Azzal ismét főkomornyikjához kezdett beszélni.

– Azután elsietsz a herczegnő parancsával az Alhambrába, s azt átadod Szentivánfai Rozáli úrhölgynek, ki a herczegnő udvarhölgyeivel együtt ide fog sietni.

– Hát az én nyomorult betegeim? – rebegé a herczegnő.

– Lesz rájuk gondom. Azután sietsz fölkeresni a hotel du Mondeban bizonyos Tatrangi Dávid urat, ki a legegyszerűbb orvosszerrel az egész Székelyföldön megszüntette a pellagrát, s gyógymódját nekünk ingyen felajánlá. Azt felkéred, hogy a herczegnő által alapított pellagra-kórházat azonnal vegye gyógykezelése alá. Holnap reggel pedig jöjjön fel hozzám kihallgatásra. Várj még. Utadba ejted a rendőrfőnököt és tudatod vele, hogy haladéktalanul siessen fel hozzám. Most repülj! Mindent elvégezz. Így nem érsz rá, hogy valamit kifecsegj.

A főkomornyik a rábizottak halmaza alatt szédelegve távozott el.

A király pedig egy széket húzott Hermione Peleia herczegasszony mellé, elővett iróasztala fiókjából egy halmaz okiratot és azt mondá neki:

– Most már nézd ezeket át és mondd meg, jól lesz-e így, a hogy én gondoltam?

A herczegnő olvasott és bámult. A királynál rég el volt az határozva mind, a mit ő óhajtott; rendszeres tervbe idomítva; részletesen kidolgozva. Csak az elhatározás hiányzott hozzá, hogy azokat világ elé hozza. Hermione eddig csak szerette a királyt: most már becsülte is.

És azoknak a terve, a kik azért hozták ide Hermionét, hogy őt a kolostorba vezessék, nagyon megfordult; a trónra segíték fel…

A két tudornő azalatt ott állhatott az ajtóban és tanakodhatott magában, szótlanul, mi történt itt most? Ez a kis büntetés elfért rájuk. Megvolt az érdemelve. A király nem igen szánakozott rajtuk. Úgy tanácskozott a Hermione elé rakott iratok felett, mintha nem is tudna a két hölgy jelenlétéről.

Hogy azon hosszú három óra alatt, mely az udvari főkomornyik rendelkezésére állt a kabinettanács összeültéig, hogyan nem árulta az el a királytól vett parancsot a czári herczegnő elfogadtatása iránt a két hatalmas családtagnak? annak a magyarázata nem annyira a megbízott jellemében, mint inkább a körülmények találkozásában keresendő.

Sietett biz ő egyenesen Karolina főherczegnőtől lejövet Mária Clara főherczegnőhöz; de annak főudvarmesternőjétől azt a választ nyerte, hogy ő fensége kápolnájában imádkozik. (Mint természetesen sejthető: az ég sugallatáért a király leendő elhatározására.) Itt tehát nem adhatván túl a becses titkon (a főherczegnő sokáig szokott ájtatoskodni), futtában felsietett Henrik Zsigmond főherczeghez, kihez mindenkor bejelentés nélkül volt bejárása. Annak a főkomornyikjától meg azt hallotta, hogy ő fensége a vérmezőn van a pneumodromonban. «Pneumodromon»? Ezt a szót a főkomornyik úr soha sem hallotta; hanghasonlatosságból azt hivé, hogy az valami olyan «hyppodrom»-féle. «No ott majd rátalálok!» Hiszen rá is talált. Csakhogy az a pneumodromon nem más, mint egy nagy hadi léghajó, melylyel éppen most tesznek próbát a vérmezőn, egy század katona kezében tartott kötéllel vezeti a légben úszó szörnyet pórázon előre-hátra, kisérletül annak hadi tényekben alkalmazhatóságára. A főherczeg fennül a pneumodromonban, s oda bizony a főkomornyik nem mehet utána.

Mire aztán küldetéséből visszakerült, akkor meg már a családtagok mind összegyülekeztek a tanácsteremben, s ott felötlés nélkül nem lehetett hozzájuk furakodni.

Más embernek pedig nem volt érdemes a titkot elárulni. Nagy megnyugtatására szolgálhat mindenkinek, hogy ingyen nem árulnak el senkit.

A főkomornyik egész jó lélekkel jelentheté ő felségének, hogy minden rábizottat elvégzett és semmit el nem árult.

A király nem törődött most az ő csekélységével.

Lelkében új erőt érzett, a mióta terveit Hermione Peleiával közölte, s ő általa helyeselve találta. E kedves «tanácsosának» figyelme néhol segített kiegészíteni a hiányokat, rokonszenves lelke kitalálta a még ki nem mondott gondolatokat, s buzdítást adott a tétovázónak, hogy merjen.

A király saját lelkét találta kiegészítve a czári herczegnőben, s ettől fogva tudott bizni önmagában.

Ő maga kisérte fel Hermionét nagynénjéhez, Karolinához, ki egy dán királyi herczeg özvegye volt, a család egyik legrokonszenvesebb tagja, ki mind a királyt, mind a herczegnőt gyermekkoruktól fogva igen szerette, de az ország és a család ügyeibe nem avatkozott soha. A főherczegnő mint szerető rokon fogadá a czári herczegnőt, némi reszketést árulva el; mert tudta az elfogadás következményeit. Ez Árpád királynak még koronájába is kerülhet.

A király búcsut véve a czári herczegnőtől, visszatért dolgozószobájába s ott várt, míg főudvarmestere és főajtónállója jönnek jelenteni, hogy a kabinettanács együtt van.

Akkor egy összehajtott ívrétű papirt felvett asztaláról, még egyszer végigfutott annak kikezdésein s azzal keblébe dugva azt, átment a tanácsterembe.

Ez azon terem volt a régi várlakban, melyben ő felségeik a hajdani udvari bálok alkalmával cerclet szoktak tartani.

A hosszú szőnyeggel leterített asztal felső végén szokott ülni a király, alsó végén Mária Clara herczegasszony. Ő az egyedüli női családtag, ki a tanácsban üléssel bír; s a kik értenek a symbolisticához, azt a felfedezést is tehetik, hogy ez asztalnak két elnöke van; sőt néha épen ott van az «asztalfő», a hol a főherczegnő ül.

Jelen vannak azonkívül az uralkodó család többi Budapesten lévő tagjai, kik mind az asztal egyik felén ülnek, a király jobbja felől, míg a baloldalt a miniszterek foglalják el.

A feszült várakozás mély csendje fogadta a királyt. Az ajtók nesztelenül záródtak be, a léptek hangja elveszett a szőnyegeken. A boltozatról levilágító villanylámpa minden árnyékot elűzött a teremből. Teljes világosság és teljes csend volt, a mi legjobban megpróbálja egy szónok lélekjelenlétét. Két gyertya égett azonkívül a király előtt, egy arany feszület mellett; e gyertyák lobogványa a villanyfény mellett mint két veres lidérczláng tünt elő.

A királyt néma főhajtással fogadá a kabinettanács, mit ő felsége komoly tekintettel viszonzott; aztán elfoglalta helyét s inte, hogy üljenek le.

Azután kivette kebléből az összehajtott iratot és kiterjeszté azt maga előtt. Erre csendes mozgás támadt. Mi lehet e teleirott íven?

«Szeretteim, Híveim!»

«Isten sugallatát és saját meggyőződésemet követve, tudatom veletek több rendbeli elhatározásaimat.»

«Miután alkotmányos országban törvény az, a mit a többség határoz, ennélfogva én, mint a törvényhozás második tényezője, a magyar országgyülés által hozott és elém terjesztett törvényt a szerzetek eltörléséről, ezennel királyi aláirásommal szentesítem.»

Egy halk, felszívott sóhaj hallatszott sokszorozottan e szavakra, az elszörnyedés szótlan hangja.

És abban a pillanatban egyszerre kialudt a padmalyról alávilágító villany-fénylámpa.

Lehet, hogy csak a gépkészülék ügyetlensége okozta ezt, lehet, hogy szinpadi hatásra számított terv szerint oltották azt ki, egy titkos jeladásra; a királyt nem zavarta az meg. Ott égett előtte a két gyertya. Ő neki elég volt az, hogy iratát lássa; hanem az egész nagy terem a két gyertya mellett félsötétben maradt, s az asztal többi alakjai, mint egy Rembrandti háttér csoportozata, tüntek elő a homályban.

A király arcza és az arany feszület volt csak megvilágítva.

Folytatá:

«E törvény végrehajtásával megbízom belügyminiszteremet.»

«Egyúttal kötelességévé teszem belügyminiszteremnek, hogy az általam összeállított tervezet alapján a törvényesített szerzetek tagjaira nézve érdemeikhez és szellemi tehetségeikhez mért munkakörnek rendszeresítéséről, a tehetségteleneknek illendő ellátásáról szóló törvényjavaslatot a képviselőháznak azonnal beterjeszszen. Továbbá a nemtörvényesített szerzetek birtokviszonyait elintéző törvényjavaslatot; azonkívül a honosítást és polgárosítást szabályozó törvényjavaslatot, valamint a katholika egyháznak a nevelés ügyében megadandó autonomiáját, s az országos nevelési alapnak ezzel összekötött czélszerű kezelését megállapító törvényjavaslatokat, mind együttesen még az ülésszak alatt a ház asztalára letegye.»

Jó, hogy ily sötét volt. Nem lehetett látni a hatást az arczokon.

A király pedig még mindig nem félt a sötétségtől. Folytatá:

«Ezenkivül kötelességévé teszem belügyminiszteremnek, miszerint többszörös indokolt panaszok érkezvén hozzám az iránt, hogy létezik Magyarországon egy oly intézet, mely humanitarius czím alatt kárhozatos erkölcsrontó emberkereskedést űz; többen az érdeklettek közül, kik hazájukba visszaszökhettek, tanuskodván az iránt, hogy Oroszországba nem mint férjhez adott nők, de mint eladott rabnők vitettek el, annálfogva ez intézet vezetői ellen, bárkik legyenek is azok, rögtön a legszélsőbb szigor alkalmaztassék; az intézet ügyei egy az országgyülés által kiküldendő bizottság által megvizsgáltassanak; az intézetben bármily czím alatt létező nők azonnal rokonaikhoz visszaküldessenek; s a kik ez ügyben bűnösöknek találtatnak, a büntetés legnagyobb mértékével sujtassanak.»

Hah, hogy igyekezett az a két gyertya fényesebben lángolni. Az arany feszület töviskoronás királya, mintha ölelésre tárta volna karjait a másik király elé, mintha mondta volna: «folytasd!»

«Ugyan ennek folytán meghagyom külügyminiszteremnek, hogy minden ez országos botrányra vonatkozó vádak kiderítése iránt szükséges adatokat az orosz kormánytól megszerezni minden úton törekedjék.»

«Továbbá meghagyom kereskedelmi miniszteremnek, hogy Erdély székely földén felállított hyalichor gyár czégének, Tatrangi és Társának új találmányára húsz évi szabadalom-levelet kiállítson, s annak az ideig külvámmentessége iránti törvényjavaslatát a ház elé terjeszsze. Ezzel egyidejüleg kívánom, hogy belügyminiszterem és pénzügyminiszterem egy törvényjavaslatot készítsenek, egyetértőleg a hadügyminiszterrel és honvédelmi miniszterrel, – mely szerint a Gyilkos havas mellett fekvő öt négyszögmértföldnyi kamarai birtok azon székely letelepülők számára átadassék, kik az Ichor-termeléssel és a hyalichor gyártással foglalkoznak, adó és katonai szolgálat alóli mentességgel.»

Kezdett csendes feszengés hangzani a nyugtalanított karszékeken.

«Azonkívül meghagyom belügyminiszteremnek, hogy az orvosi tanács által kipróbált és jónak talált «ichorismust» a legnagyobb sietséggel minden közkórházaknál alkalmaztatni el ne mulaszsza, s ezt ugyanazon országos rendszabályok sorába vegye fel, melyek közé a himlőbeojtás is tartozik.»

A teremben még mindig félsötét volt. A főudvarmester sietett a partialis lámpafogyatkozás után azonnal a fővilágítómestert fölkeresni, hogy az ekklipsist oszlassa el, de még nem talált rá. A király nem láthatta a távolabb ülők arczain szavainak hatását.

Azokra pedig még sok meglepetés várt.

«Miután kultuszminiszteriumom teendőit ezentúl belügyminiszteriumomra ohajtom átruházni, eddigi kultuszminiszteremet, királyi kegyelmem biztosításával e hivatalától fölmentem és ugyanőt németországi nagykövetemmé kinevezem.»

«Mivelhogy azon miniszteri állomásnak, mely személyem mellé rendeltetett, most már az év egy részét ez országban töltvén, semmi értelme nincsen, e miniszteri állomást megszüntetem, s annak jelenlegi betöltőjét Horvátországunk báni méltóságába emelem.»

«Nagy fontossággal bírván országainkra nézve Galicziának kielégítése és állami szervezése, valamint hadseregeinknek tervszerű vezénylete, ezennel kinevezem kedves bátyámat Henrik Zsigmond főherczeget Galiczia helytartójává és hadseregem generalissimusává, azon meghagyással, hogy székhelyét Krakkóban haladéktalanul foglalja el.»

«Kedves bátyámat, Ottó herczeget ezennel utasítom, hogy ausztriai honvédparancsnoki állomását betölteni siessen, s ezzel együtt járó feladatait végezze.»

«Szeretett nagynénémnek, fenséges Mária Clara főherczegasszonynak azon többszörösen ismételt óhajtásába, miszerint udvartartását zord éghajlatunk alul a kies Salzburgba áttehetnie engedjem, nehéz szívvel bár, de indokai által meggyőzetve, beleegyezem…»

(«Hisz ez valóságos razzia!» suttogá egy hang a félhomály hátterében.)

«Végül tudatom hiveimmel és szeretetteimmel azon rám nézve kedves és hiszem, hogy egész országomra nézve örvendetes eseményt, miszerint amaz igéretteljes összeköttetés, melyet Istenben boldogult dicső szüleim több év előtt a köztem és Hermione Peleia czári herczegnő között végbement ünnepélyes eljegyzés által felavattak, a mai napon fenséges jegyesem szivélyes elhatározása és beleegyezése által ujból megerősíttetett; mely frigyet Isten áldása, s hiveim és szeretteim üdvözlete fogja bizonynyal kísérni: óhajtom.»

E perczben újra kigyulladt a villanylámpa; de e készülék szokása szerint az első kiviláglás csak néhány perczig szokott tartani, hogy ismét elsötétüljön s aztán csak ujabb nehány pillanatnyi szünet után kezd a teljes világításhoz.

E meglepő percz alatt, melyben a hirtelen kigyult világ véletlen talált mindenkit azon alakjában, melyet a biztos sötétségben kiki fölvett, a következő képet látta a király maga előtt:

Henrik Zsigmond főherczeg mind két kezébe kapva tartá kardját, tán hogy az asztalra vesse, vagy hogy kirántsa hüvelyéből? arczán a harag és dacz kifejezése volt; Mária Clara főherczegnő székéről félig fölemelkedve, kinyújtott kezével a királyra mutatott, mintha azt mondaná: «le onnan a trónról!» a kultuszminiszter a düh és elfojtott gyülölet hyena-tekintetével nézett a királyra; a személye melletti miniszter előkelő gúnynyal vonta félre a száját, a hadügyminiszter arczán a legnagyobb ijedtséget fejezve ki, két kezével kapott fejéhez, a belügyminiszter pedig feldult hajában vakart az öt körmével; és a többiek ott sorban mind megannyi hogarthi mintául a megriadást, a csufondároskodást, a pártdühöt, a fanatismust, a kárörömöt, a felségsértő gőgöt fejezék ki; volt egy ragyogó arcz is köztük, csak egy, a honvédelmi miniszteré; a pénzügyminiszter hátrahajtá a fejét és nyelve hegyét fogai közt tartva elmélkedett a hallottakon, a külügyminiszter pedig hátra fordítá a fejét.

Ez a látvány csak egy pillanatig tartott. Azután ismét sötét lett. Az is tartott nehány perczig. Ezalatt a meglepett alakok ismét rendezheték magukat. E nehány percz alatt a tompa csendben halk suttogás támadt az asztal körül, mintha mindenki szomszédjával cserélne eszméket. A király nehány érütésig megpihent.

Azután ismét szólt. Szilárd, csaknem recsegésig kemény hangon.

«Mindezek pedig, a miket itt és most előadtam, változhatatlan uralkodói akaratom és elhatározásom…»

A villanyfény most már teljes világítással jelent meg újra.

Az asztal körüli arczok mind rendben voltak már. Semmi változás, semmi indulatkifejezés sehol. Ünnepélyes komolyság volt és csend.

E várakozásteljes csend közepett Henrik Zsigmond főherczeg fölemelkedett székéről és így szólt:

– Felséges rokonom, császárom és királyom! Én a rám ruházott magas megbizatást mély hódolattal fogadom el, s hiszem, hogy mindazon hű alattvalói felségednek, kiknek vállaira e mai napon annyi megtisztelő feladat nehezült, felséged akaratából, hasonló készséggel ajánlandják fel minden tehetségeiket felséged trónjának és koronáinak megvédésére.

E szóknál mindenki felállt és egyhangú volt a halk szózat:

«Éljen a király!»

Mintha nem is ugyanazok az alakok lettek volna, a kiket ama futó pillanatban mutatott fel a villany-fény.

Midőn mindenki visszaült helyére, Mária Clara főherczegnő állva maradt.

– Kedves öcsém, felséges uram, még nekem van nehány szavam tehozzád. Igaz, hogy többször ohajtottam az udvar zajától félrevonulni és kies Salzburgom csendjében tölteni életem hátralevő napjait, de most, midőn oly lépésre szántad el magadat, mely királyi fejedre egyaránt hozhat fényt és veszélyt, engedd meg nekem, hogy a mint tőlem telik, a fényt növeljem s a veszélyt megoszszam. Engedd meg nekem, hogy császári arádnak nász diadémját én tehessem föl homlokára: a család legöregebbje.

A király meg volt hatva; fölkelt székéről, odasietett nagynénjéhez, annak megcsókolá a kezét, mire a főherczegnő megölelte a királyt.

Mikor a király ismét széttekintett, saját szemei is nedvesek voltak, s úgy látta, hogy a nagy kabinettanács tagjai mind a szemeiket törülik.

A király utoljára is elhitte, hogy a villanyfény hazudott az imént.

Ámde legyen szabad ő felsége legmagasabb hitével szemben azon legalázatosabb véleményünknek kifejezést adnunk, hogy a villanyfény igazat mondott.

És ha ő felsége e rövid perczig látott tüneményben felismeré vala a sors intő oraculumát, nem hágy meg egynek is a kezében semmi ártó eszközt, azok közül, kiknek arczaít eltorzítva látta, legyen bár ez ártó eszköz kard, marschallbot, irótoll, pecsétnyomó, vagy kulcs!

AZ EGYETLEN NAGYHATALOM.

Mikor a király kabinettanácsa minden tagjának legforróbb hódolatnyilatkozatait hallá, az a vágya támadt, hogy megmondja nagynénjének azt is, hogy arája már itt is van a várban, mint Karolina főherczegnő vendége. Hanem ez ügy mégis az udvari etiquette belügye volt, s nem volt elintézhető a plenum előtt. Majd holnap a szűkebb családtanács vegye ezt tudomásul.

Csakhogy holnapig még egy egész éj van közben – s éjszaka a sötétség a király. És a reggel kezdődik a matutina órájával.

Mikor a kabinettanács eloszlott, Mária Clara főherczegnő és Henrik Zsigmond főherczeg együtt kocsiztak a főherczegnő palotájáig, melynek kapuján aztán éjfélig szakadatlan jártak ki és be a hintók, a mikből tábornokok, főurak, főpapok szálltak ki és rövid idő mulva siettek ismét odább. Valami tervet forraltak ott. Talán valami gyors, döntő elhatározást. Késő éjjel küldettek a parancsok a kaszárnyákba. A királyi vár őrizetére rendelt ezred minden nesz nélkül mással váltatott fel. A nagy pneumodromon megtöltve állt készen a vérmezői óriási műhelyben. Hogy mi van készülőben? azt nem tudta senki; hanem egy titkot rebesgettek már: azt, hogy holnap reggel három órakor a főváros minden templomának tornyában a harangok a szokott matutina helyett vészkongással félreveretve fognak felhangzani, s akkor aztán – kezdődik valami.

Hát a király nem tudott meg ebből semmit?

Nem. A mint vége volt a kabinettanácsnak, sietett Karolina főherczegnő lakosztályába, s ott azután Hermione Peleia csengő hangjai mellett elfelejtett a matutina harangszaváért aggódni, elfeledte, hogy van még világ odakinn; és hogy a világon most éjszaka van.

De ugyan ki is hozott volna hirt a királynak?

Mikor miniszterei lementek a várlépcsőkön s megálltak, hintóikat várva a vestibule előtt, a hadügyminiszter így szólt:

– Mához egy esztendőre itt van a háboru. Én sietek összehivni a tartalékot.

A rendőrminiszter azt mondá:

– Mazrurt csak elfogom még ma; de hogy a «Társait» ki fogja el, azt nem tudom.

A pénzügyminiszter így szólt:

– Én siethetek egy százmilliós kölcsönt valahol megkötni még az éjjel.

A külügyminiszter véleménye ez volt:

– Holnap elkezdhetem a boxirozást az egész európai diplomatiával.

A kereskedelmi miniszter felsóhajtott:

– Csak tudnám hát, hogy mi az a hyalichor? Mindjárt megismerkedem a törhetlen üveggel.

Legkeservesebb volt a belügyminiszter fohászkodása:

– Hát én azt sem tudom, hogy mihez kezdjek a sok közül? Azon kezdem, hogy felakasztom magam ide a lámpásra.

… Dehogy kezdte azon! Egyik sem kezdte azon, a mit mondott. A hadügyminiszter vágtatott Maxenpfutsch bankárhoz, tudatni vele a kedvező alkalmat a kétszáz milliónyi új hadiléggömb kiállítására, ott mindjárt el is készíték az offertet. A rendőrminiszter sietett Mazrurt tudósítani, hogy «szaladj, mert egy óra mulva elfoglak, ha megkaplak!» a pénzügyminiszter sietett a börze sensáljához, hogy haladéktalanul csapjon át a contreminehez, mert iszonyú baisse lesz. A külügyminiszternek sietős dolga volt nem a spanyol nagykövettel, hanem annak andaluziai szépségű nejével. A kereskedelmi miniszter sietett nem a törhetlen, hanem a nagyon is törékeny üvegeket felkeresni, mikhez leggyöngédebb hajlamok vonzották, a belügyminiszternek pedig az volt a legsürgetősebb feladata, hogy mint adhassa el nagy csomó Sabina-részvényét még az éjjel?

A királyra és a hazára nem gondolt senki, csak azok, a kik őket nem szerették.

Senki?

Valaki mégis gondolt rájuk.

S mindezek a magas állású személyek kifeledték a számításukból ezt a valakit. Ez pedig az egyedüli nagyhatalom a földön.

Ennek a nagyhatalomnak van hadserege, több mint minden uralkodónak, van pénze, több mint minden bankárnak; vannak országai, miket nem hódíthat meg senki. Ez a nagyhatalom a közvélemény.

A hintón vágtató urak úgy találták, hogy a hír már mindenütt megelőzte őket. A közvélemény értesülve van már mindenütt: a börzén, az utczákon, az országházban, a kávéházakban. Nem lehet már Sabina-részvényt eladni, Mazrurt békebirák őrzik szobájában; a közvélemény ébren van. Nincs éjszaka; tömve minden utcza; a néptömeg hullámzik minden téren, még most csak csendesen, kézről-kézre adva és magyarázva egymásnak az Astrapé meglepő hireit. Senki sem megy ma aludni. Ébren marad az egész város.

És erről sem értesíti a királyt senki. A király még mindig szerelme első tündérálmát éli ébren; boldog napokról beszél ő menyasszonyának, s az dicső napokról ő neki. Ki háborgatná őt itten?

De valaki mégis eljön őt háborgatni: a matutina harangszava.

E végzetes órát itt akarta bevárni, ez ihletett bűvkörben.

És a mint a három órát ütötte, egyszerre megszólaltak a harangok. Nem a szokott egyetlen harang, a münster száztíz mázsás óriása, de minden harangja a fővárosnak. És nem vészkongásra szólaltak meg, de ünnepélyes, de bucsujárati zengő összhangzatra.

– Mi ez? szólt a király meglepetten.

«Nem a sekrestyések huzzák a harangot felséges uram! A közvélemény harangszava ez!»

A király az ablakhoz sietett s a nehéz selyemfüggönyt félrevonta arról.

Ah! ez elragadó látvány volt.

Késő éjfél után kivilágítva az egész város. Egy varázsütésre, egyetértő közakarattal kivilágítva minden ablak! gyertya ég a legtávolibb viskók ablakában, a manzardok padlás-ablakaiban, a hajók, a dereglyék kajütjeiben is.

«Ez nem a hatóságoktól megrendelt illuminatio, felséges uram, a közvélemény világítása ez!»

S e szörnyü hatalom kiáltása is szörnyű!

Egy óriási, szakadatlan égbontó riadal hangzik át Pestről, mely szájról-szájra adva, egyre emelkedik, lassan átkel a hidakon, a hajókon, a levegőben. Budát is felveri, az is megzendül tőle. Elnyomja e kiáltás a harangszót magát, betör a bástyákon, elfoglalja a várat; megostromolja a királyi vár ablakait, csak úgy reszketnek bele.

Minő kiáltás ez?

A királyi vár előtt néma hadsorok állanak, karra vetett fegyverrel; lovas csapatok kivont karddal; fenyegető ágyu-ütegek, mozdulatlan tüzéreikkel. Egy zord tekintetű alak léptet horkoló paripáján e hadsorok közt alá s fel, kihuzott kardját hegyével a föld felé eresztve, egy szó kimondását tartogatva. Vajjon minő szó lehet az?

Ez a generalissimus.

Az egetverő kiáltás már a budai főtérig elhatott.

A királyi lak kapujából egy lovas léptetett elő, fehér paripán, egyedül, kiséret nélkül, s egyenesen a várlak előtt felállított hadsorok közé tartott.

A mint ezt az alakot meglátták a katonák, mintegy vezényszóra egyszerre lábhoz ereszték fegyvereiket, lekapták fejükről a sisakokat s fedetlen fővel, polgár szokás szerint, riadtak egyszerre a lelkesült kiáltásba:

«Éljen a király!»

Igen is, magas és legmagasabb urak és úrhölgyek! ez az a rengeteg kiáltás, mely az éjszakát fölveri. Ez nem a bérencz sycophantok fizetett üvöltése; a közvélemény üdvözli e kiáltással a király ablakai előtt a hajnalt! S a közvéleménynek hadseregei is vannak! A katonának is ez a «parola» erre az éjszakára. (Pedig talán nem is ez volt kiosztva.)

A generalissimus ménje ijedten kezdett el ágaskodni e váratlan riadalom hangjaira, lovagjának mindkét kézzel kellett kantárját megragadni, hogy lovát megzabolázza, kardja e közben kihullott kezéből s csak szíjánál fogva csüggött kézcsuklóján; de tekintete azért szikrázó haraggal járt végig az ujjongó hadsorokon. – A király paripája pedig megállt a hadsorok közt nyugodtan, s mintha értené e kiáltást, fejével délczegen bókolt és jobb lábával kapálta a földet.

Az áramlat, melyet a király elhatározása adott a közvéleménynek, aztán egyre nőtt, s hiába vártak a régi eszmék hívei elapadtára: megtöltött az minden űrt maga körűl.

Országgyülés és falutanács, synodus és népgyülés, kereskedő-egylet és iparos-szövetség egyaránt sietett a trónhoz, hódolatát nyilvánítani. Nem kellett a megyefőnöknek államköltségen felfuvaroztatni Budára kötéllel fogott küldöttségeket, maga kenyerén jött úr és paraszt, hogy a királyt szinről-szinre láthassa.

Az egész diplomatia üdvözlé elhatározásáért s a külföldi sajtó valamennyi tisztességes közlönye versenyzett magasztalásában.

Nem tört ki sehol lázadás, nem kerülgette a királyt sehol orgyilok, pokolgép, akármerre járt, mindenütt testőreivel volt tele az utcza. A közvélemény maga volt a testőr. A ki a király ellen fel merte volna nyitni a száját, azt agyon – nem verték volna, de agyonkaczagták volna.

Nem fogott a fanatizált nép kaszát, cséphadarót, nem támadtak bande noir-ok, whyte boys-ok, Rebekka leányai; örült minden ember a békességnek.

Nem prédikáltak a papok lázadást a törvények ellen; megköszönték, hogy fel vannak oldva a gyülölet kötelessége alól.

Még a főpapok is bókolásra hajták infuláikat, midőn a királynál tömegesen tisztelegtek, s esetleg nem volt ott a közelben semmi – villany-fény.

A hazai poéták verseket költöttek a szép fejedelmi menyasszony üdvözletére, a császári család tagjai tüntetően tisztelegtek Hermione Peleia herczegasszony körül.

De még ez idáig mind phrasis: elhangzik s oda van.

Ámde a közvélemény, ha felébresztik, tenni is tud.

A mint a legmagasabb helyről ki volt adva a jelszó, egyszerre el lett az fogadva mindenütt.

Új korszak nyilik!

Minden alvó erő fölelevenül, minden egyes ember kötelességének tudatára ébred. A «tinéa» kitépett fejével együtt a minden izében egybefüggő corruptió egész szalagférge elpusztul. A becsületérzés, a munkásság társadalma kerül felül. A biró felszabadul a pártnyomás alul s szolgálja ezentúl – nem a prætorát, hanem az igazságot. A megvesztegetett salak siet eltisztulni helyéről, vagy kisepertetik; s jellemmel, tudománynyal, munkakedvvel biró férfiak jönnek elő magányaikból, az állam gépezetébe beállni, kik eddig irtózva kerülték a hivatalt. Félév alatt a retardatum-halmazok le vannak győzve a hivatalokban, s a magyar igazságszolgáltatás elismerést talál a külföld előtt.

Személy és vagyonbiztonság uralg az országban. Becsületes kézben a nép is becsületes.

Nincs adómegtagadás. Tudja minden ember, hogy a mit fizet, a hazának fizeti, hogy abból saját békessége, gyermekei jövője, tűzhelyének áldása gyarapszik. Félév alatt tizenkét milliónyi adóhátralék folyt be önkényt az állam pénztárába, mit eddig semmi executio nem birt behajtani.

Hazakerül az elveszett bizalom – s a bizalom szava ezüst és arany. A szégyenletes papirrongyokat elűzi a piaczról a rejtekéből előkerülő érczpénz. Nem tartogatja azt senki többé ládája fenekén, harisnyába bekötve, ágyszalmába eldugdosva. Tudja meg a világ, hogy nekünk van! De ha nyomnak bennünket, akkor nincs.

Csak meg kell pendíteni egy eszmét, s már az egész ország felkarolta azt.

Egy napon Bárány Pál azt a felhivást intézte az országhoz, hogy alapítsunk egy valódi «népbankot». Nem olyat, minők az eddigiek, miknél a külföldi kölcsönadó szedi fel a hasznot, de a melynek haszna magának a népnek marad. Legyen öt millió részvény, egy részvény ára tíz forint. Azt érczpénzben vagy arany-ezüstnemüben teszi le mindenki, s az lesz a bank alapja. S a koldusnak csufolt országban két hó alatt együtt volt a mesésnek látszó kincs. A hangyák hordták össze: a nép. Több volt abban az ezüst gomb, kanál, aranygyűrű és fülönfüggő, mint a vert pénz; de az érték együtt volt. Akárhány ember evett azontúl czinkanállal, csakhogy részvényese lehessen a népbanknak. S egy hó alatt le volt vele nyomva valamennyi banknak a kölcsönkamatja a külföldi rendes árfolyamra.

S ennek meg volt a hatása a külföldre is. Ott is látták, hogy ez a nemzet komolyan hozzálát házának rendezéséhez, tőkepénz és kereskedelem azonnal bizalommal vette folyását ez ország felé.

Még az ég is áldást adott hozzá. Ez év jó termést hozott, s Oroszország és Amerika távol maradtak a gabnapiaczokról, nagy volt a kivitel; a pénzbőség a gyár- és kézműiparra éltetően hatott. Épült, gyarapodott minden város. Szabadult a régi adósságoktól föld és bolt s velük együtt a kincstár. Nem volt deficit többé.

És nem volt aggodalom a jövőtől, félelem az ellenségtől. Mikor a nyári összpontosításra felhivták a honvédséget, ötszázezernyi tömegben jelent meg a fegyveres hadtábor helyein, s míg más időben kétezer tiszt hiányzott, most minden katonai tehetség sietett felajánlani szolgálatát, s nem hivatkozott senki törvényelőtti mentességre: a diák otthagyta iskoláját, a feloszlott szerzetek novitiusai százával álltak be a honvédseregbe, a papok valláskülömbség nélkül mentek az ezredeket önkényt kisérni s a földésztől nem kellett parancsszóval kisajátítni a honvédhuszárnak való paripát; ha egyet kértek tőle, adott kettőt. A hadgyakorlat alatt a katona nem koplalt, az élelmezési biztos nem lopott: hisz a közvélemény volt már a gazda!

A megkezdett munka minden részeiben kidomborult. Az országgyülésen kevesebbet beszéltek, jobb törvényeket hoztak. Pártviszály, nemzetiségi versengés, vallási villongás mintha csak ki lett volna oltva. Csupa testvéresülési ünnepélyekről értesítének a lapok, s azoknak a hangja is emelkedetté, ihletté vált, még a Le Menteur sem hazudott többé. A sötétség tábora, vezérei nagyrészével együtt kiosont az országból, s senki sem kergette őket s senki sem vette észre, hogy nincsenek itt többé. Magukkal vitt vagyonuk még csak hézagot sem hagyott maga után. Az ittmaradt jezsuiták pedig igyekeztek patriotikus tüntetésekben felülmulni az igazi liberálisokat.

Nevezetes adatokat jegyzett fel ez év statistikája. Azon három hónap alatt, mely a királyi elhatározás s az uralkodó menyegzője között lefolyt, háromszor annyi házasság köttetett az országban, mint a megelőzött egész évben. A szivek is megelevenültek s a szerelem is virágzásnak indult, miként már egyszer történt 1848-ban. Legnagyobb illetéket szolgáltatott ehhez a székely föld. A mióta a Gyilkos havas környéke települőinek megadatott azon szabadalom, mely a hajdani muranoi gyárosokat a velenczei nobilikkal egyenlő rangra emelte, azóta megszünt a székely kivándorlás; sőt a Moldvában letelepültek is ezerével vándoroltak vissza, s ezzel egyszerre megszünt a leányvásár is. A Sabina hazaküldött hajadonai otthon mind becsületes férjekre találtak, s volt már kereset is elég. A hyalichorgyár tízezer embernek tudott adni kenyeret, s első esztendejében hirhedetté tette gyárosait minden művelt világrészben, mely üveget használ.

Tehát a szeretet uralkodott ez évben.

Meddig?

A király kijelenté, hogy menyegzőjét minden pompa nélkül akarja megtartani. Nem engedte, hogy az ország nagy költségbe verje magát a miatt. Jó. Azt megtilthatta, hogy díszruhás banderiumok jöjjenek fel őskori újruhákban ragyogni: de azt nem tilthatta meg, hogy a nép százezerei hivatlanul, maguk örömére feltóduljanak a királyi menyegző napjára; hogy Budapest e héten egymillió lélekkel szaporodjék, kiknek nagy részét hevenyészett sátorok fogadták szállással. Nem volt az pompa a fényben, a változatosságban, de pompa volt a nagyságban, a végtelenségben. Egyszerű aranyozatlan nép; de száma millió; de szive arany!

Mikor a király az esküvő után egyszerű hintajában e néptömeg közé jutott, úgy el volt foglalva minden utcza, minden tér, hogy egy lépést nem lehetett haladni. Nem voltak felállított fegyveres hadsorok, mik az út közepét, szabadon tartották volna számára. Ekkor a nép kifogta hintaja elől a lovakat s a királyt és királynét kocsijával együtt vállára emelve, úgy adta kézről-kézre tovább egész palotájuk kapujáig, hogy a kocsi, mint a tenger színén végig gördülő csodajármű járt az emberek vállai fölött, s a zengő üdvkiáltáson keresztül hangzott a szép orosz románcz dallama, mit az utczák énekeltek, Hermione Peleia kedvencz dala.

Egy este a budai várlak kertjében elleste valaki tőle e románczot, midőn Hermione azt hitte, hogy csak a bokroknak énekel:

S azóta úton-útfélen ezt énekelték.

Hanem egy reggel Hermione Peleia ugyanazon a padon, melyen ülve a méla dalt énekelte, egy könyvet talált kitárva. A könyv behajtott lapján nehány sor vörössel volt aláhúzva. Az egy históriai mű volt; az aláhuzott sorokban ezt olvasta a herczegnő:

«Mária Antoinette királynőnek volt egy kedvencz népdala, a mit magányában gyakran énekelt. Ugyane népdal melodiájára énekelték aztán azt a refraint «Ah, ça ira, ca ira, ca ira! Les aristocrates a la lanterne!» Ez a dallam kisérte őt október 16-án is szekere mellett.»

Vajjon ki tehette «ezt»?

… Ah!…

A család is kitünő szeretettel fogadta az ifjú császárkirálynőt odafönn. Minden családtag igyekezett emlékét megörökíteni nála érdemteljes ajándékokkal. Mária Clara herczegasszony átadta neki saját menyasszonyi ékszereit. De valamennyi gyémántnál jobban tetszett az ifjú uralkodónőnek azon mellboglár, melyet fenséges nagynénje ajándékozott neki, mind ritkasága, mind az ajándékhoz csatolt emlékezetes szavak végett.

A mellboglár egy brilliántokkal körülfoglalt diónagyságú opál volt. A legszebb díszpéldánya fajának. Bármely oldalról nézve, egymást váltogató zöld és piros tűz a fehér alap mélyéből kitörve.

– Tudom, hogy szereted e követ, szólt a főherczegnő, mert kedvencz országod szineit viseli. Légy boldog e földön s birjad a nép szeretetét, a míg csak e kő e szinlángokat fogja ragyogni. E követ maga a pápa küldé te neked.

Azontúl soha el nem hagyta magától ez ékszert az ifju királynő. Mindig azt viselte mellén.

Egy vadászat alkalmával szintén az volt keblére feltűzve. Másnap, mikor a királyné ékszerét kezébe vette, megdöbbenve látta, hogy az opál ragyogó tüze csaknem elenyészett, már alig tündököl. Azután napról-napra jobban vész a kő fénye; végre egészen tejfehérré lesz az, a zöld és piros láng elaludt!

A királyné babonás félelmet kezde érezni. A király észrevette azt arczán s kérdé a búskomorság okát.

Hermione Peleia elmondta azt.

A király mosolygott.

– Lásd: az ásványtan hogy lerontja a hitet! Ez az opálnak az a neme, a mit «hydrophan»-nak neveznek. Ha vízzel teleszívja magát, akkor a szivárvány minden színeiben ragyog, de ha lassan kiszárad, elhomályosodik, s ha erős szél megfújja, egyszerre fehér lesz. Tedd vízbe, ismét fényleni fog.

… Vajjon a ki ajándékozta az ékszert, tudta-e azt, hogy annak a drága köve hydrophan, a mit az ékszerészek «világ szemé»-nek is neveznek?

ROZÁLI.

Rozáli kedvencze volt a királynénak. De nem udvara hölgyeinek.

Derült kedélye, jó szive, engedelmes magaviselete volt, hanem ez nem elég az udvarnál. Ott mindenki lenézte. A királyné főudvarmesternője valahányszor benyujtá a királynénak az udvari estélyek meghivottjainak névsorát, Rozáli neve mindig ki volt abból feledve, ő felségének sajátkezűleg kellett azt oda beirni, a midőn azután Rozáli nevét közvetlen a főudvarmesternő neve után kellett jegyeznie, ki magát természetesen legalulra írta. A főudvarmesternő egy a mult században herczegesült főurnő volt.

Egy napon aztán a királyné megsokalta e feledékenységet. Elvette a lajstromot a főudvarmesternőtől s felkereste vele a királyt.

– Nézd, szólt a királynak, a herczegnő ismét kihagyta Rozálit innen.

– Nem tudja neki elfeledni, hogy a Sabinát hagyta el.

– De hisz épen az az erénye, hogy elhagyta. Inkább választotta a ragály menhelyét, mintsem ott maradjon, hová erővel és árulással vitték. Hisz egyptomi szent Mária tizenhét évig volt sokkal rosszabb helyen, akkor megtért, s most templomban áll a szobra s bucsút járnak hozzá.

– Csakhogy a mi az antikban és márványban classicus, az a modernben és az elevenben «shoking!»

– Hát nem bánom, shokirozza magát e fölött a pruderie, én igaztalanságot nem engedek avval elkövetni, a kit én szeretek.

– Jól teszed. Ne engedd.

– Én most kitörlöm innen a főudvarmesternő nevét s helyébe irom Szentivánfai Rozálit.

– A czimet pedig otthagyod? S akkor Szentivánfai Rozáli lesz a főudvarmesternőd. De az ő neve előtt nincs semmi czím. Az egészvilág tudja róla, hogy ő csak egy székely «lófő» leánya.

– Meg fogom kérni a királyt, hogy irjon a neve elé egy «gr.»-t; és ő meg fogja azt tenni.

A király nevetett.

– Megteszszük, hisz ez nekünk semmibe sem kerül. Hanem a főszemélyt kifelejtettük a számadásból. Rozáli nem fogadja azt el.

– Miért ne?

– Először is azért, mert sokkal nagyobb nála a hűség és hozzád való szeretet, mint a hiúság és nagyravágyás. Ő tudni fogja azt jól, hogy ha e kitűntetést elfogadja, udvarod mostani fényes alakjait mind száműzi innen: azok nem jönnek termeidbe többé.

– Hát ne jöjjenek. Hadd hulljon a férges, a minek egy ilyen szellő is elég. Környezetem lesz ismét az egykori parabolánák szenvedésekben kipróbált derék hölgykoszorúja.

– Azok nagyobbrészt világtól elvonult nők, kiknek nem kell az udvari fény, vagy bigott családok tagjai, kik neheztelnek ránk.

– Hát akkor egyedül maradok Rozálival.

– Az meg neki nem fog tetszeni. A leány férjhez vágyik, s jegyese itt van érte.

– Az nem akadály. A hogy Rozáliból lehet királyné főudvarmesternője, úgy lehet a férjéből Gyergyószék főispánja, gróf és királyi főkamarás.

A király igen kedélyes nevetésre fakadt.

– Valóban mindez megtörténhetik. Hisz az nekünk semmibe sem kerül. Hanem a főszemélyt ismét kifelejtettük a számadásból. Az az ember mind e kitüntetést nem fogadja el.

– Valóban?

– Nem fogadja el, mert szombatos, ki semmi czimet, rangot, főhivatalt el nem vállal és másodszor, mivel sokkal okosabb dolga van ennél.

– Üveget csinál.

– De milyen üveget! Azonban minden úgy legyen, a hogy kivánod. Te vagy a törvényhozó, én mindent szentesítek.

Hermione Peleia megköszönte ez előleges helybenhagyást s magához hivatta Rozálit. A várkertben várt reá, egy hársfa alatti padon ülve, egyedül.

A leány magaviseletében a királynéval szemközt valami vegyüléke volt a szerető testvér, a hűséges cseléd s a kedélyes játszótárs érzelmeinek.

– Ülj le mellém, parancsolá a királyné.

Rozáli szót fogadott s leült a földre, térdeit két kezével átfonva. Szép üde bársony pázsit volt alatta a szőnyeg.

– Legyen eszed. Feddé őt a királyné. Ide a padra mondtam.

Akkor aztán Rozáli odatette a két karját a padra s odanyugtatva a fejét, gyermeteg szelidséggel nézett fel a királynéra.

– Ejh! A királyné ma türelmetlen volt az enyelgés iránt. Mire aztán Rozáli megriadva kelt föl helyéről s félénken lesütött szemmel ereszkedék le a lócza legvégére, melyen a királyné ült. Hallgass rám. A királylyal beszéltem felőled.

Erre a szóra megint egyszerre megváltozott a leány arcza, csupa kiváncsiság lett; csaknem kiszaladt az ajkán a szó, hogy «ugyan mit beszélhetett én rólam ő felsége»?

– Én azt kivántam, hogy te légy ezentúl az én főudvarmesternőm.

Rozálinak első ijedtsége a szánalommal volt vegyítve.

– S mi lenne akkor a herczegasszonyból?

– Ő haza fog menni jószágaira.

– Oh felség, ne tegye azt vele! esengett térdre omolva Rozáli, összekulcsolt kezekkel. Ő felségedhez oly hű, oly eszes, mindenki tiszteli; annyian áldják, magasztalják, becsülik s ő felségedet igazán szereti.

– De tégedet bánt.

– Nem tudom. Hozzám nem szólt soha. S ha találkoztam vele, nem tudom miként néz reám, mert én meghajtom olyankor előtte fejemet.

– Elég, a mit én tudok. Ő haza fog menni s helyébe te lépsz. A király helybenhagyta.

Most következett Rozáli ijedelme saját maga miatt.

– Oh királyném, felséged kegyelme nekem oszthat rangot, czimet, de nem azoknak megfelelő tehetségeket. Én tudatlan, ügyetlen leány vagyok; jó arra, hogy felséged udvarában mint cseléd, mint kényeztetett bohó, mindenkinek játékszere legyek, ki mindent fölvesz, kinek semmi nem fáj, ki azért az örömért, hogy felséged arczát napestig láthatja, saját szivének minden bánatát elfelejti; jó vagyok arra, hogy felséged hozzám mint nő nőhöz, bizalommal szóljon; de azon a polczon én semmi sem volnék. Kinevetnének s felséged szenvedne miattam jobban, mint magam.

A királynő Rozálinak intett, hogy hallgasson.

– A mit én elhatároztam, azt én meg szoktam gondolni. Tudom, hogy az ó-világi udvari etiquette ezer hóbortos szokásai mellett mindennap százszor kellene egy olyan tapasztalatlan gyermeknek, a minő te vagy, abban a hivatásban megbotlanod: de el vagyok szánva, hogy új szokásokat hozzak be. Egy olyan királynak, kinek trónját csak a nép hűsége tartja még fenn, nem szabad magát szent falakkal elkülöníteni a néptől. Én azt akarom, hogy a királyi udvar mindenkinek hozzájárulható legyen s az udvarképességre ne kelljen más ajánló levél, mint férfinál a becsületes jellem, nőnél a jó hírnév. Ezek azután más társaságok fognak lenni, mint a minőket eddig rangfokozatok szerint eregettek be az ajtón. S miután nemzeted előitéleteinél fogva a polgári rangegyenlőséget ez országban úgy értelmezik, hogy itt minden ember aristocrata akar lenni: jó! ez az út is czélra vezet; osztani fogjuk záporként a grófi, herczegi, bárói czimeket; nemessé teszünk mindenkit, a ki csak észszel, vagy kézzel, vagy pénzzel hasznot tett az országnak, míg olyan közönségessé fog válni «e» kitüntetés, hogy mindenki nevetni fog rajta. Egy ilyen udvartartáshoz nagyon jó udvarmesternő Szentivánfai Rozáli, ha akarom herczegnő.

Rozáli arcza most nagyon komoly volt: pedig a királyné azt várta tőle, hogy nevessen.

– Ha akarja felséged, herczegnő. Ismétlé az utolsó szavakat. De felséged egy más föltételt szabott leendő udvara ajánló leveleül: «nőnél a jó hírnév». S halk suttogással mondá: és én a Sabina tagja voltam!

– De megszabadultál és ártatlan vagy! szólt indulatosan a királyné.

– Hogy az vagyok, azt én tudom, Isten látja, vőlegényem hiszi, és felséged mondja; de hogy elhigyje a világ, arra azt nem kényszeríthetik sem az én könyeim, sem vőlegényem bátorsága, sem felséged hatalma, sem Isten minden malasztja. Felséges asszonyom, az udvarnál gyakran fordulnak meg fiatal leányok az én koromból. Ilyenkor az ember hamar közelít. Egy ifju grófkisasszony nagyon megszeretett első találkozásunkkor engem. Kedves, ártatlan teremtés volt. A második találkozásunk az udvari bálban történt; tánczoltunk, s összejövetelnél a tánczban egymásnak kellett volna nyújtani kezeinket. Ifjú barátnőm nem nyújtotta kezét, hanem a helyett odasugott a fülembe: «Anyám megtiltá, hogy kezemet nyújtsam neked, azt mondta: te a Sabina növendéke voltál. Kérlek, mi az a Sabina?» Oh! királyném, azt akarja-e felséged, hogy minden ártatlan szelid hajadon arczot elűzzön udvarából ez a kérdés?

– Te el akarsz engem hagyni? kérdezé a királyné búskomoran.

– Ha az «én uram» parancsolni fogja.

– S a te urad parancsára elmégy olyan messze innen, a hol hiremet se hallod, az ország legtávolabb szélére, egy élő pokolmocsár partjára, egy háborgó vulkán oldalába, méreggőzök közé, vademberek közé.

– Ha az én uram ott lakik, ott van az én helyem.

– S ott el fogsz engemet feledni?

E szóra odarogyott Rozáli a királyné lábaihoz, s megragadva urnője kezét, azt csókjaival halmozá el, könyeivel áztatá meg. Szavakkal nem tudott felelni.

– Jó. Akkor menj minél előbb. Távozzál. Nem akarlak látni.

A királyné mondhatta azt: «menj minél előbb!» Csak egy szavába került, hogy harmadnapra Tatrangi Dávid Erdély határszéléről Pestre jöjjön. A királyné kivánta Rozáli vőlegényét látni. Rozáli is jelen volt az elfogadáson.

– Ön megvárta azt, hogy hivjuk! szólt a királyné Rozáli vőlegényéhez.

– Valóban nem voltam készen még az eljövetelre. Hálámat felséged iránt kifejezni szavakban nem lehet; hiszem, hogy a milyen végtelen e tartozásom, azt mind ki fogom egykor egyenlíthetni. Rozáli felséged jóltévő közelében, a legáldottabb helyen volt, a honnan nem akartam őt elvinni addig, míg egy nagy út áll előttem.

– Hova fog ön utazni?

– Azt nem tudom.

– Nem tudja? Nincs neve annak a helynek a földön?

– Az a hely nincs a földön.

– Mit? ön az égbe akar menni? Hát ön is folytatja az istenkisértés munkáját, elragadni azt, a mi csak az angyaloknak s a rossz szellemeknek van megadva: a szárnyat?

– Felséges asszonyom, az angyalok és a rossz szellemek a földön járnak, az eget csak a világfentartó erők lakják: fény, hang, hő és villany, s azok régóta szolgái az embernek.

– Önnek az apja is járt az égben és leesett. És egy őrült eszmét hozott le onnan.

– Ez az én örökségem.

– S ön utána indul?

– Okulva azon, a mit ő tapasztalt.

– Ön varázsló.

– Nem, felséges asszonyom. A mi a hajdankor bűvészeinél csak álom volt és ámítás, azt a tudomány mint valót állítja elő most. A természet alkotó ereje a titkaiba benéző búvárnak rendelkezésére bocsátja minden hatalmát. A bölcsek kövének, az abraxas, a mithras mysteriumoknak csodatettei élő valókká lesznek a vegytan görebei, a villanysűrítők, a gépek kerekei által. Én abban, a mit Isten alkotott: hiszek; de arról, a mit magam alkottam, bizonyos vagyok.

A királyné megrettenve lépett hátra e szavakra. Megrettent ez embertől, kinek szavai hasonlítanak az Istenkihiváshoz; ki párhuzamba meri állítani önalkotását Isten világteremtő hatalmával s ezt oly nyugalommal teszi, hogy a visszaborzadót is megigézi vele.

A királyné elfordítá tőle arczát, hogy meneküljön ez igézettől. Odahajolt Rozálihoz s azt sugá neki:

– A te vőlegényed egy őrült.

Rozáli pedig áhitatteljesen tevé kezét keblére s égbevágyó mosolylyal emelé arczát fölfelé s felsohajtásában a boldogság enyhülete volt.

– És abban is Isten dicsősége van! mondá utána halkan Dávid.

A királyné tétovázva tekinte rá vissza; mintha e mondás vonatkozatát keresné: annak a kiegészítése-e az, a mit Dávid mondott, hogy az emberi alkotás diadala az Isten dicsősége? vagy hogy az őrültek létezése az?

A királyné összeszedte lelki erejét; tudta, hogy a mi az őrültek fölött uralkodik, az a szemükbe néző nyugodt tekintet. E leigéző, megmerevítő hatalom meg volt adva Hermione Peleia lélekteljes szemeinek. Volt azokban valami szédítő, mint mikor az ember a csendes vízbe lenéz s abban meglátja a «mély» eget.

Dávid is érezte ez igézetet.

A királyné halk, de erőteljes hangon szólt hozzá.

– És önnek van bátorsága most egy gyermek életét a magáéhoz kötni, a kinek ön mindene… és azután azt a mindent rögtön elvenni tőle? Van önnek bátorsága ezt a gyermeket elvinni magával arra a helyre, a mit a légben repülő madarak is messze elkerülnek; ott a pokol közepett megismertetni vele a paradicsomot, a boldogságot, a földi üdvösséget – egy napra… és azután elvenni tőle mindent, s üdvöt, boldogságot föltenni egy vakmerőn alkotott gépre; – kényszeríteni e gyermeket, hogy ott álljon akkor egyedül és nézzen az égre, melynek felhői közt mindene, a mi kedves volt a földön, eltünik; míg a gép, mely férjét magával viszi, mint egy kis fekete pont, ragadtatik tova a szelek által; s aztán várni a bezárt felhők közül e sötét pont visszatértét, mely talán összezuzva fog lehullani lábai elé, hogy akkor ott lássa maga előtt összetörve üdvét, szerelmét, mennyországát, és maga körül a gunyolódó pokol gőzeit és halott sivatagát? Van önnek bátorsága ehez?

Dávid meg volt rendülve. Nem birta elviselni e nő tekintetét. Hátralépve és ökleit összeszorítva rebegé:

– Nincs!

De a másik pillanatban egy csengő hang azt kiáltotta: «van!» És Dávid egy meleg kéz szorítását érzé vasöklén, mely annak visszaadta elvesztett aczélát. Rozáli állt mellette.

És a leány arcza sugárzott a dicsfénytől.

– Ne félj, Dávid! szólt a leány, és szemei tündököltek abban, a mit mondott. A hova te mégy, oda én is megyek. Ha a pokol kapuján vezetsz be, nem hagylak el; s ha te felszállsz az égbe, én ott is melletted akarok lenni. Ha élünk, együtt dicsőülünk meg; ha lehullunk, együtt mulunk el.

Dávid mindkét kezével ragadá meg Rozáli kezét.

– Ugy lesz… rebegé.

– Te magaddal viszesz engem oda is?

– Oda is.

A királyné összefonta karjait s lehajtott fővel bámult az előtte álló párra. Hisz azoknak a sorsában volt valami hasonló az övéhez és az ő párjáéhoz. Hisz ők is épen úgy kitaszíták lábuk alól a megszokott, az iszaptól ragadós földet s épen úgy megkisérlék ismeretlen egeken át repülni, miként ezek, s a királyok, kik a korszellemmel együtt akarnak haladni, épen úgy nem tudják, hova viszi őket a lég áramlata, mint a léghajósok.

– Oltalmazzon hát benneteket az ég… mondá és kezével inte nekik, hogy menjenek.

– És minden igazakat, ámen… suttogá utána Dávid.

Rozáli még egyszer oda térdelt a királyné elé, hogy kezét megcsókolja, azután követte jegyesét.

A várkapunál felültek egy kocsiba; elhajtattak a közjegyzőhöz, az megirta házassági szerződésüket, bejegyzé neveiket főkönyvébe s azzal férj és feleség voltak.

Semmi dolguk sem volt a fővárosban többé; egyenesen a vasuti indóházhoz siettek, azután megkezdődött a nászutazás, sehol meg nem pihenve, sem nappal sem éjszaka. A székelyföldön már az egyes sinű vasutak vették át az utazókat, innen pedig a Gyilkos völgyig egy pneumatikus hegyi pálya szállította őket fölfelé, a Clegg Samuda rendszer mellett, hol a waggon a föld felett jár, a hajtó tömlő a kerekek közt: a mult században a saint-germain-montessoni vonalon alkalmazták ezt.

És innentül elkezdve az út két oldalán egy folytonos lánczolata a kisebb-nagyobb házikóknak fogadta az utazókat, mikből mind a gyármunkások otthon maradt családjai tekintgettek elő. Némely fiatal nőarczban, ki parasztosan átkötött kendővel vagy magafonta szalmakalap alól mosolygott az elhaladó vonat után, ölében kis gyermekét tartva, ki az utazók után sikongat, – Rozáli egy-egy ismerősére vélt találni – a Sabinából – s örült neki, hogy most itt találkozik vele.

Egyszer aztán fölért a hegyi pálya a Nagy Czohárd tetejére, a honnan az egész Gyilkos földre le lehetett látni.

Ez igazán kebelszorító látvány volt.

A háttérben egy füstölgő vulkán. A hegyoldalakból mocskos patakok kigyóznak alá. A völgyteknő erdőtlen, növénytelen, kopár, a sziklák érczlerakodványoktól festve. A völgy fenekén egy szakadozott tó. És a tó mellékén kisértetes, mozgó, sokkarú gépek szivattyuznak, kelepelnek, hajlonganak; közel hozzájuk óriási kádak, miknek füstölgő tartalmát örök nyugtalan keréklapátok kavarják. Kutalakú kámvák, mikből tekergő gőzoszlopok lövelnek elő, messzire hangzó folytonos bőgéssel. És a mi legrémségesebb: egy roppant nagy épülettömeg, mely hosszú négyszögre van kiépítve s e négyszög két részre osztva egy közép laksorozattal. Az első négyszög udvara födetlen, a másodiké egészen be van födve üveggel. Az innenső négyszögnek harminczhat kisebb-nagyobb toronyszerű kéménye van. De nemcsak a kéményeken, hanem az épület minden ablakán, padlásnyilatán keresztül ömlik a sűrű fehér gőz, mintha belülről ki volna gyulva a ház.

– Nem félsz-e itt? kérdé Dávid Rozálitól.

– Mindenütt jó, a hol te vagy! Felelt Rozáli.

A mint a vonat a völgybe alákanyarult, a mély sziklavágány eltakarta a látványt s nem sokára pinczeszerű homály fogta körül az utazókat. Egy hosszú hófogó tetőzet alá jutottak, mely a vaspályát egész hosszában befödte, hogy a téli hófuvatok el ne temessék; a tetőzet ablakai csak gyér világot engedtek keresztűl szürődni. Mikor e hosszú gerendatömkeleg alól kijutottak, ismét rengeteg hosszuságú deszka és kőpéptetejű raktárak, színek és félszerek következtek, két sorban, mik alatt nyüzsgött a dolgozó nép, nem törődve az érkező vonattal. Végre megállt az a légszivattyú gépháza előtt s Rozáli maga előtt látta jövendő lakhelye kapuját.

E kapun is valami folytonos vékony gőz szüremkedett elő, mely nem engedett az udvar belsejébe világosan belátni.

E háznak mindenféle nyilása igyekezett valamiféle életjelt adni. A kémények mind füstölögtek; egyik fekete gomolygó füstöt ömlesztett, a mi egyszer-egyszer, mintha kettévágták volna, abbamaradt, s az elszakadt füstfelhő ment csendesen odább; másik kémény szikrákkal elegy aranypillés füstöt lökdösött fel ütenyes huhogtatással, némelyik vékony kék füstöt szürbölt negédesen, megint másik süvöltve lökött fel a magasba fehér gáztömegeket, a földszinti ablakok violaszínű gőzöket pároltak fel, míg némely pinczeablak átszüremlő ködén úgy világlott keresztül valami földalatti fény, mintha tűzpárák jönnének ki belőle. És úgy zuhogott, csörömpölt, dobogott, kalapált, kattogott az egész óriás épületben alant és fent, száz meg száz kalapács, kerék, henger és más emberalkotta titán, s úgy reszketett körülötte a föld, mintha ez volna a pokol valóságos bejárása.

S hogy semmi se hiányozzék a csalódás kiegészítéséhez, ott a gőzölgő udvar kapujában, félig egy földalatti lyuk tűzfényétől megvilágítva állt egy fekete alak fekete arczczal, a ki egyébiránt nem volt az ördög, hanem mr. Severus, Dávid hűséges üzlettársa.

Mr. Severus volt az első, ki Rozálit a waggonból leemelni sietett, ezzel a szóval:

– How do you do, mistress?

Rozáli mosolyogva nyujtá neki kezét s a földre libbent, viszonozva a köszöntést:

– Wery well, sir.

Az amerikai nevetett. És aztán magyarra fordította a beszédet.

– Minthogy pedig én igen természetesnek találom, hogy az én tisztelt társam, okosabb dologgal levén elfoglalva, útközben elmulasztotta önnek azt a nevezetes dolgot fölfedezni, hogy én is vagyok a világon: nehogy azt higyje, mistress, hogy miután ez épület itt kétségtelenül a pokol, tehát okvetlenül én vagyok benne az ördög, a ki angolul beszél, sietek magamat bemutatni. Én mr. Severus vagyok, csöndes C°, s két év óta, hogy itt vagyok, magyarul is megtanultam. Tehát hozta Isten, asszonyom, ide a pokolba, a hol majd meglássa, milyen szépen el lehet lakni.

– Köszönöm, sir, mondá Rozáli, fátyolát hátravetve arczáról. Férjem nem oly feledékeny; ő elmondott nekem mindent, mielőtt utra keltünk volna, s én mindent olyannak találok, a hogy képzeltem.

– Ohó. Én pedig ily helyzetben megbocsátottam volna mr. Tatranginak a feledékenységet, valamint hogy megbocsátom neki azt, hogy csak az utolsó állomáson táviratozta meg nekem, hogy minő meglepetést hoz a mi gyehennánkba? Ha egy nappal hamarább megtudom, más képet fogott volna ön maga előtt találni. Félbehagyattam volna a munkát, kioltattam volna a kemenczéket; nem ilyen füstfelleggel, hanem diadalívekkel fogadtuk volna a ház szép asszonyát.

– Épen azért nem tudatta férjem jöttünket előbb, hogy fölösleges ünneppel el ne veszítsünk egy napot. S én biztosítom önt a felől, sir, hogy én előttem legkedvesebb látvány a folyamatban levő munka.

– Igazán? Mr. Tatrangi! Én önnek szerencsét kivánok. Igazi amerikai hölgy.

– Székely, székely! szólt rátartó büszkeséggel Dávid.

Ekközben mr. Severus, Rozálinak karját nyujtva, a boltives kapubejárás alól a folyosóra jutott s megállt a hölgygyel.

– Nos, úgy-e nem is olyan kellemetlen ennek a gőznek szaga? Ez az ichor gőze. Még egészséges is. Phtysisben levőknek gyógyításul szolgál. Valóban. A tuberculosisnál a meszesedést elősegíti, s ez által panacea lett. Ez nem fogja önt bántani, ha egyszer megszokja, nemde? Hanem vannak azután rosszabb illatú gázok is, de az azokkal dolgozó műhelyek nem esnek utban.

– De én azokat is meg fogom nézni. Férjem sokat beszélt előttem e gyár csodáiról s én alig várom, hogy azokat megláthassam.

– Alig várja? Talán épen hajlandó volna azon kezdeni a háztűznézést? Mint jó gazdasszony, legelső dolognak találja férje házánál a konyhát tekinteni körül? Mit szól ön ehhez, mr. Tatrangi? Nincs a mistress kifáradva? uralkodik tökéletesen az idegein?

Dávid azt felelte rá, hogy «a mit az asszony kiván, az parancsolat».

– Ez mindenütt úgy van, a hol gentlemenek laknak. Tehát mistress, ha megengedi, hogy én legyek a ciceronéja, bizza rám magát. A hol azután nem találja többé kellemetesnek tovább menni, parancsoljon, visszafordulunk.

Rozáli oda akasztotta a kezét mr. Severus karjába s inte neki, hogy mindenre készen van.

– Tehát legelőször is tekintsük meg a mi legtitkosabb kincstárunkat, az ichor-gyárat. A hegytetőről midőn letekintett ön, mistress, láthatta azt a sok kalimpázó gépet, szivattyút, kankalékot, meg a füstölgő kemenczéket, kádakat. Ezek mind az ichortermelés eszközei. A tó vize is azt tartalmazza, fenekén erős réteg lerakodványokban találjuk ugyanazt; de üzletünk óriási arányban haladó szükségletéhez mindez nem elég, kellett mesterséges soffionekat furatnunk, le egész odáig, a hol a papok szerint a pokol, a római költők szerint Plutó országa van; tudtunkra azonban a földkebel tüze gázokat készít. Így nyerjük mi a föld mélyéből az ichort, mely tisztelt barátom, mr. Tatrangi korábbi nézete szerint akkép jött létre, hogy e hegytömegben nagy mennyiségű kénichor-rétegeknek kell lenni, a mik a fennakadt tó vizével lassankint érintkezésbe hozatva ichorsavvá és kénkönenynyé válnak, míg későbbi meggyőződése szerint ezt maguk a földalatti vízgőzök eszközlik, miknek hatása alatt az ichorfojtany ichorsav és ammoniakká oszlik szét. – Mindezeket mr. Tatrangi jobban és korrektebbül tudja önnek elmondani, mint én; de tökéletesen meg vagyok felőle győződve, hogy mr. Tatrangi mrs. Tatranginak ez idő szerint sokkal okosabb dolgokról fogna beszélni, mint arról, hogy száz rész nyers ichorsavban hány rész kristályvíz, kénsav, kovasav, manganoxydul et cetera græca található. Azért fogadja mrs. ezuttal a magyarázatot tőlem laicustól. Igyekezni fogok magamat a népszerű előadás mellett tartani. Tehát mi mély soffionekat furattunk az ichor nagyban termelése végett. Maga ez a gyár is egy ilyen soffione fölé van építve, a minek az a haszna, hogy igen sok tüzelő-szert megkimélünk vele. Az artézi kutfuróval ásott gőzvolcán annyi meleget küld fel számunkra, hogy ez ingyen fütőszerrel végezhetjük az egész lepárolást s nem kell messziről hozatnunk a kőszenet hozzá. Ezért látta ön mrs. mintegy füstbe burkolva ez épületet. Mi igazán elmondhatjuk, ha egyszer bált adunk, hogy «volcánon tánczolunk».

Rozáli kedélyesen nevetett; de azért, hogy mr. Severus előadására figyelt, arra is maradt gondja, hogy mikor az amerikai Dávidra példálódzik, férje kezét titkos gyöngédséggel megszorítsa.

Mr. Severus folytatta:

– Mint látja ön: Pluto, vagy Belzebub, vagy nem tudom ki viseli most a firmát? igen coulant hitelező. – Először ad ichort eleget, azután ád elég meleget, a mivel azt lepároljuk. És mindezért nem kiván vért; azt nem: hanem csontot. Mindegy neki: embercsont, vagy állatcsont; nem válogatós. Mert lássa mrs., a nyers ajándékban nincsen köszönet. Ennek a mi soffionenknak a vize különösen tele van sok konyhasóval. Azt el kell választanunk az ichortól, mert különben ezt sem használhatjuk a magunk czéljára. Aztán a sónak is tudjuk hasznát venni. Köszönet érte a szabadalomnak, mely megtiltja a kormány pénzügyőreinek az ichorgyár palánkjain belől megjelenést. Nekünk annyira meg kell tisztítanunk az ichort, hogy abban 2 százaléknál több idegen alkatrész ne maradjon: akkor azután tökéletesen bizhatunk benne. Már most azután látni fogja ön azokat a készülékeket, a mikben a kincsünket megtisztítjuk; először a lepároló ütegeket a soffionetól fűtött katlanokkal, azután az ólommal bélelt jegeczítő kádakat, a lugzó kasokat, s a szárító kemenczéket. Azokból ujra az olvasztóba kerül a kristályosult ichor, s most következik a csontáldozat; az ichor folyadék égetett csontszénporral vegyíttetik össze. Az már egy kicsit kellemetlen illatot terjeszt, szabad lesz a flaconhoz nyulni; de nem árt az egészségnek. Szerencsések voltunk itt a közelben egy barlangot felfedezni, mely tele van állatcsontokkal, valószinűleg olyan hely, a hova századokon át vonulnak a rengeteg minden vadai, mikor halálukat érzik. Ez nekünk nagy segítség, mert a spodiumért sem szorulunk külföldre.

E közben mr. Severus vezette Rozálit a pinczelépcsőkön és kivilágított folyosókon át a finomító műhelyekig, miknek nagyszerű készülékei meglepték a nőt, ki mentől tovább haladt e mesterségesen összeállított géptömkelegben, annál kevésbbé volt hajlandó Dávid kezét kiereszteni a kezéből. Minden katlan, minden edény, a téglafal, a nagy tapasztott siskák, a roppant rézüstök sugárzották a hőséget; a gőz dudolt a rézkürtőkben, a katlanok üstjei fortyogtak, a hordóalakú körben forgatott hengerek zummogtak, valami sebesen forgó szélkelep, melynek szárnyait a sebes mozgástól nem lehet látni, úgy búgott s egyszer-egyszer nagyot füttyentett egy biztonsági szelep.