Sasza asszony aztán ezt az egész gyönyörű cryptogamgyűjteményt, a mint az rendelkezésére bocsáttatott, összepakoltatá, felrakatta egy gőzhajóra s leküldte Budapestre felséges ellenfelének, ne nélkülözze őket. A nihil országa főnöknőjének nincs szüksége udvartartásra.

E szabadelmű és democrata elbánás nagy mértékben növelte azt a népszerűséget, a mit Sasza asszony első föllépésében kivívott magának a bécsi nép előtt.

Aztán voltak merész, bizarr ötletei, a mikkel egy világváros izgalmas népe oly könnyen erre-arra lendíthető.

Két millió ember egy egész kis ország. A nihilista államfő felhivta az elfoglalt város népét, hogy válaszszon magának parlamentet, ideiglenes kormányt, s kormányozza önmagát és hozzon magának törvényeket.

Ez a mulatság nagyon tetszett. Fiatal diákok, népszónokok, ideális jellemek, ügyes speculansok, ambitiós journalisták egyszerre nagy szerepekhez jutottak, s csináltak rendet.

Az állandó parlament éjjel-nappal hozta az üdvös törvényeket. Az új polgármester volt a kormányfő, a kinek azokat végre kellett hajtani.

A legnehezebb feladatokkal olyan könnyen elbántak, mintha csak Párisban volnának. Egyik nap eltörölték a cœlibatust, másik nap megszüntettek minden nemességet, harmadik nap az állandó hadsereg kötelmét mondták fel, behozva helyette az általános nemzetőrséget; egy nap behozták a progressiv adót, a gazdagokat aránylag jól megnyomva vele; s egyidejüleg confiskálták a lakástalan szegénység számára az üresen hagyott főúri palotákat. Majd meg az adósokat örvendeztették meg egy kis moratoriummal; határoztak a gyármunkások bérfölemelése iránt; a suffrage universelle keresztülvitele egy délután munkája volt, s nagy hiba lett volna, ha a rá következő éjjeli ülésben a nők szavazatjoga is törvénynyé nem vált volna. A papi jószágok secularisatiója általános felkiáltással fogadtatott el. A Nagynémetországhoz való csatlakozás indítványát csak egy annál erősebb indítvány buktatta meg, mely szerint Bécs a háború bevégezte után «szabad város»-nak és «Reichsunmittelbar»-nak lesz kinyilatkoztatva.

A publikumnak tetszett ez a tréfa. Mulattak rajta és énekelték, hogy «was kommt dort von der Höh’?»

Egy napon pedig elfogadta a parlament a nihilisták által megkedveltetett római házasságot: a polygamia successivát. Ez is nagy tetszésre talált. Kivált mikor aztán még azt a jót is összekötötték vele, hogy a törvénynek visszaható ereje is legyen. Minden nőnek joga legyen azon férfi nevét viselni, a kinek élettörténete az övében valami tényleges epizódot képez. Ebből némely férfira és hölgyre nézve valóságos «embarras de richesses» támadt. S miután akadtak olyan bornirt férfiak, kik messze elmaradva századuk szellemétől az ilyen névkisajátítást «brevi manu» nem voltak hajlandók akárkinek megengedni, tehát az ebből támadt vitás kérdéseket egy polgárokból és polgárnőkből alakult esküdtszék döntötte el sommás úton, nyilvános tárgyalás mellett rendesen az alperes elmarasztalásával, mely igen érdekes, változatos és mulatságos időtöltést nyújtott a közönségnek. A karzatok mindig tömve voltak különösen a szépnembeli hallgatókkal.

Egyszer aztán megtörtént az az érdekes tréfa, a mit a világvárosban «Hauptjuxnak» neveznek, hogy egy phantasta delnő az esküdtszék elé idézteté magát a bécsi herczegprimást, a ki ugyan nem tartá komoly méltóságával összeférhetőnek, hogy az esküdtszék előtt megjelenjék vagy magát képviseltesse; hanem azzal azt nyerte, hogy makacsságban elmarasztaltatott, s nem lévén többé az egyházi fogadalom házassági akadályok egyike, formaszerint odaitéltetett a férjkövetelőnek. A kedélyes bécsi nép két napig nevetett és élczelt rajta, harmadnap aztán elfeledte. Jött más mulatság.

Sasza asszony magával hozta a szentpétervári operája kedvencz tagjait, s azokkal adatott elő egy új operát a nagy dalműszínházban. Az opera czíme volt «Czár és Czarina». E műben összepontosítva volt minden, a mi a közönség érzékeit csiklandozza, minden, a mi meglepő, a mi kápráztató. A meséje is nagyon felizgató. Egy orosz czár története, kit czárnéja megcsal, trónjáról letaszít, megölet; oly erős színekkel festve, a minőket csak a saját nemzete nagyságait gyűlölő önvér tud használni, oly keserűen gúnyolni az oroszt nem tudná más, mint maga az orosz. Sajátszerű izgalmas látvány ez; mikor egy ellenséges város operaházában a színpadra hurczolt czári nagyság kigúnyolt tragœdiájának a nézőtért megtöltő orosz egyenruhák «bravó, bravissimo» kiáltással tapsolnak! De még a kiállítás is valami rendkivüli volt. Előjött benne a Neva felszentelés, pompás egyházi menetel is volt a jégen: Szent-Pétervár ünnepi kivilágítása, igazi műtűzjátékkal; fejedelmi szánkázás hózivatarban; egy török hárem a képzelem egész melegségével alakítva, a dodolatáncz, melyet a czárok szigorúan eltiltottak, volt okuk rá, a leányok, a kik azt tánczolták (az utczán) csupa virágokba voltak öltözve és semmi egyébbe. Ezt itt igazi cserkesz bayadérek tánczolták. Be lett mutatva benne egy egész orosz zenekar, a hol minden zenésznek egy olyan kürt van adva, mely csak egyetlenegy hangot ad, s csak az üteny szerint fujja mindenik a maga hangját, mikor rá következik a sor (emberekből alkotott orgona) és aztán egy utczai harcz, a hol igazi ütlegek osztatnak ki, valódi verekedő kozák comparseriával, s végül a solovetski szent kolostor nagy mirákuluma, a megelevenülő szent képekkel. Különösen elragadó volt az északfény természethű utánzása a színpadon villanykészülékkel. A közönség nem győzte magát telenézni rajta. De a mi a külpompát is elfeledteté, az az énekrészek bízarr beosztása volt. Sasza asszony nagy birodalmában fölfedezett egy nőt, a kinek tökéletes bassus hangja volt és egy férfit, a leggyönyörűbb női soprán hanggal. Tehát a czárina primadonna énekelte a mély hangot és játszotta a férfias jellemű nő szerepét hozzá, a primo amoroso pedig a női magas partiet a gyöngelelkű Péter czár szerepében. Ez olyan bizarr ötlet volt, a mit a világ egy színpadán sem fognak utánuk csinálhatni.

De volt is hatása a műnek. Mindennap azt adták, s mindennap fulladásig tömött házak mellett. A csatatérről jövő vészhirek, a vesztett csaták, a generalissimus Flankenbewegungjai, a meglepő capitulatiók, a krakkói honvédsereg szorongattatása, a provinciális néplázadások rémjelenetei mind háttérbe szorultak a Czár és czárina előadásai mögött, mind elmosódtak az északfény ragyogása s az orosz oboák orgonajátéka mellett.

Sasza asszony adott diszebédeket és tánczvigalmakat is, s azokra hivatalosak voltak a Bécsben szorult excellentiás urak és főuri családok, vegyest a kormányon ülő becsületes hentesekkel és korcsmárosokkal és azoknak feleségeivel, s a parlamenti celebritásokkal, s a római házastársnőkkel; a ha valamelyik magasrangú úrhölgynek nem tetszett ez a társaság s azt üzente a meghivásra, hogy migraineje van, azt Sasza asszony másnap személyesen meglátogatá. Sasza asszony maga is végzett doctrix medicinæ; ő maga felvette a meglátogatott patiensnél a betegség diagnosisát, s elrendelte számára a követendő kurát. És Sasza asszony orvosi rendeletei nem olyanok, a miket, ha akarom, beveszek, ha akarom, ott hagyok; ő mindent prophylacticus rendszerrel gyógyított; szabad levegő volt az orvossága. Leszedetett minden ablakot a beteg szállásának minden szobájáról, mint egykor a græfenbergi nagy gyógymester s elvitette azokat tőle. «A szabad levegő gyógyít meg mindent.» Ez a hires Bürow orvosi rendszere volt, ki azt még az amputátióknál is nagy sikerrel használta, s Sasza asszony oly csodamódon kurált vele, hogy az ő estélyei elől aztán semmi herczegasszony sem betegedett meg többé.

Sasza asszony valóban szaktudós is volt, ez oldaláról is bemutatta magát a bécsieknek. Egy napon az orvosi egyetemen az egész facultás és az aula hallgatói előtt egy remek műtétet vitt véghez, a minek a czíme «Sangvinis transfusio».

Egy embert hoztak be, a ki öngyilkos szándékból felvágta az életereit, s a kinek már annyi vére elfolyt, hogy folytonos ájulásban hevert. Most ez emberen a vérátöntéssel csinált Sasza asszony kettős kisérletet: egy pathologiait és egy psychologiait. A halálra vált egyén kiürült véredényeit megtölté a Gauneaud-féle szivattyún át friss meleg vérrel; de nem embertől, hanem báránytól való vérrel. És ime teljes siker koronázta kisérletét. A haldokló föléledt; de nem tudott többé beszélni, csak bégetett, mint a bárány. Ime tehát Sasza asszony ezzel bebizonyítá a thesist, mely fölött concertált, hogy «az emberi lélek a vérben van; – tehát az is anyag; az anyaggal együtt elváltozik»; – a mivel a materialisták egész táborát rögtön meghódítá. Most már több lett a világ előtt, mint uralkodónő, több mint hősnő: tekintély lett belőle.

Az aula hallgatósága a remek műtét után maga vontatta a hintóját a Burgba vissza s az egyetem diszoklevéllel tisztelte őt meg; s egész Bécs nem beszélt egyébről, mint a Sasza asszony által birkává tett emberről s a kocsiját hazahuzó ifjakról, kiken pedig nem vitt sangvinis transfusiót véghez ex arteria equina.

S azalatt odakinn szorongatták az osztrák-magyar hadsereget minden oldalról.

Sasza asszony megtudta nyerni az alsó néposztályokat is. Ily mozgalmas időkben a munka is szünetel, meg az embereknek sincs kedvük dolgozni. Hozzájárul a bajhoz, hogy a hadmozgalom miatt élelmiszereket is nehezen szállithatnak a fővárosba. Sasza asszonynak volt gondja rá, hogy a szegény nép ne éhezzék. Maga szállíttatott élelmi szereket a fővárosba, miket ingyen osztott szét a szükölködőknek; az mind hadizsákmány volt, a mit az osztrák-magyar hadseregtől foglaltak el. Mennyi áldást kapott érte? (Nem a katonáktól, a kik annyival többet koplaltak.)

Csupán egy osztály volt még, a mit nem tudott meghódítani: az újságírók. Ez makacs egy had, ha a censor nem ül a nyakán. Felvásárolni nem lehetett őket. Az olyan nagy lapok irói, a miket a közönség elkényeztetett, megvehetetlenek. Nincs az a királyi zseb, a mit valaki elfogadjon cserébe százezer ember zsebe helyett. Sasza asszony nem nyomta el barbár hódítók szokása szerint a vele kötekedő hirlapokat: hanem talált ki valamit, hogy az újságirók előtt azt a sok zsebet bezárja. Mindenben azon törekedett, hogy a nők fölényét a férfiak fölött bebizonyítsa. Most adatott ki egy olyan lapot, melyet csupa nők irtak és szerkesztettek. A lap czíme volt: «Éva Almája», a főszerkesztő neve «Éva von Adam, geborne von Adonai». Nyilván álnév. És aztán azt tette, hogy minden hírt és tudósítást, a mi hozzá hivatalosan érkezett, ennek az egy lapnak adott csak át; sőt miután a hadi zavar miatt minden közlekedés a külvilággal félbe volt szakítva, a külhirlapokat és levelezéseket is csupán ezen egy lap szerkesztőségének adatta ki, a többiek megrekedtek valahol; úgy hogy külföldi ujdonságokat s hireket a csatatérről egyedül az «Éva Almája» tudott hozni, a minek az lett az eredménye, hogy az egész publikum «egy» Ádámmá változott, a kinek csupán Éva almájára volt éhe, az lett egyszerre felkapva; azt háromszázezer példányban nyomtatták; annak hordták négykézláb a keletkező vállalatok faiseurjei a kincseket, pártolásáért esedezve, annak a lábaihoz feküdt le minden syndicatus. «Éva Almájának» két hét alatt palotája volt a Kolowratringen, s a nagy férfilapok küszöbein elkezdett nőni a fű, Az «Éva Almája» lett a börzén az irányadó lap: az egyedül jól értesült organum.

Ah, a börze, az volt még csak az olympi látvány! Vakon lehetett játszani. S játékos volt elég. Maga Sasza asszony legnagyobb részt vett ügynöke Mazrur által a szédítő játékban. Mindenki tudta, hogy Mazrur hallgatag társa a nihilista államfő (tették azt a Napoleonidák is), annálfogva minden ember azt leste, hogy mihez nyul Mazrur? annak egyszerre rohantak a nyomába. Az aranybánya volt. Soha annyi új vállalat, alapítás nem jött létre Bécsben, mint azon hetek alatt, a midőn a nihilisták által volt megszállva.

Kivált midőn el lett törülve az a börzetörvény, mely által a nőknek nem szabad a parquetten és a coulisse-ban megjelenni. A nők beleszabadultak a börzébe! Akkor szállt azután csak új lélek az arany borju templomába; de nem szentlélek. A pénz orgiái voltak azok. Az aranynak és ezüstnek bőszült saturnáliái! Nem volt olyan képtelen vállalat, a minek rögtön részvénytársulata ne akadt volna. Koczkáztatás, szédelgés, képtelen üzelem, szerencsekisértés, káprázat, nagybanrablás: mindez pyramidalis magasságra emelkedett s a milliomosok úgy támadtak elő, mint a gomba, s a Rothschildek és a hozzájuk hasonló inséges pénznagyságok kezdtek aggódni jövendő existentiájuk miatt.

Egyszer Mazrur egy új vállalattal jelent meg a börzén. Ez a Wertheim-féle régi hirű tűzmentes-pénztár-készítőgyárnak részvénytársulat által megvásárlása. Alaptőke hat millió forint. A börze nem értette, minek az Mazrurnak? hiszen jó hitelű iparvállalat, de mit akarhat vele? Itt akar-e megtelepülni? Azért csak létrejött a részvénytársulat; maga Mazrur egy milliót irt alá, s az alakító közgyülésen megválasztatott elnöknek. Másnap aztán megtudta a börze, hogy mire spekulált Mazrur? Sasza asszony elhatározá, hogy valamennyi töltényszekerét átalakíttatja Wertheim-szekrényekké, a mivel az lész elérve, hogy az ily töltényszekereket az ellenség granátjai fel nem gyujthatják, azokkal egy égő városon is keresztül lehet szekerezni, s ha az ellenség kezébe jutnak, az nem nyithatja fel azokat s nem lőhet az elfoglalt ágyúkkal.

E czélból Sasza asszony rögtön rendeletet adott kétezer ilyen Wertheim lőszertartó kiállítására az új társulatnak, két millió forint értékeig.

Erre a hírre természetesen, hogy felszökkentek a szekrénygyár részvényei száz perczenttel a parin felül. Most vette már észre a börze, hogy hová látott az a Mazrur?

Dehogy vette észre!

Egészen más oka volt Sasza asszonynak a Wertheim-gyárat Mazrur kezébe juttatni.

Már ő akkor megkapta a hírt a krakkói és czenstochowai megrendítő eseményekről. A vakon tánczoló Bécsben majd csak akkor tudják azt meg, ha a nihilisták utolsó csapatja is kivonult onnan; addig senki sem kap levelet, még a követek sem. Azokat elfogják a portyázók, s hasztalan lármázni érte. Hja Messieurs: c’est la guerre.

Ekkor aztán Sasza asszony agyában egy régen érlelt terv mérge fakadt ki: elhatározá, hogy ha mindent vesztenie kell, legalább ezt az egyet megteszi.

Ha még nem találta volna ki valaki, hogy mi ez a terv, annak majd elmondjuk rendén.

Sasza asszony nem jött Bécsbe «ingyen» játszani komédiát.

A NEMZETI BANK KINCSEI.

Három nap óta minden közlekedés megszünt Bécs és a külvilág között. A nihilisták semmi hirnököt nem bocsátottak Bécsbe.

Az «Éva Almája» naponkint új meglepő diadalhireket hozott az anastater borzasztó hatásáról, mely Krakkó egy negyedét egy percz alatt romba döntötte; a honvédsereg alkudozásairól a fegyverlerakás iránt; azután megint a másik anastater rombolásáról, – a repűlő lovasság megérkeztéről Krakkó alá, – a honvédsereg kétségbeesett kitöréséről Krakkóból s a német határon át megkisérlett meneküléséről, annak meghiusultáról a repülő lovasság jókor megjelenése által; a Krakkóba visszaszoríttatásról, mely után most már csak a föltétlen megadás várható mindennap.

Senki sem kételkedett benne, hogy ezek mind így történtek meg. A nihilistáknak volt gondjuk rá, hogy fenséges ellenfelüknek, a generalissimusnak is juttassanak ezekből a jó hirt hordó lapokból. Azokból meríté ő a leghitelesebb tudósításokat.

Mikor aztán a capitulatiót várta másnap reggel az olvasó közönség s rohant az «Éva Almája» reggeli lapját mohón falni, talált a helyett egy gonosz hírt a lap élén, melyet az előzmények után legkevésbbé várhatott valaki.

– A mult éjjel a Burgban egy orgyilkos háromszor lőtt revolverrel Alexandra elnöknőre. Az elnöknő megragadta a gyilkost s tőrével leszúrta. Nem tudni, ki volt ez ember, mert meghalt. Nála levő iratok nagy kiterjedésű összeesküvés nyomára vezettek.

Következtek az esemény természetes corollariumai.

Mától fogva a rendőrséget az orosz hadsereg főparancsnoksága fogja kezelni. A parlament ülései megszünnek. Ostromállapot jön. Martialis törvények és hadi törvényszék. A fegyvereket beadja mindenki. Két nap mulva házkutatás. A város minden része katonai megszállással foglaltatik el, s csak igazolvány mellett lesz megengedve a közlekedés. Este tíz órakor minden kávéház bezáratik; a szini előadások megszünnek, s a tíz órai hármas ágyulövés után csak lámpással szabad járni az utczán, a gáz ki lesz oltva. Éjfélen túl mindenki elfogatik, a ki az utczára kilép.

No ez bizony elég kellemetlen átváltozás az eddigi «gaudeamus igitur»-ból.

Mazrur is csak a börze-kávéházban olvasta a hírt. Rögtön vágtatott fel a Burgba, és sietett Sasza asszonyhoz. Szabad bejárása volt hozzá minden időben. Egyedül találta.

– Ki volt az az átkozott? kérdé, ajtóstul rohanva be hozzá. Lengyel volt, ugy-e bár? vagy magyar? vagy emigrans bojár?

– Senki sem volt semmi sem volt! felelt rá ridegen Sasza asszony s a két szemöld kérdőjele, s a homlokredő felkiáltó jele élesebben volt rajzolva arczán, mint egyébkor. Koholmány az egész.

– Ah, haha! Mazrur elkezdett nevetni.

– Ne kaczagj! Te őrült! Kiálta fogcsikorgatva Sasza asszony, s öklével mellbe ütötte a Herkulest. Tegnap agyonzúzták a Krakkó alatti hadseregünket, az egész repülő lovasságunkat, átverték mind Németországba s elvették tőlünk Czenstochowát.

– Kicsoda?

– Kicsoda? Az Isten, vagy az ördög; vagy mit tudom, kicsoda azok közül, a kiknek létele lehetetlenség. Kicsoda? Egy ostoba fajankó, a ki megüli a szombatot, nem issza a bort, s annak a nősténye, egy rózsaarczú mosolygó báb; a te növendéked, ki tőled megszökött, s annak a hime, ki téged megrugdalt. Ezek tiportak el minket. Kétszáznyolczvanezer ember! Hatvanezer lovas! Minden ágyu, egész Czenstochowa minden készletünkkel! Pokolbeli, égbeli (mindegy az!) repülőgépek dolgoztak ott. Ez a férfi s ez asszony készíté nyiltan, mindenki tudtával s mindenkitől kikaczagva azt a gépet, mely most egyszerre ezerével támad a fejünk fölé, s minket a sárba gázol. Átok a fejedre, hogy nem tudtad őket megvenni, vagy megölni; mikor a «médiumok» ezt már előre megjósolták neked.

(A nihilismus együtt jár a spiritismussal, a lélek anyag, s holta után mediumok által közlekedik: ebben hitt Sasza asszony is.)

Mazrur tehetetlen tömegnek érzé magát e rémhirekre. Haja sok volt Sámson fejének, de eszméje kevés.

Sasza asszony lábával toppantott s saját üstökét tépte az öt ujjával.

– Mit akartam én? Meg akartam alázni egy fejedelmi asszonyt, a kinek apái az én apáimnak czárjai voltak; azt akartam magam előtt térden látni és kegyelemért könyörögni hozzám maga és koronás porontya számára. És aztán nem adni neki kegyelmet, hanem elvinni őt magammal, hogy legyen egyedül rab, a hol mindenki szabad; a ki egyedül volt szabad akkor, midőn mindenki rab volt! – Ezt a Junót, ezt a császárnét akartam megalázni; elvenni tőle országait; népei szivét; asszonyi méltóságát; s mikor a czélnál állok, akkor fölém kerül egy repülő féreg, egy méh, megszúr fulánkjával és halott vagyok. Ah, csak asszony ne lett volna! Ha az a férfi, a ki legyőzött, egyedül lett volna, odavetném magamat lábaihoz, széttárnám előtte keblemet, s azt mondanám: ide lépj, taposs rám; Isten vagy: imádlak! De nőt is hozott magával. Miért veretett meg egy asszony kezével?

– Nincs segítség? kérdezé Mazrur.

– Segítség? Bolond! Azok repülnek, mint a sasok; a mi léghajóink teknősbékák ellenükben. Nekünk haza kell mennünk. S azután nem tudom, mi lesz? És még a pétervári banktól kivett igazi arany készletünkből is elfoglaltak ötven millió rubelt. Mazrur! Nincs itt most siránkozni való idő. Szégyenlem, hogy annyit fecsegtem hiába. Pfuj! Asszony voltam. Legyünk férfiak; álljunk boszut. Ejh, nem kell nekem vér. Ma megsiratják, holnap elfelejtik. Nem csinálok én romhalmot Bécsből; de egy olyan sebet akarok rajta ütni, a mit ez az ivadék ki ne heverjen, a míg él. Én elviszem a bécsi nemzeti bank kincseit.

– Hüh! szörnyedt el Mazrur, s atlétai termete egy megriadt gyermek hunyász torzképe lett. Az lehetetlen! A bank kívül-belül lepecsételve a nagyhatalmak követeinek czímereivel, a tresorok Brahma-zárral ellátott betörhetlen vasajtóktól őrizve. Azonkívül van egy titkos gépezet, melynek nyitja a bankkal átellenes házba van vezetve. Ott felváltva őrködik egy bankhivatalnok éjjel-nappal; s annak az az utasítás van adva, hogy ha bárminő gyanus zörejt hallana a banképületben, a gépezet rúdját fordítsa el s arra az egy mozdulatra minden tresor földalatti boltozata megtelik vízzel. Ha pedig erőszakkal viszszük el a kincseket, ha az tudomásra jut, minden nagyhatalom egyszerre mi ellenünk fordul s mielőtt Szentpétervárig jutottunk volna, már felmorzsoltak bennünket, s zsákmányunkat is visszavették.

– Te hallgass! Nem kértem tanácsodat. Te teljesítsd, a mit én parancsolok. Én úgy viszem el a bank kincseit, hogy azt maguk a bank igazgatói sem fogják észrevenni; csak majd egyszer nagy későn, évek mulva vezeti őket rá valami véletlen, hogy ki vannak rabolva. És akkor sem fogják bebizonyíthatni, hogy ki által? Jegyezd fel utasításaimat. De ne! Ne irj fel semmit. Tartsd a fejedben; a hol fennakadsz, kérdezd meg újra. Tehát legelső dolog a pecsétek. Ez a legkisebb akadály. Te értesz a technikához; hiszen tanítottad a Sabinádban. Az orthoclas-porczellán-agyagból egy gyűrűnagyságú gyurmát rányomsz a pecsétre, azt a fegyvertár kohójában kiégetteted, olyan lesz, mint az eredeti carniolba metszett pecsétnyomó; akkor a felragasztott papirszalagokat bizton letépheted; a pecsétnyomók birtokodban vannak. Nehezebb feladat a bank udvarára való bejutás, mert a kapukon át nem lehet; ott mindenki meglátná. De ez is kivihető. Egy léggömb elég, hogy tíz embert fölemeljen, egy másik léggömb pedig utánuk viszi száz kiürített léggömb hüvelyét. Ezeket teherszekerek viszik éjjel a banképületig. A léggömbök mind fekete fátyolszövettel legyenek bevonva, hogy a sötétben ne lehessen őket látni. A két első léggömböt ereszszétek le a mondott teherrel a bank négyszög-épületének udvarára. Mind a tíz ember a leggyakorlottabb æronautákból legyen válogatva, kik értenek a légjárók megtöltéséhez, felbocsátásához és leszállításához. Az üres léggömbhüvelyeket meg lehet tölteni a bank helyiségében levő gázvezeték csőveiből. Most előttünk vannak a zárt ajtók. Mikor a bank helyiségeit lezárták, az jelenlétemben történt; mert csak úgy vállalhattam felelősséget azért, hogy minden kincs ott marad, ha előbb meggyőződtem róla, hogy csakugyan ott is van minden. Tehát a következő ajtók felnyitandók: első udvaron a főlépcsőről benyiló egyszerű ajtó I. számmal. Ez az igazgatósági lakosztályba vezet. Strutt-féle zár, a kulcs száma 15,282. Innen átjárás van a bank pénztárába, melynek ajtaján Cotterol-féle négy oldalra csukó zár van; ennek a kulcs-száma 42. (A számokat írd fel.) Mikor a pénztárba eljutottál, akkor ott találsz három nagy vasszekrényt, melyek az egész falat elfoglalják, mind széltében, mind magasságában. Az egyikben áll a forgalomra szánt arany- és ezüst-pénz, tíz millió; a másodikban a tartalékbankjegy tízes, százas és ezres csomagokban, száz millió; a harmadikban állnak a visszaváltott bankjegyek. Ez már szemét. Mind a három szekrénynek Brahma-zára van, a saját kulcsán kívül semmivel fel nem nyitható, valamint a földalatti kincstartó boltozatoknak. Az első szekrény kulcsszáma 162,818, a másodiké 38,001, a harmadiké 200,012. De a főkulcsokon kívül még mindeniknek van egy a, b, c és x, y, z betűkkel megkülömböztetett közép és kisebb kulcsa. A legkisebb kulcs nyitja ki a legbelső fiókot. Ebben a fiókban nem áll egyéb, mint a földalatti tresor-termeknek fő- és mellékkulcsai külön-külön. Egyik a bankigazgatónál, másik a főkönyvvezetőnél, harmadik a pénztár-igazgatónál áll rendesen, most oda vannak elzárva s csak a szekrények kulcsai adattak át a három hivatalnoknak a lepecsételéskor. – Most figyelj jól. – Valamennyi szekrényt és ajtózárt mind a régi Wertheim-czég készítette. Most ezt részvénytársulat útján megszereztük. Te vagy a társulat elnöke. A gyár ügykönyvének a nyomán a tudtodra adott számok segélyével valamennyi kulcsot mind megszerezheted; lehet, hogy megvannak párban is készen, hogy ha netalán elvesznének, megszerezhetők legyenek; de a rajzaik, mintáik bizonyosan megvannak a mintakönyvben, s saját munkásaink azokat utána készíthetik. És akkor megkapva a tresor-kulcsokat, azokkal minden kincstár ajtaját sorban kinyitod egész kényelemmel.

Mazrurnak izzadság gyöngyeivel volt tele a homloka. Sasza asszony folytatá:

– Most hallgasd meg, hogy mit tégy tovább. A banknak öt földalatti kincstára van. Kettőben áll az ezüst, háromban az arany. A földalatti bolt bejáratánál van egy sülyesztő gépezet, melyet kétféle gép hajt választás szerint, egyik gőz-, másik ember erővel. Ez a gépezet bocsátja le a pinczetornáczig az érczczel terhelt öblös kocsit, s ez vontatja fel. E kocsi 160 pénzeszacskóval telik meg, mely ezüstben 75 ezer, aranyban 800 ezer forintot tartalmaz. A tresorok mindegyike egy-egy tíz láb magas boltozatos terem, mellék-gádorokkal és fülkékkel, ölnyi széles kőfalai belül vaspánczéllal burkolva s alul a talapzat is erős vaslemezzel födve, hogy azokba kívülről a falon át, alulról, valami szomszéd házból ásott aknán keresztül betörni ne lehessen. Ablakai hármas rostélylyal vannak elzárva. Ez odukban jéghideg a lég mindig, a szél húz rajtuk keresztül. Az első tresor hat öl hosszú és három öl széles. A legmélyebb fülkében van egy rézlap, az első alapkövet letevő osztrák császár Ferencz emléke belevésve. A többi fülkék mind egész a boltozatig telerakva pénzes-zacskókkal, mikben a vert ezüst áll, minden zacskó a torkán lepecsételve s a hurokhoz kötve annak a hivatalnoknak névjegye, a ki annak a tartalmát megszámlálta. A hosszú boltozat alatt végig állnak ily pénzzacskókból felrakva a hét láb magas és négy láb széles gömbölyű és négyszögű tömör tornyok; a zsákok ritka szövetén átcsillog a tallérok fénye. Mindegyik toronyra rá van írva az összeg, melyet tartalmaz. Az első hengeridomú pénzbástya másfél millióval kérkedik; szomszédja, a hombár-alakú ezüstmamelon már két és fél milliót vall be. Ez első tresorbolt hatvan millió ezüstöt tartalmaz.

A második kincstárbolt, melyhez ismét más vasajtó vezet más kulcsokkal, többnyire aranyat rejt. Az arany két láb hosszú faládákban áll, vagy nagy födeles szekrényekben, ötszáz darab húszkoronásokat tartalmazó zacskókba szorítva. Egy szekrényben van 500 zacskó s annak a súlya 31 mázsa. Itt 87 millió arany van eltemetve.

A második tresorból jutni egy harmadik pinczébe; itt arany van felhalmozva rudakban, miknek mindkét vége a hitelesítő bélyeggel van ellátva. Egyes ládák fontszámra megbecsült «pepitákat» tartalmaznak. Az állványokon kúpalakú «királyok» és a szekrényekben ellapított bandelettek, minőkkel Chinában szoktunk fizetni. Ugyanitt vannak szekrényekben a külföldi arany pénznemek is, különösen indiai rupiák és portugaleok. E kincstár becsértéke ötvenöt millió forint.

A negyedik tresor a banképület északi szárnya alatt van; az egyetlen nagy szekrényt rejt magában, mely egy alacsony fülkében még külön el van zárva vasrostélylyal. E szekrényben hever negyvenegy millió forint, újveretű Árpád-aranyokban.

Az átelleni ajtó nyilik az V-ik tresor termébe, mely ismét barreokat tartalmaz. Feketés-szürke vastag téglák azok: 60 fontot nyom egy-egy. Rajtuk a készítő bankház stampigliája benyomva: «Sharps et Hilkens, Bullionbrokers, London, A. 772. B.» Mellékelve hozzájuk a hamburgi próba, az ezüst valódi értékét bizonyító. Ezen téglák tüzhely-alakban vannak egymásra halmozva. Mind együtt ötvenhét millió forint van bennük.

Tehát az egész bank kincse háromszáz millió forint.

Ez most a kezünkben van. – Te a tresorokat felnyitva, a zacskókat fölemelteted a géppel s átrakatod a léggömbök hajóiba. Egy nap húsz léghajó megrakodhatik. Azok éjjel, a mint a gázvilágítás a városban kialudt, egymáshoz kötve a bank udvarából felszállhatnak. Te magad ott légy a léghajókon, s intézd okosan a leszállást. Én intézkedem, hogy akárhol szálltok le a városon kívül, szekerek álljanak készen, melyek a kincset átvegyék s elszállítsák az arsenálba, a hol én magam fogom azokat átvenni. A másik éjjel a léggömbökkel visszatérsz a bankhoz a szekerek által vontatva, s az elhozott zacskókat visszaviszed. Azok meg lesznek töltve a velünk hozott alfenide tallérokkal és aluminium aranyokkal; azokat visszarakatod a maguk helyére. Öt nap alatt elkészülhetsz az egész munkával; s mikor az igazi ezüst és arany helyett ott lesznek az álpénzek, az ezüst barreok helyén az ólomtéglák, a pepiták kicserélve pinchbeak és similor-darabokkal, akkor bezársz ismét minden tresort s lepecsételed az ajtókat. – Nos fázol talán?

– Nem. El vagyok ragadtatva. Szédülök. Ez mind meglesz. De egy dolog aggaszt. A felveendő kincs iszonytató tömeg. Százötvenezer forint ezüstben és egy millió forint aranyban dolgot ád két lónak elvontatni. Nekünk pedig tengelyen kell mindent elszállíttatnunk. Krakkó miatt a vasutat nem használhatjuk, s a magyarországi vasutak mind fel vannak előttünk szakgatva. Tehát ennyi arany és ezüst elszállításához kell hétszázötven szekér. Ha mi hétszázötven szekérrel háromszáz mértföldnyi úton keresztül pénzt szállítunk, emberi lehetetlenség, hogy azt az egész világ meg ne tudja.

– Arra is gondoltam, felelt Sasza asszony, gúnymosolylyal ajkai körül; azért leszek én magam az arsenálban. Az osztrák fegyvergyárnak van ötven ágyuöntő gépe. Az aranyat ezüstöt megöntetem ágyúknak: hat ló csak elbir egyet; lesz kétszázötven ágyu a hétszázötven szekér terhéből, s azt a kétszázötven ágyut egy rakáson, trombitaszó mellett viszem el, az egész európai diplomatia szemeláttára fényes nappal.

– Pompás! kiáltott fel Mazrur, szokott gorilla-kaczajával. Hanem még egyet legyen szabad megjegyeznem, imádatra méltó asszonyom. – A hol ötven ágyuöntő gépnél háromszáz ember működik, ha mind a saját emberünk is, lehet-e arra gondolni, hogy azok haláluk órájáig hiven meg fogják a titkot tartani? nem történhetik-e meg, hogy az ágyuöntőde agyagmintáiban egy-egy kis áruló atóm az ágyuanyagból ottmarad, s tanubizonyságot tesz a felől, hogy vas és messing helyett ezüst és arany lett ágyunak öntve?

Sasza asszony egymás fölé tette karjait s szánalmas megvetéssel tekinte Mazrurra.

– Hát nem tudod-e, hogy az arsenál alá van aknázva? Nem történhetik-e meg az a véletlen, hogy mikor az utolsó ágyuöntéshez igazi vasat és rezet olvasztanak, az egész öntőde, minden munkásaival együtt a levegőbe röpül?

Mazrur kegyetlenül kaczagott. Csak háromszáz ember életéről van szó. Mi az egy háboruban?

– Ez a véletlenség megtörténhetik, szólt Mazrur. És akkor a németek háromszáz millió aranya, ezüstje velünk jő. Illetőleg még tíz millióval több, a mi a pénztárban áll.

– Nem. Azt otthagyod. Ha azt elvinnők, arról egyszer rájönnének. A helyett valami mást viszünk el: a tartalékbankjegy összegét, száz milliót.

– Hát a helyett mit hagyunk ott?

– Majd elmondom. A banképület déli részében van egy bankjegygyár. Hogy megértsd mi a teendőd, le kell előtted irnom az egész bankjegygyártást, a hogy az az osztrákoknál be van rendezve; ők maguk világosítottak fel mindenről, midőn bankjukat nagylelküen lezároltam.

Neked tizenöt nyomdászt kell magaddal vinned és tíz erős munkást, a ki a gőzgép helyett a gépkerekeket hajtja. A gőzt mi nem használhatjuk, elárulna a kéményen át bennünket. Feladatod lesz azt a száz milliót kinyomatni s az új jegyekkel a tartaléktőke jegyeit kicserélni. E végett a II-ik pavillon II-ik emelete 3-ik folyosóján az 1-ső számú ajtót felnyitod a 92,054. számú kulcscsal. Onnan bejutsz a vésnöki műterembe. Ennek a 13,512-ik számú kulcscsal nyiló szekrényében megtalálod a bank jelenlegi ezeres, százas és tizes jegyeinek «patrice»-ait. Jegyezd meg jól: csak a patrice-ok vannak meg, a matrice-ok meg vannak semmisítve, majd megmagyarázom később, miért? Egyetlen eredeti aczéllap van, melyet többféle művész készített el; de azt nem használják, az az igazgató kezében van. Az eredeti aczéllapba egy gép segélyével egy lágyabb aczélhengert forgatnak mindaddig, míg annak felszíne az eredeti metszés legfinomabb karczolatát is, mint kiálló domborrajzot veszi fel magába; akkor azt a hengert kemény aczéllá edzik. Azután ezzel a hengerrel ismét más lágy aczéllapba nyomtatják bele az eredeti rajzot s ekként tizenöt egymáshoz egészen hasonló matriceot nyernek s az öt sajtógépen egyszerre tizenöt példányt állítanak elő ugyanazon bankjegyből. A nyomda helyiségeiben meg fogja találni az odavitt nyomdamesterünk a banjegypapirraktárt, a légszivattyus papiráztató gépet s a bankjegyszáritót gázmelegítéssel. Mindezekre jól kell ügyelni, hogy az új bankjegyek egészen hasonlítsanak a valódiakhoz. – És még akkor sem fognak hasonlítani! – Ezt is tudd meg, hogy miért? – Minden egyes matricelap egy külön series bankjegyét nyomtatja. Mikor az aczéllap készen van, akkor még egy kevés gyémántport hintenek rá, és azt szarvasbőrrel végigdörzsölik rajta. Ez által olyan vékony kuszált vonalok támadnak az aczéllapon, miket puszta szemmel meg nem lehet látni; hanem a mint egy bankjegyet a gázgórcső mögé tesznek, mely ezerszer nagyít, egyszerre előtünnek rajta azok a kuszált vonalkák, s bizonyítják, hogy a bankjegy igazi. Azért hasztalan minden utánzás; még ha valaki az eredeti patriceot megkapja is, s azzal készíti el a bankjegylapot, rajtakapják a hamisításon. Az eredeti aczéllapgyémántpor karczait nem lehet utánozni. Ezek minden seriesnél más meg más rajzot adnak, s ezek által ismeri ki a bank saját jegyeit az utánzottak közül. Ezért kell kicserélnünk a magunk által gyártott bankjegyekkel az ő saját gyártmányukat. S ha az is meglesz, akkor aztán csak tőlünk függ, hogy meddig hagyjuk őket élni? Nem törhettük őket össze a csatatéren, össze fogjuk törni a pénzpiaczon. Egész financziájuk, nemzetgazdaságuk ennek a nemzeti banknak a lételén alapszik. Hadd építsék erre az alapra palotáikat, kunyhóikat, vasutaikat, kikötőiket, kereskedelmüket. Évekig nem fogják észrevenni először azt, hogy a kincsük nem arany, nem ezüst: mert az otthagyott tíz milliót sem adják ki, s évről-évre szaporítani szokták érczkészületüket, ahhoz ők hozzá nem nyulnak. Másodszor nem fogják észrevenni, hogy száz millió igazi bankjegygyel több van, mint a mennyit ők közrebocsátottak, mert a mi hozzájuk visszakerül, az a górcső alatt is igazi bankjegynek mutatja be magát. Egyszer aztán, mikor idejét látjuk, felébresztjük a kétséget, s akkor egyszerre ki fog tünni, hogy semmijük sincs, hogy koldussá vannak téve. Ki által? Hogyan? Talány marad. Vádolni fogják a bank fejeit, a kormányt, magát a császári családot. És akkor aztán összeomlik az egész kártyavár, a minek ország a neve; s palotákban és kunyhókban nem lesz más, csak koldus s ez az egész nép mint tönkrejutott csaló fog a sárba hullani, a honnan nem kel fel többé. A sírból még van föltámadás, de a sárból nincsen.

Mazrur lelke kéjelgett e nő mámorító szavaiban.

– Minthogy mégis lehetséges, hogy az a munka némi zajt okozhat, lesz gondom rá, hogy a bank melletti utczákon éjjel-nappal szakadatlanul járjanak végig ágyuink és társzekereink, miknek zörejétől az őrködők semmi neszt sem foghatnak el; s éjjel, mikor léggömbjeitek felszállnak, fáklyakiséret mellett fognak szekérvonataink járni; a fáklyalobogványtól idelenn senki sem fogja észrevehetni a fekete léggömbök illanását odafenn.

– Hát azokkal a nyomdászokkal mi történik, a kik a bankjegytömeg kinyomását eszközölték, hogy ne fecsegjenek?

– Megjutalmazod őket gazdagon, azután megesküdteted, hogy soha egy szót nem fognak abból kibeszélni, a mi titok.

– Mire esküdtetem őket? Az Istenre, vagy az ördögre? Egyikben sem hiszünk mi, egyiktől sem félnek ők.

– Ne szakítsd félbe szavaimat. Bánom is én: esküdtesd meg őket a nagy mammuth csontvázára. Csak esküdtesd meg. Beszélj nekik a becsületről is, a mit tudsz. Azután ültesd fel őket a munkában részt vett léghajósokkal együtt egy léggömbbe, s mint nem harczolókat bocsásd el őket örök szabadsággal. Csak egyre ügyelj. A léghajójuk szellentyűjének sarkait ne mulaszd el durróolajjal megkenni. Mikor aztán le akarnak szállni valahol a földre s a szellentyűt felnyitják, a sarkok dörzsölésére a durrolaj elrobban s meggyujtja a léggömb könenyét: – és akkor aztán – a te embereid meg fogják tartani esküjöket bizonynyal.

– Ezt nevezik «verticalis deportatio»-nak a XX-ik században.

– Most megkaptad utasításodat: eredj.

Öt napig tartott már a szigorú ostromállapot a legkedélyesebb világvárosban; e napokat Sasza asszony folyvást az arsenálban tölté. Az arsenál kéményei kibeszéltek annyit, hogy az ágyuöntödék éjjel-nappal dologban vannak. Ebből kiokoskodta a leleményes népelme, hogy a nihilisták ágyúkat öntetnek; az rávezetett arra a következtetésre, hogy valahol bizonyosan sok ágyut elvesztettek. Ezt összevetve az ostromállapottal, a félhivatalos «Éva Almája» naponkinti diadalhireivel, kisült a végeredmény: a nihilistákat valahol nagyon megverték. Hatodnap aztán légberepült az arsenál ágyuöntödéje. Azt mondták, hogy egy önfeláldozó osztrák tüzér hőstette volt.

Másnap kétszázötven teljesen fölszerelt csata-ágyu hagyta el a bécsi arzenált; mindegyik elé hat ló volt fogva. Szokás szerint minden löveg érczteste vízmentes ponyvaburkolattal volt bevonva, s elől a szájánál bőrszeleppel bekötve; így senki sem vehette észre, hogy a kétszázötven ágyu közül egyetlenegy sincs kifurva.

Azok trombitaszó mellett vonultak keresztül Bécs főutczáin, valamennyi európai, ázsiai és amerikai nagyhatalom nagyköveteit felrázva mély álmaikból, mikor ablakaik alatt végig robogtak…

A JÉG-TENGERSZEM.

Most már Sasza asszonynak egyedüli terve maradt: visszavonulni Lengyelországba a megkapott zsákmánynyal.

Visszavonulási terve, melyet táborkari főnöke, Jerivanszky Sergius terjesztett eléje, ez volt:

Az ellenfél dunántuli hadseregét a lovasság tömeges támadásai által folytonos összpontosításra kényszeríteni és a komáromi és budapesti táborhelyek közül ki nem bocsátani. Triesztet folyvást ostromzárolni az utolsó óráig, a midőn aztán ez a messze előretolt dandár, mint elveszett őrpont magára hagyatik. Az alatt, tüntetés végett a tiszai vonalat erőszakolni, hogy a Nagy-Váradon alakult hetedik hadtest sakkban tartassék. – E közben a Styriát megszálló gyalog hadtest csendesen felvonul Bécsbe s felváltja az innen kivonuló deréksereget, mely a válogatott csapatokkal a nagy-szombat-kézsmárki vonalon halad észak-keletnek; ezzel együtt Sasza asszony, a vezérkar, a tábori főpénztár és az új kétszázötven ágyu. Mikor ezek Kézsmárkra megérkeztek, akkor a bécsi megszálló-hadsereg gyorsmenetben megindul Morvaország felé, magához veszi az olmüczi figyelő hadtestet s egyenesen Krakkónak tart. Ez által megelőzi a krakkói honvédseregnek azon netaláni tervét, hogy a Kárpátok átjáróit Galiczia felől a visszavonuló oroszok elől elfoglalja. A Kárpátokon most a magyar galicziai három vasuton kívül még gyakorolható átjárók vannak Zborónál, Gaboltónál, Pivniczánál és az európai kéjutazók kedvéért, meg az ujabban nyitott rézbányákért járhatóvá tett javorinai hegyháton keresztül. Miután mindezen átjárók most a nihilista sereg hatalmában vannak, semmi akadály sem látszik azon tervüknek útjában lenni, hogy gyalog-hadtesteikkel Galicziába kivonulhassanak, a míg lovag-hadtesteik a visszavonulást álczázzák, s akkor aztán az elfoglalt Sambori táborhelyre támaszkodva, erejüket egyesíthessék.

Csak egy körülmény maradt rájuk nézve kiszámíthatatlan. Azok a Tatrangi-féle aërodromonok, s annak a sérthetlen hadai.

Mi e repülőgépek titka? Fütőszer mozgatja-e azokat? Kifáradnak-e bizonyos idő mulva s le kell szállniok fütőszert bevenni, mint a gőzgépeknek? – Más magyarázata nem adható annak a kérdésnek, hogy a czenstochowai nagy diadal után hogyan nem jöttek e gépek még a Budapesten és Komáromban levő seregeik segítségére? Ez bizonyosan hosszú út nekik, ily nagy hadseregtől megszállt területen keresztül. Mert ha tetszés szerint tudnak repülni akármerre és akármeddig, sehol a «sportnak» olyan nagy tere nincs előttük, mint most Magyarországon, a hol hatvanezer baskirt, kozákot, cserkeszt hajszolhatnának egyik folyamparttól a másikig.

A nihilista hadvezérek nem ismerték az aërodromonok psychologiáját. Igen is: a gép «lélektanáról» beszélünk. Ez csak revanche azért, hogy ők az emberi lélek létezését is tagadják. Már most ismerkedjenek meg a géppel, melynek lelke van.

Az aërodromonnak nincs vadászszenvedélye; neki a háboru nem sport, hanem – megmondta már, hogy – «üzlet».

Magyarországon az ellenségre nézve legrosszabb időszak hadjáratnak a nyár. A tavalyi eleség el van már fogyasztva, s az idei még nincs betakarítva; a lábas jószág a Tiszán-Dunán túl van hajtva. Itt félmillió katonát élelmezni nem lehet. Ha azoknak a galicziai élelmezési vonaluk el van vágva, sőt a főraktáruk el van foglalva, akkor ki vannak éheztetve.

Mikor Sasza asszony hadserege zömével Znio-Váraljáig eljutott, akkor megtudta, hogy mit csinálnak az aërodromonok s Tatrangi sebhetlen vitézei.

Mind a három vasut indóházaitól egyszerre kapta a távirati tudósítást, hogy a mult éjjel megérkeztek a repülő gépek, több ponton csapatokat szállítottak le, melyek visszaverhetlen támadással foglalták el az indóházakat, arra az összekötő hidakat felvettették, az alagútakat eltorlaszolták s ágyúkkal megrakták, a szorosokra óriási szikladarabokat hengerítettek a magasból, úgy hogy mind a három vasuti vonalról, mint járható útról le kell mondani.

«Akkor erőszakolni kell a hegyi utakat!» Ez volt a vezérnő parancsa.

Tábornokai másnap megkisérlék e parancs végrehajtását.

«Nem lehet!» ez volt a válasz. «Képtelenség harczolni oly ellenség ellen, ki egy hegyi útnak a két oldalfalát a magasban elfoglalja, s azonfelül sérthetlen testtel odaáll az út közepére.»

«Veressétek agyon felét a seregnek!» hangzott az ujabb parancs. «A másik felével gázoljátok el a sérthetleneket.»

Az orosz hadtömegek mindig készen vannak ily hőstettekre. A halál nem félelmes nekik ott, a hol nyomában jár a boszu.

Hanem a repülő gépek nem adtak nekik alkalmat e szörnyű hősi áldozatokra. – Egy éjjel úgy telehordták a hegyszorosok útjait óriási szikladarabokkal, hogy azokat náluk nélkül egy évig nem teszi emberi kéz járhatókká. Hasztalan minden erőlködés. A sziklafalat nem lehet ostrommal bevenni. Hasztalan minden csel, furfang; a «látó» gépek egész éjjel ott czirkálnak a bérczormok fölött, le-leszállnak a mély völgyekbe villanyfényükkel bevilágítják a völgyeket, a hegyvágányokat; nincs mód éjszaka, nyaktörő ösvényeken bár átkapaszkodni a hegyhátakon; minden havasikunyhó őrökkel van megrakva, s a lopózva közeledőt ezer méternyi távolból figyelmeztetik a pattogó golyók, hogy rossz helyen jár. Nincs átjárás semerre!

– Akkor mi itt meg vagyunk fogva! kiálta kétségbeesetten Jerivanszky táborkari vezér.

– Mit? Megfogva? szólt büszkén Sasza asszony. Ha Hannibal át tudott menni a szent Bernát-hegy havasain elefántjaival, ha Napoleon át tudott törni lovassággal és ágyúkkal az Apenninokon; ha Diebits Zabalkanszky keresztül tudta vezetni az orosz sereget Kernabadnál a Balkán gerinczein, ha a Kaukazust, a legvitézebb néppel harczolva, el tudták foglalni vezéreink; ha Suwarow át tudott menni a schweizi Alpeséken, mi nem tudunk-e átmenni a Kárpátokon?

– Nem, felelt Jerivanszky Sergius. A Balkánon, az Apenninokon, az Elboruson, az Alpeseken lehet erőszakolni az áttörést, de a Kárpátokon nem.

Az orosz vezérnek igaza volt. A Kárpát nem olyan hegyláncz, mint a többiek. Az Alpeseknek, az Apenninoknak, a Kaukázusnak vannak jéghegyei, vannak örök havasai; azok betöltik a hegyszakadékokat, s jéghegyen, havason át, fáradsággal bár, de utat lehet törni. A Kárpátoknak pedig nincsenek sem jéghegyei, sem örök havasai. A Tátra sziklafejedelmeinek homlokáról minden nyáron leolvasztja a magyar alföldi síkság meleg szele a hókoronát; azoknak a hógörgetei nem temetik be a mély hegyszakadékokat. Az egyetlen ladownai jéghegy csak messziről, a Krivánról látható egy úttalan sziklatömb között, tengerzöld fényében kimagasodva.

A Tátra hegyláncza úgy áll most is, a hogy azt százezernyi évek előtt a földalakító istenerő az izzó földrétegen át előre tolta. Szürke gránit és alpes-mész az, egymáson keresztültörve. Még csak az újabb földalakulások sem raktak le közé kitöltő új sziklarétegeket. Egy sziklaóriásokból összehányt tömkeleg az, mely mindent, a mi emberi alkotás, kigunyol. Meredek, szálkásan felhegyesült ormok, vadul kicsipkézett hegygerinczek, miket egyszerre félbeszakaszt egy-egy tátongó hegyrepedés, ezer meg ezer lábnyi mélységű örvényt képezve, melyből merev obeliszkegyenességű sziklaoszlopok nyulnak fel; aztán jön egy-egy iszonyú fal, mely oly egyenes, mintha karddal volna vágva, a mélyből emelkedik fel, minden párkányzat nélkül, csaknem függélyesen. Azután megint egy sziklaomladék zárja el a kilátást, mintha istenek vára lett volna ottan, kik azt a földről elköltözve, összedöntötték; összefüggéstelen, iszonyú, szegletes, idomtalan szirtek, feketék az időktől, mint a vas. A meredek sziklafalnak egy harántos párkányzatán egy lábnyomni tér; azon lehet végig haladnunk, a hátat a sziklának vetve, hogy egy másik völgy panorámáját meglássuk; ott is ugyanazon kép, más kuszált alakzatban, fantaziátlan, képzelhetetlen alkotás; iszonyú vad romokkal betemetett völgy, embergyülölő ország, fa, bokor, füszál, moha nélkül. Elmondhatatlan, mint egy hagymáz-álom; egy átnyergelő hegyhát vezet ki belőle, mely oly keskeny, hogy épen csak egy ember haladhat végig rajta, s kétfelől a szédületes mélység. És megint újra kezdődik a szétszakgatott sziklasivatag, a Tátrának nincsenek összefüggő hegygerinczei; csupa üstvölgyekből áll az, mik egymást elzárják. Mikor e sziklaegyetem egy magas pontjára elérünk, e végtelen, vigasztalan, lakatlan világ láttára előveszi idegeinket a reszketés: «sziklaláznak» nevezik azt. Köröskörül mindenütt magyarázhatlan, érthetetlen bérczorom, hegyomladék, tarajmódra kicsipkézett, fésüként hegyezett bérczhátak, egy-egy fehér csík a mélységben, a hó völgyvágánya; s a mély völgyfenékben a Tátra tengerszemei. A mesés mélységű tavak, miknek nincs lefolyásuk; egy sötétzöld gömbölyű víztükör, vörös palarámába foglalva; vagy egy barna tó, fehér mészkő keretben; vagy egy égszín-kék vízlap, melynek környezete sötétzöld tiszafa, éger, törpe fenyő. A völgyek mélyét néhol alig látni. Ott örök sötétség van, s a sziklaormokon nincs semmi zöld. Messze, messze egy kunyhó sem látszik; tejgazdaságoknak semmi nyoma; sehol legelésző tehenek, kecskék.

Még vad is kevés jár itt, s a keselyük is elszoktak a sziklákról, hol csak marmota lakik még az odúkban, s a rájuk leső éjbagoly.

És köröskörül semmi hang, csak a sziklafalakról aláomló hegyfolyamok fenséges zugása. A nyári napokban az egészet befödi a hegyek füstje, az az átlátszó köd, mely a távolt és a mélyet opál-színbe rejti, míg a lemenő nap az egész bérczlánczolatot tűzlángba borítja, mintha megkövült lángoszlopok merednének az égre, mintha izzó vulkánok egész sora emelkednék egymás fölé, s mikor már köd és éj elült a völgyben, a sötétkék égen még ott ragyog a Kriván, a lomniczi csúcs rózsafényű oltára.

Ez emberkitiltó halottországon keresztül vezetnek a természetbuvárok, fürdővendégek, zergevadászok által járt utak a két ország határán át, s minden évben ismétlik a visszhangok a hegygerinczeken találkozók «hozott Isten!» és «badz zdrow!» üdvszavait.

Ez az út állt Sasza asszony s odaszorult hadserege előtt.

Azon időben a léggömbök segélyével az egész Kárpátokról a legtökéletesebb fényképek voltak már felvéve, mik madártávlatból minden járható utat kitüntettek.

Sasza asszony a fényképekből megtudhatta, hogy az egyedüli út, melyen Kézsmárktól a rézbányáig tengelylyel, onnan pedig Javorináig lóháton el lehet jutni, oly keskeny, hogy ha ott a mély utakat az ellenfél sziklákkal teletömi, azokon semmi erővel át nem lehet hatolni. A másik út, a kohlbachi völgyön végig az «öt tó» völgyén át, egy helyütt olyan sziklafal mentében vonul végig, a hol, ha az ellenfél szemközt jő, egy ember egy ember ellen küzdhet csupán; az egy szakadatlan «párbaj» fog lenni – tízezer ember között. Ha pedig Tátra-Füredről a Felka és Bialka völgyének veszik az átjárást, ott az egy ölnyi széles «lengyel nyereg» hegygerinczén elég az ellenségnek egy revolver ágyut felállítani, hogy a szemközt jövőket folyvást lesöpörje a keskeny sétányról.

– Helyzetünk így áll, mondá Jerivanszky Sasza asszonynak. Visszavonulási utaink be vannak tömve kővel, megrakva ellenséggel. A jablunkai út még szabad; de ott utunkban találjuk Krakkót. A dunántúli hadsereg vezére, ha egy csepp közönséges katonai belátása van, értesülve repülő gépek által a helyzetről, nehány nap alatt a támadásba fog átlépni s a hátunkon lesz. Eléje mennünk nem tanácsos, mert az történik velünk a síkon, a mi krakkói táborunkkal történt, hogy a saját lovasságunkkal összetiportatnak a repülő gépek; itt nem várhatjuk be őket, mert élelmi szereink és töltényeink fogytán vannak, s ha az utolsó töltényünket kilőttük, nincs semmi fegyverünk többé.

– De igen is, még van egy fegyverünk, mely mindig győzött, mondá Sasza asszony főhadi tervkészítőjének. A te tudományod elfogyott. Elmehetsz. Küldjétek hozzám Mazrurt: most én készítek haditervet.

Odaküldték hozzá Mazrurt.

– Te Mazrur, mondá neki Sasza asszony; rögtön szekérre ülsz, s a hogy a ló vágtathat, a hogy a gőzmozdony rohanhat, sietsz Budára. Viszed magaddal a százmillió osztrák bankjegyet. – Itt a meghatalmazás részemről a nevedre; nagykövetem vagy: ezúttal tárt karokkal fogadnak, mert a békeföltételeket viszed. – Ezek kemény, szigorú, megalázó békepontok, minőket győztes ellenség diktál a sarka alá gázolt ellenfélnek. Te rajta légy, hogy ennek minden pontja el legyen fogadva. Nem adok semmi utasítást. Te ismersz ott minden embert. Minisztereket, hadvezéreket, udvaronczokat, főpapokat, népképviselőket, hirlapirókat. A kulcsot, mely mindannyinak az ajtaját kinyitja, magaddal viszed. Te tudni fogod, mit tégy? Csak egyet parancsolok neked. Mikor viszajösz, nekem az elvitt száz millióból egy rongyot vissza ne hozz! hanem ezt a békeokmányt, változatlan szöveggel aláirva meghozd. Ezt parancsolom neked.

– Parancsod betöltöm, Szudarünja! szólt Mazrur és eltávozott.

Másnap reggel már Budán kellett neki lenni.

– És most menjen mindenki a bivouacba; vágjátok le az utolsó ökröket, bontsátok fel az utolsó halkenyeres tonnákat, lakjék jól minden katona; pihenünk.

Ezt adá ki napiparancsul Sasza asszony.

Két napig nem történt semmi új esemény. A harmadik napon pedig valami váratlan segítség érkezett a nihilista sereg számára. Az orosz seregek régi jó barátja: a hó.

Augusztus végén egy nyári zivatar oly hófergeteget hozott a Tátra bérczeire, hogy az előörsön álló katonákat térdig a hóban állva találták, mikor felváltani mentek; reggelig három lábnyi magas volt a hó, és egyre szakadt, sűrűen, mint tél derekán.

– Ez a mi napunk! Kiálta tenyerébe tapsolva Sasza asszony, s vezéreit sietve hivatta. Most átmehetünk a hegyen. A hegyi mély utak most az ellenség által felhányt torlaszokon felül vannak temetve hóval; az ellenség repülő gépei a hóesésben nem járhatnak, mert a sziklákon összetörik magukat, a magasból nem is láthatnak azokból a földre: most nem árthatnak nekünk; átmehetünk a Tátra minden utain egyszerre.

– És ágyuink? kérdezé Jerivanszky.

– Most azokat is könnyen átvihetjük. Leveszszük őket szekereikről, két fenyőből készített talpra kötjük; két kötélnél fogva húsz ember elül és hátul tolva és vonva átcsusztatja azokat a mély utak hófuvatain s a lengyel nyereg sikamlós ösvényén. Ez a hozzá való idő.

A nihilista seregben el volt már terjedve a monda, hogy a kétszáz ötven ágyú a «saját» hadseregük érczpénzéből van öntve, hogy könnyebben elvihető és nehezebben ellopható legyen. Azt tehát tudta mindenki, hogy ha minden ágyútelep kárba vesz is, ezt a kétszáz ötvenet el kell haza vinni.

A merész terv, melyet Sasza asszony kigondolt, rögtön foganatba lett véve. A sűrű hóesés közepett megindíttattak a hegyi utakon a legvitézebb gyalogcsapatok. E hosszú fegyveres vonal csendesen tolja az elejét előre, s ha ellenállásra fog találni, azon fenn nem akad, át fog rajta törni ez érczkigyó minden bizonynyal. A harczosok nyomában aztán következnek a talpaiktól megfosztott ágyúk vontatói. A nehéz ágyúk két fenyődarabra kötve, s azoknak két-két kötele az elől és hátul haladó férfiak vállán átvetve, lassan csuszamlanak végig a havon, s haladnak a meredélyen fölfelé. A hangya nem bocsátja el szerzeményét!

A sűrűn hulló hópelyhek vak embert csinálnak az utazókból. – Az első ember bandukol előre: az a hegyi kalauz; a többi egymás nyomában tapos.

Leghamarább találkozik az ellenfél előörsével az a csapat, mely a «virágos kert»-nek nevezett völgyön keresztül a lengyel nyereg felé halad. A virágos kertnek még tegnap oly buja havasi növényzete most már hó alá van takarva, s a fenyők, mint télben, nyögnek a hóteher alatt. A mint a hegyoldal fenyői közül kibukkan az orosz előcsapat, ott lát a sziklaponkon állni egy emberalakot; az is mintha jéggel volna bevonva. Hanem a jégember nem várja be a közeledőket, hogy megkezdje a párbajt a nyomnyi szirtgerinczen végig, tízezer ember tízezer ellen egyesével. Egy rudra kötött röppenyűt meggyújt, az süstörögve repül fel a magasba. A röppentyű túlszáll a hófelhőkön, s a hol eldurran, ott jelt ad a felhők fölött czirkáló aërodromonoknak. A jégember aztán sietve eltünik. Most már az ő lábnyomai a legjobb útmutatók a sziklaösvényen végig. Minden száz lépésre szaporodnak a lábnyomok, ott mind előörsök voltak felállítva: azok is mind visszavonultak, az orosz csapatoknak sehol sem álltak ellen. Az aërodromonok sem árthatnak a hófergeteg jó takaró az oroszoknak, a sziklatenger veszedelmes ország ellenfeleiknek. Azok csak függélyesen ereszkedve alá járhatják a légi utat most, minden fekmentes mozdulás a sziklákhoz verné őket.

Sasza asszony terve a sikerüléshez közelg.

Delet mutatnak az órák, mikor a feladat legnehezebb része legyőzve van. A nemrég készített kigyós utakon emberi erő összesítésével fel lettek vontatva a lengyel nyeregre a talpakon csusztatott agycsövek. Sasza asszony itt pihenést rendelt.

Büszke látvány!

Nem az, a mit a természet mutat: azt eltakarja a hózivatar. Látatlanul maradt el a hegyhágók mellett a felkai smaragdzöld tó; az ötvenkét öles gránitfalról a belé omló zuhatagot, csak moraja hirdeté, s a kreuzhübeli ponkot csak arról ismerék fel, hogy ott úgy döng a léptek alatt a bércz, mintha üres volna belül. Legfáradságosabb volt a felkuszás a «Hosszú tó» sziklaromjai közül a «lengyel nyereg» bérczgerinczéig, mely aztán hosszan nyulik végig öles szélességben át a galicziai határon; mind a két oldala meredek harántan dülve alá, mint egy pyramid éle.

Most e hosszú sziklagerincz végig megrakva azokkal az ágyúcsövekkel, a miknek öntvénye a világon uralkodó ércz.

Ez volt az a büszke látvány.

Sasza asszony ott állt a lengyel nyereg legdélibb pontján vezérkarával együtt, ő maga is férfiruhát viselt, mint tisztjei, hosszú szárú csizmát, szürke köpönyeget és lófarkos sisakot.

– Micsoda völgy ez itt alattunk? kérdezé Sasza asszony a magával vitt kalauztól.

– Ez itt a «jégtengerszem», válaszolt a kalauz. A hóeséstől nem látjuk a völgyet. Három meredek sziklafal képezi azt, s annak a fenekén van az a tó, melynek jege nem olvad fel soha, mert a napsugár soha sem éri. E tóhoz más le nem mehet, mint a madár.

A hó egyre szakadt az égből.

Egyszerre a magasból egy szózat hangzik alá, sajátszerű túlföldi zengéssel. Tiszta, moszkvai kiejtéssel szólt a légi kiáltás.

«Zdrawtwujtye Szudarünja!» (Légy üdvöz, úrhölgy!)

Mindenki megdöbbenve tekint fel.

A szürke égből, a hóesés ködfátyolából egy nagy szárnyas alak körrajza száll nagycsendesen alá.

Ez az aërodromon.

E rém láttára az orosz elfeledi, hogy felmondott már a szenteknek s ijedten vet magára keresztet, még a tábornokja is.

Csak Sasza asszony szivében marad következetes az asszonyi indulat, ő kirántja pisztolyát s rálő vele az előtte leszálló rémre. Hasztalan lövés; nem sérti az azt meg; távolabb is van, mint hogy a golyó beérné; de mégis rálőtt: dölyfből, törhetetlen daczból.

Az aërodromon aztán még egy szót mondott neki oroszul.

«Já apjáty pridu!» (Megint visszatérek.)

Azzal elsülyedt a hóeséstől takart mély völgy homályába.

Nehány percz mulva aztán újra megjelent sebesen suhogó szárnyakkal s egy rövid pillanat alatt eltünt a felhők között.

– Ez rosszat jelent, sugdosák a tábornokok Sasza asszonynak.

– Sietni kell a sorkatonáknak, hogy minél előbb a bialkai út birtokában legyünk s még estig a Galicziába kivezető átjárókat elfoglalhassuk. Az ágyúk maradjanak itten.

A parancs valódi orosz buzgalommal hajtatott végre. Este nyolcz órakor a bialkai és javorinai utakon negyvenezer orosz volt egyesülve, kik három órai pihenés után éjszaka megindultak két hadoszlopban Bukovina és Jurgóv helységek felé.

Hanem itt elhagyta őket jó szövetségesük, a hófergeteg; a hóesés megszünt.

És akkor látták ők is, hogy hová jutottak?

A tigrisverembe.

Előre küldött kémeik azt a hirt hozták eléjők, hogy Bukovina, Poronia, Jurgow falvakat, a podspaki gyárépületeket a mai nap folytán roppant fegyveres tömegek szállták meg, tömérdek ágyuval; minden út, folyamátjárás, a völgyeket uraló halmok tűzértelepekkel vannak megrakva; az ellenség száma százezerre mehet. Sasza asszony a krakkói sereget találta maga előtt.

Ő rögtön át akarta magát rajtuk törni; de azt a kisérletet hadvezérei nem tanácsolták. Egy hadsereggel, mely ki van fáradva az egész napi hegymászás, ágyuvontatás munkájában, megtámadni és még hozzá – ágyúk nélkül, egy pihent nagyobb hadsereget: bizonyos kudarcz.

Sasza asszony tehát még az éjjel küldött vissza futárokat a hegyi utakon a Tátra északi oldalán maradt dandárparancsnokokhoz, azzal az utasitással, hogy a míg a hegyek folyvást felhőkkel vannak burkolva, tegyenek egy kisérletet a hadiléggömbökkel. Most nem látja meg azokat az ellenfél. Szállítsanak azokkal át a tulsó oldalra ágyúkat és lovakat. A terv kivihető volt. A Tátra most jó barát, felhővel, sziklával takarja a menekülőt.

Hanem másnap a Kárpát megszünt jó barátja lenni az idegennek. S mikor a Kárpát ellenség, akkor az rettenetes ellenség.

Ti csak mondjátok azt, hogy nincsen lélek; még az embernek sincsen!

Mi meg azt mondjuk: a sziklának is van!

Német és angol tudósok meteorologiai adatokkal bizonyíták azt be, hogy a Kárpáthegyláncz delejes hatása mily bűverőt kölcsönöz az alatta elterülő országnak; lángbora zamatjában, fiainak munkabiró, hadratermett véralkatában. A Kárpátok «rokonszenve» a mienk! a Kárpátok deleje a mi idegeinkben él!

Mikor a Kárpát meg akarja mutatni azt, hogy ő haragszik!

A Kárpát tud gyűlölni.

A csorstini várat a kárpáti viharok mennykövei minden évben fölkeresték, míg csak laktalanná nem lett a vár, míg a szomszéd magyar Nedecz várát mindig kikerülte a villám.

A Kárpát tud haragra felindulni. A nagy hegydulások százados nyomai beszélnek arról, hogy mi az a kárpáti vízforgatag? Mikor két szemközt jövő szél, egyik az orosz síkról, másik a magyar rónáról összehozza egyszerre a maga fellegeit, s a Kárpátok delejes gerinczén összetalálkozik és ölre kap egymással. A «vihar menyasszonyának» nevezik azt a fent a felhőkben kezdődő s orsó forgatagával a sziklákon tánczoló istencsodáját; mely sziklaszálakat tördel le a hegyormokról s tengert önt alá a hegyvágányokból s messze föltépi a rónát, a meztelen szikláig fölásva a földet s háznagyságú szirteket hengerítve alá mértföldnyi messzeségig.

Egy ilyen vízforgatag augusztus utolsó napján teljesen járhatatlanná tett minden utat a kollini völgytől elkezdve Tátrafüredig, s utána oly viharos idő következett, mely Aeolus minden szelét szabadon bocsátá; a hegyek közt minden órában más szél fujt, és az mind orkán volt.

A kézsmárki derék sereg most már nem mehetett se gyalog, se léggömbbel Sasza asszony segítségére.

És hogy tökéletes legyen a pusztulás, még ellene támadt egy másik asszony is, a legszeszélyesebb minden asszonyok között: a magyarországi időjárás. A tegnapi hózivatarra, a ma reggeli vízforgatagos villanyos viharra délután oly rekkenő meleg következett, hogy a hegyekben egyszerre elkezdett olvadni a hó; a mi tegnap még út volt, az most rohanó hegyi patak medre lett. Most még vissza sem lehetett térni Javorinából azon az úton, melyen ide jöttek. – A kétszáz ötven arany és ezüst ágyu ott hever sorban a lengyel nyereg hátán.

Sasza asszonynak most aztán már nem sok ideje volt azon gondolkozni, hogy mit tegyen most?

A hadi szerencse egészen ellene fordult. Nagy tervei egy egész világrész átalakítása iránt, álomképen szétfoszlottak. Asszonyi boszúvágya egy császári nő ellenében szomjan maradt. Most még az utolsó vigasztaló gondolatról is le kellett tennie: a kapzsiság kielégítéséről. Az elrablott kincseket nem szabadíthatá meg.

Egyedül az irigység dæmona volt még, a kit kielégíteni hatalmában állt.

A kincseket ne kapja meg az ellenség soha!

Éjjel, mikor az északi oldalon a hóolvadás megszünt, nagy fáradsággal felment a lengyel nyeregre, hol az ágyucsöveket hátrahagyta. Ott őrzé azokat két század a wladikawkazi lövészezredből. Átvonult fölöttük a vihar, a szélvész szárnya ott érte őket; ők helyüket el nem hagyták. Lefeküdtek az ágyúk mellé, azokba kapaszkodtak, hogy a forgószél le ne sodorja őket a hegygerinczről.

Most Sasza asszony azt parancsolta nekik, hogy a nemes érczágyúkat hengerítsék alá a sziklapárkányról az ezer lábnyi mélységbe. Annak a fenekén van a jégtengerszem.

És akkor ez asszony odaállt a szédületes örvény párkányára és lenézett a mélységbe. És aztán számlálta a lehulló aranyágyúkat.

«Most esik le két millió! Most megint két millió.»

A magasról alászálló lövegek eleintén nyom nélkül tüntek el a mélységben. A tó felszínét fehér, vastag hóréteg lepte be a mult napok alatt, a belehulló löveg csak lyukat ütött a jéglapon, mikor ráhullott. Hanem azután mikor már száznál több ércztömeg tört rajta keresztül, egyszerre nagyot roppant odaalant az egész jégburok, a rázuhanó ágyúk magukkal ránták azt a víz alá, s mikor újra felmerültek a jéglapok, már nem volt a tó felszíne fehér, hanem sötétzöld.

A jégtengerszem elnyelte a kirabolt országnak háromszáz milliónyi kincsét!

Holnap ismét össze lesznek fagyva a széttört jégdarabok, s aztán vagy örökre titokban tartják a kincset, mi alájuk van rejtve, vagy jön idő még, és ez ki van számítva, a mikor visszatér az, a ki azt ide rejté, s felveszi, a mit jó helyre eltett ide.

Akkor Sasza asszony összehordatá az idáig szolgált szántalpakat, egy halomra rakatta azokat az ágyúk burkolataival és meggyujtatá mind. Ez óriási máglya mellett mondott köszönetet a munkát végrehajtó vitézeknek, a kik közül egynek sem jutott eszébe, hogy fejszével levágjon egy darabkát abból az eltemetett érczből a maga számára.

Sasza asszony mind a kétszáz férfinak sorba nyujtá kezét, azok megcsókolták azt sorban és meg voltak jutalmazva.

De Sasza asszony még több jutalomról is gondoskodott, a derék fiuk számára.

Maga vezette őket le a javorinai táborba.

Jerivanszky tábornok azt kérdezé az elnöknőtől, mikor a wladikawkaziakkal megérkezett, hogy hova tette az «ágyúkat?»

Sasza asszony azt felelte:

– Majd megmondom, ha előbb megtudom, hogy mit csinál az ellenség?

– Fogva tart bennünket.

– Merre van legegyenesebb kijárásunk?

– Jurgow felé. Ott van az ellenségnek tizenkét ágyutelepe lépcsőzetesen egymás fölé felállítva. Ha azt elfoglaljuk, mienk az út.

– Tehát foglaljuk el.

– Nincs ágyúnk.

– Van szuronyunk. Az orosz katona nem fél a halál szemébe nézni. Itt van ez a kétszáz wladikawkazi bajnok; állítsd őket az ostromló csapat élére. Ezek égnek a vágytól boszujokat kitölthetni az ellenségen, s ha én szólok hozzájuk, meghalnak értem.

S ezzel Alexandra elnöknő maga vette kezébe a markotányos kulacsot s kimenve a vitézek közé, sorba tölté számukra az erős rostopschint, s mikor a zászlótartónak kezébe adta a harcztépte lobogót, megölelte és megcsókolta azt a hadsereg szemeláttára.

«Hurráh!» hangzott a harczfiak ajkairól.

– Már most induljatok a jurgowi ágyutelepeket elfoglalni! Mondá Sasza asszony Jerivanszkynak.

A tábornok kiválogatta a legvitézebb hadcsapatokat, a mik a Kaukaz örök harczaiban legjobban be voltak tanulva a hegyi hadviselésbe. Portyázói megmászták a Jurgowhoz vezető sziklaösvényeket, míg egy tömör hadoszlop a mély úton előrenyomulva azt a hirhedett kibujást (debouchée) ismételte, melylyel a franczia háboruban Suwarow vívta ki ellenfelei bámulatát, mikor az alpesi útszorosokon a megszálló ellenséggel szemközt tolta hadoszlopait.