Régen láttuk a farkasvölgyi magános kis házat: talán el is felejtettük már.
Talán még most is jönnek ott össze a régi boldog emberek.
Forró, fülledt nyári délutánra felhőontó zivatar támadt. A zápor millió sugára, mint tündérhárfa az ég és föld között felvonva, zengett a villám czikázó kezétől, s a hegyi utakon apró zuhatagokban omlott alá az eső patakja, sárga, iszapos vizével.
A mezőkről a munkások haza menekültek már, minden madár fészkébe huzódott. Mikor néha lecsap a villám, recsegő dörgés hangzik fel utána, s arra még jobban rákezdi a zápor.
E záporban, viharban egy hölgy lovagol alá a farkasvölgyi úton.
Az eső mind szemközt vágja; lova nagyokat csuszik a sikamlós agyagban; néhol küzdenie is kell a rohanó hegyi árral; a lovagnő arcza pirosra van kigyulladva. A hol gyepes az út, gyorsabb haladásra korbácsolja lovát; a villámlobbanás ellen fel-felkapja kezét, mintha meg tudná magát védeni azzal.
Már látszik a kis ház. Itt felkap a gyepre, s engedi vágtatni a paripát, nem törődve a futókat üldöző villámmal, s a mint berobban a ház udvarára, gyorsan leszökik nyergéből s menekül a házba.
A ház lakója rémült arczczal fut ki elé.
– Az ég szerelmére! Te jösz? ilyen időben?
– Az én szerelmemre… nincsen rosz idő! – válaszol a hölgy, s kedvese keblén függ.
Egészen át van ázva; a könnyü nyári öltöny úgy tapad termetéhez, mint egy Venus-szoborhoz; elszabadult hajfürtei csapzottan tévelyegnek keblén, vállain. Hanem arcza és szemei égnek.
– Nem láttad a keletkező zivatart, mikor elindultál?
– Csak téged láttalak.
– Ah! milyen hidegek kezeid!
– Melegítsd meg!
– Mint át vagy ázva.
– Takarj be köpenyedbe!
– Nem félsz a mennydörgéstől?
– Nagyon félek. Szoríts magadhoz.
S aztán leültek egymás mellé a nyugágyra; egy köpeny takarta be vállaikat, egy csók beszélte el, a mit gondolnak.
A nő önfeledt volt szenvedélyében; nem tudott, nem látott a külvilágból semmit, s aztán valahányszor a villám átfénylett az ablakon, a dörgés átharsogta az eget: felriadt, reszketett, futni akart; úgy rettegett tőle, s azután ismét felkereste menedékét a szerelemben, a kedves égő keblén; s mentül jobban villámlott, mennydörgött odakinn, annál jobban kereste a rémületben túlvilági gyönyörét.
S már nem volt az átázott öltöny többé nedves márványtermetén: a belül égő tűz megszárította azt.
A zivatar lassan odább vonult; a távoli moraj nem zavarta már a közeli suttogást.
– Tudod-e most már, hogy mennyire tud egy asszony szeretni? Tudod, mennyire rettegek az ég-zengéstől, mégis szembejöttem rá, hogy veled lehessek. Tudod, hogy ilyenkor rettegem legjobban Isten büntető haragját, mégis az ő mennydörgése alatt vétkezem szerelmemben hozzád! Hiszed-e már, hogy őrülten szeretlek?
Az ifju lehajtotta tenyerében homlokát s elmélázva felelt:
– Nekem pedig egy sajátszerű gondolatom támadt e pillanatban. Én azt hiszem: te azért jöttél ez órában, ez időben, e viharban hozzám – mert soha sem foglak látni többet.
A hölgy rábámult merően s félre veté előrecsúszott fürteit.
– Hogy gondolsz ilyet?
– Minden csókod azt mondta nekem: ez búcsucsók volt, azért forróbb, édesebb, mint valaha.
– Álomjáró!
– Igaz! Az vagyok. De hát nem a holdasoknak adatott meg a kínzó előny, hogy a jövendőket megsejtsék? Te ma búcsuzni jöttél hozzám!
– Melyik érzéked mondja ezt neked? Szemeddel láttál, füleddel halottál valamit?
– Láttam is, hallottam is; de érzek valamit, a mit nem lát szem, nem hall fül. Én veszendőben vagyok te előtted.
– Háládatlan!
– Az nem igaz! Ha te boldog órákat adtál nekem: én egész életemmel fizettem érte. Mindenemmé tettelek. S ha elvesztelek, semmim sincsen; semmi vagyok. Te akkor is boldog vagy. Nincs közöttünk helyes alku.
– Tihamér! – Valld meg, mi nyugtalanít?
– Te! Arczod, tekinteted, kezed reszketése; a sóhaj, mely kebledből kitör; a köny, mely szemedben vágyakat árul el; az ajk, mely elnémul ajkam alatt, mind azt mondja, hogy valaki áll közöttünk. Midőn engem ölelsz, azt öleled; mídőn szemembe nézesz, az ő szemét látod; mikor megcsókolsz, őt csókolod. Egy alak áll közöttünk, a kit én szeretnék megölni – ha tudnám.
– Te bohó vagy! – szólt a hölgy, és lesütötte szemét.
– Ne mondd azt! Te tudod, hogy én a szívedbe látok. Hasztalan tanulmányoztam volna én éveken át minden gondolatát lelkednek, minden mozzanatát szeszélyednek, és még se ismernélek?
– Ez jutalmam, a miért itt vagyok? szólt szomorú szemrehányással a hölgy.
– Óh! Leona, ma nem volt jó hozzám jönnöd. Csak ma ne! Szerelmedben volt valami, a mi hasonlít a boszuálláshoz.
– Nem értelek!
– Óh! nagyon is értesz. És én rettegek miattad. Leona! Olyan hű ebet, mint én, nem találsz a föld kerekén sehol. Egész életemet annak áldoztam fel, hogy egy boldogító bűnnek rabja legyek. E bűn rabja voltál te is. Légy hű hozzá! mert ha az erényedet csalod meg, kibékülhetsz vele; de ha a bűnödet csalod meg, kivel békülsz ki akkor?
– Mindig homályosabbak előttem talányaid.
– Akkor ne fejtsd meg őket. Mondd, hogy nincs igazam; taposs el, gúnyolj ki, csak igazad legyen: az nekem jól fog esni. Nevezz magad előtt bolondnak. Csak azt ne felejtsd el, hogy a te bolondod vagyok.
– Édes szerelmes bolondom!
Egy elkésett mennydörgés kényszeríté a megrettent hölgyet ismét menedékét keresni; egy köpeny fedte vállaikat, egy csók beszélt gondolataikról, de végbúcsuról az nem beszélt többet.
Másnap azután, hogy Elemér meglátogatta Malvinát, Lemming úr úgy beszédközben tudatá nejével, hogy Harter Elemér már el is utazott Bécsbe; elintézendő ügyeit barátjára, Béltekyre bízta. Bélteky el is jött és beszélt sok mindenfélét. Lemming úr meghívta Elemért, hogy legalább estére tisztelje meg házát egy kis barátságos soupé elköltésével, de nem fogadta el: még az éjjel akar utazni. Fut Pestről.
De hát miért fut! Ki elől fut!
A szokott angol leczkére feljött Ilonka Lemmingnéhez.
Lemmingné igen meglepettnek mutatta magát.
– Én azt hittem, hogy ön már több leczkét adni nem jön el hozzám.
– Miért tetszett azt hinni?
– Nos, önnek édes anyja mondta nekem, a gazdasszonyok ülésén jöttünk össze: hogy kegyed kezét másnap megkéri Bélteky. Ez a másnap tegnap volt. Én igen természetesnek találom, hogy egy oly kitünő gentleman jegyese azontul pénzért leczkéket senkinek sem adhat, s miután kegyed tegnap csakugyan nem jött el, azt hittem, hogy az ügy rendben van. Ön jegyet váltott Béltekyvel.
– Nem váltottam, asszonyom.
– Ah! Anyja mint bizonyost mondta nekem.
Ilonka arcza égett. A szégyen tiltotta neki, hogy megvallja az igazat, úgy, a hogy történt. Hogy mondja el azt egy fiatal leány magáról: «Kérőm nem jött el: ott hagyott, lemondott rólam?» A helyett azt felelte, a minek tán történni kellett volna:
– Én visszautasítottam őt.
– Üm! Ugy-e?
Malvina ajkába harapott, s öldöklő szemekkel tekinte végig a leányon, sokáig arczán feledve vizsgáló szemét. Nem talált rajta semmit abból, a mit keresett.
– Kedves Ilon! Hadd szóljak én önnek egy bizalmas szót. Vegye azt tőlem úgy, mint legjobb barátnőjétől. Bélteky már itt volt, és férjemmel mindenfélét fecsegett, a hogy férfiak szoktak egymás között. Én rájöttem a dolog igazi bibéjére, a mi önök egybekelését akadályozza. Ne nehezteljen azért, a mit mondok. Ön azt mondja, kiadtam a kérőmön. Én tudom, hogy a kérő bátortalan volt megtenni az első lépést.
– Ne piruljon ezért el kedvesem; az ön helyzetében minden leány, a ki becsületére büszke, azt fogná mondani: én adtam ki rajta. Ez nekünk gyöngéknek a mi előjogunk. Bélteky pedig igen jó ember és nagyon szereti önt; de fél a házasságtól, azért, mert ő kezdő ember. Kegyed pedig szegény leány. Attól fél, hogy rangjához illően nem tudja feleségét eltartani.
– Elhiszem, asszonyom; s semmi neheztelésem nincs ellene. Neki igaza van.
– Hallgasson végig. Én beszéltem Lemminggel, Lemming helyeselte azt, a mit mondtam neki. Lemmingnek most igen sok ügye van, a mi egy ügyvédnek foglalkozást adhat. Ő Béltekyt nevezetes évi fizetéssel fogja ügyvédül alkalmazni. Ad neki kétezer forintot.
Ilonkának eszébe jutott, hogy ennyit kinált neki is.
– A mi pedig kegyedet illeti, kedves gyermekem: azt bizza rám. Én magam gondoskodom kiházasítása felől. Én kegyedet úgy szeretem, mint saját leányomat, és mi gazdag emberek vagyunk. Lemming félmilliót nyert ez évben. Én tizezer forintot szántam kegyed kiházasítására. Meg van ön velem elégedve?
Ilonka kezet csókolt Malvinának.
– Asszonyom, ön nagylelküsége hódolatra indít. Bélteky úr szerencséjének igen örülök; neki szívemből kivánom, hogy boldog legyen; de felesége nem leszek soha.
– Úgy? – szólt kegyetlen hangnyomattal Malvina. Ez egy szóban annyi gyűlölet, szenvedély volt kifejezve. No hát tanuljunk angolul.
És folyt csendesen az angol tanulmány, Malvina részéről ezuttal a lehető legroszabbul. Úgy látszott, mintha mindent elfelejtett volna. Ilonka nem győzte őt elégszer figyelmeztetni a hibás szórakásra. Észrevehető volt rajta, hogy másutt jár a lelke.
Egyszer aztán, mikor épen valami igen egyszerű mondat lefordításával sehogy sem boldogult, hirtelen odafordítá arczát Ilonka felé s azt mondá neki:
– Tudja ön már, hogy Harter Elemér hazaérkezett?
Ez orgyilkos támadás volt. A döfés egészen védtelenül találta a gyanútlan leány keblét. Ezúttal nem bírta azt elhárítani. Vére elhagyta arczát, egészen elsápadt, s szemeinek riadt tekintete elárulá, hogy szíven van találva.
– Nem tudom! rebegé; maga sem tudta, mire? s halvány arcza elárulá, hogy homloka szédül.
Malvina elég kegyetlen volt végig élvezni e lelki halálküzdést. Mint a római messalinák, gyönyörködni kivánt sebzett áldozata halálküzdelmében, s csepegetett méreggel fokozta annak kínjait.
Most már ő examinálta ki az angol nyelvből tanítónőjét. Folytatta a leczkét.
És közbe-közbe elejtett egy-egy újdonságot ama közbejött tárgyról.
«Visszajött; nem halt meg».
«Szép, gyönyörű férfi lett belőle».
«De büszke lett és hideg; senkit sem akar látni hajdani ismerői közül».
«A mely nap jött, az nap el is utazott; még az országban sem akar maradni».
Ezeket Malvina mind apródonkint adogatta elő, az angol mondatok szünetei között, s azután gyönyörködött benne, hogy ejt hibát hibára maga a tanítónő; hogy nem jutnak eszébe a legközönségesebb szavak; a legszokottabb tárgynak a nevéért hogy folyamodik a dictionnairhez, s keresi benne az R betüt a G előtt; hogy reszket kezében az irótoll és mást fog, mint a mit írni akar vele; s hogy akarja eltitkolni a lázt, a mely már minden erében elterjedt.
Nem engedett el neki egy másodperczet sem.
Mikor vége volt az angol órának, azt mondá Ilonkának:
– Kedvesem, kegyednek valami baja van.
– Nem érzek semmit.
– Látom az arczán. Mutassa üterét, én értek ahhoz.
És megfogta Ilonka kézcsuklóját.
– Ah! Legalább százhuszat ver egy percz alatt.
– Mindig annyit szokott.
– Mindig? Tehát ez önnél rendes állapot?
– Úgy látom, hogy rendes, mert eddig mindig egészséges voltam vele.
– Akkor, kedvesem, kegyednek jó lesz sietni a férjhezmenéssel. Tizennyolcz évbe járó leányoknak jó magukra vigyázni, ha az üterük százon felül ver.
Ilonka oly ingerült volt, hogy nem birt szokott higgadtságához jutni.
– Kérem, asszonyom, ne bántson engem a férjhezmenéssel, az az én dolgom.
– Ezt nem jól tudja ön, kedvesem; egy leány férjhezmenetelénél néha csak egy ember van érdekelve, néha mind a kettő, néha három, néha négy.
– Nem értem!
– Lehet, hogy én azt önnek egyszer meg fogom magyarázni; de jobb szeretném, ha nem kivánná. Én értem, a mit mondtam.
Ilonka egy perczig szótlanul állt és összevont szemöldökkel nézett fel a magasba, mintha keresné a távolban az ismeretlen magyarázatot. Hasztalan! Oly távol volt tőle, hogy még láthatárán is alul esett.
Az, hogy egy leány férjhez menjen valakihez, mint lehet ügye egy harmadiknak – és egy negyediknek?
Nem talált rá.
– Ha parancsolja, asszonyom, lássunk a vívási tanulmányunkhoz.
– Önnek ma nem lesz biztos keze.
– Láttam, hogy reszketett, mikor irt.
– Óh! dehogy reszketett a kezem.
– Próbálja ezt a nevet leirni: Elemér.
Ilonka vállat vont s felvette a tollat: «Miért ne? S aztán leírta a tanulmány-lap szélére e nevet azokkal a finom hosszúkás betükkel, a miknek minden vonala oly gyöngéden simult a papirra, mint a virághimszál.
– Tehát menjünk a terembe!
Malvina, mint rendesen, bezárta a terembe vezető ajtókat, hogy senki se zavarhassa gyakorlataikat.
Már rég idő óta nem vívtak sem rövid ruhában, sem melltakaróval, csupán felső ruháikat tüzték fel gombostűvel térd fölőtt, s a szokásos sodrony-álarczot tették fel vívás alatt.
Ilonka kereste az álarczot.
– Hol van az arczvédem?
– Sehol. Ma a nélkül fogunk vívni! szólt Malvina és odanyujtá neki a vítőrt.
Ilonka megdöbbenve kiálta fel:
– Mi ez?
A vítőrnek nem volt gombja, a helyett a hegye élesre volt köszörülve.
– Ma valamelyikünk megöli a másikat! felelt Malvina s a neki szabadult szenvedélytől lihegő kebellel állt oda a leány mellé, jobb vállán keresztül daczosan tekintve le rá, s lábát keresztbe téve előtte; – «ma egyikünk meghal!»
Ilonka csendesen csóválta a fejét.
– Nem értem ezt a tréfát.
– Nem érti, kisasszony? szólt gyilkos tekintettel a delnő, s szép fogai egymáshoz verődtek indulat-lázában. No hát értse meg! Te egy embert szeretsz, a kit nem szabad szeretned; a kit én szeretek.
Ilonka megdermedt e szóra. A szűz-érzet egész szemérmes iszonyata állta el minden idegét. Bámulva nézett a szemközt álló csodaszép furiára, s nem bírt lelkében azzal a fogalommal, mely annak, a mit lát, nevet tudjon adni.
Elfordítá mélyen elpirult arczát e nőtől, s kezét keblére tevé, mintha szívét akarná óvni e szavaktól, miknek értelme még ott nem visszhangzott soha.
– Asszonyom! rebegé fulladozó hangon. Ezek olyan dolgok, miket önnek, férjes nőnek, elmondani, s nekem, hajadonnak, meghallani nem volna szabad.
– Ne taníts arra engem! kiálta szenvedélyesen a delnő. Én ördög leszek, ha akarom; s ha te angyal akarsz lenni, annál inkább ellenséged! De az sem igaz! Nő vagy, mint én. Őrült vagy, mint én. Egyikünk sem jobb, sem rosszabb, mint a másik. Két őrült került össze, az történt! Te nem tudsz lemondani egy férfiról; én sem. Te kész vagy érte elveszteni mindent; én is. Családot, jövendőt, kényelmet, jó hírnevet – mindent. No, hát küzdjünk meg érte! Mert két ilyen őrültnek ez a kis világ szűk!
Ilonka szívét mély szánalom fogta el e dühöngő szavak alatt; most már szánta ezt a nőt, mint szánnak egy beteget, kit görcsök kínzanak.
Összefogta ölébe leeresztett két kezét, úgy nézett reá, mint egy kárhozottakat megtérítő őrangyal.
– Asszonyom, ön nagyon szenved. Isten őrizzen meg minden nőt hasonló szenvedéstől. Én kivánom önnek, hogy az ég gyógyítsa meg. Elhiszem, hogy ez rettentő fájdalom. Hallgatni fogok arról, a mit ön előttem mondott. Elfelejtem. Bocsásson innen.
– Ah! még szán? még gúnyolódik? Az majd a végén válik el, hogy melyikünk lesz a megsiratni való. Én téged megölhetnélek, ha akarnálak, alattomosan; megölhetném jó híredet: kihíresztelhetnélek, mint becstelen szerelmest; kiírthatnálak a világból, a melyben lélekzeni akarsz: de nekem az a munka nem tetszik. Én szemtől-szembe, lábat lábnak vetve, vasat vas ellen feszítve akarlak semmivé tenni. Fogd ezt a fegyvert! s ha van bátorságod őt szeretni: legyen bátorságod érte megvívni.
Ilonkában feltámadt a harag.
– Asszonyom! Ön már nem őrjöngő előttem többé, hanem nevetséges bolond! Én nem fogok önnel egy férfiért vívni, mint fiatal diákok szoktak imádottaikért.
S azzal odadobta Malvina lábához a vítőrt.
Malvina hangosan dobbantott lábával.
– Vedd fel rögtön azt a vítőrt!
– Soha többet ez életben, asszonyom!
– Vedd fel, mert leszúrlak irgalom nélkül!
– Azt teheti ön, ha kedve tartja.
– Ettől nem félsz, ugy-e? mert nem hiszed. De azt el fogod hinni, hogy ha innen távozni akarsz, ezzel a vítőrrel kezemben olyan bélyeget vágok angyalképű arczodra, hogy egész életedben ott viseled.
– Azt a bélyeget is örömestebb fogom viselni arczomon, mint viselném rajta egy bűnös szenvedély öntudatát.
Ez a szó olaj volt a hölgy szenvedély-lángjára.
Vad dühvel szökött a leánynak, a vítőrt feje fölé emelve.
Ilonka pedig ott állt előtte nyugodtan, s két összetett keze még mindig ölébe volt leeresztve.
Ez a nyugodt tekintet leverte a támadást.
Malvinának nem volt sem fegyvere, sem szava e tiszta, nyugodt, szűz alakot megtámadhatni. Megállott és reszketett. Keble zihált és egész arcza égett.
Ilonka azt vélte, hogy megengesztelheti őt.
– Bocsásson ön engem innen, asszonyom. Nekem nincs jogom önt akár sérteni, akár gyógyítani. Járjon ön miattam, a merre akar; engem nem fog útjában találni soha. Én felfogadom önnek, hogy nem fogok gondolni oly emberre, a kire tán ön is gondolhat. Felfogadom, hogy álmomban sem látom meg azt, a kiről ön álmai beszélnek. Bírja ön tőlem az egész világot. Bocsásson engem innen, s én úgy elmegyek, hogy soha még híremet sem fogja hallani többet. Elhagyom ezt a várost, elhagyom ezt az országot. Elmegyek más hazába. Idegen nevet veszek fel. Eltagadom, hogy Magyarországon születtem.
– Ah! Mulatságos ártatlanság! gúnyolódék a delnő. Ki akar menni e városból, ki ez országból: mert jól tudja, hogy «ő» is elhagyta a várost, kiment az országból. Utána akarsz menni, ugy-e? Fel akarod őt ott keresni, a hol senki sem ismer? – Becstelen!
Ilonka összerázkódott e szóra.
– Asszonyom! E szó után többet nem beszélhetünk egymással. Bocsásson!
Malvina azonban az ajtó elé állt s elzárta az útját.
– Oh! te hasztalan fogsz utána menni. Hiába hálózod körül. Hiába csalogatod. Nem te őt, hanem ő fog megcsalni téged. Ne hitesd el magaddal, hogy egy ártatlan, szép pofácskáért valakit nőül vesznek. Ő téged kigúnyol, megvet, kinevet!
Ilonkának elfogyott a türelme.
– Ejh, asszonyom! ne zárja el előttem az ajtót! Ez már otrombaság… S azzal előre lépett az ajtó felé; a hegyes vítőrt, mit Malvina eléje szegzett, félre hárította puszta kézzel, s azzal megkapva az útját elálló hölgy karját, félretaszította azt maga elől, mint egy gyermeket. Hiszen aczél volt minden izma, s ha úgy akarta volna, összetörhette volna őt.
És birtokába jutott a kilincsnek, s felnyitotta a kulcscsal az ajtót.
Malvina tehetetlen dühében megragadta Ilonka ruháján a vállfodrot.
– Azt letépheti ön, ha akarja.
De nem azt akarta letépni.
– Ugy-e? Nem törődöl vele, akármi lesz belőled miatta? Eldobod magad érte, s neki indulsz a világ gúnykaczajának. Szeretni akarod őt, ha becstelen fogsz is lenni miatta. Az akarsz neki lenni, a mi volt az apjának az anyád!…
… Ilonka e szóra visszafordította a kulcsot a závárba, s egy szökéssel az eldobott vítőrnél termett, felkapta azt, s azt mondá ellenfelének:
– Most már én öllek meg «téged!»
A nő elégülten mondá:
– Tehát mégis kényszerítettelek!
– No hát rajta!
– Az úgy is hallatlan az ó-világban, hogy két nő vívjon meg egy férfi miatt. Hadd történjék meg egyszer ez is!
A vítőrök kereszteződtek.
Malvina a szenvedély vak dühével rohant a leányra, nem törődve saját védelmével. S Ilonka ama sértő szó után, mely kényszeríté a vítőrt felvennie, egy arczulköpött arkangyal kegyetlen boszúálló haragjával fogadá, hogy azon a rossz szíven fogja keresztülverni ezt a vasat, melyben ily méregkeverő gondolat megfogamzott.
«Most már én öllek meg téged!»
Hanem azután, mikor egyszer az aczél a kezében volt, elkezdett eszmélni. Az aczélcsattogás magához téríté. Gondolkozott. Férfiaknál hadvezéri adománynak nevezik azt, mikor a viadal perczei alatt tér meg a szív nyugodt érverése, s míg a szem vigyáz, míg a kéz cselekszik, azalatt a fő gondolkodni tud s nem engedi a heves vérnek a vezéri szót; nem ijed, nem buzdul, nem borzad, nem dühöng: higgadt lesz, meglátja a távol- és közellevőt; fölötte lebeg annak, a mi vele történik.
Ily adománya volt Ilonkának; a vívás hevélye neki visszahozta lelki önuralmát. Meggondolta: ha én most ez asszonyt leszúrom, a tett nyilvánosság elé kerül. Törvényszék elé állítanak. Ki fognak vallatni: miért vívtunk? okát kell adnom. Azt mondom-e: egy férfiért; vagy azt mondom: az anyámért? Magamat gyalázom-e meg, vagy anyám erényére engedek mérges lehelletet fújni? Hát lelkemen hogy fogom elviselni egy megölt vérét? Ha a törvényszék előtt kimenthetem magamat, hogy mentem ki a belső biró előtt? Nem: én ezt az asszonyt nem ölhetem meg. De le fogom fegyverezni. – És akkor letérdepeltetem őt lábamhoz s úgy fog bocsánatot kérni attól, kit oly gonoszul bántott, s ki őt nem bántotta soha. A port fogja csókolni előttem, azt a port, mely a szörnyű megbántásnak tanuja volt. S azután megvetem és magára hagyom és keble ördögeire.
Tízszer leszúrhatta volna vetélytársnőjét ez idő alatt, nem törődött ellene fedetlen oldalai védelmével, ki untalan csak ostromolt, – de nem tette. Csupán azon törekedett, hogy kiüsse kezéből a fegyvert.
Azonban Malvina erősen marokra fogta azt, s gyanítva ellenfele szándékát, mindig csak egész döféseket intézett feléje, miknél a lefegyverzés lehetetlen.
Egyszer azután, mikor Ilonka egy kötéssel ki akarta facsarni ellenfele kezéből a vítőrt, az kiszabadítva fegyverét a kötésből, úgy döfött azzal Ilonkához, hogy a fleuret hegye mélyen belemerült annak keblébe, épen a váll alatt.
A mint Malvina visszarántá fegyverét, a nyilt seben keresztül szemébe szökött a leány meleg vére.
Ez érzésre, e látmányra a delnő elsikoltá magát, kiesett kezéből a fegyver, s ő maga ájultan rogyott a megsebesített leány lábaihoz, hanyattvágta magát s hosszú, fekete fürtei szétbomolva terültek el a szőnyegen.
A megsebesített hajadon pedig állva maradt, s megvetéssel nézett le a lábánál heverő élettelen alakra. Annak arcza sárga volt, mint a viasz, és szemei felett félig csukva a szempillák, keble mozdulatlan, és ajka nyitva. Mintha őt érte volna a haláldöfés.
Megijedt a saját keze ontotta vértől, s elájult bele.
Ilonka a mosdószekrényhez sietett, hol minden alkalommal készen volt tartva, véletlen esetekre, a vivó-iskolák segédszere, a szivacs és árnica-festmény. Belemártotta a szivacsot a festménybe s betömte vele a keblén szúrt seb nyílását.
Csak arcza lett kissé halványabb, de járásán nem látszott meg semmi ingadozás.
Még arra is gondja volt, hogy a két vítőr hegyeit, lábával rájuk lépve, letördelje s zsebébe elrejtse.
Azután kinyitotta a cselédséghez vezető ajtót s kiment a szobaleányt behívni.
– Jőjjön be kegyed. A vívásleczkén úrnője kezében a vítőr elpattant, a csonkájával megsebesítette vállamat, s arra ijedtében elájult; menjen, segítsen rajta.
A cselédnek azonban nemesebb szíve volt, mint az úrhölgynek; a mint meglátta Ilonka ruháját vérrel összefecskendve, lelkendezve kiálta fel:
– Jézus Mária! Bánom is én, ha elájult, majd felébred. De a kisasszony keresztül van szúrva. Szaladok bérkocsiért.
Ilonka nem tudta őt visszatartani; a cseléd akkorra visszaérkezett a bérkocsival, mire Ilonka lement a lépcsőkön, s azután felült mellé a kocsiba. Ott feküdhetett asszonya ájultan, a meddig magától fel nem ocsúdott; ő Ilonkát ápolta hazáig.
Hiszen úgy szerette őt mindenki!
Otthon Ilonka elmondott anyjának mindent.
Mindent…
Nem lehetett semmit eltitkolnia többé.
Világosiné átkozta az egész világot, az egész emberiséget, megsebesített leánya ágyánál. Szemrehányásokat szórt magára és a gondviselésre, ki még csak azt sem hagyta fenn, hogy valaki boszút álljon ezen istentelenségért!
A férj tébolyodott, az anya beteg, a testvér még gyermek és siketnéma. Nincs, a ki igazságot adjon ezen a világon, egy ily kegyetlenül letört virágszálért!
Hanem a letört virágszál csak még sem hervadt el.
A fiatal, egészséges vér győzött a haláldöfés felett; a vészes seb begyógyult. A természet nagy orvos.
Két hét mulva már Ilonka felkelhetett az ágyból; a sebláz elmult.
Még talán szebb volt, mint azelőtt. Sápadtabb, de nőiesebb volt arcza. Járása nem volt oly kevély, de szendébb, hajlékonyabb, mint eddig. Ha kérdezték tőle: fáj-e még? azt mondta: már nem, és igazat mondott, mert valahányszor a behegedt szúrás fájdalmát érezte, titkos boldogságot érzett mellette, mint a ki azzal egy nagy adósságot fizet le – másnak.
– Elmegyünk innen, leányom! bíztatá őt anyja. Elmegyünk e városból, ebből az országból, ez alól az ég alól, a hol ezek az emberek laknak. Eltemetkezünk idegen emberek közé, a hol senki sem ismer bennünket. Nem viszünk innen magunkkal semmit; még a saruinkra ragadt port sem.
És úgy tettek.
Még Böskét is itt hagyták. A jó leány, ki utánuk vitte a gőzösre holmijaikat, csak nézett utánuk a partról, míg a füstöt láthatta, akkor megfordult, s azt mondá:
– Már most én is megyek, s felkeresem a názárénusokat!
Az ismeretlen leány után nem tudakozódott senki; eltünhetett, elveszhetett; az ismerős delnő megmaradt a küzdtéren, mint ünnepelt szépség, divat-uracsoktól körülrajongva, fiatal tárczairóktól megénekelve. Nem eshetett meg lóverseny, császárfürdői dalidó a nélkül, hogy öltözéke le ne lett volna irva. Valami fogékony keblű ujdondász azt is feljegyezte róla, hogy a legutolsó estélyen oly pompás gyöngyöket viselt, hogy szebbeket még csiga könyje nem teremtett.
Jól találtad, becsületes hírharangozó; annak a nagy csigának a könyjéből termettek e gyöngyök, mely nem tud élni, ha házából kiveszik; mi itt a tenger fenekén magyar népnek is nevezzük ezt a kagylót, mely gyöngyöket terem, mikor kínoztatik. – A szép asszonyság minden gyöngyszeme ezer meg ezer nyomorult könyjéből támadott; síró gyermekek könyjeiből, kik hiába imádkoznak a mindennapi kenyérért; a ti kenyeretek nem jöhet ma, mert az ma egy szép asszony hófehér nyakán tánczol.
Ragyogj velük, szép amazon!
* * *
Föhnwald százados ez idő szerint valamelyik alföldi magyar városban tanyázott csapatjával.
A nyomor zenithjén jártak már a rossz csillagok. Itt-amott az is hallatszott, hogy a megéhezett emberek rabolnak. Onnan vesznek, a hol kapnak.
Egy szép napon a maga előljáróságától azt a parancsot kapta Föhnwald, hogy abban a megyében, a hol ő fekszik, ki levén hirdetve a rögtönitélő biróság, ő is lásson utána a rablóvadászatnak; a hol erdőn, mezőn, tanyán, falun, városban, úton, pinczében megtalál egy rablót: fogja meg, kösse meg, lőjje meg, hozza be élve vagy halva. Ne kiméljen senkit, ha szűrben, ha selyemposztóban jár, orgazdát, tolvajrejtegetőt egybevegyen magával a rablóval; ne válogasson se kicsinyt, se nagyot, se urat, se parasztot; legyen irgalom-nemismerő mindenki iránt.
«Auch eine schöne Gegend!» mondá magában Föhnwald, és zsebébe tette a felsőbbségi meghagyást.
* * *
Lemming úr sokat utazott ez idő szerint.
Hja! bizony a százezreket megérdemelni nem jár fáradság nélkül.
A vállalat sok járás-keléssel van összekötve.
Az egész nyereség többfelé oszlott meg; egyes vállalkozónak ugyan rajta kellett lenni, hogy a mit elvesztett a réven, megnyerje a vámon!
Aztán az embernek főkép arra kell ügyelni, hogy valami panasz véletlenül ki ne pattanjon.
A panaszoknak ugyan a mostani időjárás nem igen kedvező. Ha valamelyik parasztnak kedve találna kerekedni a lamentálásra, hogy ő ocsut kapott buza helyett: csak lesz esze az előljáróságnak, hogy szép szerével lecsendesíti; ujságba pedig be nem adhatja panaszát, mert annak az iktatási díja hat hónaptól egy esztendeig terjedő börtön. Azt már tudják az ujságirók, hogy az a «csendháborítás» rovata alá esik, s őrizkednek a hadi-törvényszéktől leczkét venni. S ha akad itt-ott előljáró, a ki azt hiszi, hogy neki megbocsátják azt az érdemét, ha a pórul járt paraszt ügyében felmegy panaszkodni Budára, azt az ember útközben elfogja, nyomatékos indokkal megnyugtatja, visszatereli; ha nem hajt a szép szóra, engedi eltévedni abban az erdőben, a minek «hivatalszoba» a neve, míg végre a vándor rátalál az igazira, a kinek lelke szerint elmondhatja minden keserűségét: hogyan szedik rá, milyen istentelenül pusztítják azt a szegény éhes, rongyos embert odakinn! ez igazi ember, a ki panaszát végighallgatja, Harter Nándor lesz; az azután majd segít a dolgán, ne féljen semmit. Ha pedig épenséggel oly életrevaló és ügyes ember akad, a ki egész Bécsig elviszi a panaszszal telt tarisznyát: az meg épen eltalálta az üdvösség kapuját, ott a vállát is megveregetik, számot is írnak a panaszlevelére; azt azután leküldik a maga útján – Harter Nándornak, hogy tartson e tárgyban szigorú vizsgálatot, s akkor aztán a panaszkodó egészen meg lehet nyugosztalva a felől, hogy most olyan ember kezébe jutott az ügye, a ki majd igazságot szolgáltat az ő szegény fejének. Csak várja békével!
Lemming úrnak tehát sok dolga volt, hogy becsülettel megfeleljen feladatának.
Épen egy nagy alföldi városban volt a kölcsöngabonaosztásnak ideje. Mint vetőmag, elkésett már az; de a kormány elrendelé, hogy az éhezőknek még azonfelül is kell élelmiszereket osztani, tisztességes kölcsönképen; ma aláirnak öt forintot egy mérő buzáért; aratás után aztán harmadfél mérőnek az árából visszafizethetik azt könnyen.
Abban a városban volt egy alkusza Lemming úrnak. Azt meg Hameternek hítták. Bánom is én, akárminek hítták.
A mint Lemming úr megérkezett a vendéglőbe, felkereste az alkusz.
– Itt vannak a szekerek!
– Megkapta ön a buzát? Hogy vette?
– Olcsóbban, mint rám volt bízva. Harmadfél forinton.
– Az képtelenség! Annak már nem lehet buza-alakja.
– Tessék megnézni a mustrát!
Az alkusz egy vászon-zacskóból kitöltötte az asztalra a mutatványszemeket.
Lemming úr elbámult.
– Hisz ennél szebb buzát a londoni ipartárlaton sem mutogattak, hisz ez van kilenczvenöt fontos.
Szép, piros, nehéz buza volt az. Száznyolcz fontos!
– De hát hogy vehette ön ezt harmadfél forinton, mikor négyen is alig kapjuk a selejtesebbet?
– Valami hibája van.
– Mi hibája lehet? Nem képzelem.
– Az a hibája van, hogy hat óráig hevert a viz fenekén. Az a kereskedő, a ki tegnapelőtt nem adta négy forinton alól, a mint felvontatta a hajóját, tőkére ment vele; a hajó elsűlyedt, a buza átázott, azonban közel volt a parthoz, fél nap alatt kihordták, megszárították; hanem a kereskedő kénytelen volt rögtön túladni rajta, a hogy veszik. Meg is ölelt, mikor harmadfél forintért az egész szállítmányát elvállaltam. Más senki ennek hasznát nem veheti: mert ez holnapután csirázni fog; mi még kioszthatjuk azt ma. Igaz ugyan, hogy vasárnap van, de a szegényekkel jót tenni vasárnap is lehet. Ha rögtön megörletik, ragacsos, csirizes lisztet kapnak ugyan belőle, de megeszik azok azt, nem halnak meg tőle; ha holnap észreveszik is, hogy mi baja van a buzának, akkor már beszélhetnek; ma a bőrükből bújnak ki örömükben, ha meglátják. Olyan minden szem, mint ha üvegből volna.
– Ön ügyes ember.
Lemming úr megdicsérte az alkuszt, kifizette neki, a mit megszolgált, s azzal rábízta, hogy legyen jelen a gabona kiosztásánál.
A szekerek ott álltak már a piacz közepén, a hatóság értesítve volt az osztásról; az embereknek a mint kijöttek a templomból, dobszó mellett tudtukra adatott, hogy itt a kenyérnek való, kinek mennyi kell belőle?
Délig el is volt osztva minden. Ki-ki vitte haza magával, a mit kölcsön elvállalt, ki talyigán, ki a hátán.
A gondviselés azonban megőrizte a szegény embereket attól, hogy ez egészségtelen gabona kenyerével még nyavalyát is vonjanak magukra; értem t. i. a polgári gondviselést.
Mikor a hívek hazaértek a buza-osztozásból, ugyanakkor már ott várt mindeniknek a házánál két-három darab fekete-harisnyás katona, kit a fentisztelt czivil gondviselés épen akkorra rendelt oda, adóbehajtás végett.
Ezuttal csakugyan nem mondhatta senki, hogy nincs miből leróni az adóját, mert épen akkor vitte haza a kölcsön kapott buzát. Tehát van.
A jámbor emberek aztán rajtamentek az adóbekergető biztosra, kit jó hirnevéből nekünk is van már szerencsénk ismerhetni: Gierig urra, s az okosabbak közülök szörnyen mutogatták neki a kormány hivatalos lapjából azt a helytartósági rendeletet, mely meghagyja, hogy az inséges helyeken nem szabad az adót kényszerítve behajtani. Ott olvasható az ma is; tanúlságos adalék egy gyöngyidőszak illustratiójához.
Hogy még ezt el is kellett rendelni!
De nagyobb dicsőség lett volna az annál, ha akadt volna valaki, a ki ezt a rendeletet meg is tartsa.
– Mi nekem ez? förmedt a panaszkodókra Gierig úr, s fricskát adott az eléje mutatott papirosnak, mintha csak le akarná róla peczkelni azt a furcsa bogarat; nekem a budai helytartóság nem közegem. Az én felsőségem a bécsi pénzügyminiszterium.
– De uram! hisz épen ebben az órában adta maga a kormány ezt a buzát, most irtuk alá, hogy tartozunk azt visszafizetni; hát ugyanaz a kormány ugyanabban az órában meg elveszi tőlünk, a mit épen adott?
– Természetesen!
Ne időzzünk ennél a jelenetnél sokáig. Megtörtént ez.
Gierig úr szépen összeszedette a kiosztott buzát, s ugyanazokkal a szekerekkel, a mik azt idáig hozták, átvitette a szomszéd városba; ott átadta a katonai élelmezési biztosnak, mely állomást ez idő szerint Konyecz úr töltött be, jutalmúl sokszoros érdemeiért. A két jeles úr jó vásárt csinált egymás között. Az exequált buza olcsó áruczikk, azonfelül is egy kis hibája van. Hanem jó lesz az azért még a katonának.
* * *
Egy szép napon aztán belép egy őrmester Föhnwald századoshoz, s így szól hozzá:
– Százados úr! Mondja meg nekem, mi ez, a mit én most itt a kezemben tartok?
S letette eléje a névtelen valamit.
Valóban névtelen valami volt. Ha megemelte az ember, súlyánál fogva azt hihette, hogy sajt; ha megbámulta, szinére nézve valami volt az a tőzeg és olajpogácsa között; ha megtapintotta, fogadhatott rá, hogy ernyedni kezdő aszfalt; ha megszagolta, eczetágyba fojtott gomba; ha megtörte, akkor millió egymásból nyuló selyemszál valami új találmányú gyapot-degetet mutatott be előtte, ha pedig annyira vitte a vakmerőséget, hogy megkóstolja, akkor megtudta, hogy az «kenyér».
Ilyen kenyérrel tanítják a hazaszeretetre ő felsége legvitézebb hadseregét.
Föhnwald százados, hogy bebizonyítsa katonája előtt személyes bátorságát, valamint hogy tanusítsa készségét minden sanyarúságban osztozni vitézeivel, megevett, megrágott, le is nyelt egy darabot abból a megnevezhetlen tárgyból.
És akkor így szólt:
– Őrmester! vegyen ön magához négy embert töltött karabélyokkal; rendeljen szekeret. Én azokat a gazembereket, a kik ebben a kenyérben bűnösek, akárkik és akárhányan legyenek, mind vasra verem, és fölviszem Budára. Becsületszavamra esküszöm.
Mikor Föhnwald ilyen dologra fogadkozott, még nem tudta, kik és mik akadnak a markába? mert ha tudta volna, bizonyára még egyszer megesküdött volna rá.
Öt percz múlva ott állt négy legény, őrmester és fuvarosszekér az ajtaja előtt.
Legelőször is elindúlt a tábori sütőt fölkeresni.
A katonakenyerek nagy része még ott hevert az élelmi tárban. A mint egymásra voltak rakva, a legalsónak folyott a leve. Közelíteni is merészség volt a fojtó bűz miatt feléjük.
– Ön a porkolábhoz fog menni! szólt Föhnwald a sütőhöz; majd azután a katonai törvényszék fog ön felett itélni.
– Tudom, százados úr! felelt a sütő. A kenyerek rosszul ütöttek ki, magam sem tagadom; egyébiránt én csak olyan lisztből süthettem, a milyent a molnár ideküldött.
– Az ön hibája volt, ha látta, hogy rossz a liszt, és mindjárt föl nem jelentette. Majd mentse magát a törvényszék előtt.
A sütőt a porkolábnak kölcsönözték, s azzal mentek a molnárhoz.
Föhnwald a kenyér-corpus-delictin kivül egy tarisznya lisztet is vitt magával.
– Mi tetszik, uram? kérdé a molnár a szokatlan látogatótól.
– Nekem tetszik önt elfogatnom, azért, hogy ilyen lisztet őrölt a katonáim számára.
– Én csak olyan lisztet őrölhetek, a milyen buzát nekem adnak. Az önök élelmezési biztosa csirás, dohos buzát küldött ide; biz abból csak csiriz lesz aztán. Az önök buzája mind egy szemig valami elsülyedt hajóról való kárbaveszett portéka.
– Önnek, meglehet, hogy igaza van az élelmezési biztos irányában; azt majd igazítsa el vele: hanem én önt is mindenesetre elfogatom. Tessék felülni a szekérre!
– Megyek, uram! Fogtak el engem már külömb dologért is. Ültem én már odabenn furcsább állapotok miatt is; majd kieresztenek, ha megunnak.
Föhnwald még mindig az aprajánál volt a vallatásnak. Ezek azok az apró legyek, a kiket a pókháló megfog; de majd jönnek mindjárt a dongók és darazsak, kik a törvények pókhálóján keresztűl-kasul járnak.
Este volt, mire a malomtól az élelmezési biztos lakáig visszakerült. Konyecz úr után kérdezősködve, azt felelték neki, hogy az már elment vacsorálni.
Utána küldött, hogy jőjjön haza.
Konyecz úr meg akarta mutatni, hogy ő most milyen nagy úr, s csak azért is megvárakoztatja a kapitányt. Nem sejtette, minő fergeteg tornyosúl a feje felett?
Jó félóra múlva került elő. Vigan fütyörészve jött, félrecsapta a sipkáját; erős borokat ivott a vendéglőben.
– Ön nagyon megvárakoztatott; veté szemére a százados.
Konyecz úr impertinensül mosolygott a szemébe, s nem szólt rá semmit. Be akart vele menni a szobába.
– Nem megyünk oda. A raktárt akarom látni; kérem felnyitni az ajtaját.
Konyecz úr meghökkent.
– Mit akar ön ott?
– Meg akarom látni azt a buzát, a melyikből ez a kenyér készült.
Azzal odatartá Konyecz úr orra alá az oldaltáskájából kivett süteményt.
Konyecz úr négyszer is színt és arczot váltott e látmányra; hol vigyorgott, hol elsápadt; utoljára is azt vélte, hogy legjobban kisegít innen egy kis rendszeres arczátlanság.
– Hát… hát nem jó kenyér ez? Mi baja van ennek a kenyérnek? Most még igen fris, hát puha; a legfinomabb buzából van, becsületemre! Csak mindig ilyen kenyeret kapnának a katonák a táborban! Becsületemre! Nagyon jó kenyér ez, kapitány úr. Becsületemre!
Föhnwald azonban egy olyan mozdúlatot tett a kezében tartott kenyérrel, mintha a fejéhez akarná azt vágni a magasztalónak. Az hátra is hőkölt.
De csak még sem tette azt Föhnwald. Elégnek tartá nagy nyersen közbekiáltani:
– Ez a kenyér a kutyának sem való! Akarom látni a buzát, a miből ön ezt sütteti. Hol a raktár kulcsa?
Konyecz urat csak a merész ellenállás mentheté meg, ha megmentheté valami.
– Azzal én önnek nem tartozom! pattogott vissza hetykén. Ön nekem sem előljáróm, sem ellenörzőm. Ha panasza van ellenem, adja be az élelmezési főfelügyelőségnek. Ön parancsol a katonáinak, de nekem nem.
Föhnwald tehát parancsolt a katonáinak:
– Ezt az embert vasra kell verni; aztán el kell tőle venni a kulcsait.
Azok ugyan hirtelen szót fogadtak.
Konyecz bort ivott, dühös volt, ellenszegült; a miből aztán az lett, hogy meg is tépázták, meg is kötözték.
Az erővel elvett kulcsok egyikével felnyitotta Föhnwald a raktár-ajtót.
Elszörnyedve jött ki onnan.
Egy csomó buzát, a mint kimarkolta azt a zsákból, odatartott a meglánczolt biztos szeme elé.
– Van önnek erre valami mentsége?
Az undok káromkodással válaszolt neki vissza.
– Jobb lesz pedig önnek imádkozni, mint káromkodni; mert holnap függni fog.
– Igen! kiáltá tajtékzó ajakkal a fogoly; a kis tolvajokat felakasztják, régen tudom azt, a nagyokat pedig futni engedik. Önnek van kurázsija megfogatni az ilyen apró szegény ördögöt, mint én; de följebb nem mer kereskedni. Nekem ezt a buzát helyembe küldték; maga a főbiztos adta át a mint összeszedte az execución. Mit tehetek én arról, ha a gaz paraszt megnedvesítette a buzáját, mikor exequálták, hogy nekünk kárt tegyen.
– Legyen ön az iránt megnyugodva, hogy a ki ebben a dologban bűnös, azt én mind ön mellé fogom kötöztetni.
– Jó lesz, nagyon jó lesz! Csak tessék feljebb kereskedni. Ott van Gierig úr, végezzen azzal, ha tud. Annak menjen neki, ha mer. Úgy-e abba nem mer belekötni?
Konyecz jó taktikának tartotta Gierig urat tolni maga elé, gondolva, hogy az megszentelt fejű ember; a szava többet ér Bécsben, mint száz lovaskapitányé; az már egyszer leszállította Föhnwald urat a nyeregből, majd most is elbánik vele; csak annak menjen neki.
Föhnwald nem felelt neki többet.
A buzából is megtöltetett egy tarisznyát, s azt őrmesterére bizta; a raktárt ismét bezárta, az ajtaját háromszorosan lepecsételé, és őrt állított eléje.
– Már most hol lakik Gierig úr?
Magánháznál, természetesen, mint mindig. Egy új szóval szaporította szótárunkat: «Kényszer-vendégszeretet».
Már feküdt a jó úr és aludt, mikor késő éjjel látogatására ment Föhnwald. El nem tudta gondolni, mi baja lehet annak vele ilyen órában? Nem halaszthatná reggelre?
De Föhnwald nagyon sürgette az értekezést, s fel kellett czihelődni a kedvéért.
– Nos, mi baj van, százados úr? Nem szokott ön ilyenkor aludni? Én nagyon álmos vagyok.
– Majd segíteni fogok rajta, hogy ne legyen az. Én azért jöttem ide, hogy önt elfogjam.
Gierig úr nagyot bámult erre a szóra, s csodálatosan csóválta a fejét.
– Ön most jön valami jó vacsoráról, százados úr, ugy-e?
– Jónak nem mondhatom! felelt Föhnwald sértetlenűl, mert nem vacsoráltam egyebet, mint egy darabot ebből a kenyérből, a mit a katonáim számára sütöttek. Nézze ön, ez gyilkos méreg. Elfogattam a tábori sütőt; az a molnárra utalt, ki a lisztet őrölte. Ime, itt e dobozban a mutatvány a lisztből. A molnár az élelmezési biztossal mentette ki magát, ki a buzát küldte neki. Azt is elfogattam. E másik dobozban látja ön a buzát, a mi a katonai raktárba került. A biztos azt mondá, hogy ezt a buzát ön küldte neki; igaz-e ez, vagy nem?
Gierig úr fölpattant szörnyű haraggal.
– De mi közöm nekem mindehhez a sok ostobasághoz, a mit ön nekem itt össze-vissza mesél? Mi bajom nekem azzal, hogy önök mit esznek, mit nem esznek? S hogy mer ön engem akármi dologért felelősségre vonni? Ki adta önnek ehhez a jogot? mi?
Gierig úr ugyan dühösen állt szembe Föhnwalddal, két nagy papucs volt a lábán, azok csak úgy csattogtak, mikor eléje toporzékolt. Föhnwald pedig nagy hidegvérrel vonta elő belső zsebéből a hozzá küldött felsőbbségi parancsot.
– Itt a rendelet a kezemben, uram, melynél fogva én, Föhnwald százados megbizatom, hogy minden, e megyében megkapható rablókat, tolvajokat s azoknak orgazdáit, czinkosait, a hol találom, elfogjam, beszolgáltassam, nem válogatva személyökben, ki úr, ki paraszt? akár szűrben, akár selyem-kabátban jár, akár pusztán, akár kastélyban lakik: mindenütt elfogjam, lánczra verjem, tömlöczbe vessem. És én ezen parancsnál fogva elfogom önt és czinkostársait, a kik kilopják a nép szájából az alamizsnafalatot; mérget csinálnak belőle, s úgy adják a katonának enni; kik elrabolják az uralkodótól a nép szeretetét, kilopják a törvényből az igazságot, s még a fegyvernek az élét is letörik s ellopják. Én rablókat hajhászni küldettem! Teljesítem a megbízást s elfogom önöket mind. Katona vagyok; keresztűl vágom magamat mindenen. Meglehet, hogy ezért azt fogják mondani, hogy félreértettem valamit, de katonai parolámra fogadom, hogy csuffá teszek mindenkit, a ki ebbe a rút dologba belekeveredett, s megteszem azt!
Gierig elsápadt; látta, hogy ellenfele most már veszedelmessé kezd rá nézve válni. A támadóból védelmi helyzetbe tette magát.
– Én itt hivatalból járok, s hivatalos kötelességemet végzem.
– Az sem igaz! Önnek nem volna szabad ott járni és kobozni, a hol inség van. Világos parancs van az ellen az ország legfelsőbb hatóságától. Ez azonban csak kegyetlenség, csak zsarnokság; hanem itt rablásról is van szó. Ön azt a gabonát, a mit az élelmezési biztosnak átadott, nem kaphatta adó fejében, mert az egy elmerűlt hajó szállítmánya mind. Önnek az exequált buzát ki kellett cserélnie egy ilyen veszendőbe ment szemétért.
Gierig úr abban érezte magát megfogatva, a miben tökéletesen ártatlan volt.
– Uram, én esküszöm önnek, hogy ez nem úgy van.
– Talán minden ember összebeszélt, hogy elébb beáztassa a gabonát, a mit ön elvisz tőlük adó fejében! És csak épen azt, a mit ön visz el? És ön épen azt kereste ki minden adókötelesnél, a mi hibás volt? No, feleljen ön erre? Gondoljon ki valamit!
Gierig úr veszedelmesen meg volt akasztva. Pedig nem úgy volt, a hogy vádolták; de hogy mondja meg az igazat?
– Nos, uram, öltözködjék ön fel egymásután; mert én nem érek rá önnel itt szaporítani a szót. Egy, kettő, három! Ha nem tetszik önkényt, idekinn vannak a legényeim; van náluk békó is. Önnek a czinkosa, Konyecz, odakinn ül már a szekéren megvasalva. Kényszerítsem-e önt?
Gierig úr könyörgésre fogta a dolgot.
– Én elismerem, hogy itt nagy bűn van elkövetve; nem tagadom, hogy nekem is járúlhatott hozzá hibám; de a bűnben nincs részem; az magas, igen magas állású uraknál kezdődik.
– El fogok odáig is menni. A katona előtt nem marad zárva egy ajtó sem. Megyek, a meddig embert találok, akármilyen nagy ember lesz is, és rákiáltom a megbélyegző szót: «Ez is rabló!» Ön a kisebbek közé tartozik; ne vesztegettesse magára az időt.
– Uram! Tekintse ön, hogy családapa vagyok.
– Nem jegyezte ön fel magának, hogy hányan mondták azt önnek ebben az évben: «Uram, tekintse ön, hogy családapa vagyok?» Nem kaczagott ön erre a szóra mindannyiszor? Jól van! Én irgalmasabb leszek. Nem veretem önt vasra, megengedem, hogy saját kocsiján kisérhessen bennünket, a hova mondani fogom; de mondja ön meg nekem: ki következik most ön után?
Gierig meg volt puhulva.
– Elmondok önnek mindent, kapitány úr, a hogy van. A kérdéses gabonát a kormány osztatta ki egy inséges város lakosainak. Én azon nyomban foglaltam le a kiosztottat. Ha hibás volt a gabona, az a vétkes, a ki azt kiosztotta. Annak a neve pedig Lemming.
– Lemming? Úgy tetszik, mintha hallottam volna ezt a nevet valaha emlegetni. Hol kapható ebből az urból?
Épen itt van ebben a városban, a vendéglőben van szállva.
– Ezt is elfogatom.
– Nagy kegyben áll a magasabb körök előtt.
– Mégis elfogatom. Siessen ön felöltözni uram, egy katonát itt hagyok az ajtójában. S kérem, hagyja az ajtót nyitva.
– Óh! ne tessék félni. Nem szököm meg, sem a nyakamat el nem metszem addig, a míg egy fejjel magasabb embert tudok a hátam mögött. Elvárom ön további rendelkezését a legnagyobb engedelmességgel.
Gierig ur meghúnyászkodásában pedig csupa merő gonoszkodás volt. Azzal a jó szándékkal bíztatta neki a századost Lemmingnek, hogy az a heveskedő katonatiszt majd most a fensőbb körök kegyenczét valami oly brutális megrohanással fogja megsérteni, hogy e miatt saját magát keveri galibába. A gabonaosztás körüli visszaélések köztudomású dolgok. Hanem az is köztudomású, hogy e visszaélésekbe Lemmingen túl még igen nagy és hatalmas emberek vannak belefonva: ha valami szeles kéz valahogy Lemminget torkon találja ragadni, egyszerre támadnak láthatatlan kezek, melyek a vakmerő igazságszolgáltatót lefegyverzik, földre verik, mégbénítják: azokat a láthatlan kezeket pedig már nem lehet felfedezni, mert azok ellen nem kapni sehol bizonyítékokat. És így bizonyosan a szeles katona fog belemaradni a hinárba, a hová senki sem küldte.
Tehát Gierig úr egész töredelmesen vallott Lemmingre. Igen nagy szükség volt egy ilyen állású útitársra.
Három óra tájon lehetett az idő, mikor Föhnwald a vendéglőbe érkezett, a hol Lemming úr kapható volt. Már pitymallott, s a vendéglő udvarán befogva állt Lemming úr előfogata, jeléűl annak, hogy az uraság igen korán szándékozik elutazni. Ugyan a vendéglő udvarára hozatta maga után katonai fedezet alatt Föhnwald Konyecz urat megvasalva a szekéren, s Gierig urat saját hintójában. A szemközt jövő vidéki emberek, kik a hetivásárra jöttek, ugyan nagyot bámultak e furcsa processión. Nem volt köztük, a ki a két urat személyes tapasztalatai után ne ismerte volna.
Föhnwald maga felsietett Lemming úr szobájába.
Az inas be akarta jelenteni. A százados mondá neki, hogy ez egészen szükségtelen; majd bemutatja ő mindjárt maga magát, s benyitott egyenesen.
Lemming úr már fel volt öltözve s theáját szürcsölgeté, mikor belépett hozzá a kapitány.
Lemming úr azt hitte, hogy az idegen úr eltévedt s igen nyersen kérdezé:
– Kit tetszik keresni?
– Lemming urat.
– Az én vagyok. Tessék leülni!
– Nem ülök le. Más dolgunk van együtt. Én Föhnwald százados vagyok, az itt e környéken állomásozó lovasság parancsnoka. Tegnap este a katonáim panaszt tettek nálam, hogy ehetetlen kenyeret kaptak. Meggyőződtem róla, hogy igazuk van. Utána jártam mindennek, elfogattam sütőt, molnárt, élelmezési biztost, most épen az adószedő főfőbiztost vettem őrízet alá. Mind bűnösök.
– Diable! mormogá Lemming úr, s csendesen kihörpinté csészéjéből theája maradékát.
– Nem lehetett tagadniok. A bizonyítékok itt vannak nálam: a kenyér, a liszt, a buza. A mi még az utóbbiból megvan, azt lepecsételve őriztetem a raktárban.
Lemming úr hozzáfogott egy lágy tojás feltöréséhez.
– S mit fog ön most ezekkel az emberekkel kezdeni, a kiket ilyen szépen rakásra fogott?
– Még nincsenek mind együtt.
– Szappermán! Még több is lesz? S ha mind megfogta őket?
– Akkor felviszem őket Budára a helytartósághoz s olyan lármát csapok, hogy a félvilág meghallja.
– S szabad megtudnom, mennyiben érdekel engemet ez a történet, a mit kapitány úr most velem közölni sziveskedett?
– A legutolsó elfogott, ki az adóbehajtó biztos, azt vallotta előttem, hogy ő azt az emberhasználatra nem fordítható buzát, a mit katonáimnak adott, mint adóhátralékot gyűjtötte fel a szomszéd városban, a hol azt ön, Lemming úr, osztatta ki, mint kormányi segélyt. Ön pedig vásárolta azt egy megmerűlt hajóról, melynek gazdája kénytelen volt ázott gabonájától potom áron menekülni.
Lemming úr úgy találta, hogy mégis nagyon keményre van megfőzve az a tojás, nem lehet már megenni.
Gondolta pedig magában: «Ahán! Itt van már megint egy ember, a kinek be kell dugni a száját». S csendesen becsülgette magában az előtte álló kaliberét, vajjon mennyivel lesz tele.
Azért még föl sem kelt helyéről; hadd álljon az a másik, ha neki úgy tetszik.
– Tudja ön, kapitány úr; ilyen félreértések megtörténnek. Sajnos dolog. Az ember maga nem lehet mindenütt jelen.
– Csak hogy ön ott épen jelen volt.
– No, no, no! Az a gabona nem volt a kegyed katonáinak szánva. A biztos ügyetlensége, minek szedte el a parasztoktól. Azok elhasználták volna vetőmagnak.
– Ön azt hiszi uram, úgy-e, hogy Föhnwald százados nem tudja azt, hogy ebben az évszakban nem vetnek buzát?
Most aztán felkelt a helyéről Lemming, s egy finom világfi húnyorgó simaságával lépett Föhnwald elé.
– Én azt hiszem, hogy Föhnwald százados egy derék gavallér ember, ki a katonáiról gondoskodni lovagias kötelességének tartja. Ily eseteknél Lemming is tudja, mit jelent gavallérnak lenni. Ha a katonák tévedésből rosz kenyeret kaptak, a Lemming-ház kalácscsal fogja őket kárpótolni.
S azzal nagy mosolyogva belső zsebébe nyult s kivonta onnan nagy, sok rekeszű tárczáját.
Itt biz egy pár ezer forintot megint ki kell ugratni. Vele jár a risicoval. Ezt majd felirjuk a «manco»-ba.
Föhnwald százados a füle hegyéig elvörösödött, a mint azt látta, hogy a tárczáját kezdi nyitogatni ez az ember.
S az a sértő biztosság, a mivel ezt tette, mint a ki tudja már, hogy hasonló esetekben hogyan kell, hogyan szokás a kérdésre kellő választ adni; mint a ki ismeri már az embereit, a kik lármáznak, fenyegetőznek, s aztán egy percz múlva mosolyognak, bókot vágnak; meg vannak nyugtatva.
– Adja ön ide azt a tárczát! rivalt rá dühösen Lemmingre.
Lemming ugyancsak megszeppent.
(«Teringettét! gondolá magában; ez ugyancsak érti ezt a tudományt, még pedig alaposan. Az egész tárcza kell neki. Ugyan szerencse, hogy nincs bele téve több tizenkétezer forintnál. Ez ugyan üstökön tudja ragadni a jó alkalmat. De már mit van mit tenni? Menekülni kell tőle. Hadd vigye hát az egészet.»)
– Tessék, kérem! szólt odanyujtva a félig felbontott tárczát.
Föhnwald mohón kapta el azt kezéből.
Lemming boszus megvetéssel tekinte rá. Ez ugyan kap a pénzen, a mit megragadhat; mintha csak a csatatéren szedné az ellenségtől.
– Tessék, uram. Vegye ön ki belőle, a mi pénzt talál benne; s aztán majd az üres tárczát adja vissza.
Föhnwald egészen úgy tett, a hogy Lemming úr mondta. Kiszedte a tárczából a pénzt; mind, mind; kikereste annak a legelrejtettebb zúgát is, a hol még tán egy árva egyforintos meglapúlhatott légyen; nem maradt benne semmi.
Hanem azután még sem egészen úgy tett, a hogy Lemming úr kivánta, mert a kiszedett pénzt, az utolsó egyforintost is oda fektetve a többi közé, nyújtá vissza Lemming urnak, s az üres tárczát dugta a saját zsebébe.
Lemming arcza most kezdett csak az ijedelem hypocratesi halálkifejezésére torzulni. Ez az ember, a ki előtte áll, nem a pénzét, de a fejét akarja megkapni.
– Uram! szólt rémülettől reszkető hangon; nekem arra a tárczára szükségem van. Üzleti jegyzeteim vannak abban.
Föhnwald begombolta kabátját az eltett tárcza fölött.
– Meg vagyok felőle győződve, hogy azok vannak benne. Jegyzetek az ön üzlete felől. Derék egy üzlet! Üzlet az éhező nyomorultak falatjaival; üzlet a ragyogó méltóságos és nagyságos urak jellemével. Én ezeket az adatokat akarom birni. Akarom azoknak a derék, jeles férfiaknak a névjegyzékét birni, a kik látták önnek ezt a tárczáját akként megnyilni, mint a hogy ön azt előttem megnyitotta, hogy megszelídülve hulljanak bele, mint a vak pipiskék, miket a vadász tükre leszédít.
– Ön csalatkozik, uram!
– Az ön elsápadt arcza, az ön reszkető keze bizonyítja, hogy nem csalatkozom; hogy a titkos zár nyitjára találtam. Ön ily titkokat iróasztala fiókjában nem tartogathat. Önnek azt mindig magával kellett hordania.
Lemmingnek nehéz veritékcseppek kezdtek gyöngyözni homlokán.
– Jól van, én elismerem, hogy ez az üres tárcza rám nézve sokkal értékesebb, mint a csomag pénz, melyet ön belőle visszadobott. Nekem e tárczát vissza kell kapnom minden áron; minden áron, uram! Egész hitelem fekszik benne. Ön ezt nem tudja; azt csak egy üzlet embere érti, mit tesz az: «egész hitelem». Szabja ön árát; mondjon merész összegeket, én megadom. Adok önnek tíz darab váltót tízezer forintról, – mindenütt a világon készpénzül fogadják.
Föhnwald haragosan dobbantott:
– Elég volt már! Ne sértegessen ön tovább. Nem adom vissza!
Lemming könyörgésre fogta a dolgot; oda rohant Föhnwaldhoz, megragadta kezét, úgy kezdett el neki rimánkodni.
– Édes úr, kedves százados úr, legyen ön ember, legyen ön keresztyén. Ne kivánja ön halálomat. Ön engem megölhet. Hát azt akarja-e, hogy megöljem magamat? Ön tudhatja, hogy egy üzérnek becsülete a mindene; becsület nélkül nem élhet tovább. Adja ön vissza most, a mit később senki sem adhat vissza. Szegény nőm! Mi lesz belőle? Én főbe lövöm magamat. Itt, ön előtt lövöm magamat főbe! Százados úr, legyen irgalommal. Adja vissza üres tárczámat s vegye el azon kívül mindenemet.
És e beszéd alatt elkezdett sirni, és le akart térdelni Föhnwald előtt s meg akarta csókolni a kezét.
Föhnwald bosszusan rántotta el tőle azt.
– Eh! uram, ne játszék ön itt nekem jeleneteket Shylockból; ezt én láttam önnél sokkal jobb szinésztől. Készüljön az utra.
Lemmingtől pedig épen nem volt az komédia, a mit akkor játszott; a legmélységesebb való volt az, a ketségbeesés komoly tragédiája.
A mint Föhnwald elrántá tőle a kezét, felugrott térdéről; szemei véresen forogtak felnyilt pilláik alatt, arczát elfutotta a vér, haja ziláltan csapzott izzadó homlokán, összeszorítá ökleit és rekedten ordított:
– De én nem fogom engedni, hogy ön tárczámat elvigye! Saját szobámban mint egy rabló támad ön meg! Én védem magamat, mint rabló ellen szokás. Én erővel is ellenszegülök.
És a közbön zavart tekintete a szekrényen heverő revolverét kereste. Föhnwald hideg nyugalommal fonta össze karjait melle fölött, s csendes hangon szólt:
– Tanácslom önnek, hogy ki ne nyujtsa kezét revolvere felé; mert abban az esetben gyalog fogom önt két lovas között hátrafont kézzel Budára felkisértetni.
E biztos nyugalom megtörte a kétségbeesés elszántságát Lemmingnél. Nem mert többé revolvere felé tartani. Még egy futó pillantást vetett borotválkozó eszközeire, s a nyitott ablakra; talán gondolt egy gyors kanyarításra a borotvával, vagy egy merész ugrásra fejtetővel le a kövezetre. Csak abbanhagyta. Valami azt sughatta fülébe: qui habet tempus, habet vitam. A ki él, az még tovább élhet. S megadta magát az elkerülhetlennek.
Kijelenté, hogy kész menni, a hová a tiszt parancsolja.
Épen hetivásár volt a városban, midőn Föhnwald a három kocsit a három elfogott urral végig vivé az utczákon, lovas katonák fedezete alatt. A nyitott szekér embere még meg is volt vasalva, hogy a díszmenet charaktere valahogy félreérthető ne legyen.
Azt a hujjahót kellett volna hallani, a mit a vásáros nép csapott, mikor azt a jelenetet látta. Jól ismerték mind a hármat.