Vajdár sietett ki a szinházból.
A kisérő biztosnak volt annyi gyakorlati esze, hogy a mint «védenczét» elveszté szem elől, odaplántálta magát a kijárat elé, s a többi biztosokat is figyelmezteté. Ott megtalálta őt a kijövő.
Este lévén, egész barátságot kötöttek. Vajdár karöltve ment kisérőjével hazáig s ott felkérte, hogy menjen fel vele lakára. Az azt kérdezte tőle, hogy nem akar-e elébb vacsorálni? Vajdár azt felelte neki rá, hogy a szűkre mért időt ilyen lappaliákkal most nem töltheti; majd a vasutnál falatozhat.
A biztos, miután meggyőződött felőle, hogy Vajdár szállásának több kijárata nincs egynél, bekvártélyozta magát az előszobába s engedte, hogy védencze az inasával utikészleteit összecsomagoltassa s butorai eladása iránt rendelkezzék, és a bucsúleveleket megirja. Az idő rövid.
Vajdár pedig, a mint hálószobájába visszakerült, bezárta annak az ajtaját s a rejtett csapóajtón keresztül a szomszéd Caldariva-palota siket folyosójára sietett át. Egy égő viasztekercs világított az útján. Most már kezében volt a kulcs, mely a velenczei óra ajtaját megnyitja, nem kellett kéredzkednie. Ott találta magát abban a szobában, melynek annyi nehéz emléke sulyosult lelkére. A mellékszobába vezető ajtók be voltak zárva. Ide senki sem jöhetett be a marquisnő távolléte alatt.
Leült arra a causeusere, melyen annyiszor hallotta az ő suttogását s a viasztekercset letette maga elé.
És aztán várt és találgatta magában, hogy mit hoz a jövő óra.
Megjön-e a dæmon, a ki mint egy megszálló lélek, bevette magát szívének minden rejtekébe; a ki mint egy megszokott méreg, ott él minden csepp vérében, s maga magát kivánja, mint a mákony, mint a morphium? Vagy ki hagyta magát űzni onnan? A rossz lelkek nem szeretnek holttestekben lakni s ő már halott? S ha hazajön, mi fog történni akkor? Képes lesz-e őrült szenvedélyből együtt szökni vele a világba?
Várt egy óráig, kettőig. Minden kocsizörgésre felrezzent. Egy sem ide hajtatott.
A szinháznak már régóta vége. A szép Cyrene, ha az utolsó dobütést is be akarta várni, már hazajöhetett.
Nem jött haza. Éjfél is elmult; s ő még sem jött.
«Így is jól van!» Mondá magában a várakozó. «Te meg akartál engem csalni! Majd meglássuk, hogy melyikünk csalta meg a másikat?»
Azzal felnyitá a marquisnő iróasztalának a rejtett fiókját, a zár titkával ismerős volt; s kivette belőle – ama bizonyos maroquinba kötött tárczát.
Egy pillantás a tárcza tartalmába megnyugtatá felőle, hogy a veszedelmes iratok mind együtt vannak abban. Szépen összehajtotta a tárczát, s eltette a zsebébe.
Tehát adieu szép Cyrene, örökre!
Még az iróasztal rejtett fiókját sem zárta be, mikor a szobát elhagyta, s a kulcsot benne hagyta, az óraajtóban belülről.
Szállására visszatérve, felvette az utiköpenyét s kiment az előszobájába. Inasa és a biztos tartliztak egymással, hogy muljék az idő.
– Én készen vagyok az útra, most már mehetünk falatozni.
Ezt a másik kettő is igen okos indítványnak találta.
Az inast elküldte bérkocsiért. Bőröndjeit lehordták. Egy óra mulva a pályafő éttermében ült kisérőjével együtt s kárpótolta magát az elmaradt ebédért és vacsoráért bőségesen.
Még a hajnali vonattal akart elindulni.
Hát a szép Cyrene hova tünt? Minő előbbvaló kötelesség vonta őt el az oly égő lehellettel igért találkozástól?
A gadarénok dæmona, mikor a «mester» kiűzte őt a kinzó ördöngösből, azt mondá: «engedd Uram, hogy a disznók közé menjek!»
A szép Cyrene a szinházból az inasát hazaküldé egy suttogva mondott izenettel; maga pedig a kocsijával, inas nélkül, odahajtatott a külvárosok egyik hirhedett tánczbarlangjába, a hol a legocsmányabb chansonette-énekesnők – terjesztették a finom izlést. Nagy élvezetét találta ebben a mulatságban.
Nagy öröme telt benne, hogy valami hozzászegődött fiatal diákot az édes eszétől tökéletesen megfoszszon. Az declamált neki, mint egy őrült.
Éjfél után két órakor érkezett meg az inas, a várt izenettel.
(Vajdár elutazott már.)
Az ezüst vállzsinóros inas láttára a szegény diák majd hanyatt esett bámultában. A marquisnő, kit ő grisettenek nézett, nevetve hagyta ott az asztalnál s sietett a hintajához, aztán hajtatott haza.
Mikor az öltöző-szobájába belépett, első tekintete a felnyitott iróasztalra esett. Látta, hogy a maroquin-tárcza hiányzik abból.
Nevetése hasonlított a kaczajgörcshöz. Nagyon meg kellett rémülnie e látványra. Mintha ott látta volna őt már függni az éjlámpa helyén, vagy a pamlagon heverni kettémetszett torokkal. Hanem csak lassankint leküzdte ezt a felindulást is. – S aztán kétszer-háromszor megvonogatva gömbölyű vállait, kényes daczczal mondá:
– Így is jól van! – Te magad akartad így, bolondom. – Én nem tehetek róla!
Az elhagyott leány pedig lassan hervadt a sír felé.
– Már a tavaszszal elmehettem volna, – mondá Manassénak, mikor az hazaérkezve a hosszú távollét után, a drága teremtést keblére ölelte; de te rád vártam. Nem hagyhattam itt Blankát, míg te meg nem jösz. Most már csak a falevelek hullására várok.
Mi várni valója is lett volna még tovább?
Olyan füvet semmi tavasz nem hoz elő, mely az ő baját meggyógyítsa.
Mikor meghallotta, hogy ama végzetes perben Vajdárt is bűnrészességgel vádolják: az volt az ő útlevele a túlvilágra. Nem volt miért élnie, nem volt mit remélnie többé. Ha vádolják, bizonyosan igazuk van. Ha elitélik, nem teljesül az, hogy visszakerüljön ő ehhez a házhoz.
Ettől fogva rohamosan haladt a betegsége: nem tudta ágyát elhagyni többé.
– Visszaadom már a gyermekeidet; mondá egy reggel Blankának. Legyenek ismét a tieid.
Arra gondolt, hogy a gyermekeknek nem szabad azt látni, mikor valaki meghal. Kérte Blankát, hogy menjen ki velük a kertbe, s küldje be hozzá Manassét. Egyedül akar vele szólni. És Anna még akkor is mosolygó arczot mutatott. Erre emlékezzenek a gyermekek. Blankának azt mondá, hogy ma egészen jól érzi magát.
Manassé bejött hozzá.
Anna keblére vonta testvére kezét.
– Különös álmom volt az éjjel, suttogá neki. Azt álmodám, hogy «ő» haza került. – Nem jött egyedül. – Egy rendőr kisérte. – Azt mondák, hogy ide lesz száműzve a mi kis völgyünkbe. – Senki sem vette észre, mikor bejött; a folyosóra nyiló oldalajtón jött be: nem látta más, mint te! – Családunknak sietős dolga volt: az én menyegzőmhöz készültek. – Te ott álltál vele szemközt. – Ezzel az angyali komoly arczoddal. – Rút tekintete volt. – Tele álnoksággal, elfojtott méreggel, haraggal. – Te nem bántottad őt. – Nem vetetted szemére iszonytató multját. – Azt mondtad neki hidegen, komolyan: – legyen ön itt. – Én adok önnek munkát. – Szerezze meg munka által kenyerét s az emberek becsülését. – Nem taszítottad ki az ajtón. – Nem mondtad ki az emberek előtt a rosszabbik nevét. – Kegyelmeddel betakartad az ő bűneit. – Szólj Manassé: Haragszol-e azért, hogy ezt álmodtam? Igaz lehet-e ez így?
Manassé nem tudott neki felelni, csak fejét ingatta csendesen s megszorongatá a kezét tartó kezet.
– Ugy-e Manassé, rebegé a beteg leány, ha én nem érem is azt meg, hogy ő visszatérjen, de ha mégis visszatérne és én nem volnék már itt, hogy kezedet könyeimmel áztassam ő érte: úgy fogsz vele bánni, mintha én még látnám azt, úgy fogsz hozzá szólni, mintha én még hallanám azt?
Manassé némán inte. S az ő fejbólintása egyértékü az esküszóval.
– Ha meghalok, ugy-e odateszed a keblemre ezt az arczképet, ezzel a száraz koszoruval s engeded, hogy együtt menjek el vele, porrá lenni.
Néma igenlés volt a válasz.
– És ha nem találna visszajönni, suttogá heves lélekzettel a leány. – Ha az álom nem más, csak álom. – Ugy-e, megigéred nekem, hogy számomra akkora üreget vágsz a sírboltban, a mi kettőnek elég, s ha ő meghal, – pedig meghal rövid időn: elhozod s odahelyezed mellém a koporsóját. És ha börtönben és ha vesztőhelyen hal meg, akkor is elhozod és helyet adsz neki én mellettem.
Manassé félrefordítá a fejét.
– No igérd meg.
Megcsókolta őt. Ez volt a fogadás.
Arra aztán a beteg leány megölelte a ráhajló bátya fejét s egy testvércsókban homlokára lehellé a legtisztább áldását egy szűzi léleknek, a ki jobban a mennyhez tartozik már, mint a földhöz.
– Elaludtam a nap felköltét, sugá a leány. Emeld föl a fejemet. Úgy szeretném még egyszer látni a szép nap felköltét.
És még egyszer meglátta azt.
A toroczkói völgyben kétszer szokott virradni egy nap.
Budapestre megérkezve, Vajdárnak jelentkeznie kellett a rendőrségnél, hogy itt van.
A magyar főváros abban az időben sajátszerű képet mutatott. Minden ember a nemzeti viseletet vette föl; a zsinóros dolmányok és sarkantyus csizmák között egy olyan párisi divatban járó alak, mint Vajdár, koczkáztatta azt, hogy a mint az utczán megjelenik, az élczlapok rögtön állandó figurát csinálnak belőle. Hanem hát még ezen segíthet a szabó, gombkötő, szűcs és csizmadia.
Vajdár elátkozta az egész várost. Ennél külömb dolog börtönre itélve lenni. Inkább valahová becsukva, mint mindenünnen kicsukva.
A rendőrfőnök megvigasztalta. Nem fog itt maradni. Tovább kell mennie abba a «koronaországba», a melyben született: Erdélybe.
Ez még jobb! Ott ő rá százan meg százan rá fognak ismerni, mint Diurbanura. Minden lépten-nyomon találkozni fog egy özvegy asszonynyal, a ki rákiált: «ez volt, – a ki lemészároltatta a férjemet!»
Hanem hát kötött útvonala volt, mennie kellett tovább hűséges kisérőjével.
Kolozsvárra késő este érkezett meg. Szerencséjére esős idő volt, senki sem járt az utczán, csak a vásárról hazatérő oláhok. Nyugtalanította, hogy azok mind köszöntek neki. Azt gondolta, fölismerték benne a hajdani tribunt. Pedig azok csak köszönnek megint minden úrfélének, a kit elől-utól találnak. Jó emberek azok, ha senki sem fuj beléjük rossz lelket.
Itt már keserves panaszra fogta a dolgát Vajdár a rendőrfőnök előtt. Ő ebben a városban meg nem maradhat. Engedjék Nagy-Szebenbe költözni.
Megvigasztalták. Nem is fog itt maradni, tovább menesztetik. De nem Nagy-Szebenbe, hanem haza abba a városba, a hol született.
– «Toroczkóra!»
– Igen. Toroczkóra. Ez a rend. Ki hol született, oda tolonczozzák haza.
Erre már a düh és rémület tört ki ajkain.
– Küldjenek inkább Szibériába, vigyenek Cayennebe! Küldjenek gályára! De nem Toroczkóra. Azok közé, a kik a világon legjobban gyűlölnek! Egy perczig sem biztos ott az életem. S ha agyon nem ütnek az első héten, úgy éhen fogok meghalni közöttük! Inkább egyenesen akaszszanak fel.
A rendőrfőnök megvigasztalá. Toroczkón van rendőrség, van biróság. Számíthat védelemre személyes bántalmazások ellen, s megtorlásra a megtörtént bántalmazás esetén. A mi az éhen meghalást illeti, az ellen is van intézkedés téve. A belebbezés tartama alatt az «illető» évenkint háromszáz forint kegydíjat kap, havonkinti részletekben fölvehetőt a rendőrségnél. A hatóság figyelme mindenre kiterjed. A «fizetési ívvel» rögtön boldoggá is tette a kegyelmes úr Vajdár Benjámint.
S azzal karonfogta őt a barátságos kisérő, fölsegíté a szekérbe és vitte Toroczkóra «haza».
Tehát Manassé átka teljes mértékben kitöltetett a fejére.
«Vissza kell neked kerülnöd ide: kitaszítva az egész világból, s azoknak a házaknak az ajtaján koldulnod az irgalomkenyeret, a kiket elpusztítottál!»
És beteljesült Anna óhajtása is, hogy vissza fog ő térni még ahhoz a házhoz, a hol az arczképét most is immortelle-koszoru köríti, s el fogja hozni sebeit a világból, hogy azokat ott bekötözzék és homloka szennyfoltjait, hogy ott letisztogassák.
Mert nem volt elég, hogy szülötte városába vitték haza, hanem amint ott a rendőrbiztosnál megállapodott s kérte, hogy valami szállást rendeljen a számára, az igen nyájasan nyugtatá meg, hogy az iránt a felsőbb parancs intézkedett már; a belebbezett annak a családnak fog átadatni, a mely őt fölnevelte. Lakása lesz a «szülői» ház. Erre már oly dühbe jött, hogy magát a rendőrbiztost inzultálta.
Az pedig hidegvérű ember volt s azt mondá neki, hogy ha nem viseli magát engedelmesen, kegydíját is el fogja veszíteni s akkor igazán mehet koldulni.
Meg kellett magát adnia rettenetes sorsának.
Türnie kellett, hogy a kisérő biztos karon fogja s Toroczkó utczáján végig kisérje, egész az Adorján-házig.
Nem nézett a szemközt jövők szeme közé. Engedte magát vitetni kábult fővel.
A kapubejárat, a fák az udvaron, a tornáczfolyosó mind oly régi ismerősök voltak. A tornácz végében volt egy szunyoghálós külső ajtó. Az volt az ő egykori szobája. A véletlen most is azt nyitá meg előtte.
Manassé jött rá szemközt.
Ah, minő találkozás volt ez! A szentgyörgyi pincze-jelenet után.
Az ember, a kit megfogott az átok, mint a rozsda, mint a penész, tetőtől talpig, ott állt prófétája előtt, kinek szava itélet volt az ő fején.
Az most ráteheti a lábát az ő fejére és belegázolhatja az arczát abba a fekete vassalakba: a mi neki ezentul irgalomkenyeret ad!
A kisérő biztos elmondá Adorján Manassénak, mint a ház fejének, a legfelsőbb rendőrhatóság rendeletét, tudatá vele, hogy az illető «családtag»-nak csupán lakhelyet tartozik adni a ház; élelméről gondoskodik a hatóság, «havonkinti huszonöt forintok» kifizetése által.
Vajdár a fogait csikorgatta szégyenében s azon gondolkozott, hogy megölje mind a két embert.
Manassé hangja, midőn választ adott, oly nyugodt volt, hogy azon semmi kedélyhangulatot nem lehetett észrevenni.
– A hatóság rendeletében megnyugszom, mondá biztosnak, s arra semmi észrevételem nincs. Vajdár úr e család tagja volt, s azokról házunknak kell gondoskodni. A hatóság kegydíjára nincs szükségünk. Gyárunknál egy főkönyvvivői állomás lesz betöltendő, s arra Vajdár úr elég képességgel bír. Lakását magában a hámorban választhatja s fizetéséből tisztességesen megélhet. Rajtam is könnyíteni fog vele, ha az állást elfogadja, mert a könyvvitelt eddig nőm maga végezte, s őt most e tehertől fel akarom szabadítani. Ma többet nem beszélhetünk erről, majd holnap rendbehozzuk az ügyet. Addig legyen Vajdár Benjámin úr e háznak vendége. Szivesen látjuk.
Többet nem szólt, hátat fordított és kiment a szobából.
Vajdár összeszorított öklét vérig harapdálta fogával.
S még azután a kegyes kisérő, bucsuzás fejében, egy nagy prédikácziót tartott neki, hogy minő nagy szerencse érte egész váratlanul! Ez már aztán igazi földi gondviselés! Ilyen szives fogadtatásban részesülni s egyszerre kész hivatalra találni, a mibe csak bele kell ülni az embernek! S hozzá még milyen szép város! milyen gyönyörű leányok! No csak azon legyen, hogy minél előbb megházasodjék. Itt már szépen megélhet.
Vajdár nem reflektált kisérője kegyes beszédére; hagyta őt bucsutlanul tovább menni. Még csak meg sem köszönte neki, hogy Bécs városától idáig fáradt – az ő kedveért.
Forrt minden erében a felkavart méreg. Láz volt az, a mi agyát hevíté.
Ha megbántott ellensége minden keserűséget százszorosan torolt volna rajta vissza: nem ingerelte volna oly frenetikus dühre, mint az által, hogy őt, a földre lesujtottat, még föl akarja emelni. Még gondoskodik számára nyugalmas jövendőről, még állást készít neki, a hol megbecsült, hasznos tagja lehessen a társadalomnak s azt is oly gyöngéden teszi, hogy a látszat szerint a könnyebbülés a nagylelkü rovására essék. Feleségét akarja felszabadítani egy terhes foglalkozástól. – Nem bántja meg azzal a szóval: «megbuktál és most én jót teszek veled!» – Azt mondja neki: «jókor jöttél, szivesen látunk, jót fogsz tenni Blankával!»
Ah minő véres színben úszott előtte az egész világ!
Kényszeríteni őt arra, hogy jót tegyen! Jót tegyen azzal, a kit üldözött! És aztán lássa őt mindennap boldognak!
– Valami iszonyú rosszat kell tennem ma! mondá a keblében lakó dæmonnak. Egy olyan catastrophát, a mivel méltón legyen bevégezve ez a rettenetes élet! Mit teszek? nem tudom még. – De az irtózatos lesz – Felgyujtom-e ezt a házat? Vagy megölöm a család legkedvesebb gyermekét, a kit kezembe kaphatok? Asszonyt teszek-e szerencsétlenné? vagy a legjobb férfit halottá? De megemlegessék azt a napot, a melyben engem visszaajándékoztak ennek a háznak!
Egy hatcsövű revolver volt a zsebében.
Elvakult dühvel, agyagszinű arczczal nyitott át a kis szobából nyiló mellékszobába. Ott nem talált semmi tárgyat, semmi élőt, a min valami boszúját tölthesse.
Tovább ment a következő ajtóra. Az ilyen kisvárosi házaknál minden ajtó nyitva szokott lenni. Itt nincsenek tolvajok.
A czimerterem tárult eléje. Oda is benyitott.
A terem közepén volt egy nagy ravatal; a koporsóban ott feküdt egy kiszenvedett angyal. Egy márványfehér arcz, behunyt szempillákkal.
A halott keze keblén volt összetéve s az összetett kezek között az örökvirággal koszorúzott arczkép. Azt kivánta, hogy azzal együtt temessék el.
Vajdárt Anna koporsója állítá meg.
Most látta, hogy mily végtelen szerelem volt az, a mit ő eldobott magától. Őrangyala volt az, a ki neki még holtában is megbocsát. Ki az ő képét még az Isten elé is magával viszi.
Egy egész világ gömbölygött le előtte; nagy, mint a kerek földgömb maga: tele a paradicsom édeneivel, a boldogság, az örömek minden zónáival és meridiánusaival; – körülrepkedve angyalok seregeitől. Ez a nehéz gömb, a mint közeledett felé, összemorzsolta őt, végighengerült elfulladó mellén: – a megsemmisülés perczében az atomokra omló ember kínordítása tölté be a házat. Végig zuhant Anna koporsója mellett s homlokát a ravatal széléhez csapva, eszméletlenül maradt.
Mikor magához tért, egy kis kertrenyiló szobában, az ágyban feküdt. Előtte állt Manassé, ki sebzett homlokára jeges borítékot rakott.
– Hagyd el, Manassé, szólt Vajdár, felkelve az ágyból. Ne ápolj engem. Ebcsont beforr! Ne fáradj velem, kérlek. Ha a két India minden balzsamában megfürösztesz is, én attól jóvá nem leszek. Nincs Messiás, a ki én belőlem az ördögöt kiűzze, a ki már bennem lakik. Meg van romolva minden csepp vérem, s nem tudok gondolkozni másról, mint arról, hogy mi roszat tegyek? Az a rettenetes látvány, a mi engemet lezúzott, nem javította meg ezt a rossz szivet: csak más irányt adott az én szörnyetegeimnek. Ah, ha tudnád, hogy ordítanak itt a fejemben Cerberus kutyafejei! Valakit meg kell marnom! – Te már ne félj a harapásomtól. Az a megfoghatatlan, az a megérthetetlen szentség, a ki megvédett engem a te haragodtól, megvéd téged is az én mérgeimtől. De visszafordulok azok ellen, kik ezeket a mérgeket belém oltották. Beszélni fog még rólam a világ! – Nincs rajtam semmi jó. – Nem örülök semmi egyébnek, csak annak, ha más szomorkodik. A kezemnek minden ujja piszoknyomot hagy maga után, s a lábnyomaimat sírkeresztek jelölik. De vannak emberek, a kik mellett én még fehér vagyok, mint a fehér liliom, és ártatlan, mint a bárány. – Bélpoklos, ragályos dögtestet csináltak belőlem, és mikor már nem tudtak mással ártani a te házadnak, engemet dobtak ide. A hogy a chinai tengeri rablók hajigálják legyőzőikre a ragályban elhullottak fertőzött rongyait. És ők most kaczagnak rajtam. Keztyű voltam a kezükön. Bepiszkoltak azzal, a miben dolgoztak s aztán elhajítottak. – – Kérlek, Manassé, ne hallgass rám. – Meg vagyok őrülve. Nem csoda. – Eredj családodhoz. Annak most nagy bánata van. Nem szükség, hogy az én jelenlétem hirével szaporítsd azt. – Ne mondd senkinek, hogy itt vagyok. – Ez a kerti szoba jó csendes kis hely. Van benne iróeszköz, egyéb nem kell. Meg egy korsó víz. – Hagyj magamra reggelig. Semmire sincs szükségem. Nem maradok a házatoknál. Csak a temetést várom meg. Ahhoz van egy kis jussom. Hisz engem is temetnek akkor. Azután majd tudom, hogy mit teszek? Az én dolgom az. Elmegyek innen. Többet nem fognak ide küldeni tehozzád; – hanem megyünk együtt édes herczegem s bálványom szép asszony, együtt a gályákra! – Most zárd rám az ajtót, hogy véletlenül valaki be ne jőjjön ide. Ha még valami kivánságomat teljesíteni akarod, holnapra rendelj ide nekem egy szekeret a kert alá, mely Szebenbe vigyen. Az alatt, míg mindenki oda lesz a temetésen, én itt hagyom a házatokat észrevétlenül. Ha nem lesz kocsim, gyalog megyek el. Ne akarj lebeszélni, kérlek. Élő pokolgép vagyok. Az óramű fel van húzva, s mikor az lejár, elsülyeszti a hajót, a melyik felvette. Ne akarj itt tartani. Gyászcsinálásnak, rémületköltésnek terveivel vagyok tele. Eredj tőlem.
Manassé lefektette őt az ágyába, és azt mondta neki:
– Lázban vagy, pihend ki magadat.
Azzal magára hagyta őt, s rázárta szobája ajtaját.
Családjának még nem szólt semmit Vajdár ittlétéről
Kimentek ketten Áron bátyával a birgejbe, kivágni a családi sír-alagutban a fülkét a legkedvesebb testvér számára.
– Akkorára vágjuk, hogy két koporsó elférjen benne; szólt Manassé, mikor hozzáfogtak.
– Akkorára.
– Ő kivánta.
– Mi úgy tegyünk.
* * *
A szobában hagyott jövevény pedig elkezdett irószerek után keresgélni Manassé iróasztalán. Kénytelen volt kihúzni egy fiókot, hogy levélpapirt találjon. Ott a tiszta papir alatt talált két megfakult, elsárgult papirdarabot, a mikre ráismert. Az ő általa hamisított váltók voltak azok. És mind a kettőn ki voltak törölve az aláirt nevek. S a törlés rozsdaszín tintája bizonyítá, hogy az nagyon régen történt! – Manassé rég lefegyverezte boszúját önmaga, hogy ellenségét, még ha akarná is, ne üldözhesse.
A két férfi reggelre volt készen a munkával, akkor kerültek haza.
Hideg, ködös, nyirkos őszi reggel volt.
Manassé azt mondá a szolgájának, hogy fogja a szobája kulcsát, menjen be s csináljon tüzet a kandallóban. Egy vendég úr van odabenn, azt, ha alszik, fel ne költse.
A szolga kevés idő mulva visszajött s azt mondá Manassénak, mi közben folyvást prüszszögött:
– Az a vendég úr aligha meg nem akar halni.
Manassé sietett rögtön a szobájába.
Ott találta Vajdárt az iróasztala mellett ülve: arczán a halálküzdelem rémtüneményeivel. Szemei kimeredtek üregeikből, ijesztő fénytől ragyogva, arcza szederjes volt és ajkai felduzzadtak. Előtte volt az asztalon egy megkezdett irás és a maroquin-kötésű tárcza felnyitva, s a belőle kivett iratok szétterítve.
Manassét a szobába lépéskor meglepte már valami exoticus, maró fűszerillat, mely őt is egyszerre prüszkölni kényszeríté. E miatt hirtelen zsebkendőjét tartá arcza elé.
A mint őt meglátta az asztalnál ülő alak, üvegfényű szemeit rámeresztve, dadogá nehezen forduló nyelvvel:
– Felém ne jőjj; – halál van itt!
S az arczát az iratok felé fordítá. Kezeit már nem birta megmozdítani.
Manassé hirtelen kinyitotta az ablakot, s egy percz alatt megértett mindent. Összemarkolta az asztalán heverő iratokat.
– Ne bántsd! Ne bántsd! hebegé a tehetetlen alak. Manassé pedig, arczát kendőjével eltakarva s lélekzetét visszafojtva, az egész iratcsomagot, a tárczával együtt a felszított kandallóba hajítá.
A nevezetes bűnpör legsúlyosabb terhelő okmányai lángot vetettek. Nem ölhettek meg többé senkit.
De Vajdárt még megölték.
Manassé visszasietett hozzá s arczát friss vizzel megmosva, igyekezett őt életrehozni.
A hideg víz enyhíté a halálkínt. Vajdár az ajkához emelt korsót fenékig kiitta, s attól szava, eszmélete kis időre visszatért.
– Pokolbeli tűz ég bennem, hörgé. – Meg vagyok ölve. – A Borgiák keze messze elér. – Én őt megloptam: ő pedig megölt engem. – Úgy kell. – Megdöglöm. – S nem vihetem őt magammal a pokolba. – Manassé. – Ne gondolj én velem. – Fuss a rendőrséghez. – Jelentsd fel, hogy haldoklom. – Vigyenek el innen Szebenbe. – Orvosrendőri eljárás tárgya lettem. (Itt még nevetett is kínra torzult arczczal.) Ha itt temetnek el, téged fognak vádolni, hogy te mérgeztél meg. – Még mint halott is rosszat teszek veled. Nem hagynak neked békét. – Még mint csontvázat is ki fognak hurczolni a sírból, hogy téged üldözzenek általam. – Ne keress a gyógyszereid közt semmit. – Ismerem én ezt a mérget. – Mint porzót hintik a papirra. – Nem én vagyok az első. – Egész orvosi facultás futott össze, hogy megmentse őket. – Nem találta ellenszerét. – S én azt hittem, hogy én csaltam meg őtet. – Tíz percz mulva halott vagyok. – Kezem, lábam nem él már. – Belől égek, kívül fagyva vagyok. – Küldd el a hullámat Szebenbe. Átok a világra!
– Benjámin, szólt Manassé, lefektetve a haldoklót az ágyra, odatéve kezét a mellére. Az Úr keze van rajtad. Térj Istenhez. Ő olyan biró, a kinek mérlegén egy pillanat malasztja lenyomja egy élet minden átkát.
– Dobj ki a szemétre. – S rúgj rajtam egyet az utolsó pillanatban. Az talán jól fog esni.
– Nem, Benjámin. Annak a jó angyalnak, a ki téged holtáig szeretett, én azt igértem, hogy ha valaha túlélnélek, elhozlak ide holtan, a koporsódat az ő koporsója mellé fogom tenni.
A haldokló melle küzdött a benne lakó dæmonnal.
– Őrjöngő! – S mit fogsz mondani a világnak, a hatóságoknak, ellenségeidnek, ha kérdik, miben haltam meg?
– Azt mondom: Holt menyasszonya láttára megszakadt a szive s hinni fogják.
Erre a szóra azokból az égő, kimeredt szemekből kicsordult a köny. S e könyhullásra, mintha nehéz varázs szakadna fel kebléről, még egyszer megmozdult s arczczal odavetve magát Manassé kezére, megcsókolá azt.
És aztán halkan rebegé e szót:
«Egy az Isten.»
A megszálló dæmon elhagyta a testet.
Arcza egészen átváltozott; hosszura nyult, elsápadt, homloka kisímult. A hajdani nemes kifejezés visszatért vonásaira.
– Köszönöm, rebegé.
A harang «készülőre» kongott. A gyászkiséret gyülekezni kezdett a ház udvarán, a diákok is megérkeztek már, a kik énekelni fognak s hozzákezdtek a hangoláshoz.
– Kérlek, szólt elhaló hangon Benjámin. – Hadd nyitva az ablakot. Hadd jőjjön be az ének hangja hozzám. Eredj.
– Isten legyen veled.
S az ablakon átzengő ének hangjai felvették őt láthatatlan szárnyaikra s utána vitték annak az előre ment fényes alaknak, a ki már azóta az Úr zsámolya előtt térdel, könyörögve: «ha én megbocsáthattam neki, szegény elmulandó asszony, hát te hogyne bocsáthatnál meg neki: erős, örökkévaló Isten!»
Mikor a gyászoló család visszatért a temetőből, Manassé maga köré gyüjté egész nemzetségét s így szólt hozzájuk:
– Még egy halottunk van. – Benjámin testvér haza érkezett, töredelmes bűnbánó lélekkel; s a mint meglátta Annát holtan, megszakadt a szive: meghalt.
És ezzel a szóval tisztára mosta őt.
Csak a szép Cyrene tudta, mikor meghallá, hogy Vajdár meghalt: miben halt meg?
És abból, hogy csak ő halt meg, és nem többen, azt is megtudta, hogy a veszélyes iratok meg vannak semmisítve.
Azért mégis neki és herczegének jutott a legnagyobb büntetés ama nagy bűnpör vádlottai közül. A többieknek csak halál; nekik egy sír, a melybe napról-napra mélyebben sülyed a halott, reménye nélkül a feltámadásnak: a világ megvetése.
Az Adorján-család pedig virágzik és gyümölcsözik. Manassé, Blanka boldogságát sokszorozzák gyermekeik; a toroczkói nép munkáján áldás van; házaiban örvendő, elégedett nép, a ki tanul, fárad, gyönyörködik, előre halad, békében él, világosságot terjeszt, embert megsegít, Istent imád, hazát szeret, nemzetet gyarapít; – s ez az a történet, a minek nincs vége, ne is legyen soha se vége!
Az ide mellékelt jegyzeteket nem abból a czélból bocsátom az olvasó közönség elé, mintha előre el akarnám magamat sánczolni a műbirálatnak azon ostroma ellen, melyet regényeimnek történeti háttere és azáltal a mesevázlat ellen szokott megindítani. Először is nem követelem a regényiró számára azt a jogot, hogy a história-iróval versenyezzen, másodszor nem ismerem el azt a kötelezettséget, hogy a regényiró a historicus nézeteinek a maga alkotását alárendelni tartozzék. A muzsák között egyedül Clio az, a ki nem «szent». Ő nagyon is emberi lény. Vulgivagább Venusnál. Kaczérkodik minden nemzettel. Ugyanazt a történetet máskép mondja el a francziának, másként az angolnak. A költészet muzsája, mikor igen nagy szellemekkel kötött szövetséget, ezt a nénjét igen alárendelt szerepre használta. – Az «Orleansi szűz»-et Schiller egy szentnek, Shakespeare egy bukott leánynak mutatja be, s mind kettőnek a műve költői remek, bár minkettő alkotásánál nagy lemondásába kerülhetett a történelem muzsájának segédkezet nyujtani. Ha Stuart Máriát Shakespeare irta volna meg, bizonyosan Erzsébet lett volna benne a hősnő és Mária a szörnyeteg. Az angol «Clio» így diktálja azt.
Azonban magam is éreztem, hogy jelen regényemnek tárgya annyira ismeretlen a jelen közönség előtt, s a korszak eseményei, melyben az játszik, annyira határosak már a meséssel, hogy némi igazolással tartozom az elbeszélés valószínűségének. Azért hoztam fel tehát csupán az igazoló adatokat; mert éreztem, hogy regényemnek erkölcsi iránya halomra dönthető lenne, ha csak egyet is azok közül a végzetes fordulatok közül, mint az igazzal ellenkezőt lehetne bemutatni. Igazolnom kellett, hogy mindazokat nem a véletlen, nem a vakeset, de valóban egymással küzdött erkölcsi ellentétek következetes harcza idézte elő; mely erkölcsi tusa érezhető volt a családi tűzhely magányától elkezdve egész a csatatérig, s kiterjedt a kormányzat magaslatáig, mindenütt követelte áldozatait, romokat hagyott emlékül maga után s végződött az egyik fél teljes és ismételt bukásával; s a mely bukás annál nagyobb volt, mert a hatalom korlátlan birtokában levő eszme vezetőit rántotta le a porba.
A mi hiánya van a művemnek, azt egyéni ihlettségem rovására kérem számítani, a minek korlátoltságát én magam legjobban elismerem.
A regény czíme: «Egy az Isten!»
A magyar unitáriusok jelmondata. Annyira kiváltságos kifejezés nyelvünkben, hogy azt semmi más idegen nyelven nem lehet eltalálni. Azért a német fordításban azt a czímet vette fel a fordító: «Die nur einmal lieben», mert az, hogy «Es ist ein Gott!» csak köznapi frázis, s magyarul azt teszi: «van Isten!», a mit bebizonyítani nem volt e regény feladata. Az pedig, hogy «Es ist nur ein Gott!» már fanaticus provocatio, s a mohamedán «la illa, illa ’llah!»-nak felel meg; a mi megint nem volt e regény czélzata. Angolban jobban megközelíthető e mondat értelme: «God is on God», – vagy mint Fretwell amerikai fordítása kifejezte: «On is the Lord», de végre az is abbahagyta, s megtartotta az angol fordításnál is a magyar jelmondatot és a németnél használt czímet, mely elsőt ugyan valószinűleg így fog olvasni az angol, hogy «Idzsi ez Ajsztin».
(I. kötet 11. lap.)
Egyistenvallók. Azért használtam az «egyistenvallók» elnevezést az unitárius helyett, mert hazánkban is legtöbben azt hiszik, hogy ezek azonosok az «unitus» görög egyház híveivel, a kik pedig római katholikusok és nagyrészt románok, magyar-szerbek (Szabadka), macedon görögök és kis részben magyarok; míg a magyarhoni «unitáriusok» egyáltaljában magyarok és protestánsok.
(I. köt. 12. lap.)
«Rólunk unitáriusokról azt hiszik még sokan, hogy nekünk szarvaink vannak».
(Brassai Samu.)
(I. köt. 17. lap.)
«Hagyományozó és örökösök». Hasonló értelmü végrendelet egy magyar főuri család viszonyaiból ismeretes hazánkban.
(34. lap.)
Toroczkó és népe. Toroczkó multjáról és jelenéről a hazai irókon kívül kimerítő feljegyzéseket írt egy angol tudós.
(L. Booner: Transsylvania and his peoples.)
(36. lap.)
A brachium. A mondott fegyveres karhatalom a toroczkói népnek hűbéri szolgálatra kényszerítése alkalmából történt, 1702 november 17-én Rabutin osztrák tábornok katonái hajtották azt végre s a legyőzöttekkel akkor iratták alá azt a reversalist, hogy soha semmiféle «rebellióba» nem elegyednek, s maradékaiknak is meghagyják, hogy affélébe ne elegyítsék magukat. «E rémnapok emlékére vannak a toroczkói házak ablakai kivülről vörös szegélyzettel körülvéve.»
(Orbán Balázs: A Székelyföld leirása. V. köt. 205. lap.)
(36. lap.)
«A szegény enyediek és az ottani tanulók és tanárok életben maradt része is Toroczkóra huzódott: ott templomoztak, és folytatták a tanítást, s Thoroczkó segítette mindaddig, míg Enyedre visszaköltözhettek».
(P. Szathmáry Károly. A gy.-fehérvár-nagyenyedi Bethlen-főtanoda története, 138–141. lap.)
(I. köt. 49. lap.)
«Esernyőt hordanak magukkal». Széchenyi István nevezte el a pesti márczius 15-iki népnyilatkozatot «parapluie-revolutiónak». Eső esett s a közönség felvont esernyővel ment – megkezdeni a nagy horderejű mozgalmat.
(Saját j.)
(U. o.)
«Egy árva ország».
A symbolicus dal «Velenczéről» szólt. (S. j.)
(65. lap.)
Egy karnagy. Mozart fiatal korában a Miserere zenéjét egy, kalapjába elrejtett papirlapra lehangjegyezte. Bécsben Lipót császár alatt előadták azt, de nem tetszett. A pápa azt mondta rá: nem elég ahhoz a partitura, ehhez a traditiók is szükségesek.
(81. lap.)
Áldás a római seregekre.
(Staatengeschichte der neueren Zeit. Hermann Reuchlin. IV. kötet.)
(89. lap.)
«A házasság érvénytelen, még a sacramentalis copulatio daczára is, ha az egyik fél dühöngő, álomjáró, vagy nehézkóros.»
(Instructio 13. §. Schultze. Eherecht 16. §.)
(91. lap.)
A pápa kegyelmezési joga.
«A pápának hatalma van a létező házasságot, kegyelem útján, nem létezőnek nyilvánítani.»
(Schultze. Eherecht 51., 52. §§.)
(124. lap.)
A házasság semmis, ha az egyik fél eltitkolta, hogy lelki betegségben szenved, vagy olyan bűnt követett el, mely becstelenítő büntetésre itéltetést von maga után.
(Walter. Kirchenrecht. Nro 4. Note 9.)
(I. köt. 133. lap.)
«A ráczok».
Magyarország bánáti vidékén kitört fajharcz története. (Saját j.)
(I. köt. 170. lap.),
«Giacomo»
Ez volt a «mókaneve» (Spitzname) annak az államférfinak, a ki később Antonelli bibornok név alatt lett világhírűvé. (S. j.)
(192. lap.)
Rossi figyelmeztetése a veszélyre. «Egy úrhölgy, egy lengyel tábornok és egy kegyes pap figyelmeztették Rossit a személyes veszélyre s tanácsolák neki, hogy a parlament-palotát katonákkal szállassa meg. Ő, az alkotmányos formák szigorú tisztelője, azt felelte, hogy ehhez csak a parlament elnökének van joga… Mindannyiak könyörgésére, rimánkodására, azt mondá, hogy ő neki kötelessége megjelenni s azt teljesíteni fogja. A pápától engedélyt kapott egy olyan megnyitó beszédre, melyben lángszavakkal mutassa be a nemzeti egység, függetlenség javainak dicsőségét, a törvényes szabadságot, sőt még az egyház világiasítását, tehát a polgári kormányzatot is. Ez volt a koszorú, a mivel az áldozat magát felékesítette».
(Hermann Reuchlin. Staatengeschichte der neueren Zeit. V. k. 42. l.)
(203. lap.)
«Egy szavahihető ember, ki 1849-ben Garibaldit mint főtiszt követte, hirhedett keresztülvonulásán az egyházi államon át, beszélte, hogy egy halálra sebesült vallotta meg neki végvonaglásai között, hogy ő volt Rossi orgyilkosa. Zambianchinak nevezte magát. Talán ugyanaz, ki a Romagnában pusztított?»
(Ugyanott V. köt. 43. l.)
(203. lap.)
Calderari.
«Ekkor jelent meg Calderari ezredes, ki kora fiatalságától fogva a pápai rendőrségnél szolgált; azt küldte ki a kormány, hogy a gyilkosság bűnrészeseit fogja el. Ez a Calderari a sokaság közé lépve, kijelenté, hogy ő a nép részén áll, s kardját ki nem huzza ellene. A carabinieriknek azt tanácsolta, hogy testvérileg ölelkezzenek a néppel».
(U. o. 44. lap.)
(204. lap.)
«Mintegy kétszáz egyén, azok között pápai egyenruhások, a gyilkos magasztalása mellett vonultak a meggyilkolt háza elé, hol annak gyászba borult családja tartózkodott… A börtönbe zárt foglyokat kiszabadíták».
(U. o. 45. l.)
(214. lap.)
A pápa menekülését álruhában egyértelmüleg írják le, így Reuchlin és Cesare Cantu: a nőruha álczáját. Meyer C. L. Geschichte des Kirchenstaates 1098. lapon hozza fel: «a pápa ez alatt a Quirinálban fogolyként élt, míg nov. 25-én sikerült neki nőruhában s egy hölgy kiséretében Gaétába elszökni». Legelfogadottabb azon adat, mely szerint a bajor követ maga volt a pápa álruhás kisérője.
(217. lap.)
«Circolo popolarék». «Népkörök». Politikai klubbok, a mik a római forradalom alatt a parlamenti szónokok befolyása alatt nagyobb hatást gyakoroltak a közügyek vezetésére, mint a kormány és országgyűlés. Főagitator: Sterbini.
(Staatengesch. H. Reuchlin.)
(I. köt. 217. lap.)
«Calderari megjelenik csapatja élén s kezeit kiterjeszti a pártok felé: a nép árulónak szidalmazza, s ő vérző arczczal áll annak a részére».
(U. o. 46. lap.)
(218. lap.)
«A lázadók egy ágyút szegeznek a főkapúnak. Torre mérnök, demokrata, Róma ostromának történetírója, roppant termetével az ágyú torka elé állva, megakadályozza a Vatikán lövetését».
(U. o. 46. lap.)
(219. lap.)
«Némely helyen megünnepelték az orgyilkosságot, névszerint Livornoban».
(U. o. 47. lap.)
(230. lap.)
«Ritkasága végett is csodának nevezhető amaz erős északfény, mely a Quirinálból nézve, úgy tünt fel, mintha egész Róma égne. A pápa térdre borult annak láttára, imádkozva. A nép vészjelt látott benne».
(U. o. 51. lap.)
(259. lap.)
A holt város a Karst sziklatájain.
(Saját jegyzeteim után.)
(I. köt. 265. lap,)
Pozsonyi juratusok.
A 48 előtti korszakban a rendi alkotmány országgyűléseire minden megye két követet küldött. E követek mellé aztán a megye költségén jogvégzett fiatalok, királyi táblai felesküdt jegyzők voltak alkalmazva, hogy ott magukat a közjog gyakorlati terén kiképezzék. Ezek alkották az úgynevezett «országgyűlési fiatalságot». A márcziusi napokban e pozsonyi országgyűlési fiatalságnak megjelenése Bécsben nagy befolyással volt az ottani válság kitörésére, a minek érdeme aztán közte s a pesti fiatalság között sokáig vitás kérdésül fenmaradt, míg nagyobb dolgok le nem mosták azt a tábláról.
(S. j.)
(I. köt. 273. lap.)
«Áron granátjai és gyutacsai».
Nem volt példa nélküli eset. Egy egyszerü földész, Gábor Áron saját esze járása szerint, ágyúkat készített a szabadságharcz alatt s a székely népfölkelést ő látta el harczképes ütegekkel.
(Saját j.)
(293. lap.)
Ciprianu háza.
(Saját jegyzeteim nyomán. L. Magyarhon népességei 73. l.)
(I. köt. 296. lap.)
«Pazsura».
Az oláh felkelőknek a balázsfalvi népgyűlésen osztott császári menlevél. (Saját j.)
(305. lap.)
Az ismétlő forrás.
(Saját utijegyzeteim nyomán. Magyarhon szépségei 75–76. lap.)
(308. lap.)
A magyar zsidók.
«E felekezet ősei hagyományos erkölcseivel s a keresztény magyar társadalommal teljesen szakítva, üdvét egy köz üldöztetésben élt népfaj hitében találva föl, annyi üldöztetések, véres kínok között fenn birta tartani magát.
Egyszer fölvett vallásuk gyakorlatában és szokásaiban többé legkisebb változtatást sem tettek; istentiszteletök s szokásaik végrehajtásában a legorthodoxabb zsidó szigorúságával járnak el, daczára, hogy együtt élnek keresztyén fajrokonaikkal, egyforma ruhában járnak, s ugyanazon nyelven beszélnek ezekkel: nemzetiségükre magyarok, vallásukra zsidók…
Ha kényszeríttetnek színből a keresztyén istentiszteletben résztvenni… az urvacsoránál reszketve veszik szájukba a kenyérfalatot, de meg nem rágják, le nem nyelik, hazaviszik titkolva s otthon a kutyának dobják.
A keresztyén ünnepeken bezárkóznak s átaluszszák az ünnepeket. – Annál buzgóbban megünneplik a zsidó ünnepeket.
Pénteken este, a mint megpillantják Jeruzsálem felől az első csillag föltünését, letesznek minden munkát a kezükből, s azonnal meggyul a gyertya minden ház ablakában s késő estig hallhatni ott a zsidó vecsernyét.
A szombat minden óráit oly szigorúan szentelik meg, a mint azt a 4-ik parancsolat betűi követelik. Minden ház belsejében, a szomszédok látásától jól elrejtve, egy kis sekrestyeszerű fülke van építve, kelet felé s függönynyel elválasztva. Abban imádkoznak.
A tisztelet külalakja azonos az izmaelitákéval: megövedzés a kendővel, a könyökszíj, tefillim, a hajlongások, az ima mormogása közben.
Énekeiket Pécsi Simon, híres erdélyi fejedelmi cancellár, a magyar zsidó vallás alapítója fordította zsidóból. Van egy zsolozsmájuk, melyet menydörgés alkalmával énekelnek, mikor minden ablakot kinyitnak: