A bankigazgatóság sorban mind felszólíttatá azokat, a kiknek neveit a lajstromok elején találta. Voltak, a kiknek tíz példányon is fordult elő a nevük, többeké ötvenszer, százszor, sőt nehány név ötszázszor előkerült a kriminális jegysorozaton. Fél millióra csak szokott az ember visszaemlékezni, hogy mikor és miért kapta?
És minő nevek fordultak elő? Magas állású udvari hivatalnokok, udvarhölgyek, papok, gyóntatók, hirlapirók, országgyűlési képviselők, főurak, még feljebb! legmagasabb főpapok, tábornagyok, hadvezérek, miniszterek!
A többi áruló hadat az apróbb bankjegyekkel fizették, azoknak a nevei nem lettek megörökítve az ezereseken.
Hah, minő rémület szakadt egyszerre alá a derült égből a társadalom magaslataira, midőn e nagynevű uraságok megkapták a bank felhívását, hogy igazolják, honnan jutottak e bankjegyekhez, miket a bank nem bocsátott ki soha.
Mit feleljenek erre? Kire hivatkozzanak? Megnevezzék-e mindannyian Mazrurt és annak czinkosait?
Hiszen mikor a pénzt elfogadták ama tisztátlan kézből, akkor azt hitték, hogy «csak» árulást követnek el; a felől még lehet az ember gavallér, nemes ember, tisztelendő úr; és most megtudják, hogy lopott pénzt fogadtak el! Magukra takarják-e a korábbi bűnt, hogy befödjék az árulással az orgazdaságot?
A hatás rettenetes volt!
A magasranguak legolvasottabb lapja, a «Keresztes lap» naponkint új meg új híreit hozta a megdöbbentő öngyilkosságoknak. Egy nap a király főkomornyikja vetette magát le a bástyáról, másnap az udvarmester vágta fel ereit a ráczfürdőben, harmadnap egy hirhedett képviselő vágta el a torkát borotvával, negyednap a királyné főudvarmesternője fojtotta meg magát kénætherrel, ötödnap a budapesti várparancsnok lőtte magát szivén keresztül; hatodnap magára az újságíróra került a sor: az nem ölte el magát, csak megszökött. S ez így ment növekedő arányban előre; megfoghatlan szökések, kimagyarázhatlan öngyilkosságok hirei rázták fel a kedélyeket. Járvány volt az már és sokan, nagyon sokan betegek voltak már bele! Míg egyszer aztán betetézte a borzalommal vegyült botrányt azon rémeset, hogy egy nagyon magas állású főpap az oltár előtt mérgezte meg magát a szentelt ostyával.
S e rettenetes mániának a «nagy liga» vezetői tudták az indokát. A végindokát még azok sem. Azt csak a király tudta meg. Az öngyilkos nagy emberek között volt egy katona is: egy tábornok, kinek legnagyobb része volt abban, hogy a nihilisták megalázó békeföltételei elfogadtassanak. Ez halála előtt egy levelet írt a királyhoz, melyben fölfedte előtte mind azt, a mi történt. Az egész cselszövényt, melylyel őt környezői körülhálózták; nem kimélt senkit: önmagát sem. Akkor aztán megpecsételte vallomását egy golyóval.
Oh! minő ember fölötti fájdalom volt a királynak mindezt megtudni! Hogy az egész társadalom, mely őt környezi, a fenekétől a színéig így meg van rothadva! Hogy nem arany semmi, a mi fénylik! Hogy el van árulva mindenkitől, és nem bízhatik azokban, kik ajtaját és koronáját őrzik!
Mit tegyen? A végletig vitt szigort gyakorolja-e a bűnösök ellen, mit azok megérdemelnek? De ki itélje el őket? Mikor a legfőbb birák maguk is vádlottak.
Árpád király a queretarói martyr nagybátya kínverítékét érezé homlokán.
A «nagy liga» kisegíté ő felségét e kellemetlen állapotból.
Mikor a véres, kisértetes botrány nagyra kezdett nőni, a liga fejedelmei azt mondták a bécsi nemzeti banknak: «ne bolygassátok fel ezt az ügyet, mely bűzével megrontja az egész levegőt; temessétek el a titkot; égessétek el a vétkes bankjegyeket a nevekkel együtt, a száz milliót írjátok veszteségül a liga contójára».
S ezzel el lett hantolva a borzadalmas rémper.
A megidézettek tudósíttattak, hogy megjelenésük nem kivántatik többé: a bűn tanújeleit elnyelték s eltörlék a bank kemenczéi; a vádlottakat nem zaklatta többé senki, az öngyilkosok halálának okait kiadta a búskomorság, megcsalt szerelem, családi viszontagságok, idült nyavalyák, rögtöni őrültség rohama; s a szökevényekről kiderült, hogy csak kéjutazásra mentek.
Csak a király tudott mindent.
És a királynak még azután is össze kellett ülni ugyanazon államférfiakkal, tanácskozni az ország jóvolta felett.
És a királynak még azután is össze kellett hivni ugyanazon törvényhozókat és trónbeszédében «hiveinek, nemeseknek, nagyságosoknak és tisztelendőknek» nevezni őket, és kérni tőlük hazájuk ügyének előmozdítását, igazságos törvények hozatalát.
És a királynak még azután is kellett katonásdit játszani ugyanazon tábornokokkal és feldiszíteni őket a vitézség, hűség rendjeleivel.
És a királynak még azután is kellett udvari estélyein meghallgatni ugyanazon udvaronczok émelyítő hizelkedéseit és kegyes szavakat intézni ugyanazon brilliántokban ragyogó udvarhölgyekhez.
És a királynak még azután is el kellett járni a templomba és térdepelve fogadni a megváltó Krisztus szentelt testét ugyanazon pontifikáló főpapok kezeiből…
… a kikről az elsőtől az utolsóig tudta mind, hogy együtt és összesen a legmélyebb gályafenékben volna a helyük!…
Ez a kis intermezzo azért nem zavarta meg a «nagy liga» terveit; a veszteséget fölvették a mancorovatba s most azután a bécsi bank erkölcsileg is, anyagilag is kényszerítve lett elől menni az ütközetbe s az első rést törni az Otthon pénzügyein.
Az «Otthon» társulatának igen élénk kereskedelme volt – közvetítés útján, mivel telepeket nem volt szabad fölállítani Magyarországon, – a magyar király államaiban, a mi ezeknek csak javukra vált, mert gabonájukat, borukat Dél-Amerika számára ez vásárolta fel, s építkezései miatt száz milliókat adott Magyarországnak kőért, épületfáért; viszont az itteni kereskedők egész készletüket a coloniál-árúkból az Otthon raktáraiból látták el, a honnan Budapestig szállítva is tíz százalékkal jutányosabban kapták a czikkeket, mint Triesztből. E viszonyból természetesen az következett, hogy egy pár száz milliónyi bankjegye az Otthonnak az osztrák-magyar birodalmak területén volt közforgalomban, s viszont a bécsi osztrák nemzeti banknak s a pesti magyar nemzeti banknak szintén annyi pénzjegye volt az «Otthon» városiak kezei közt s a barátságos kölcsönösség a pénzvilágban mindkét félnek előnyére szolgált.
Egyszer aztán a bécsi és pesti nemzeti bankok azzal a hírdetménynyel lepték meg a világot, hogy egy rövid határidőn túl az «Otthon» bank pénzjegyei az ő pénztáraiknál nem fogadtatnak el.
Hogy e támadásban a pesti magyar nemzeti bank is részt vett, azt szükséges megmagyaráznunk. A pesti magyar nemzeti bank igaz, hogy magyar tőkepénzek segélyével, magyar törvényhozás hozzájárultával alakult, magyar kormány felügyelete alatt állt; azonban az az emberi dolog történt vele, hogy a keletkezése első tíz évében furfangosan előidézett pénzválságok által egy versenyző pénzpiacz a magyar bank részvényeinek árfolyamát lenyomta. A víz alá nyomott magyar részvényesek aztán megijedtek, hogy oda fulladnak, igyekeztek lerúgni magukról a sülyedő részvényeiket; akkor azután a versenyző pénzpiacz azokat potomáron összevásárolta; s most azután van ugyan magyar bank, s annak a jegyein ott a magyar czímer, s a magyar-, horvát-, oláh-, rácz-, rusznyák-, bosnyákszöveg; de annak a részvényesei Ausztriában vannak, annak az igazgatósága csupán az osztrák bank delegatiója. Épen így történt a magyar gőzhajókkal, a magyar vasútakkal, a magyar gyárakkal. A nemzeti alapítók az első versenynél meg hagyták magukat verni, aztán mint a rák az ollóját, ott hagyták a vállalataikat; megmaradt rajtuk a nemzeti szín, de idegen parancsolt belőlük.
Tehát a bécsi és pesti nemzeti bankok egyszerre kitiltották rekeszeikből az Otthon pénzjegyeit s az által kényszerítettek mindenkit, a kinek ilyen bankó volt a zsebében, a pénzváltókhoz szaladni, a miből azután következett egy általános roham az Otthon bankjai ellen, úgy, hogy egy napon a nagy hexagon zsúfolva megtelt pénzeért rohanó közönséggel, mely mind aranyat követelt a bankjegyéért.
Az Otthon igazgatói erre azzal válaszoltak, hogy a míg eddigelé csak az egyik kapuja volt nyitva a banképületnek a közönség számára, most kinyitották mind a kettőt s kihirdették falragaszokban és felbocsátott ballonokon, hogy ezentúl az éjjel és nappal minden óráiban folyik a pénzbeváltás a bank rekeszeiben; nagyobb összegek nem számlálva, de súlymérték szerint fizettetnek ki.
Másnap reggel már üres volt a hexagon tere. Az idegen bizományosok, kik összebeszélés szerint hetek óta lesték a Bécsből jövő jelszót, hogy a beváltandó bankjegy-tömegekkel megostromolják a bankot, a legnagyobb gyorsasággal lettek kielégítve s a tervezett sensatiónak nagyon hamar vége lett egy körülménynél fogva. Az Otthon bankja nem adott ki kisebb jegyeket 50 frtosoknál, azokat is csak két millió erejéig; csupán a város piaczi forgalmára tekintve. A kisebb pénz mind arany volt. Ez a két millió egy nap alatt be lett váltva, s akkor aztán elcsendesült a népcsődület; hiányzott hozzá az a felbőszített mob, mely az osztrák pénzválságok lázadási jellemét fenn szokta tartani; azok a nyelves kofák, kik tíz frtjukért, a mi markukban maradt, szidják a császárt, a pápát, Rothschildot és Jézust; azok a felpálinkázott napszámosok, kik a zsiros egyforintossal a markukban a bank ablakán akarnak betörni, azok az ácsingozó utczakölykek, kik a fertály bankóval élczeket csinálnak, s azok a kopott ruhás özvegyasszonyok, kik publikumot sírnak maguk körül, harisnyaszárban élére rakott tíz krajczárosaik nagy veszedelmén óbégatva. Az Otthon városában nincsenek papiros apró pénzek. A szegény ember kezébe csak arany kerül és ezüst.
Az Otthonnál mind ez az elem hiányzott; másnap már a piaczon egy bankjegye sem forgott. Most már csak olyan emberek mentek a bankba, a kik szekérrel vitték el az érczpénzt; tizenkét helyen váltottak nekik, nem volt alkalmuk a piaczon összecsődülhetni.
Minden üzlet maradt a maga rendes kerékvágásában. A külföldi commanditok épen úgy folytatták működéseiket, mint eddig; azzal a (nagy) különbséggel, hogy e válságos idő alatt kész fizetés mellett történt minden adás-vevés.
Dárday, mikor azt megtudta, hogy bankjegyeiket kitiltották az osztrák-magyar pénzpiaczokról s azután a többi európai s észak-amerikai piaczokról is (másutt nem voltak forgalomban) első dühében repressáliákhoz akart nyúlni; hanem aztán Severus és Tatrangi lecsillapították: üzleti dolgokban nem szabad indulatba jönni. A financziákhoz nagyobb nyugalom kell, mint a theologiához. Ki állna boszut a «jó adósain», azért mert rossz hitelezői bántják? Hisz akkor maga buknék meg. Ellenkezőleg az Otthon államának szépen kimélve kell bánni azokkal az államokkal, a hol sok adósa van, és elvárni, míg azok kötelezettségeiket lerótták, és azután csendesen gombolyítani le a kölcsönös üzleteket, minden erőszakos rázkódás nélkül.
Úgy történt. A részvényes állam engedte a bankjegyeiért az aranyát elhurczoltatni; az idegen bankjegyeket visszaküldte kereskedői számlák útján a maguk piaczaira; felhalmozott árúit, ha a nagy liga lenyomta a beszerzési áron alul, (saját áldozataival) adta még olcsóbban; volt elég nagy tartaléktőkéje hozzá, hogy a malitiósus versenyt évekig kiállhassa, s mikor az ő bankjegyeit nem fogadták el a külbankok, ő is érczfizetést követelt, s ennek az lett a vége, hogy nem csak az ő aranyát hurczolta ki a közönség, hanem a külbankokét is.
Ebből legelőször is az a baj lett, hogy az Otthon bazárjaiban és depotiban is csupa aranynyal kellett számolni, mint a hong-kongi, vagy banjer-massingi piaczokon. Alkuk köttettek franczia napoleonok, angol fontok, német markok, ind lak rupiak, chinai tælek szerint, s azokhoz csatlakoztak az otthoni «valódi»-k, a hogy saját érczpénzeiket nevezték, s minden pénzt súly szerint mértek; a vízmérleg azt is megmondta, melyik nemes fémhez mennyi más fém van keverve? Ezt azért kellett megtartani, mert az aranyhoz és ezüsthöz hasonló pinchbeak és alfenoide pénz milliárd számra forgott a világban s azzal könnyen meg lehetett volna a hozzá nem értőt csalni, ha a vízmérleg nem védte volna a csalás ellen a közönséget. A kézrekerült ál-arany és ezüst pénzt azonnal keresztül lyukasztották s azontúl aztán használták, mint garast és tizest, a «billon»-nak nevezett nemessel kevert érczvegyülékű pénzt leszállították nemes tartalmának értékére.
A másik baj azután az lett, hogy az aranyban és kész fizetés mellett a hitel egészen megsemmisült. A «jó adósok» nagyrabecsült kategóriája megszűnt lenni s a kereskedelem oly nehézkes mozgást vett fel, mint a phœniciaiak idejében. Az üzlet veszteséggel járt az egész világon s azért iparkodott azt minden egyes czég a legszűkebbre szorítani, gyárak, malmok fél erővel dolgoztak, bankokban kamatozatlan hevert a pénz.
És mind ez azért, hogy egy keletkező új társulat virágjában elhervasztassék. Ezért kellett a kerek világon minden üzletnek erőszakosan, összefüggőleg visszafojtatni.
Már pedig ha az egész üzletvilág összefog egy ellen, annak az egynek, akármilyen hatalmas, el kell buknia.
Az Otthon államnak készen kellett arra lennie, hogy a hetedik üzletévét nyeremény nélkül fogja végezni. Részvényesei ezért nem nyugtalankodtak. Erőssé volt fejlődve közöttük a testületi szellem, s készek voltak mindenüket áldozni azért az államért, melytől mindenüket nyerték.
Tatranginak egy ötlete némileg segített azon a bajon, hogy a készfizetési kötelezettség az üzletváltók által hordozott hitelt egy időre megsemmisíté; ez ötlet az volt, hogy ő az arany és ezüst értéken kívül még egy harmadik valódi nemes értéket is bevont a közforgalomba: ez a «gyémánt érték». Hiszen milliárdok hevernek gyémántokban. Most elkezdett a gyémánt szerepelni, mint pénz, s pótolta egy részben a váltókat. A papirosnál mindenesetre megbízhatóbb érték volt. Három aláirás sem kellett hozzá. Lejárat napján beváltható volt és kis helyen elfért belőle nagy összeg. Az üzletvilág kezdett hozzászokni a gyémántpénzhez.
Ekkor történt egy – az egész világra nézve meglepő – esemény; melyet azonban mi clairvoyante-ok, kik a pinczefalakon s a bekötött zsákokon keresztül látunk, rég előre sejtettünk.
Ez azon eset volt, hogy egyszer egy bécsi nagykereskedő, kinek erős üzlete volt coloniálczikkekben, kész érczben fizetés levén a jelszó, a bécsi nemzeti banktól százezer forint árú érczpénzt váltott be. Már ekkor a bank tartalékérczkészlete elfogyott s a pinczék tresorjaira került a sor. Onnan megküldték neki a százezer forintot ezüstben. (Az ezüst valutától akart szabadulni mindenki, a minek az volt az indoka, hogy az ezüst becse az aranyéhoz mérve századról századra folyvást hanyatlik, még a XVI. században úgy állt az ezüst az aranyhoz, mint 10:1-hez, a XVIII-ban már mint 14:1; a múlt században mint 15½:1; a XX-ban 18½:1.) A kereskedő leküldte a pénzt Otthonba. Ott mérlegre tették a pénzét, s a vízmérleg rögtön elárulá a különböző fajsúlyt: az ezüst fajsúlya 11, ezé pedig 7½. Egy zacskót felbontottak. Annak a pénzei már meg is voltak sárgulva az időtől, elárulva nickel tartalmukat. Erre aztán tudatták a nagykereskedővel, hogy a pénze nem «argentum»; hanem csak «argentan», most azt darabonkint keresztül fogják lyukasztani, hogy ha őtet megcsalták, ő ne csalhasson meg vele mást.
De bizony a kereskedő magát sem engedte csalottnak maradni; futott vissza Bécsbe s nagy lármát csapott a bankigazgatóságnál, hogy ő neki argentánt adtak a kincstárból.
Ezt mindenki lehetetlennek tartá; az igazgatóság szakértő bizottság kiséretében szállt alá a kincstárába, felnyitogattatva minden tresorját, s a legbiztosabb önérzettel vágatta fel a pénzes zsákokat, hogy vizsgálják meg azoknak tartalmát.
És ekkor tudták meg csak, hogy összes háromszáz millió forintnyi érczfedezetük mind hamis pénz. Hogy mind az öt, jól őrzött, hármas zár alatt tartott tresorjukban egyetlen egy darab igazi arany és ezüst, de csak írmagul sincsen!
Sok romláson ment már keresztül a világ a pénz miatt. Az évkönyvek feljegyezték azok közé Law bank generaléja bukását, a Missisippi részvényszédelgést, az osztrák «devalvatiót», az amerikai bankok pusztulását; de oly csapás még nem érte, mint mikor azt fölfedezték, hogy az osztrák nemzeti bank tresorjaiban a kincs: hamis pénz.
Megfoghatatlan, elhihetetlen szörnyesemény volt az! Hogyan történhetett meg az, hogy háromszáz milliónyi vert arany, ezüst, – megpróbált érczrudhalmaz – átváltozzék similorrá, argentánná. Minden egyes zacskón rajta a pénzt megszámláló hivatalnok neve, odapecsételve a bank billogával; és azok mind egytől egyig derék, feddhetlen életű becsületes emberek… És a pecsétjük alatt levő pénz még sem ezüst, sem arany.
A bank összes igazgatósága mind köztiszteletben álló «úr», gazdag ember; maga is egész vagyonával ez intézethez kötve; és azok annyira ellenőrizve vannak egymás által, hogy nem is követhetnének el csempészetet; és még ily óriási csempészetet: a minek keresztülvitele természeti lehetetlenség!
… És az általuk jól őrzött kincs még sem arany és nem ezüst…
Az állam összes nemzetgazdasága e bankra van építve. Jól mondá ama dæmon, ki a munkát véghezvitte, hogy mikor az ki fog derülni, egyszerre koldussá lesz minden ember: palotában, kunyhóban nem lesz más, csak koldusok: kétségbeesett, sárba esett koldusok.
Az állampapirok, a legjobb iparvállalatok részvényei, a kölcsön bankok pénztári jegyei, mind kivétel nélkül, nem hogy «estek», de megszüntek lenni, a nullára szálltak.
S minő irtóztató kép a közéletben!
A piaczok telve gyármunkásokkal, kiket munkaadóik ezerével eresztettek szélnek. A bezárt pékboltok, mészárszékek előtt éhes néptömeg, mely értéktelenné lett pénzjegyeiért kenyeret, húst követel. A fővárosoknak minden utczáin egész sorszámra bezárt boltok; mintha örök nagypéntek volna. A vasútakon semmi közlekedés, a föld terményeire semmi vevő. Nincsen min vásároljanak, ha már az arany sem arany?
Nem hisznek már az emberek a csengő ércznek sem. Minden ember hamis pénzverőnek nézi azt, ki ezüsttel-aranynyal kinálja, s ez a veszteség súlyosabb fele, hogy nem csak a vert aranyban nem hisznek már többé, de a jellemek nemes érczében sem. Tolvajnak hiszi minden ember egymást, s a közvélemény egy őrült gondolatban mintegy összebeszélve, egy emberre mutat fölfelé.
Az a király.
Ha elvehette valaki a bank kincseit, az csak a király lehetett.
S mit tett a király a végromlás napjaiban?
Azt mondta: nem szabad volt annak a kincsnek elveszni! Ime én odaadom összes magánvagyonomat, az ősök által gyüjtött családi kincstárt, feleségem gyémántjait; pénzt veszek fel a külföldön összes birtokaimra s azt teszem le a megrabolt bank kincstárába; de a romlást meg fogom akadályozni!
Szegény jószívű király!
Nagyobb mérvet öltött már akkor a világromlás, mint hogy azt egy koronával el lehetett volna takarni. Bele lett abba vonva mind az öt része a földnek.
Az osztrák bank kincseiben nem csak az osztrákok voltak meglopva, hanem ki volt lopva a föld minden színű embereinek kebléből a szív, fejéből az ész. Megbódult minden ember és szaladt a saját házát felgyujtani. Minden országban megrohanta a közönség a bankokat, a takarékpénztárakat, a bankárokat, követelte betéteit vissza, egyszerre és viharosan s ez őrjöngő boszorkányszombatban tánczra kellett kerekedni a becsületesnek a gazemberrel, szilárdnak a szédelgővel, a hitelező is repült, az adós is repült a forgószélben s nem volt senki alatt többé föld!
A brassói utczaszegletek «padjain» aranyat beváltó kupecztől elkezdve fel a Rothschild-házak világhatalmú főnökeiig minden pénzügyér egy színvonalra jutott: egyik sem tudta, hogy pénz-e az, a mit még a fiókjában őriz, vagy szemét? Az angol bankok «folyószámla» (contocorrent) üzletei kibonyolíthatlan chaossá zürodtek össze: a tengernyi checkeket egyszerre minden ember be akarta váltani, a letétek, ha értékpapir, kidobattak a piaczra; ha tőkepénz, tömegesen visszavonattak; ki mit megmenthetett a pénzéből, arra ráült, tovább nem adta; a földbirtok, a lakházak értéke a nevetségig alásülyedt; nagy birtokok, paloták kerültek a kalapács alá s tizedrésznyi adósságért negyedrész áron árvereztettek el, s három nap mulva már a vevő is bankrott volt, mert a megvásárolt birtok még felével alászállt; Amerikából ezerhatszáz bank fizetésfelfüggesztéséről értesített a távirda és a légjárók; a nagy liga roppant tőkepénze egyszerre szétfoszlott, mint a köd; nem gondolt már senki arra, hogy az Otthon társaságot megbuktassa; bukik az már, ha bukandó, magától is; sietett minden pénzkirály a saját magánvagyonát védelmezni; megszünt a pénzpiaczon minden érdekközösség, minden tájékozás. Világromlás volt ez!
Hogy szerezhetett volna érvényt a magyar király ily helyzetben nagylelkű elhatározásának? Nem volt most senkinek kölcsön adni való pénze. Nem volt most senkinek kölcsönkötéshez való hitele, még ha két országa van is. (Épen azért nem.)
S a romlást nem csak a pénzvilág érezte teljes mértékében: eleintén csak azok az emberek, a kik kereskednek, a kik koczkáztatnak, tőkepénz, pénzforgatás után élnek; eleinte még a népesség egyes osztályai bizonyos nemével a kárörömnek szemlélték az olymp bukását, azt mondták: «Minket nem ér ez el! Urakat és szegény embereket, kik eszszük azt, a mit a föld adott; tenyerünkben van az igazi arany, a munkaerő; ez soha nem veszti értékét!» De nagyon csalatkoztak, mikor ezt mondták, a vihar nem hagyta még a fűszálat sem összetöretlen: a földmívesnek elvették a szájába tevő falatot adóhátralékban s lefoglalták lábán a gabonáját potom tartozásokért; a kézműves üres piaczon ütötte fel sátorát, senki sem jött vásárolni; sok helyütt meg kellett ismerkedni a cserekereskedéssel és fizetni terményekkel, mint a hogy fizetnek Mexicóban cacao-pénzzel, Szibériában nyestbőr-pénzzel, Abyssiniában sópénzzel, Virginiában dohánypénzzel. A hol rossz termés volt, ott megismerkedett a nép az éhinséggel, s a mindennapi kenyér szomorú pótszerei jelentek meg a piaczokon. Braziliában a magyar liszt helyett elővették a «guarana kenyeret», mely vadon termő paulliniamagokból készül, hasonló a kenyérhez, mikor megsavanyodott, s a csokoládhoz, mikor keserű, a norvég fürészpor-kenyeret, a gyárhulladékokból készült creoson-kenyeret; s a vendéglőkben elkezdtek előtünedezni a «pásztorfillérek», a mi olyan váltópénz, a mit minden vendéglős a saját nevével és pecsétjével ellátott papirszeletből készít, vált vele, s a visszahozónak ételt ad érte. A kormányok nem birták fizetni közigazgatási közegeiket, nem volt törvény, nem rendőrség; rablókkal telt meg egyszerre minden mező, erdő, város, s nem volt, a ki a békés polgárt megvédelmezze tőlük.
Ilyen a világ képe, mikor egyszerre eltünik mindenünnen a pénz!
Ugy kaczagott a világromláson a Newa melletti dæmon: nála már nem lett e vihar által rosszabbá semmi…
E királyi fájdalmak közepett egy meglepő hír látszott segítségére jönni a lesujtott uralkodónak.
A bécsi nemzeti bank igazgatósága tudósítá ő felségét, hogy jelentkezett nála egy ember levél útján, a ki azt állítja, hogy ő tudja, hogyan tüntek el, hogyan lettek kicserélve a bank kincsei? Még többet is tud. Rá tud vezetni, hogy hol vannak? És pedig olyan helyre, a hol csak le kell értük hajolni és fölvenni. Nem kér e titok fölfedezésért mást, mint egy száztólit a megtalált kincsből, és teljes bűnbocsánatot.
Hát az Istenért, meg kell neki adni mindent, a mit követel! Ki kell nevezni nemes embernek!
De azonfelül a jelentkező azt is kikötötte, hogy ő egyedül a királynak személyesen akarja elmondani a titkot, és senki másnak. És azon ember személyisége a király előtt méltán gyűlöletes.
Hát legyen bár az ördög!
No, annál is kellemetlenebb egyeniség volt. Mazrur volt.
A király összeborzadt ettől a névtől.
Ugyanattól, ki országát megrontotta, ki a nép fejét meggyalázta, ki a nemzet előkelőit megvesztegette; a tolvajtól magától fogadja most el a szabadító kezet!
Meg kell lenni! Ha az orgazdáknak amnestiát adtunk, miért ne a tolvajnak is? A király beletörte magát, hogy még egyszer elfogadja Mazrurt. Hiszen ezuttal az egészen kezébe adja magát. Nem védi többé követi jog, mint magánember jön s oly bizton szól, hogy a fejét teszi fel rá, ha nem mond igazat.
A király elfogadja Mazrurt.
De hát Mazrur hogy jutott e titokhoz, s ha hozzá jutott, miért árulja el?
Ennek rövid magyarázata van; Mazrurt a szeszélyes asszony sok ideig kegyenczének tartá. Egy önfeledt perczben azzal bizonyítá be az asszony szenvedélye nagyságát, hogy elmondta kegyenczének azt a titkot, a mi a halott wladi kaukáziak sírjában oly jól volt eltemetve: a jégtengerszem titkát. Egyszer aztán az elbízott kegyencz túlment a határon, melyet számára vontak, s bátorkodott arra a gondolatra vetemedni, hogy a büszke, szabad úrnőt magához lánczolja. Férje akart lenni. Akkor aztán kikorbácsolták.
A boszu, a sértett nagyravágyás sugallta neki, hogy a megnyert titkot fölfedezze: de meg az érdek is; nem tette ingyen. Neki is csinos összeg fog abból jutni.
A király tehát maga elé bocsáttatá Mazrurt s négy óra hosszat tartott a kihallgatás; mialatt Mazrur a legapróbb részletekig elmondá a királynak, hogyan ment végbe a bank kincseinek elorzása, kicserélése, egész a vég catastrópháig, a midőn a sarokba szorult nihilisták az ágyucsöveknek öntött kincseket a mély tengerszem jégburka alá sülyeszték.
Most is ott vannak; mert arra, hogy valaki értük menjen, sem hely, sem idő nem volt alkalmas.
A király rögtön parancsot adott ki, hogy a jégtengerszemet ki kell szivattyuztatni. (Az ismét megtelt azóta vízzel, jéggel.)
A tény nem maradt titokban. A közönség megtudta, hogy a bank kincsei fel vannak fedezve. Tehát nem a bankigazgatók, nem a király tudtával lettek azok felcserélve, hanem ellenség által.
E hírre az őrületes boszorkányszombat a börzén elcsendesült. Még ugyan nem keltek fel az emberek, de legalább csendesen feküdtek s nem bukfenczeztek egymáson keresztül-kasul; nem ették meg egymást. A kik kétségbe voltak esve, most keletkező reménynyel lesték, mit hoz a következő nap?
A szivattyúzók napról-napra értesíték a világot az eredményről.
Már fölfedezték a sziklalapokon a csalhatatlan siker jeleit.
A gránitfalakon itt-amott egy-egy hosszú arany vonal látszott, melyet az idő nem törülhetett le onnan; azt a magasból lehajított arany ágyucsövek rajzolták oda.
Ezek a felkiáltó jelek, melyek azt hirdetik, hogy «itt vannak!»
Egyszer aztán ki lett merítve az egész tó; a fenekén nem volt más, mint szikla…
Nem felkiáltójelek voltak azok az aranyvonalak ott a gránitfalon; hiszen nem a leeső, hanem a fellökött aranycsövek irták e jeleket oda. «Kérdőjelek» azok… Azt kérdik: «hová lettek?»
A visszahatás most már irtózatosabb volt a megelőzött bajnál. A megcsalatkozott reményre még lázasabb paroxismusa következett a kétségbeesésnek. A nép háborut ordított Oroszország ellen s Mazrurt akasztófára követelte. Hanem a háboruhoz pénz kell, meg katona; ez a kettő most épen hiányzik; Mazrur pedig a mint megtudta, hogy fölfedezése kudarczot vallott, gondoskodott róla, hogy elmeneküljön olyan országba, a hol rá nem akadnak.
Most azután a király a pusztulás tetejébe megkapta még azt a megaláztatást is, hogy hitt annak, a ki már oly nagyon megcsalta s még egyszer megcsalatott keservesen!
De pedig ezúttal nem csalta őt meg ez ember. Hiszen tény, az aranyvonalak mutatják, hogy igazat mondott. A kincsek itt voltak: de hová lehettek? Ki mondja most meg azt?
Ki mondja meg azt, hová lettek?
Ez volt a kérdés, a min millió ember törte a fejét, és törte a megtébolyodásig, és nem talált rá megközelítő feleletet.
Egy napon midőn a király, gondterhelte fejét tenyerébe hajtva ült szobájában s lelke távol kalandozott, egy homlokára ejtett csók visszaidézte azt.
Hermione Peleia állt előtte.
És azt sugá neki:
«Én tudok még egy embert a világon, a ki e kérdésedre megfelelhet.»
«Ki az?»
«Tatrangi Dávid…»
A király felszökött helyéből.
– Igazad van! mondá. Van egy ember, a kit lenéztünk, eltaszítottunk, a kinek hiveit száműztük, nemzetünk testéből kivetettük. A ki ellen határt húztunk, törvényt hoztunk; a kit idegennek, jogtalannak elneveztünk. A kinek törekvéseit minden módon akadályoztuk, kinek létjogát megtagadjuk; a ki ellen az egész világgal egyetértve összeesküdtünk; ezt az embert még megkérdezhetjük. Ezzel az emberrel én egyszer jót tettem; akkor így szólt hozzám: «Nekem most semmim sincs, magam is semmi vagyok. De a mi vagyok és leszek még valaha, az mindig a tied lesz. Mondom». Azóta ez ember száz súlyos csapást kapott az én kezemtől. És én tudom jól, hogy ő e száz csapást elfelejtette; de arra az egy jó tettre emlékezik. Én meg fogom őt kérdeni.
– De ki által? Minisztereink bármelyikét küldjük hozzá, hidegen fogja neki felelni: «pénzügy: ez a pénzügyi igazgató szakához tartozik; forduljon ön Severus úrhoz». S ott hideg szívre találunk.
– Nem küldök hozzá se minisztert, se nagy követet; hanem mást.
Másnap az esti órákban Tatrangi Dávid Moishe szigeti nyaralójában vizsgálta sorra azokat az új vívmányait a kertészetnek, miszerint a közönséges makktermő fák, a bükk, a tölgy nemesítés által emberi táplálékul szolgáló ízes gyümölcsöket hoznak, mialatt Rozáli egy vörös hangyaboly népe közé hintett tört czukrot, mely Braziliából behozott hangyáknak az a jó tulajdonságuk van, hogy a fákról a hernyók petéit leszedik, bábjait kiszívják; a kertésznek a hernyózást fölöslegessé teszik; a midőn horticulturai szórakozásából Dávidot egy rég hallott, de ismeretes hang verte fel.
– Jó munkát, uram.
Dávid az alkonynap verőfényében egy alakot látott állani, kiről az első perczben azt hitte, hogy az csak felizgatott képzeletének teremtménye: mert hiszen ő róla gondolkozott most is.
Ez alak a magyar király volt.
Ő maga, a két ország uralkodója.
Nem bízta másra e nehéz küldetést; maga kelt útra, titokban, ismeretlenül, senkitől nem kisérve, s nem szállt le a vasutról, csupán az Otthon városában.
Dávid még mindig álmodozva bámult az előtte álló alakra, s kezével Rozáli vállát érintve, susogá:
«Nézz oda, Rozáli!»
«A mi királyunk…» rebegé a nő.
Dávid odasietett a király elé, ki egy sétány lugos fala alatt állt.
«Felséges uram!»
– Ön rám emlékezik még?
Valóban, a lejárt hét év s azoknak végén e mostani rémnapok nagyon megváltoztatták a király arczát. Megvénült.
– A jóltevőt mindig megismerem! felelt Dávid.
– De én rosszat is tettem.
– A jók nem tesznek rosszat soha. A rossz is jóra fordul, a mit ők tesznek.
– Ön meg van lepve, hogy engem itt lát.
– Nem, felség, szólt közbe Rozáli, ki ezalatt odasimult férjéhez; az én uram ma reggel megmondá nekem: «ma tartsd elfogadásra készen nyári lakunkat; a király itt lesz».
A király megdöbbenve tekinte Dávidra.
– A spiritus familiaris sugta ezt meg önnek?
– Nem, felség, felelt Dávid, nekem, mint apám mondá, rhinoceros-idegeim vannak; engem a table movingok és az astralszellemek nem szolgálnak; hanem szolgál az ismeret és a logika. Én tudtam a kutatás eredményét, melyet felséged a Tátra hegyei közt tétetett, ismertem két lelkületet, a királyét és a királynéét, s e tudatokra alapítám azon jóslatomat, hogy a király ma itt lesz az én házamban.
A király arczát a szokott tűzláng borítá el e pillanatban.
Versenytársával állt szemközt.
Egy király egy száműzött telepítvényesfőnökkel. A régi monarchiai elv személyesítője a szabad republikánus koreszmék képviselőjével.
És miben versenyeztek?
Abban, hogy melyik a nemesebb?
Melyik szereti jobban hazáját? Háladatlan, keserűségtermő, de mégis örökké imádott hazáját?
A király leszállt trónjáról, hogy a száműzöttnél országa számára kolduljon.
Vajjon a száműzött engedni fogja-e neki, hogy kolduljon?
A király, midőn úgy kigyuladt az arcza, rögtön, hevesen, odalépett Dávidhoz s megragadá annak jobbját, egyenesen e kérdést intézve hozzá:
– Tudja ön, hová lettek a bank kincsei?
A két férfi egymás szemébe nézett egészen közelről; egy arkangyal villamló szemsugárzatával a király, egy férfi nyugodt tekintetével a száműzöttek főnöke.
Rozáli sejtő ámulattal veszté el lelkét mindkettő nézésében. Vajjon mit fog mondani férje? Ha azt találja e kérdésre felelni: «mi közöm nekem az osztrák bank kincseihez?» hogy fog a nő leesni abból a magas égből, a hová őt Dávid egykor felvitte, mielőtt csókjával érintette volna!
Dávid nyugodt hangon, mint a konduló harang, felelé e szót:
«Tudom.»
A király erre mindkét kezével megszorítá a száműzött kezét. Arcza csaknem fehér lett egyszerre.
– Akkor én visszatérek rögtön országomba, s «e szóra» lefekve nyugodtan alszom; mert akkor tudom, hogy meg vagyunk szabadítva.
A király átvetve vállán köpenyét, mint jött, úgy eltünt, oly hirtelen, mint egy vizió. Csak a keblére borult nő biztosítá Dávidot, hogy e jelenet nem volt álomkép, nem volt káprázat. A nő zokogott és férje keblére szórta csókjait.
«Igy, így, ilyennek hittelek, ilyennek láttalak mindig: bálványom, szellemem!»
Ugyanazon túlvilági arcz volt előtte ismét, a mely egykor a villámló felhők közepette úgy megigézte.
És valóban az a szó: «tudom», nem kevésbbé volt merészebben égnek dobott csoda, mint ama repülő gép, s a ki azt lába alá tevé, épen úgy tudhatta előre, hogy ezzel sok zivataros égen kell majd keresztülrepülnie, s összezúzhatja vele magát, ha röptét kormányozni nem tudja.
Dávid készen volt rá.
Rögtön sietett fel az igazgatósági palotába s hivatta két igazgatótársát tanácskozásra.
Elmondá előttük az eddigi eseményeket s a királylyal történt találkozását a Moishe szigeti kertjében, a párbeszédet és az utolsó szót.
«Tudom.»
Mr. Severus ajkai pedig még fehérebbek lettek, mint egyébkor.
– Uram, szólt Dávidhoz, azt jól tette ön, hogy megmondá. Bár, ha egészen correcte akart volt eljárni, azt felelhette volna a királynak, hogy ez nem tartozik az én ressortomba: a bankügy Severus igazgatótársamé. No de jól van. A királyt még mai nap is vannak, a kik nem olyan embernek tartják, mint mást. Annak több tisztelet kell, mint más halandónak. És aztán én sem felelhettem volna neki egyebet mint azt, hogy «tudom». Mert a hazugság a gyöngék fegyvere. De már most mi lesz tovább? Ennek a szónak: «tudom!» folytatása is van. Ez a szó: «tudom» háromszáz milliót nyom aranyban, ezüstben.
– Úgy van.
– Tehát ha én rám van bízva a szónak folytatása, én így fogok szólani: «tudom», hogy az osztrák bank kincseit a nihilistáknak sikerült elfoglalni. Mi elvettük azt a nihilistáktól akkor, midőn az már az övék volt. Ez ránk nézve hadi zsákmány, elfoglalva velünk harczban álló ellenségtől. Az osztrák banknak lehet keresete a Nihil ország hadseregétől fegyveres kézzel, az minden népjog szerint a mi sajátunk és azt nem adjuk vissza sem a második, sem a harmadik tulajdonosnak. Ugyan mit mondanának a hatalmasságok, ha most a bécsi, párisi, londoni, stambuli fejedelmi kincstárakból minden nemzet vissza akarná követelni az ő hadjáratban prédára jutott kincseit, a mit az elvevők közlátványra állítának ki? A Zürichben, minden európai hatalom által aláirt nemzetközi egyezményben egy pont így szól: «a hadi zsákmány 24 órai birtoklás után az elfoglaló jogos tulajdonát képezi». A keresett háromszáz millió ránk nézve hadi zsákmány; és hetedik éve, hogy birtokunkban van. Az a mienk. Ez az én szavam ama szó után: «Tudom!»
Dárday arczáról azt lehetett olvasni, hogy egészen Severus nézetét osztja.
Most Tatrangi Dávid szólt.
– Nem tagadom, hogy a jog és a hatalom két erős úr a földön, de én azoknál még erősebb két urat ismerek; ezek az erkölcs és az ész. A jog azt mondja, hogy tartsuk meg a hadi zsákmányul elfoglalt kincseket; a hatalom biztat, hogy megtarthatjuk; hanem az erkölcs és az ész azt parancsolja, hogy vissza kell azt adnunk jogszerű tulajdonosának. S én magamra vállalom, hogy igazgatóságunk egyhangúlag fogja azt határozni, hogy adjuk a kincseket vissza.
– No arra kiváncsi vagyok, szólt Severus, hogyan nyeri ön meg az én szavazatomat?
– Nekünk először is hasznunkra volt az, hogy a kincseknek ez ideig birtokában voltunk. A véletlen adta kezünkbe.
– És önnek a leleményessége.
– A szerencse megsokszorozta azt kezeink közt.
– És az én fáradságom.
– Elismerem. De ez volt minden alapításunk talpköve s birtuk azt ez ideig jóhiszeműleg, mint ellenségtől elfoglalt hadi zsákmányt. A mint azonban megtudtuk, hogy az nem az ellenség, hanem egy magántársulat vagyona volt: nem zsákmány ez, hanem kölcsön, melyet köszönettel visszaadunk. És ha ellenségünk lett volna is Ausztria, s mi magunk foglaltuk volna el a bank kincseit, mint hadi zsákmányt, még akkor is vissza kellene azt adnunk, a mi egy magántársulat vagyona volt, mint a hogy visszafizette Francziaország azt a nyolczadfél millió marc-bankó ezüstöt, a mit Davoust tábornok a hamburgi bankból elszállított.
– S még tán kamatot is fizetünk tőle?
– Valóban négy százalékot hét év folytán.
– Tehát még egy árva száz milliót fölébe! De hisz ez, ha nem tréfa, akkor őrültség! Ugy mint jól bezárt kincstárunkból négyszáz millió érczpénzt kihajigáljunk, mint a megrohadt burgonyát! Hiszi ön, hogy azért fáradtam én hét éven át, a világ öt részében mindenütt, hol nyereség kinálkozik, aranyat ezüstöt gyűjtve államunknak; azért töltöttem meg bankunk hat pinczeboltozatát comptanteokkal, hogy azt most megoszszuk azokkal, kik az idő alatt zsebükbe dugták kezeiket s úgy bámultak a világba, vagy börzeszédelgéssel lopták a pénzt a hiszékeny néptől?
Tatrangi nem hátrált meg.
– Ha ön megtöltött hat pinczeboltot aranynyal, ezüsttel, én megtöltöttem hetet. Ön a kereskedelem útján, én a találmányok által. Ezüstelválasztó gépem, melyhez a hajdani emberölő gépek rezét használtam fel, a Mael örvény szélében felállítva, a tenger vizéből naponkint háromszáz font ezüstöt termel; ez senki vagyona: én foglalom azt el az emberiség számára. Hetven napot töltöttem az Atlanti ocean fenekén, az aërodromon által vezetett búvár hajóban, hogy felfedezzem a hirhedett arany flottát, mely négyszáz ötven év óta fekszik e tenger fenekén elsülyedve, másfél száz milliót érő kincseivel. Feltaláltam azt; magammal hoztam. Készítettem egy búvár-harangot kettős falazattal, melynek hézagát jégtermelő készlet tölti be. E búvár-haranggal leszálltam a caxamarkai forróvíz-okádó volkán fenekére, a melybe az inkák kincseit négyszáz év előtt a mexikóiak beleveték. Megleltem Atahualpa aranytrónját, s a hirhedett arany kertet, melyben pálmák, délszaki növények voltak vert aranyból utánozva. Az ind mesét én valóvá tettem. És mind ezen kincseket én a találmányok pinczéibe rakattam le és most sincs rajtam egyéb arany, mint feleségem jegygyűrűje az ujjamon.
A két igazgató nem állhatta meg, hogy Tatrangi felmutatott kezét meg ne szorítsa.
– Meghajlok előtted, szólalt meg most Dárday. Te magad annyit szereztél államunknak, mint a többi egy millió. És ha azt mondod, vissza akarom adni az osztrák bank kincseit, mert azt is én szereztem, az is az enyém, azt mondom: «teheted». De hát ne akarj te Krisztus lenni: légy egy kicsit ember is. Gondold meg, hogy az «enyim» és a «tied» közötti különbség soha sem fog megszünni a világon. Harczban állunk az egész világgal, s tudod, hogy az egész világ ellenségünk. Mentől több a pénzünk, annál több a hatalmunk, annál erősebb az államunk. Ellenségeink most a hátukon feküsznek, el vannak gázolva. Mi állunk. Hát te most oda akarsz sietni, hogy még egyszer talpra állítsd őket, hogy ők fektessenek le aztán minket. Most van hatalmunkban ezeket a pénzszultánokat egész fel a nagymogul Rotschildekig mind összetörni, kiszalaszszuk-e ezt a kezünkből? Ennél a szónál megszünik a philosophia!
– Nem, bajtársam, a philosophia soha nem szünik meg. Még az aranynyal szemközt sem. Mi tartja össze a mi államunkat? A hatalom? Nem; hisz még csak fegyveres rendőrségünk sincsen. A jog? Nem. Hisz még csak codexre szedett törvénykönyveink sincsenek. A szokássá vált becsületérzés az, mely államunk egész alkotmányát képezi. Az a szokás, hogy elég a kötelességét annak tudni, akinek terhe, hogy teljesítse azt, mielőtt az sürgetné a teljesítésre, a kinek az ő kötelességéből haszna van. Ez a mi kormányzásunk titka, ez a társadalmi együttlétünk életereje. Törjük meg ezt – mi magunk ide fenn – s az egész alkotmány alattunk fog összetörni. Ha az állam fejei kimondják azt, hogy idegen vagyont, ha kezünk eléri, más romlásával elvenni jó: – példánkat fogja követni az egész ország. A mely országban az államfők hadi kárpótlások megtartásával, bankódevalvatiókkal maguknak kincseket szereztek: az az ország tele lett hamis bukott kereskedővel, zsiványnyal és orgazdával. A hol az államfő milliókat suvaszt el: ott a «félkézkalmár» garasokat csal, s a pásztor csikót, tinót lop s egyforma joga van hozzá. A kormány meglopja a népet, s a nép meglopja az államot. Ez a szövetség. Ott az «én, te, ő» egy circulus vitiosus; «te meglopsz engem; én meglopom őtet; ő aztán lopjon meg téged!» Ez azon államokban a jelszó, a hol mindent el lehet venni, ha egy furfangos paragrafus és a hatalom megvan hozzá. Nálunk nem az volt eddig a szokás. Mi eddig azt kérdeztük: vajjon az, a mit megszerzünk, nekünk hasznunkra lesz-e, s nem lesz kárára másnak? – Egy világvárost építettünk ez anyagból! De ha mi az osztrák bank tulajdonául felismert kincseket megtartjuk pinczéinkben: ez szétveti a mi államunkat, ettől megrohad a fenekéig egész társadalmunk; ki lesz mondva a törvény, hogy vagyont szaporítani minden úton és eszközzel jó; nem azért, mert szükséges, de csak azért, mert a mienk több legyen, a másé kevesüljön. S ezzel a törvénynyel lesz városunkból egy «Sybaris»; de nem lesz «Otthon!» – És ellenben mi lesz akkor, ha azt határozzuk el, a mit én ohajtok? Gondoljatok e tényre s a világ mostani helyzetére. Fenekestül fel van fordulva minden. Inség, kétségbeesés, pangás; munkahiány, nyomor mindenütt. Haszon ez mi ránk nézve? Haszon-e az nekünk, ha milliárdjaink vannak elzárva pinczeboltjainkban: de elátkozva, mozdulatlanul, mintha most is a caxamarkai geizer fenekén feküdnének. Kereskedő ország vagyunk és minden piaczunk üres; vagy nem is üres, hanem átalakult temetővé. – S ha most az örvénylő vihar közepett mi egy szót elkiáltunk: «becsület, állj helyt!» s a min keletkezett a világromlás, a bécsi bank kincseinek eltüntén, megoldjuk a titkot, visszaadva becsületesen a megtalált kincset: akkor én azt mondom tinektek, hogy magunkat odaállítottuk a világ közepére. Mi szegényebbek leszünk négyszáz millióval: de gazdagabbak leszünk az egész világ bizodalmával. Mi ez által nem csak az osztrák bankot segítjük ki nagy veszedelméből; nem csak hajdani hazánk népének adjuk vissza a jólétet; az egész világon egyszerre ujra felélesztjük vele a tetszhalott hitelt. S erre nem részvét vezet bennünket, hanem önérdek. Az ujra éledt hitelben a mi államunké lesz az oroszlánrész. Le fog előttünk hullani minden sorompó, tilalom, féltékenység, a hol eddig fennállt. Elég lesz azontul polgáraink bármelyikének csak annyit mondani: «én az Otthon lakosa vagyok»; – e szó aranyzálog lesz ránézve mindenütt. Százszorosan fogja nekünk e kerek föld visszafizetni. S ha megmaradnak még azután is ellenségeinknek azok, kiket most semmivé tehetnénk, de a szövetkezés közöttük lehetetlenné lesz téve. Elmondtam indokaimat. Nem nagylelküségből, de előrelátásból kell visszaadnunk a bécsi bank kincseit. Ha megtartjuk azokat, ez romlása lesz államunknak; ha visszaadjuk, diadalunk lesz és az örökké megtartja építményeinket!
Dárday tapsolt.
Mr. Severus érezte, hogy kisebbségben marad. Egy új eszméje támadt. Úgy tett, mint a ki megingatva érzi véleményét.
– Kérek meggondolási határidőt éjfélig.
– Jól van, mondá Tatrangi.
– Pontban tizenkét órakor ismét összejövünk.
Azzal széjjel mentek.
Mr. Severus sietett a távirda palotájába, mely szakmájához tartozólag rendelkezésére állt, s éjfélig nem volt található; maguk a távirdák is el voltak zárva, a most különben sem tolakodó közönség előtt.
Ugyanezen időt Tatrangi az aërodromonok indóházában tölté.
Éjfélkor ismét összejött a három igazgató.
Mr. Severus kezdé az értekezletet.
– Tatrangi úr indokai meggyőztek. Én is arra szavazok, hogy az osztrák bank érczkincseit vissza kell szolgáltatnunk.
És így egyhangulag lett az megszavazva, a hogy Dávid megjósolá.
– Most még egyet kérdek: szólt Severus; tehát az «Otthon» állama épen semmi hasznot sem akar a mostani világpénzválságból a maga részére kiaknázni?
– De igen, felelt Tatrangi; jövendőbeli megdönthetlen præstigejét.
– Egyebet semmit? Tehát még egy kérdést. Ha társulatunk ma liquidálni akarna, mennyire számítja ön azt a magánvagyont, melyhez énnekem a társulat alaptőkéjéből igényem lenne?
– Huszonöt milliót adott ön rendelkezésemre, midőn a hyalichor gyárat alapítottuk ezelőtt hét évvel. Én akkor világos igéretet tettem önnek, hogy az alaptőkéje, mely tervemet kivihetővé tette, s a mit örökké hálásan ismerek el, évenkint negyven százalékot fog önnek hajtani.
– Hagyjuk ki a hálát a számításból, maradjunk az üzletnél.
– Tehát ha az üzletet tekintjük, akkor ötven százalékot veszek fel, s ez az alaptőkével együtt kétszáz millió; a mi, ha ön kivánja, rendelkezésére áll.
– Rögtön?
– Azonnal.
– Kérni fogom az utalványoztatását.
Tatrangi arczán egy vonás nem változott. Nem azért, mintha közönyös dolog volna rá nézve az, hogy kétszáz milliót visszavonnak az állampénztárból, még kevésbbé, mintha Severus iránt hidegült volna meg; szerette őt, mint jó barátot, s nagyrabecsülte, mint tehetséget; de előre látta, hogy a mit ma elveszít, jön idő, melyben ismét visszanyeri.
A helyzet titka pedig ez volt.
Az akkori világpénzválságban minden bank részvényei leszálltak értéküknek egyötödrészére. A porosz bank, mely egy év előtt 1300 talléron állt, most 200-zal volt jegyezve. A bajor bank részvényei 500 frt helyett 100-ért kináltattak; a hamburgi, frankfurti, brémai bankok részvényeinek csak szinleges jegyzéke volt; vevőjük nem akadt; a belga nemzeti bank felfüggesztette bankjegyei beváltását. Anglia bankja, melyből az osztrák főherczegek elhelyezett tőkéiket legelsők voltak visszavonni, oly zavarba jött, a minőt csak 1797-ben tapasztalt; mindenki tudta felőle, hogy ha még öt napig tart a panique: érczpénzládái üresen fognak állani. A franczia bank részvénye 1200 frankról 250-re, az olasz nemzeti banké 280 ducatiról 50-re, a hollandié 1000 tallérról 200-ra esett alá. Még roszabbul álltak a keletindiai bankok, a hol a kalkuttai bank részvényenkint 3500 rupiát veszített névértékéből, s a bombayi bank 1000 rupia helyett csak 150-el szerepelt: legroszabbul álltak pedig az osztrák nemzeti bank részvényei, a mik névértékük egy tizedrészére sülyedtek s úgy sem voltak eladhatók; s ha az amerikai 1750 bankról nem mondjuk azt, hogy még annál is roszabbul álltak, ez csak úgy értelmezendő, hogy azok már feküdtek: már azoknak (2000 millió dollárig menő alaptőke mellett) épen semmi árkeletük nem volt.
És hogy mindennek a vésznek hol a gócza? azt világosan lehetett tudni. Az osztrák nemzeti bank kincseinek eltünése idézte fel az egész világon a vak rémületet a többi bankok irányában is; s az a néhány napig tartó szélcsend, mely az üzletvilágban támadt, a mi alatt Mazrur felfedezése nyomán az eltünt bankalapot keresték, még jobban bizonyítá a diagnosist; e nehány nap alatt az egész földtekén ájuláshoz hasonló várakozás nyomott el minden izgalmat, az őrültség szelleme szünetelt: megállt lesni, mit fed el a tátrai tófenék? sőt a kárpáti sziklákon fölfedezett aranyvonalak hirére minden ország bankpapirjai elkezdtek négy-öt százalékkal felmászni, hogy azután a csalódás tudomásra jöttével még mélyebbre nyekkenjenek alá.
Mr. Severus számítása tehát a legcorrectebb volt, a mit az üzletvilágban producálni lehet; méltó társa Rotschild azon műveletének, midőn a waterlooi ütközet után postagalambok által utasítá londoni ügynökeit, hogy az állampapirokat gyorsan vásárolják össze.
De mi volt Rotschild egész dicsősége (30 millió tallér), a mit e fogásával kivívott, Severus tervéhez képest!
Mr. Severus azon idő alatt, a míg a távirdahivatalban el volt zárkózva, minden világrészben létező ügynökeinek e táviratot küldé:
«Bankrészvényeket 10%-al árfolyamon felül összevásárolni».
Ha tehát ő most kétszáz millió forintig összevásárolja az idegen bankok részvényeit, a miknek egyedüli veszedelme csupán e bizalomhiány; a mint a hitel megerősödött, egy hét alatt nyerhet fél milliárdot, sőt lehet oly rohama a biztosan bekövetkezendő «hausse»-nak, hogy egész ezer milliot besöpör; s azzal egyuttal leveri lábáról eddigi gyűlölt versenytársait, a yankee és semita verből eredt bankárokat, ő a megátkozott cham-ivadék! a fekete arczú!
Csak egyet felejtett ki a számításból Severus: Tatrangi Dávid igazságérzetét.
Dávid azalatt, míg Severus táviratait szétküldé a szélrózsa minden irányában, ugyanazon válságos helyekre utnak indítá repülőgépeit a most már két szavazattal biztosított kincsszolgáltatás hirével.
S az aërodromon előbb járt mindenütt, mint a távirdai sürgöny.
És midőn mr. Severus ügynökei megjelentek a börzéken, ott már a bachanált lelték maguk előtt: a «boszorkánytánczra», a «halottánczra» rögtön következett az «aranyborju körüli táncz»; ki volt hirdetve, hogy az «Otthon» állam lelte meg az osztrák bank kincseit s azokat a tudomásvétel napján visszaszolgáltatja.
Van hát még becsület a világon! Nagy tömegben, óriási mérvekben, kapható még… Becsület «en gros!» – Californiája a becsületnek! Egy ország, melyben le egész a föld olvadt közepéig tart a becsületesség.
Ez a hir egyszerre megfordított mindent.
A tegnapi kétségbeesésre rögtön következett a mai nap örömujjongása. A kik két nap előtt koldusoknak hitték magukat, holnap ujra tehetős emberek lettek; a visszatartott üzletek megindultak; az eldugott pénz sietett megint világkörutjára; a hitel megszilárdult: a munkás kéznek becse lett; a piaczok megélénkültek; s a ki mindennek legtöbb hasznát vette, az volt az «Otthon» állam maga.
Ez igazságos elhatározása által három nagy előnyt vívott ki magának az első pillanatban is.
Az egyik az volt, hogy az északamerikai Egyesült-Államok elismerték az «Otthont» önálló, constituált államnak, s megnyitották előtte a nemzetközi és kereskedelmi összeköttetés útját; – a másik az volt, hogy saját hazájában felhagytak irányában minden ellenséges rendszabályokkal: az ottani gyanuskezű ministeriumokat Magyarországon, úgy mint Ausztriában felváltották igazi szabadelvű és tiszta kezű kormányok; – a magyar kormány Bárány Pál elnöksége alatt; és harmadszor – - a közös nagy veszély s a közös szabadulás kitölté valahára azt a nagy ürt, mely az egy uralkodó alatti két ország között tátongott; Bécs megszünt Pestet a maga Carthagójának tekinteni; a minek legelső tanujelét abban mutatta be, hogy az «Otthon» állam által megajánlott száz milliónyi kamatot nem fogadta el; hiszen ha saját kincstárában hevert volna is az érczalapja, ott sem kamatozott volna az. Az Otthon kormánya viszont nem akarta azt visszavenni; végre az senkinek sem kellő száz millión úgy egyeztek meg, hogy legyen az felében Bécs, felében Pest városáé s fordíttassék a két város által arra, a mindkettőnek legszükségesebb, a közegészségi állapotokat gyökeresen megjavítandó nagyszerű csatornázásra. E nagylelküséget azonban a bank nem terjeszté ki Mazrurra, úgy érvelve, hogy Mazrurnak csak azon esetben volt egy százalék megigérve a kincsekből, ha azoknak hollétét felfedezi. Ő azonban csak azt tudta megmutatni, hogy hol «voltak» s annak felfedezése, hogy hol «vannak» másnak az érdeme. Az elutasított Mazrur fogadást tett, hogy e megtagadást drágán fogja megfizettetni az egész országgal.
Végül pedig mr. Severus sem nyerte meg a maga se fél se egész milliárdját.
S hogy ezt megbocsássa valaki Tatrangi Dávidnak, az nem születhetett Cham megátkozott ivadékából…!
És mégis…
Minden siker, minden diadal, a mit eddig Tatrangi Dávid találmánya kivívott, két fennálló tény miatt az enyészetnek volt odaitélve. Ki volt rá mondva a végzet, hogy az egész alkotás, a mit ő létrehozott, mint egy félszázados álom, eltünjék ismét.
Az egyik tény az, hogy az a népfaj, a melyből a feltaláló származott, oly csekély számú. Még ez időben is alig megy tizedrét millióra. Ez a szám olyan missióhoz, a minőt az örök béke apostola vállalt el, kevés. Diadalmas háborura talán elég volna. Az ozmanok kevesebben tudtak három világrészben birodalmakat hódítani. – De meghódítani az egész emberiséget a világbéke számára tizedrét milliónyi néppel: ez utopiai álom. Ha ez mind missionarius, népoktató, utazó, kereskedő, gépvezető lesz, ki marad otthon a hazai földet mívelni? az ipar városait tovább építeni?
Ha az Otthon állam a maga telepe számára kivonja Magyarországból az értelmiséget, akkor magát az ős államot korhasztja el; ha idegen elemeket vesz fel nagy mértékben, azokban lassankint felolvad az alapító elem, mely úgy sem volt tisztán magyar ajkú már alakulásakor, s akkor benn a gépezet központjában kezdődik ujra a surlódás a nemzetiségi elemek között, mely aztán elkoptatja az egész művet magát.
Lett volna egy nagy nemzet: német, angol, franczia, orosz, vagy akár a chínai, a légjárók feltalálója: hatalmával diktálhatná a békét a világnak; úr lenne égen és földön; de ez a kis magyar faj, mikor a találmány által szét lesz szórva a kerek világba, ott elporlik, itthon elolvad, belevész a népek tengerébe, mint el van enyészve a héber faj, arra nézve, hogy nemzet legyen valaha.
És ha egy nagy catastropha talál kiütni a világban, a béke forradalma, az a Magyarország, melyet eddig fiainak hősi erélye tartott fenn államul, a midőn majd a vitézség nem tartozik többé az erények közé, meg nem menekülhet attól a sorstól, hogy mindenütt leszavazva, szétoszoljon cantonokra, s legyen egy névtelen ország belőle, annyi felé irányult czéllal, a hány nyelven beszélnek benne. Egy Polynesia a száraz földön.
S nincs sehol egy rokon faj, egy hozzá távolról is hasonlító nép, melyhez csatlakozhatnék, melylyel missióját megoszthatná; melyet magába fölvehetne.
A másik fenyegető tény az, hogy az ichorbánya kezd kifogyni.
S ez a két veszély oly nemű, hogy ellenük sem hatalom, sem tudomány nem segít.
Hiszen Sonnenfels óta elég módszert találtak ki arra, hogyan szaporítható egyátalában a nép; hanem hogy különösen «egy» faj létszámának aránya hogyan emelhető a többi együttlakó fajokéhoz képest? arra módszert keresni tilt a morál, találni a physiologia. Iskolai nevelés, ösztöndíjak, litteratura, kormányzat által mehet végbe némi átalakulás; de ez lassú processus; s a világtörténet nem vár…
A másik baj elhárítására megszüntetett az ichorgyár minden más czélra való üvegkészítést: csupán a légjárók alkatrészeit állítá elő, de a fogyatkozás oly mérvben mutatkozott, hogy a soffionék néhány év mulva már előre kiszámíthatólag a gép készletéhez sem fognak elég ichort felszivattyúzni, s ekkor mi lesz az egész találmányból?
Egyszer meg fog állani fejlődésében, azon túl nem lesz képes a megkezdett terjeszkedésre, lassankint összébb megy! régi gépei elkopnak, s az egész találmány a hozzákötött új élettel együtt elmulik, mint az egyptomi cultura, az örökön égő lámpa titkával, a bebalzsamozott mumiákkal, mint az astek civilisatio, melynek palotáit benőtte az őserdő. A háboru ujra felszabadul, megujult dühvel s az új kor Dzsingiszkánjai és Tamerlánjai majd tudnak olyan pusztaságot csinálni Európából is, a milyent csináltak a mult kor emberirtó királyai, az emberiség virágzó bölcsőjéből, Közép-Ázsiából. Hiszen már a mult században nem messze út hiányzott tőle, hogy Páris neve egy sorba jöjjön Nininével és Palmyrával.
E nehéz gondok népesíték meg Tatrangi Dávid álmait azokkal az örökkön örökké visszatérő látásokkal, a mik lassankint az embernek egy második életévé válnak; mindig ujra meg ujra ismételve, folytatva ugyanazon álom, vizio, jóskép.
Pedig volt szép neje és kedves gyermekei. Nem tudott örülni mellettük.
Ágyából kiüzte, asztalától elverte az a gondolat, hogy van valami a földön, a mi feltalálhatatlan.
Ilyenkor aztán ment fel a légbe: keresni a nem-létezőket.
Ment kérdezősködni attól a nagy elementumtól, a légtől, melynek sulya ezerszerte több, mint az egész földkéregé, minden szikláival és tengereivel egyben.
S a lég országa egy bűbájos tündérvilág. A szárny, mit az ember megszerzett magának, még nem elég arra, hogy benne otthon legyen. Ahhoz az emberi idegeken tuljáró erő is kell. És új érzékek, álmaikból felköltöttek, sejtelem, mely látássá magasul, és számító tudomány, mely a látnok phantasiájával szövetkezik, hogy megértse azt a titokteljes beszédet, a miben az ég csodái nyilatkoznak.
«Ember nem tudja, honnan jőn a szél és hová megy?» így zeng a királyi zsoltárénekes.
Ez az ember meg akarta azt tudni.
Honnan jön a Monsun, és hol támadnak a Passatok szelei? Meddig mennek, hol pihennek el? Hol a Samum izzó bölcsője? honnan szabadul ki az adriai Bora? mint támad a Mistrál? mi költi fel tavaszszal a jégmezőket felolvasztó havasi «Főn»-t, miért zúdul fel a nyári havas fergeteget hordó székely Nemere?
Ez az ember sokszor odaveté magát légjáró gépével a chinai Tyfoonok szélörvényeibe; kísérte vakmerően a mexikoi Tornadót, mely városokat dönt halomra, a keletindiai Cyclonokat, miknek forgatagai egyuttal körben futnak, mintha planétái volnának egy láthatlan központi erőnek. Átadta magát néha a villanyos Hurrikának, melynek szélrohama úgy világít, mintha folytonos villám lobogna az égen: s együtt tánczolta az őrjöngő menyasszonytánczot a Buránával, az oroszországi hóvihartölcsérrel. Közelről tanulta megismerni a középafrikai villanyos forgószelet, a Chamzint, mely tűzveres fénybe borítja az eget és földet, villámokat szór orsója derekából, s mikor szétfoszlik, tűzgolyót vet föl az égre s nehéz kénszaggal tölti el az egész levegőt. Naphosszant elküzdött a tengeri viharral, mely porfelleget ver föl a tenger vizéből, hogy a parti erdők fehérré őszülnek a rájuk tapadt sótól.
Minő felséges beszédeket mondtak neki e szörnyű szellemek!
A legtitokteljesebb hang az, mikor ott a magasban a repülő gép két egymás alatt szemközt elrohanó légáramlat közé jut: az a kísértetes nyögés, mintha egy csillag sírna és panaszolna valami fájdalmat, a mit embernek nem lehet megérteni!
A vakmerő égi vándor járt egyik földsarktól a másikig, a tropikusok zonájától az antarcticusokéig.
Minden rejtekhelyet megkérdezett, a hol az örök tudás lakik.
Körülkeringte a Dhawalagiri, Csimboraszó és Mount Everest fellegekben lakó jégcsúcsait, s leszállt kitudni a Tőkehal-szigetek örök ködeinek titkát. Néha az egész athmosphæra egy sűrű ködtömeggé vált előtte, mely félhomályba burkolta a földet, elsápasztá a csillagokat. Köd volt körüle, mely nappal szürkít, éjjel világít.
S még a tompa, néma, nappalt és éjszakát kiegyenlítő homály is szavakat beszélt hozzá. Az Európa közepén terjengő sárga köd hirdeté a németországi roppant tőzegégéseket, a délamerikai viola barnás borulat a prairiek hamvasztását, vegyülve az Amazon, Szent-Lőrincz és Laplata folyamok mocsárgőzeivel. Egyszer a légjáró tizenkét napig úszott egy sűrű, opálszürke ködben, mely száraz, semmi nedvet nem mutató lomha tömegével egyformán belepte mind az öt világrészt, s az egyenlítő alatt épen olyan sűrű volt, mint az éjsark alatt: és a mellett oly magasra terjedt, hogy Dávid repülőgépével harminczkétezer lábnyi magasban sem érte szélét, még ott is oly tömött volt az, hogy rajta keresztül a nap csak egy fehér tányérnak látszott; míg éjszaka oly világosságot vetett a földre, mint a hold és feküdt az emberi idegzeten és fojtotta a mellet, mint egy idegen világ atmosphærája. Az egy vándorló égi test volt. Köd csupán, megmérhetlen anyag, a távolban láthatlan, de mégis tömeg, mint a gáz. Vándora a nagy világűrnek, melylyel földünk minden százhatvanhat évben összetalálkozik (1793), s hetekig tart, míg e láthatlan tömegen keresztültör, egy részét magával ragadva.
És épen e ködök, felhők voltak, a miktől meg kellett tudnia Dávidnak azt, a mit keresett.
Vannak, a kik a felhők titkos irásából olvasni tudnak.
Gyakorlott tengerészek megismerik a felhőt, mely a láthatáron túl levő sziget létezését hirdeti előre. Természettudósok kiismerik a felhők közül azt, melyet egy füstölgő volcán támasztott; a Jóreményfok sziklafennsíkján a megjelenő «felhőabrosz» hirdeti a keleti mousson közeledtét s a Rio Bamba fellegpalástja az esőszak megérkezését. A felhőkből megtanulja a figyelő, hogy hol van egy pusztaság közepett egy sziklasivatag tömkelegében embermívelte, embert tápláló föld?
Az ég vándora naphosszant, éjhosszant elkerengett az égő Kirau-Ea volcán látványa felett, és a Tsián-shán solfatáráinak füstölgő kürtői körül; vakmerően letekintve az élő földi tűz titkos műhelyébe, s míg fényképészei a tengerből folyvást magasabbra emelkedő Aphröessa volcánsziget változó rajzait vették fel, ő a Bunsenspectrál készülékkel a föld mélyében elégő érczeket elemezé.
Nem találta, a mit keresett: azt az ultramarin vonalat a Fraunhoffer csíkok között.
Sorra járta a görög archipelagus «Majonesi» szigetvolcán csoportját; a Navadas és Andes örök villanyzivatartól környezett tűzhányóit, Lipári és Sandvich szigetek kéngőzkatlanait, a tizenöt élő és harmincz kihamvadt volcánt a Cordillerák gerinczein; leszállt egy pihenő órájában a tüzhányók óriásának, a Cotopaxinak pokoltorkába, vegyelemezte a tamáni sókutakat és a csokrai öröktűz kutjait, a siciliai Macalubát, a chinai iszapvolcánokat, s a turbacoi óriási forró vízkatlant. A javai Semeru volcán egy rögtöni kitörése perczében találta ott a kraterébe leszálló aërodromont, s Dávid együtt repült a felrohanó füstgömbökkel, miknek mindegyike, mint egy öntengelye körül szélsebesen pergő csiga lövell fel a magasba száz meg száz bömbölő füstbombát egyetlen oszloppá magasítva. Ez oszlop ezerkétszáz lábnyira veté fel a gépet négy percz alatt. Uj-Seelandban huszonöt, Ausztráliában nyolczvanhét új tűzhányót fedezett föl. Felkereste a déli jeges tengerben a 10 és 12 ezer láb magas Erebust és Terrort, s megint visszatért Ázsiába, az Ararat hegy csoportja között háborgó Demavendet megvizsgálni; onnan fel északra az izlandi hővíz-okádó volcánok, a gőzfuvó fumarolokig; egyetlen egy: a Trolladgynjur mutatta nyomait a kutatott hatvanötödik elemnek a fenekét ellepő forróvíz tóban; de ez oly csekély mennyiségben jött elő, hogy nem jutalmazta volna meg a fáradságot.
Csak egy hirhedett volcáncsoport maradt még megvizsgálatlan, az aleuti szigeteké. – Ezt legutoljára hagyta. – Rettegett attól a gondolattól, hogy ha itt találja felfedezni az ichor új bányáit! Ez a gondolat olyan volt rá nézve, mint egy átokteljes jóslat; mely azért teljesül, mert folyvást kerülik.