Ott viradt meg azon a gyeppamlagon.
Ott mélázta át az egész csend-ülte éjszakát; egyedüli élő a véghetetlen nagy sírban, melynek feneke egy egész ország, négy fele a négy égsark maga.
Álmatlanul ott lelte a hajnal.
Akkor leszakított egyet azokból az aszúvirágokból, miket oly jól ismert, mik úgy kiválnak az otthonos növények rendéből, s azt tárczájába rejtve, ismét neki vágott az útnak, melyen idáig jött; saját lábnyomain kívül még nem látott egyéb nyomot az egész pusztán végtelen végig.
Az úrfi ezuttal a vasuti állomásig gyalog mehetett. Pedig nem volt az ilyen expeditióhoz szokva. De szekeret semmi árért nem birt többé kapni, s úgy kellett tennie, mint más szegény embernek: megerőltetni az apostolok lovait.
Utközben megkóstolta a kukoriczacsutkából készült kenyeret is. Másformát nem kapott. Ettől a kenyértől sok egyet-mást megtanult, a mit még eddig nem tudott.
A vasuti indóházhoz épen jókor érkezett meg éjszaka közepén, hogy a vonatra felülhessen.
Ott azután megpihenhetett volna, ha engedte volna pihenni az, a mit magával elhozott belül.
Az a szomorú pusztai kép!
A sötét éjben is szüntelen azt a fekete, sivatag pusztai tájképet látta maga előtt, mely paradicsom lett volna, ha az ég átka el nem perzseli; egy holt, emberijesztő vadon most.
És gondolá magában: az én lelkem egy ilyen tájkép.
S valahányszor elszenderült, mindig azokat a hosszú sírokat látta maga előtt, mikből a sírásók feje fel-felbukkan és hallotta a szózatot az üregekből: «Temessük el, a mink még van; aztán temessük el magunkat is; végezzük el a megfordított teremtés munkáját: temessük el az ötödik napon a párás állatokat, a hatodik napon aztán az embert, – saját magunkat.»
Két napot töltött az ide s tova utazással Elemér. Késő délesti órákban érkezett vissza Pestre.
Egyenesen Lemmingnéhez sietett. Még tegnap délben kellett volna odamennie.
Leverte ruháiról a port, hogy ne lássék rajta a két napi gyalog-utazás. Hanem azért lábai ki voltak állva, alig birta egyiket a másik után vonszolni.
A komornyik, ki bejelenté, előre tudatta vele, hogy ő nagyságaik épen indulni készülnek a circusba. Little Wheal jutalomjátéka van.
Azt persze Elemér tartozott tudni, hogy Little Wheal most az első ember a világon, a bohócz; a második a miniszter.
Azonban egy szóra mégis elfogadtatik.
Malvina valóban teljes páholyfoglalói ornátusban volt már, s Lemming úr csakhogy a keztyüit nem húzta fel.
Az asszonyság kiszámított nehezteléssel fogadta az úrfit.
– No maga szépen eljött!
– Egy kicsit elkéstem.
– Szép kicsi! Ha a tegnapi ebéddel mind ekkorig vártunk volna önre, szépen elhültek volna az ételek. Ugyan hol járt?
– Minek kérded? Ugy sem mondanék igazat.
– Összeakadt úgy-e, mindenféle korhely pajtásokkal? Eljárt olyan helyekre, a miket tisztességes emberek előtt nem lehet bevallani? A szemeiből látom, hogy azóta nem is aludt. Ugy néz ki, mint a ki két nap, két éjjel kártyázott és dorbézolt. Még most is alig állhat a lábán a korhelykedés miatt. Mintha két báléjt végig tánczolt volna.
– Csak szidj és korholj, jó kis mama! Mindent megérdemlek. Nem gondolhatsz felőlem olyan roszat, hogy még annál roszabbat is nem tettem volna. Haszontalan, silány ficzkó vagyok. Tudod te azt!
– Ez elég szomorú önre nézve. Én az ön érdekében egész nap fáradok, s ön azalatt még csak annyira sem méltat, hogy eszébe juttassa magának, vajjon vagyok-e a világon? Mernék fogadni, hogy azóta minden pénzét elpazarolta.
– Oh milyen jól ismersz!
– Menjen! Haragszom magára. Ma nem akarok ránézni. Menjen haza valahova; aludja ki magát. Nagyon haragszom!
Lemming úr azt gondolta, hogy haragvó nejének segítségére kell sietnie, s ő is nekifordult Elemérnek.
– Hja, mon cher! Ez így nem fog sokáig menni. Ön félreismeri a helyzetet, melybe önhibája által jutott. Ön visszaél a mi gyöngeségünkkel, a mivel mi önt elkényeztetjük. Ez szégyenteljes pálya, a mit ön folytat, mon cher; mindig csak idegen emberek pénzét költeni, mások rovására könnyelműsködni; a gyalázatból tréfát csinálni: ez nem tisztességes embernek való!
Elemér arcza mélyen elpirult, de nem felelt semmit; ajkait összeszorította, és szemeit lesüté. Hadd szidják!
Hanem az utolsó szóknál, midőn Lemming úr épen nagyon belejött a nagybőjti leczkéztetésbe: Malvina csak félretolta őt félkezével maga és Elemér közül, s szavába vágott:
– Édes Lemming! ne avatkozzék ön ebbe a dologba, a mire senki sem kéri. Elemér könnyelmű suhancz, de alávalóságot nem követett el soha; azt én előttem ne mondja senki. Ha pazarolt eddig, mindig a magáét pazarolta, s a mit fizettek érte, azt sajátjából fizették. Most is azt vesztegeti, a mit nálánál érettebb eszű emberek az ő tulajdonából kihajigálnak az ablakon. Azért ön ne vessen neki semmit a szemére. Én szidhatom, mert jó vagyok hozzá; de önök többiek ne szóljanak a dolgába. Ez a mi dolgunk.
Azután szép fehér keztyűit végig gombolva, Elemérhez fordult.
– Ön tékozló fiú a bibliából! Tudja meg, hogy a sírkövét eladtuk egy ezer forintért. A ki megvette, részletenkint fogja lefizetni, havonkint száz forintjával. Tehát tiz hónapra el van ön látva. Ahhoz tartsa magát. Addig majd csak lesz valami ujabb kilátása. Meg van-e ön velem elégedve?
Elemér csak némán bólinta fejével.
– Még csak meg sem köszöni! – dörmögé magában Lemming úr, midőn Malvinának nyújtá karját, hogy őt a lépcsőn levezesse.
Elemér hátul maga maradt, úgy kullogott szótlanul utánok.
De Malvina, mielőtt a kapuív alatt váró hintajába ült volna, még egyszer hátratekinte, s az ifju semmiházinak nyújtva kezét, mondá:
– No, már nem haragszom!
Hova lettek hát a puszta ház lakói?
Ama nagy csapás után, mely a Világosi családot érte, első legsürgősebb teendő volt a lesujtott családapát felhozni Pestre és orvosi tanácsot kérni, mit tegyenek vele? Hiszen azt sem tudhatták még: szélütés érte-e, vagy megháborodott?
Az volt a kérdés, hogy ki menjen el és ki maradjon otthon?
Világosiné maga is oly idegbeteg volt, hogy lehetetlen volt egyedül útnak ereszteni a háborodott férjjel. Ilonkára sem lehetett a beteget magára bizni; s ha mind a ketten elmennek, ki viseli gondját a ház másik keresztjének: a siketnéma gyermeknek? Azt is magukkal vigyék?
E miatt volt nagy töprengés.
Meghallotta ezt Böske, s sietett rajta segíteni.
– Csak menjenek el maguk arra a Pestre, mind a ketten, a szegény urunkkal. Majd ügyelek én a kis némára magam. Bizzák rám az egész házat. Úgy áldjon meg az Isten engem, a milyen igazán mondom, hogy nem vész el ebből a házból egy szál toll sem, a míg oda lesznek.
Biz abba bele kellett nyugodni. Rá kellett hagyni Böskére a házat és gyermeket.
Úgy szöktek el szegénykétől korán reggel, mikor még aludt: fel sem költötték egy búcsucsókkal, nehogy nagyon sírjon utánok. Böske esküdött az egekre, hogy éjjel-nappal vigyázni fog reá.
A szegény beteggel szörnyű sok baj volt az úton.
Nem akart mozdulni, ha valahová leült, úgy kellett mindenüvé erővel vezetni. Nem evett, ha nem etették: gyermek volt, ki nem tudja még, mire valók a tagjai.
Pesten összehívták hozzá az orvosi tudomány előkelő bölcseit. Azok igen rosz vigasztalást adtak. Hosszú betegség ez, mit majd meggyógyít a halál. Az volt a legjobb tanács, hogy haza kell menni, vissza a falura, a zöldbe.
A zöldbe! Hisz épen ebben tébolyodott meg!
Pedig e baj ellen a város hét gyógyszertárában nincs orvosság.
Egy délelőtt épen az orvost várták, midőn az ablakon kitekintő Ilonka egy parasztleányt s egy kis fiut pillantott meg az utczán. A parasztleány hátán nagy batyú volt.
– Nézd anyám, szólt Ilonka, ha nem tudnám, hogy Böske odahaza van a kis öcsémmel, azt mondanám, ezek ők.
– Ah, dehogy! szólt Világosiné; nem is hasonlítnak hozzájuk.
A paraszleány a kis fiúval azonban épen azon vendéglő kapujában állt meg a kapustól tudakozódni, a hol Világosiék voltak szállva. Néhány percz mulva nyilt az ajtó s bejöttek rajta.
De most már rájuk kellett ismerni.
Naptól elégetve, portól belepve mind a kettő. Böske és a kis néma.
– Az Istenért, mi történt? kiálta Világosiné elrémülten, míg Ilonka kis testvéréhez rohant, karjaiba ragadta a kis némát, ki csak zokogva omlott oda, fáradtan, kimerülten.
– Mi ám? De mi ám? monda Böske, lekanyarítva nyakából a roppant lepedőbe kötött batyut, s mintha ott volna a legjobb helye, föltevé azt a legközelebb talált asztalra. Hát majd mindjárt elmondom én azt egymásután. Hanem ha megengedik, hát leülök, mert gyalog jöttünk ám idáig, aztán még a kis úrfit is az ölemben hoztam, mikor elfáradt.
Azzal letette magát egy székre, s eddig kezében hozott czipőit felhúzva mezitlábára, képesítve érezte magát a történteket elején kezdeni.
– Hát a mint tensuramék eljöttek hazulról, negyednapra odajön szekéren egy vöröshajú fiskális egy magakerült úrral – tudják: így hívjuk magunk között ezeket a mostani szolgabirákat. Az hozott magával még egy irnokot, meg egy hajdút. Hát a mint bejön ez a két úr, se kérd, se hall, csak leülteti az irnokot, az előveszi a tollat, tintát, papirost, s elkezdi ám irogatni, hogy hány tükör, hány szék, hány almáriom van a szobában? – üm! Mi lesz már ebből? Azután azt kérdezték tőlem, hogy nálam vannak-e a szekrények kulcsai? «Nálam hát!» minek hazudnám, ha nem akarok. Hát hogy adjam oda. – «Biz a Herkópáternek sem!» – Hát hogy nekik az mindegy. Akkor aztán gyertyát gyújtottak, spanyolviaszkot vettek elő: s elkezdtek dirib-darab papirosokat ragasztani az almáriomokra a kulcslyuk fölé.
«Hallják az urak, ezt én nem engedem, hogy a mi almáriomainkat összespanyolviaszkozzák. Itt minden én rám van bizva, s én nem engedek semmihez hozzányulni, mikor a gazdám nincs idehaza.» Akkor rám förmedt az a vörös fiskális: «Hát miért nincs idehaza? Épen azért foglaljuk le a holmiját, mert megszökött az egész családjával együtt.»
– Megszöktünk! kiálta fel Világosiné, szégyentől égő arczát eltakarva kezeivel. Hogy mi megszöktünk?
– No, csak ne tessék elkeseredni! Megcsináltam én a statisfactiót ezért nyomban. «Micsoda? szökött ám az urnak a sehonnai öregapja, mikor Sziléziából egy paruplival ide bejött kis kutyatánczoltatónak, de az én gazdámról azt ne merje az úr mondani, hogy megszökött, mert mindjárt az úr fog innen szökni, hol az ajtón, hol az ablakon!» Erre a vörösszakállú úr azt mondta, hogy elhallgassak, mert mindjárt pofon vág! «Azt próbálja meg, tudom, hogy kiszedem felét annak a vörös szakállának!» Akkor aztán az a másik úr mondott valamit diákul, nyilván csillapította, s mikor azzal készen volt, hozzám fordult, és azt gondolta, hogy majd én olyan bolond leszek, hogy mindent elhiszek neki, a mit mond. «Hallod-e, hugom, a földes úr a bérlet felől akarja magát biztosítani, s azért vagyunk mi kiküldve, hogy a bérlő ingóságait összeirjuk. Nem viszünk el innen semmit, csak összeírjuk, hogy más rá ne tegye a kezét. Azért legokosabb lesz, ha a kulcsokat előadod, ha nálad hagyták, mert különben erőszakkal is felnyittathatom a zárakat. Addig-addig beszélt, míg rávett, hogy felnyítogassak neki mindent egymásután. Akkor aztán egyenként előszedegettek mindent: felső ruhákat, alsó ruhákat, abroszt, asztalkendőt; azokat mind felirta a kanczellista. Én csak néztem. Mikor a kisasszonyom ruháira került a sor, azt mondtam nekik. «Ehhez ne nyúljanak, mert ez a kisasszonyomé.» Még kinevettek vele. Azokat is egyenkint mind előhúzgálták. Szégyen gyalázat! Nekem az orczám égett, hogy nem szégyelik ilyen idegen urak egy tisztességes kisasszony fehérneműit sorba előszedegetni, számbavenni. Mikor azokra a szép hímzett inggallérokra került a sor, nem állhattam tovább: «De már hallják az urak, ezt csak ne irják oda a többihez! Ezt a kisasszonyom mind maga kezével hímezte, egyéb drágasága sincsen, mint ezek a finom hímzetei, az már csak mégis nagy szemtelenség volna, ha még azt is elexequálnák a gazdámtól, a mi nem is az övé, hanem a kisasszonyé.»
– Erre az irnok azt mondta, hogy ne ugassak! – No, tetszik tudni, ez már csak elég nagy gorombaság. De én mégis moderáltam magamat; nem feleltem neki semmi goromba szót vissza; egyetlen egy szót sem, csupán csak hogy a kalamárist felvettem az asztalról, végigöntöttem neki az irásán, a tenyeremmel elkentem az egész papiroson, s a mint ezért megakart fogni, a tintás markommal bemázoltam az ábrázatját. Különben egy rosz szóval sem illettem szegényt.
– De hiszen te hallatlan nagy bolondságot követtél el! szólt hüledezve Ilonka kisasszony.
– Bánom is én! Most jön még a java. A szolgabiró erre dühös lett; a pandurjának kiáltott, hogy jőjjön a békókkal s verjen engemet vasra. No, de én sem voltam ám rest, kikiáltottam az ablakon: «Marczi! Pista! Jancsi! dorongra, kapára! Zsiványok vannak a háznál! Segítség!» No azt kellett volna látni, hogy hordta az irhát a három úr a hátulsó ajtón nagy hevenyében. A pandur bácsi ijedtében még a puskáját is kezemben hagyta, pedig nem is nagyon szorítottam meg a nyakravalóját. Az volt a boldogabb, ki hamarább a kocsin teremhetett. Úgy elszeleltek, mintha ott sem lettek volna. Persze, aztán mikor magunkra maradtunk, akkor kezdtünk el évelődni, hogy bizony nagy bolondot tettünk mi most: ezek az urak majd nagyobb erővel térnek vissza; mindnyájunkat vasra vernek, bekisérnek. De mikor én nekem a szivem elfacsarodott arra a gondolatra, hogy Ilonka kisasszonynak a hímzett schmizlijeit összeirják.
A jó lélek még most sem állhatta meg, hogy zokogásra ne fakadjon ennél a szónál.
– Hát azután? Mi történt azután? sürgeté őt Világosiné.
Böske megtörülte a szemeit a bodros ingújjával, s egész jó kedvvel folytatá ismét:
– Hát bizony mink azt láttuk, hogy itt ugyis mindennek vége. A földesúr nem fizetett árenda fejében úgy is lefoglal minden ingó-bingót; ez többet nem a mi gazdánké; strázsálja, a ki elfoglalta; nagy a világ, ki merre lát! Ennél a háznál meg nem hálunk többet. Én is aztán hirtelenében fogtam egy lepedőt, összepakoltam ihol ni ezt a batyut, felvettem a vállamra, a kis némát az ölembe, neki indultam a világnak, s most itt vagyunk.
– Szerencsétlen! szörnyedezék Ilonka; te nem tudod, hogy ez rablás! Te elraboltad a biró által lefoglaltakat a mi számunkra.
– Hagyja csak, kisasszony! Jobban tudom én azt. Három gazdámat kiexequálták már abból a házból, a mióta én azon a pusztán lakom, mert lehetetlen ott semmivé nem lenni. Láttam én mindeniknél, hogy a gazdának, gazdasszonynak, házi népnek a viselő ruháit soha sem volt szabad lefoglalni. Úgy tudom én ezt már úzusból, mint a legveszekedettebb prókátor. Azért is másztam a tintás kezemmel annak a kanczellistának a képére, hogy minek nyúlt olyashoz, a mihez nem volt semmi jussa. Ne tessék engem félteni, megfelel a Böske magáért, akárhová czitálják. Nem hoztam én el egyebet, mint a mivel a gazdámnak tartoztam: meg ezt a drága kedves kis jószágot, ni!
Azzal odament a kis némához, ki bágyadtan borult anyja keblére, s oda térdelve eléje, megcsókolgatá kezecskéit, s úgy elkérdezgeté tőle, hogy el van-e fáradva? Pedig az ölében hozta.
Világosinéból most tört ki a keserv. Néma gyermekét szívéhez szorítva zokogá:
– Koldusok lettünk, gyermekem! Földönfutó koldusok.
Ő szegény, nem tudott keservén uralkodni.
Ilonka nem sírt együtt az anyjával; összeszorítá finom ajkait, s mint hullámhányta hajó kormányosa, csak a környezetére ügyelt, magát nem érezé.
Míg Világosiné sírt, zokogott, addig a családapa érzéketlenül ült egy karszékben és nem látszott hallani, érteni azokat, a miket előtte elmondanak, a mik előtte történnek. Vagy talán hallotta, értette mindazt, s ép úgy kínozta szivét, a mit megértett, de a léleknek nem volt már hatalma az idegekre, hogy közölje velük. Merően bámult a semmibe.
Ilonka egy intést tett a szolgaleány felé, hogy hagyja őket magukra.
Böske elérté azt.
– Nem megyek ki, kisasszony! Itt akarok maradni. Itt akarok magukkal maradni minden nyomorúságban. Beszéljenek előttem akármiről. Talán én is tudok valamihez hozzászólni. Ne küldjön engem ki. Hadd tartozzam én is ide.
Ilonka némán inte fejével s megszorítá a leány kérges tenyerét; azután odament az anyjához, megcsókolá az arczát, letörölgeté róla a könyeket.
– Ne sírj, anyám. Térj magadhoz. Kétségbeesnünk nem szabad. Nézz atyámra, erre a néma kis gyermekre. Isten ránk bizta, hogy gondjukat viseljük, kik magukon nem tudnak segíteni. Nekünk erősnek kell lennünk, hogy ezt megbirjuk.
– Hiszen semmivé vagyunk téve! Minden vagyonunk, minden reménységünk oda! Az Isten mindent elvett tőlünk.
– Ne mondd azt, anyám. Még épen az van meg nekünk, a mit az Isten adott.
– Mit?
– Tehetséget és kedvet a munkához, a mi becsületes kenyeret ád.
– Mit beszélsz?
– Igen, igen! kiáltott közbe Böske, én is azt akartam mondani; kisasszonyom tud drágalátosan hímzeni, varrni, azt jól fizetik ebben a gazdag városban; én meg leszek mosóné. Megélünk a jéghátán is.
– Annál jobb és háladatosabb munkát is tudok! felelt Ilonka, szeliden anyjához símulva. Ti engem annyi éven át taníttattatok mindenre, a mit egy nőnek tudni gyönyörűség. Én tudok francziául, angolul. Nyelvtanításból sokan megélnek ily nagy városban. A ki engem tanított is igen tisztességes sorsban volt és elégülten élt; családját eltartotta.
– Az férfi volt! rebegé az anya.
– Azt hiszem, hogy nők és ifjú gyermekek még szivesebben tanulnak nőtől.
– De te még magad is gyermek vagy; hiszen alig vagy tizenhat éves.
– Azért alaposan tudom a nyelvészetet, s képes vagyok másokat tanítani.
Világosiné csak fejét ingatta, tagadólag, kétkedőleg.
– Nem tudod te még, hogy mi az? Idegen házakhoz járni egyedül, anya nélkül.
Ilonka igazán nem tudta, mert csak mosolygott rá; egy futó pír sem vetett alkonysugárt szép tiszta arczára.
– Nehéz lesz, de majd hozzászokom.
Világosiné megkapta leánya kezét, mintha félne, hogy már elveszíti.
– Gondold meg; de hiszen te nem is képzeled még, mennyi veszély, mennyi kisértet áll lesben egy fiatal leány utján, a ki egyedül jár a világban, a nagy világban! Ki őriz, ki védelmez meg azoktól tégedet?
– Én magam!
De már e szónál a büszkeség pírja ragyogott az orczáján. A mire most hivatkozott, azt már ismerte jól.
«Én magam!»
Nagy úr az, a ki a világ kérdésére azt tudja felelni: «én magam.»
Sem előttem, sem utánam senki. Magam őrizem magamat.
Világosiné egy szót sem szólhatott többé leánya ellen, csak oda vonta karját saját nyaka körül, s a kis néma gyermek karjaival Ilonka vállait koszorúzta körül, úgy rebegte zokogástól szakgatott suttogással:
– Tégy hát velünk, a mit akarsz. Vedd kezedbe apád, anyád, szegény testvéred sorsát. Isten segítsen, édes jó leányom!
Ilonka összecsókolta anyja kezét, oly örömmel, mint a kinek gazdag örökséget hagyott e megáldó kéz; azután odalépett néma atyjához, mintha annak is akarná elébb megnyerni az engedelmét; odahajolt a vállára, megcsókolta márvány-hideg homlokát, lehajolt térdén heverő kezeihez, az élő halott arczvonásait lesve. És úgy tetszék, mintha annak merev szemei egy pillanatra szelidebben tekintenének alá, s leánya arczában tárgyat találnának a visszatérő lélek számára. Megnyiló ajkai párszor hallaták:
«To to to, ta ta ta.»
Ez volt az ő minden beszéde.
Ilonka még az nap beiktatá a fővárosi hirlapokba, hogy egy fiatal leány hölgyek és leánygyermekek számára tanórákat kiván adni angol és franczia nyelvből.
Másnap rögtön hivatták egy úri házhoz, azzal az örvendetes hirrel tért haza, hogy első tanítványa egy igen kellemes úrhölgy, s hogy havonként harmincz forintot fog kapni mindennap egy órai tanításért.
Tehát nem vagyunk már koldusok!
Az is igaz pedig, hogy harmincz forint jövedelem havonként a kontinens legdrágább városában épen csak arra ád jogot az embernek, hogy magát koldusnak ne nevezze, hogy az utczaszegleten meg ne álljon, a járó-kelőknek a süvegét alamizsnára tartani, ronda ruhájával undort gerjeszteni, az ég alatt hálni; hanem egymagában odahaza épen annyi inséget láthat mellette, mint a legnyomorultabb koldus.
S ha e harmincz forintból még apát, anyát, testvért is kell tartani, kik közül egyik úgy, mint a másik magával jótehetetlen; ha ebből még egy részt orvosra és gyógyszertárra is kell költeni, s a világ előtt még is finom külsővel járni: akkor elképzelheti mindenki, mennyit nélkülözhet az, a ki azt a harmincz forintot megkeresi?
Ezek a harmincz forintos existentiák a legalsóbb fokú nyomor képviselői nálunk. A mi azon alul van, az már emelkedés. A napszámos sorsa már egy fokkal közeledik a jóllét felé.
Ilonka elmondá otthon anyjának, hogy legelső tanítványa egy gazdag polgárnő. Várt sokáig, hogy anyja fogja-e kérdezni tőle e polgárnő nevét: nem kérdezte. Ő pedig nem sietett azt kérdezetlenül megmondani. Mit is kérdeztek és mondtak volna róla? Világosiné az egész Pest városában egy lelket sem ismer; ránézve mindegy akárminek hívják azt a polgárnőt. Megnyugtató volt reá nézve, hogy leánya legelőször is polgári családhoz fog járni. Azt ő igen komoly társaságnak hiszi, hova a nagyvilági csábok még nem jutottak el.
Az is igen ajánlotta eleve a vállalkozó polgárnőt, hogy a veendő tanórát reggel hét órára tűzte ki. A ki korán kel annak sok dolga van; a kinek sok dolga van, az a jó gazdasszony. És így ott igen jó családi életnek kell lenni.
Nem ez volt ugyan az oka a korai tanulásnak, hanem az, hogy a gazdag delnő már korán reggel ki szokott lovagolni, s a visszatérés s az új átöltözés közti órát legjobban értékesítheti nyelvtanulásra; így aztán egész napja szabad. Ilonkára nézve is kedvező ez óra, mert szintén az egész napot otthon töltheti családjánál, s otthon varrhat, hímezhet pénzért; a mi ismét hoz néhány forintot a konyhára.
És azután a mi legfőbb: hét órakor még aluszik az egész divatos világ s nem jár az utczán; Ilonkának nem kell attól tartani, hogy valami ismerőssel találkozik, a ki előtt pirulni kell szegénységükért. Óh! mert a szegénység olyan szégyenelni való nagy vétek! A ki abba beleesik, úgy kerüli régi ismerőseit, úgy rejti előlük arczát, úgy fordítja félre tekintetét, mint a ki nagy bűnt követett el. Úgy könyörög az emberiségnek, hogy ne lássák meg, hogy felejtsék el. S ha még az elszegényült egy fiatal leány!
Azért esett jól Ilonkának, hogy messzeeső külvárosi szállásukból csak kora reggel kellett a belvárosba bemennie. A reggeli publikumnak nem ötlött fel a serényen végig suhanó alak; szatyrot czipelő mészáros-legények nem iparkodtak befátyolozott kalapja alá tekintgetni; a bevásárló szakácsnők roppant krinolinjai nem szoríták őt le a járdáról, ki még csak krinolint sem viselt; minden fényűzése egy en-tout-cas napernyő volt; jó nap ellen, eső ellen, s hajlós halcsont nyelével az ember a koszorú-utcza kutyáit is távol tarthatja magától.
Így eltelt egy jó hónap a nélkül, hogy Ilonkát meglátta volna valahol Elemér. Pedig annak már nyomára jött, hogy Világosiék Pestre jöttek fel. Mi lett belőlük? Elácsorgott naphosszant az utczán, eljárt a színházba, hogy talán megláthatja valahol, a kit keres. Még arra is vetemedett, hogy a rendőrségi osztálynál tudakozódjék; ott nem tudtak még csak igazán semmit felőlük.
Pedig bizony mindennap megfordult ő annál a háznál, a hova Ilonka eljárt; mindennap leült abba a karszékbe, melyből Ilonka fölkelt; csakhogy természetesen Elemér úrfinál kilencz órakor kezdődvén a nappal, astronomiai lehetetlenség volt valakivel találkoznia, a ki már nyolcz órára el is végezte a nap terhét.
Az előkelő polgárnő, a kit Ilonka angolul tanított: Lemmingné asszonyság volt.
Hogy maga Malvin sem beszélt Elemér előtt Ilonka felől soha, annak meglehetnek a maga jó indokai.
Még tán annak is lehetett oka, hogy Lemming úrnak sem szólt e felől senki.
Lemming úr, mint üzlet embere, nem tartott egyforma életrendet. Mikor utaznia kellett, akkor hajnalban kelt, mikor pihenő nap volt, délig sem jött ki a szobából; az asszonyság lakosztályát pedig délelőtt soha sem látogatá. Neki más lépcső-feljárata is volt az irodájához.
Egy reggelen azonban Lemming úr, midőn a vaspályáról hazaérkezett, a lépcsőn találkozott a lefelé jövő Ilonkával.
Ilonka arcza még nem volt lefátyolozva; akkor jött Malvintól. A gentlemennek erősen feltünt az ismeretlen szép gyermek, kinek ittjártát semmivel sem tudta indokolni, különösen ily szokatlan órában.
– Jó reggelt, kisasszony! Kit keres ön a háznál?
– Jó reggelt, uram! – Én órákat adok itt az angol nyelvből.
– Ön? áh! szólt hitetlenül rázva fejét a bankár. És ki vesz itt leczkét az angol nyelvből?
(Ő lakta az egész emeletet.)
– A nagyságos asszony, Lemmingné.
– Ah! Az én nőm? Ez új dolog!
– Isten önnel uram! üdvözlé őt e fölfedezés után Ilonka; s jónak látta nem folytatni ezt az értekezést, itt a lépcsőn.
Lemming úr pedig ott maradt s utána nézett, míg a lányka a csigalépcsőn lehaladt. Az pedig egyszer sem tekintett vissza.
Lemming úr nagy fejcsóválással ment fel szobájába. Ott azután kivallatta a komornyikot, hogy mióta jár ide ez a kisasszony?
Attól az időtől fogva Lemming úr nem hagyta többet a kulcsot az iróasztala fiókjában, hol angol levelezései állottak.
Hanem ennél inkább gondolt valami egyébre.
Azontúl mindennap érdeklődött hét óra tájon megkérdezni a komornyikot, hazajött-e már a lovaglásból a nagyságos asszony? Rendesen hazajött hét órára.
Egyszer aztán eltalálta a napot, melyen Malvina elkésett valahol hét órán túl, s az angol nyelvmesternő, ki pontosan szokott érkezni, az elfogadási terembe bocsáttaték, hogy várja ott, míg az úrnő megjön.
Az udvariasság úgy kivánja, hogy mikor az úrnő nincs honn, a nyelvmesternőt a háziúr fogadja.
Lemming úr átment lakosztályából neje elfogadótermébe.
– Megbocsát, kisasszony, nőm elkésett; de bizonyosan rögtön megérkezik: addig foglaljon helyet és tekintse magát egészen idehaza.
Ilonka leült; Lemming úr szemközt vele foglalt helyet.
– Kegyed régóta tanítja már nőmet?
– Egy hava.
– No’ s hogy halad előre?
– Igen jól.
– Nem önfejű, nem makacs? nem kell néha a vesszőhöz folyamodni? micsoda?
Lemming úr kezdett ügyeskedni.
– Nem.
Lemming úr gondolá magában: ohó! majd bővebb beszédre kényszerítem én a kisasszonyt most mindjárt. A magyarban «igen»-nel és «nem»-mel sokáig kisegítheti magát, a ki nem akar többet mondani; hanem egy angol nyelvmesternő csakugyan nem veheti rossz néven, ha egy praktikus családapa meg akar a felől győződni, hogy vajjon tud-e az, a ki óránként egy forintot kap, egyebet is: mint «yes, sir». – Angolra fogta a társalgást.
– Kegyed született angol, miss?
Ilonka erre kissé elpirult. Ő valóban azt az ártatlan értelmezést adta ennek a szándékos dialogusnak, hogy az emberséges bankár meg akarja tudni, vajjon milyen angolt fogott a nehéz pénzeért.
Tehát elmondott neki folyékony angol nyelven mindent, nem várva további kérdezősködést.
– Nem vagyok angol, uram; szülőim magyarok. Atyám tisztviselő volt, neve Világosi. Tisztségéről a mult években ő is lemondott; aztán mezei gazdálkodáshoz kezdtünk, abban az év mostohasága miatt mindenünket elveszítettük. Atyám súlyos beteg lett, ide kellett hoznunk; s most én előveszem azt, a mit tanultam, hogy szülőimnek visszaadhassam azt, a mit rám fordítottak.
– Ah! ez nagyszerű! Ez megindító! Kisasszony, ön igen nemes érzelmeket tanusít. Tiszteletet érdemel érette. Én hizelgek magamnak azzal, hogy van némi befolyásom a világban. Utána fogok járni, miben lehetek az ön családja helyzetének enyhítésére. Én sokakon segítettem már hasonló helyzetben. Önt jó sorsa vezérelte ehhez a házhoz. Ön családja szerencséjét alapíthatja meg. Néhány nap mulva lesz szerencsém kegyeddel értekezhetni. Ha talán családjának addig is valami szüksége volna, legyen nyiltszivű.
Ilonka nem felelt semmit, de még mélyebben elpirult. Alamizsna-elfogadáshoz nem volt szoktatva az arcza.
– Jó, jó! Nem szóltam semmit. Minden közöttünk marad! kegyeskedék tovább Lemming úr. A mit mondtam, megmondtam. Kegyedet jó sorsa vezette ehhez a házhoz. A Lemming-háznál Isten áldása van. God bye miss! Nőmet hallom érkezni. Nem zavarom a tanórát. Isten önnel!
Azzal felszedte magát és kezét nyújtá Ilonkának. Ilonka elfeledte a kéznyújtást elfogadni. Talán észre sem vette azt.
Vagy talán nagy beszélgetésben volt valakivel, a kitől kétes helyzetekben tanácsot szokott kérni; valakivel, a kinek az a neve, hogy: «én magam».
Lemming úr pár nap mulva ismét talált alkalmat Ilonkával a tanóra előtt szólani.
– Tisztelt kisasszony! annyit mondhatok kegyednek, hogy nőm egészen szerelmes kegyedbe. Nem győzi kegyed szép tulajdonait magasztalni. Úgy tekinti, mintha saját gyermeke volna. – Nekem egy eszmém jött, a mivel egyszerre kettős czélt vélek elérni: Nőmnek egy idő óta nincs társalkodónője, kevés asszonynyal tud rokonszenvezni, de kegyedet nagyon szereti. Én tudom, hogy kegyedre nézve mily áldozat volna az, magát rászánni, hogy szülőit elhagyja s idegen házhoz menjen lakni, azonban ajánlatomat tudom megfelelő kárpótlással is kisérni. Én kegyednek oly összeget igérek nőm körüli fáradságáért, mely képessé teendi, szülőinek illő comfortot szerezhetni. Ez összeg évenkint – kétezer forint.
Kétezer forint! Bizony szép pénz; semmi egyébért, mint hogy az ember valakit megtanítson, hogyan kell az angol «th» betüt úgy mondani ki, mintha selypítne, s közbe-közbe a házi asszonyság migrainjének a napjain egy kis asszonyi házsártoskodást szótlanul eltűrni. Ez talán egy kicsit sok pénz is «azért?»
De Ilonkának nem jutott ez eszébe. Az ártatlan szívnek gyanúi nincsenek. Volt más talizmánja.
– Köszönöm, uram, nagylelkű ajánlatát! De családomat nem hagyhatom el. Atyám állapota napról-napra rosszabb, különösen éjjelenkint; gyakran magánkívül van. Anyám fél tőle. Az egész háznál senki sem tud vele bánni, rajtam kívül. Ha én szólok hozzá, akkor megnyugszik.
– Legczélszerűbb volna őt a gyógyintézetbe adni.
– Oh! uram, az rettenetes volna. Annál nincs borzasztóbb gondolat, mint egy kedélybeteget, kinek úgyis az egész lelke lázban van: egyszerre az ismerős családi körből a hideg, vad-idegen emberek közé kitaszítani. Én elhiszem, hogy ott egész őrültté kell lenniök. Meglehet, hogy ott meggyógyítanák atyámat, de azalatt én magam veszteném el az eszemet, szüntelen arról gondolkozva, álmodva, hogy miket szenved ő most tőlem távol? talán megkötözve, talán öntestét tépve, talán halálra dermedve, és én nem lehetek ott mellette, ki ha kezem fejére teszem, elcsendesül; ha zsibbadásában megszólítom, fölelevenül. Lehetetlen atyámtól elválnom e boldogtalan állapotában. Addig az egy óráig is, míg itt vagyok, minden aggodalom gyötör. Ezért nem is vállaltam több tanórát. A mit így keresek, az nekünk otthon elég. Megelégszünk kevéssel, csak hogy együtt lehessünk.
– Bocsánat, én jót akartam.
– Köszönöm, uram! hálás vagyok jóakaratáért.
Ezzel aztán Lemming úr félbehagyta ezen ügynek további negociátióját.
Ilonka soha sem jött rá, hogy mi oka lehetett a számok emberének ily nagy összeget ajánlani ily látszólag csekély viszontszolgálatért.
Magától rá nem jött, mert hiányzottak lelkéből azok a fogalmak, a mik erre rávezetnek; s másnak nem beszélt felőle. Még otthon sem mondta el: félt tőle, hogy anyja a sok pénznek megörül s rákényszeríti, hogy fogadja el az ajánlatot.
Pedig kár volt félnie. Mert ha anyjának elmondotta volna, az majd tudatta volna vele, hogy a fiatal szép leányok jóltevőit nem sorolják a Mæcenások közé, s hogy ezentúl jó lesz, ha leczkét adni sem jár Lemming úr házához.
Hát olyan ember is tud lenni Lemming úr? Ezzel a mumia profillal? Ez a kicsiny, zsebbeli kiadása a teremtés remekének.
Biz olyan ember Lemming úr, mint akármelyike azoknak a fülig vigyorgó malitiosus majmoknak, a mik az állatkertben a kalitka rácsozatán keresztül a gyanútlan leánykák viganói után kapkodnak, hogy ha valamelyiknek szép fehér bőrébe beleharaphatnának; vagy legalább egy darabot leszakíthatnának a ruháik fodrából!
S a majmok aztán boszuállók.
Lemming úr nem kereste többé az alkalmat Ilonkával társaloghatni.
Ez a gyümölcs még nagyon kemény, várni kell, míg megpuhul és míg valaki lerázza a fáról.
Mert már azt tudja Lemming úr, hogy ez így szokott lenni.
A vén vadásznak rossz lába van; a fiatal őzikének jó lába van; hanem a kopónak még jobb lába van, s így a vén vadász utoljára mégis csak lövésre kapja az őzet.
Lemming úr egy idő óta többször elhítta magához ebédre Elemér úrfit. Ebéd után aztán a pipázó-terembe vonulva, a mokka és curacao mellett elbeszélgettek mindenféle bolond kalandokról.
– Hát találkozott-e már ön azóta megint a kékfátyolos ismeretlennel? tudakozódék egy kávészürcsölési pausa alatt ifju barátja kebeltitka felől. – Ismét kétszer találkoztam vele. Ismét úgy le volt fátyolozva az arcza, hogy nem ismerhettem vonásaira. De egész alakja, termete, járása annyira az övé, hogy esküdni mernék rá. Megint úgy jártam vele, mint legelőször. Köszöntöttem; nem fogadta el. Megszólítottam; arra nem is ügyelt. Azután elkezdtem kisérni, hogy megtudjam, hol lakik? Akkor egyszerre úgy eltünt előlem, mint valami igazi boszorkány. És én meg vagyok felőle győződve, hogy ő az.
– És az ismerős gentlemanek közül senki sem tud felőle semmit?
– Senki semmit! Sem a kioszkban, sem a mandolettinél nem tud senki útbaigazítást adni. Pedig a ki egyszer meglátja, nem felejti el. Már az maga felötlő rajta, hogy nem viseli azt a csúf krinolint, a mi az asszonyokat olyanná teszi, mint Buffonnál vannak rajzolva a fehér hangya-anyakirálynék. A kezében egy en-tou-cast hord, hol felnyitva, hol összecsukva, és kék fátyolt a kalapján.
– És eltünik, mikor üldözi valaki?
– És eltünik!
Lemming úr tudott volna Elemérnek felvilágosítást adni, mert nejétől elégszer hallotta, hogy az úrfinak ugyanez a kis leány volt eszményképe, a ki most a házukhoz jár tanítani; de nagyon a becsületére kötötte férjének, hogy azt ne tudassa Elemérrel. Ilonka őszinte volt Malvinhoz. Megmondta neki, hogy nem akar Elemérrel találkozni többé. Szégyenli előtte szegénységüket.
Nincs-e igazság ebben a szégyenben?
Azt tehát Malvina egyenesen megtiltotta férjének, hogy Elemér előtt Ilonkát elárulja. Ez szegény leányt a háztól elmaradni kényszerítené, a falat kenyért venné ki szájából.
Véletlenül pedig lehetetlen Elemérrel összetalálkoznia házuknál, miután ez még olyankor az igazak álmát aluszsza, mikor Ilonka ott napi munkáját végzi. A városban olyankor találkozott vele, mikor Ilonka orvosért sietett. A fátyol ismerhetlennek hagyta.
– Kedves barátom! monda Lemming úr, az nekem nagyon gyanus dolog, ha egy hajdani ismerős leány későbbi találkozásnál nem akar az emberre ismerni.
– Nekem is.
– Mikor elébb találkozott ön vele, akkor még egészen tisztességes leány volt?
– Még gyermek volt. Anyjával járt mindenüvé.
– Most pedig anyja nélkül jár és egyedül; s ha önnel talkálkozik, nem akar megismertetni. Ez nem jót jelent. Tudok én már ilyen esetet eleget.
Elemér nagyon boszús képet csinált erre a szóra. Vagy talán csak a papir-cigarette csípte igen a száját.
– De hát utoljára is, mi baj van az egészből? Az ember megeszi a diót, ha nem a fogával törte is fel. Néha a való többet ér, mint az illusiók. Nem féltem én önt. A gutába is! Egy szép leánytól félteni Elemér barátomat. Ha úgy van, annál jobb.
Hogy «hogyan» van: azt nem mondta.
Elemér nagyon köpködött a cigarette keserű nedvétől.
– Apropos! szólt Lemming úr, a napokban egy szép paripát vettem; arra gondoltam, hogy majd meglepem vele Malvint, egyszer utána lovagolok, mikor nem is sejti. Vettem egy leczkét a lovardában, hanem átkozottul megviselt. Azt hittem, hogy nem kell egyéb ahhoz, hogy az ember lovagolni tudjon, csak hogy épen az egyik lába innen, a másik túlnan legyen a ló oldalán. No, szépen köszönöm! Mikor megindult velem a griffmadaram s éreztem, hogy megy alattam a világ, szétkaptam a két kezemmel, meg akartam fogózni a levegőbe, félre rántottam a kantárt, azzal a ló elkezdett oldalt hátrafelé menni; akkor azt mondtam neki: «gyihő!» akkor elkezdett sebesen koczogni, hogy a lelket is apróra rázta bennem; azt hittem, minden lökésnél a saját koponyámat ütöm keresztül; hát még az ellenkező pólusom! Hüh! teringette, ha a jobb kezemmel a nyeregkápát meg nem kaptam volna hátul! Mentül jobban kiabáltam arra a veszett állatra, hogy «hóha! hóha!» annál jobban vágtatott velem, míg utoljára a sörényinél fogva vissza nem húztam. Úgy vettek le félholtan a nyeregből. Dejszen én ugyan nem ülök fel többet!
Tudta Lemming úr, hogy Elemérnek egyik gyönge oldala a paripa.
A nagyságos papa (mikor még jó atyafiságban éltek) mindig vett az úrfi számára lovat, s Elemér délczeg lovagnak képzelte magát.
– Hát már most mit csinál ön azzal a lóval? kapott az úrfi az új tárgyon, s abba hagyott minden elébbi thémát az üldözött lilaszín ruhákról.
– Hát megtartom. Csak akad egyszer-másszor egy-egy gavallér, a ki a feleségemet kikiséri a városligetbe. Tud ön lovagolni?
– Elhiszem azt. Egyebet sem tudok.
– Hát akkor akár mindennap kilovagolhatna ön Malvinnal.
– Igen szívesen!
– Hanem akkor ugyan jókor kell önnek felkelnie. A feleségem már öt órakor a városligetben futtat.
– Ha vadászni, vagy lovagolni hívnak, akkor nincs rám nézve korán reggel. Ha tetszik, hajnal előtt itt vagyok. Mikor parancsolja?
– Akár holnap.
– Itt a kezem! Lovat már vett ön: már most vegyen meg engemet hozzá lovászmesternek.
– Áll az alku. A szerződés: szabad reggelizés nálam – késő estig.
– Beállok.
Másnap öt órakor csakugyan ott volt Elemér úrfi. Lemmingék kocsisa tudatá vele, hogy a nagyságos asszony már egy negyeddel elébb kilovagolt.
– Nem tesz semmit, majd utólérem.
Két óra hosszant vágtatott keresztül-kasul, hol lépésben, hol ügetve a kis park sétányain, de biz ő sehol sem találkozott össze Lemmingnével.
Bizony pedig az egész városliget nem olyan nagy erdő, hogy abban két lovas sokáig bujóskát játszhasson egymással.
Azután még egy órát elült a kioszkban, mely előtt okvetlenül el kellett haladnia Malvinnak, ha a városligetben volt; de biz ő csak ott sem találkozott vele.
Utoljára is el kellett rá szánnia magát, hogy az oltalmára bizott amazon nélkül lovagoljon vissza.
Mikor felment Lemmingékhez, elbeszélni a bankárnak, mi jó tulajdonokat fedezett fel a lovában? (szereti azt az olyan ember hallani, a kinek soha sem volt lova, s azt mondják neki, hogy az ezer forintos lovában ötezer forintos erények vannak) hát már akkor otthon találta Malvinát.
Épen reggelihez készültek. Elemér számára volt fenhagyva a harmadik teríték.
– Ah, ön szép gavallér! kiálta eléje Lemming úr. Hát hol hagyta ön el a feleségemet?
Elemér egy tekintetet vetett először Lemmingre, azután Malvinára s e tekintet után egyszerre otthon volt.
Ez az én Lemming barátom arra akarja használni a lovát meg engemet, hogy kitudja általunk, vajjon a felesége csakugyan a városligeti fasorok alatt élvezi-e a testgyakorlat legamazoniasabb gyönyöreit? No – ennyire lovak nem vagyunk.
Egyszerre bizalmas mosolygásra fordította bámulatát.
– Hát elárultál volna, kis mama? Ejnye, pedig én azt akartam idehaza Lemming papának mondani, hogy nem találkoztunk össze.
– Ahán! ravasz gonosztevő! kaczagott Lemming úr, most az egyszer megfogtuk önt! Hát illik az, a kisért hölgyet egyszerre csak magára hagyni? s a legelső lilaszín ruhának utána nyargalni?
– Ne éljen ön vissza gyönge oldalam ismeretével.
– Ahá! ön nevezetes széltoló! Még az udvariasságról is meg tud feledkezni, ha a bolondja rájön! Boldog fiatalság! Én is ilyen voltam fiatal koromban. Hanem ha Malvinának vagyok, önnel csakugyan nem megyek ki többet együtt lovagolni. Hisz ön képes arra a tréfára, hogy a mint a lilaszín tündérét meglátja, leugrik a lóról, odaadja a kantárt a kisért delnőnek: «Fogja ön madame, míg én ennek az őzikének utána szaladok!»
Elemér maga nevetett legjobban Lemming úr élczének.
Malvina is segített nevetni.
A reggelizés felett azután volt mit hallgatni Elemérnek sikertelen parforce vadászatáról.
– De ki hallott valaha ilyet: lóháton üldözni az őzikét valamennyi utczán keresztül? Persze, az megint valamely átjáró-ház kapuján ön elől szépen megmenekült. És aztán nem tudott nyomába akadni többet. Lássa ön, maradt volna szépen az egyenes úton…
Tovább nem mondhatta, mert Malvina egy czukormorzsát hajított fejére, s az által figyelmeztetve lőn, hogy a mihez semmi köze nincs, abba ne avatkozzék.
Úgy tett azután, mint a ki észrevette magát és most felteszi magában, hogy helyrehozza hibáját.
– Verje ön ki, barátom, az egész lilaszín tüneményt a fejéből! van Pesten, a ki után szaladjon, elég. A ki szégyenli önnel találkozni, annak bizonyosan oka van, hogy szégyenlje magát.
Most egy sokkal nagyobb czukrot kapott a mellényére Malvinától. Ha az orrát éri, betörte volna.
– De hát, becsületemre mondom, én többet bele nem szólok senkinek a szívügyibe. De ha én nekem volna egy imádottam és az én előttem el akarná titkolni csak egy óráig is magát, én belőlem gyilkos lenne.
– Kérem, Lemming úr, ne felejtse el, hogy ön feleséges ember! nevetett közbe Malvina, könnyelmű kedélyes hangján.
– Korrektül szóltam. Az én imádottam az én nőm. Az én nőm nekem minden órájáról számot ad, hol volt és merre járt? Mit szólnék hozzá, ha egyszer elfutna előlem, mikor találkozunk, s eltagadná előttem, hogy engem ismer?
– Lemming úr, önnek, mint okos embernek, rettenetes fáradságába kerülhet ilyen ostobaságokat összebeszélni.
– Én a legrosszabbat képzelném felőle. Én nem kétkedem kimondani, hogy ilynemű titkolózásra csak két indokot ismerek: egyik az, ha az ismerős nő a legutóbbi látás óta úgy megrútult, hogy nem lehet ránézni; másik az, ha valakinek szeretője, a mit szégyel.
Malvina boszusan kelt föl helyéről.
– Ugyan kérem, Elemér, menjen haza!
– Magam is azt akartam! szólt Elemér, és sietett elkotródni.
Eltávozása után kitört a zivatar Lemming úr feje fölött.
– De mit ingerli ön az ellen a leány ellen azt a hóbortos fiut? Vétett az önnek?
– Ellenkezőleg; én ki akarom Elemér fejéből beszélni az egész leányt.
– Akkor ön nem ismeri az embereket. Hisz ezzel csak jobban utána uszította. Ön tudja legjobban, hogy az a leány nem akar találkozni a fiuval, és igen okosan teszi. A leány szolgálatból él; mert bizony keserű szolgálat az, a mivel kenyerét keresi. A fiu maga kegyelemkenyéren élődik; egy könnyelmű, semmihez nem értő kóbor lovag, kiben én tartom a lelket, korábbi rokonság emlékénél fogva. Neki kellene magát szégyenelnie egy korábbi ismeretsége előtt, midőn újra találkozik vele, s kénytelen azt tudni magáról: hogy akkor voltam valami, mostan pedig semmi sem vagyok. Az a szegény leány szégyenli azt, hogy akkor kisasszony voltam, most szolgálattevő némber vagyok. Hagyjatok annak a leánynak békét.
Lemming úr nagyot nevetett. Utálatos feketefogú kaczajra nyitotta kétfelé a fejét.
Itt van a szívtelenség elve.
Ha egy nem: hát más.
Elég ok letépni a virágot: «ha egyik le nem tépi, letépi a másik».
Lemming úr nevetve távozott el nejétől, mint a ki győzött.
Malvina oly haragosan ránczolta össze szemöldeit addig, míg férjét láthatá. Azután derült lett az arcza.
Talán arra gondolt, hogy az asszonyok tudják arra a fentebbi mondásra a «rímet».
Vagy talán nem gondolt sem az egyikkel, sem a másikkal azok közül, a kikről most szó van?
Lemming úr magára vállalta, hogy majd kigyógyítja Elemér öcsénket idétlen ábrándozásaiból.
Lemming úrnak volt pénze hozzá; mert az ilyen gyógymód pénzbe kerül. Az asszonyok iránti rajongást kigyógyítani az asszonyok megvetése által.
Köztünk mondva, Elemér úrfinak nem is sok útbaigazítás kellett e tekintetben. Ő igen szép hajlamokkal bírt arra, hogy utólérje azon mintaképeit, kik teljes életükben mindig diákok maradnak: megőszülnek, meg is kopaszodnak, mégis diákok maradnak. Különösen a szépnem irányában mindig a boldog burschikos kort élik. Keresik a szerelemben a könnyű diadalokat, s mert azokra könnyen rátalálnak, mert a szerelmet csak mint szolganőt ismerik, nem hisznek annak királynői fenségében, s nem értik a meghódolás gyönyöreit.
Lemming úr maga is nagy világfi volt teljes életében, míg Bécsben lakott. Azután Pesten nem hal meg az élvezetvágy éhen. Ha pedig egy-egy bécsi lovas művésztársulat ütötte föl ideiglenes tanyáját a városban, azok benne épen ismerősre találtak. Elemér úrfinak igen jó mestere akadt, ki őt a hozzá illő társaságokba bevezette. Olyankor clownok és lovasművésznők képezték mindennapi társaságát. Azok között is vannak derék, tiszteletreméltó egyéniségek; hanem azoknak az ember békét hagy. Vannak mások, a kik kétségbeesni csakugyan nem hagyják. Ott azután megtanulja, hogy az asszonyféle mind egyforma bűnös; csakhogy az egyik jobban el tudja tagadni, mint a másik. Egyik a benevolumra is kivallja bűnét, másik bevárja a kínpadot. Némelyik bele is hal a kínzásba; hanem azért az is bűnös volt, csakhogy mindhalálig tudott tettetni.
Elemér egészen beleélte magát a szeleburdiságba, s azokat az érzelmeket, miket még a nyáron, a pusztai lak gyeppadán ülve, könyjeivel keresztelt meg, a télen már tréfa tárgyaivá hagyta lenni, s borral anabaptisálta Lemming úr társaságában.
(«Ez a Lemming fidelis egy ficzkó!» Az ember nem is tenné fel róla.)
A lilaszin tündért azonban csak nem tudta kézre kapni Elemér. Pedig egész nap az utczán lakott; pedig minden nap ült abban a székben, a melyből egykori kedvese ugyanaz nap felkelt; minden nap forgatta azt a könyvet, a mit az becsukott, és ujjai érintették azokat a helyeket, a miket annak ujjai végiglapoztak, és nem tudatták vele, hogy valami gyönyört éreznek az érintés alatt.
Most már csak mint valami földi tünemény foglalta el ez a kép szivét.
Úgy volt vele, mint az arab mese lepecsételt szelleme a tenger fenekén, a ki az első században azt fogadta, hogy megszabadítóját gazdaggá teszi; a másodikban azt, hogy a ki felhalászsza, azt királylyá emeli; a harmadikban aztán megharagudott s felfogadta, hogy a ki napvilágra hozza, azt megöli.
Első hónapban azt fogadta Elemér, hogy a hol megtalálja eszményképét, ott szerelmet vall neki és nőül kéri; a második hónapban azt, hogy a hol összetalálkozik a kegyetlennel, ott agyonlövi magát előtte; a harmadikban aztán esküdött, mint egy lepecsételt szellem, hogy a hol elfogja az őt kínzó szökevényt, legyen az utcza, sétány, idegen ember háza: meg fogja csókolni ott.
A mese boszuálló szellemét is akkor fogta ki a szegény halász, mikor az már gyilkos szándékkal volt iránta.
A rossz idők beálltával abban kellett hagynia Malvinának a korán reggeli kilovaglást. Az angol tanórát is át kelle tenni késő délelőttre.
Így azután óvhatatlan volt, hogy Elemér össze ne találkozzék Ilonkával.
Egy délelőtt az úrfi fellátogatott Lemming úrhoz.
A financiernek nem volt most ideje ifju barátjával enyelegni; azt mondta neki, hogy menjen át nejéhez.
Lemming úr ugyan tudta jól, hogy neje elment hazulról, s a társalkodónét is magával vitte: valami divatkelmét mentek megnézni; s hogy neje szobájában egyedül várakozik Ilonka, s készíti addig az angol feladványokat.
Azért csak azt mondta Elemérnek, hogy menjen át nejéhez.
Az úrfi dudolva korcsolyázott végig a közbeeső termek puha szőnyegein. Malvina lakosztályában nem voltak ajtószárnyak, csak félig összehajló nehéz függönyök, mik alatt három szobán lehetett végiglátni. A mint az elsőbe belépett Elemér, a harmadikban ott látta az asztalnál ülve az ő kis lilaszin tündérét, a mint egy iratban mélyen elmerülve igazgatott irónnal valamit.
Ha akkor a lepecsételt szellem első fogadása jutott volna eszébe, úgy abból még nagy veszedelem származhatott volna Ilonkára nézve; de mivel a legutolsó fogadás jutott eszébe: úgy a veszedelem egyedül Elemér úrfinak jutott ki; a hogy majd mindjárt meglátjuk.
Míg a két közbeeső terem szőnyegein végig lépdelt, gyorsan átfutott emlékén: hogy hiszen ez az a sokat emlegetett nyelvmesternő, ki abban az órában szokott idejárni leczkét adni, a melyben ő haza szokott menni lefeküdni. És így Ilonka mindennap megfordul annál a háznál, a hol ő úgyszólván otthon lakik, s még sem láthatta eddig soha. Hisz ez szándékos gúnyolódás. Hisz ezért őt minden ember neveti régóta. Ez boszut követel. És hát ez a leány csakugyan szolgálattevő osztályhoz tartozik, s mint ilyen, nem is tarthat igényt az eddigi tekintetekre.
– Ah! elfogtalak tehát valahára, te kis szökevény tündér! e szókkal rontott be a harmadik szobába Elemér úrfi, s tárt karokkal indult a lilaszinű tünemény felé, hogy ha futni akarna előle, elkeríthesse.
A megriasztott lányka egyszerre felugrott székéből, hanem a helyett, hogy ijedelmét bármi asszonyos módon nyilvánította volna: egész hidegvérrel felkapta a székhez támasztott en-tous-cas-ját, s a legtökéletesebb «en garde» tempóval oda tartotta ennek a hegyét az úrfi orra alá.
– Hohó, fiatal ember! ki ne szúrja ön a szemét.
Elemér úrfi ilyen nemére az ellenállásnak nem tudott replikát eddigi «beszélgetés tárában»; hanem annyi bizonyos volt előtte, hogy ha a szemét ki nem akarja szúratni ezzel az en-tous-cas hegyével, akkor azt a sétabotjával félre kell hárítania.
– Ah! ön vívni is tud? mondá neki a leány. No, lássuk, mit tanult.
Azzal a legszabályszerűbb tőrvívó állásba helyezve magát, egy gyönyörű «prim»-mel úgy az oldalába döfött a barátunknak, hogy az en-tous-cas nyele meghajlott bele; de nem törött el, jó halcsontból volt.
Elemér barátunk átlátta, hogy itt komolyan kell a védelemhez látnia, mert ennek fele sem tréfa; hiszen ő is sokáig járta a vívó-iskolát.
Azonban egy védtelenül hagyott mozdulatnál olyan «terzet» kapott a hüvelykujja körmére, hogy minden támadási kisérletről le kellett mondania. Ez a rettenetes leány gyilkos módra szorongatta ellenállhatlan támadásaival, s elvégre egy remek «quarttal» úgy kicsapta a kezéből a sétabotot, hogy az felment az üvegcsillár csilingelő prismái közé s azok közt keresztben is akadt, míg Elemér úrfi egy bekövetkező halálos döfés elől meghátrálva, neki sarkalt Malvina himzőrámájának, s abba úgy beleült, hogy keresztül szakította a félig kész kifeszített himzést.
S még hogy a veszedelem tökéletes legyen, e pillanatban kitörő kaczagás hangzott a középteremből. Malvina érkezett meg, még pedig nyomban Elemér úrfi belépte után, s így végignézte az egész harczias jelenetet, mely kis fiának ily határozott vereségével végződött.
Elemér meg volt semmisítve. Most látta csak át, hogy milyen gyáva, milyen léha! Még egy leány is megveri – ha akarja.
Malvinának pedig végtelenül tetszett ez a tréfa.
– Ah, dicső! Ah, felséges! Hahaha! Bravo, Ilonka! Bravo, kicsi leány! Nem adnám egy millióért, hogy a barátom így kikapott. Úgy kell neki!
És tapsolt elragadtatva.
Ilonka arcza pirosra volt hevülve. Szégyenlette magát és Elemért, örült diadalának és pirult miatta. Szégyenlette az ostoba helyzetet, melyben neki, a fiatal leánynak, egy ifjut (kinek virágaival annyit ábrándozott) egy szilaj, izetlen merényletért így kellett megbüntetnie, így küzdenie vele, mint diáknak diáktársa ellen.
Elemér pedig sápadt volt a szégyentől. Felvette elhullatott kalapját, s rekedtes hangon e szókat mondá Ilonkának:
– Ön engem megölt.
Ilonka elfordult tőle s lelkéből kivánta neki, hogy bár lett volna hegyes vítőr a kezében, hogy járt volna keresztül a szivén a döfése. Menjen hát, haljon meg, ha meg van ölve.
Elemér el is ment. Kis mamájának annyit sem mondott, hogy «befellegzett»: attól ugyan hiába is bucsuzott volna, mert az még most sem tudott magához térni a nagy nevetéstől.
És azután nem is tért többet vissza, és úgy el tudott tünni, hogy senki sem tudta, hova lett? Volt útlevele a külföldre, elmehetett a világba, a merre akart. Hogy a Dunába nem ölte magát, onnan gyanítható, mert eltünése napján még felhatalmazásokat adott ügyvédének az apja ellen megindított per dolgában s egyúttal utalványt is, hogy ha visszatérteig valami pénzhez jutna, abból fizettessék vissza Lemming urnak a rá tett költség. Végül, ha két év alatt vissza nem találna térni vagy halálhirét hoznák, ott hagyta a végrendeletét.
Tehát meg nem halt, annyi bizonyos.
Malvina azonban el volt ragadtatva Ilonkától.
– Kedvesem! ön egy valóságos Amalazuntha. Ön úgy vívott, mint egy orleáni szűz. Mondja, tanult ön vívni?
– Igen, gyermekkoromban a testgyakorló-intézetben.
– Ah! az felséges tudomány! Az valami gyönyör. A levegőben játszani a tőr hegyével s azt mondani: Vigyázz, vagy meghalsz! A két szemét az ellenség két szemébe szegezni, s akkor aczélt aczél ellen feszíteni; a vakmerő támadót félrehárítani s aztán visszadöfni, hogy a vas a lelkén menjen keresztül.
A delnő összeborzadt – a kéjtől, a mint ezt magának elmondta.
– Óh! én mindig úgy szerettem volna megtanulni vívni; csak lett volna kitől. De férfi vívómestertől nem tanulhatok. Meg is szólnának érte. Lássa ön, ön adhatna nekem mindennap egy órát a vívásból.
– Ah, asszonyom…
– Nos, mit «oh asszonyom?»
– Hiszen én magam sem sokat tudok.
– De, láttam. Úgy verte ön az úrfit, mint egy spadassin.
– Zavarba jött, s elfeledte, a mit tudott.
– No, én nekem az untig elég volna, a mit ön tud. Szánja rá magát. Még egy óra napjában, az angol leczkével egyfolytában. A testmozgás önnek nem fog megártani. Aztán én mindig kocsin küldöm haza, hogy meg ne hűtse magát, ha fel lesz hevülve. Aztán fizetek önnek havonkint száz forint tandíjt.
Ilonkát megfogta az ajánlat. Szép pénz. Aztán semmiért. Egy kis előrelépés, hátralépés: karmozdulatok fel és le. S ha mindezért jobban fizetnek, mint az angol nyelvtudományért. Kissé szokatlan ugyan, hogy egy fiatal szép leány a művészetnek ezzel a nemével keressen pénzt, de a kereset tisztességes, nincs rajta mit előre szégyenleni, utána megbánni.
– Jól van, asszonyom. Hát én megtanítom önt vívni.
– No, ennek igazán úgy örülök, mint a kis fiuk a majálisnak. Ah! ezzel egy régi vágyam lett betöltve. Valahányszor egy kardot, tőrt láttam magam előtt, mindannyiszor úgy szerettem volna ezzel úgy tudni vágni, szúrni, a hogy a férfiak tudnak. Nézze ön: nem elég erősek-e karjaim?
S azzal felgombolta ruhája ujját s feltürve azt könyökéig, büszkélkedett szép gömbölyű karjaival, miken iparkodott megfeszíteni az izmokat.
– Holnap mindjárt hozzákezdünk, ugy-e? ön megrendeli a kellékeket. Mik kellenek hozzá?
– Néhány vítőr; egy-egy hamar eltörik; két kebelvéd szarvasbőrből, két víkesztyü és két sodrony-álarcz. Aztán egy szál hosszú lágyfa-deszka, a min a vívóknak mozogni kell, mert a fénymázon és a szőnyegen nem lehet vívni.
– Derék, nagyon derék! csak parancsolja ön meg. A kék termet fogjuk vívó-teremnek használni; akkor bezárjuk az ajtókat, hogy senki se zavarhasson bennünket. Igazság! Nekünk alkalmatlan lesz ezekben a hosszú ruhákban vívni, különösen nekem ezzel a szertelen amerikai krinolinnal.
– Bizony, mikor én vívni tanultam, akkor még kis leányi ruhában jártam.
– Hát csináltatok mind a kettőnknek rövid ruhát, mint a kis leányoknak. Egész amazon-jelmezt. Nem fog bennünket senki meglátni benne. Bezárjuk az ajtókat, lefüggönyözzük az ablakot. Egyedül magunk állunk szemtül szemben, s mi nem fogjuk egymást kinevetni. Ugy-e bár, derék lesz?
Ilonka ráhagyta.
Malvina pedig már annyira kedvet kapott szeszélyéhez, hogy nem hagyott békét Ilonkának addig, míg az két lovagvesszővel az első tempókat meg nem mutatta neki; nagyokat sikoltott ugyan, mikor a lovagvessző hegye valahol a testéhez ért, mert csiklandós volt, hanem azért folyvást kiáltozta: «pompás! felséges!»
Nem is tanult az nap angolul. Hanem mikor vége volt az órának, irósztalához futott s egy százast kihalászva az összegyűrt papirok közül, azzal az első havi díjt előre kezébe erőlteté Ilonkának a vívás-leczkékért. Szegény gyermek! – úgy örült annak a pénznek.
Úgy sietett vele haza: hogy átadhassa aggódó anyjának. Van már miből tűzifát szerezni a télre, orvost, gyógyszertárt kifizetni, a ház betegének kényelmesebb ellátásáról gondoskodni, a házbért félretenni. Nem kell már küzdeni naponkinti nyomorral, lemondással. Száz forintból olyan sok kitelik. Még nehéz időkre megtakarítani való is marad.
És mindezt mi szerzi? nem az, a mire egy nő büszke: nem a szépsége, nem a szelleme, nem a művészete, hanem egy kis testi ügyesség, olyan tulajdon, a minek soha sem hitte volna, hogy hasznát vegye; s a mi aranyalmát termő fává lett, egy szeszélyes úrhölgy phantasiájának tündér földébe tévedve.
Azt hinné az ember, hogy Ilonkának az már csak tréfa volt és mulatság.
De nem volt az.
Épen azért, mert tréfa volt az és mulatság.
Otthon a legmélyebb gyász – egy őrjöngő apa kiáltásaitól megszakgatott álomkerülte éj, egy ideges anya örök remegése; – egy néma testvér állati ragaszkodása az egyetlenhez, ki őt megérti; – a nappal siralma, az éj sóhajtásai; a sorsverte élet egyik reggeltől a másikig. És ebből naponkint kiragadva két óra a mulatságnak, a játéknak, melyben nevetni, tombolni, vijjongani kell, – mert fizetnek érte.
Mikor aztán vége van a játéknak, a tréfának, a sikongatásnak: akkor arra gondolni, hogy milyen szomorú élet volt azalatt odahaza!
Mikor Ilonka mentéjét fölvette, hogy a tanórára induljon, mikor lenyugtatá háborgó atyját, mikor lecsókolá anyja könyeit, s aztán meg tudott szökni testvérétől, nagyot sóhajtott. Ez a sóhajtás azt mondá: menjünk mulatni!
De mikor ez ád kenyeret. Keserű ugyan, de mégis kenyér.