat! Egy bokor sincs ott, egy ökörnyomnyi víz sincs ott.
– Még madár sem száll a tájon.
Elemér kábultan haladt órákig e siketítő némaságban, e véget nem igérő vigasztalan pusztaságban, e rémledező délibáb-rezgés felé. A nap nyugovóra szállt már, a vándor árnyéka messzenyult mögötte, s még mindig nem látott maga előtt mást, mint fekete avart és délibábot. Ekkor egy hosszú tűzvörös felhő mögé tűnt el a nap, mely mintha az égő földnek lelke volna; s abban a perczben eltűnt a délibáb, tengereivel, oázaival s Elemér maga előtt látta a távolban a hosszú kéményt.
Úgy örült ennek, mintha otthonába sietne.
Pedig még egy jó órai útja volt odáig.
Mire a bérlői lakhoz megérkezett, egészen beesteledett, a kapu is be volt már téve.
Bekiáltott az udvarra, hogy nyissák ki; s hogy azután nem jött senki, felnyitotta maga a kaput, könnyen jár az ilyen falusi szerszám; s bement az udvarra.
Nem ugatták a kutyák, a min nagyon csodálkozott.
Még nagyobb lett a bámulata, midőn a konyha-ajtóhoz érve, azt bezárva találta. Zörgetett, nem felelt senki. Lehetetlen, hogy már lefeküdtek volna.
Ekkor, a mint szétnézett az alkony fényénél, észrevette, hogy a mint a szél telefújta a folyosót a konyha-ajtóig finom porral, ebben a porban semmi lábnyom nem látszik. Itt nem lakik senki.
Benézett az ablakon; sehol sem volt gyertyavilág.
Elindult a cselédházakhoz. Azok is mind zárva voltak. Sorba járta az aklokat, istállókat, üres minden. Ki lehet nyitni, csak be vannak reteszelve, de belül senki, semmi.
Az egész udvar, az egész szérüskert üres, egy szál szalma nem hever az udvaron. A pajtának zsupptetője volt, az is le van szedve félig; egy szecskavágó a félszerben, reves, korhadt szalmatöredékkel mutatja, hogy mire lett elhasználva a tetőzet.
Az udvarból lement a kertbe. A fákon sem gyümölcs, sem levél; félszázados vastag gyümölcsfák koronáiktól gyökereikig végighasadva az aszálytól, s a kert földje mélyen fölrepedezve, mint a kihült lávafolyadék.
Azután talált egy kis elkerített helyet, fűzveszszőkkel körülsövényezve, oda is belépett, és ott megtalálta, a mit keresett.
Ott voltak a délvirágok, miknek magvait ő küldözé tengereken túli hazákból. Rájok ismert; ezek azok!
Elszáradva, porrá égve, halotti koszorúnak aszva.
De megvoltak, de felnőttek, de kivirultak. Valaki ápolta őket, gondolt rájok.
Hová lett, a ki ápolta őket? hová lett az egész család? senkitől sem kérdezheti.
Nincs egy lélek, nincs egy pára, a ki távol vagy közel hangot adjon a kérdezőnek.
Egy ugató eb, egy vijjongó madár, egy csiripelő prücsök nincs emberjáró kerületben.
Csak azok a száraz virágok beszélnek.
Egy hosszú földhalom van a kis kertecske közepén; valaha gyeppad volt, most csak szikár domb. Arra leül az ifjú s elkezd beszélgetni a virágokkal. Az elszáradt virágokkal.
Olyan csendes, olyan puszta körülötte minden. Háta mögött egy elhagyott ház, melyben nem lakik senki; körülötte egy nesztelen sivatag, lombtalan fákkal: egy téli tájkép, az égető nyár hevétől elperzselve; száraz galyakkal, üres mezőkkel; csak hogy a mi a téli tájképen fehér, az itt most mind fekete.
És az ifju, a ki nevetett, mikor az apai házból kiűzték, a ki gúnyt űzött saját temetéséből: most, mikor lehajtá fejét arra a kiszáradt gyepágyra, a hol senki se láthatta, a hol senki se hallhatá, elkezde sírni keservesen.