Elébb föltette magában, hogy az egész földet felkutatja az ég magasából.

E vakmerő vándorlásában aztán önmagán észlelheté, hogy válik az élő ember lassankint tulföldi lénynyé?

A cosmicus tünetek egymást váltogató csodái egészen elszoktatják a földtől s annak egyhangú mindennapi örömeitől.

A föld maga csak mint egy festett abrosz repül el alatta, csak mint egy földtani, földrajzi tantárgy; hanem a földszellem rendkivüli tüneményeivel ragadja egyszerre fel az égbe s le magához a repülő halandót. Mikor éjjel visszatér Ausztráliából, egy tenger felett repül el, mely világít; a phosphorescens habok mint egy átlátszó olvadt üvegtömeg torlódnak egymásra s a habtajték megannyi szikra, a végigvonuló hajók hosszú tűzvonalakat hagynak hátra magok után a tenger színe felett; fenn pedig be van borulva az ég; egy csillag sem ragyog: a tenger világít fel az égre.

Majd elsötétül a tenger, a légjáró nyugatnak repül; követi az éjszaka, a hajnal nem éri utól.

E hosszúra nyújtott éjszakában elhagyja a szélváltók vidékét s lerepül a déli égsarkig, hol a fekete tengertükörből a Kerguelen és Donald szigetek jönnek eléje. Egyszerre elkezd előtte világosulni az ég. Mi ez? Nem hajnal. Nem délsark fény. Fehér, kisértetes derengés az; a jégcsillám (Eisblink) a déli polus villanyszerű fehér tündöklése, a kristálylyá vált tenger villogása az; fény a halálból. Mélykóros melancholia lepi meg a kedélyt e siri önvilágítása alatt egy laktalan földrésznek, a légben utazó magát is a kisértő szellemek egyikének képzeli már e jéghajnal derengésében.

Azután fel a mérsékelt égövek felé ismét. Az éjszaka véget ér, a sötétkék tengerből, mint egy csonka rubin pyramid emelkedik ki a hajnalsugártól megvilágított Jóreményfok. A légjáró két egymásra fordított üvegharang között repül, egyik a tenger, a másik az ég. A mousson korbácsolja a tengert; s a mint feljön a nap, egyszerre egy megragadó új látvány lepi meg az alátekintőt. A tengert egy szivárvány öleli körül. Egy rettenetes kerületű fénykoszorú, a vihartól légbeszórt vízcseppek megtört sugár bűvköre. A mit más halandó az égen szokott látni, a hétszínű tündéri ívbolt most a smaragdszín tenger fölé van kifeszítve. A mint a nap feljebb-feljebb jön, a bűbájos ív szükebbre szorúl, a szél alábbhagy: akkor a mosolygó kísértet eltünik.

A légjáró röpte Afrika száraz földe fölött vonul végig. Ismeretlen hegylánczok, végtelen erdők, láthatártalan puszták, névtelen országok, szétágazó folyamok huzódnak el alatta. Idegen, kietlen világrész, semmi emberi pompa rajta. Palotás városok, csinált utak, hajózható folyamok nem hirdetik benne az emberi szellem alkotását. Gunyhócsoport az erdőben, vándorkaraván a pusztán, a tágas mezőkön dúvadak elől futó csordák.

Az átfült levegő csoda-phœnomenonokat mutogat a légben. A napnak fényes kerek udvara támad, átszelve a központba futó félkörökkel, miknek találkozó pontjain melléknapok ragyognak. Egyszerre négy nap kisért az égen; s az igazi nap maga is oly sápadt, mint képmásai: az égi rémek. A középafrikai félember fajoknak gyakran világít e rémtünemény, mintha négy napnak kellene összefogni, hogy a sötétséget elűzze róluk.

A légjáró észak felé repül. A folyók, erdők, hegylánczok eltünnek. Egy vakító sárga lepel kezd egész világgá kibontakozni; oly véghetetlen, mint a tenger. Valóban tenger; zöld apró szigetekkel. A Zahara az. A láthatár széle köröskörül úgy hullámzik, mint egy háborgó oceán. A villanyos aërodmonnak nem jó a puszta felett járni. A légben semmi nedv, kevés a villanyosság; haladni a villanygéppel nehéz. Azon földkör az, a hol soha egy esőcsepp le nem hull. Mikor a nap a délpontra hág, a láthatárt körülfogja a Zahara délibábja; az arab «Bacher-el-Alfrid», az «ördög tengere»; a láthatár hullámzó oceánjából pálma-erdős szigetek emelkednek elő, roppant városok, kupolás tornyokkal; háztetők és toronykupolák lefelé fordítva. E tündéri szemfényvesztés egész naplementig kápráztatja a légben utazót, ki épen úgy küzd a száraz léggel, mint az alatta elvonuló karaván a száraz homokkal. Végre alásülyed a nap izzó gömbje a réz-veres ködöktől fedett kopár hegylánczok mögé s akkor egyszerre sötét lesz s a rögtön áthült levegőben, mint a szellemek áriája hangzik fel a porphirsziklák túlvilági zengése.

A vándor átrepül a Gibraltar fölött, gépe szárnyai ismét teljes erővel hasítják a levegőt, elhagyja az azori szigeteket: belekerül az északnyugati passat szél huzamába, kettős erővel repül; még tart az éj, mikor a láthatáron egy hosszú sor tűzfény tünik fel. Az a Cordillerak tizenöt égő volcánja, mely most épen egyszerre kitörése pompájában hirdeti, hogy odalenn a föld mélyében ünnepnap van. A tizenöt tűzhányó mintegy karbunkulus nyakláncz övezi át az újvilág isthmusát: a kiokádott füst, mint egy rojtos felleg vonul el nagy feketén nyugot felé, hullatva öléből azokat a sajátszerű villámokat, miknek alakja nem zigzúg, hanem gömb, esése nem korbácsütés, hanem golyóhullás; a földre esve visszapattannak, tovább ugranak és hangtalanok.

A repülő gép átrepül a délamerikai pampasokon, az óriás folyamok mentén végig, miket tavak lánczolatának lehet inkább nevezni, bevárja a reggelt Peru zivatart soha nem látott ege alatt, s midőn a lég vándora a libegő aërodromon tetején állva szürcsöli a gyönyörű éghajlat életadó levegőjét, a távol Pambamarka hegyei mögül megjelenik előtte átellenben a feljövő nappal a «perui rémlátvány»: saját alakjának óriási nagyságú árnyképe a felhőtlen égen, feje körül hétszínű dicskörrel. A látnok arczához kap kezével, az óriási fantom utánozza őt; kezét nyújtja felé, az még messzebbre mutat kezével, el a végtelenbe, mintha azt mondaná neki: «még is tovább» és aztán elenyészik. Az égen pehelylyé tépett cirrhus-felhők lebegnek.

Mikor a Parana mentén végig suhan Brazilia fölött, világító felhőtömegek állják el útját, az apró jég kopog a hajó üvegfalán és minden egyes jégdarab fénylik, mintha phosphor gömb volna. E felhőtömeg közepett villanygépének működése megszakad: kénytelen azzal alászállani s mikor a felhő alatt van, ott már nincs sem eső, sem jég: a felhőcsepp nem hull le, megolvad, pára lesz, mielőtt a földre érne; idelenn aszály van és 40 fokú hőség.

Aztán megkerülve a Tűzföld előfokát, visszatér a délkeleti passatszéllel a chilii partok hegylánczai fölött, az istmuson, a mexikói savannákon keresztül fel a föld másik tengelyéhez, a grönlandi jégmezőkhöz.

Ott most halálcsend van, augusztus elején az északfény pihen. A légjárók korlátlanul száguldhatnak el a polusok fölött. De a helyett egy más tünemény fogadja a repülő embert. Augusztus 22-én «Szent-Lőrincz égő könyjeinek éjszakája» van. Ünnepnap az égen. Valamikor egy bolygó, melynek pályája keresztülszelé a föld körútját, szétpattant alkatrészeire. Lehet, hogy összeütközött a földdel; ez az erősebb félrehajlott tengelyével, most is úgy kering, a gyöngébb elomlott, gázai szétoszoltak az űrben s járnak, mint üstökös, mint ködtömeg rendetlen bujdosásban, mig szilárd kérgének darabjai most is egy csoportban keringnek a vezérnap körül; s e rémtánczot járó cosmicus sötét raj minden évben összetalálkozik a földdel; kilencz mértföldnyi sebeséggel repülő érczsziklatömegei a földi légkör surlásától meggyuladnak s ismét csillag lesz belőlük egy perczre, aztán megint visszaesnek a világürbe és sötétségbe. Lőrincz-éjén negyedóránkint hatszáz futó csillagot számított Dávid az aërodromonból Grönland előfokánál, s az milliókat tesz ki az egész földtekén. Egy perczben egész raj indult meg egy központból, mintha egy nagyobb tömeg sziporkája volna. – Rendkívüli ünnepélyes pillanatokban maga az óriási tűzgolyó is megjelenik a föld gőzkörében, mintha a széthullt planétából egy összeolvadt ország tömege volna az, s szivárványnyal sziporkázó lánguszályt vonva maga után, csendesen vonul végig a csillagok előtt.

Egy ilyen fenséges égi vándorral találkozott Dávid a spitzbergai jégtenger fölött. A tűzgolyó, mint felkelő planéta, támadt elő az új siberiai szigetek mögül s útját nyugatnak véve hetven hosszúságú fokon átrepült, azután egyszerre, megkapatva a föld vonzerejétől, sebesen aláhanyatlott s a Medve-sziget előtt lecsapott a jéghegyek közé. A lángoló ércztömeg tíz mértföldnyi területen hasgatá szét az összetömörült jégsziklák tömkelegét s erőszakosan kitaszított egész jégmezőket a szabad tengerre, hófelhőt támasztva a helyen, a hol alámerült, a lég órákig zúgott utána fültompító nyomással. A földburok kemény pánczélja maga lett megütve egy hozzá méltó ellenséges löveg által, mely a jégtengeren keresztül az alap gránitig hatolt.

S a sarkvidék viszhangjai is bámulatosak. A kirenszki viszhang ötvenhatszor kiáltja vissza a feléje küldött emberi szót, mintha az álmából felriasztott szellem a ritkán hallott emberi hangot egyre ismételni akarná, hogy el ne felejtse, az egész jégsark tartománya ily bűvösen viszhangos s a halk beszéd is elhangzik benne fél órányira. Tatrangi Dávid gyakran hallja azt a méla, szellemszerű, busongó hangot, a mit az izlandi hattyúk hallatnak, mikor gépével versenyt repülnek, néha eléje vágnak, mintha vezetni akarnák valahová, miként ősét a fehér sólyom: a honkereső Álmost. (Az első honkeresés is egy álomlátás legendájából indul ki.) S azon a hosszú nyárközépi napon, a mit az éjsark alatt nem vált fel az ég, midőn a fény és melegség örök csillaga köröskörül futja a láthatárt; e szakadatlan alkonyfényben nemcsak a hattyuk repülnek versenyt az aërodromonnal, hanem az égi kisértetek is. A «grönlandi fata morgana» az, mely a láthatáron városokat épít; kezei alatt a jéghegyekből tündér gyorsasággal emelkednek óriási paloták, oszlopzatos templomok, tömör, babyloni építmények; a vakmerő tündér majd egy hidat kezd meg, melylyel a láthatár két szélét akarja összekötni. Szinte sikerül neki. Egyik hidjárom a másik fölé emelkedik. Egyszerre összeomlik az egész. A tündéri kártyavár összedölt. Minő nagy gyermek játszott vele? Aztán más játékot vesz elő. Tengert játszik hajókkal, mik odafenn a légben úsznak, kifeszített vitorlákkal. Behúzott vitorlákkal annál jobban tudnak repülni. Majd megint észreveszi a tündér a birodalmán végig repülő légjárót s azt választja ki rejtelmes játéka tárgyáúl. Az északi égen egy másik aërodromon alakja repül százszorta megnagyítva; átlátszó falain keresztül meglátszanak a mozgó alakok; szárnyai csapkodják a semmit, az űrt. És a mikor az aërodromon a Koczebue Sund felett elsuhan, ott még egy harmadik játszótárs szegődik hozzá: egy harmadik aërodromon a feje fölött, de lefelé fordítva; abban is úgy mozognak az élő alakok, de fejjel alá függve s annak a szárnyai is úgy verik a – semmit: de fölfelé csapva az égbe – az űrbe…

S így halad a lég vándora, kisérve a lég rémeitől, hallgatva a szelek nyögését, a föld visszhangját, a hattyuk jajszavát, hosszú csillaghullató éjszakákon és alkonyt nem érő időtlen napokon keresztül, jéghajnaltól, északfénytől kápráztatva, felmagasztalt érzékekkel, a mult és jövő vizióival éber álmaiban, a földfelettiek közellétét érző ösztönökkel idegeiben, kínzó, gyötrő honszerelemmel minden gondolatában s hazafájó családvágygyal gyöngéd szivében: nem ez-e az út arra, hogy a lelkét elveszítse élve?

S mikor az ember föltette magában azt, hogy erőszakolni fogja a sorsot; hogy nem hajt sem ösztönre, sem sejtelemre, sem viziókra, hanem utat tör a rideg számítások szerint ott, a hol nincs út, s aztán felkutatja embertörő fáradsággal még Polynesia valamennyi szigetét, keresve a Mangareva érczvizű tavaiban, a Maunaloa tengerszemeiben, a Gallæpagos szigetek valamennyi kiégett kraterében az új elemet, és nem találja azt sehol. Végre még egyszer visszatér az Aleuti szigetekhez, a miknek kedvetlen látogatója volt már egyszer. A ködeiről híres Unalaska sziget fölött már távolról lát egy felhőt lebegni, mely annyira különbözik más mindenféle felhőtől, hogy azt a gyakorlott szem rögtön felismeri. Az volcáni felhő. Közepe tömött, sötét, szélei pedig fehérek, rongyosak; az egész nem repül, nem változik, nem gomolyog; csak terjeng és foszlik. Épen ilyen felhők szoktak lebegni néha a Gyilkos havas fölött is.

Tatrangi Dávid leszállt az Unalaska sziget közepébe s ott a hozzájárulhatlan sziklamedencze közepett talált egy gőzölgő dágványt. Ez burkolja folytonos ködökbe a szigetet. És az a dágvány, tavaival és gőzfuvó moffettáival együtt tele volt ichorral. A kiszáradt medenczékben vastagon feküdt az ichorréteg, s a sziklák be voltak vonva jegeczeivel. Olyan volt e sziget ichorgazdasága a Gyilkos völgyéhez képest, a minő a kaliforniai és ballaráti aranymezők kincsei a selmeczi aranybányák termékéhez. Amazokért csak le kell hajolni és összeseperni.

Végre tehát megtalálta Dávid az ichor kifogyhatlan bányáját; de nagyon rossz helyen.

Az Unalaska sziget orosz területhez tartozik; az a Nihil országának tulajdona.

CHAM SÖTÉT IVADÉKA.

Mit csinált ez alatt Rozáli?

Azt, a mit a többi asszonyok az Otthon államában: látott dolgai után.

S a jövő államának asszonyai valami egyébbel is el vannak foglalva, mint a háztartás gondjaival és a piperével.

Ez a két utóbbi is nevezetes feladatuk marad ugyan mindenkor. A család otthoni kényelme, a tisztaság a lakásban, az izletesség a konyhában, a gyöngédség az ápolásban örökké tartó kizárólagos szabadalommal van a nőkre bízva; ők értik a gazdagság gyarapításának microscopicus titkait, a miket a férfi érzékei fel sem tudnak fogni; arról sem szükség lemondaniok soha, hogy a divat országában uralkodjanak. Az nagy szerencsétlenség volna a világra nézve, ha a nők egyszerre lemondanának arról az ösztönről, hogy ők szépek kivánnak lenni, hogy tetszeni akarnak, s az egész iparvilágra nézve valóságos csapás volna, ha a nők a divat ellen puritán hæresist támasztanának. A leggazdagabb iparágak jutnának tönkre; arany, ezüst, drágakő, selyem fele értékére leszállana, millió és millió szegény ember maradna kenyér nélkül.

Sőt nagyon szükséges volt, hogy az Otthon város női lakossága a divatban is kezdeményező legyen, s versenyt támaszszon a Newa felől jövő bizarr divathóbortoknak, mik a merészben, a kirivóban, az érzék-ingerlőben s néha a visszataszítóban, a fertelmesben, az asszonyi alakot eléktelenítőben keresték a divat változatait. Ezzel ellentétben az Otthoni nők divatja igyekezett egyesíteni a pompát a jó ízléssel; megközelíteni az eszményit; szebbé tenni azt, a mi szép, emelni a természetes bájt; az Otthon női divatjában meglátszott a tanulmány a régi korból, eltanulása a népviseleteknek s azoknak eszményített átalakítása: poesis és festészet volt annak vezére; s egyike az Otthon állam leghiresebb hódításainak az volt, hogy divatját Európaszerte még jobban viselték, mint a szentpétervári divatot, s az a két divat bizonyos rangfokozatot képezett a nők világában.

Azonban mindezeken kivül még sok nevezetes hivatás jutott a nőknek osztályrészül az uj államban, a mi nem csak társadalmi szokás szerint, de egyenesen közigazgatási uton lett rájuk bizva.

Női kezekre volt hagyva a gyermeknevelés, közegészségügy és munkaterjesztés feladata. A női leleményesség és gyöngéd tapintat aztán egész új rendszert alakított e szakmákban. Ők eltértek a régi convictusok, ispotályok és fabrikák kaszárnyarendszerétől; czélszerű decentralizálás, önkereste csoportosítás által a gyermeknevelésnek, egészségápolásnak, munkaszerzésnek családias összetartást szereztek.

A nők a békebíróságok, esküdtszékek tisztét együtt viselték a férfiakkal.

Igaz, hogy ebben a viszonyban sok hajdani költői fogalom erősen színét vesztette. Az «Otthon» költője nem igen válogathatott bálkirálynékban, nem írhatott le hevélyes vadászjeleneteket, vágtató delnőkkel, ha otthon és a jelenben akart maradni: ellenben annál több mondani valója volt szemüveges elnöknőkről, betintázott ujjhegyű tollnoknőkről, a mi inkább a satyrikus genrebe vezet; a miért egyébiránt az írónők viszont nem maradtak adósak a férfiaknak.

Ez volt az élete Rozálinak is.

Férje heteket, havakat töltött felfedező világkutatásaiban, ő maga naphosszant el volt foglalva elnöknői teendőkkel; ha pihenő órája maradt, azt gyermekei körében tölté. És mikor haza került is Dávid, rendesen olyan kedvetlen volt, hogy a viszontlátás öröm-perczét már a jövő óra elsötétíté. Oly szótlanul tudott maga elébámulni, mintha nem látna és nem hallana maga körül semmit. Minden mozdulata elárulta izgatottságát; feledékeny, szórakozott volt. Asztalnál nem evett s este szokatlanúl bort ivott, mig az álom el nem nyomta, s álmai nyugtalanok voltak; összevissza beszélt. Aztán alig várta, hogy ismét tovább mehessen; s gyakran elfeledte, hogy bucsu fejében nejét és gyermekeit megcsókolja; úgy tért vissza a bucsucsókért órajárási távolból.

Pedig az asszonyi szív minden században asszonyi szív marad.

Erre nem gondolt Dávid.

De gondolt valaki más.

Chám sötét ivadéka.

Hogy mi vitte erre a gondolatra mr. Severust? annak többféle okát lehetne találgatni.

Nagyon indokolt lenne, ha gyülöletből tette volna Dávid iránt, kinek soha sem bocsáthatá meg, hogy nem csak a bank háromszáz milliónyi kincseit (az ő nézete szerint hiábavaló nagylelküséggel) visszaadta, hanem hogy még azon felül a gyors hirül adással az ő táviratait is megelőzte, s így őt óriási vagyonának megnégyszerezésétől elütötte. Ez a financier szemében már több volt, mint nagylelküség. Ez perfidia volt az üzlettárs iránt. Ha ő maga nem akart nyerni a világbomlásból, állt volna félre s engedte volna az üzlettársát működni. Annak a lelke lett volna rajta. Egy elvesztett félmilliárdot bizony nem felejtenek el olyan könnyen.

De talán egy más ok is lehetett, mely Severust e gondolatra hozta.

Neki most már a kiadott kétszáz millióját valahová el kellett helyeznie. Az ugyan sehol olyan jól nem kamatoz, mint ha visszateszi az Otthon bankjába s osztozik annak nyereségében. De meddig tart ez a nyereség? Meddig tart az «Otthon» maga?

Mint az állam titkaiba mélyebben beavatott, annyit tudott mr. Severus, hogy a kis államnak két nagy válságot kell rövid időn kiállni.

Az egyik az alapítás utáni tizedik év lejárta.

E tizedik év után teljes joga van Sasza asszonynak így szólni Magyarország királyához: «a békekötés VII. pontja szerint 200 ezer magyar honvédnek a Dunadeltára kellett számüzetni tíz évig: ez idő lejárt, most hivd vissza onnan az alattvalóidat, mert az a sziget az én területem».

Az természetesen nem fog megtörténni; az «Otthon» állam nem engedi magát a helyéből kiparagrafusoztatni; hanem ebből azután háború lesz. Még pedig nem olyan háború, a melyiknek egy döntő ütközettel végét lehet vetni, hanem egy gyilkos, gyujtogató, véghetetlen háború, összerakva zendülésből, árulásból, fajharczból; késdöfésekkel, üszökkel folytatott mészárlás; a minőnek programmját előre is élvezhetik azok, kik Mazrur proklamáczióit olvassák, a mikkel az minden idegen fajt a magyar kiirtására lázít, ássa előre a tüzaknákat Magyarország minden vidéke alá. Egy ilyen irtó harczban aztán a segélyül siető «Otthon»-nak magának is el kell pusztulnia, az Európa délkeletén összpontosított kereskedelemnek pedig okvetlen tönkre jutnia. S hozzá még az ichorbánya is fogy: pár év mulva alig lehet uj gépeket kiállítani, a másra használt üveget sem lehet átidomítani, mert az egyszer kihült hyal-ichor semmi tűzben többé meg nem olvad.

Mindezen bajok megkerülésére vannak Dávidnak tervei; de azokat oly titokban tartja, hogy még két igazgatótársának sem fedezte fel egészen. Azok csak annyit tudnak, hogy mikor Tatrangi Dávid negyedévenkinti budgetjét társainak bemutatja, abban rendesen egy tétel fordul elő, a minek ez a czíme: «Kin-Tseu». S e tétel után folyton szaporodó összegek, mik milliókra mennek, a nélkül, hogy hasonló czím alatt valami fedezettel birnának. Két társának csupán annyit szokott Tatrangi mondani, ha e tételnél megállnak, hogy ez «mulhatatlan szükség»; s majd megtudják, hogy mire való a tizedik évben, addig nem.

Hiszen azt, hogy mi az a «Kin-Tseu»? minden ember megtudhatja a földtani kézikönyvből: az a mennyei birodalomnak, Chinának egy tartománya, négy-ötezer négyszög mértföldnyi terület. Hanem, hogy mi lakik ebben a Kin-Tseuban? azt maga China sem tudja; és a mennyei birodalom, a mit a chinai faj «Tsung-Kue», a mongol faj pedig «Kataj» országnak nevez, négy ezer évig felvitt chronicáiban nem bír egyéb hiteles tudósítást felmutatni «Kin-Tseu»-ról, mint hogy az a Khu-Khunoori hegyek közt fekszik s onnan ered a birodalom két óriás folyama: a Jang-Tse-Kiang és a Hoang-Ho, s hogy oda embernek közelíteni nem lehet, s ott semmi császár adót nem szedett soha. A mit beszélnek róla, az mind mese.

Valószínű, hogy a financiér minden áron meg akarta tudni, minő kulcsa lehet a jövő aggodalmas titkainak a Kin-Tseuban? És végül a fekete embernek a szive is épen olyan vértől hevül, mint a fehéré.

Rozáli szép volt.

Egyszer meglátogatta mr. Severus Rozáli mintagazdaságát a Léti szigeten, mely hirhedett volt különösen arról, hogy nagyszámú új állatfajok voltak rajta meghonosítva, miket azelőtt Európában nem ismertek; félvad állatok haszonhajtó jószággá szelídítve. Az afrikai kvagga, a tübeti dzsaggatáj, a kapföldi gnu, a törpe lovacska, a komrak, a szilaj musztáng, a himalajai jak, a fehér bivaly, a fényes gyapjut hordó alpakka, s a kashmir kecske mind csorda számra volt már itt elszaporítva s innen vitték e hasznos teherhordó, tejelő, gyapjut, zsírt, húst adó állatokat Európa minden acclimatáló kerteibe és mintagazdászataiba.

Rozáli maga egész szenvedélylyel mutogatta és magyarázta meg vendégének gazdasági kincseit.

– Hát «egyszarvu» nincs-e még itten? kérdezé egyszer mr. Severus egész ártatlan arczczal.

Rozáli nagyot bámult rá e kérdés után s azt mondá, hogy ez az állat a mesék országába tartozik s Nagy-Britannia czimerén kívül sehol sem található.

– De igen, szólt mr. Severus egészen komolyan, egy khinai tudományos könyvben le van írva ez állat: azonban egyedüli lakhelye a hozzájárulhatlan Kin-Tseu tartomány. Azt hittem, hogy Dávid barátom hozott önnek ily ritka állatot, mert ő sokat jár Kin-Tseuba s sokat költ e tartományra.

– Soha sem hallottam ezt a nevet, szólt Rozáli elmélázva. Micsoda ország az?

– Annyit tudok én is felőle, hogy China szélén van: Dávid öt év előtt fedezte azt fel, s innen sokan mennek oda; de vissza senki sem jött még onnan Dávidon kívül.

Ezzel átvitte a beszédet más tárgyra.

E naptól kezdve nagyon gondolkodó lett Rozáli. Valami rejtélyesre talált férje életében, a kinél megszokta, hogy minden titkát elmondja előtte, a kinek ha terve, ha új ötlete volt, azt már a keletkezés perczében elmondá Rozálinak, a kinek buvárlatait hogy megérthesse a nő, egész tudományos irodalmakat kellett végig tanulmányoznia, ki férje jártát-keltét az általa készített új térképen figyelemmel kisérni megszokta, – és most egyszerre megtudta azt, hogy van egy olyan hely a földön, melyet férje gyakran fölkeres, s melynek nevét mégsem említé neje előtt soha, melynek térképét soha sem mutatta meg neki.

Mi lehet abban az országban?

Van-e asszony a világon, a ki erre a kérdésre választ ne akarna találni?

S a XX. század asszonyai nem hagyják magukat olyan könnyen kizárni a férfiak által a saisi titkok templomából.

Vannak nő tudósok. Hires nyelvészek, orientalista, chinista hölgyek. A férfiak nem mondhatják többé: «ez diákul van, nem asszonynak való»; az asszonyok behatoltak a tudományok szentélyébe s nem lehet előttük titkot tartani többé.

Rozáli védasszonya, elnöknője volt a nők tudós akadémiájának. Egy ülésben felszólítá az akadémia leghiresebb chinista tagját, hogy kutassa fel a chinai irodalomban azt a könyvet, melyből a Kin-Tseu tartományról lehet valamit megtudni.

A tudós nyelvésznő, kinek az Otthon állam nagyszerű könyvtára rendelkezésére állott, addig kutatott annak chinai termében, a chinaiak által «She-Khu-sti-shu»-nak nevezett irodalmi gyüjteményében, mig rátalált a keresett könyvre.

Ez Sze-ma-tsiang chinai történetíró munkájának egyik része, a Szan-hoang-pen-ki. Ebben jön elő a Kin-Tseu tartomány leirása.

A tudós nő ismerte Sze-ma-tsiang műveit, mikből már a «Sze-ki» több európai nyelvre, azok közt magyarra is le volt fordítva. Ez a legnevezetesebb történészük a chinaiaknak, ki e művében a mennyei birodalom ős történetét írta meg, kezdve azt két ezer évvel a keresztyén időszámlálás előtt, s összegyűjtve mindazon krónikákat, a mik a Heu-dynastia idejéből fenmaradtak. Mint tudva van, a következő dynastia őse az elődei alatt írt könyveket halommal égetteté össze, s hogy valaki azokat újra le ne írhassa, négyszázhatvan tudóst elevenen elásatott. Mégis maradt még tömérdek régi irat elrejtve a templomokban, a nagy «sziklaház»-ban, az «arany ládában» s különösen egy palotában, melynek jáspis táblái, mik föld felé voltak fordítva, e takart oldalaikon rejték az üldözött tudomány betűit bevésve: a chinai hagyomány «ju-pán» név alatt örökíté meg e kőtáblák iratait. Ezeket Sze-ma-tsiang fedezte föl.

Sze-ma-tsiang tehát a leghitelesebb történetírójuk a chinaiaknak, a ki ha hazudik, azt a legauthenticusabb adatok nyomán cselekszi.

Hanem egy dolgot őszintén meg kell mondanunk.

A tudós chinista nőnek nem volt türelme a birálatokat is végig tanulmányozni, a miket az európai és chinai tudósok a bölcs Sze-ma-tsiang műveiről írtak, különben tudta volna, hogy azok régóta különbséget tesznek e nagy író historiai munkái és regényes meséi között, s ha ezt tudta volna, akkor mindjárt eleve megmondja Rozálinak, hogy «asszonyom, ha Sze-ma-tsiangból akarsz valamit olvasni, vedd meg a «Sze-ki» utolsó köteteit, azok legkevésbbé unalmasak; de a Szan-hoang-pen-kit ne kivánd olvasni, azt még nem fordította le senki, mert tele van olyan mesékkel, a minőknek kinyomtatásaért az ember Európában az «erkölcsrendőrséggel» jön összeütközésbe.

A helyett a tudósnő, a mint megkapta a keresett könyvet, rögtön maga elé csapta a «Nan-po-kaun-hoa-wei-pion» czímű szótárt s hozzá fogott a fordításhoz.

Akkor aztán, mint igazi nyelvtudós, nem látott maga előtt se poesist, se morált; csak szótárt, nyelvtant és szókötést s fordította a chinai alulról fölfelé írt sorokat egymás után, nem törődve azoknak tartalmával.

A Szan-hoang-pen-ki az elején leírja a Kin-Tseu tartomány hozzájárulhatlan határait; azután egész komolyan előadja annak természeti sajátságait, lefesti növényeit, állatait, a virágokat, miknek kelyhében a virággal együtt élő és elhervadó madárka lakik, a gyümölcsöket, miktől az ember szerelemittassá lesz; a rózsákat, mik nappal illatoznak, éjjel világítanak, a lepkéket, mik mézet gyűjtenek, mint a méhek; a tyúkokat, a mik igazgyöngyöket tojnak, az egyszarvút, mely a lóhoz hasonlít, a kígyókat, miknek fejében gyógyerejű drágakő van; a sárkányokat, a mik repülnek, a halakat, a mik éjszaka énekelnek; a fákat, a miknek leveleiről folyvást hull az eső; a majmokat, a mik házakat építenek; a kutakat, a mikből víz helyett tüz jön fel, a csigákat, a mik selymet eresztenek, mint a selymér s az őzeket, a mik illatszereket hordanak, s a roppant koronás sast, mely az embert megbírja a hátán.

Keverve a mesést az igazival, a mi legveszedelmesebb neme a csalásnak.

Mikor aztán csodahegyekkel, folyamokkal, tavakkal (a mik közül a legnagyobb, a Sa-hi tó, azzal a sajátsággal bír, hogy ha a hajós «tenger»-nek nem nevezi, hanem «tó»-nak, megharagszik s a parthoz veri a hajóját), azután meg a madarakkal és állatokkal elkészült, akkor áttér a chinai író az emberi lakosságra s annak szokásaira.

A férfiak rútak és rossz termetüek; hanem a hölgyek annál szebbek.

Sze-ma-tsiang érzéki elragadtatással írja le a Kin-Tseu hölgyek bájait, semmit ki nem feledő részletezéssel; az egy ország, tele olyan szép asszonyokkal, a minők az egész mennyei birodalomban nem találhatók.

Szól azután szerző a nép szokásairól.

Az istenséget ember alakban imádják. Épen, mint a szomszédországban, a Szi-Tsang-ban (mit az európaiak Tübetnek neveztek el). Egy szép ifjú férfi a Kin-Tseuiak istene.

De hol veszik ők a szép férfit, mikor náluk a figyermeknek már születésekor bezuzzák az orrát, hogy rút legyen, mint a többi?

A koronás sas hozza nekik az istent. Ez, mikor s «érzi» az idejét, lejön az égő tűz hegyei közül s szerte kóvályog a szomszéd országok fölött, mig kiszemeli azt a férfit, a ki új istennek alkalmas. Az elé leszáll, azt hátára felveszi, átrepül vele a Khu-khu-noor vagy Küen-Lün havasain, s leszállítja az égő kutak városába. A Kin-Tseu népe ott várja már a nagy templom körül; a megvénült régi istent eltüntetik, az újat diadallal fogadják, s aztán elmondja a szerző, hogy hogyan teszik meg istenné?

A Kin-Tseu tartományban a nők uralkodnak: a férfi ott rabszolga, igavonó; nők a hadserege, udvara, papi rendje az ifjú istennek, még pedig csupa ifjú, szép, lángvérű nők. Ebből a constellatióból azután Sze-ma-tsiang fantáziája azzal a szabadsággal alkotott változatos történeteket, a melyet csak a chinai múzsák engednek meg, a kiknek kertjében ismeretlen növény a fügefa.

A tudós nyelvésznő lefordított lelkiismeretesen mindent. A régészre nézve nincs semmi, mi botrányos. Sőt szentségtörés volna csak egy szót is elhagyni, vagy megváltoztatni olyan nagybecsü hagyományokból, a miknek betűi jáspis táblákra voltak vésve, papyrus levelekre, aloe rostra, halhártyára, hattyubőrpergamenre, teakfa deszkára tintahal festékkel, czinóberrel, arany mázzal írva, ónirallal róva, viaszba karczolva; templomokban őrizve, arany ládákban tartogatva, négy ezer év penészétől belepve!

És elvégre is Rozáli már férjes nő, a kinek mindent lehet olvasni, veszedelem nélkül.

Rozáli tehát megkapta a Szán-hoang-penkit híven lefordítva, s megtudhatta belőle, hogy mi lakik a Kin-Tseu tartományban?

Hiszen Rozáli okos asszony volt. Ismerete, ítélő tehetsége volt annyi, hogy Sze-ma-tsiang történeteit igaz történetekül el ne fogadja. Goromba mesékkel őt vízre vinni a chinainak sem lehetett.

Hanem van egy tárgy, a minél megszünik minden bölcseség.

Az az egy igaz lehet, hogy a Kin-Tseu asszonyai olyan szépek és olyan szerelmesek! Szebbek és szerelmesebbek, mint az európai nők.

S abból aztán minden egyéb lehetetlen mese igaz történetté lehet.

Miért titkolja Dávid neje előtt Kin-Tseu létezését? Miért nem szólt előtte soha egyedül arról, hogy ha e tartományba utazott, holott minden más útját a legapróbb részletig el szokta előtte mondani?

Miért visz oda sok pénzt, a hogy Severus kibeszélte?

Miért nem enged onnan senkit idejönni, a ki hírt mondhatna arról, hogy mi történik a hozzájárulhatatlan Khu-khu-noor és Küen-Lün bérczei között?

Ha a kin-tseui asszonyok az égből szokták várni az Istent, kit a koronás sas hoz számukra a hátán: nincs-e Dávid birtokában ez a koronás sas? s mikor ő leszáll repülő csodagépével a világtól elzárt népek közé, nem hihetik-e azok méltán, hogy ő az isten?

S Rozálinak nem volt kedve a férjét akármely országnak is odaengedni istenül.

Hisz ő is imádta férjét.

Ez olyan tövis volt most már a szívében, a miből nem tudott kigyógyulni.

Valahányszor Dávid ezentúl hazatért valami útjából, Rozáli folyvást látnoki gyanakodással fürkészte arczvonásait, feljegyzé szavait és magyarázatokat vont el azokból.

Kedvetlenségét, izgatottságát hajlandó volt elhidegülés jelének venni.

Dávid idegei túl voltak feszítve a légi utazástól; a féltő nő egészen más okait látta annak. S midőn a férj elmélázó tekintete előtt a távol tűzokádó hegyek füstbombái keringtek, s a forróvíz-lövellő geizerek tündérei járták a bűvtánczot: e merev elbámulásban a nő a kin-tseui emberisten ábrándozását vélte látni, ki előtt most tobzódó hölgyeinek csábtánczot lejtő tündéralakjai lejtenek, csókszórva, szemvillogva, buján, élvetegen hajlongva, szétszórt fürteiktől csak rosszul takarva: a hogy azt a tudós Sze-ma-tsiang leírta.

Rozáli szerencsétlen volt.

Ennyit sikerült már Severusnak elérni.

S a szerencsétlenség már jó kulcs egy szép nő ajtajához.

Következett a második lépés.

Severus következetes volt: Dávid pedig gyanutalan. Azt hitte, hogy minden embernek csak az ország sorsa fekszik a lelkén, mint ő neki.

Egy napon azt mondá Tatrangi az igazgató-tanácsban, hogy neki szüksége van teljhatalomra, hogy Sasza asszonytól az aleuti sziget-csoportot megvegye. Előre meg sem mondhatja, mennyi pénz kell hozzá; mert bármennyit kér is a Nihilország kormánya, azt meg kell neki adni. Azt azonban társainak sem mondta meg, hogy miért kell az aleuti szigeteket birniok?

Severus mosolygott.

– Akkor legjobb lesz, ha ön maga megy el a Pawlofszky-kastélyba, hol Sasza asszony udvarát tartja. Önnek különös szerencséje volt mindig e nővel.

– Jó: elmegyek, mondá Tatrangi.

Ez volt Severus tervében a második lépés.

Hanem aztán valaki egészen elrontotta az egész tervét.

Dávid, mikor családjához visszatért, hideg, száraz hangon tudatá Rozálival, hogy holnap hosszabb időre el fog távozni.

Rozáli hallgatott és mint jó házi asszony, maga rendezé el férje számára az uti készülékeket.

Mikor aztán sokáig ott látta ülni férjét maga előtt, mélázva, szótlanúl, egyszer odahajolt hozzá gyöngéden, s minden idegében reszketve, még reszkető hangon is e kérdéssel lepte őt meg:

– Kedves Dávid, mondd meg nekem, kérlek, mi az a Kin-Tseu ország?…

Dávid, mintha villanyütés érte volna, összerezzent. Eddig mélázva bámuló szemei szikrákat szórtak és arcza elveresedett.

Egy olyan látnoki pillanat támadt e kérdés után lelkében, mely mint a villám, egész tájékot világít meg egyszerre.

Ezt a nevet csak hárman ismerik: a három igazgató.

Kin-Tseuba sokan elmentek már innen; de onnan ki a világba se ember, se levél nem mehetett soha.

Hogy tudott meg róla valamit Rozáli? Ki árulta el azt neki? Mi oka volt rá? Mit hisz most Rozáli?

Mind e kérdések egy pillanat alatt keletkeztek Dávid szivében s abban a pillanatban a válasz is megjött rájuk, mintha kérdés s válasz egy villanysugár két átellenes szikrája volna.

Nem felelt Rozálinak semmit; felállt, elhagyta szobáját s ment Severushoz.

– Uram, mondá neki. Meggondoltam a dolgot. Én nem megyek a Pawlofszky kastélyba Sasza asszonyhoz.

– Ah! szólt Severus iróniával. Talán az úrhölgynek vannak kételyei.

– S ha vannak, azokat tisztelni kell. Én nem ismerek olyan magas árt, a miért nőmnek egy keserű órát engednék szerezni.

– Ez dicséretes felfogás. Tehát ki fog Sasza asszonynyal alkudni az aleuti szigetekre?

– Ön.

– Én? Akkor azok sokba fognak kerülni. Alig hiszem, hogy Cleopatra az én fekete pofámra azokat öt kopekért átengedje, mint a Dunadeltát önnek.

– Mindegy. Meg kell értük adnunk minden árt.

– Jó. Én elmehetek, ha szükséges, de mégis jó volna tudnom, hogy mi az, a mit megveszek, hogy mit igérhetek érte? Egy, két, vagy tíz milliót.

– Igérhet ön érte százat, kétszázat.

– De hát mi van ott? Arany? Platina? Gyémánt?

– Ma csak én tudom még, hogy mi van ott? Ha önnek megmondom, csak ketten fogjuk tudni a világon. De őrizze ön magát, hogy egy harmadik meg ne tudja e titkot, mert attól függ jövendőnk. A világ jövendője.

– Kezem rá.

– Tehát megmondom önnek. Az aleuti szigeteken van egy kincsbánya, nem aranyból, nem gyémántból, hanem ichorból.

Severus arczán e szóra egy sugára az önkénytelen, őszinte örömnek villant keresztül. Jobb szellemének ébredése volt az.

– Ez esetben fölösleges volt becsületszavamat lekötnöm, mondá meghatottan; e titkot oly kevéssé árulhatnám el, mint a hogy nem képes valaki megenni – a saját fejét.

– Vigyázzon ön. A világ legravaszabb asszonyával lesz önnek dolga.

– A világ leghidegebb vérű emberének. Az aleuti szigetek nélkül vissza nem jövök.

Dávid arra a gondolatra jött, hogy Severus árulkodása Rozáli előtt a boszú és spekuláczió műve volt. E fontos felfedezés mind a kettőt kiengesztelheté, kielégítheté. De hátha a harmadik indok is ott volt!?

Sietett haza. Rozáli félelemsápasztotta arczczal jött eléje. Dávid hevesen ölelte keblére a nőt és csókjaival árasztá el.

– Búcsuzol? kérdezé Rozáli.

– Nem. Itthon maradok, s aztán mindennap veled leszek. Mondom.

S ismételve, végtelen szerelemmel ölelé szivéhez egyetlen boldogságát. Csak most vette észre, hogy a míg ő a világot megmenteni fárad, itthon közel volt hozzá, hogy elveszítse saját egész világát.

KIN-TSEU.

Dávid a légjáró segélyével sok világát felfedezte már az ismeretlen földnek, de egyet mégsem ismert ki egészen.

Azon világ az, a melyet hét ezer év óta tanulmányoznak a történetírók, Mózestől kezdve Gibbonig, és a látnokok, Homértől kezdve Shakespearig, még sem ismerték ki: végig: ez az asszonyszív világa.

Ide nem segít az aërodromon.

Azt hitte Dávid, mikor Rozálit oly forrón átölelte, s a rég elfeledett csókokkal ismét elhalmozá, hogy már most abban az ismeretlen világban helyre van állítva a béke.

Oh be nagyon csalódott.

Mikor egyszer a féltékenység fantaziája felhevül, annak a délibábja egész nap dolgozik. Megkap egy kaktuszkórót a láthatáron s csinál belőle egy pálmaerdőt, tükröt tart a tiszta égre s mutogat benne városokat, mik sehol nem léteznek.

Rozáli imádta férjét s ez a bálványozásig menő szerelem adta neki azt a rossz tanácsot, hogy Severusnak levelet irjon, mikor megtudta, hogy annak Oroszországba kell utazni és ott maradni bizonytalan időkig.

A féltés lelke látnok. Rozálinak megsugta valami, hogy Severusnak azért kell most az «Otthon»-ból eltávozni, mert a Kin-Tseuról fecsegett Rozáli előtt.

Rozáli tehát ezt írta Severusnak:

«Uram, ha tud ön még valamit Kin-Tseuról, tudassa velem. Nekem mindent kell tudnom. Az engem nagy dologra fog elhatározni.»

Severus lelkületére az a levél nagy hatással volt. A féltő nők, a megsebzett szivek bosszúállásai világtörténeti sarkpontok. Severus maga részére magyarázta kedvezően a levél végszavait s jövendő nagy veszélyek sporáit fogadta be azzal lelkébe, a mik egy napon rettentő termést fognak adni.

Pedig hát rosszul értelmezte azt.

A mire a fájó szivű nő készen volt, az nem a boszúállás. Annál magasabb kín az: halálvágy. Rozáli arra gondolt, hogy ha Dávid Isten akar lenni, akkor ő se legyen ember többé: majd lesz szellem. Meg tud halni. Ő is el tudja cserélni férjét egy fekete vőlegénynyel, de az nem a néger, hanem a halál.

És aztán két ilyen egymással összeforrott lélek, mint Dávid és Rozáli, annyira együtt él már, hogy egymás gondolatait gondolja. Mikor távol vannak, akkor is oly közel vannak, hogy egymás kezét megfoghatják.

Hasztalan a mosoly, a derült kedv Rozáli arczán, Dávid csak azt olvassa a mosolygó vonásokból, hogy a nő arra gondol: vajjon mit csinálnak Kin-Tseuban? Hasztalan Dávid visszatért gyöngédsége, atyai örömei: Rozáli még akkor is azt olvassa ki szemeiből, midőn nejét, gyermekeit csókolja: vajjon mit csinálnak Kin-Tseuban?

S jól eltalálják mind a ketten.

Mind arról gondolkoznak.

Dávid pedig mindent elkövet, hogy Rozáli nyugalmát visszaszerezze. Mellette van éjjel és nappal; csupán a délelőtti órákat tölti – szokás szerint – hivatalában, a nagy hexagon igazgatósági palotájában. S ott valószínűleg elég komoly dolgai lehetnek, miután Severus távolléte alatt annak a szakmáját is ő kormányozza.

Csak hogy az asszonyok, a kik gyanakodnak, számítani is tudnak.

Dávid azt mondta Rozálinak: «Mindennap itt leszek veled, mondom». S nála ez a szó az eskünél erősebb. Meg is tartotta azt. De azt nem mondá: «és az alatt soha Kin-Tseuba nem megyek».

Pedig Kin-Tseu csak 38 hosszúsági foknyi távolban fekszik Otthontól, s Dávid repülő gépe 19 fokot halad egy óra alatt; két óra oda, két óra vissza. Mindennap játszhatja Kin-Tseuban azt az istent, a kit a nők imádnak, s itthon nem tudhat felőle senki semmit.

S a nők sejtelme proféczia!

Azon három hónap alatt, mi Severus eltávozása óta letelt, Dávid tizenkétszer járta meg az útat Kin-Tseuba; a miről nem szólt senkinek, a mit eltitkolt neje elől; csak pár órai ott időzés végett. Ez időt lopta nejétől, lopta hazája közügyeitől, lopta erős fogadásától.

És még sem volt tolvaj, áruló, hitszegő.

Mert az, a mi Kin-Tseuban van, drágább az élet minden boldogságánál! drágább nőnél és gyermekeknél! drágább a becsületnél!

Hajh, mi lehet ilyen rettenes kincse az ismeretlen földnek?

Azt megtudjuk rögtön.

A chinaiak nevezték azt Kin-Tseunak, a tübetiek Pamirnak, a mongolok Ladakh országnak és mindannyira nézve a mesék birodalma volt az.

A chinai őstörténetiró óta több tudós foglalkozott e megközelíthetetlen országról szállongó hagyományok összeszedésével.

Mindannyi onnan indult ki, hogy egyszer valamikor volt az ismeretlen országnak összeköttetése a külvilággal, hanem egy nagy földindulás eltemette a kijárat völgyeit s azóta el van zárva a Kin-Tseu minden világtól. Jobban elrejtve, mint volt Amerika az Oczeán által Columbus előtt, a mikor létezéséről csak carthagói Hanno regéi, s az izlandi czethalászok hagyományai meséltek. Épen így mesélnek a Kin-Tseuról, a Pamirról, a Ladakh országról. És ezt is egy egész világelem rejti magában, mely járhatlanabb, mint a tenger: a sziklák világa.

Harmincz hosszúsági fok és húsz délöv határozza a területet, melyet a sziklavilág Ázsia közepén elfoglal. Mintha egész Franczia-, Németország, Magyarország és Ausztria, az aldunai tartományokkal együtt egyetlen bércztömkeleg volna. Nem hegyláncz, de hegylánczok torladéka, egyik hegygerincz a másikon keresztül fektetve; örökhó fedte csúcsokkal, mik közt a Dhawalagirit tartották a föld legmagasabb bérczének, kétszerte nagyobb volt a Kárpáthegy lomniczi csúcsánál. És már a múlt században elveszíté a Dhawalagiri királyi rangját. Everest a Himmalaya csúcsai között még magasabb hegyet talált; s a Mount-Everest sem volt a legmagasabb hegy a világon; túl rajta, Tübettől északnak még magasabb hegyóriások emelkednek, de már azokat nem lehet megközeliteni.

Egy sziklavilág van ott, mely akkora, mint fél Európa, s mi van rajta belül, azt nem tudja ember.

Ázsia két legnagyobb folyama ez ismeretlen hegyvilágból ered: a Jan-Tse-Kiang és a Hoang-Ho; de mikor ezek már az emberjárta vidékbe alászakadnak, száz öles zuhatagokban omolva alá egymásra fekvő sziklafalak közül, akkor már azok kinőtt nagy folyamok. Mely vidékeket jártak be addig, míg így megnőttek? mely mellékfolyamokat vettek fel magukba a fensikok völgyeiből? hol pihentek meg a nagy tavak alakjában? minő partokat mostak tán termékenyítő áradással? arról nem tud senki.

Három hatalmas nagy nemzet hatol előre Ázsia belseje felé. Mindegyiknél hatalom és kultura.

Délfelől az angol foglal nyomot nyom után, gazdagsága, gépei, szivós erélye meghódítják számára a sivatagot; de e hegyek előtt meg kell állania; ezek nem eresztik odább sem távirdáit, sem vasútait, sem tudós kutatóit.

Keletről a chinai tartja magát e hegyvilág urának, s krónikáiban őrzi a hagyományokat, a mik szerint még összeköttetése volt annak belsejével, s mutogatja a nagy alagútat, melyet Xio császár kezdett el furatni a Fang hegyen keresztűl, hogy újra megtalálja az eltakart országot, a hol a kutioni szelid tigrisek laknak, a miket házőrző kutyák helyett használnak, a hol a Pe-ci gyümölcs terem, áldás az inség idején; a hol a Paping hegy éjjel világít, mint a hold; s még a rajta lakó pókok és kigyók is fénylenek a sötétben; hol a Hajang hegy folyamában halak teremnek, négy úszszárny helyett négy lábbal ellátva, hol a Hoang-Ci-Ja állat lakik, mely télen hal, nyáron madár; hol a vízi tehenek kijönnek a tavakból az igazi tehenekkel tülekedni, hol a Honani repülő tekenős békák a hegyormokon hallatják zivatarhirdető füttyentéseiket; hol a Xen-Tengi selyembogarak kész kelmévé szövik selyemszálaikat; hol a Huon-Fo Kieni szarvasemberek földalatti városokat építenek, s a Fe-Xe fenevad, melynek emberfeje van, emberhúsra vadászik; hol a tyukok toll helyett gyapjut hordanak, s a Luva madárral az emberek halakat fogatnak; hol a «vasdisznók» tenyésznek, mik megtámadóik ellen hegyes sertéiket fegyver gyanánt felborzolják; a hol a «napmadár» a csodaszép Fung-Hoang, melynek képét a chinai császárok czímerükben viselik, élő testben található még, fészket rak és költ; hol a szuchueni páviánok az erdőkben az asszonyokra leskelődnek, a kik iránt emberi vágyakat éreznek (rettentő hybridum, ha sikerre vezetne), s ha már a páviánok így, hát még az emberek magok! holott fel van jegyezve, hogy a chinai császárok sok száz év előtt a jang-kheu-fui hölgyeket vásárolták arany és gyöngy értéken s azokból telt ki környezetük, kik közül Ciam-Caják a felolvasó, irástudó hölgyek, a Tatujánák az énekelők és tánczosnők, a Sia-Aták pedig a konyha-művészet és csemegetár felügyelői voltak. És mindezektől egy nagy földrengés egyszerre elzárta a mennyei birodalmat. Kijárás ez országból csak a két folyam medrében van; s zuhatag ellen úszni ki tud? Még a hal sem.

Észak felől végre a nagy orosz nemzet fogja körül érczkarjaival a szikla-világot. Századok óta nyomul előre; meghódítva mindent a mi pusztaság, sivatag, vadon. Kozák, kirgiz, baskir, turkoman hordái beszáguldják a hajdani mongol birodalom minden országát, s áldást és czivilizácziót hordanak magukkal. A kozák portyázók nyomán megtelepül az orosz birodalom számüzötteinek népe, s a szabad szellem martyrjai új hazát alkotnak a sivatagból, s a mint ekevasaikkal előbbre tolják a kenyérteremtő világot, szivós jellemük, rideg erkölcseik, keresztyén vallásuk jóltevő világként árad el a letarolt keleten.

A hódítóknál még egy nyommal előbbre járnak a tudásszomj bajnokai, a felfedező tudósok, angol, chinai, orosz egyaránt. A legutolsó teleptől még egy láthatárnyira le vannak tűzve a hegytetőkön a tudós hegymászók jellobogói.

S még aztán van egy emberosztály, mely előtte jár a tudományos utazónak is: a czivilizált népek elátkozottai. A rablók, gonosztevők, kiket Anglia az afghanistáni fegyintézetekbe száműzött, kiket Oroszország az urali bányák, a koliváni huták méreg levegője közé elzárt, a fli-pámpámok, kiket China a fanghegyi alagut törésére kényszerít s kik aztán egy-egy zivataros éjjel rekeszeikből kitörnek, őreiket legyilkolják, s aztán menekülnek még mélyebben a hegyek labyrintja közé; az angol bagno-rabok nehéz vasakkal lábaikon, mik bokáikon örökké gyógyíthatatlan sebeket törnek, az orosz elitéltek felhasított orrczimpákkal, s a chinai flipámpámok levágott fülekkel, s ott azután lesznek belőlük gonoszabb rémek, mint a rabló turkománi volt, mint az emberevő Fexe állat maga. – Némelykor aztán egy-egy ilyen kóbor gonosztevő, kifáradva a természet és emberiség ellen folytatott kűzdelemben, visszatér börtönéhez és könyörög elhagyott lánczaiért. Még az ily visszatérő gonosztevő martalócz is kincs a tudományra nézve. Tapasztalatai új adatok, mik a földismét gazdagítják. De még a bagno-rabok, a kergetett gyilkosok a hasított orral, s a fülvesztett flipámpámok sem jutottak el odáig soha, a hol a Kin-Tseu országa kezdődik.

Európai tudósok pedig éghajlati összevetésekből arra a megállapodásra jutottak, hogy az egész Kin-Tseu létezése alapjában mese; a Khokonoor, Küen és Himalaya hegyek által összeszorított világrész emberi lakhely nem lehet: ott örök tél uralkodik, ott minden tenyészet lehetetlen.

Egyszer aztán jött valami új felfedezés, a mi ezt az állítást határozottan megczáfolta.

A chinai kormány aranymosói a Jan-Tse-Kiang partján egy nevezetes találmányra akadtak.

Az egy vizi építmény roncsa volt. Sajátszerű alkotás. Hasonlít a hajóhoz is, a malomhoz is, alkatrészei bambuszból és rotangból vannak, belsejében egy készülék fogas kerekekkel, korongokkal, miknek feladata, úgy látszik, két kemény fatörzset egymáshoz dörzsölni, a mik aztán valami közéjük hulló növény magvait őrölik lisztté. Ez a mag három szegletű, a tengerinél apróbb, vörös színű, egész ép szemeket találtak még a hengerek közé szorulva. És különösen a hajó-fenékből haránt lefelé menő vékony bambusz-csövek üregeiben. Kétségtelen volt, hogy ennek a roncsnak a zuhatagon keresztül kellett ide jutni; először azért, mert ilyen alkotásu malom az egész chinai birodalomban nincs; másodszor azért, mert a bambusz és rotang tíz napi járásra nem terem; az már délchinai növény, s fölfelé a malom nem úszhatott. És végre mivel azt a háromszögű lisztes növénymagot senki sem ismeri.

E lelet nagy zajt ütött a tudományos világban, a talált növénymagokat a világ minden kertészei iparkodtak csirázásra birni, hogy megtudják, minő növény támad azokból; de az a mag, a mint a csiráját levegő érte, egyszerre elhalt. Végre egy chinai tudós rájött, hogy hiszen ez az a mesés Pecci növény magja, mely csak víz fenekén tenyészik. Megkisérték azután vízbe elültetni, ott kikelt és kifejlett növényt tenyésztett.

Most jöttek azután rá, hogy mi volt az a megtalált roncs. Az nemcsak malom volt, hanem egyuttal vetőgép is; még pedig sorvető. A hosszú haránt bambuszcsövek hivatása volt a vízfenékbe lerakni az új vetés magvait.

De ezzel a felfedezéssel aztán még bonyolódottabbá lett a talány.

Ha ez a roncs a Jan-Tse-Kiang forrásától jött, akkor azokon a hegyeken belül valahol olyan égalji viszonyoknak kell lenni, a mik a mellett a bambusz és a rotang erdőszámra diszlő növény lehet: talán egy védett mély hegy-öbölnek; s ha azon a vidéken már annyira jutottak a bennlakó népek, hogy a víz fenekét is bevetik liszttermő növényekkel, az először is igen kifejlődött míveltségi állapotokat árul el, másodszor pedig azt, hogy ott a népesség annyira túl van már szaporodva, hogy a termő szárazföld nem képes eltartani, s minthogy körülzárt sziklavilágából semerre ki nem mehet, kénytelen a víz fenekét is kenyér alá mívelni s úgy látszik, hogy jó sikerrel a Pecci növény magja hasonló lisztet ád a sulyoméhoz és gesztenyéhez, ennek nem árt az aszály, fagy és jégeső, mindig terem. A Kin-Tseu tartomány létezése tehát nem mese; ott emberek laknak; még pedig gondolkodó, szorgalmas, munkás emberek.

Kár, hogy azokat a betüket, a mik a roncs bejáratának küszöbére fel voltak róva, senki sem tudta elolvasni, pedig az egész világ minden régésze összefutott a találgatásukra. Nem hasonlítottak azok semmi eddig ismeretes írásjegyekhez.

Egyszer egy magyar tudós is megtekintette ugyan e betüket a pekingi muzeumban, de az sem mondta, hogy értene hozzájuk.

Az pedig Tatrangi Dávid volt. És ő az első tekintetre ráismert e betüjelekre, mik a csik-szeredai templom-felirattal azonosak. A székely-hun jegyek azok. A küszöb egyik fáján ez állt: BUNGOR. BÁ FOROGÁ, a másikon ez: ISTEN. LÁD. ÁRMÁN. NE BÁND.

A ki ott eltemetve lakik, az az ős magyar nemzet!

És Tatrangi Dávidnak volt elég önuralma, mikor ezt felfedezte, komor arczczal fordulni el a drága jelektől s azt mondani a körülállóknak:

«Nem tudtam meg semmit.»

Tatrangi Dávid e naptól kezdve erős kitartással kezdett hozzá a Kin-Tseu ország felfedezéséhez.

Az eszme szülemlésekor azt hitte, hogy ez gyors és könnyű munka lesz. Megvan az útmutató: a «Sárga folyam», mely a roncsot Kin-Tseuból idáig hozta, s megvan az aërodromon, mely a folyam óriás zuhatagai mentében is megtalálja az utat. És mégis évekig nem boldogult e vállalatával. Legelső akadálya volt a felkutandó tér iszonytató terjedelme; több mint negyvenezer négyszög mértföldet tesz ki az a hegyvilág, a mit a Himmalaya, Khokonoor, Hindukush, Kara-Koram és Küen-Lün hegyei határolnak körül; e hegytömeg tízezerről huszonnyolcz ezer lábnyi magasra torlaszodik fel, s az ærodromon már e magaslaton felül alig emelkedhetik még pár ezer lábnyira, mert ott fenn a légkör nagyon ritka, a lég villanyossága enyészőfélben van, ellenben a hegycsucsok crystallodja zavarólag hat a repülő gép villanykészülékére. E miatt a léghajós nagy látkört nem szerezhet magának; s a mi e látkörbe esik is, annak három negyedét a hegyormok takarják; csak azt veheti ki, a mi épen alatta van. És azt sem mindig. Forró napokon a hegygőz (Höhenrauch) fekszik a bérczvilágon, különösen a keletindus zsangálok tájékán s ez a mély völgyeket oly tartós homályba burkolja, hogy felülről semmit sem lehet bennük megkülömböztetni, a léghajós kénytelen leszállni a völgybe, ha meg akarja tudni, mi lakik ott? S újra felszállni a hiú kutatás után s más völgyöblöt keresni. Máskor meg öt-hat ezer négyszög mértföldnyi területet hetekig eltakarva tart az alantjáró felhőréteg s a légjáró tehetetlenné válik a felhőszőnyeg miatt, melybe ha leszáll, könnyen összezúzódhatik. Akárhányszor megeshetett a kutatón, hogy elrepült a keresett hely felett, a nélkül, hogy sejtett volna felőle valamit. Azután a kalauz folyam is cserbe hagyta. A Jan-Tse-Kiang e sziklaországban még egy oly hosszú tekervényes utat fut meg, minő az egész Tisza, eredetétől a torkolatáig. Néhol megáll tónak, másutt meg két ölre összeszorult szűk hegyszoros medrében vágtat viharsebességgel. Egyszer aztán egészen eltünik. A vulkáni rombolás egy hegylánczot döntött föléje s most annak a düledékei közül rohan alá a folyam. Mikor aztán Dávid az útba álló hegygerinczen túlemelkedik, már nem látja a «Sárga folyam» folytatását sehol; az egy hosszú szikla alagútban tünt el, melynek elég magassággal kell birni, hogy padmalján ez elhozott malomépület össze nem morzsolódott. Hanem az aërodromon ez alagúton csakugyan nem mehet fölfelé. (A mult században vállalkozó angol hajósok a chinai kormány segélyével csak a Pojang tóig birtak a folyamon előhatolni, s annak térképét fölvenni; Bethun kapitány Wutsangig mehetett csak.)

A nappal nem mutat egyebet Tatrangi előtt mint egymást váltó bérczeket, havasokat, jéghegyeket, jégmezőket, s aztán mély, sötét völgyeket, miknek fenekén hegyfolyamok tajtékzó kígyói tekergőznek alá; néhol egy-egy folt czédrus-erdőt, a völgyekben gyakran rátalál Dávid azokra a sajátszerű fákra, miket yabagére név alatt ismerünk; ezek nem fölfelé, hanem földszint nőnek, hosszában a földhöz lapulva; egyedüli lakói a rideg éghajlatnak; míg ugyanazon hegyek tulsó oldalán gyönyörű erdők terülnek a Deodora fenyőből, s két ezer lábnyival alantabb fennsikon már keletindiai növényzet diszlik.

Tatrangi végre az éjszakához folyamodott. A hol emberek laknak, ott este tűz szokott égni. Ha nappal eltakarja őket a hegygőz, éjjel el fogja árulni a tűzhelyek világa. Ezentúl éjjel járt a felfedező útra.

Egyszer aztán megtalálta, a mit keresett.

Éjfél után, mikor lassú repüléssel haladt észak felé, egy alant széttáruló völgyben egyszerre egy csoport fényt pillantott, meg, melyek egymástól látszólag csekély távolban a lapály ezüst ködein átviláglottak, távolabb a fénycsoportozattól egy magasra fellövelő láng tört elő.

Az ott egy város! gondolá Dávid. Éjfél után a mi emberlakta helyen világit, az csak utczai lámpa lehet; tehát előhaladt kultura városa, a mely már a világított utczákat ismeri. Az a magasra lobogó fény pedig valami gyár kéménye. Itt civilisatió van honn.

Dávid hevült agyában tarka képei pezsegtek a feltalált ősfaj közé leszállás ábrándjainak; a hajó üvegfalát kalapácscsal döngetve, messze elringó harangszóval adott jelt a völgy lakóinak, s hivé már, hogy az álmaikból ébredezők hogy bámulják az égből alászálló szárnyas gépet, mely világit, mint a csillagfény; s hogy borulnak le majd arczra a férfi előtt, ki hozzájuk a mennyekből száll alá, és minő lesz az imádat örömkitörése majd, midőn ez idegen égi vándort tulajdon azon a nyelven hallják hozzájuk szólni, melyen Istenükhöz szoktak beszélni!

Mámorító gondolat: Istennek lenni.

Ezért a mámorért meg kellett neki lakolnia.

A merész tettnek jutalma szokott lenni; de a kevélységnek büntetése.

És Dávid szívét e perczben emberen tuljáró kevélység töltötte el.

Isten csak «egy» embert alkotott, s ő azt hitte magáról, hogy most egy egész nemzetet teremt.

Meglett a bünhödése érte.

A mint a fénycsoporthoz oly közelre szállt, hogy távcsövével kiveheté annak környékét, akkor látta, hogy az nem város alatta, hanem egy szikláktól szakgatott hómező s azok a fénygóczok ott a hómező közepett nem lámpák, hanem tűzkutak. Ott a földből feltörő naphtha ég és körüle hóvilág. S az a magasra feltörő lobogvány nem gyárkémény tüze, hanem egy naphtha-volcán: süveg alakú jégcsúcs közepéből lövell fel magasra a földolaj, az világit oly messzire.

Érdekes tünemény, nevezetes tanulmány a természetbuvárra nézve; de mikor az egészen mást keresett itten! Nem a csodateljes tűzkutakat, nem a mesés naphtha-volcánt, hanem mindennapi utczákat, prózai gyárkéményt.

Dávid odairányzá légjáróját a naphtha-volcán fölé, hogy mint szokás, a magasból letekinthessen annak látványába. A volcán-tűz nem árt az ő gépének.

Mikor aztán épen felette libegett a fellövellő naphtha lángoszlopnak, egyszerre megszünt a repülő gépe működni, a szárnyai összecsapódtak felül s többé szét nem váltak, a gép a légből alázuhant, mint a lelőtt sas.

– Ah, fölfedeztem! kiálta Dávid öntudatlan örömmel. A titkot, mely a gép repülését lehetleníti! A miért apám elment a túlvilágra. Ime megtaláltam. A gép közé csapódó naphtha megszünteti a dörzslapok érintkezését s azzal megszakad a vilanyfolyam.

Hanem e fölfedezésének most már nem sok hasznát vette, mert megbénított gépe egyenesen és sebes rohammal csapott alá a volcánra. Még annyi lélekjelenléte volt Dávidnak, hogy a kormány felemelésével a függélyes esést harántossá változtassa, különben beleesik a volcán gyomrába; így a gép a hegy oldalára esett s aztán a czukorsüveg alakú sima meredek jéggulán sebesen szánkázott alá, míg egyszer aztán befuródott egy hómezőbe. Dávid csak a hómezőt fedő jégkéreg ropogását hallá, s aztán egyszerre körül lett fogva földalatti sötétséggel. Ki tudja hány ölnyi mélyen furta be magát az izzó külfalu gép a völgyet betöltő hótömegbe?

Most azután el volt temetve elevenen. És vele együtt titkai, nagy tervei, mind eltemetve egy soha más által fel nem fedezendő világ legelhagyottabb sirjába. És mindazt, a mit megtudott, soha sem fogja elmondhatni senkinek.

Kiszámíthatá, hogy mi vár most itt reá? A hajó ajtaját a hótömeg miatt kinyitnia lehetetlen. Az egyik szellentyű, mely a hajó fölfelé fordult végén van, nyitva marad ugyan, de azon keresztül sem fog több légzésre alkalmas levegőt kaphatni, mint mennyivel e hajóásta kút tele van. Annak a fenekén ő maga a szénenytermelő tömeg, mely fojtó lég sulyánál fogva az üreg fenekét megtölti s neki abban pár nap alatt okvetlenül meg kell fuladnia. És ha kiszabadíthatná is magát a hajóból, hogy menekülhetne ki az önásta mély sirból? A hófal enged, abba nem lehet megkapaszkodni. De talán az izzógép esésekor képződött a hóüreg falain valami jégréteg, abba lyukakat lehetne vágni s úgy lassankint felkapaszkodni a felszinig. De hát azután? A gép nélkül, mely a hótömeg alatt fekszik, hogy mehet innen tovább? És hová? Mi világ van itt? Van-e itt élet?

És még sem akarta magát elhagyni. Megkisérlett egy nehéz munkát.

Eszközei közt volt egy gyémánthegyű üvegmetsző kés. Azzal hozzá fogott a hajó szabadon álló falán egy akkora darab kikerekítéséhez, a mekkorán maga kiférhetett. Hiszen nyomorultabb eszközzel is ástak már rést menekülni vágyó rabok öles börtönök falán keresztül. Csakhogy neki nem volt elég ideje ezt kivinni. A hajó üvegfala a két végén két ujjnyi vastag, s azt átreszelni egy gyémánthegygyel nagyobb küzdelem, mint ha öles trachyt falat ásnak ki egy tört patkódarabbal. Hat órai munka után annyira kifáradt, hogy nem birt tovább dolgozni.

S ha lefeküdt a hajó alsó végébe pihenni, ott a romlott lég fojtotta mellét.

Tizenkét óra mulva lemondott a menekülésről. Ereje fogytán volt, feje elkábult; érzé, hogy meg kell fuladnia. És még sem akarta magát megadni a csuf halálnak. Érzé, hogy azzal, a mi az ő szívében lakik, meghalni nem szabad. Nyakkendőjével karjain keresztül odaköté magát a felső szellentyűhöz, a hol legtovább érheti ajkát valami éltető lég. Azután nem sokára egyik érzéke a másik után halt el. Először végtagjai lettek érzéketlenné, de még látta maga fölött a halavány világot a mély hótárna kerek nyílásán át. Azután a látás is elhagyta; de még hallott, hallott valami olyan hangot, mintha a szíve mázsányi erővel dobogna keblében, azután mintha sírban feküdnék s a vakandokok kaparnák koporsója födelét. Azután a hallását is elveszíté, de még eszmélt. Tudta, hogy hol van, mi történt vele; hogy most meg fog halni. És aztán elveszté az eszméletet is, talán ez már az átmenet az életből a halálba. Otthon járt, feleségével beszélt, gyermekeit megcsókolgatta, azután elment a székely földre, utasításokat osztogatott a munkásoknak; majd megtalálta az atyját s számot adott neki róla, hogy miként végezte el azokat, a mik rá voltak bízva. Utoljára uszott valami fényben, mintha millió és millió ismerős arcz, ragyogó mind, mint a csillag, mosolyogna reá és beszélne hozzá és ő azt mind értené és egyszerre látna mély titkokat, mik az égi tejutakba, a csillag ködfoltokba vannak rejtve s érezne valami megnevezhetlen gyönyört, mely nem emberi idegek kéjelgése többé.

Ez már talán a halál…

Nagy sokára ismét egy éles sajgás, minő a jéghideg lég érintése, visszaidézte a tulvilágon járó lelket. Valami tompa fejzugás, fülcsengés után úgy tetszék Dávidnak, mintha szavakat hallana, embersusogást. Melle tágulni kezdett, nagyot lélekzék s erre egy női hang az öröm csengő rezgésével kiálta fel mellette:

«Él!» S e szót, mint az erdőben a fuvallatot a fák, zugta odább valami.

Ekkor fölnyítá szemeit.

Ugyanaz a hang kiáltá:

«Lát.»

Dávid ajkai megnyíltak, a földi fájdalom egészen elállta idegeit; ah az oly fájdalmas lehet, megválni a túlvilágtól s visszajönni a földi életre.

Az a női hang most halkan rebegé:

«Szól.»

Tán atyjától vett akkor búcsút Dávid, vagy Istenéhez szólt, ajkai ez igét rebegték:

«Atyám!»

S arra egyszerre megzendült körülötte ezernyi ezer ajakról e szó: «Atyám.» Széttekintett. Körüle ifjú hajadonok álltak, fejükön koszoruval, rajtok túl ősz szakállú férfiak, fehér subákban, hosszú négyszögű botokkal, miken irásjegyek voltak végig róva.

De ez a három szó egyszerre visszaadott életet, eszméletet a tetszhalottnak, e három rövid, egytagú ige «magyarul» volt mondva.

Ez az ősmagyar nemzet hazája és a kik ott körülállják a tetszhalottat, azok az ifjú «alirumnák», a tűzisten szolgálói, és a «sellők», a vizisten papnéi, és a «firénék», a földisten fehér cselédei s azok a férfiak ott a «táltosok», «gyulák» és «garabonczok», az ősisten papjai; s azok a tűzkutak, az az öröklángú naphtha volcán az ő oltáraik s az a szertartás itt a «Zomotor», a feltámadó tetszhalott tiszteletének ünnepe az, a hogy az ősmagyar hagyományok fentarták emlékeiket, a hogy az divott még a keresztyén királyok idejében is, a míg azok a pogány emlékeket tűzzel-vassal el nem irtották.

Itt a keresett ősmagyar nemzet!

De hogy «jött» az ide? hogy «van» az most itt?

E nagy kérdésre megfelelnek az ő sok százados krónikái, melyek sok ideig együtt folynak az elszakadt magyarokéval. Az Attila hagyomány az elvált Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Ganács, Csabacsingyula, Borotalma, Gézacsopán, Bulcsu, Karabó vezérek története, Béla, Keve, Kadisa, Kádár, Edömér, Bungor, Uzád, Bojta, Rétel, Álmos, Előd, Kund, Tas, Huba, Töhötöm vezérek elszakadása az ősnemzettől; az ifjak, kik még akkor deli hősők voltak: Árpád, Zabolcs, Gyula, Kund, Lehel, Verbölcs, Örs; és a száznyolcz törzs, mely velük együtt indult el Attila örökét elfoglalni. Itt azután különválik az egy nép két nemzetének története. Mindig volt a magyar népben két párt: egyik a béke, másik a harcz pártja. Már Attila és Buda története megörökíté a két párt küzdelmét. Attila akarata győzött; lett győzelmének gyümölcse egy fényes szakasz a világtörténetben; de azért mégis csak Buda neve maradt fenn örökül. A fiú, kit Emős lángszülő álmáért Álmosnak neveztek, kivezette a harczvágyó népet az őspusztákról, s otthon maradt Rapson vezérrel a békeszerető faj. Ennek az ős-hazának nem voltak földtani határai; nomád nép lakta föld volt az, miként még ma is, a Volga és az Ural folyók között.