Az őrült egész felmagasztaltsággal beszélt rögeszméjéről, mely az égbe felvitte, onnan ledobta s eszét veszítteté vele.

A harmadik, Tatrangi Mózes, csendesen mosolyogva nézte a beszélőt, kinek kezei idegesen reszkettek és ajkai tajtékoztak, a míg szólt.

Akkor aztán ő szólalt meg.

Mélyből hangzó csodálatos hangja volt, mint a hasbeszélőkké; bizonyosan mellcsontját horpasztotta be a légi esés.

– Az önök rendszereinek hibája legelőször is, uraim, hogy az egész czél, a melyre irányozva vannak, nem tökéletes czél. Önök fel akarják találni a repülést azért, hogy azt hadviselésben használhassák; tehát emberölési kedvből, hiuságból, nagyravágyásból. Az ilyen czélnak nem lehet pályakoszorúja. Régidő óta kinlódnak ezekkel; s sajátságos, hogy többnyire czipészek, bukott kereskedők, megvert hadvezérek foglalkoznak a repülés mesterségének találgatásával. Már 1786-ban repült egy sabléi lakatos legény, a hires Besniére egy szárnyas géppel, melyet saját maga kezével-lábával mozgatott. Át tudott vele repülni széles folyamokon. Következett rá Blanchard Párisban, ki két esernyő-alakú szárnynyal kísérté meg a repülést, azután a bécsi óraműves Degen. Mind megbuktak. Önök uraim, mielőtt az ég magasába készültek fölemelkedni, emelkedtek volna föl elébb a lélek magaslatába; és ne azzal a szándékkal keresték volna a repülés titkát, hogy majd e találmány segélyével százezreit az embereknek lehet biztos magasból leöldökölni; hanem gondoltak volna arra, hogy a ki a repülés titkát feltalálja, a mellett, hogy az örök békét hozza meg az emberiségnek, egyúttal megnyitja az egész földet a közös jólétnek és a szabadságot és a világosságot elterjeszti a kerek földtekén. Hogy a ki ezt kitalálja, meggátolja a népek elnyomását, szabaddá teszi a kereskedelmet, testvérré a nemzeteket, bőséget oszt a szűkölködőknek, tudományt a tudatlanoknak és jutalmat a munkának. Ezekért a czélokért érdemes követelni hiányzó szárnyainkat! Ezek az én czéljaim. A másik hibája az önök elméleteinek megint az, hogy gondoskodtak ám arról, hogy miként menjenek fel az égbe; de nem arról, hogy mi módon jőjjenek vissza? Itt a bökkenő! Ön uram, ki óriási karzatot akar fölvinni a légbe, ellátva gázfőző műhelyekkel, s emelve ezer mázsát megbiró ballonok által, nem gondolt arra, miként szállítja le az égből azt a veszedelmes pokolgépet, ha ez már bevégezte gyilkos küldetését? hisz egy ilyen szerkezet, ha azt a légáramlat megragadta, levetett horgonynyal meg nem állítható; ezt, ha a föld közelébe jő, emberi erő el nem foghatja; ez, ha egy toronyban akad fenn, azt ledönti, ha hozzácsapódik a földhöz karzatával, minden rajtalevő élő teremtést rántottának tör össze. Minden ilyen óriási äerostat leszállása egy-egy hirhedett hajótörés lenne. Még nagyobb képtelenség a hőlégmozdonynyal hajtott szélkelep elmélete. Mellékesen említve: nem értem, hogy minek alkalmazta ön repülő gépéhez a hőlégmozdonyt, mely inkább csak nagy terhek tovaszállítására kitünő eszköz, míg a kisebb erőt igénylő feladatokhoz sokkal czélszerűbb a Lenoir-féle gázmozdony. De ez nem tartozik a dologhoz. Elhiszem, hogy felviszi önt a propeller a magasba, s viszi is mindaddig, a míg athmosphærai levegő van előtte, talán még a világætherben is, míg az alkarsinban tart s míg a kalori gép melegét a légtelen űr hidege el nem nyeli; de a mint meg akar ön térni a fölfelé tartó irányból, egyszerre le kell esnie. A mozdító erő a gép hátuljában van. Ez jó a vizen, a mi a hajót fentartja, de a légben, a mint a horizontalis vonalt elérte az ön gépe, annak az orrával kell lefelé fordulni, mert a súlyegyenét elvesztette, s a mozdereje a hátuljában van, nem az elejében. Akkor aztán a hőléggép annál sebesebben mozdítja azt estében előre. Ez a magyarázata a derékszögben leirt repülési pályának. S ez mindig így fog bekövetkezni. Nem a mechanicában keresendő a repülés titka. Annak más tényezői vannak. Ön uram, rossz példát választott a haltól, mely a vízben úszik. Annak jó a propeller, mert a hal testének fajsulya csaknem egyenlő a vizével, sőt a léghólyagjával együtt még könnyebb is annál. De a légben úszás elmélete egyedül a lég szárnyasainak repülésében van, melyek saját testükénél sokkal könnyebb folyadékban eveznek. Azonban nagyon csalatkoznak önök, ha azt hiszik, hogy a lég szárnyasainak egyedül a szárnyizmaikban van megadva a repülés hatalma. A szárnyizmok huzamosb munka után kifáradnának, mint kifáradnak a lábizmok. Puszta izomerő nem segítené át a fecskét a tengeren. Vegyünk egy kiváló példát. Nézzék önök a kondort, az óriás keselyűt. Egy nap alatt képes a Himalaya bérczeitől elrepülni a Holdhegyekig. Ez óránkint 80 mértföldnyi sebesség. Ily állati erő nem létezhetik, És ugyanezen óriás keselyűt hogyan fogják meg? Egy szűk tért körülpalánkolnak, annak a közepébe bekötnek egy kecskét. A kondor leszáll a prédára, elszakítani nem tudja a kötélről, megeszi ott. És akkor aztán nem tud többé a felül nyitott palánkból kirepülni. Ha nem futhat s futtában szárnyát össze nem verheti, fel nem tud repülni. Az a hatalmas szárnyas, mely ezer mértföldet úszik a légben egy nap alatt, nem bir felrepülni egy palánk közül, pedig ugyanazon szárnyai vannak, ugyanazon izmokkal. Az a hatalmas keselyű, mely, ha sebesen lecsap, a szarvas ünőt képes karmaival felragadni a légbe, a csalétek gödölye mellett a földön tehetetlenné válik. Miért van ez? Azért, mert a szárnytollak delejessége az, mi neki röperőt kölcsönöz. A toll villanydeleje +, a két szárny két vége a két + villanytengely. A mint a két + polus közel ér, eltaszítja egymást; mentől jobban dolgozik a két szárny, annál nagyobb a delejvillany folyam: a lég delejessége szaporítja azt. Ha a légből lecsap a keselyű, még meg van a szárnyainak delejessége s rögtön felrepülhet ismét, de ha megszáll s elhagyja aludni a villanyfolyamot, újra elől kell neki azt kezdenie s ha azt nem teheti a tér szűke miatt, fogva van, bár minden izma aczél. Ez egyúttal magyarázata annak, hogyan lehet az, hogy a madarak a légben soha össze nem ütődnek, pedig néha ezer fecske kóvályog egy csoportban. Mert minden madár, míg repül, egy villanyos test, csőre a positiv polus, mely a közeledőket önkénytelen eltaszítja alá, vagy föl, vagy oldalvást. De ne beszéljünk most a madárról, mely hatalmas. Szóljunk a lég leggyöngébb szárnyasáról, a lepkéről. A lepke szárnyánál ügyetlenebb repülő eszközt képzelni sem lehet. Ennél már nem áll az, hogy a supinatió alatt élével megy fölfelé; mert ez le is, fel is egyformán lapjával üt, mégis repül! A szárnyizma pedig oly gyönge, mint a pókfonál: több benne a nyirok, mint a test. Mégis repül. Nézzék azt a Papilio Iot, a mi ennek a fiunak a kalapjára most leszállt. Milyen könnyen tovalibben. Ennek a szárnya is delejes: csakhogy nem azonos a tolléval, mely tényező, hanem a gyantáéval, mely elutasító. A himporban van a «minus» delej. S mivel a negativ polusok taszító ereje kisebb, mint a positiv polusoké, azért a lepke röpte is gyöngébb, mint a madáré. De mégis e delejességben rejlik repülési tehetsége; ügyetlen szárnya soha sem képesítené arra. Ha leseperjük a lepkeszárnyról az aranyport, azokat a górcső alatt hatszegletűnek feltünő szines mozaikdarabokat, a lepke nem tud messze repülni többé, pedig könnyebb lett a szárnya. Az éjlepke, a noctua, ha szárnyai selymét letörüljük, csak mászni tud. Ha pedig az egyik szárnyát vékony vízüveggel bevonjuk s azt rá hagyjuk kérgedni, akkor épen csak vergődni képes, s izmai a szárnyait repülésre nem birják. A denevér, a repülő kutya, a paradoxurus röpülése csak tétova libegés, hasonló Besniere lakatos repüléséhez, melyet a villanyerő nem mozdít előbbre. Ez adta az én eszmémet. Nagy madaraknál, miknek nagyobb szárnya s sulyosabb teste van, látjuk, hogy a repülés egy hullámvonalat képez, itt tehát két erő működik közre, az egyik a föld vonzereje, mely az első perczében az esésnek 15 lábat tesz; a másik a röperő, mely ha amannál perczenkint csak 1 lábbal számít többet s e többlet perczenkint egygyel emelkedik, az aránysorozatnak így kell kiütni: a (a röperőt) b (a föld vonzerejét) jelentvén 1−b+a 2−b+a 3−b+a 4−b+a 5−b+a 6−b=a 21−6b, vagyis 111−90=21. Azaz hat percz alatt a megfelelő röperőnek huszonegy lábnyira kell emelni a hozzákötött tárgyat. Ez a tárgy a repülő hajó maga. Gépemnek terve ez volt. Nem nyultam sem a Dal Negro, sem a Ströber által feltalált villanydelejes erőművekhez, sem azt a Jakobi-féle electromotort nem használtam, mely tizenkét emberrel terhelt csónakot hajtott villany segélye mellett a Neván fölfelé. Azok mind igen bonyolult szerkezetű gépek, a minőket egy olyan veszélyes kísérletnél, minő a légutazás, alkalmaznunk nem szabad. Az én gépem oly egyszerű és érthető, hogy azt egy józan eszű munkás első magyarázat után kezelheti. Két részből áll: az egyik a Holtz által feltalált s a szó szoros értelmében vett villanygép a Poggendorf-féle kettős összeállításban. A másik egy az előbbivel összekötött szárnypár, közepén a közös tengelynél egymás rovátkáiba beillő. A villanygép legelső megindítása embererővel történik; a Holtz-féle diametralis conductor, mint tudjuk, már az első kerék fordulónál kétszer nagyobb erőt összpontosít, mint a régi Electrophorok, s azért villanysűrítőnek is nevezték. Ha már most a két szárny mindegyike tíz vékony üveglapból áll, miket egy föléjük alkalmazott messing vagy elaterit köpeny takar, s az üveglapoknak a sarkai az electromotor villanyát átveszik, a kettős gépezet mindkét szárnya +, azaz tényleges villanyossá válik. A kézi hajtó gép kerekes korongja ugyanakkor azokat egymáshoz fölemeli. A tényleges villanysarkak azonban egyszerre eltaszítják egymást s támad belőle az a mozderő, a mit «a» betűvel jeleztünk, s mely kiszámítás szerint perczenkint 1 lábbal erősebb, mint hozzákötött ebonit hajónak a föld vonzerejéből származó esés mozzanata. Már most ha «egy» üveglap helyett «tíz» van alkalmazva a géphez, akkor az arány ilyen lesz: a 1×10−b+a2×10−b+a 3×10−b+a 4×10−b=a. 100−b4, azaz négy percz alatt a repülőgépnek 85 lábnyi magasra kell felszállnia. Ehhez semmi kifogás nem fér. Az erő megvan, csupán az a kérdés, hogy kiállja-e azt a hozzá alkalmazott anyag? Erre is hittem, hogy meg tudok felni. Az üveg, ha nagyon vékonyra elnyujtatik, hajlós lesz; hiszen fonalaiból szöveteket is készítenek. Mentől lassabban van kihűtve az üveg, annál villanyosabb. Tehát tíz egymásra fekvő igen vékony és igen jól kihűtött üvegtáblát alkalmaztam. Messing helyett a legruganyosabb elaterit érczet használtam. Mindez együtt ki lett elébb próbálva s a feltehető legnagyobb légnyomásnak ellenállt. Azonkívül is még két elővigyázati szerkezet volt gépemhez csatolva. Egyik a stereometer, mely a gép működésének gyorsaságát jelezé, másik az akadályozó, a regulator, melynek segélyével egy lábnyomásra annyi gyantás tafotát húzhattam a dörzsölt lapok közé s annyi dörzsflanelt távolíthattam el, a mennyit akartam, hogy a gép sebességét csillapítsam. Egy sodrony meghúzására a szárnyak tetszés szerint irányt változtathattak s a fölfelé haladásból vízmentes röpülés lehetett; a kormány, mely a fregattmadár ollófarkához hasonlított, irányozá a tetszés szerinti fordulatokat, s ha le akartam szállni a géppel, egyszerre megállíthattam a villanyérintkezést, a két szárnyat fekmentes állapotba helyezhettem s leszállhaték csendesen, mint egy libegő keselyű. Semmi sem volt elhibázva. A mire számítottam, az mind megjelent segélyemre; hajóm a villanygép első mozdulatára egyensulyát megtartva a légbe emelkedett, kétszer-háromszor visszacsapódott még a talajhoz, de az nem ártott semmit, mert a hajó ruganyos ebonitból volt készítve, s ez visszapattanásával még elősegíté a szárnyak működését; negyedik szárnycsapásra már a légben maradtam és akkor elkezdtem fölfelé haladni. Tapsolt-e, éljenzett-e a közönség, azt nem tudom; arra nem ügyeltem; én csak azt éreztem, hogy repülök. Valamit éreztem az üdvösségből. De nem soká tartott ez elragadtatásom. Mert a mint rápillanték a stereometeremre, megdöbbenve látám, hogy valami túlment a számításomon. Villanygépem nem a 1×10−b+a 2×10−b+a 3×10−b a 4×10−b képlete szerint halad fölfelé; hanem a×10−b+a²×10−b+a³×10−b+a⁴×10−b szerint, azaz minden percznél nem hozzá adva, de köbre emelve a következő számot, tehát öt percz alatt nem 145, hanem 550 láb magasra emelkedett velem, a hatodik perczben egyszerre 360 lábnyira repült fel. Ez valami kábító érzés volt. Mi történik itt? Egy tekintet a rheometerre felvilágosított, a tangentboussole heves ugrásai megmondták, hogy mi történik? Az, hogy a kire nem számítottam, a kit nem hívtam, az jelent meg vakmerő kísérletemnél. A szellem, a kit előidéztem s a ki most már magával ragad: a lég saját villanyossága. Ez az örökkön örökké élő mozderő, mely hatalmasabb az egyesült elementumoknál. Ez ragadta meg hajómat, melynek szárnyai most már elképzelhetlen erővel paskolták a léget, lassú csapásokkal, de gyorsan, mint a kondor szárnyai: mikor a hajót önsulya lefelé vonta, a két szárny összecsapódott, de aztán ismét szélylyel suhant mint a villám. Eszembe jutott, hogy hiszen van nekem csillapító készletem, s a tafotákat a lapok közé vontam. Az sem segített már, a 22-ik perczben az a sokszorozatlan «a» is a²² volt már, a mi 284 láb gyorsaságot ád ki. Így haladtam egyre fel a magasba. A 23-ik perczben aztán egy kellemetlen roppanást hallottam. Gépem egyik szárnya eltörött. Sem az üvegtáblák, sem az elaterit nem állták ki a felfokozott villanyerőt; pedig már épen fordítani akartam a szárnyakon, hogy a repülés fekmentes irányt vegyen. Megbuktam az anyag tehetetlenségén.

– És leesett ön az égből épen úgy, mint mi többiek, szólt nevetve a léggömbök bolondja. Szerencséje volt, hogy eltört gépe egyszerre aláfordult, a könnyebb ebonit hajó, melyben ön meghúzta magát, hullernyőt képezett s nem engedte, hogy ön esés közben megfulladjon vagy idelenn agyonzúzza magát.

– És most itt van ön közöttünk, szólt a calori gép bolondja. Láttuk önt, mikor ide hozták. Egyszer egy amerikai bankár látogatta meg önt e helyen, egy néger Rotschild, mister Severus, a ki önnek az összetörött gépét megvásárolta muzeuma számára, az e szóval vált el öntől: «massa Tatrangi, ha feltalálja ön valaha, hogyan kell az üveget hajlékonynyá, ruganyossá és szivóssá tenni, akkor jőjjön el vele hozzám s én társaságba állok önnel tíz millió dollárig repülő gépek készítésére; hanem a míg ki nem találja ön, addig ne menjen ön az égbe, mert ott elviszi önt az ördög!»

– És én ki is fogom azt találni! szólt indulatosan Tatrangi; mélyből jövő hangja úgy tört elő, mintha valami földbe elásott tetszhalott kiáltana fel koporsójából.

– Azt pedig nem fogja ön soha kitalálni! kiálta megvetőleg a másik őrült, mert az üveg alkatrésze kovany, azért az üveg jellege az, hogy törékeny, és az is marad örökké.

A vita könnyen indulatossá vált volna, ha az első őrültet elő nem veszi az őrülteknél válságos tüsszögés, mely néha félnapig is eltart, s ennél rendesen dühöngésben végződik; minden tüszszenésnél azt képzeli, hogy mennydörög, s követeli, hogy mennydörgésére valami össze is törjék, s ha nem törik magától, töri ökleivel. Az ápolók rögtön elősiettek és bevezették szobájába. A calori gép őrültjének is jött jelenteni a felügyelője, hogy készen várja a reggeli. Ez ételiszonyban szenved, s egy tört foga helyén keresztül szokták mindig erővel beletölteni az ételt. Most is boszúsan tiltakozik:

– Hagyjanak nekem békét; a calori mozdonyt nem etetik; a lég mozdítja. Nekem nem kell étel. Az én gépemnek nem kell fűtés.

De biz azért szép barátságosan elvezették, s aztán ráadták a kényszerzubbonyt s megitatták jó tápláló levesfélékkel.

Tatrangi Mózes egyedül maradt a fiával.

Most kezdte őt még csak észrevenni. Pedig az imént beszélt is a lepkéről, mely Dávid kalapjára szállt s azt megismerte, hogy egy Papilio Io, de a fiára csak most kezdett ráismerni.

– Megállj! szólt ép karját visszatiltólag tartva eléje. Mit mondtam neked? addig ne jőjj hozzám, a míg mint katona szolgálsz.

– Már nem szolgálok.

– Állj meg, állj meg. Ez nagy talány. Arra nézve, hogy te ma ne légy már katona, vagy az az eset van, hogy te elismeréd, hogy én bolond vagyok, ez moraliter lehetetlen; vagy az, hogy letelt az időd, ez mathematice lehetetlen; vagy az, hogy testileg elnyomorodtál: az physice lehetetlen! vagy az, hogy az egész hadsereget feloszlatták: az apodictice lehetetlen; tehát hogyan lehet mégis?

– Egyszerűen. Tegnap hadnagygyá lettem; ma átléptem a tartalékhoz s haza vagyok bocsátva.

– Ecce! Columbice lehető volt! És ezt én nem találtam ki. No hát most gyere ide és ölelj meg. Hanem aztán egy szót se szólj, csak hallgasd, a mit én mondok. Hallottad ezt a két szemtelen bolondot? Micsoda őrültségeket hadartak össze-vissza. Velem vitatkoznak! Ők! Még azt mondják, hogy az üveg hajthatatlan, törékeny, mert kovanyösszetét. Hát a madár tollának nem kovany az egyik alkatrésze? Nem négy százalék-e a kovany a sas tollában, három százalék az emberi hajban? A spanyolnádban, mely oly hajlós, hét százalék a kovany, s a buzaszalmának 67 százaléka kovany s a bambusban a kovasav saját concretiókat képez, mik ruganyosak, mint a gyanta; tabaxirnek nevezik azt. Hát azt nem láttad a hutánkban, mikor a tiszta kovanyt élenyfuvós szeszlámpa előtt megolvasztottuk, tiszta üveg vált belőle, mely nyújtható volt és ruganyos, s a mellett oly szilárd, hogy ha egy darabját az üllőre tettük s pőrölylyel ráütöttünk, ott maradt a helye üllőn és kalapácson, de maga nem törött szét? Számtalan üvegedő anyag van, melynek átalakulása ruganyosságra hajló. Ilyen a Skapolith-üveg. Az antipatheskorall épen mészből van, és mégis hajlik. Hajtható az Obsidian üvege, a Chlorstrontium-üveg, különösen ruganyos a chromüveg: a fényle égenyes üvege; a brucit, az itacolumit üvegvegyítékei és mindenekfelett a borax üvege. Hiszen még alig másfélszáz éve, hogy Davy fölfedezte a «bór»-t, mint egy új elemet a keletindiai tinkálban s a Maremnek mocsárvizében, s ma már üveget nem is készítünk «bór» nélkül. Lényeges alkatrésze lett ez üvegeinknek. Az üvegcsinálás tudománya ötezer éves. Mennyi új titok lett azóta fölfedezve, s mennyi régi titok lett eltemetve, mely új feltalálásra vár. Ilyen eltemetett titok az aventurin üveg, mely átlátszó aranyércznek tetszik. Nem találhatjuk ki, hogyan készítették Pompéjiban? Fogsz emlékezni egy történelmi adomára. Egyszer Severus császárhoz egy tyrrhenumi edénygyáros egy pompás üveg-urnát vitt ajándékba. A császárt meglepte a mű szép szine, alakja és művészi diszítése. Gazdagon megajándékozá a művészt. Akkor az még egyszer kezébe vette az űvegedényt s teljes erejével földhöz vágta azt. De az üveg nem törött össze, csak behorpadt! A művész egy kalapácsot vett elő s a horpadást újra kikalapácsolta. Ekkor Severus azt kérdé tőle: «Ismeri még rajtad kívül más is ez üveg előállításának titkát?» «Senki». «Akkor vigyétek, lictorok, vágjátok le a fejét; mert ha e találmány elterjed, minden arany és ezüst elveszti értékét». S a hajló üveg feltalálóját megnémíták örökre. Jól van, ez grammatikai mese. De annyit már tudunk, hogy a tiszta borax üvege nyújtható és hajtható. A Chloromelan üvege is nagymértékben hajlós. De hallgass meg még egy történetet. Ne légy türelmetlen. A tizenhetedik században egy római sírban találtak egy sarcophagot és abban egy urnát üvegből. Az urna egy láb magas, belül sötétkék üvegből van, melyet kívülről homályos fehér üvegburkolat takar; ezt ismét művészi alkotású domborművek ékesítik, jelenetek a mythosvilágból. A régészek még ma is vitatkoznak fölötte, hogy Thetis és Peleus, vagy Hercules és Alceste regéje van-e rajta örökítve, valamint, hogy a felirástalan sarcophagot a vázával együtt Nero szentelte-e Poppæanak, vagy Severus Mammæának? Az üveg váza a Barberini-muzeumba került, akkor épen egy Barberini levén a pápai trónon. Ezt a muzeumot később elkótyavetyélték s a vázát megvette Hamilton, Hamiltontól megvásárolta ezer guineért Portland herczeg. A régészek előtt hirhedett a Barberini üvegváza. Egyszer annak a hirhedett Lloydnak a fia, kinek nevéről a kereskedelmi társulatok czéget csináltak (a fiu nagy korhely volt!) fogadott a korhely pajtásaival, hogy ő olyan geniecsínyt fog elkövetni, a miről az egész világ fog beszélni s melyet még az utókor számára is fel fognak jegyezni. Mi volt e csíny? Az, hogy részeg fővel nekiment a muzeumban a Barberini vázának s azt állványostól feldöntötte. Ennek a hirhedett remekműnek az összetörése csakugyan világhirűvé teheti az embert. De várj! A levert üvegváza nem törött össze, csak behorpadott! Ez tény. Tehát a lefejezett feltaláló üvegedénye megvan. Nem mese, hogy az üveg hajlítható, kovácsolható. Csak az a kérdés, mi ennek a titka? Járj utána! Keresd meg! Találd ki! Hiszen mesterséged az. Üldözd a hatvannégy elemen keresztül, s ha egyik sem adja ki, keresd fel az új elemet. Hisz a «bór»-t csak 1805-ben találták fel, a «jód»-ot 1811-ben s a «chlor»-t is csak 1774-ben. Még hátra lehet egy!… Keresd!… Ne hagyj fel a kutatással, míg rá nem találsz… Az is lehet, hogy a hűtésben van a hajlós üveg titka, vagy a beitatásban. Hiszen az egyiptomiak már birták a titkot, hogyan lehet a fluor kristályát, a miből a hajdankori pompás murrhini vázák készültek, intensive megfesteni; az olaszok be tudják itatni az achatba a szineket, s a khinaiak birják annak a titkát, hogy lehet a hegykristályt kékre és rózsaszinűre festeni. Hátha beitatással sikerül a titkot feltalálnod? Tán elaylban párolva? vagy a hűtéssel? De úgy kell az üvegnek a ruganyosságát megszerezned, hogy a villanyosságát el ne veszítsd. Te! Hisz a természet maga is buzdít reá. Ő maga is találgatta már ezt; a fényle, a macskaezüst, nem hajlós üveg-e? A diallag nem nevezhető-e özönvíz előtti ásatag üvegnek? Hátha a villanyerő maga segít ki a homályból? Hiszen a villanynak nagy hatása van a vezető érczek rugékonyságának apasztására, hátha a nemvezetőknél megfordítva hat? Ne mulaszd el vegyvizsgálat alá venni a nephelint, a vulkán által kihányt üvegtömeget. Hogyan készíti azt maga a föld alatti tűz? Próbáld vegyíteni a «nemeskőhomok»-ot. Tégy kisérletet a methylaminnal, az osmiummal, mit kétszer fehérre izzaszsz. Figyelembe vedd a «caputmortuumot», a vegyészi «halálfőt» a mi a kémle után hátramarad. A kobaltot is megkisértsd. A thallium nélkülözhetetlen lesz kisérleteidnél… Oh! ha én veled mehetnék!… De hiszen te okosabb vagy nálamnál. Te ifju vagy. Te szerencsés vagy. Egy véletlen. Egy jó ötlet. És kezedben lesz. Szorítsd össze. Már ott van. Ne engedd elfutni. Ez a repülés mindenható rejtélye. Ah! ha ezt megragadhatod, tiéd lesz az egész világ. Nem azért, hogy kirabold, hanem hogy boldoggá tedd; nem hogy rettegjenek, hanem hogy áldjanak; nem hogy embert pusztíts, hanem hogy földet megnépesíts; nem hogy magadnak milliókat szerezz, hanem hogy millióknak kenyeret, nyugalmat, világosságot adj; nem hogy országokat foglalj, hanem hogy összeköss. Eredj utána. Keresd. Ha feltaláltad azt, a mitől Severus féltette az arany uralkodását, úgy megtöri ez az aranynál hatalmasabb ércz uralmát, a vas uralkodását; a milliók vérét megivó «vas» uralkodását. Fiam! Egyetlen gyermekem! Utánam! nyomomba! Vagy oda fel az égbe! Vagy ide mellém a bolondok házába! De jönnöd kell!

Az összetört, az égből leesett, a ferdére taposott emberi trapezoid minden félreficzamult tagja rángatózott a triposzi felmagasztaltságtól; rettegés volt rája nézni. Az ápolók, az orvosok, kik távolról nézték, magukban tanakodtak, vajjon epileptikus, vagy energumén roham lesz-e ebből?

Végezte aztán az öreg azzal, hogy felkaczagott. Hebromania lett belőle.

Annak is vége szakadt. Mózes letörülte a könyeket arczáról, kificzamult karja befelé álló könyökével. S aztán azt kérdezé a fiától:

– Hát már most szólj te, miért jöttél?

– Azért, hogy megöleljelek, mert holnap utazom haza.

AZ ICHOR.

A mult század első felében, 1837-ben a székelyföldi havasok északi részén a föld vulcáni működésének adta jelét. Az a hegycsoport, melynek kiváló csúcsait a Likas havas, a Gyilkos tető, a Nagy-Czohárd és a Nagy-Hagymás képezik, ismételt földrengésektől lett háborgatva. A Likas havas óriási czukorsüvegként felmagasló alakja messziről elárulja a kiégett vulkánt; tetején mély üreg van, melyről a legrégibb időktől azt tarták, hogy közlekedésben áll az Olt vizével: egyszer egy ludat dobtak bele a pásztorok s az Sz.-Domokosnál jött ki az Oltban. Leszállni bele életveszélyes volt, mert fojtó gőzök jöttek fel belőle. Délfelé a Nagy-Hagymás hegyeinek több orma elkezdett koronkint füstölögni, oldalaikból nehéz szagú gázok törtek elő. Ritkán vetődött erre utazó, ki az európai tudós világot figyelmeztette volna e vulkáni hegycsoportozatra; még Humboldt sem tudott felőle semmit. Csupán a benszületett székely irodalmi férfiak vették maguknak a fáradságot, hogy e nehezen hozzájárulható, vendégszeretetlen sziklakebelt meglátogassák, melyhez út nem vezet: patakmedreken át, vízben gázolva lehet nagy életveszély közt oda eljutni. E benszülött tudósok egyike, Orbán Balázs, maga is látta füstölögni e vulkáni hegycsúcsokat, s még ő elragadtatással irja le a gazdag szűzerdőket, melyek e völgyet környezik, s ragyogó tollal az ős tenyészetet, mit emberláb nem taposott soha.

De száz év minőt változtatott e tájon!

Már 1837-ben a vulkáni tűznek egyik jelensége az volt, hogy egy földrengés két sziklaormot összedöntött s ezzel egy völgyszorost betemetett, melyen keresztül egy patak folyt alá.

E patakból a sziklagát mögött a havas völgyében egy új tó lett.

A havast is, a patakot is, a tavat is – Gyilkosnak híják ős időktől fogva.

A Gyilkos azután száz év alatt rá szolgált a nevére: meggyilkolt maga körül mindent.

Eleintén szép üdítő tünemény volt: egy havasi tó, melynek tükréből az elnyelt fenyőfák csonkjai meredeznek elő, miknek ágaira vízi virágok futottak fel, kristályában feketepettyes pisztrángok eviczkélnek, partjait nefelejtsbozót fedi; hanem a mint a tó növekedett, a mit «Volcan» hatalma alkotott, előállt «Neptun» működése is. A hegyoldalakba átszivárgó víz azt a földalatti vegytani forradalmat idézte elő, melylyel a Monte-Cerboli vidéke lepte meg egyszerre a természetvizsgálókat.

Ez is olyan rossz nevű hegy volt eleitől fogva: «Mons Cerberi», és az elátkozott Maremmek hőmocsarának alkotása nem megy a középkorig vissza.

A gyilkos völgye ugyanaz lett Erdélyben, a mi Volterra vidékén a «mofetták» dágványa.

«Dágvány»-nak nevezik az olyan mocsarat, mely alant kifejlő gázoktól pöffed, kifakad, gőzt fuvall.

A hegytetőről nézve a XX-ik század közepén, a Gyilkos völgye egy füstölgő katlant mutat fel; a kopár hegyoldalak maguk is kékes párázatokat szűrnek keresztül, s azoknak csapadékai kékes, sárgás, zöldes rozsdaként fedik a sziklaoldalakat és a leomlott erdők törzseit. Tenyészet nincs itt többé. Fa, fű, virág ki van ölve. Kopár sziklák hevernek szerteszéjjel, mind befüstölve érczpárával, s a Gyilkos tóban nem lakik többé élő állat.

Az egész völgy, a mi még föld volt, körül a tó vize mellett és a hegyvágányok között, szünetlen füstölög, égett fekete felszinén tarjagos foltokat mutat; néhol magasra feldagad, mint egy tályog, s mikor az kifakad, tölcsérén magas gázsugár lövell fel, csavart kigyózó füstoszlopok; e kürtők azután évekig fújják fel gázaikat az égbe, míg másutt uj kémény nem támad, s akkor a régi lelohad. Az egész talaj ég, forr, inog. Istenkisértés leszállni reá. Vakmerő emberek balsorsáról sokat beszél a népmonda, s ide tévedt barmok rendesen elvesznek. – A ki alatt az égő föld leszakad, menthetlenül odavész, mintha oltott mészverembe bukott volna, s a nehéz kénszag már messziről elfojtja a mellet.

S e két négyszög mértföldnyi dágványt apró, szivárgó patakok szelik keresztül, miknek színe a fenekükre lerakott csapadéktól majd rozsdás, majd világoskék, majd tejfehér. Vizük bórsavas ammonsóval, kénsavas agyaggal, mészszel van telítve, szén és kénsavany és köneny illan el párázataikból. – Alacsony martjaik kékülnek, sárgulnak; de nem nefelejtstől, szirontáktól, hanem kénvirágtól és egy különös világoskék jegecztől, mely hegyes tű alakokban képez virágokat, mint az ammoniák.

Derült időben legélénkebb a völgy füstölgése, míg esős időben lecsillapul s ilyenkor hozzájárulható a tájék.

Néha, mikor a «Bekény szele», – a «muszka szél», nekiindul s három nap, három éjjel folyton dühöng, akkor tisztára derül ki a Gyilkos völgy; még a füstkatlanok is elpihennek, hanem minden ilyen viharra az következik, hogy a Likas havas kráteréből elkezd felszállni a lomha füst, a bérczcsoport földalatti lökésektől rázkódik, s arra a gáztölcsérek újra fellökik füstoszlopaikat, a Gyilkos oldalából moslékos patakok ömlenek elő, miknek saját színe sokáig vegyületlenül kóvályog a Gyilkos tó smaragdzöld vizében.

Ha a Bekény szele télen érkezik, egyúttal hóval takarja be az egész völgyet; mikor aztán a völgy újra felébred, foltonkint kék, zöld, sárga hó lesz abból – Ott pokolbeli örök nyár van.

Néha pedig hosszantartó, aszályos nyár végén egészen elapadnak patakok, források, a tó felszine bebőrösödik, valami vegyülék, mely a savakkal saturált viznél sokkal könnyebb, vastagon belepi azt; a füstfúvó likak álomra eresztik földalatti szörnyeiket; a dágvány össze-vissza repedezik, s a kisebb posványok fenékig kiszáradnak. És olyankor azoknak a fenekein valami kékbejátszó csapadék marad, felpattogzó cserepekben, felszine gyöngyházfényű; egyes hosszú kékszínű kristályok is találhatók közte. Hanem az egésznek nem lehet semmi hasznát venni. Se nem timsó, se nem gálicz, hogy érdemes volna elhordani háton s megkinálni vele valami gyárat.

Erdélynek és különösen a Székelyföldnek sok nevezetes vulkáni tüneménye van, a mik szük körben régóta köztudomásuak, ilyen a torjai kénbarlang, s annak oldalán a gázvulkán (ennek is «Gyilkos» a neve), melybe a fölötte elrepülő madarak beleszédülnek; ilyen a kovásznai «pokolsár», a népes város közepén folytonos forrongásban levő iszapvulkán, mely időközönként megújuló kitöréssel lávafolyamokat áraszt maga körül s olyankor gőzoszlopok között mázsányi köveket hány fel a magasba, oly tömegben, hogy mikor elcsendesül, tátongó üreg marad utána. S a kovásznai nép aztán, igazi székely flegmával összeszedi a kihányt sziklákat s szekér számra hordja vissza az iszapvulkán üregébe: «ha kihánytad, nyeld el megint!» A «pokolsár» aztán a másik évben megint kidobálja nekik a köveket. Madarason két ilyen sárvulkán működik. Hanem a világhirű természettudósok erről mind nem tudnak semmit. Elmentek a Caucasusba, a tazmáni félszigetre a vulkánokat észlelni, leirták a turandaghi sárhányókat, a turbacoi vulcáncitosokat, az izlandi soffioneket, a dél-amerikai vízokádó kúpokat, mik egy barát szentelt vizétől váltak át «Volcanes de fuego»-ból «Volcanes de aqua»-ákká; ismeretes volt előttük a khinai Ho-sang hegye, a jávai Gumung Kelut fojtó völgye, a «Pakaruman» (holtak völgye), csak arról, a mi legközelebb esett hozzájuk, az erdélyi vulkántünetekről nem tudtak semmit. Elmentek a föld tulsó oldalára, vademberek, vadállatok közé természetet tanulmányozni, csak a világ legvendégszeretőbb népét nem kereste föl semmi európai tudós soha. Még a természettüneményeket is agyonignorálta a nagy világ, ha azok Magyarország földéhez voltak kapcsolva.

De nehogy idegenfalással gyanusítson bennünket valaki, sietünk hozzátenni, hogy maga a magyar tudós világ is épen így agyonignorálta azokat.

Csak nagy későn akadt egy-egy pénzügyminiszteri osztálytanácsos kezébe egy ilyenforma adat: «A gyergyószentmiklósi kamarai uradalom gyilkosvölgyi bérletére senki sem vállalkozik többé, miután egészségtelen gőzök kifejlése s az erdők elpusztulása folytán az eddigi hamuzsirégetés üzlete lehetetlenné vált».

Ennek a következése aztán az lett, hogy nohát ha egészségtelen gőzök miatt azt a nagy darab földet nem lehet használni, akkor el kell adni.

«Fort mit Schaden!» államháztartási jelszó.

Mintegy húszezer katasztrális holdat tett az a darab föld. Két egész négyszög mértföld. Az első árverésen öt forint volt a kikiáltási ár holdankint, – örök árban. Akkor egy vasuti vállalkozó, a kinek kőre volt szűksége, igért érte holdankint négyet. Annyiért nem adták. – Két év mulva aztán megint dobra ütötték. – A vasút már akkor elkészült, kő nem kellett, hanem jött egy másik vállalkozó, a ki fürdőt remélt a furcsa forróvízre építeni, az igért holdankint három forintot. – Nem adták neki. – Újabb két év mulva aztán az is kiderült, hogy nem jó víz az fürdésre. A harmadik árverésnél aztán senki sem jött a Gyilkosra árverezni. A pénzűgyminiszterek pedig nem türhették, hogy rubrikáikban évről évre ott álljon egy rendíthetetlen tétel, melynek a «Bevétel» rovatban állandóul egy nagy gondolatjel a kisérője. El kell adni minden áron a Gyilkost. Kikiáltási ár egy forint!

Ekkor érkezett haza a katonaságból az ifjú Tatrangi Dávid. Megtekinté a halott völgyet s igért érte holdankint másfél forintot. – Ráütötték. Övé lett az egész Gyilkos, pokolvizestül, vulkánostul, égő mocsárostul együtt harminczezer forintért.

Azt a pénzt is a «gyárhitelintézettől» vette fel tíz évi törlesztésre, – mint illik, tíz száztóli kamatra.

A kik ezt hallották, azt mondták rá, hogy: «Az apja égbejáró bolond volt, a fiu pokolbajáró bolond lett!»

Mit csinál azzal a pokolvölgygyel?

Egy martiusi napon, épen a nagy bőjti szelek kezdetén, a lipótmezei tébolydában tudakozódott Dávid apja hogyléte felől. Mondták neki, hogy az öreg úr – a körülményekhez képest – egészséges. Szobájában van és olvas. Beeresztették hozzá.

A mint az öreg úr meglátta a fiát, azzal a gyanakodással, a mi az őrülteket jellemzi, kérdezé tőle:

– Hát te megint itt vagy? Mi hozott fel ilyen hamar? Beszólítottak tán mint tartalékost? Az nem lehet; mert a hadsereg létszámát épen most szállították le. Bizonyosan szerelmi história. Olvastam a hirlapokban szép kalandodat. Egy leány miatt pénzt pazalni, verekedni. Most meg már bizonyosan el akarod venni a leányt. Ne légy bolond! A mint megházasodol, vége van annak, hogy repülj. Le vagy kötve állati jólét, testi eudymia, renyhe euarestasis által a sárhoz. A csókolózás vágya még az Isteneket is lehúzza az égből, hát még téged! Egy gyerek sírásától ostoba fogsz lenni. Vagy nem azért jöttél? Találtál fel valamit?

– Igen. Találtam. Szólt Dávid, jobbját atyja elé nyujtva. Mutató ujján egy kigyóalakra tekerült gyűrű volt, valami kék zománczfényű; s a kigyófej közepében egy ragyogó gyémánt «hatszegletű» hegygyel; borsónagyságú.

– Szerencsétlen! Kiálta fel az öreg, eltaszítva fia kezét maga elől; én arra bocsátottalak el, hogy találd fel az üveg hajlósságának titkát, s te a helyet feltaláltad a gyémánt készítés titkát.

– Nem. Ez üveg, mondá Dávid, s öltönyéhez dörzsölve a gyűrű fejét, egy hirlap leszakított szegletéhez közel vivé azt. A papir felszökött a közeltartott gyűrűfejhez s hozzátapadt.

– Lehet, hogy üveg, de azért mégis gyémánt, minő a bórgyémánt, melyet magam is állítottam elő, sugártörése az, a mi a gyémánté, csak a színe sárga. A te gyémántod szine kék. A bórgyémánt is vágja az üveget, sőt a gyémántköszörülésre is alkalmas. Készül bórsavból, natriumból és konyhasóból.

– Ez más, szólt Dávid s azzal lehúzva ujjáról a gyűrűt, megfogta a kigyó fejét és farkát és széthúzta az egész gyűrűt egyenesre, aztán meg levetette azt a márványasztalra, a mikor az, üveg pengést hallatva, ismét gyűrű alakba összekunkorodott.

Az öreg Tatrangi erre hirtelen odaugrott a fiához s ép kezével ijedten fogta be annak a száját.

– Ne szólj tovább!… Egy szót se szólj… Ki ne mondd a nevét! El ne beszéld itt hogyan találtad fel? Miben rejlik a titka. Néma légy. Fuss innen! Nekem se szólj többet semmit. Dugd el ezt a gyűrűt; ne mutogasd!… Vagy miért jöttél?… Fel akarod ajánlani a találmányodat a kormánynak, hogy létesítse általa a hadi repülő gépeket? Szerencsétlen! Hiszen épen most alkuszik a kormány százötven millióig, hadi léghajók készítésére, kaucsuk ballon rendszer mellett. Mindazok, a kik ezen a százötven millión osztozni fognak, egyszerre a torkodat ragadják meg, a mint azt kimondod, hogy te feltaláltál valamit, a mi által ez az országos kiadás fölöslegessé lesz. Ide csuknak be rögtön mint őrültet, még pedig a dühös bolondok közé, a kiknek kezük lábuk zsákba van varrva, hogy kárt ne tehessenek.

– Tudom apám, mondá Dávid. Mister Severus czimzetéért jöttem hozzád. Amerikába megyek.

– Ah, jól van, jól van. Megállj. Nincs nálam leirva. Csak emlékemben tartogatom. New-Yorkban lakik. Mikor meglátogatott, elmondta, hogy hol találhatom fel, ha keresem valaha. Üzlete van Waall Streetben; az csak fél mértföld hosszú, könnyen rátalálsz; csupa bank, kontor és alkuszüzlet az egész utcza végtül végig. Ha ott nem kapod, keresd palotájában: az van az 5-ik Avenueban. A melyiken legtöbb aranyozás van. Ha ott sem jutsz hozzá, rátalálsz minden bizonynyal a merchant exchangeben s ott mindenki beszélhet vele. Okosan szólj vele! Ne beszélj neki idealis dolgokról: ez pénzembere! Üzlethez ért. Nagy dolgokat mer elvállalni. Ha érzelmeket árulsz el előtte, kidob az ajtón. Ez amerikai, – és bankár – és néger. – Bátor, gazdag, de érzéketlen. Ha koldulsz tőle, egy pennyt sem ad; ha meggyőzöd, számlálatlan milliókig áll érted. – De rögtön akarsz-e indulni? Gondold meg, hogy most dühöngnek a passatszelek a tengeren. Ha elvesznél, a fölfedezett titok elsülyedne veled a tenger fenekére. – De nem, nem. Én nem féltelek. Ha vihar fogja elő a hajót, mondd a hajósnak: «Cæsarem vehis!» s tartsd fel az égre ezt a gyűrűt. Nézd, még nevezni sem tudom, miaz? Új elem? Igen? – A hatvanötödik elem. – Adtál már neki nevet? Csak az elem nevét tudjam! Hisz ez az én unokám! Az unokám nevét.

Dávid fölvett egy poharat az asztalról s annak a fenekére a gyűrű gyémántjával e szót irta:

«Ichor».

– Ah! ez jó név neki. Az olympi istenek «fehér vére» az ichor. Te az istenvért fedezted föl… Csitt… Hallgass… Ne ragyogjon az arczod… Ne mutasd, ne áruld el szemeddel, mi lakik benned. Tartsd titokban addig, a míg el nem jön az az idő, a mikor egyszerre kihirdetheted a kerek világnak, hogy mi az ichor! – Eredj! Nem féltelek a tengerektől!…

Dávidnak keserves utazása volt a nap-éjegyen viharai között: hanem a kalorigépek steamerei nem sülyednek el könnyen. Most már ebonitból és kamptulikonból építik a tengeri hajókat, s azok nem törnek össze. Legfeljebb az a baj van velük, hogy az ellenkező szelek miatt később jutnak el a czélhoz.

Dávidnak volt elég kemény szive, hogy nekimenjen a napéjegyeni viharnak az Oceánon, de ahhoz nem volt elég erős szive, hogy mikor atyjától eltávozott a budai indóházhoz, fel ne kerüljön a vezérhalomra, s ott abban a kapuban le ne üljön, melyről a sárga zászló leng. Féléve volt, hogy idehozta Rozálit, – azóta arája meg is halhatott.

Tusakodott magában. Megrázza-e a csengetyűt s megkérdezze-e a kapusnőtől, hogy mi hír Rozáliról? vagy tovább menjen?

Az Ichor azt mondta, ne kérdezze azt most: siessen! hanem az emberi meleg piros vér azt mondta, hogy kérdezze és várjon…

Becsengetett. – A kapusnő kidugta a fejét az ablakon s azt kérdezé tőle, hogy mit akar?

– Jó asszony. Nem mondhatna ön nekem hírt egy itt levő hajadonról, kinek neve Szentivánfai Rozáli.

– Nem! Mordult vissza mérges arczczal a kapusnő s becsapta Dávid orra előtt az ablaktáblát.

És ezzel győzött az ichor; mert ha felelt volna a kapusnő Dávid kérdésére, úgy Dávid nem ment volna el Amerikába.

Hogy miért utasították el így Dávidot az Alhambrától, annak is van története, a mit majd elmondunk, ha rá jön a sor. Volt ideje törni a fejét e talányon a Manhattan szigetig.

Reggel korán érkezett meg New-Yorkba s akkor rögtön belekeveredett abba a nagy emberfolyamba, mely a világváros utczáin folytonosan jár fel s alá, mint a «golf-strom», s ragadja magával, a ki úszni nem tud. Egy olyan nevezetes személyiséget, mint Severus bankár, még a kőrengetegben is könnyű volt feltalálnia. – De annál nehezebb volt a hozzájuthatás. A reggeli órákban kereste őt a kontorában, ott azt mondták neki, hogy itt van, de épen eszik. Nem akarta háborgatni.

Délután fölkereste a palotájában: ott nagy nehezen eljutott az előszobáig. Megint azt a választ nyerte: hogy itthon a mister, de épen eszik.

Este a kereskedők gyüldéjében kereste föl; ott is jelen volt mr. Severus, épen evett. És sehol sem lehetett végig várni, míg az étkezését elvégzi; sokat evett.

Dávid pedig feltette magában, hogy ő még az első nap akar vele találkozni.

Éjszaka (t. i. a naptár szerint, mert valósággal New-Yorkban soha sincs éjszaka) mr. Severus egy szörnyeteg hangversenyre ment el egyik óriási zenecsarnokba. Dávid oda is utána ment. Rátalált mr. Severus páholyára. Épen akkor jött ki onnan egy pinczér, üres tányérokkal. Mr. Severus megint eszik.

Itt azonban szerencsés volt Dávid: a pinczér német volt és mint német «kedélyes». Látta, hogy Dávid milyen savanyú képet csinál s megszánta és adott neki utasítást.

– Soha se törődjék ön azzal, hogy a mister falatozik: kitünő étvágya van, s minden üzleti ügyét evés közben szokta végezni. Ha sürgős dolga van vele, beküldheti hozzá látogató-jegyét a páholyőrtől.

Dávid megköszönte szépen. Ezt bizony a másik három helyen is elmondhatták volna neki s most nem kellene háromszáz trombita s ötven öreg dob kisérete mellett értekeznie a bankárral.

Kivett tárczájából egy névjegyet s azt átadta a páholyőrnek, hogy vigye be mr. Severushoz.

Az a névjegy egy vékony üveglap volt, melybe gyémánttal volt belekarczolva a Tatrangi D. név.

A páholyőr visszajött és mutatta a nyitott ajtót. Dávid belépett rajta.

Odabenn siketítő zene tombolt lenn a szinpadon; a tágas páholyban pedig egyedül volt mr. Severus; egy gömbölyű asztal állt előtte, rakva sültekkel és süteményekkel, és minden alakú pohárral.

Mister Severus valóságos Bisbariba néger typus volt, mely a többi néger fajoktól elüt. Arczvonásai a kaukazi jelleget megközelítők, míg arczszine a legsötétebb fekete. Hozzá erős fekete szakálla van; fajának kiváltsága a többi néger fajok fölött: ajkai duzzadtak, de nem vastagok. Testalkata is inkább karcsu, mint tömör; egész tekintetében valami hideg nyiltság mutatkozik.

Mikor Dávid belépett páholyába, mr. Severus a beküldött látogató-jegyét hüvelyk és mutató ujja között tartá olyan formán, hogy azt két szélénél fogva összenyomva meggörbítette.

– Ön mr. Tatrangi D.? ezt mondá neki beléptekor. Tatrangi M. et Son? Nemde?

– Igen, uram.

– Legyen szives leülni és tartson velem. Én az ön atyját jól ismerem. Egyenesen azért utaztam Európába, hogy előre hiresztelt repülését megnézzem. Láttam, rosszul ütött ki. Összetört gépét én vettem meg. – Akkor kérdeztem tőle valamit. – Ez rá a felelet?

E szónál az eleresztett látogatójegyet tányérjára ejté. Az pengve esett le.

– Ez. Felelt Dávid.

– Mi a neve e találmánynak?

– Hyalichor. Görög név: ὑαλως: üveg, ιχορ pedig egy új elem, a mit én fedeztem fel.

– Tehát a fődolog az ichor. Egyedül az ön titka ez? Beszélhetünk itt bátran; a zenétől nem hallja semmi szomszédunk, mit beszélünk.

– Nem csak titkom, de kizárólagos tulajdonom is. Az egész földön egyedül egy helyen nyerhető az ichor, s az a hely az enyim.

– És van belőle sok? Nagy mennyiség?

– Kiszámíthatatlan mennyiség. Önnek van tudomása a kaliforniai Napavölgy taváról, a «Kaysá»-ról?

– Igen, voltam ott. Mi Borax-lake-nak nevezzük s ez a tó még Kaliforniában is kincs, mert többet ér az aranynál.

– Pedig «csak» bórt terem. A Gyilkos tó Erdélyben épen oly nagyságú, mint a «Kaysa» és ebben van az «Ichor». Tíz gallon vízből fél kilogramm ichorjegecz választható ki. Mikor a mellékposványok forró nyárban kiszáradnak, fél méternyi ichorüledék található fenekeiken! a mi még nagyobb rétegre enged következtetni magában a tóban. S ha a szükséglet egykor oly nagy lesz, hogy a meglevőt mind felemészti, mesterséges «soffionékat» furatunk, s azontúl csak tőlünk fog függni, hogy az ichortermelést hány millió kilogrammra emeljük? Az ichorjegeczek, mik természetben találhatók a posványüledék között, 12–15 centimeter hosszúak; a velem hozottakat be fogom önnek mutatni, a midőn kivánja.

– Jó. És már most mi üzletet lehet az ön felfedezésére alapítani?

– Többfélét. Sokat. És nagyot. De alant kell kezdenünk és csendesen. Mert minden új találmány nagy ellenszenvet költ, midőn egy más meglevő iparágat megtámadni látszik. A varrógépek a szabók mesterségét, a szövőgépek a takácsokét látszottak kezdetben végveszedelemmel fenyegetni. A gyapot fenyegetőleg lépett versenyre a leniparral és gyapjuval, a petroleum az európai olajgyártásnak tette torkára a kést, a kaucsuk a bőrgyártásnak izent hadat; a talmi, az alfenide az ötvös kenyerét vette el, a villany a fagygyú értékét nyomta le, ezért mindegyiknek nagy küzdelmei voltak a féltékenységgel a «piaczon». Hát még egy olyan találmánynak, mely nem egy piaczon, de egyszerre valamennyin kihívó támadással lép föl: – és végre nemcsak az árupiaczon, hanem más piaczokon is.

Mr. Severus fölkelt, és bezárta a páholya ajtaját.

– Beszéljen ön. Eddig társa vagyok. Tovább!

– Tehát legelőször is szorítkozni fogunk egyedül a hyalichor-gyártásra, mint a legközönségesebb napi szükségletre. Üvegedény, ablaküveg, mely nem törik el; rögtön piaczára talál.

– S az valóban nem törik el?

– Egy hyalichor cső huszonötszörte nagyobb feszítést áll ki, mint az aluminium, s ötvenszerte nagyobbat, mint az öntött vas. Egy ablaktábla hyalichorból száz lépésnyiről rálőtt puskagolyótól el nem pattan, keresztül sem lyukad. Ime lássa ön látogató-jegyemet.

Dávid összegöngyölíté az üveglapot, s aztán összeszorítá azt a diótörővel. A szabadon eresztett üveglap ismét kiegyenesedett s nem mutatott még horpadást sem.

– Beszéljen ön, mondá mr. Severus, s most már páholya rácsozatát is felhuzta; hogy a közönség be ne lásson oda.

– Tehát legelőször igyekezzünk a hyalichort népszerüvé és közhasznuvá tenni: s csak ha azt megnyertük, akkor jelenünk meg a piaczon a magasabb üveggyártás terményeivel, a miben ismét végtelen fölényeink lesznek. Tükör- és kristály-üveg készítésre, az üveg metszésére, beedzésre, színfestésre a hyalichor alkalmasabb, mint a többiek. A «szőtt üveg»-ek titka ismét fel van benne találva, minő szőtt üvegserlegeket a Louvreben láthatni. A látszerészi téren pedig az elérhetetlent fogják vele megközelíteni, mert a hyalichor még egy méternyi vastagságban is oly tiszta, mint a nyugvó víz.

Mr. Severus kezébe fogta öblös serlegét, de nem ivott belőle, a serleg, kezének szorítása alatt összetörött. Tán arra gondolt, hogy ime ezzel az egész világ eddigi üvegiparát agyonnyomjuk.

– Sőt még mellékesen a pierre de Strass gyáraknak is támaszthatunk versenyt: a mennyiben az ichorból készített gyémánt az igazit mind sugártörés, mind keménység tekintetében megközelíti. Az ékszerészetben mindenesetre nagy alakulást idézhet elő: mint tette azt a múlt században a Capföldi gyémánt megjelenése.

Mr. Severus egészen elfeledte, hogy terített asztal áll előtte. Ott hagyta a leszelt vadkanfőt porczellántányérán.

– Hát azután?

– Azután jön egy nehezebb versenyünk. Versenyzés a vassal.

– Ah.

– Igen. Az uralkodó érczczel, mely jelenleg minden gőz, hőlég és gázgépnek egyedüli uralkodója. Ezt kiszorítja találmányunk. A hyalichor gőzkatlanok, hengerek, csövek nem pattanak el, nem oxidálódnak, nem vesznek fel üstkövet, végtelenül nagyobb feszítő erőt kiállnak, mint a kovácsolt vas. A hyalichor gépkerekek nem kopnak, nincsenek törésnek kitéve. A hyalichor fegyverek négyszerte könnyebbek, mint a vas csövűek s lőkamaráik háromszorta erősebb lőportöltést megbirnak, annálfogva biztosabban és távolabbra lőnek, mint emezek.

A bankár nem tudta tovább rejteni izgatottságát, felkelt a helyéről.

– Menjünk innen fiatal ember, odalenn vár a hintóm. Jőjjön velem, ott beszéljünk a többiről.

Azzal megfogta a karját Dávidnak s vitte őt magával. A kik találkoztak vele, azt hihették róla, hogy veszedelmes embert fogott, a kit nem akar a körme közül kiereszteni, míg a rendőrségnek át nem adhatja.

A bankár egész háza lépcsőzetéig hajtatott hintajával, kapualja úgy volt elkészítve, hogy a mint a lovak berobogtak, egy szemközti üvegfal felemelkedett előttük, s a mint a hintó begördült, az ismét lecsukódott, hasonló történt az átelleni üvegfallal a kijáratnál: úgy hogy kocsival érkezők, kivált lenge ruhákba öltözött hölgyek, egy perczig sem érintkeztek a kül légvonattal.

Mr. Severus nem vezette most végig Dávidot pompás termein, muzeumán, képtárán; sietett vele elérni dolgozószobáját. Ott kényszeríté, hogy gyujtson szivarra; s maga meggyujtá a nélkülözhetlen samovar alatt a borlélt.

– Már most mondja el ön azt, a miért tulajdonképen ide jött.

– Ön sejtené?

– Hogyne? Ön apja repülő gépéről akar nekem beszélni. A miket eddig mondott, azok elég jók voltak arra, hogy érdekemet felköltsék. S ha az lett volna önnek a szándéka, azt mondanám: hát jól van, állítson ön össze egy consortiumot; én beleállok ennyi meg ennyi millió dollárig; aztán menjen ön haza s kezdjen hozzá. Majd az évi számvizsgálatkor meglátjuk, hogy mire mentünk? De ön nem azért jött. Ön engem testesül lelkestül el akar fogni; házaimmal, kontoraimmal, az utolsó filléremmel egyűtt magával akar vinni át Európába, ki Erdély szélébe, le a pokol torkolatába, fel a felhőkbe és magával együtt be a bolondok házába, az apja mellé. Hát kezdjen ön hozzá.

– Ugy van, uram. Az üzlet, melyet önnek falajánlottam, nemcsak biztos nyereséggel, hanem a mellett erős koczkáztatással és kitartó türelemmel is jár, mert ahhoz képest egy egész világátalakítást igér. Apám gépe az ön kezében van. Szemtanuja volt működésének. Egy hibája volt főkép: az anyag tehetetlensége. Ez most ki van igazítva. Ugyanazon gép szárnyai nem csak nem törnek el többé, sőt nagyobb terjedelemben alkothatók levén, az eredeti gépnél tervezett emelő erőnek 40–50-szeres hányadát fogják elérni s ezáltal az eddigi közlekedési viszonyokban tökéletes revolutiót idézhetnek elő. A lég villanyossága többé nem veszélyezteti a gép működését, ellenkezőleg végtelen gyorsaságot fog neki köcsönözni, mely képessé tehet bennünket egy nap alatt átrepülni az Oceanon, az új világból az ó-világba s termékeinket szállitási költség nélkül, vagy eltünőleg csekély költséggel, kicserélhetni.

– Barátom. Az pokolbeli zűrzarvart fogna okozni valamennyi kereskedelmi piaczon. – De megálljon ön. Ki állit meg azután egy ilyen Jupiter kegyelméből repülő szörnyeteget, mikor aztán le akar szállni?

– Egy igen egyszerű készülék a minek villanykiüritő a neve. Ezt apám kifeledte; de könnyű lesz alkalmazni, a kormányzó egy kéznyomására a légből elvont villany elszikrázik.

– Tehát mennydörögni is fog a gép. Villámlással, dörgéssel fogja hírül adni, mikor megérkezik? Jupiter tonans!

– Az én föltételem tehát az, hogy ön koczkáztasson egy összeget, mely egyelőre ötszáz ilyen repülő gép előállítására elég.

– Mennyibe kerül egy?

– Ötezer dollárba. – Valamennyi két millió ötszázezer dollár.

– S meddig kellene ennek az összegnek gyümölcsözetlen heverni?

– A míg a legelső európai háboru kitör.

– S mit akar ön abban a háboruban?

– Hazámat megvédelmezni.

Ennél a szónál végig nézett a bankár a fiatal emberen s nagyot nyujtózott, kezeit fejei fölött összerakva.

– Hazáját? Hát az micsoda? Hát ápolnak még ilyen gyöngeségeket a XX. században? Önnek specialis hazaszeretete van? Mint a minőben az izlandiak szenvednek. De azt már régóta nem hiják virtusnak, csak nostalgiának. S ha ez a baja van önnek, azt ne mondja egy financiernek, hanem egy orvosnak s gyógyítassa magát. Különösen ne mondja én előttem, a ki afrikai vagyok, fekete bőrü, és Amerikában lakom, s őseim tabuja és bálványai iránt nem tudok lelkesülni.

– Igaza van önnek uram; a nostalgiai tünetek nem tartoznak üzletünk keretébe, ámbár egyszer, ha ismeretségünk tartós lesz, majd arról is fogok önnek beszélni, hogy mi «hasznot» lehet még abból meríteni, ha egyszer a «mivelt» néger el akarná foglalni az Afrikában számára kinálkozó tért: mert ön mint magasról széttekintő financier, tudni fogja azt, hogy óriási alvókincsek hevernek még a pihenő földben, s a pihenő embertömegekben.

– Jól van! Nem volt rossz! Hahaha! kaczagott a néger. Argumentum ad hominem.

– Azonban én most nem akarok itt a magán honszeretet, mondjuk: nastalgiai, mondjuk: költői tüneteiről beszélni. Gyakorlati téren állok. Az én ichor-telepem ott van Oroszország határszélén. Ha mi oda egy költséges világhirű telepet rakunk le, nagy gondunknak kell rá lenni, hogy azt tőlünk erőhatalommal el ne vehesse valaki. Vállalatunknak valamely állam oltalmára szüksége van. Azt sem kell kifelednünk a számításból, hogy a midőn a repülő gépek rendszerét gyakorlati térre alkalmazzuk, egyszerre és egy időre valamennyi nagyhatalom haragját felköltjük ellenünk; különösen a legnagyobb hatalomét, a tőkepénzét. Minden állam alterálva fogja látni külkereskedését, a tengeri hatalmak hajózásuk megrontását fogják rettegni. Anglia előtt keletindiai kereskedelmének hanyatlása fog rémledezni, s maga a szabad Amerika, ha megtudja, hogy miben töröm a fejemet, engem meglyncholtat: hisz ez által minden vám lehetetlenné válik, a levegőben nincsenek sorompók, s Amerikának legfőbb bevétele a vám. Legdühödtebb ellenségre számíthatunk végűl az összes pénzhatalmakban, miknek milliárdjaik feküsznek vasutakban, ők ezeknek bukását fogják látni a légi út miatt: a mi egyéb iránt nem lesz úgy. Én oltalmat, megtüretést egyedül attól az államtól várhatok, mely viszont az én találmányomnak fogja köszönhetni saját megoltalmaztatását, fenmaradását. Ez az én saját hazám. Ez tehát nem nostalgia; ez spekuláczió.

– Önnek a bolondságában rendszer van. Menjünk tovább. Ön tehát titokban akarja tartani, hogy nekünk egész flottánk van olyan gépekből, melyek a háboruban döntő befolyással lesznek. Ötszáz géphez legalább két embert számítva egyre, kell ezer ember. Hogy áll ez elő?

– Gyárunknak több mint kétezer ember munkásra lesz szüksége; ugyanazok fognak betaníttatni a repűlő gépekkel bánásra s mikor szükség lesz rájuk, helyt állanak.

– S hiszi ön, hogy a mit kétezer ember tud, az titokban marad?

– Azok székelyek. Tartottak ők már ennél nagyobb dolgokat is titokban. Azután az ilyen dolgokban mi nem értjük a tréfát. Talán olvasta ön is Labarte középkori ipartörténetében, minő szigoru törvényt tudott a velenczei köztársaság fentartani? A «tizek törvényszékének» rendelete szerint, ha a muranói üveggyár valamely munkása a velenczei üveggyártás titkával idegen földre beszökött, annak legközelebb álló családtagjai börtönre vettettek; ha erre nem tért vissza a szökevény, halálitélet mondatott fejére s azt rajta, bármely országba menekült, végre is hajtották. Ezt mi is tudni fogjuk.

Mr. Severus teste kétszer is végigborsózott e merész szavaknál.

Hanem most már egészen tetszett neki ez a fiatal ember, a ki átevezik egy darab üveggel az Oceánon, s abból az üvegből igérkezik mindent csinálni, milliomokat, égi háborút, földi békét; ha kell, még orgyílkot is.

– Jól van ifju barátom. Idáig tehát már megvolnánk. Ötszáz légben járó és a hozzá való személyzet. – De hogy lesz még ebből hadviselés?

– Még nem mondtam el mindent. Igaz, hogy még több kiadás is várna e tekintetben üzletünkre. Az én tervem: a háboruviselést absurdummá tenni. A jelenkori hadi készülődések így vannak összeállítva: Nagy tömegek, milliókra menő hadcsapatok öszpontosíttatnak: a hadjáratok működési alapját kiterjedt erődítmények képezik. Messzehordó, szétrobbanó lövegű ágyúk alkalmaztatnak. Azonkívül pusztító szertelövők. A lovasság tömege döntő hatásra tartatik fenn. A hátultöltő puskák ellenében minden hadviselő fél újra behozta a pánczélt, nemez és vulkanizált kaucsukból; a mi ugyan közelből nem véd meg tökéletesen, de a puskatűz pusztítását mégis korlátozza, a mennyiben a hatezer lépésre hordó fegyvert nagyobb távolban ártalmatlanná teszi. Valamennyi hadsereg mind hátultöltő, saját rendszerű fegyverrel van ellátva. – Már most ha én nekem sikerül egyszerre, – véletlenül meglepve, csak egy éjszakára kezembe keríthetnem egy hadviselő ellenfélnek azt a stratégiai góczát, a hol lőszerraktárai, élelmiszerei felhalmozva vannak, hogy én azokat megsemmisíthetem, vége van a háborunak. A megsemmisített töltényeket nem lehet rögtönözve újra pótolni, mint a régi fegyvereknél lehetett, s a milliónyi nagy tömegeket nem lehet requisitióval élelmezni, a hogy a harmincz esztendős háborúban a kis csapatokat lehetett. – A melyik féltől elveszi valaki a kenyeret meg a töltényt, annak a hadserege, ha millióra megy is a száma, fel van bomolva. Azonkívül pedig az egész rémségesen nagyszerű, de ügyetlen hadi léggömb stratagema teljesen tönkre van gyors gépeink által téve.

– Ez eddig nem rossz terv. Ön az ötszáz légjáróval könnyen leszállíthat akármely ponton tízezer embert. De hol veszi azt a tízezer katonát?

– Az három nap alatt együtt van a Székelyföldön.

– De ki fogja azt élelmezni, ki viseli a költséget?

– A költséget előlegezi az üzletünk s meg fogja téríteni 100% nyereséggel a vesztett fél.

– Ah! ez nem ó-világi gondolat. Haszonbérbe venni az ellenséget! Hahaha! ön tetszik nekem az eredeti ötleteivel. De hátha a maga bőrét hagyja ön ott? Tegyük fel, hogy akad ilyen tízezer vakmerő ficzkó, a ki önnel együtt a repülő-gépeken leszáll az ellenség táborának kellő közepébe, hogy ott a hadi készleteket elpusztítsa, s ez az első félórában sikerül is neki. De már a második félórában az egész ellen hadtömeg összecsap a feje fölött s azt összetöri ott, ha mindjárt önnek minden repülőgépe granátokat hány is a támadók fejére.

– Erre is gondoltam. Az én kis csapatom halhatatlan és elfoghatatlan. Ismét a hyalichor segít ki. Minden embernek pánczélja lesz ruganyos üvegből, melyet puskagolyó át nem üt, a fején pedig a süveg fölött egy üvegsisakot fog viselni, olyan alakút, minő a templariusoké volt hajdan, az úgynevezett «cerveliere».

– Ah! ön az egész hadseregét üvegharang alá teszi, mint a dinnyét, s onnan fognak előpuskázni.

– Még pedig egy sajátszerű fegyverrel, melynek mint a szélpuskának, a fejében van a rögtön kifejlő gáz, mely az egyik csőből átugráló golyókat a másik csőből kilövi, hang és láng nélkül.

– S mire lesz az jó, hogy az ön hadcsapatának puskája se ne szóljon, se ne világítson?

– Ez szükséges az én taktikámra. Én nappal harczot nem kezdek, hanem repülő gépeim segélyével kikémlem az ellenfél egész hadállását s akkor elkészítem a saját tervemet, nem törődve tovább az ellenfél intézkedéseivel. Az éjjeli harczban az én csapatvezetőim csak azt tudják, ki-ki hol száll le, hol áll meg, hogy saját társai hol állnak, s hol kell összegyülniök? Arról, hogy az ellenfél honnan jő, minő tömegben? milyen hadirendben? értesíti őket annak a peloton-tüze vagy tiraillirozása, míg az ellenfél az én csapataim néma és lángtalan lövéseiből azt sem tudja meg, hogy azok honnét jönnek, sem azt, hogy hányan vannak. Az én csapataim egymásra nem lőhetnek a sötétben; de az ellenfélé bizonyosan. A hol puska ropog, lobban, az mind ellenfél. Mi némák vagyunk.

– Valóban. Az üvegharang alul még kiabálni sem lehet. De mit tesz ön, ha az elfoglalt hadállását az ellenfél tűzérparkja veszi támadás alá s összebombázza az üvegharangokat az alattuk levő dinnyékkel együtt?

– A tüzérség az, a mi legkevésbbé árthat nekem. Az én repülő-gépeim nem tafotából készűlt, nem könenynyel töltött hadi ballonok, a miknek kerűlni kell a röpentyűket. Az én Leviathanjaim nem félnek sem tűztől, sem vastól. Oda mennek száz lábnyi magasba az üteg fölé s robbanó granátjaikkal szétrombolják a tüzérparkot, mielőtt az megkezdte volna működését.

– Azonban még egyre nem számított ön: a lovasságra. A mostani hadkészületeknél óriási tömegekben fogják a harczmezőre szállítani a lovasságot. Ennek a czélja épen az lesz, hogy a hol a távolhordó lövegeket megközelíteni nem lehet, a gyorsan rohanó tömeg egyenlítse ki e külömbséget. Mikor egy tízezer lóból álló tömeget megindítanak, azt fel nem tartóztatja önnek semmi golyóokádó gépe, semmi égből hányt bombája! annak fele elhull, ha kell, de a másik fele elgázolja az ellenállót.

– Számítottam erre is. A ló nagy tényező jelenleg a hadmiveletben. Én is számítok a közreműködésére. De a saját előnyömre. Emlékezik ön rá, hogy miért vesztették el a rómaiak Hannibal ellen a cannæi ütközetet? Azért, hogy a mint a lovaik legelőször meglátták az elefántokat, olyan rémületbe jöttek, hogy az egész hadsort összezavarták. Mit gondol ön, ha egyszer olyan tízezer, sorba állított paripa meglátja azokat a légben uszó szörnyetegeket, éjjel világító villanyszemeikkel, nappal ijesztő érczszárnyaikkal; ha meghallja azt a rémseges suhogást, a mit e szárnyak csapása okozand a légben, hogy fog az a tízezer ló egyszerre ijedten összebomlani s viszi majd a lovasát, a hová az nem akarja? viszi oda, a hova az én rémeim terelik, hogy az ellenfél lovasságával saját gyalogságát gázoltathatom össze, a nélkül hogy egy lövést vesztegettem volna.

– No ez a hypothesis, a ló jellemét tekintve, bir valami lélektani alappal. Hanem most jön már a legnehezebb kérdés. A sorgyalogság már nem ijeszthető meg rémséges szárnysuhogással. Azt fegyelem, bátorság, halálmegvetés tartja össze. Mi lesz akkor, ha önnek maroknyi csapatját minden oldalról ostrom alá fogják egyszerre? Ha nem fog az ön hyalichorral emaillirozott emberein a golyó, a puskaagy az üvegharang alatt is megtalálja őket.

– Olyan közelre nem eresztik őket golyóink.

– De hisz ön csak éjszaka harczol, és éjjel nem lehet távolba czélozni.

– Mi nem lövünk olyan golyókkal, a mikkel czélozni szükség. Golyóink is hyalichorból vannak, belül pyromanittal töltve. A hol a golyó leesik, ott szétpattan. De mikor a ruganyos üveg szétpattan, az nem szögletes darabokra, hanem szilánkokra válik, s ezek oly élesek, oly hegyesek mint a tű. Egyetlenegy ilyen tű ha eltalál valakit arczán, vagy kezén, vagy testének bármi födetlen részén, a megsebesült rögtön a földre esik, mint a kinek először fecskendtek morphiumot s nyakszirtbőre alá. Ez az ichor hatása.

– És így minden kilőtt golyótól egyszerre több ember is eleshetik?

– Csakhogy nem hal meg. Az ichor nem «urare» méreg, nem az indus nyílhegy gyilkos szere. Ez csak «codein» vagy inkább «ekplektikon». Az elkábult ember nem sokára föléled magától; hanem ekkor olyan kiállhatatlan viszketegség lepi meg azon a helyen, a hol az ichor behatolt, hogy a halálos seb nem bénítja meg jobban. A sebhely feldagad, meggyűl, az embert hat hétre harczképtelenné teszi, akkor begyógyul szépen, s nem marad fájó helye vissza.

– Ah! ah! Tehát ön kihozza a szokásból a csatatéren való halált. Ezentúl ezt fogjuk olvasni a hadi bulletinekban: «elesett hatvanezer emberünk, halott semmi, hadseregünk fele – vakarózik!»

– Igen.

– De hát tett ön ezzel a golyóval már kisérletet in corpore humano?

– A véletlen tetette azt velem. Hutámnál két idegen munkás is volt alkalmazva, kik az üvegfuváshoz értettek. Ezek egyszer kiváncsiságból felnyitottak egyet az üveggolyókból. Az szétpattant s a szilánkjaival mind a kettőt megsebesíté. Ezeken észleltem a mondott tüneteket. És a mi legnevezetesebb volt, mind a kettő abban a régi megrögzött betegségben szenvedett, a mit ötszáz év előtt Fracastor determinált s a mi a jelenkor legnagyobb átka; s a mint az ichorseb után támadt válság elmult, mind a kettőnél mintha ketté lett volna vágva a régi orvosolhatlan baj, abból is kigyógyultak.

– Micsoda? Hát az ön ichorja még betegségeket is gyógyít? százados inveterált bajoktól is megszabadítja az emberiséget? Az ön golyótövisei vaccinálják az embereket a divatkórok ellen, mint Jenner himlőanyaga? Hiszen akkor nem kell egyéb, mint hogy minden ország üzenjen önnek háborút, ön aztán lövöldözze meg a hadakat ichorral, s azok hazatérnek egészségesen.

– És ez valóban így van.

– De ha ez így van, akkor tíz év alatt az összes emberiség minden pénzének a harmada az ön falujában lesz összpontosítva.

– Én fogom tudni azt használni s a világforgalomnak haszonnal visszadni.

A bankár meg volt igézve azon biztos modor által, melylyel Dávid terveit, tapasztalatait eléje adá.

Az ifju nem akarta felhasználni e pillanatnyi hatást. Felállt és kalapját vette.

– Uram! én elmondtam önnek, hogy mi hozott ide. Az ön állásában szükséges óvatosnak lenni, s ezért én nem neheztelek. Mai világban a tervek négyötöde humbug. Én elhoztam magammal a bizonyítékokat, a mik tervemet igazolják. Ha kivánni fogja, hogy idehozzam, megtekintheti. Tehet maga és mások által kisérletet. Kiadhatja számításaimat megbizható mechanikusoknak, természettudósoknak. Titkomat nem féltem; mert az elem, melyet feltaláltam, eddigelé a természet kegyelméből kizárólagos tulajdonom. Terveimet elmondtam önnek. Ha azok sikerülnek, akkor a légutazás az egész virágkereskedelemnek, az összes pénzforgalomnak új korszakát szenteli fel; feltárja az ismeretlen földrészeket a civilizatiónak, új tért nyit meg az emberi munkaerőnek, észnek. Gondolkozzék ön rajta. Ön magasan áll, messze ellát. Határozza meg, mikor jőjjek vissza.