A XIII-ik század közepe táján, mikor IV-ik Béla király uralkodott Magyarországon, három magyar dominikánus szerzetes elindult felkeresni az őshazában hátramaradt rokonnemzetet. A három közül csak egy jutott el odáig, Julián; az megtalálta az ős nemzetet, vezéreikkel, azok tudaták vele, hogy kelet felől mily óriási vész közeledik Európa felé, Dzsingiszkán milliónyi hordái megosztoztak a világ fölött s indulnak keletnek, délnek, elpusztítani a mivelt népeket. Ők sürgeték Juliánt, hogy sietve térjen elszakadt testvéreik országába vissza, s hirdesse közöttük, hogy most kell meghordozni a véres kardot, mert nagyobb ellenség jő rájuk, mint volt hajdan a kazár, a bessenyő. Julián vissza is jött s tudósításának lapjait a magyar történelemben mint hiteles adatokat őrzik. Hogy a mongol vérfürdő hogy árasztá el Magyarországot azután Béla király alatt, az meg van írva; hanem hogy az ősmagyar nemzetből mi lett? azt nem tudta meg soha senki. Pedig hiszen az eltávozott száznyolcz családon túl még ott maradt az őshazában kilenczvenkét család; csaknem annyi nép, mint az eltávozottaké. S ha annyi népet kiirtottak volna, valami nyoma csak maradt volna e nagy romlásnak; egy kunhalom, csontokkal, érczemlékekkel tömve; vagy elhurczolta volna őket a győztes magával mint rabszolgákat, a hogy elhordta a többit s a kerek világon valahol maradt volna fenn egy falu, egy aul, egy szállás, mely a magyar nyelvet tartogatta volna, mint a hogy fenmaradt az Amur pusztáin nyolczvanhat külön nemzet, melynek saját nyelve van, mely mással össze nem olvad, s némelyiknek a száma alig megy már át az ezeresbe. Ezek közt meg kellene találni a magyar ajk népét is, ha azt is magával sodorta volna a mongol áradat, mint a többit.

De azokat nem ragadta magával.

«Tana» volt az akkori volgavidéki magyar nép vezére.

Ha Kubláj khán ötszázezer mongol lovasát itt bevárjuk, azok bennünket bizony levágnak. Ha futni akarunk előlük, mi nekünk kell az előttünk álló népeket megrohannunk, s akkor vagy mi vágjuk le azokat, vagy azok minket. Kubláj khán ötszázezer harczosa pedig még mindig a hátunkon lesz.

Tehát kikerüljük őket.

Ha ők jönnek keletről nyugatnak, mi megyünk nyugatról keletnek.

A bölcs Tana vezér számítása igen egyszerű volt és természetes.

Háta mögött az Arál tó. A nomád törzsek ménesei, csordái e tó partjáig szoktak terjeszkedni, s a törzs vezérei gyakran hirül hozzák, a mióta a pusztát lakták, hogy az Arál tónak szokása némely évben egészen eltünni. (Hiszen Magyarországon is megtörtént az az utóbbi tíz év alatt, hogy a Fertő tava egészen kiszáradt, a medrét birtokba vették, felszántották, épületekkel, gyárakkal beépítették; az utóbbi években aztán megint előjött a tó, ujra megtelt s most a gyárak kéményein ungok, békák kuruttyolnak.) Hanem az Arál tó a Fertőhöz képest valódi tenger. És még is elszokott tünni egy-egy évben s akkor fű terem a helyén.

Tana vezér messzelátó bölcs volt, nem elégedett meg azzal, a mit tudott, az okát kereste, s rájött, hogy az Arál tó olyankor szokott kiszáradni, mikor a két nagy tápláló folyam, az Oxus és a Karassó medrét megváltoztatva másfelé veszi irányát s valamerre a Kisilkumi pusztában eltéved. Ha azt a maga bolondságától megteheti az a két nagy folyam, akkor még inkább megteheti, ha emberi ész segít rajta. Tana vezér nekiállította a népét s a két folyam torkolatait kövekkel elrekeszteté, álmedreit kiásatta, fordulóit iránytévesztő sarkantyukkal megtörette, s azzal mind a két folyam a helyett, hogy az Arál-tóba szakadt volna, nekizudult a pusztának, melyet hoszszában fog körül, mint kettős védsáncz, a harmadik erőd az Arál-tó maga. De minden erődnél jobb oltalom a mocsár. Azon nem tudnak Kubláj khán lovas hordái keresztültörni. Viz-isten védi a maga népét.

Most aztán mint a két oldalon védett út állt ellőttük; egész fel a Bolor Dagh hegyekig. Ide a hegyországba akarta elvezetni népét Tana vezér. Több mint kétszáz mértföldnyi út odáig. De ennél hosszabb útja volt Álmos népének a Kárpátokig s harczos nemzetekkel is kellett küzdeniök útközben. Tana vezér népének pedig az egész Kysil-Kumi pusztán senki sem állt ellent, s kétfelől védte vonulásukat a két folyam minden mocsara. A mongol hordák végigrobogtak az útjokat álló két mocsár mellett s az Arál-tó vidékén a Volga és Ural között nem találtak már mást, mint a sátorok tüzeinek helyét; az ősmagyarok még az áldozó halmokat is szétbontották, nyomaikat, mint egykor az Egyptomból menekvő zsidókét, elfedte az Arál-tó, melynek sekélyein gulyáikkal, méneseikkel átgázoltak.

A Kysil-Kumi pusztában jól rejtve voltak az alatt, míg Kubláj khan mongol hordái Európa belsejében dultak, más táboruk pedig Indiát pusztítá. Ekkor az időt felhasználva, egyszerre felkerekedtek s gyors ügetéssel indultak meg a Karadagh hegyei felé. Tana vezértől hadvezéri remeklés volt e táborjárat. A hol Dzsingiszkán székhelye állt, Szamarkánd alatt törni keresztül. És ez is természetes észjárás volt. Ha a mongolok két világrészt elárasztottak táboraikkal, akkor odahaza nincs hadseregük. És valóban úgy volt. Mikor Tana vezér félhold alakban felállított táborával megjelent Szamarkánd alatt, az otthon maradt Mitraj khán ijedten zárkózott be előle falai közé, s a fenyegető magyar vezérnek sarczot fizetett, pénzt, kelméket, élelmiszert, marhát, tevét, s öröme nagy volt, mikor a rettentő tábort városa alól elhuzódni látta, mely ránézéssel száz ezer lovagra volt becsülhető. Hanem aztán az öröme nagy hirtelen haragra változott, a mint megtudta, hogy a lovagok fele asszony volt; s a többi része is roszul fegyverzett, hadhoz nem szokott nép, hogy ő egy menekvő hadnak fizetett most sarczot. Rögtön utánuk is indult összegyüjtött harczosaival a szégyent megtorolni.

Csakhogy mire utólérte őket, már akkor azok a Kara-Dagh hegyek között voltak, s most aztán föld-isten védi a maga népét.

Szoros utakon, hegyszakadékokon átmenekült a békeszerető nép üldözői elől, elrontva az utat, betömve a hegyszorost maga mögött, s míg az üldöző az út megnyitásával vesződött, az alatt a futó nép ismét egy hegybástyával odább hatolt. Így szorították őket az üldözők; mindig odább, mindig feljebb, egyre kietlenebb völgyek közé, míg egyszer a vérszomjú ellenség elől egy napjáratig tartó szűk szikla folyosón keresztül menekültek át, melynek alig tiz öl széles talapját három ezer lábnyi magas sziklafalak szorítják közre s utoljára átalakul a nyilt-folyosó egy hosszú hegybontó alagúttá, minő a Pausilippo folyosója, vagy az erdélyi római kapu barlangja, vagy a hirhedett Caspiæ portæ.

Itt azután elmaradtak tőlük az üldöző mongolok, a föld alá nem volt kedvük ellenségeiket követni. Tana vezér népe pedig egy völgykebelt talált maga előtt, melyet köröskörül óriási hegyek kerítettek be.

Ez volt azon rejtélyes ország, a melyből Ázsia óriás folyamai erednek. A természet remeklő műhelye.

A völgyekben, miket a szelektől minden oldalról szirtfalak védnek, délszaki növényzet, a thea, czukornád, bambusz szabadon terem. Pálma és kenyérfa épen úgy díszlik mint Keletindiában, azzal az áldott külömbséggel, hogy hiányzanak az erdőkből az indiai zsangálok tengő élődi növényei, a lianok nem fonnak szövevényt koronáikra és nincsenek benne maró bogarak, nincs szunyog, darázs, méh e hegyek között, annálfogva énekes madár sincs, csak magevők; a buja mezőket uratlan csordái lepik a kiangoknak (apró, szelidíthető vadlovak) s a hosszú gyapjat hordó yakoknak, mikben egyesülve van a gyapjúadó juh, a teherhordó teve és a tejet, húst adó tehén; a hegyoldalakon elszaporodva a finom szörű láma és teveőz, s egész csordaszámra Marco Polo máshonnan kiveszett vadjuhai. A mellett éktelen mélységektől átszaggatott völgyek, mikbe rohanó folyamok szakadnak alá, a mik a mélységben eltünnek s nem jönnek messze napi járókig elő, míg alantabb egy-egy nagy örökké háborgó tó sejteti, hogy tán ez az eltünt folyam gyüjtő medenczéje, a miből ez újabb száz öles szikla-fokról omlik ismét alá. A völgyekben indiai léghőség; a magasokban örök hó, jéghegyekkel, melyek költözködnek, odább csusznak, nőnek és roskadnak, volcánokkal, melyek folyton élnek és naphtha-forrásokkal, melyek lángoló kutakat képeznek.

És ember nem lakta az egész vidéket. Oly szűz volt az minden emberi lénytől, mint a Mosquito sziget. Elzárva minden oldalról, a szomszéd országoktól, egyedül a szűk hegyszakadékon hozzájárulható, nem csoda, ha az ember létezése æonjain keresztül felfedezetlen maradt.

Most megkapta ős települőit. Kétszázezer lélek, erőteljes, egészséges férfi, nő, gyermek, béke, szabadság és tiszta erkölcsök népe, kik közt nincs se rabszolga, se kiváltságos úr, csupán önválasztotta vezérek: «rabombánok», és «kádárok», kik a rendet fentartják s a «perest oldók», kik biráskodnak s a pereket elintézik ős szokás, nem irott törvény szerint, kiknél nincs papirend, nincs positiv vallás; az Istent a nagy természet elemeiben tisztelik: a napban és az örök tüzekben, mik hegyeik közt égnek; a földben, mely szikláival védi, gyümölcseivel táplálja az ő népét; a vízben, mely örök zugásával hirdeti az örökkévaló hatalmát, s a légben, mely mindennek éltet ad. Alirumnáik a szűzek, kik az örök tüzeket őrzik; táltosaik, gyuláik a vének, kik a tűzáldozatot, a fehér ló áldozatot végzik. Mythologiájuk csak a természet jelenségeiből áll; tündéreik vannak a «bábabukrában» (mit mi szivárványnak hivunk), a «Nemerében», mely a viharon nyargal; rossz szellemeket sejtenek a betegségek alatt, s nevezik azokat mirigynek, gutának, csomának; de az ördögöt nem tartják nagy tiszteletben, annak a neve csak «hopczihér», jót várnak a lidércztől, őrizkednek a megrontó «kiszétől» s «vahortól»; ereklyéül tartogatják a «kádári kardot», mely égből esett, vasból készült; a szerződés kelyhét, melybe az esküvő vezérek vérüket csorgatják; tisztán tartják a forrásokat, megcsókolják a földre esett kenyeret; a csillagokat nevezik gönczölnek, cséplőnek, kaszásnak, ökörhajtónak, arany tyúknak, szitás lyuknak; de vallást nem csinálnak belőle. A ki akarja hinni, hiszi, a ki nem hiszi, nem égetik meg érte. A ki áldozni kiván, oda mehet, a ki nem kiván, otthon maradhat. Az ősökről, viselt dolgaikról, a csodaemberekről énekelnek a hegedősök; azoknak a dalait utána éneklik s a hagyomány élő ajkakon száll fiúról-fiúra.

A letelepedés első századában a Demavend volcán utolsó kitörése egész világváltozást okozott a nagy bércztömeg sziklái között. A messze terjedő földrengés ötvenezer mértföldnyi területet háborgatott fel. Ekkor az a sziklafolyosó is összeomlott, a melyen keresztül Tana népe új honába menekült. És azután az ott maradt nép számára nem volt több kijárás az emberlakta világba.

Hétszázad folyt le fölöttük és ők be voltak e helyre zárva, mint egy szigetbe.

Eleinte téjjel-mézzel folyó Éden kertje volt az rájuk nézve, melyben arany időket éltek. Hanem azután, a hogy szaporodott a nép, az éden szűkülni kezdett.

Pedig az áldás megjött. Minden új század csaknem megkétszerezte a népszámot s bár szigorú erkölcseik, hitvesi hű családéletük által a tulnépesedésnek korlát volt vetve, de másfelől soha háború nem fogyasztotta a népet; egészséges hegyi levegőjét nem kereste fel semmi járvány, idegen népekkel érintkezés által nem hurczoltak be dögvészt, nem haltak az emberek rakásra; sőt mivel minden ember mértékletesen élt, annál nagyobb vénséget ért, együtt volt az ősapa a háznál a dédunokákkal.

A hetedik században már hat milliónyi nép élt akkora földterületen, a mekkora fél Erdély; s annak a térnek is egy harmada szikla, folyammeder, és tófenék.

És annak a hat millió embernek mégis élni kellett azon a körülzárt földdarabon; mert ki nem mehetett róla, élnie kellett abból, a mit az a darab föld ád, mert kivülről nem hozhatott be magának semmit.

Ez a helyzet próbálta ki aztán, hogy mire képes a szükségtől kényszerített ember. Egy nomád nép, mely senkitől nem tanulhatott semmit, mely senkitől nem kérhetett ismeretet, segélyt, tanácsot, magára hagyva, kényszerítve a vas szükség által, lassankint átalakult földmívelő, iparűző néppé, s a huszadik századában a keresztyén időszámlálásnak e kis országnak már nem volt egy foltja, a mely mintagazdasággá át ne lett volna alakítva, s nem volt egy embere, a gyermektől kezdve az állam vezéreig, a ki valami munkával ne szolgálta volna meg azt, a mit a föld ád neki.

Egész területük keresztül-kasul volt szeldelve csatornákkal, az volt a közlekedési hálózat s egyuttal öntözésre szolgált. A folyamok, csatornák partjain álltak végig építve házaik, nem városokká összetömve, s a lépcsőzetes háztetőkön is konyhanövény tenyészett. Gyümölcsfasorok szegélyeztek minden útat. A legmagasabb hegyek, mint egy mexicói teocalli fokozatos escarpeokra vágva, rizst termettek, melynek öntözését öntalálmányú vízemelő gépek végezék el. Nem volt rossz föld, nem volt futó homok az egész országban; mesterséges trágyával a holt agyag és a sivó fövény is televénynyé lett nemesítve. A hegyszakadékokat gátakkal elzárták s úgy fogták fel a tavaszi vízáradásokat, az elzárt völgyeket pedig lassankint beiszapolta az ár, s lett a sziklavölgyből gyümölcstermő kert. A dúvadak minden faját kiirtották, fogyott vele az együttevő mihaszna csőcselék, hanem egy párduczfajt megszelidítettek házi állattá, s ez pótolta náluk a kutyát; mit nem hozhattak magukkal menekvő útjokban, hogy ugatásával el ne árulja a tábor hollétét az ellenségnek. A szelid párduczot használták vadászatra; egy gémfajt (a lúvit) pedig halászatra fogták.

A szükség élesítette a természetes észt. Elzárva a külvilágtól, öntudatlanul is versenyt futottak azzal. Maguktól kellett mindent feltalálniok: hid- és útépítést, saját stylt az architecturában, bányászatot, huta-kezelést, kohót, embererőt sokszorosító gépeket, saját betüikkel öntalálmányuk szerint önkészítette papirra tanultak nyomtatni, s ismereteiket rendes iskolákban közölték az ifjusággal, szövőszéket alkalmaztak a sebes folyamár által hajtott kerék fölé s szőttek géperővel. Volt saját időmérő gépük. Rég feltalálták, hogyan kell a naphthát a föld mélyéből bambuszcsöveken át elvezetni a lakházakhoz s főzéshez, világításhoz használni. Új szövetanyagokat fedeztek fel, megnemesíték a lámát, hogy gyapja finomabb lett a merino juhénál s yak-csordáik hosszú szőre selyemkint fonható lett; csalán és pozsgár fajok rostja termette vászonneműiket; szabadon tenyésző selymérek adták asszonyaikra a selyem köntöst. – Voltak jeladó harangjaik, s azok számára épített magas tornyok. Üveget, porczellánt, kőedényt készítettek, mely versenyzett az európai és chinai gyártmányokkal.

Már a mult század tudósai Darwin, Olifant, Schlagintweit feljegyezték azt a tényt, hogy – a Himmalaya hegyvidéknek valami sajátszerű szelidítő hatása van az állati életműszerekre.

Tudós Wagner a XVII-ik században, chinai irók után azt jegyzé fel, hogy a mely tigrisek a Kin-Tseui hegyek között laknak, az embert nem bántják; Schlagintweit antilope csordákkal találkozott, melyek az utazókat egész közelre bevárták; Darwin a Himmalaya erdők madarairól jegyezte fel, hogy azok oly szelidek, mint a háziállatok; mikor az erdőben leült falatozni, a foglyok, fáczányok körülsereglették, vállaira szálltak, egy fenyőmadár épen a csészéje szélére szállt le, s engedte magát a csészével együtt a földre letenni; minden utazó természettudós azt tapasztalá, hogy e hegyvilágban a tyúkok, pulykák, pávák épen úgy tenyésznek még vadon az erdőkben, mint a hogy házi baromfinak szelidültek a fáczányok, tuzokok és reznekek, pompás válfajokat szaporítva.

Minő varázs ez? A geodæmon? A légnek, földnek, napnak, víznek összehatása mindenre a minek kedélye van? az állatra úgy mint az emberre?

Mert az ember is oly békeszerető e vidéken. Nem viselnek itt háborút; még önmaguk közt sem verekesznek a népek, a mi még nagyobb csoda. A Himmalaya és Karakorumhegyek minden nemzete egy embert választ meg Istenének s azt imádja. S e kultusznak mély értelme van. Az embertársban tisztelni az Isten képét. A Lámaimádók nem ölnek embert. Az nekik annyi, mint Istent ölni.

A Kint-Tseut lakó magyar faj is ily békeszerető. Már eredetileg azon ősöktől örökölte e hajlamát, a kik kerülték a hadakozást. A hegyvilág elandalító varázsa megörökítette ezt bennük. A természet bűbája, a felséges ellentét a völgyek pálmavirányos öröktavasz látképe, s a rögtön előmeredő óriási havasok bálványai között mindenkire ellenállhatlan bűverővel hat; ez lefegyverzi a nehéz indulatokat s szeretni tanít.

Aztán a Kin-Tseu népének nincs szeszes itala. Szőlő nem honos ott, s vándor madara a hegyvilágnak nincs, mely annak magját ott elhullatta volna; a szesz-gyártást nem találták föl; a savanyú lótejtől, a kumisztól undorodnak, a gabnaféle kell náluk kenyérnek, serkészítésre nem vesztegetik; s a pálmaborkészítést erkölcsi fogalmaik tiltják, a lecsapolt levű pálma kivész, s a gyümölcstermő fát elpusztítani náluk a földisten ellen való vétek.

A hegyvilág lakói vízimádók. És az a víz meg is érdemli, hogy imádják. Olyan a Himmalaya és Khu-kunoor forrás vize, mintha a föld anyateje volna; tiszta, üdítő, lélekébresztő ital. Nem lehet vele betelni. A kik ezt iszszák, részegei a józanságnak. Azokra nézve undorító azon túl minden ital.

Nemes érczekben, különösen aranyban gazdagok voltak az ország bérczei; a chinai kormány maga is aranymosó telepeket tart a két nagy folyam zátonyain, pedig azok csak a morzsákat iszapoljak odáig; itt kifogyhatlan erekben van még a világkormányzó ércz, s darabokban elszórva is található, mint Ausztráliában. S a mi aranyat, ezüstöt kétszáz év óta kibányásztak ez országban, azt nem vihették ki sehová, az bennrekedt. Milliárdokra kell menni e nép kincsének. Úgy is van. A nép minden osztálya pompát űz, gombok, csattok, lánczok dolgában, a mik mind ezüstből, aranyból vannak; leányok pártáján, nők főkötőin, nyaklánczain, kösöntyüin hirdeti tulszaporodását a nemes ércz; a gazdagok asztalain tányérok, billikomok, kulacsok tömör drága érczből, s az ország fővárosában a nap templomának kupolája tiszta vert aranyból készült.

Dávid felületes felszámítás szerint két ezer millióra becsülte az arany-ezüst készletet, mely a kin-tseui rokon nép birtokában van. (Hiszen nyolcz század alatt Magyarország arany-ezüst termelése ezt meg is haladja – hol van hát?)

De a mi Dávidra nézve becsesebb volt a felfedett ország minden kincseinél, az a nép nyelve.

Tiszta, vegyületlen magyar nyelv az. Nem válfaj, nem rokon idioma, de azonos az európai magyarral, mint a hogy azonos a székely, a csángó; csupán a kiejtésben van valami idegenszerű. Hiányoznak belőle az európai magyar nyelvben meghonosult idegen szavak, a tudományosan képzett és bevett műszavak, azok helyett sok ős szó él benne, tárgynevek, igék, mik a magyarban mint helységek nevei fordulnak elő. A két nemzet különben tökéletesen megértheti egymást, mint a hogy megértették az ősök Dávid szavait az első találkozáskor és Dávid az ő beszédüket.

Azok elmondák neki, hogy épen hajnali áldozatot tartottak a tüzkutaknál, midőn megjelent az a fénylő égi csoda hegyeik felett, hangos döngésével zengve le a magasságból. Mythoszi lény volt az előttük: Csaba vezér szárnyas táltosa. Mikor aztán a fényes alak a tüzbálvány által lesujtva aláhullott, a hóhegyben mély aknát furva esésével, a «gyulák» jós szavára a nép hozzáfogott az akna irányában egy tárnát ásni a hótömeg alá, hogy a leesett tündért kiszabadítsa. Így találtak rá a légjáró gépre s kivontatták azt a szabadba, s miután nyitjára találtak, a benne aléltan fekvő férfit így hozták életre s most imádattal várják szavait.

És Dávid beszélt nekik röviden, velősen.

Elmondá, hogy ő nem Isten; hanem rokon. Fia annak a testvér nemzetnek, mely Álmos alatt messze földre kivándorolt. Elmondá e nép történetét, nehéz küzdelmeit, mostani sorsát. Felfedezé előttük, hogy künn a nagy világban mennyi új találmánya az emberi észnek segíté az embert a világ urává lenni. Azok hallgatták áhitattal, a tudvágy szomjával. Mikor Dávid végül a találmányok koronáját, a légjárót mutatta be nekik, szemük láttára emelkedve fel azzal a magasba, s ismét leszállva közéjük és aztán megmagyarázta nekik, hogy ez nem földön túli csoda műve, hanem a természeti erők gépmozdító hatalma, s hogy ilyen hatalom tömérdek van, és az mind az emberi ész alattvalója, akkor az ősz táltosok nyakába borultak és könyezve kérték: «tanítsd meg hát ezekre a mi népünket.»

Épen ez volt Dávid kivánsága.

Megköszönte a rokonoknak a szabadítást, azok ős szokás szerint megcsókolák, a férfiak homlokát, szakállát, az áldozó szűzek, az alirumnák, sellők, a firének arczát és ajkait. Ah, de ezek szűz szent csókok voltak; s nem a chinai tudós által leirt «Anaitis bálványozás» sokszorozott kéjmámora, a mi többféle név alatt és névtelenül ismeretes volt Babylonban, Rómában, Párisban, Szent-Pétervárott s a kelet minden városában, csak a magyar és a germán fajoknál nem volt otthon soha.

Tizenkét táltos és gyula vállalkozott rá, hogy Dáviddal együtt a repülőgépben utazza végig az országot. Ez ország neve volt a bennlakóknál «Kincső.» Egyszerű, természetes elnevezés, «Kincs ő»; – a ki hazát, kenyeret, aranyat, békességet, egészséget ád fogadott fiainak. A chinai tudósok, a míg a közlekedés fennállt ez országgal, valószinüleg e szóból csinálták a chinai Kin-Tseut, mely náluk ismét «hegyországot» jelent. Megfordítva is történhetett. Mi nevezzük ezentúl Kincsőnek.

Dávidot, a hol csak megjelent, mindenütt az imádat hódolatával fogadták. Nem voltak nekik villanytávirdáik, a népajk adta tovább a hirt, s az még is megelőzte jövetelét. Dávid egy egész hónapot időzött Kincsőben, s az alatt tanulmányozta a népet és országot. A nép valóban túl volt szaporodva s a föld a legjobb mívelés mellett is csak szűken táplálhatta már lakosait. A hegylakók azonban semmi kecsegtetéssel nem voltak rábirhatók, hogy valaha más hazát keressenek. Oly tiszta lég, oly tiszta víz, oly szép havasok, oly zöld erdők nincsenek a világon sehol. Ellenben a rónák lakóinál rögtön gyujtott az eszme, más hazát keresni, hol van sok föld, olcsó föld, láthatártalan puszták; azokon megtelepülni. Mikor Dávid elmondta nekik, hogy hasonló légjáró, a minőn idejött, sok ezerével van még odahaza, a rónák lakói százezerével gyültek hozzá, felajánlani magukat, hogy rögtön vele mennek.

– Lassan a testtel; mondá nekik Dávid. A honfoglalás nem megy most olyan könnyen, mint ezer év előtt. Minden darab földnek ura van most, s fegyverrel nem foglalnak többé földeket. A birtokot meg kell szerezni, a polgárjogot meg kell szolgálni. Elébb tanulni kell mindent, a mi a külvilágban életadó tudomány. Ha akartok tanulni, én adok nektek tanítókat.

Az ősnép örömmel kapta fel ez ajánlatot. Az első felszólításra kétszázezer ifjú tizenkét évestől tizennyolczig, jegyeztette fel nevét azok sorába, kik a világ tudományát tanulni akarják. Ez bezárt országuk kulcsa.

És akkor kezdte el Dávid Magyarországról a néptanítókat egy mindenki előtt titokban tartott czélra magához gyüjteni. Iskolamesterek és tanárok eddig hallatlan fizetések mellett szerződtettek, a feloszlatott szerzetek tagjai meghivattak egy magas missióra; s azok mind átköltöztek Kincsőbe az új nemzedéket oktatni. Azután a technikai ismeretek gyakorlati tanítói vándoroltak oda; kik a bányászat, kőszén-aknászat terén új kincsforrásokat nyitottak az országban, kik a gépekkel, gőz- és hőléghajókkal ismerteték meg a népet s megtaníták azt saját bányászta, olvasztotta érczből az újkor leviathanjainak alkotására, kik megtaníták neki a papirkészítést, és a nyomdászatot; kik megismerteték azt a mindennapi élet vegytanával, és végül megtaníták neki az emberi találmányok legrettenetesebbikének, a lőfegyvernek kezelését is. Az új nemzedéknek arra is készen kellett lenni, hogy fogadott hazáját keble tüzével és fegyvere tüzével védelmezze, mert annak ellensége köröskörül sok! azt nem védi áthághatlan bérczfal.

Az új nemzedék tanult és dolgozott szorgalmasan, az új hazába vágyók serege az évek folytán felszaporodott fél millióra; ezeknek az oktatása eleinte sok pénzbe került, később a költséget megtéríté a jövedelem. Kincsőország az új nemzedék gyárainak termékeit arannyal fizette. De jöttek ismét új kiadások. Az egész nemzedéket fel kellett fegyverezni és pánczélozni. Mindezen kiadások névtelenül, egyedül e czím alatt «Kin-Tseu» lettek beigtatva az Otthon állam számadásaiba, s az igazgatóság és az országgyűlés megnyugodott benne évekig, hogy azok Tatrangi által jó helyre fordított beruházások.

Ő pedig hermetice elzárva tartá a titkot, a mi a hegyországon belül történik. A ki egyszer innen odahagyta magát vitetni, az kötelezve volt bizonyos ideig ott maradni, vissza nem jöhetett onnan, s tudósítást itthon maradt rokonainak csak hirlapi úton küldhetett, s a tudósítások egyedül az Otthon világjegyekkel nyomott lapjában jelentek meg.

Mikor fognak visszatérhetni mindezek? Mikor jöhet ki az egész átköltözésre kész nemzedék? erre bizonyos választ adott a vele szerződteknek Dávid. Abban az évben, mely az Otthon város alapításától tizedik.

Tudta jól, hogy ez lesz a válságos év, melyben az ármány még egyszer megkisérti majd felfordítani fejtetőre a világot, s felülkerekiteni a bűnt, butaságot, erőszakot.

Az Otthon alapításának tizedik éve nyitja meg Kincső érczfalait.

Az alatt az új nemzedék tanul, gyakorolja magát, mívelődik, dolgozik, pénzt gyüjt, azt gyümölcsözteti, állami rendhez szokik; egy társasággá tömörül össze, hogy mikor a hivó óra üt, mint egy óriás léphessen a világ közepébe, tetőtől talpig felkészülten, betanultan, gazdagon.

Az új nemzedék az észszerű hitet is felveszi az alatt, szabadon, a hierarchia rendszerétől menten, a hogy azt a szeretet istene magyarázta meg az emberi szívnek, s vallása egységes: se nem katholikus, se nem protestans, se nem zsidó: a szeretet vallása az. Nincs hitvillongás.

És míg ezek lassan végbemennek, mint a korall szigetek emelkedése: az alatt künn a nagy világban nem sejti a mozgalmat senki. A légjárók hajósait Tatranginak adott eskű kötelezi nem szólni semmit Kincső titkairól senkinek; még a feleségnek sem. Ugyanezen fogadás köti viszont Dávidot is velök szemben. S Dávid meg szokta tartani fogadását. Pedig Rozáli szemei nedvesek voltak, Rozáli arczai hervadtak, Kincső titka miatt, hanem azért Dávid még e drága könyekért sem árulta el Kincső titkát.

Hiszen csak két év van már hátra.

Mintegy öt millióra mehetett a nép száma, melyet Dávid a Kincső sziklaországban bezárva tart. Épen elég – nyereménynek és nem tulságosan sok. Nagy küzdelem lett volna a meghódításával, ha akár egy hosszúsági fokkal odább, akár egy szélességi fokkal lejebb telepedik le a vándor törzs. Amott a chinai, emitt a keletindiai nép közé kerül. Akár egyik, akár másik szokásait vette volna fel, képtelen erőfeszítésbe került volna az európai míveltség számára való visszahódítása; a budhismus, lamaismus, a shamán és brahmin hitágazatok, a dervisek, kanféta papok, bonczok és lámák fanatismusa kiirthatatlan; a vallásos fogalmakon alapult kasztrendszer az új kor uralkodó democrata irányzatának úgy áll ellent, mint az indus dzsangalok folyondár szövevénye az utazónak. Jó szerencse, hogy el volt zárva e népfaj minden chinai, mandzsu és indus befolyástól. Megmaradt ős eredetiségében. A magyar ősnép napimádó, elemeket tisztelő volt. Bálványai nem voltak. Az elemimádástól az észszerű valláshoz könnyen átvezethető egy nép. Isten neve náluk is Isten volt. Régi hagyományok emlegettek egy hadistent is, «Damasek» isten név alatt: annak már oltára sem volt sehol. De égtek a «tűzhalmok» a «Runa» tiszteletére, kit a «Béke» istennőjének tartottak. Rossz szellemeiket nevezték «Ármánynak, Manónak, Mirigynek, Nemerének,» de nem féltek tőlük, a viharnak lisztet szórtak a szemébe engesztelésül, s ha nem szünt dühöngeni, kést hajigáltak belé, hogy elvágják a szárnyát; nem nagyon féltek az ördögöktől. Voltak hagyományaik a «vizi hüvelvény»-ről, a fanyövő, vasgyuró óriásokról, a hüvelyknyi Pilinkóról; de azok nem emelkedtek a népmesék mondakörén túl a mythosz magaslatáig. Áldoztak a kutaknál, forrásoknál, a tüzkutaknál, tüzhányóknál s áldozattevő papjaikat nevezték Gyuláknak, Táltosoknak: de ezek nem emelkedtek a közönséges emberek rangján túl, s az ünnepnapokon kívül csak úgy folytatták a szántás-vetést, kézimunkát, mint más halandó. Az elemek papnéi, az alirumnák, sellők, firénék, ha férjhez mentek, megszüntek a szertartásokban részt venni, s csak vénségükre, mikor arczuk összetöpörödött, szemeik megveresedtek, emelkedtek ismét a «kisze» – «kokós» bűbájos hirébe: az is inkább tréfás elnevezés volt, mint komoly. A magyar faj nem volt a fanatismus betege soha.

Társadalmi rendjükben nem volt sem úr, sem rabszolga: egyenlő volt minden ember s szabad ura tetteinek. Minden előljárójukat szabadon választották; a rabonbánokat, kik a székek rendjét fentarták, a perestoldókat, kik igazságot szolgáltattak, a Kádárokat, kik a belbékét fentartották s a Horkászokat, kik a közadót beszedték s a közszükségletre feloszták; végre a hét vezért magát, s a hét vezér a Tana-családból eredő fejedelmet, ki választása napján megtette a «napvágást» az «égből esett karddal.» Vezérválasztáskor még divott a szokás, hogy a vezérek karjaikat megszúrva, vérüket egy közös áldozó kehelybe csorgatták s ez volt az eskű pecsétje.

Mikor egy fejedelem elvénült, elméjében meggyengült, s látta azt, hogy népének nem használhat többé: önakaratából leszállt a trónját képező paizsról, elbujdosott a Khokonoor hegy örökzöld erdejei közé, nem jött többé vissza: a táltosok hirül adák a népnek, hogy Damasek isten magához szólítá a fejedelmet, s a vezérek választottak a Tana törzsből új, fiatal, életerős fejedelmet.

Ez egyszerű szokások mellett könnyű volt az új kor civilisáló fogalmait meghonosítani. Nem volt ellenállás sehol. A gőzgép, a villany, a távirda, a nyomda, a repülő gép ellenállhatlan apostolai az új evangeliumnak.

Előre látható volt, hogy két évtized, minden erőszakos parancsszó nélkül, átidomítja az egész ősnemzetet, s ha az idő haladtával a két különszakadt testvérnemzet egymással újra elegyülni fog, mind a kettő kölcsön adandja egymásnak jó tulajdonait, lesz belőle egy érczkolossz, mely egyik lábával Európa, másikkal Ázsia közepén foglalva állást, fejével a mulandóság gőzkörén túl emelkedik.

Ez érczkolosszt látta maga előtt Dávid, valahányszor az Otthon és Kincső közötti légi útat végig mérte légjárója szárnyaival; nem csoda, ha a fényes bálványképtől nem látta a magában epedő asszony egyre halaványuló képét.

A BABYLONI HÖLGY.

Mr. Severust ez alatt észak felé szállítá a repülő gép.

Szentpétervárott előre hírül volt adva az Otthon állam egyik igazgató elnökének megérkezése.

Gond volt rá, hogy fogadtatása oly fényes legyen, minő szokott lenni hajdanában a koronás uralkodóké, midőn rangegyenlő fejedelmet látogattak meg.

Sasza asszony személyesen várt az érkezőre az aërodromon pálya főpalotájánál.

Mr. Severust meglepte az a bizarr ötlet, hogy tiszteletére a pályafőtől egész a hajdani czárok téli palotájáig két sorban a tisztelgő sorfalat csupa fegyveres nők képezték. Sasza asszonynak voltak nőezredei, nőtisztekkel, nőtábornokokkal.

Severusnak mindenütt, a merre tekintett, föltűnt a kiáltó ellentét azon két város között, a melyből jött s a hová érkezett.

Amott rend, munkás sürgés-forgás, egészséges élet; itt keverve a pompa a rommal; mámoros zaj, libertin kedvcsapongás, úrtalan mozgalom, mely tömeges bacchanalból véres dulakodássá alakult át.

Míg az indóháztól a téli palotáig vonult nyolcz lovas hintajával, egy pár ezer embert agyonnyomtak a tolakodó tömegben s három néző állvány leszakadt a sokaság alatt, a nép gúnykaczaja elfojtá a halálra sebesültek ordítását.2)

Severus Sasza asszony jobbján ült a hintóban. Megbámulni való jelenet. Egy feketeképű szerecsen, oly szabályos, szoborszerű szép vonásokkal, mintha csak egy patricius mintaképe volna – vasból öntve. És ez az ember az, ki rangjára nézve egyenlő a hatvan millió orosz elnök-uralkodónéjával s hatalma mérkőzik vele; ki látta maga előtt futni a nihilista seregek százezreit, s űzte őket egy szál vesszővel, igaz, hogy ez a vessző a varázsbot (Wünschelruthe), mely felfedezi a föld alatt rejlő kincseket. Ez az ember az, a ki a hová pálczája végével lemutat, aranynyal telt kádak emelkednek ki a földből. S ez idejött most szövetséget ajánlani, s azt nehéz pénzen megvenni.

Sasza asszony uralkodói vendége mellett ül; hódító jelenség. Az évek még szebbé tették; alakja megtelt, idomai kidomborodtak; az uralkodás megszokása valami hódító varázst öntött el vonásain. Szemeinek villanása minden istennő szemsugarait egyesíti: Venustól kezdve Junóig.

Ez idő szerint a hellen divat uralkodik Szentpétervárott a női viseletben: spartai, doriai és athenei vegyest. A chitont viseli minden nő, a kettős övvel, melyeknek egyike a kebel alatt, másika a csipőn alul szedi redőkbe a testhez tapadó öltönyt. A legelőkelőbb világ az atheni chitont viseli, melynek hosszú ujjai vannak, apróra szedett, festői redőzete; a szabadabb nők utánozzák a spartai divatot, melynél a chitonnak nincsen ujja, se varrás nincs rajta, a lenge szövet boglárokkal, szalagcsokrokkal van összecsatolva a vállon, és alább – és nem is nagyon titoktartón. Sasza asszony, mint úrhölgyhöz illő, az atheni chitont viselte; de az oly finom csalánszövetből volt, hogy a hol a redő a testhez simult, a bőr keresztül rózsaszinlett rajta.

S minthogy a kérlelhetlen égalj nem kedvezett a divat philhellenismusának az év három negyedében: a hölgyek felvették rá a bundát. Antik szobrok nyusztprémes pelisseburkolattal. Sasza asszony hermelin palástot viselt, fél termetét takaratlan hagyva.

Az egész nép jellege volt ez: chiton a bunda alatt. A mi a déli égalj népeinél a napsugártól és virágpárázattól ápolt szenvedély: itt erőszakosan felszítva a zúzmarás fenyvek gyantabűze által, a meleg utczakövön heverő lazzaroni édes semmit nem tevése itt átalakítva a pálinkakábulat állati döglésévé; a franczia pezsdülő néplelkesülés socialis kitörései itt elfajulva féktelen tömegek rablógyujtogató zendüléseivé; s a mi a forró égövek népeinél csáb, kaczérság, érzékkábító szenvedély, az itt egész meztelenségében, mely nem csábít többé, de megdöbbent, odadobva a közlátványnak: megfosztva költői varázskörétől; és a mi nyomában jár a túllakott érzéki dobzódásnak, az undor, a tehetetlen vágy, a kegyetlen önzés, a bizarr természetellenesség.

Severus nem érezte magát különösen elragadtatva a nihilismus székhelyének tömeges benyomása által. A téli palotába megérkezve ugyan szelídült ez a hatás. Sasza asszonynak ízlése volt, s republicánus elnöknő létére sokat eltanult XIV. Lajos udvarától. Kivéve a hajdani etiquettet, mindenben a franczia szokások voltak utánozva; a külső máz pedig Rómától volt kölcsönözve, egy Lollia Paulina mintaképe szerint.

Mr. Severust az lepte meg legjobban, hogy a téli palotában, hol római szokás szerint csupa ifjú leányok és válogatott szép gyermekek végezték a szolgálatot, nemcsak e lenge öltönyű canephorák, hanem Sasza asszony belső udvarhölgyei között is találkozott több ifju hölgygyel, a kik megszólítására magyarul feleltek. Ezek többnyire válogatott szépségek voltak, finom társalgók, és ügyesen kaczérok.

Mr. Severus éles eszü ember volt, s így fejtette meg a talányt.

Ezek a Magyarországon települt Sabina növendékei. A Sabina Sasza asszony által rendezett intézmény. Mi hivatásuk lehet ezeknek a nőknek? Csupán azért, hogy Sasza asszony udvarát ékesítsék, hogy az ő híveinek gyönyörül szolgáljanak, ez ötlet nem támadhatott. Annak messzebb ható czélja lehet. Tán arra használja Sasza asszony e minden női csáb bűvészetében kitanult hölgyeket, hogy azok titkos rendőrségét képezzék? Talán utasítva vannak azok, hogy majd egy, majd más kijelölt férfit csábjaik hálójába kerítsenek, s mikor meghódították, titkait kicsalják s azokat úrnőjüknek besúgják? Talán ezen az úton tud meg Sasza asszony minden alattomos összeesküvést távol és közel; a felvergődött hatalmasok ellenszenveiről általuk értesül, lázadásra kész ezredek vezéreit ezek árulják el neki; mikor a nagy pénzemberek valami nagy csinyre készülnek, ezek a kegyencznők kiveszik belőlük egy gyenge pillanatban a terv titkát, s az elnöknő a börzén mindig felfedett kártyájú ellenfelekkel játszik? Talán ezek még a küldiplomatia legbelsőbb szobáiban is szabadon kutatnak; s rejtett jegyzékek, titkos irások kulcsa, bizalmas utasítások e szép szemek révén jutnak Sasza asszony tudomására? A választ saját tapasztalatából kapta meg e föltevésekre Severus.

Sasza asszonynak, uralkodónőként, arra volt legfőbb gondja, hogy vendégét meg ne engedje pihenni az élvezetektől. Minden napra új meg új mulatság volt rendezve és minden mulatságon átérzett az a fenyőgyanta ébresztette inger, a mi az orosz nihilismust úgy jellemzi. Az opera zenéje vagy lázító zajos volt, vagy buja melodiákkal lankasztó; a vígjáték közel járt a római fescenninákhoz, s a ballet nagyon hasonlított a babyloni Astarte-ünnepekhez. A vendégeskedés elkezdődött a fölkelésnél s folyt késő éjszakáig, a mi félbeszakítá, csak látványos mulatság volt, az érzékiség kifinomított leleményességével s a reggeli napsugár rendesen egy bacchanál csoportozatait világítá meg a téli palota üvegfestményein keresztül.

Mr. Severus inyencz volt és szeretett is mulatni. Igaz ugyan, hogy a nagy mulatság közben nem jutott hozzá, hogy Sasza asszonynyal idejövetele czéljáról beszéljen; de hiszen van még idő rá.

Mikor aztán már Szentpétervárott minden élvezet ki volt merítve, Sasza asszony meghívá mr. Severust vadászatra a Pawlofszky-kastélyba.

Ez a hajdani czári mulató kastély, négy mértföldnyire Szentpétervártól, Czarszkoje Zelo közelében, melynek legnagyobb nevezetessége az, hogy egy dísztermének minden butorzata, szőnyegei a hajdani czárnők és czárleányok kezeivel van hímezve. Most e himzeteken Sasza asszony vendégei hevernek. És a gyönyörű külhoni vadakat, miket a czárok acclimatáltak a Pawlofszky Vauxhall nagy vadas kertjében, most a parvenuk lövöldözik rakásra.

Sasza asszony e vadászaton kitünő lövésznőnek mutatta be magát, s este a lakománál mint Diána jelent meg, udvarhölgyeivel együtt, térdig felkötött görög jelmezben.

Mr. Severus a nap fáradalmai után is versenyt ivott a társasággal, s nem volt férfi, a ki jobban győzte volna; de még asszony sem.

Éjfélen túl Sasza asszony canephorái egy sajátszerű italt hordtak körül, a miről a ház úrnője azt mondá Severusnak, hogy ez a római «cinnus» ital, melynek készítése titkát egy Pompejiben felfedezett viaszlapról olvasták le: ettől legédesebb álmokat lát az ember.

Severus megitta azt is.

Éjfél után két órakor a vendégeket, kit vezetve, kit emelve, lakosztályaikba szállíták: mr. Severus számára a félkörben épült mulató vár első emeleti balszárnyának három terme volt berendezve. Sasza asszony maga foglalta el a középosztályt.

Severus, lefekvés előtt már úgy érezte, mintha a cinnus működnék; szemei előtt sajátszerű fényes ködben úszott a világ.

Severus hálóterme valódi muzeuma volt a művészi remekléseknek. A falak táblázata, a boltozat függő csapjai vésnöki díszművek, a szőnyegzet legdrágább persa gimians kézmű, az alacsony széles nyugágy a legsimulékonyabb casses szövetű párnáival, keletindiai minta, karcsú, kigyótekervényű mennyezet oszlopaival, a földtekét emelő Atlas, mint óramű, genfi remekmunka. És szemben a nyugágygyal, egy egész oszlopközt és annak boltozatát betölt egy művészi alkotású anaglyph: szobrász és festész pályakoszorús műve: emelkedett dombormű márványból, melynek szobrai egyúttal ki is vannak festve, a háttér szintén egy festett tájkép. Az anaglyph tárgya az a sokszor felhasznált mythoszi jelenet, a midőn Páris, a juhász, válogat három istennő között, hogy melyiknek adja az aranyalmát? A mit a szobrász vésője hidegen hagyott a szobrokon, azt a festő ecsetje átmelegíté, még az öltönyöket is átlátszóvá tette. Páris maga háttal fordulva ül az előtérben s egészen sötétre van színezve a három ragyogó istennő alakjához kellő ellentétben. A pásztor lábánál egy fehér macska fekszik, abból a szép hosszú selyemszőrű fajból, mely Chinában otthonos.

Severust valami édes bágyadás vonzotta a nyugágy felé; két gyermekapród segített neki földi hüvelyeitől megszabadulni. Azt hitte, hogy amint befekszik, rögtön el fog aludni.

A hálóterem valami édes, mámorító illattal volt eltelve, minők az indus nábobok alvószobáit árasztják el; az «utturkhena» és a ceranna tömjénszaga az, mely bűvösen izgatólag hat az idegekre.

S a mint a fejét a párnára letette Severus, elkezdettek körülötte, alatta, vagy fölötte andalító accordok zendülni, zenehang, mely az emberénekhez hasonlít, vízbehulló cseppek dallama, minőt a melodion ércz hangorája ad, átváltozva szellemszerű, szélzúgású melodiákká, minőket az Aeolodicon üvegfuvolái dalolnak, közbe az üvegharangjáték templomi kondulásai; czitera-pengés és távoli czimbalomverés méla kiséretében, s mikor egyszer-egyszer elhalt a rejtélyes hangszerek danája, a távolból hangzott egy szerelmes fülemüle szívcsiklandó édes csattogása.

S míg e tündéri hangverseny minden idegét édes mámorral lankasztá, az ébren alvó szemei előtt egyszerre csak megelevenült a szemközti anaglyph.

A három istennő-szobor elevenné vált, tagjaik megmozdultak, kebleik pihegtek, szemeik ragyogtak és arczuk mosolygott.

És Severusnak úgy tetszett, mintha mind a három alakot jól ismerné.

A bal felől álló, a büszke Minerva: az Hermione Peleia, a jobbfelőli Rozáli, a Juno; a középső, a Vénus, Alexandra.

Hiszen még álomnak sem igaz; de a kik személyesítik őket, annyira hasonlítanak hozzájuk.

És az élő szobrok elkezdenek mozogni; minden mozdulatuk szoborszerű, csábító, lélekvesztő jelenet. Versenyeznek bájaikkal. S a biró, a pásztor, nem tud közöttük itéletet tenni: melyik a szebbik? Severus sem.

A fehér chinai macska felkel a pásztor lábaitól, s odasunynyogva a hármas csoport közé, az istennői szobrok fehér lábszáraihoz törleszkedik.

Most a mozdulatlan ülő pásztor egyszerre hátra fordítja a fejét s Severus saját magára ismer benne. Páris, mint néger, fekete arczczal.

Képmása kérdőleg tekint rá, mintha válaszát várná: «melyiknek adod a szépség diját?»

És Severus azt érzi, mintha csakugyan ott ülne a repkény-övezte mohos kövön a három istennő lábainál, s mondhatatlan édes kín gyilkolná szivét, hogy nem tudja megmondani, melyik a szebbik? A kinzó gyönyört érzi minden tagja; lelkét csiklandozza az, és lázt gyujt minden erébe.

Közelítene a csábító csoporthoz, odavetné magát eléjük a földre, csókolná lábaik ujjait; de a szobrász márványtagokat adott égő szíve fölé; nem mozdulhat; a három istennő-szobor lassankint ismét márványnyá hidegül, a fehér macska visszafekszik a pásztor lábaihoz, a túlvilági melodiák elhalnak s Severus mély narcoticus álomba merül, melyet a hashis-evők gyönyörlátványai nyugtalanítanak.

Mikor felébred, már a napvilág koczkákat rajzol az ablakok nehéz damaszt függönyeire.

A mint kábult fejét fölemeli, a legelső tárgy, a mit megpillant, egy fehér chinai macska, mely lábainál alszik.

Az ébredő heves mozdulatára a szép állat is felriad, nagyot nyujtózik, hátát felgörbítve, s a míg ásít, piros nyelvét s hófehér fogait mutatja s aztán leszökik az ágyról, s Severus akkor veszi észre, hogy még egy harmadik élő lény is van a teremben.

Juno.

Az éjjeli tünemény egyik alakja. Ugyanazon hajfonadékkal, melyben Rozáli viselete van utánozva, ugyanazon ó-görög öltözetben.

Juno az uralkodónő canephoráinak egyike. Ezüst táblájú asztalkán reggelijét hozta el a magas vendégnek: chocoladeot, főtt tojást és finom hevítő gowril-szeszt. És most rózsa-ajkát félig mosolyra nyitva, hogy hófehér fogsora kicsillámlik a bibor kigyóvonal közül, várja a magas vendég parancsát. A fehér macska oda törleszkedik fehér lábszáraihoz.

– Ah, szól Severus, égő homlokára téve hideg kezét. Te vagy itt?

– Szolgálatodra uram.

– Mi neved?

– Rozáli.

– Még Rozáli is hozzá. – No hát Száli, eredj, és hozz nekem egy olyan nagy kancsó tiszta vizet, a mekkorát elbirsz.

Mire a Canephora visszaérkezett, Severus már fel öltözött, nem kellett neki segítség.

A hölgy egy kristály vedret emelt a vállán, mint egy antik etruszk szobor; az tele volt friss vízzel. Aztán a vedret meztelen karjára fekteté, úgy nyujtá Severusnak.

Severus felhajtotta az egész veder vizet.

– Köszönöm. Már most arra kérlek, Száli, hogy ezt a reggelit a hogy idehoztad, vidd vissza. Mátúl fogva, a míg úrnőd kastélyában leszek, nem kérek egyebet, mint tiszta vizet. Úti bőröndömben van száz darab húskétszersült; az nekem száz napra elég lesz. Mondd meg ezt úrnődnek és köszönd meg nevemben ez eddigi gazdag ellátást. És aztán arra kérlek, hogy végy magadra valami melegebb öltönyt, mert náthát kapsz s veres lesz az orrod. Elmehetsz.

A szép nympha a bámulat zavarával sietett ki a hálóteremből.

Severus boszus volt. Dühössé tette az a gondolat, hogy ilyen együgyű, otromba szemfényvesztéssel akarták megfogni, mint valami sült parasztot, a kit nagy szája, vagy vad vitézsége, miniszteri és tábornoki méltóságra emelt, s a kit aztán Sasza asszony egy szép kegyencznő segélyével olyan puhára gyúrhatott, a minőre akart.

«Átkozott Circe! dörmögé magában Severus; philtrát itat a vendégével, s ilyen régimódi boszorkányságokat vesz elő. Graham mennyei nyoszolyája, – lady Hamilton eleven szobrai idestova kétszáz esztendős régiségek, s most rajtam akarja ezeket kipróbálni. – Hát csak ennyit tud?»

… Tudott Sasza asszony többet is.

Még azon délelőtt meglátogatta mr. Severust Beznichoff úr.

Beznichoff köztudomás szerint ez időbeli kegyencze volt Sasza asszonynak: csinos termetű fiatal ember; különben egy orenburgi parasztnak (most már citoyennek) a fia. A Fáma igen bizalmas viszonyról beszélt, a mit Beznichoff maga is igyekezett kitűntetni; a többek közt elmondta azt is Severusnak, hogy magas úrnője mily nagyon érdeklődik magas vendége iránt, a mult éjjel személyesen átjött e lakosztályba, két udvarhölgye kiséretében, meggyőződni felőle, ha gondoskodva van-e minden kényelemről? Most pedig óhajtana vele állami ügyekről értekezni.

Mr. Severus átengedé magát vezettetni a fecsegő kegyencz által az uralkodónő palota-osztályába, melynek minden terme kalifai fényűzéssel volt túldiszítve.

Sasza asszony nyers selyem chitont viselt, zafir boglárokkal, és kék övvel, haja, mely nyolcz év előtt rövidre volt vágva, most hosszúra növelve, mesterséges fonadékokban köríté fejét, homlokán átszorítva kék zománczú feroniéreel. Állva fogadá az érkező vendéget.

Félig házi asszonyi bizalmassággal, félig a sértett államfő neheztelésével szólt hozzá.

– Ön nincs megelégedve az ellátással, melylyel palotánkban fogadtatik?

– Túlságosan meg vagyok elégedve asszonyom, azonban küldetésem czélját elvesztem szem elől az élvezetek halmaza miatt, a mikért fölöttébb háladatos lennék, ha a rám bízott kötelesség nem figyelmeztetne a haladó időre. Ide jöttömnek komoly czéljai vannak.

– Már említette ön: beszéljünk róluk.

Sasza asszony egy kerevetre veté le magát, félkönyökére dülve, s inte Severusnak, hogy foglaljon helyet egy átelleni elefántcsont faragványú karszékben. Beznichoff az úrnő háta mögött, a kerevet támlájára könyökölve, helyezkedett el.

Mr. Severus szokásos s neki jól illő kiméletlenséggel kezdé:

– Beznichoff úr távollétében beszélhetek csak.

– Beznichoff! szólt Sasza asszony, hátra sem fordulva a megszólítotthoz. Eredj, és készülj útra rögtön. Még ma indulsz – Kamcsatkába. Utasításaidat megkapod két óra mulva a kanczellártól, zárt levélben s azokat csak Kamcsatkába megérkeztedkor bontod fel s cselekszel a szerint. Eredj.

Szegény Beznichoff hüledezve hallá a váratlan parancsot, mely a Pawlofszky kastély gyönyörei közül egyszerre egy tizezer werstnyi útra küldé a jeges tenger partjára. Engedelmeskedni kellett.

Mikor Beznichoff eltávozott, Sasza asszony utána sem nézett, hanem Severus szemeibe mélyeszté tekintetét s azt kérdezé.

– Elég távolba küldtem Beznichoffot?

Severus meglepetten viszonzá:

– Valóban nem volt szándékom a tisztelt urnak ilyen hosszú kéjutazást szerezni.

– És már most ne beszéljen ön többet tiszta vízről és hus-kétszersültről; ha megunta ön a lakomázást, ezentúl étkezzék velem, a hogy én szoktam; hárman leszünk hozzá: ön, én és udvarhölgyem. Előttünk készítik el ezüst bográcsban az egyféle nemzeti eledelt. Ez az én szokásom, mikor magamra vagyok; osztozzunk benne. Jól van-e?

Mr. Severus mindenkép ki akart térni a gyöngédség hangulata elől.

– Minden úgy van jól, a hogy ön intézkedni fog, asszonyom. Rólam ne vesztegessünk több szót; de beszéljünk az államügyekről, a mikért ide küldettem.

– Szivesen. Ön és elnöktársai, a hogy megértettem, először is azt kivánják tőlünk, hogy a Dunadeltát, melynek földét tőlünk megvették, mint «közvetlen államot» szakítsuk ki Oroszország birtokából s ismerjük el azt, mint önálló szabadköztársaságot «Otthon» elnevezés alatt; másodszor, hogy adjunk el egyet az aleuti szigetek közül az Otthon kereskedelmi társaságnak, névszerint az Unalaska szigetet.

– Az árra nézve teljhatalommal vagyok felruházva.

– Még nem jutottunk odáig. Önök kivánságai igen nehezek. A mi az elsőt illeti: a Dunadeltát az európai congressus szakította ki Törökország területéből s csatolta azt Oroszországéhoz.

– A mi dolgunk lesz, egy újabb európai congressus jóváhagyását megnyerni az Otthonnak közvetlen állammá alakítására. Az önök beleegyezése az első.

– Ezt legalább értem. Önök tartanak tőle, hogy nekem, vagy másnak eszünkbe juthat a tiz év lefolyása után azt a választást tenni az Otthon telepítvényesei elé, hogy vagy menjetek haza oda, a hol hazátok van; vagy maradjatok, a hol vagytok; de akkor orosz alattvalók vagytok, orosz föld birtokosai, orosz törvények, közigazgatás alá tartoztok; Oroszország adófizetői, katonái lesztek. Elhiszem, hogy ettől a választástól szívesen megváltanák önök magukat. Pénzük van elég.

– S ha pénzünk nem lenne elég, van fegyverünk is asszonyom.

– Hagyjuk a fenyegetőzést; hiszen jó barátok vagyunk. Önökre nézve a háború rossz üzlet. Hanem a második kivánságukat nem értem. Mit keresnek önök az aleuti szigeteken? Mi van az Unalashka szigeten, hogy önök azt megakarják venni? Ez vakmerő ajánlat. Oroszország pénzért nem adogatja el területének egyes darabjait.

– Csak úgy, a hogy a múlt században eladta, az északamerikai Egyesült Államoknak egész amerikai területét.

– Azt a czárok tették! De most szabad ország vagyunk. Azonfelül is az aleuti szigetcsoport igen fontos archipelagusa az orosz kereskedelemnek; ott van az orosz-amerikai társulatnak több százados telepe a szőrmeáruk és czethalászat összpontosítására.

– Mi a sziget becsének megfelelő árt kinálunk.

– De minek önöknek épen az Unalashka sziget? Mi van ott? Én úgy tudom, hogy tudós kutatóink az újabb időkben nagyszerű aranymezőket fedeztek fel e szigeten. És azt is tudom, hogy gazdag kőszénrétegek vannak rajta.

– Akkor az a felfedezés roppant zajt fog ütni az egész tudományos világban, mely eddig azt hitte, hogy volcánok közelében sem arany, sem kőszén nem terem s az Aleutok minden szigete egy volcán maradványa.

Sasza asszony kedélyesen fölnevetett, olyan önkénytelenül jött ez a nevetés, mintha véletlen csiklandás érte volna.

– Igaza van önnek. A geologia megczáfol. De hát mondja meg ön, mi szüksége van önöknek az Unalashka szigetre? Miért nem választották a Tanagát? az lakályosabb; vagy az Usimákot? az sokkal nagyobb. Miért épen az Unalashkát?

– Azt én nem tudom asszonyom. Ez elnöktársam Tatrangi Dávid szakmájába tartozik.

– Tehát miért nem jött Tatrangi Dávid maga ide egyezkedni?

Mr. Severus furcsául mosolygott.

– Hogy a világos igazságot megmondjam; – ennek az oka azon uralkodónői bűbáj, melyről önnek asszonyom a kerek világon híre van, s melyhez halandó büntetlenül nem közelíthet. Elnöktársamat, Tatrangi Dávidot egy pár figyelmes szem őrzi ez elysiumi veszélytől s huszonöt éven túl a nők clairvoyanteok.

– Ah! szólt boszús ajkpittyesztéssel az elnöknő; s aztán vállvonva veté utána: szegény asszony.

– Épen azért lettem én küldve, a ki koromszín arczommal bizonyosan nem nyerek pályadíjt sehol; hanem hidegvérrel tudok számítani.

– Ön tehát azt hiszi, hogy arczának éjszakája biztosítja önt a felől, hogy a nap nem süti el? szólt Sasza asszony, összevont szemöldei alól lángsugarakat küldve a néger aczél arcza felé. Jól van. Beszéljünk tehát az üzletről. Tegyük föl, hogy önök ajánlatai jók, elfogadhatók. De azt tudnia kell önnek, hogy én nem vagyok önuralkodónő.

– Valóban szükséges, hogy erre többször figyelmeztetve legyek, mert én többször látom magam előtt a hódító czárnőt, mint Nihilország köztársasági elnöknőjét. A nők homloka körül önkényt támad a korona.

– Hizelgés ez?

– Nem: – kritika. Nekem mindannyiszor, midőn önt megszólítom, erőmbe kerül visszafojtani e szót «felség» s ráerőltetni nyelvemre az «asszonyom» czímzést.

– Azt azonban tudja ön, hogy én nekem országgyülésem is van.

– De azt is tudom, hogy a hol csak a világon parlament van, az mind arra való, és úgy van már a tojásból kiköltve, hogy a mit az uralkodó tenni akar, azt a parlament akarata szentesítse; ha pedig az uralkodó valamit nem akar megtenni, azt a parlament megbuktassa.

– Csakhogy ön nem ismeri még az orosz parlamenteket. Azoknak egészen más arczuk van, mint egyéb képviselő gyülésnek. Ezekkel valaki más is parancsol, mint az államfő. Ismeri ön a «poklot»?

Severus visszahökkent. «Még nem volt szerencsém hozzá.»

– No, nem azt a poklot értem, a melyikkel a papok ijeszgetik a szegény bűnösöket; azt nálunk már ezelőtt nyolcz évvel eltörölte egy parlamenti akta, a mennyországgal együtt.

– Ah! s mi lett az idvezültekből és elkárhozottakból?

– Az elsőbbekből oxygén, az utóbbiakból hydrogén.

– A mi valószínü.

– Az a pokol, a melyikről én beszélek, egy nihilista páholynak a czíme, mely már másfél század óta fennáll s krónikáiban negyvenhárom királygyilkolási merényletet számol, a mik közül öt sikerült; melynek munkája volt az orosz államforma megváltoztatása, mely hadat visel minden korona és templom ellen, mely ellensége mindenkinek, a ki gazdag, mely a vagyonbirtoklást rablásnak tekinti; mely a nők közösségét hirdeti; – ez a pokol a maga földalatti aknáival elágazik Szentpétervártól Kamcsatkáig és Sebastopolig, – s czéljainak kivitelében minden eszközzel rendelkezik: néplázadással, orgyilokkal, méreggel, gyujtogatással; szövetségében tart minisztereket és bagnóbul megszökött rabokat, költőket és korcsmárosokat, szinészeket és örömleányokat; az országgyülési képviselők nagy részét ez választatja meg, az ülések jeleneteit ez idézi elő, s ha szükségét látja, a néptüntetést kiviszi a piaczra s a kit utjában talál, azt nagyhamar elitéli s ítéletei végrehajtására szolgálatában áll minden lámpásfa. Ez a «Pokol». Tagjai nevezik magukat «ördögöknek» s ilyen ördög (bejegyzett működő tag) van Szentpétervárott huszezer.

– Ez fölöttébb biztató tudat. Jegyzé meg mr. Severus.

Sasza asszony ez elszámlálása alatt a pokol dicsőségeinek öntudatlanul azzal foglalkozott, hogy egyik mesterségesen befont hajtekercséből egy tincset valamennyi tekervényes fonatból erőszakosan kihuzzon, s azt azután két mutató ujjával felgombolyítsa.

– Már most elgondolhatja ön, folytatá az úrnő, hogy az Otthon állam mennyire ellentéte mind annak, a mi a Pokolban ideál? Egy óriási növekedésben levő város, mely oda ékelte magát abba az útba, a melyen keresztül a Pokol nagy missióját végrehajtani készül. Egy nemzet, mely a minden szlávok egyesítését akadályozza. Egy telep, mely halomra gyűjtött kincseivel mindenki irígységét költi fel; a ti ragyogó kirakataitoknál még a filiszter is és a jámbor cokney rablói vágyakat érez magában ébredezni. És a mellett birtok oly hatalommal, a repülő gépekkel, melyek a nyilt támadást ellenetek lehetetlenné tennék. Mit gondol ön, mit érezhetnek önök iránt a pokolban?

– Azt az ördögök tudják.

– Tehát én tudom. Azon a napon, a melyen ön Szent-Pétervárra megérkezett, a midőn köztudomásúvá lett, hogy ön minő szándékkal jött ide, hogy az Otthon állam diplomatiai elismertetését tőlünk megvegye, hogy az Unalashka szigetet megvásárolja: ki lett adva a parancs a Pokol minden működő tagjainak, hogy önt meg kell ölni minden gyilkoló eszközzel, tőrrel, lőfegyverrel, pokolgéppel, tűzzel és méreggel, lőporos aknával, vagy összedöntött házzal, az nem jön kérdésbe, hány száz vagy ezer ember lesz korommá égetve, tésztává gyúrva önnel együtt. Vannak nő-ördögök, kik képesek együtt meghalni önnel, a Pokol rendeletéből.

Mr. Severus nem hagyta magát megrémíteni.

– Tisztelem a Pokolnak minden rendeleteit, de nem félek tőlük. Ha félnék, elzárkóznám az aërodromonba, mely idáig hozott; ott nem férhet senki a testemhez. De mikor egy magas czélt látok magam előtt, akkor nekem nem jut eszembe, hogy a kadaveremet őrizzem. Tegyen a Pokol, a mit akar: nekem önnel van dolgom és a minisztereivel; s nem bánom, ha minden pamlag lőporral van is megtöltve, a melyen értekezünk, én csak az értekezés tárgyát látom magam előtt. Azért asszonyom, hagyjuk az ördögöket a pokolban. A mult éjjel az elysiumban álmodtam magamat, a jövő éjjel az Orcusban fogom álmodni. Hanem mikor ébren vagyunk, beszéljünk az államaink ügyéről s nem az én fekete bőrömről.

– Legyen ön nyugodt. Szólt Sasza asszony magicus fenköltséggel. Az egész kerek földön egyetlen egy lény van, a kinek közelében önt nem éri semmi vész. Az én vagyok! Az én háztetőm alatt nyugton alhatik ön, azt nem gyujtják az ön fejére; én mellettem bátran bejárhatja ön a várost nyitott hintóban, nem fognak rálőni, ha velem fog egy tálból enni, egy pohárból inni, senki meg nem mérgezi önt, mert én vagyok a Pokol-páholy legfelső főnöknője.

Mr. Severusnak tiszteletteljes borzongás futott végig az egész testén.

– Ez a felfedezés rám nézve legkevésbbé megnyugtató. Ha ön parancsol a Pokol-páholynak, a Pokol-páholy is parancsol önnek. Ön megvéd engem tagtársaitól, kik nem riadnak vissza méregtől, orgyiloktól, asszonyi cselszövénytől, hitszegéstől, vendégjog megsértésétől; de ki véd meg ön ellen, ha önben összpontosulnak e nemes szövetség minden elvei?

Sasza asszony e kérdésre azzal a tekintettel válaszolt, mely az áruló elpirulással, s a sovár vágytól égő szemekkel mindent elmond, a mit férfinak meg kell érteni, és a közben, női hevességgel tekerte azt az elszabadult hajtincset balkeze hüvelykujja körül, mindig szorosabban, mindig erősebben, s mikor egészen pirosra volt duzzadva, akkor kirántotta öltönyéből a zafiros melltűt, mely annak redőit összetartá, s mig az elszabadult görög lebernyeg pongyolán lecsuszott vállairól – a tű hegyével beleszúrt a megduzzadt hüvelykujjba, hogy a vér kibuggyant belőle. Akkor felkapott iróasztaláról egy tollat s azt a vérbe mártva, egy papirlapra e szavakat írta:

«Én, Alexandra, Nihilország elnöknője, Severust, Otthon állam elnökét, testemmel, véremmel, ébren és álmában meg fogom minden és mindenki ellen védelmezni.

Alexandra.»

A vérével írt sorokat átnyujtá Severusnak.

Severust annyira kihozta sodrából ez az asszonyi ötlet, hogy önkénytelenül lehajolt azt a miatta vérező kezet megcsókolni.

És abban a pillanatban, a midőn a nőnek a keze az övét visszaszorítá, érezni kezdé azt a bűvhatást, a mivel ez asszony rabjává ejti a hozzá közelítőt. Valami nyugtalan, palpitáló vonaglása e villanyos ujjhegyeknek értetlenül érzett szavakat beszélt hozzá. És a közben a nő elnevette magát, mintha csak tréfa volna az egész, hófehér vállai úgy lejtettek a nevetés közben s csak azután jutott eszébe, hogy a zafiros tűvel ismét összetűzze a chiton szétnyiló redőit keblén.

Mr. Severus eltette keblébe az asszonyvérrel írt lapocskát s attól fogva úgy tetszék neki, mintha valami jobban melegítené ott belül, mint eddig, s mikor reá gondol, mindig nagyot dobbanna rá a szíve.

– Azonban beszéljünk hát államaink ügyeiről; szólt a hölgy egyszerre elkomolyodva. Mi még folyvást egymásnak a torkán tartjuk kezeinket.

– Az úgy van.

– Tegyük fel, hogy én nekem kedvem volna önökkel őszinte, igazán megtartott szövetségre lépni.

– Erre nemcsak a kedv lehet meg; de megvan a kényszerűség is, asszonyom. Az Otthon állam jó szövetsége önöknek állandó jólét forrása. A mit a két alkutárgyért ajánlunk, az oly nagy összeg, mely az ön kormányát jelenlegi pénzzavarából egyszerre kisegítené. S ezzel sok van mondva. Önök tudtak egy régi államot szétbontani, de nem tudták azt még újra alkotni. Van most is nagy hadseregük; de azt nem fizeti senki, az a nép sarczolásából él. Hivatalnokaik nem tartanak rendet, nem szolgáltatnak igazságot; ezért minden üzlet és kereskedés a földön fekszik. Nyolcz év óta moratorium védi az adóst. Adót nem fizetnek az ország hat tizedrészében. A köznép imádja önt, mert a főurak vagyonát megosztá vele, s a papi jószágokat prédára ereszté; hanem a confiscatióknak már vége; elvenni nincs mit többé; a pénzügyminiszter egész tudománya az assignaták nyomatása. Önök országa egy óriás, mely mozdulni nem képes. Önöknek szükségük van rá, hogy ajánlatunkat elfogadják.

– Nem jól tudja ön uram. Oroszország még most is a «római» birodalom: és az Otthon állam csak Carthago vele szemközt. Igen is: Otthon város a mi Carthagónk. De mi Száz millió orosz nép vagyunk, melyet az özönvíz sem törölhet le a földről: önök pedig csak egy város a «Budzsák» vidék szigetein. Mi egy birodalom vagyunk, mely két világtengerig és az ázsiai hegyvilágig terjed, s ha ma elveszítünk mindent, a mink a föld felett van, megmarad alattunk a föld s még akkor is gazdagabbak vagyunk, mint akármely országa a világnak. Hogy lehet önnek, a magas látkörű férfinak, a hideg számító főnek Carthago ügyét képviselni Róma ellen!

– Asszonyom! viszonzá Severus; minden hasonlatok között a históriából vettek biczczentenek legerősebben. Az, a ki Carthagót romba döntötte, a Scipiók és Catók Rómája volt; az, a ki Oroszországot nagygyá, hatalmassá tette, az egy vaskezű czár és két gyakorlati eszű czárnő volt.

– Nem pedig a Pokol-páholy főnöknője, mint én, ugy-e bár?

– Ön mondá. Ettől a Rómától a mi Carthagónk nem fél.

Sasza asszony fölkelt helyéről s odalépve Severushoz, félkezével annak vállára támaszkodott s oly dæmoni arczkifejezéssel, melynek baljóslatától a néger maga is zsibbadást érzett idegeiben, csaknem súgva mondá neki e szavakat:

– És hátha a Pokol páholy főnöknőjének egy gondolatja támadna, mely magukat az ördögöket is meglepné?…

Az az elsötétülése a szemeknek, követve a hirtelen kitörő villámoktól, valami bűvös hatással volt e férfira, ki önkénytelenül érzé e hölgy hatalmát lelke körül fonódni.

– Hátha lenne egy kéz, szólt a hölgy, szép, meztelen márvány karját összeszorított öklével kinyujtva, mely mind azt, a mit eddig összerombolt, újra fel tudná építeni; a félben maradt babyloni tornyot, fel az égig! Minket nem akadályozhat benne még az Isten sem, ki összezavarta a népek nyelveit, hogy egymást ne értsék. Száz millió egy nyelvű nép vagyunk. Száz millió erőteljes, munkabiró, hadedzett, egy akaratu nép. Alattunk két fél világrész! S mi az a másik, a mi Otthon államnak nevezi magát? Egy górcsövi parány. Egy háromszögű ázalag. Mi adja neki az életet? Egy gondolat csak. Egy titok. Legyen kimondva ez a titok s a parány állam megszűnt lenni. Legyen ez a titok az enyim s egy év mulva enyim lesz az egész világ. Az szép volna: egy egész világnak parancsolni. Minden nemzetnek, az angoltól a hottentottáig. De ne beszéljünk erről. Ön azt hihetné még, hogy ki akarom öntől csalni ezt a titkot. Ez a gondolat önt sérti. Ön hálával tartozik az Otthon államának. Ön Tatranginak köszönheti roppant vagyonát: az ő felfedezései segítettek önnek minden pénzhatalmat maga alá tiporni. Azt se tagadja, hogy gyöngédebb selyemszálak is fűzik az Otthon államához. Én mindent tudok. Az arany almát ezúttal «Juno» nyerte el.