– El se menjen innen. Üljön vissza a helyére s vegyük elő az iralt és számítsunk. Mibe kerülne mindez? Hanem elébb lássunk a samovar után. Mikor az ember számít, – jó theát inni hozzá.
Reggelig ott ültek a számoló-tábla mellett.
A végeredmény az volt, hogy az egész tervezetnek teljes erővel létesítéséhez kell húsz millió dollár.
Mr. Severus hátraveté magát kerevetén, rágyujtva egy illatos szivarra.
– Mit gondol ön, szólt hosszú hallgatás után Dávidhoz, – melyik a nagyobb bolond: az e, a ki ezt a húsz millió dollárt kéri, vagy az, a ki megadja?
– Uram, szólt Dávid, ha lehettek olyan bolondok, kik egy tenger mocsár közepébe Velenczét építették; ha lehetett olyan bolond, ki a finn puszta partsivatagra Szent-Pétervárát telepíté; ha lehetett olyan bolond, ki egy európai partra tévedt tengeri növény nyomán elindult egy új világrészt fölfedezni; ha lehettek olyan bolondok, kik az északi polus jéghegyei közt az Európa és Amerika közötti szabad tengert keresni egymásután hajóra szálltak, ha lehetett olyan bolond, ki a legelső gőzhajóba, vasútba a pénzét beleölte, s olyan bolond, ki azokra legelőször ráült; ha lehetett olyan bolond, ki a viterbói mocsárt pénzen megvette, s a vulkánok termékét gyárszámra felfőzte, miért ne lehetne olyan bolond is, mint én vagyok?
– – Jó! én tehát leszek a másik bolond.
Azt mondtuk, hogy ha Dávid akkor, midőn a Hermione herczegnő palotája kapuján becsengetett s azt kérdezte: nem tudhatna-e valami hírt Rozáliról? a helyett, hogy egy rövid «nem» válaszszal elutasították, megkapta volna mindazt, a mit tudni akart, hát akkor nem ment volna át Amerikába, itthon maradt volna legalább egy hétig, visszament volna a Székelyföldre; ott időzött volna, ki tudja hány héten át. Aztán pedig hiába ment volna Amerikába; mert el lett volna szalasztva a legkedvezőbb alkalom, a mit most üstökön ragadhatott. Észak-Amerikába megérkeztekor épen olyan üzletpangás volt a pénzpiaczon, hogy mr. Severusnak a legtöbb tőkéje hevert; három héttel később pedig egy szédületes nagyságú vállalat terve hozta egyszerre mozgásba New-York tőkepénzeseit, melynek alapja az volt, hogy az egész Niagara-roham a vízesésen felül egy óriási hajtógép mozderejéül használtassék fel, mely hajtógép azután közlekedő szíjak által száz meg száz gyárnak osztaná szét az erejét, a mi két millió lóerőre volt kiszámítva, s ekként egy lóerejű gép naponkénti fütését 40 centnek véve, a megtakarított fütőszerben naponkint egy millió dollárt jövedelmezne, vagy pedig ugyanannyival tenné olcsóbbá a gyáriparczikkek előállítását Amerikában, mint Európában, s ezt az ó-világ már csakugyan nem csinálhatná utána, mert hiányzik hozzá a Niagara-zuhatag. A terv lázas rohammal ragadta meg a tőkepénzeseket, kik beleöltek egy milliárdot; bizonyosan mr. Severusnak a tőkéi is odasodortattak volna; a fekete Rothschild mohón kapott minden vállalaton, a miről azt mondák neki, hogy ezzel az európaiaknak torkukra lehet tenni a kést. Hanem mire a «Niagara-mowing» vállalat megszületett, már akkor ő a «Gyilkos» dágványa közepett ásatta a fundamentumot az óriási ichorgyár számára s Dávidnak is más dolga volt, mint Rozáli után járni. S ha sóhajtott önkénytelenül, ha fájt a szive szakadatlanul, mit tudott arról az a16−bC−x?
Őt fogva tartá a szellem, kit fölidézett a földből, hogy fölmenjen rajta az égbe.
Rozálival pedig ez történt ezalatt:
Mazrur nem hagyta abba a dolgot.
Ő maga boszuálló jellem volt; nem birta elfeledni a rajta elkövetett meggyaláztatást; legkevésbbé azt, hogy őt, a sámsoni erejű embert, egy suhancz testi ügyességgel úgy csuffá tette, levágta, megrugdalta, félholtan hagyta a földön. Brutális emberek, kik testi erejükre büszkék, az ilyen meggyalázást nem feledik könnyen. Másfelől részvényesei előtt is helyre kellett állítania elvesztett præstigeét. Nem volt szabad annak a hírnek lábra kapni, hogy a Sabinával lehetett egyszer valakinek paczkázni. És még büntetlenül? A katonai hatóság eljárása Dávid irányában csak növelte a sérelem nagyságát. Hogy a király Dávidot oly minden apropos nélkül kinevezte alhadnagygyá, egy miniszteri ellenjegyzéssel ellátott blankétát használva fel valószinüleg, vagy tán utólagosan ellenjegyeztetve a kinevezést a miniszterrel; ezáltal a király is bele lett keverve a dologba, s midőn Mazrur ezt nem hagyta abba, még bizonyos körökben népszerüségre is számíthatott. A királyt kompromittálni fenegyerekség, s legyen bár az tunisi kalózvezér vagy lenocinium-gazda, ki a királylyal szembe mer állni, vannak a kik nagyot röhentenek rá s azt mondják: «fenegyerek!»
Talán épen azt is akarta Mazrur.
Vagy talán még többet is akart.
Az is valószinű, hogy Rozálival meszszebb néző tervei voltak, egészen emberi indulatokra építve s azokat keresztül akarta vinni. Erről majd bizonyosak leszünk később.
A főindokot azonban legközelebb felfogjuk deríteni, a mi a Sabina igazgatóját arra indította, hogy pert kezdjen Hermione Peleia herczegasszony ellen. Micsoda alapon? Mint a Sabina statutumai értelmében lekötelezett Szentivánfai Rozálinak jogtalan visszatartóztatója ellen.
Egy reggelen két úr szállt ki a Parabolana menhely főkapuja előtt; egyik egy alacsony, pökhendi uracs, párduczmodra fölfelé fésült bajuszszal; a másik egy vörös orrú, vörös kezű, vörös képű, görbe hátú férfi, kurta kabátban, melynek hosszabb zsebei voltak, mint szárnyai, s a legfelsőből kilátszott egy csomó irás.
A kisebbik úr csengetett s azt kérdezé a kapusnőtől:
– Lehet-e a ház úrnőjével beszélni?
– Férfinak nem! volt rá a válasz.
– De mi hivatalos küldetésben jövünk.
– Mi közöm hozzá?
– Ha nem lehet vele beszélni, akkor ön, mint hivatalos kapuőr, fogja átvenni ezen iratot és kézbesíti azt úrnőjének, a király nevében!
– Hát az ördögök nevében! kiálta az izmos hölgy s becsapta az ablaktáblát; majd odaszorította az ifju úr körmét, ki a táblát vissza akarta huzni. S aztán nem dugta ki a fejét többé.
Akkor a fiatal úr, ki nem volt más, mint a Sabina első ügyvédje, inte a végrehajtó törvényszéki organumnak, hogy teljesítse kötelességét, mire az készen tartott ostya és pecsétnyomó segélyével mind a négy szegleténél fogva odapecsételé a nem kézbesíthetett iratot az Alhambra bejáratának aranyos rácsozatára.
Azzal tovább mentek szépen.
A kapusnő, mikor látta, hogy eltávoztak, ovatosan kijött, s elszörnyedve látá a kapura pecsételt iratot.
Világért hozzá nem mert volna nyulni. Befuttatá a kis leányt a palotába, hogy híja elő a doktornőt.
Az kijött; meghallgatá, mi történt? megnézte, mi van a kapun, és azt felelé, hogy ő ehhez nem mer nyúlni, hanem hivassák a másik doktornőt (doctrix juris), a ki a herczegnő jogi tanácsadója, arra kell bizni a további teendőket.
Az ügyvédnő, mintha csak ki lett volna csinálva, épen jött.
– Hát mi ez? Kérdezé tőle a doktornő, a kiterjesztett iratra mutatva.
Az ügyvédnő finom arczélű, ifju hölgy volt, összefogott ajkakkal és erősen kidomborult homlokkal. Megnézte az iratot, s aztán leszakítá azt pecséteiről, azt mondva a kapusnőnek: ezt el kellett volna önnek fogadni.
– De hát kinek szól ez? szólt mérgében elvörösödve az orvosnő.
– A herczegnőnek.
– De hisz e czím így szól: «T. cz. Sacherij Hermione Peleia kisasszonynak.»
– Igen is. A Romanow-családnak, mielőtt Oroszország trónjára jutott volna, ez volt a családi neve, Sacherij, s miután trónját elvesztette, a ki a tényről tudomást akar venni, teheti, hogy utódait ismét az eredeti családi nevén czímezze.
– De hisz ez alávaló, gyalázatos pimaszság!
– Azt én sem tagadom.
– De hát mit tartalmaz e vakmerő irat?
– Ez bizony hivatalos idézés Sacherij Hermione Peleia kisasszonyhoz, mely által meghivatik a budapesti III. első birósághoz, bizonyos Szentivánfai Rozáli kisasszonynak jogtalanul itt tartása miatt.
– Mit? Rozálit akarják innen elvinni?
– Igen. Felperesek, Mazrur és társai.
– Tudassuk ezt a herczegnővel?
– Ne addig, míg én nem szerzek magamnak tudomást az ügy mibenállásáról. Rögtön sietek a városba vissza. Addig ne szóljon a herczegnőnek, doktornő, semmit.
– Siessen, doktornő.
Már aztán pedig ha az ember még olyan nagyon doktornő is, azért csak nő marad, s az még a XX. században is a lehetetlenségek közé fog tartozni, hogy egy ilyen forró titok keresztül ne égesse magát nála, s azt el ne mondja annak, a kit érdekel, az első két óra alatt.
Mire a doctrix jurius utriusque visszakerül, már akkor a herczegnő türelmetlenül siet eléje az Alberca-csarnokban s ezzel a kérdéssel fogadja:
– Nos, hogy áll Rozáli ügye?
– A lehető legrosszabbul.
– Hogyan? kérdi a herczegnő felindultan.
– Úgy, hogy a Sabinának jog szerint teljesen igaza van. Szentivánfai kisasszony még ma is hajadon. Mint hajadon, legközelebbi rokonai gyámsági hatalma alatt áll. Ezt törvény szerint csak a férj joga váltja fel. Vőlegények jogáról a törvény mitsem tud. Tatrangi ur a Sabina pénzbeli követelésének eleget tett ugyan, de nem a szerződés szerinti kötelességének. Menyasszonyát leányfővel elhagyta rögtön, s mint nem tagadható, a parabolana asylumba hozta, a hol házasságok nem köttetnek. Most ez által a hajadon feletti gyámi jog a rokonokra visszaesik s azok szerződésüket a Sabinával fentarták. A Sabina visszafizeti Tatrangi úrnak a letett összeget, s azzal Rozáli kisasszony ismét az ő védenczévé válik. Erre statutumai jogosítják.
– Isten és emberi jog ellen kiáltó statutumok!
– Az más kérdés. Fődolog az, hogy érvényben vannak.
– De ha a leány nem akar oda menni.
– Rokonai kényszeríthetik gyámi hatalomnál fogva.
– De hisz ennek igen egyszerű ellenmérge van. Iratunk Tatrangi Dávidnak. Rozáli tudja, hol lakik? jőjjön fel; esküdjék meg rögtön Rozálival, s ha akarja, vigye őt magával; ha körülményei nem engedik, hagyja itt, míg elviheti. Mint asszonyt csak nem fogja a törvény Rozálit a Sabinának odaitélni.
– Igaz herczegnő. Ez egészen egyszerű dolog. Így fogunk tenni. Én irni fogok Tatrangi Dávid úrnak, megirom neki a helyzetet s felhivom, hogy rögtön siessen a fővárosba.
A jogtudornő azután, hogy buzgalmát ez ügyben tettleg is bebizonyítsa, rögtön irt levelet Tatrangi Dávidnak, azt a herczegnő maga is elolvasta és jónak találta; a jogtudornő ott előtte pecsételé le az iratot, ráirva a czímzetet, s azt a levelet a herczegnő saját cselédje által küldé el a postára.
Csak azt az egy hibát követte el a jogtudornő az egészben, hogy a lakhelyet egyszerűen «Szent-Miklós»-nak irta, annálfogva az a levél legelőször is elment Sziget-Szent-Miklósra, ott nem talált semmiféle Tatrangi Dávidot; onnan elment Rába-Szent-Miklósra, onnan Török-Szent-Miklósra, onnan Hegyköz-Sz.-Miklósra, onnan Oláh-Szent-Miklósra, onnan Rácz-Nagy-Szent-Miklósra, onnan Tisza-Szent-Miklósra, onnan Német-Nagy-Sz.-Miklósra, onnan felkerült Somogy-Szent-Miklósra, megfordult Fehér-Szent-Miklóson, betekintett Fertő-Szent-Miklósra s csak miután körülutazta Szent-Miklós barátságából egész Magyarországot, akkor jutott valakinek eszébe a postán, hogy hát ha Gyergyó-Szent-Miklóssal lehetne szerencsét próbálni? Az volt Tatrangi utolsó postája.
És a herczegnő hasztalan várta, hogy Dávid jönni fog Rozáliért, vagy legalább válaszol valamit. És azalatt a herczegnőt mindenféle peres támadásokkal boszantották. Utoljára a herczegnő megharagudott; kiadta a kapusnőjének a rendeletet, hogy semmiféle férfival szóba ne álljon többé. Az el is kergette magát Dávidot, ki Rozáli felől nagy későre magától tudakozódott. Dávid elutazott Amerikába s elvégre a sokat utazott levél visszakerült küldőjéhez tizenhárom postabélyeggel ellátva, s a hátára ráirva, hogy a czimzett elutazott Amerikába.
E szerint Rozálit azon egyszerű módon, hogy vőlegényével összeeskessék, a Sabinától megmenteni nem lehetett.
Egyéb törvényes ellenszerek pedig azon idő alatt már meglehetősen ki voltak merítve.
És a jogtudornő nem tévedésből tette azt az elhibázott czimzetet a levélre, hanem szándékos kiszámításból.
Mazrur csak eszköz volt mások kezében, Rozáli nagy baja csak előkapott alkalom. Hatalmasabb ellenségek avatkoztak itt be.
És a cselszövény maga Hermione Peleia személye ellen volt intézve. S azonkívül egy nagy országos és világra szóló helyzet fordulatának titka rejlett mögötte.
Egy napon azt mondá a herczegnő jogtudornőjének:
– Én ezt a leányt erőhatalommal sem engedem házamból kivitetni. Az én házam kapuja szent. Az én házam zárda.
Erre a jogtudornő azt felelte a herczegnőnek:
– Csak ideiglenes fogadalmi menhely. Hogy zárdának elismertessék, fölszentelt fejedelemnővel kellene birnia és törvényczikkelybe iktatva lennie.
Most egyidőre hagyjuk pihenni az anyagi harczok előkészületeit s vessünk egy pillantást arra a még nagyobb harczra, mely a jövő századot a lelkiek terén fogja felzavarni.
A mily óriási mértékben nőnek a materialismus vivmányai a találmányok, a közlekedés, az ismeretterjesztés által, oly arányban támad az ellenhatás a hitéhez ragaszkodó, a rajongásaiban boldog vagy boldogtalan népkedélyben.
A hitkérdés épen olyan óriássá növekedik, mint a pénzkérdés, mint a hatalomkérdés, s a versenyző oltárlángok épen olyan tűzzel fenyegetik a czivilizált világot, mint a tűzaknák: csak hogy amazok felülről, ezek alulról.
A nagy politikai forradalmak, országalakulások és államforma-változások együtt jártak a positiv vallásformák idomulásaival. Olaszország megszilárdulásával a nyugati latin egyház főnöksége egyszerű első püspöki ranggá hanyatlott alá, s most már pápa-választáskor nem lesik a világvárosban a «fumatát», az angyalvár bizonyos kéményeiből adott füstjelt, mely a bibornokok együttlétét hirdeté, vagy a hiányzókat hivta be. Most már elég az egyszerű többség jelenléte. Egyházi fejedelemség nincs többé: szent Péter fillérei gyéren folynak be. S a «vajpénz», mely egykor a vajas étel elengedéseért százezreket hozott be, most már csak kegyes alamizsna. Három hajdani király helyén, kiknek egyikét a «legkatholikusabb», másikát a «leghivebb», harmadikát a «legkeresztyénebb» királynak hítták, köztársasági elnökök ülnek, a kik felekezetnélküliek; s a negyedik, «az apostoli» király versenytárs nélkül kapja évenkint a pápa által megszentelt kalapot s a Lætare-Vasárnapon felszentelt «aranyrózsát»; de annak sem olyan szent a keze az elfogadásához, mint őseié, a kiknek az a kiváltságuk volt, hogy kezeiknek érintésével golyvásokat gyógyíthattak.
A hármas koronájú tiara, melynek hármas értelme volt: a harczoló, a szenvedő és a diadalmaskodó egyház, csak a középsőt tartá meg melléknevei közül, s másik értelme is a hármas koronának, mely szerint övé az «ég», a «föld» és a «pokol» nagyon alászállt, az eget elvették tőle a csillagászok, a földet a diplomaták s a poklot a geologok.
Megmaradt hatalma csupán a hagyományokban, és az emberi szivekben.
De ott is nagy a dissolutió.
Az emberi kedély positiv vallás után vágyik. Az embernek megfogható Isten kell, a kihez ragaszkodjék. Az ember aztán, a hány, annyiféle; s ebből következve, annyiféle alakot is ad az Istennek, a kihez ragaszkodni óhajt; vagy a kivel ellenségeit ijeszteni akarja.
S most már nincs szent inquisitió, hogy a carochasüveggel el lehessen nyomni minden újan keletkező schismát. Minden ember csinálhat új vallást, ha nincs egyéb dolga.
Észak-Amerika szabad államai a legnagyobb tökélyre vitték e kérdésben a sokféleséget. De még ezek elől is elragadja a pálmát a XX. századbeli Magyarország.
Először azért, mert már eleitől fogva azon ország volt, a melyben a legtöbbféle vallásfelekezet plántálta be magát; azután meg azért, hogy egész Európa minden keresztyén államában eltörölték már a szerzeteket, s a «Sollicitudoomniumecclesiarum» bulla daczára mindenünnen számüzték a jezsuitákat; ez a sok egyházi rend aztán mind Magyarországra menekült, hol a kormányt e tekintetben a quietismus vezette, s ez engedte szabadon, hogy azok itt letelepüljenek, uradalmakat, házakat vásároljanak, iskolákat alapítsanak. Mindezek tetejébe jöttek aztán az ó- és uj-kornak mindenféle philosophia sectái; szabadkőmivesek, protestans mukkerek, amerikai shakker-quakkerek, s bentámadott nazárénusok (kiknek nem kell templom, csak biblia); a hajdani szombatosok is fölébredtek, szemközt találkozva az antisabbathiánusokkal, a kiknek meg nem kell se szombat, se vasárnap; ők minden napot munkanapnak vallanak.
A magasabb körök képviselték az ultramontanismus regióját, azoknak a befolyása alatt alakult az új Sanfedisták tábora, de az megint annyifelé oszlott, a hányféle hazai vagy bevándorlott szerzet tagja egyik vagy másik főuri családnál befészkelte magát. Az oratorium-barátok s a Formária-apáczák igen nemes, magasztos czélú szerzetek voltak, tagjaik művelt, erényes emberek, kik meg tudták egyeztetni a hazaszeretetet az egyházi subordinatióval. Ezen kategóriába lehetett sorozni a rég időtől megtelepült benczéseket, kegyesrendieket, irgalmasokat, præmontreieket, cistercitákat s az ideiglenes fogadalommal alakuló Parabolana női szerzetet s a Port Royal de Champs apáczákat. Hanem ezek mellett aztán itt van a sok «Fréres ignorantes», a kik szerint minden világi tudomány az ördög munkája; a «Paternianok», kik előtt csak két szentség van: a nőtlenség meg a koldulás; a ki nem azt követi, az nem jut mennyországba. Van egy különös szerzet: a Basiliánoké, a kiket fogadalmuk kötelez a kézi munkára: azok csizmát, kabátot varrnak, asztalos-munkát készítenek; a conventben mindenféle mühely van; pénzt birtokolni az egyeseknek nem szabad, annálfogva nagyon olcsón dolgoznak, annálfogva a közönség nagyon kap rajtuk, annálfogva a conventnek roppant pénz halmozódik a ládájába, s mindezeknél fogva az iparos-világ, a kézmüvesek minden osztálya dühöng ellenük.
A szabadelvübb magasabb köröket aztán a spiritismus tanai tartják elfoglalva: ez a gazdag kereskedő- és üzércsaládok vallása. Ők az «astrál-szellemek» közvetítése által nyerik a túlföldi revelatiókat, miket Mózes idejében a villámok és égő csipkebokrok hirdettek. És az ő «medium»-aik és tánczoló asztalaik ép oly «csalhatatlanok», mint a pápa.
Az okos emberek, a philosophok pedig meghasonlásban vannak a fölött, hogy vajjon a «Præexistentianismus», vagy a «Creatianismus», s a «Traducianismus» tanai vezetnek-e az üdvösségre? Az elsők szerint minden emberi lélek egyszerre lett megalkotva a teremtés napján, s csak a test születik hozzá később; az utóbbiak szerint egyszerre születik mind a kettő.
A magyar alsó papság között el van terjedve a propaganda egy önálló hungarican egyház megalakítására, melylyel egy szögletből kiinduló divergentia a «német-katholikus»-ok ligája; egyik sem összezavarandó az «ó-katholikus» felekezettel, mely elveti a csalhatatlan pápát. És mindezen tanoknak külön templomaik vannak Magyarország fővárosában és mindezeknek a hívei már a templomok keresztein hirdetik, hogy ők különböző felfogás szerint magyarázzák az atyák irásait.
A methodisták tornya az Antal-keresztet viseli, mely T alakú.
A német-katholikusok tornyán az András-kereszt van, mely X alakban van felállítva.
A patarénusok keresztje a publicus kereszt, mely Y-t képez.
Az ó-katholikusok fentarták a latin keresztet, mely rövidebb ágával áll fölfelé ✝.
A hungaricánok azonban a Péter-kereszttel tüntetnek, mely a hosszabb ágával mered fel ✝.
A görögök maradnak a ✚ jegyű kereszt mellett, melynek minden ága egyforma hosszú.
A sanfedisták keresztje hármas, a legrövidebb ággal felül, ☨ különbséget téve a roskolnik kereszt ellenében, melynek rövidebb ága alul van. A jezsuiták nem képeznek külön sectát: azok mindenütt benn vannak.
Ezenkívül van a kálvinista kakas, az unitárius gömb és a török félhold, a zsidó törvénytábla, s az uniált protestansok csillagos keresztje, mind együtt Budapesten.
Hanem ez hát még csak Budapest.
Azonkívül van minden vidéknek saját hitfelekezete.
Holdmező-Vásárhelynek van saját prófétája; Szegednek, Somogynak nazarénusai; Szerémben elterjedtek a skipetárok, a horvát nép között a baptisták. Ausztria felől beszivárogtak az «ázsiai testvérek», a kik kabbalistikus csodatételekkel szaporítják hívőik számát; Moldva felől becsempészték magukat a manichæusok, kik egymást «signaculumaikról» ismerik fel; Csehország felől a tót vidékeken elharapódzott az Adamiták tana; sőt a román nép között még a «pabulatores» sectának is vannak követői, kik csak önkényt termő erdei gyümölcscsel és ehető füvekkel élnek; ezért «legelészők» a nevük; Olaszországtól pedig megkaptuk a «barabbistákat», a kiknek tana: semmi királyt, semmi világi hatóságot el nem ismerni. Németalföld elküldte a popelinitáit, kiknek nem kell hús; s azoknak a válfajait Chazarokat, Petrobrusiánokat, kiknek nem kell feleség. Maguk a míveltség zászlóvívői pedig irók, széplelkek, művészek, tanaikban a carpocratianismust hirdetik: az élvet, a gyönyört, mint földi czélt.
És ezek mind valamennyien egymás között s egyenkint valamennyi ellen szünetlen harczban állanak.
A mult századok Klinkowströmjei, Savonarolái, Ábrahám a Santa-Clarái végig utazzák az ország nagy városait, prédikálva, csodatéve. Érkezésüket hirlapok, falragaszok hirdetik előre, mint valami nevezetes vendégművészekét s a templomajtóban nem belépti, de kilépti díjt vesznek.
A csodakutak, mikben szent képek látszanak meg, az égből esett kövek, mikről isteni irás olvasható, mindennapi tüneményekké válnak.
Buchan Erzsi hulláját, ki 1802-ben halt meg, azt jósolva hogy 150 év mulva fel fog támadni, egész 1952-ig tartogatták a hívők viasz között, s csak akkor engedték eltemetni. S alig mulik el egy év, hogy valamelyik országában a civilizált világnak megint egy Soutworth Johanna egy új messiás világrahozásával fel ne lármázza a hitközönséget. Majd meg egy thaumaturg, egy csodatevő tesz körútat az országban, a ki a szent földről hozott vízzel mindenféle betegségeket meggyógyít; majd egy bámulatos nő, a ki régi ficzamokat, szent Nikoméd segélyül hivásával helyrerak. Patentirozott mérgezők járnak fényes nappal országszerte, panaceák szinébe öltöztetett örökségi poraikat hirdetni in nomine Domini, s nincs többé «Chambre Ardente», mely elé lehessen őket idézni.
Meglazult a társadalmi összefüggés a költészet, a szerelem maga, frivol kötekedéssel vallásos formákba önti bolondságait, a könnyelmű nők házát Madelonettek kolostorává szentelék fel; a magasabb rangú hölgyek, kik szerelmi botlásaikat takargatják, a «theaterinnők» szent szövetségébe avatják be magukat, mely elég vakmerő a szentlélek áldó befolyását a nőkre általában kiterjeszteni.
A pápai Curia ugyan minden lehetőt és lehetetlent megkisért e zűrzavar kiegyenlítésére.
Pozsonyban és Esztergomban folyton tart az «örök ima», melyet még VIII. Kelemen decretált; egyik diaconus a másikat felváltva, az éjjel és nappal minden órájában hangoztatja a hæreticusok elleni imádságot, «Pacem» pénzek osztogattatnak a hívőknek, miket azok olvasóikra felakaszszanak, s hasonló czélokra a magyar főurak és úrhölgyek megszentelt talizmánokkal, stricheiákkal és teraphimokkal ajándékoztatnak meg, míg in specie katonák és lovagok a magyar Györgytallérok viselésével tétetnek golyó és kardvágásmentesekké, viselik is azokat óralánczaikon. Az «incastraturák» ereklyéi minden vasárnap felmutattatnak. Az «index librorum prohibitorum»-ba folytonosan iratnak be az olvasástól eltiltott könyvek. Minden hamvazó szerdán megujíttatik a minden tévelygőket megrettentő «comminátió», Septuagesima vasárnapján megkezdetik a violaszín gyász, s végeztével kiosztatik az «emlékkenyér». Nevezetes hirlapok segélyeztetnek péterfillérek útján a jobb hitű nép összetartására. Karácsony napján olasz szokás szerint minden háznál bemutattatik a «Bambino», a Krisztusbáb. S a pápa minden évben egyszer husvét napján megjelenik a budapesti szent Árpád templomban személyesen pontifikálni.
De mindez keveset használ már.
Meghiusult a syncretismus jóakaratú törekvése is, mely a sokfelé ágazó vallási nézeteket egymással összhangzásba hozni megkisérlette.
Hasztalan volt a pápai curia engedékenysége, mely a vitás kérdéseket száz számra «adiaphorá»-knak nyilatkoztatta, olyanoknak, a miket így vagy úgy lehet hinni schismaticus szakadás nélkül.
Közbejött egy nevezetes fölfedezés.
A husvét maga, a melyen a pápa személyesen pontifikál, a változó ünnepek közé tartozik.
A keresztyén hittudósok a hagyományban örökített holdelsötétülést vették alapul, mely csak holdtöltekor jöhet létre, s így ezt nagypéntekre téve, rendesen a tavaszelői első holdtölte utáni vasárnapot fogadták el husvét vasárnapjának. Ezzel azt a czélt is remélték elérhetni, hogy a keresztyén husvét a zsidó paskáhval ne essék egy napra. És így az alexandriai időszámítás szerint a husvét martius 21. és april 18-ika között váltakozott. Ezt a nicæai concilium is ekként fogadta el. Daczára ez elővigyázatnak, még is megtörtént, hogy 1903-ban april 12-én, 1923-ban april 1-én és 1927-ben april 17-én a keresztyén husvét és a zsidó paskah egy és ugyanazon napra estek. Ez sok boszuságot okozott.
A legutóbbi évben aztán egy hirhedett orientalista és archæolog a stambuli szultáni könyvtárban kutatva, fölfedezte Gamaliel-nek, Szent Pál tanítójának iratait, melyekben a megváltó contemporaneusa a leghitelesebben megirja Krisztus halálának napját, világosan kitéve, hogy ez a nap VIII. Idibus Martii, tehát mártius 7-ik napja volt. Ez nagy zavart idézett elő ismét a hívők világában. Sokan azt állitották, hogy Martius Idusa Sosigenes előtt a tél közepére, tehát január 15-ére esett, épen két hónappal korábban. Mások betüszerinti értelemben fogadták el a hagyományt, ismét mások apocryphnak nyilatkoztatták azt ki s már most aztán mind a katholikus, mind a protestáns, mind az egyéb varians keresztyén hitfelekezetek egyenkint megint háromféle nézetre hasonlottak meg; a szerint, hogy az egyik január 10-én, a másik mártius 10-én, a harmadik a tavaszi újhold utáni vasárnapon tartá a husvét napját. És valamennyien külön templomot építettek maguknak.
És a kétségek dolgában a protestansoknak sem volt kedvezőbb helyzete. Náluk is meg volt a meghasonlás azon kérdés fölött, hogy vajjon minden ember a mostani testében támad-e fel itélet napján, vagy épen csak a bibliai szent «lus» csont marad meg minden emberből, s ahhoz alkotódik hozzá az újra ébredő tulajdonos? A dunántuliak papjai másként magyarázták a komjáthi kánonokat, mint a tiszántuliak; néhol lutheránusok és kalvinisták uniáltak, másutt ugyanazon evangelikus felekezet is kétfelé oszlott, mindnyájának nagy küzdelme volt a saját nazarénusaival s együtt valamennyinek a szombatosokkal, monophysitákkal.
A zsidók is épen ily forrongásba kerültek. A Schulchan Aruch híve nem követte az újítókat, s nála a tephillim, az imaszíjj még ma is megkülönböztető jel, ő most is 248 szóból álló imádságát mondja fel, s hogy a Thorát ott énekeljék, a hol a hagyomány rendeli, hogy a nők a karzaton üljenek ezentul is, ne a földszinten, a végett ő is külön templomot épít: ragaszkodik a Thalmud szavaihoz; beszéli sok helyütt egymásközt a sajátszerű «Ladinó» jargont, s szombatnapon felköti az egyik hívő házától a másikig áthúzott összekötő szabbath-zsinórt, a hagyományos Airufot; s a szétszakadást ép oly kevéssé tudta náluk is megorvosolni a Beth din Haggadol, a nagy Sanhedrin, s a Keneseth Hagdoleh, a nagy Sinagoga, valamint a kormány által egybehívott congressusok és a bölcs országos törvények, mint a hogy hasztalan igyekezett kibékíteni a katholikusok és protestansok vallásküzdelmeit minden œcumeni concilium, zsinat és enquéte bizottmány.
A beavatkozás csak keserübbé tette az ellenkezést.
De hát ez még mind igen szép volt: buzgalom és ellenbuzgalom; hit és ellenhit. De egyszer aztán óriásra nőtt a közös ellenség: a «nemhit.»
Nem schisma az többé, mely külön hitet szakít; ez az indifferentismus, mely nem hisz; sőt még azt sem tudja, hogy nem hisz.
A «Nihil» világa ez.
A mult századokban is létezett a Nihilismus fogalma, csakhogy akkor ez azon tant jelenté, melyben az ember annyira el van merülve az istenség bámulatában, hogy saját énjét «semmi»-nek tekinti. De most megfordították a tant: a modern nihilismus szerint minden embernek csak saját «énje» az imádat tárgya, minden egyéb: Isten, haza, embertárs, család, szerető: az a «semmi.»
A XVIII. század végén a phrygiai süveg kormánya alatt Francziaország élvezett ilyen állapotot, midőn a népakarat ünnepélyesen letette a trónról magát az Úr Istent, s helyébe emelé az «Észt»-t, egy szép tánczosnő, Aubry kisasszony által személyesítve; hanem a nihilismus tana nem volt a francziának való, a kinek a kedélye dicsvágytól, honimádástól, lovagiasságtól, emberszeretettől van átmelegedve. Átköltözött a nihilismus oda, a hol legjobb termőföldére talált: Oroszországba. A XIX-ik század társadalmi és politikai viszonyai, szövetkezve az uralkodók szerencsétlen, egymásnak ellenmondó közjogi kisérleteivel, kitörésre kényszeríték az elterjedt szövetséget. Akkor tünt ki, hogy a társadalom minden osztálya saturálva volt már azzal. A Nihil győzött.
Itt is egy asszony alakja magasult ki az óriási népmozgalomból, névszerint Alexandra Petrovna: közönségesen «Sasza,» ki azzal kezdte meg szerepét, hogy mikor a lázongó nép palotája előtt összegyült s férjével, egy büszke herczeggel alkudozni kezdett, ő maga kiáltá le erkélyéről: «le a bojárokkal!» a bas les aristocrates! s saját kezével nyitá fel a kaput a souverain nép előtt, s mialatt a herczeget saját palotája czímerére felakasztották, Sasza asszony, rövidre vágott hajjal, férfiruhába öltözve, maga fogta kezébe a fáklyát tulajdon palotáját felgyujtva vele. «Le a palotákkal!» És követték azt a többi paloták.
Most ott a Nihil uralkodik. Nem is nevezi magát Oroszországnak többé, hanem «Nihil országának.» Nem hazája többé a panszlavismusnak, nem fenyegeti Európát azzal, hogy «Kozákká» fogja tenni: csak «Semmi»-vé akarja tenni. Nem fenyeget hódítással, nemzeti elnyomással, csak mind annak az eltörlésével, a mi úr, a mi souverain, a mi hit, a mi magasság.
S még mielőtt átlépne a határon, már előtte jár az árnyéka.
A Nihilnek mindenütt van követője. A Nihil nagy Religio.
Csakhogy nem kell hinni, hogy a Nihilben már most megvan az egység, az egyformaság. Nem: még a «Semmi» sem tökéletes. Még a Semminek is vannak árnyalatai, még a Semmi vallásában is van schisma.
Az absurdumok igyekeznek egymást felülmulni. A képtelenségek szörnyei szaporák.
A Párisból importált genialis, raffinált nihilismusnak az élvezetekkel biztató, a könnyüvérrel mindent tagadó nihilismusnak már ellentétei is akadtak a saját régiójában: a «positiv nihilismus» sectái.
«Positiv nihilismus!» Hisz ez paradoxon! És még sem az.
Némely sectának még csak a nevét hallják a Kárpátokon innen, s a név jelentéséből találgatják, mi rejlik a Contradeisták, az Animalisták tanaiban.
Többeknek a dogmáit már nagyjában ismerik is. A Kainiták tana ez: minden a mi rossz, az a jó. A tízparancsolatban minden megfordítva értendő. Az antimoralismus a vezető.
A «Kathairetes»-ek (skoptsik) tana azzal akarja a világi boldogtalanságnak végét vetni, hogy az emberiség teljes kiirtását indítványozza s kötelességévé teszi minden férfinak, hogy ezt kezdje el önmagán, folytassa másokon, a rettenetes secta már a czárok idejében is százezreket számlált s a szabaddá lett fanatismus őrjöngő hódításokat tesz e tannal, mely egyszerre embertelen és istentelen!
És a Kárpátokon innen lakó nép látja ezeket a rémeket magára szakadni: látja őket egyre nőni, a láthatárra emelkedni. Fenyegetik hitét és vagyonát; hazáját és mennyországát; családját és férfiui értékét.
A félelem, a hitbuzgalom, a bizonytalanság érzete ekkor valamennyi felekezetet egyesít egy közös vakhitben.
Ez a Chiliasmus…
A kétezredik év betelése közelg; már az utolsó század második fele foly. Az igért második millennium itt lesz!
Az első millennium várása is felháborította a világot. S most a második jön már. És a világ oda jutott, hogy az emberiség tovább fenmaradása iránt el kellett vesztenie a hitét, ha csak az igért csoda el nem következik.
Ez az «Apocatastasia.»
A Chiliasmus: az a hit, hogy a jelenvilágnak, úgy a hogy áll, el kell pusztulnia, s a Messiás országának kell rá elkövetkeznie, élt már a régi zsidóknál, gyökeret vert a keresztyének között; tudós theologusok egész tudományt csináltak belőle: «eschatologia» czím alatt, s okadatolva kiszámították annak mikor leendő bekövetkezését. A zsidók a 7000-edik esztendőt a világ teremtése után, a keresztények Krisztus urunk születése után a 100-ik, a 365-ik, aztán az 500-adik, majd az 1000-edik, később az 1785-ik, s legkésőbb az 1879. évet határozva az Apocatastasia napjául, mely az Antikrisztus uralmát megdönti. De hogy ekkor sem jött el, végre mindenki megnyugodott abban, hogy a kétezredik év betelése lesz az a várt korszak, a melyen túl Isten országa leszáll a földre, ez lesz a világújrateremtés «szombatja». Még pedig az Irwingisták szerint az ő «hét községükben» fog az megkezdődni, a mormonok szerint a Salt Lake partjain, a Motanisták szerint Pepuzában, a székely szombatosok szerint a Szent-Anna tava mellett; míg a zsidók és ó-katholikusok és a protestansok közösen megegyeztek abban, hogy az Jeruzsálemben fog legelébb földre szállni, általános boldogsággal; a midőn maga az ördög is meg fog javulni és lesz belőle confráter; a midőn a föld munka nélkül terem; az ember ingyen lakik jól; mindenki megifjul és megszépül; senki meg nem hal és nem születik többé; és különösen bor lesz elég. Ez a népszerű felfogás. A philosophok szellemibb térre vitték át a kérdést; de azok is komolyan beszéltek róla, s a theosophia prófétái teleszórták a világot mindenféle képtelen jóslatokkal.
És ilyen apocatastaticus nyavalyatörés rángatozásai mellett, ennyi szerteszét huzó s mégis egy őrült közös czél felé rohanó vakhit ember csordája közepett, kell a XX-ik század magyar államférfiainak hideg bölcseséggel és meleg hazaszeretettel tanácskozni a fölött, hogyan reformálják tanintézeteiket? hogyan küzdjenek meg a tanügy terén a hagyományos nyomoruságokkal, mely a tanítót ismét a mensa ambulatoria alamizsnafalatjaira szorította, a felekezeti féltékenységgel, a grapsa vaskalapossággal, a diákos pennalismussal, a tudományok szamárhidjaival? hogyan terjeszszenek felvilágosodást a nép között, hogy tartsák meg nemzetüket a hazaszeretetben, hogy vezessék az ifju nemzedéket a magas erények, a tudományos képzettség, a józan szorgalom útján?
De úgy legyen nyugtom a földben «akkor,» mint a hogy hiszem, hogy 1953-ban sem hagytak fel ez «emberi» munkával, mely közel jár az «isteni» teremtés művéhez.
Az Isten megalkotta az embert, de az ember kiművelte az embert!… Egyszer aztán azt mondta valaki, hogy «no ha olyan nagyon várjátok az Apocatastasiát, hát jőjjön el az az Apocatastasia hamarább, mint vártok rá!»
Az a valaki volt egy országgyülési képviselő; a neve Bárány Pál.
Ez az «Isten Báránya» beadott a képviselőháznak egy törvényjavaslatot, melyet a kormány bizonyosan nem adott volna be.
Azonban a képviselőknek is van joguk törvényjavaslatokat tenni le a ház asztalára.
Bárány Pál törvényjavaslatának czíme ez volt:
«Az egyházi szerzetek eltörléséről Magyarországon».
Vegyük hozzá, hogy ez időben Európa minden elűzött szerzete, barátja, apáczája, jezsuitája ide, a protegált, az európai garantiáktól védett semleges Magyarországra vonult össze, s akkor el fogjuk hinni, hogy ha e javaslatból törvény lehet, mind a két házban megszavazva, király által szentesítve, akkor bizony itt van a «hétfője» az Apocatastasia nagyhetének.
A parlamentarismus intézménye is megkövetelte a korszerű javitmányokat, mik az országház technikai berendezésénél mindjárt szembetünnek.
A roppant kiterjedésű országház mind az alsó-, mind a felsőháznak helyet ad; az alsóház gyűlésterme a két alsó, a felsőházé a két felső emeletet foglalja el, a mellékszobák hozzákapcsolásával. A felsőház terme felülről az üvegtetőn át kapja a világítást, az alatta levő alsóházi terem azután, minthogy a világosság a felsőházon keresztül hozzá nem hathat (hony soit, qui maly pense), sajátszerű világító készülékkel bir. Ez a villanyfény, mely egy világoskék átlátszó petinet-laptól mérsékelve egészen az égbolt kellemes világosságát terjeszti idelenn, a nélkül, hogy, mint a gázvilágítás, egyuttal a hőséget is szaporítaná a teremben. Télen a teremnek a falait melegítik át, s nyáron mesterséges jégkészítő gépek vannak alkalmazva, mik a hőséget mérséklik; két vegytani készülék pedig folytonosan működik a teremben, mik közül az egyik élenyt termel elő s azt a teremben szétosztja, a másik pedig a teremben megszaporodott szénenyt szürböli le s csinál a szónoklatok legéből sodavizet.
Az alsóház terme ekként van berendezve.
Ajtó sehol a termen nincs. Horizontalis bejárások nem léteznek. Minden képviselő csupán verticalis úton jut a helyéhez. Egy sülyesztő gép emeli fel, vagy szállítja le őket, egyszer saját tetszésük, másszor az elnök kivánsága szerint. Ez utóbbi eset fordulván elő, a házszabályok értelmében 1-ör: ha az elnök az ülést feloszlatja, a midőn egy lábnyomásra egyszerre az egész képviselőtestület alászáll, 2-or: ha az elnök szavazásra bocsátja a kérdést, a midőn is minden villanycsengetyüt mozgásba hozva, a ház buffetjében, társalgó- és olvasó termeiben, dolgozószobáiban, fürdőiben és alvótermeiben, concert-salonjában és téli kertjében, üzletszobájában és dohányzójában mulató, dolgozó, tanuló, étkező és szunnyadozó tisztelt képviselőket figyelmezteti, hogy kiki a helyén teremjen, mert szavazás lesz, s akkor két percz mulva az elnök az asztalán levő klaviaturán a távollevő képviselők billentyűit megnyomva, azoknak a székei vagy megtelve, vagy üresen fölemelkednek. A ki nincs a helyén, az többé nem jut a szavazáshoz. Szavazás után az üres székek ismét visszasülyesztetnek.
Mivelhogy minden képviselői szék egyuttal időszámláló gép is, azok egy óraművel vannak összekötve, mely legpontosabban kimutatja minden napról, hogy melyik képviselő mennyi időt töltött a helyén? a hónap végén ez óraszámra összeszámíttatik s a resultans óraszámra az összes képviselőház havi dija felosztatik, a «neglecta pénzek» a szorgalmas jelenlevők örömére fordulnak.
Tudniillik, hogy az ülés permanens. Éjjel-nappal szakadatlan foly. Tizenkét elnök van. Mindegyik két óra hosszat præsideál. Hat elnök a magyar szónoklatok számára, melyek reggeli 8 órától esti 8-ig tartanak, a másik hat a német, tót, román, orosz, cyrill és latinbetüs délszláv szónokok számára, ez utóbbiak képesitett külön gyorsirászati osztályokkal. (Miután sem egy elnöktől, sem egy gyorsirótól nem lehet azt kivánni, hogy az országban egyenjogusított nyelvek mindegyikét tökéletesen értse.)
A tanácskozás rendje azután ez:
Félóra van adva minden szónoknak, a ki magát szónoklásra följegyeztette. Rendkivüli esetekben joga van a háznak a napot negyed órákra is felosztani. Ezek a félórák ki vannak tüzve s mind a szónok, mind a hallgatóság pontosan tudhatja, mikor következik melyikre a sor? Félóra alatt sok okos dolgot el lehet mondani. A ki hosszabbra eresztette exposéeját, a végtagjainak kárbamenetelével tér meg; mivelhogy minden szónok a szószékről beszélhet csak, s a mint feje felett az óra üt, az utolsó kalapácsütésnél a szószék vele együtt lesülyed s odalenn már a másik szónok lép fel rá, úgy jön fel.
Még azonfelül az az intézmény is behozatott, hogy minden szónok tartozik megfizetni azt a költséget, a mibe szónoklatának nyomdai sokszorosítása kerül, először az országgyülési naplóban, másodszor a hivatalos lapban. Egy oldalnál kevesebb nem számíttatik. A ki közbeszól, fizet.
Ha pedig a nevezetesebb szónokok, kik a klubok vezérelőadói, pártjuk megbizásából hosszabb beszédet akarnak tartani, aziránt több egyetértő tag csoportosulásával kiegyezhetnek, s ezt az elnöknek bejelenthetik. Az ilyen pártvezérek szónoklatainak nyomdai költségét a megbizó párt fizeti meg. Ha sok tagból áll a párt, egyre kevés jut; hanem ha például csak két tagból áll, akkor bizony egyszer az egyik fizet a másikért, másszor a másik az egyikért. A ki pártmegbizás nélkül beszél, maga fizet.
Tudnivaló pedig, hogy a parlamentáris élet fejlődése nyomán a pártok is nagyon megszaporodnak.
A két fő párt: az actio és transactio pártja számos klubbokra oszlik fel ismét s azok először is, mint közjogi politikai klubbok a könnyebb felismerhetés végett mind számokkal látták el magukat: mely számok egyuttal igen szellemdus symbolisticával magának a pártnak politikai hitvallását foglalják magukban.
Kezdjük a szélső jobbon.
«15-ös párt». A Nota Rakocziana esztendőjéről nevezve magát. Legcsökönösebb absolutisták.
«96-os párt». Az előjogok és kiváltságok védelmezője mind az osztrákok, mind a democraták ellen. Dátuma az 1796-iki alkotmány.
«67-es párt». Az 1867-iki alkotmány védői.
«1000-es párt». A katholikus conservativek, kik az 1000-ik évben megkoronázott Szent István király alkotmányát vették fel számképen.
«72-es párt». A politikai indifferensek, kik fődolognak tartják az ország anyagi előhaladását s mellékesnek minden közjogi vitát. Dátumokat az 1872-iki iparos szövetség és reformpárt keletkeztéből vették át – ismeretlen körülményű hagyományok nyomán.
«63-as párt». Erdélyi szászok és románok, kik ragaszkodnak az 1863-iki octroyált alkotmányhoz: melynek külön Erdély kell Magyarország nélkül.
Ezután a «48-as párt», melynek magyar király kell, osztrák császár nélkül.
Továbbá a «22-es párt», datálva az 1222-iki arany bullától, melynek olyan király kell, a kinek mi parancsolunk,
végre a «49-es párt» – ezek republicánusok.
S ezek az arithmeticus titulaturák igen czélszerüek.
A reactionarius pártot senki sem nevezheti annak, mert ő azt mondja, hogy ő csak «tizenötös». Az elszakadni akarót senki sem szidalmazhatja hazaárulónak, mert ő csak «hatvanhármas» s a republicanust nem vonhatja senki kérdőre felségellenes szándokokért, mert ő csak «49-es».
Hanem ezek csak politikai pártok. Vannak azután mindenféle klubok a képviselőházban, a mik viszont összevissza minden pártárnyalatból csoportosulnak; mikor érdekeik kerülnek szőnyegre, akkor a közös ellenség ellen egyszerre összetömörülnek, külön táborokra oszlanak s barátaik érdekét az ellenpártokban is előmozdítják.
Van iparos-szövetség, bankárconsortium, agrár-földbirtokosok, kereskedők ligája.
Külön csoport a katonai és honvédi képviselőké. Erős phalanx a hivatalviselő honatyáké.
Más zugban tanácskoznak a katholikus papi képviselők; másban a tanárok és protestans lelkészek.
Végül vannak külön vidékeknek is összetartó klubjai, Erdély-, Horvátország, a felvidék, a románság, a Királyföld méltán megkivánják, hogy külön csoportosulást képezhessenek.
S legeslegvégül a társas élet megszokásai szerint külön tartanak össze a képviselőház sportsmanei, gentryja filiszterei és tudósai.
Még ez sem elég.
A mint az országgyülés a mult század végén kimondta a nők egyenjogusítását, azóta a pesti női klubok, in recognitionem juris dominalis, minden országgyülésre megválasztatnak valahol egy nőt képviselőnek, s az ott ül a jobb centrum első padjában. Legszorgalmasabban jelenlevő, legtöbbször felszólaló, legtöbbet jegyző tagja az országgyülésnek. Ez védi a női jogokat. Egynél többet azért nem választatnak meg, nehogy ellent mondjanak egymásnak. Így legalább a női részen el van kerülve az átkos pártszakadás.
Természetesen női gyorsirók és női reporterek is vannak már az országgyülésen; de még mindig csak kivételképen, valamint női doktorok, medicinæ et juris, sőt női tanárok és első folyamodású birák is. Ez mind nem eléggé megtisztult fogalom még. Kell rá az utolsó ötven év a régi rossz világból, hogy egészen megüllepedjék. A nőegyenjogosítás még csak must; édes, de nem iszszuk, míg kétszer le nem lesz fejtve.
Az ekkép alakított képviselőháznak természetesen a tanácskozmánya is egészen más képet mutat, mint az eddig megszokottak.
Nincs többé gyülés megkezdése és feloszlatása, kivéve a zajos jeleneteknél, midőn az elnök felfüggeszti az ülést. A napirend hetenkint egyszer állapíttatik meg egész hétre. Ez a vasárnapi ülés feladata.
A jövő-menő képviselők a szónokot nem háborgathatják, mert helyéről csak lefelé mehet el minden ember s nem kószálhat a padok között. Ki a másiknak izenni akar, ott az iróeszköz az asztalán, levele kézről-kézre adatik. Ez által sok időfogyasztó zaj mellőzve van.
Ha a gyülés tűzbe jön, egyetlen jeladás az elnök inclangoriuma által elég a lármát elnémítani; mert ha nem elég, akkor a másik perczben már az elnök a padozat alá ereszti le a lármázókat. Inkább megfogadják a figyelmeztetést.
Minden képviselő feje fölött van egy csengetyü, Reaumur porcellánból, mely villanyösszeköttetésben áll az elnöki székkel: felhivások, megintések e csengetyü által közöltetnek. S hogy a pártárnyalatok figyelembe vétessenek, a csengetyük hangjai egy egész octava hanglépcsőjén mennek végig. A magas «C» a szélső bal, a mély «C» a szélső jobb. Ha muzsikális az elnök, egy szerény népdalt el is játszhat a carillonon.
Viszont minden képviselő asztalától az elnöki emelvényig egy másik villanyközlekedés áll fenn; mely által a magát szólásra feljegyeztetni kivánó a jegyzőket figyelmezteti. Egy gomb megnyomására a jegyzői székek feletti fekete táblán az illető képviselő neve jelenik meg transparent betükben, s egy tamtam ütés ád jelt.
Ugyanezen készülék szolgál a szavazásoknál. Minden kérdés névszerinti szavazással döntetik el, s a hajdan annyi időt pusztító szavazás most öt percz alatt megy végbe. Első percz: elnök fölteszi a kérdést, a kik elfogadják a javaslatot, szavazzanak igennel. Ekkor az elfogadók megnyomják villanygépeik gombjait s neveik előállnak a ház falán magasra emelt táblán. Második percz: a gyorsirók leirják a neveket. Harmadik percz: a leirt nevek eltünnek, szavaznak a megtagadók. A nemre szavazók nevei tünnek elő. Negyedik percz a gyorsiróké. Ötödik percz: jegyzők felolvassák a számokat, elnök kimondja a többséget. Tévedés, rosszul hallott szavazat, kimaradt név nem fordulhat elő.
Ezen rendezés mellett az országgyülés, daczára a megszaporodott teendőknek, nem tart tovább a négy téli hónapnál. A legkeményebb budgetvita véget ér három nap alatt. Az országgyülés egyedül törvényhozási czélokra van berendezve, s minden hajdani regényes szinezetétől megfosztva.
S még két tényező járul hozzá, hogy minden poesist letörüljön a képviselőház üléseiről. Egyik az optica, másik az acustica.
A felülről világító villany-fény úgy van alkalmazva, hogy a képviselőket teljes világításba helyezi, ellenben a karzatokat mély homályban hagyja, úgy, hogy a képviselő soha sem tudja, hogy ki hallgatja őt a karzaton? De hiába is hallgatja akárki, mert nem hallhat a beszédéből semmit; a terem acusticai berendezése szerint a szónokot csak lenn hallják meg, fenn a karzaton csak azt látják, hogy a szája tátog, a keze billeg s a szemöldöke rángatózik.
Ezért azután nincsenek is többé azok a ragyogó szónoklatok mint hajdan. A vitatkozást elébb a klubokban végzik el, s a teremben már csak a klubok határozatainak védelmére kiküldött szónokok beszélnek. Kérvényeknek csak a czímei, interpellátióknak csak a kérdő pontjai olvastatnak fel.
A képviselőházban a saját székében minden képviselő folytathatja a hivatásával együtt járó polgári munkáját. A kereskedő készítheti számláit, a festő rajzolhat, az iró szaporíthatja a betüket, csak olyan foglalkozást nem szabad űzni, mely a szomszédokat zavarná, és aludni sem szabad.
Ellenben tetszés szerint mulathat mindenki a termen kívül a mulatságra és társalgásra szánt helyiségekben, s nem egyszer megesik, hogy a fontos kérdések fölötti szavazások alkalmával egynémely cselszövő az országház melléktermeiben érdekes hang- és énekversenyeket rendez, s ezekkel az ellenpárt szavazóit ravaszul visszatartóztatja. Ez meg van engedve.
A buffetben minden párt találkozik. A Hébék szépek és fiatalok. Feleséges képviselők a legszorgalmasabb országház-látogatók. Minden adag sonka és pogácsa mellé egy górcső is adatik, melyen át a képviselő megvizsgálhatja, hogy nincs-e a sonkában trichin, vagy a pogácsában zeidium? (E nélkül egyik párt könnyen megmérgezhetné a másikat.) Ugyanazon górcső alatt mindenki megvizsgálhatja a bankjegyet, melyet kapott, vagy visszakapott, ha nem hamis-e? Miután, hogy ez időben az államjegyeket kukoriczapapirosra nyomtatják, melyet az állami gyáron kívül másnak nem szabad gyártani; ez azonban nagyon hasonlít a bámbuszpapiroshoz, s azon tömérdek hamisítvány forog közkézen, a górcső pedig elevenen kitünteti a különbséget a kukoricza és a bámbusz sejtjei között.
Mindezekből megtanultuk azt, hogy a XX-ik században képviselőnek lenni nagyon mulatságos dolog – a termen kívül; – nagyon egyhangú és prózai azonban a termen belül.
A felsőháznál azonban ez mind másképen van.
Annak a tagjai még mindig kardosan és díszruhásan jelennek meg; ott még fényes szónoklatokat tartanak műnyelven, klasszikus kidolgozásban; ott még édes pillantásokat váltanak a karzati szépségekkel; ott még rangfokozat szerint ülnek osztályozott karszékekben; az elnök megnyitja és bezárja az ülést, s a szavazásnál mindenki fejenként felhivatva, mondja ki helyéről fölállván, az igent, vagy nemet.
Az eddig elmondottak összevetéséből meg lehet itélni, minő óriási parlamenti harcz lehetett az, mely a Bárány által benyujtott törvényjavaslat fölött egész hónapot igénybe vett már.
Ez a Bárány egy huszonnyolcz éves ifju volt; ki legifjabb korában a földet körülhajókázta, még pedig az északi tengernél elkezdve a Franklin-öblön, a Behringszoroson át, le a Magellán átjárójáig a déli poláris tengeren keresztül; a tapasztalatban és tudásban gazdag, vagyonos és vállalkozó, szerencsés és deli.
Őt tartják a szabadelvü cselekvő párt vezérének.
Az általa benyujtott törvényjavaslat a szerzetek eltörléséről ezen egész hónap alatt számos peripetiákon ment keresztül.
Nagy mesterség volt a pártokat úgy csoportosítani, hogy ez elfogadtassék. Mivel hogy minden pártban voltak, kik azt ellenezték, a kik féltek tőle s nem akartak felelősök lenni a következményeiért, s az ellenfél is minden furfangját elővette, hogy a törvényjavaslat megbuktatására hatalmas ellencoalitiót hozzon létre.
Egyszer az ó-conservativek egyesültek közjogi ellenségeikkel, a dél-szlávokkal, a szerzetek védelmére. Alig sikerült azt a ligát szétrobbantani, már meg a bankárconsortium lett megnyerve az ultramontanoknak, kiket a katonai párt is követett.
A vita folyama alatt az indítványozó párt szónokaihoz egyremásra jöttek a küldöttségek választó kerületeikből, nagy fenyegetőzésekkel, hogy soha sem fogják őket megválasztani többé, ha a javaslat mellett szavaznak. S záporként omlott a kérvény a képviselőház asztalára, ezernyi aláirásokkal, a zárdák eltörlése ellen.
Egyes képviselők minden uton módon körülhálóztattak: egyik szerelmes volt egy leányba, annak az apja kikötötte, hogy leendő veje a törvényjavaslat ellen szavazzon; másiknak adósságai voltak, annak a váltóit összevásárolták s fenyegetőztek, hogy csőd alá helyezik, ha a szerzetek ellen szavaz; harmadiknak a feleségét bolygatták fel, hogy a férjét sírja agyon. Negyediket párbajra hivták, belekötelőzködve. Ötödiket az orvosával vétették rá, hogy egészsége helyreállítása végett utazzék el Egyptomba. Hatodiknak jó bérletet igértek, ha mandátumáról lemond. Hetediknek sajtópert akasztottak a nyakába s becsukatták. A fiatalját meghivták az előkelő grófi házakhoz estélyekre, s adtak nekik alkalmat a bálkirálynékba beleszeretni. Mind valamennyit gyanusították communisticus, saintsimonisticus törekvésekkel; elhiresztelték róluk, hogy rablás, szentségtörés, istentelenség, a mire törekszenek s fenyegették őket a király, a dynastia, az Isten és a nép haragjával. Beverették az ablakaikat, felmondatták a kölcsöneiket, kizárták őket a társaságból.
Mind ez nem ártott meg nekik. Többségük volt az alsóházban.
Ekkor más furfanghoz nyultak. Feluszíták a szélső tulzó elemeket, hogy azok hajtsák túl az indítványt, olyan térre hajszolva azt, a hol aztán meg kell buknia.
Ez nem sikerült.
Bárány pártja oly ügyesen formulázta s oly gyakorlati térre állította indítványát, hogy a míg az egyfelől a hierarchiára mért egy nagy csapást, másfelől a kivivandó sikert egészen az autonom egyház részére biztosítá. Egyszerre támadó és védő volt a helyzete. Támadott a jezsuitismus ellen s védett a nihilismus ellen. (Mi különbség a kettő között? Az, hogy a jezsuita az álczázott nihilista, s a nihilista az álczátlan jezsuita.)
Tíz módosítvány tartóztatta fel egymás után a törvényjavaslatot.
A tizedik kisérlet után győzött Bárány indítványa a ház két-harmadrésznyi többségével! – De hátra még a felsőház!!
Érdekes ülések most már csak a felsőházban vannak.
A képviselők még a klubokban elvégzik a véleménycserét, s a kültermekben a párt-cselszövényeket, alkudozást; benn a teremben már csak az ott künn megállapított vélemények adatnak elő, lehető szárazan. Tele ház előtt ritkán beszél már valaki, s a jelenlevők is, kik helyeiken ülnek, valami mással foglalkoznak, irnak, vagy olvasnak, míg a szónok beszél. Csak az eredmény a főkérdés: Kié a többség? Azt is egy nappal előbb tudja már minden ember; mert a klubbok próbaszavazást tartottak.
Hanem a felsőház! Ah, az most a szónokok Wartburgja! Itt élvezhetők még a hajdankor szellemi tornái, ragyogó szónoklatok, patheticus philippikák, homileticai, oratoriai és dialecticai remekművek: itt történik még meg, hogy egy lángoló szónoklat magával ragadja a gyulékony keblüeket; itt maradt még meg a hajdankori országgyülések romanticája.
Maga a külső alakja is megfelel az ünnepélyes szinezetnek.
A főpapi öltönyök: a bibor mozzeta, az aranyos virágos szövetű paramentek, a selyem casulák, vegyülve a tábornokok fényes egyenruháival, a megyék küldötteinek s a születési aristocratia tagjainak díszköntöseivel, megható ellentétet képeznek a tudóstársaságok, főiskolák, egyetemek, bevett vallásu egyházkerületek egyszerű fekete díszruhás képviselőivel.
S a hol ennyi egyházi szónok, tanár, megyei celebritás van egy csoportban, kiknek mind hivatása, müvészete, szenvedélye a szónoklat, hogy maradna ott el a ragyogó rhetorikai harcz? melyet azonfölül nem is korlátoznak a plebejusok számára feltalált s mechanice végrehajtható házszabályok, sem más oly törvények, miknek a fakó halandók alá vannak vetve. A «felkent» szónok, fején a szent chrysmával, szabadon megbirálhat, lemennydöröghet, elitélhet, excommunicálhat mindenkit, a fölséges koronás királytól elkezdve a fölséges mezitlábos népig, és azért őt még csak rendre utasítani sem szabad. Hol pap, katona, főnemes és tudós vitatkoznak együtt, ott még csak személyes elégtételvevésről sem lehet szó. Tehát itt korlátlan szólásszabadság uralkodik, a szabadon eresztett szenvedély egész teljes fegyverzetében.
Az volt a «nagy hét!» Mikor az alsóház által elfogadott törvényjavaslatot a felsőház előtt megvitatták.
A törvényjavaslat készítőjének nagy gondja volt rá, hogy az ne álljon egynél több paragraphusból, mely így szól:
«Magyarországon minden egyházi rendek, szerzetek, kolostorok eltöröltetnek, vagyonaik az illető hitfelekezetek autonom képviseletének, egyházi és nevelési czélokra átadatnak; az eltörölt szerzetek tagjai holtig elláttatnak, s tehetségeikhez képest alkalmazást nyernek. Jelen törvény végrehajtásával a belügyminister bizatik meg.»
Az egyetlenegy §-ból álló törvényt nem lehetett agyon szónokolni: kihuzva az időt a tárgyalással.
De hét napon keresztül tartott a fényes szellemi harcz a felsőházban, melynek karzatai e napokon folyvást tömve voltak az előkelő világ celebritásaival. Messze országokból: Franczia-, Olasz-, Angolországból, Némethonból és spanyol földről érkeztek a pro et contra védelmezői, kiknek jelenléte, a karzatokon kölcsönzött eszméi, tanácsadásai, sőt még anyagi subsidiumai is a harczot nagy mérvüvé tenni segítettek.
Nem lehet feladatom e szónoklati tűzjátékot leirni. Ahhoz annyiféle talentumot kellene egyesíteni magamban, a hányfélét az abban résztvett nyolczvanhat szónok egyenkint közbámulatra bocsátott; elég legyen, mint historicumot feljegyeznem, hogy ahhoz hasonló parlamenti versenyt még Magyarországon sem láttak soha. Mind a két párt tűzbe vitte leghatalmasabb ütegeit, s mindkét tábor, ember-ember ellen harczolt halálmegvetéssel, hét napon és hét éjszakán keresztül.
Ekkor ki volt merítve a tárgy, az egész szónoklati arzenál a utolsó töltényig kilőve; hátra volt csak a nagy szavazás.
Közbe jött egy kettős ünnep: egy vasárnap, meg egy változó ünnep. S ünnepnapon a főrendek nem üléseznek.
Ez a két nap volt aztán a crisis két nehéz napja.
Hja! Ha ez a törvényjavaslat a mult században kerül napi rendre, akkor igen könnyű halála lesz vala. A felső ház négyszáz született és kinevezett tagja közül megjelen az ülésben negyven, azok közűl húsz főpap, tíz ultramontán főúr, nyolcz főispán és azok azt a két reformer fiatal grófot, a kik szót mernek emelni az összes ellen, agyon szavazzák, azzal a törvényjavaslat visszaküldetik az alsóháznak s azzal el van temetve szépen.
Ámde most már az arányok nagyon meg vannak változtatva. A felsőház hajdani törzse, a született főnemesség maga két táborra oszlott s a szabadkőmüvesek és protestánsok száma egyensúlyozza az ultramontánokét. A másik nagy jutalék, a főpapi ülnökök phalanxa megfelelő figyelő hadtestet kapott a többi bevett vallások püspökeiben és főfelügyelőiben, a tanodák küldötteiben, a kik a dolog természeténél fogva a nevelésügy függetlenítését az egyháztól óhajtják. Ezeknek egymást capacitálni akarni bohóság, megijeszteni vakmerőség, megvásárolni lehetetlenség volna. Maradnak a vegyes elementumok: a király által pair-tolonczozás útján a felsőházba küldött fő katonatisztek, tudósok, azután a megyéknek egy-egy választott követe. – Ezek között lehet a két ellentábornak híveket toborzani.
S a toborzás nagy mérveket öltött.
Legelőször is magában a miniszteriumban megvolt a nagy elvi ellentét. A cultusminiszter tüzes ellenfele volt a törvényjavaslatnak, s vele tartott az igazságügyminiszter, ki a jogi elméletek szempontjából fogta fel a kérdést, és a király melletti miniszter, ki főfő ultramontán vezér volt, azután a hadügyminiszter, kit a felesége dirigált, s ki nem félt semmitől, de az ördögtől nagyon; aztán meg a külügyminiszter, a kinek fázott a háta attól a gondolattól, hogy ha Magyarországról kiűzetnek a mindenféle szent titulusok alatt idetelepűlt jezsuiták, akkor egyszerre vége van a protectionált állami létnek, a mi olyan kényelmes dolog egy külügyminiszterre nézve, s kezdődik a saját lábon állás; a hova ember kell a gátra! – Ellenben pártolója volt a szerzetek eltörlésének legelőször is a pénzügyminiszter, a ki a budgetet öt-hat millióval látta ez által megkönnyebbülni, azután a belügyminiszter, kinek hatalma öregbedett és két keze felszabadult ez által; továbbá a honvédelmi miniszter, a ki különben is menkőgyerek volt s a hadügyminiszterrel szeretett ellenvéleményen lenni. A közlekedési miniszter, mint illik, semleges maradt, s a kereskedelmi miniszter, mint illik, csak szűr alatt dolgozott.
A pénzügyminiszter tehát elővette a megyei követeket, megijesztgette őket, hogy ha a törvényjavaslat ellen szavaznak, ő a jövő évi budgetben a megyei költségvetést kegyetlenül megnyirbálja s a reductiót a megyei felsőházi követek átalányának megszüntetésével fogja megkezdeni. Ez sokakat megszeppentett.
A belügyminiszter viszont a főispánokra riasztott rá, hogy a ki most a törvényjavaslat mellett nem szavaz, annak nyolcz hónapon át nem lesz szabad a megyéjét elhagyni.
A nagy pénzintézetek igazgatói (szintén pairek) eleve figyelmeztetve lőnek, hogy a pénzügyminiszterium ohajtja e törvény keresztülvitelét és erős boszuálló lesz azokon, a kik ellene szavaznak.
De másrészről az ellentábor sokkal nagyobb pénzerővel rendelkezett, mint maga a pénzügyminiszter. Kezében volt a «cassa nemonis», a jezsuiták mesés pénztára, a refugiék kincshalmaza, s a leggazdagabb császári herczegek magánvagyona. Ez a finance-világ magaslatait is megreszketteté.
Maga az itélő arkangyal is azt mérte most a serpenyőben, hogy «hausse»-e vagy «baisse»?
A hadügyminiszter ráparancsolt a főtiszti pairekre, hogy «nem»-re szavazzanak s a ki nem akar szót fogadni, azt elküldé egy hétre az ezredéhez; míg viszont a honvédelmi miniszter valamennyi liberalis mágnás ifjúnak, ki mint tiszt szolgált a honvédségnél, szabadságot adott erre az időre, hogy hazajöhessen a szavazásra; ellenkezőleg az olyan mágnás ifjakat, kik az ultrámontánokkal tartottak, elküldte hadgyakorlatra. Azokat azután a rokonaik kényszeríték, hogy mondjanak le tiszti rangjaikról inkább, s így maradjanak itthon.
És a szavazattal biró királyi család herczegei maguk is felében igennel, felében nemmel készültek szavazni.
A két ünnepnapon tehát tetőpontra hágott az izgalom.
Mind a két párt lótott, futott, toborzani, összeszedni az erőket; távol falvakból szekereztettek fel egy-egy rég elfeledt szegény grófot, bárót, a kinek joga volt szavazni, de pénze nem volt feljönni, felkeresték a fővárosi lebujokat, hogy onnan is kikaparjanak egy-egy elrongyolt hidalgót, kit már rég nem akar senki meglátni, azt a szavazás napjára kimosdatták, kiújruházták, kijózanították s gondos őrizet alatt tartották.
És így a második ünnep estéjén, mikor összeállították a pártok a statistikájukat, úgy mutatkozott, hogy a 456 tagból álló felsőháznak, ha minden tagja szavazni fog, akkor az ultramontánok hét azaz hét szavazattal maradnak többségben.
Aggodalomgerjesztő hetes szám!
A hét magyar vezérnek, a hét égi planétának, a hét görög bölcsnek; de egyúttal a hét fő bűnnek s a «hét bolond szüzeknek» is a száma.
Milyen nehéz ez ominosus számban megbízni!
Meg is kisértett az ultramontán párt az utolsó estén még egy hatalmas fordulatot, mely győzelmét fényessé tegye. A király melletti miniszter egy lajstromot nyujtott be ő felségének, mely huszonöt olyan nevet tartalmazott, a mik igen jó hangzásuak in partibus valdefidelium, hogy azokat ő felsége pairetolonczozás útján sorozza a felsőház tagjai közé. Így azok még másnap szavazhattak volna. Azonban ő felsége igen bölcsen azt válaszolá a miniszterének, hogy a pairetolonczozás által a király közvetlenül részt venne a törvényhozás első tényezőjének működésében s ez nem volna tőle sem igazságos, sem logicus cselekedet, miután neki, mint a törvényhozás másik tényezőjének, úgy is hatalmában áll a törvényt szentesíteni, vagy vetójával záppá tenni.
A nagy nap előestéjén a szokottnál is nagyobb izgalom volt a jockey-clubb termeiben, mely az ultramontán főurak gyüldéje volt, ellentétben a nemzeti casinóval, hol a liberalis főurak encannaillirozzák magukat a lateinerekkel. Szó sem volt whisztről, vagy l’hombreről; minden asztalnál a nagy előkészületekről tanakodtak.