Severus, mint a viperacsípte, szökött fel helyéről. Ez érzékeny része volt, melynek érintése indulatba hozta.
Sasza asszony pedig erre a legkedélyesebb kaczagásba tört ki; oly szeretetreméltó volt, mikor így bebalzsamozta nevetésével a gúny fulánk daganatát: igazi nő volt. Severus le volt fegyverezve.
– De hát beszéljünk igazán, komolyan a fenforgó államügyről; szólt a hölgy, hanyagul ledőlve kerevetére. Önök a «Budzsák vidék» kikeblezését kivánják, és az Unalashka szigetet. Mi a viszonszolgálat érte?
– Az Otthon állam területeért (a mit ön Budzsák vidéknek kegyeskedik czímezni), száz millió forint; az Unalashka szigetért ötven millió.
– Tehát száz millió rubel kerek számban. Mondok önnek egy eszmét. Adjanak önök nekem a száz millió rubellel egyenértékű aërodromonokat, adjanak tizezer repülő gépet s áll köztünk az alku.
– Asszonyom; egy aërodromont, vagy tizet az ön magán mulatságára adhatunk önnek ajándékba; de tizezeret semmi pénzért és semmi földért.
– Miért nem?
– Azért, mert mi a légjárókat csak kereskedelmi czélokra készíttettük; de ha egy ilyen nagy tömeg jutna az ön birtokába, ön azokat mindjárt hadviselésre használná fel, s akkor aztán verekedhetnénk a Pokollal odafenn az égben.
– Indokolt gyanú. Hát erről ne beszéljünk többet. Tehát száz millió rubelt akar ön adni államunknak a kivánt átengedésekért: akkor, hogy azt kerek számban megkapja a kincstár, kell önnek igérni száztizenegy milliót.
– Ezt a disagiót nem értem.
– Dehogy nem. Minisztertanácsom kilencz emberből áll. Legalább ötnek a szavazatát kell birnom. Országgyülésemnek kétezer tagja van. Ezeregy szavazatot kell biztosítanom. S úgy hiszem: tizezer rubel egy szavazatért nem sok.
– Ah! kiálta fel Severus némi méltatlankodással.
– No azt persze Magyarországon máskép csinálják: ott a tizerer rubelt a választó-közönségre adják ki, hogy a szavazatok többségét biztosítsák; de az én módom egyszerűbb. Én nem bánom, a közönség akárkit választ, (az általános szavazatjog mellett ki győzné őt pálinkával?) én a kész képviselőt veszem meg. Nem jobb így?
– Ha másként nincs, hát így jó: ráállok a száztizenegy millióra.
– Akkor én összehivatom országgyülésemet; a mihez kell két hónap, míg a meghivás az Amurig, meg a Caucasusig lemegy; míg a képviselők Chivából, Kamcsatkából Szentpétervárra felérnek: ez legrövidebb határidő. Az alatt lesz gondom rá, hogy a várakozás unalmait önre nézve lehetőleg elviselhetővé tegyem.
Mr. Severus a légjárótól megizené Dávidnak, hogy minden jól megy, hanem két hónapig kell az országgyülés összejöttére várakozni.
Dávid visszaizent neki, hogy addig csak maradjon Szentpétervárott.
És Sasza asszony gondoskodott róla, hogy magas vendégének unalmas ne legyen az ott időzés.
Mindennapra gondolt ki számára valami új, meglepő mulatságot.
Sasza asszony művésznő volt ebben.
Népmulatságok rendezése, bálok, színház, hangversenyek kitelnek egy udvarmester eszétől is; de Sasza asszony egyebet is tudott: élvezeteket, a mikhez nem kell sem diszítmény, sem comparseria; miknek csak a magányos boudoir a színhelye.
Asztalát már állandóul megosztá Severussal. Azon ok miatt, hogy a magas vendég óva legyen minden megmérgezési kisérlettől, még poharat is csak egyet tartott mindkettőjük számára, Severus ugyanazon bor maradványait hörpölé, a miből Sasza asszony ajkai szürcsöltek, s midőn az izletes lakoma után Sasza asszony a kandalló előtti kerevetére ledült, ugyanazon legyező-csapással magát és Severust hűsítve, akkor rákezdődött a finom emberszólás, a mihez Sasza asszony egy franczia nő elmésségével s egy angol nő humorával birt. Kijutott belőle minden európai udvarnak. Minden pletykát ismert és ragyogó kedélylyel tudott előadni, a mi a királyi házak közelében történik. Hanem aztán nem kimélte a saját népét sem. Az orosz sajátságokat, a nihilisták bohóságait ép oly maró élczekkel tudta ostorozni. Nem volt kegyelet semmi iránt. Kigúnyolta a kicsinyt úgy, mint a nagyot; nevetséggé tette a királyok pompáját s a proletárok rongyát, szennyét. A szemérmes, erényes nők nem szenvedtek több gúnyt tőle, mint a kicsapongó világhölgyek. Kigúnyolt mindenkit. S ez a modor elvarázsol.
Néha meg kártyázni hitta fel Severust, kinek szenvedélye volt a játék, mit az Otthon rideg köreiben ki nem elégíthetett s olyankor, ha belemelegedtek a «királyi játék»-nak nevezett «l’hombre»-be, néha a megvirradó nap is ott találta őket a kártyaasztalnál. Sasza asszony szeretett nagy pénzben játszani, s ha vesztésben volt, duplázta a tételt. Néha mesés összegeket elvesztett, másszor megint visszanyerte. Egy éjjel elvesztette a feje fölül magát a Pavlofszky-kastélyt s az utolsó «dupla vagy semmi» játszmára a testén levő chitont tette fel. Annál csakugyan megfordult a szerencséje s Severus visszavesztett mindent: a chitont is.
Mikor nagyon jó kedvében volt Sasza asszony, magántermeiben hangversenyt rendezett udvarhölgyeivel s ő maga is részt vett azokban. Gyönyörű csengő alt-hangja volt és szokatlan hévvel tudott énekelni. Severus elragadtatva tapsolt neki.
Sőt azt is megtette, hogy a szentpétervári énekes kávéházakból felhozatta a leghírhedettebb chansonette-énekesnőt, s versenyt énekelt vele azokból a sikamlós, érzékingerlő, útféli dalokból, s Severusnak kellett ítéletet hozni, hogy melyikük előadása volt tökéletesebb? a chansonettedalnoknőé, vagy az uralkodónőé?
Majd meg a jövendő nagyság és hatalom ábrándképeiről suttogott vele egész naphosszant; elmondva előtte fényes, nagyszabású terveit, mámorító végeláthatatlan kifejlődéseikben. Ilyenkor egész lénye átváltozott: látnoknő lett; arcza kigyulladt, és egész teste lázban szenvedett.
Soha sem volt ugyanaz. Mindennap más-más alakban tünt fel. És az mind megigéző, elbűvölő változata volt egy nőnek, a kibe egy dæmon szorúlt.
Egyszer aztán rátalált egy oly mulatságra, mely élvezet volt rá nézve is, Severusra nézve is, és egyúttal kín egy harmadikra nézve, tehát háromszoros gyönyör.
Egy Otthonból érkezett aërodromon levelet hozott Severusnak. Rozáli írta azt neki, azzal a rövid kérdéssel, hogy mit tudott meg Kin-Tseuról?
Severus megmutatta a levelet Sasza asszonynak s felvilágosítá őt annak előzményei felől.
Ah ez kapóra került gyönyörüség volt Sasza asszonyra nézve.
Tehát Tatrangi Dávid felesége féltékeny! Ezt jó tudni egy másik asszonynak.
Rozáli meg akarja tudni, mit beszélnek az orosz tudósok Kin-Tseuról, melynek hegyei az ő előretolt országaikkal is határosak. Ennek a kiváncsiságnak szolgálni lehet.
Sasza asszony összegyüjteté az adatokat, a miket orosz kutfők jegyeztek fel Kin-Tseuról. Ugyanazon érzékiséget ingerlő képek, minők a chinai iróktól rajzolvák: a gyönyör kultuszszá emelve; a nő, mint a finomított kéj eszköze; a zárt hegyeken belül túlhevített képzelem-alkotta kicsapongás, a maga délszaki meztelenségében.
És mindezen tudós és költött leírásokat Sasza asszony maga is Severus jelenlétében olvastatá fel titkárnője által, ki fiatal, ártatlan tizenhat éves leány volt, egy kivégzett herczegi család utolsó leánya, s mikor a szemérmes hajadon arcza kigyuladt a szégyentől az adatok olvasása alatt, mikor hangja elcsuklott és mikor arczát elrejtve sírva fakadt, akkor úgy kaczagott rajta az úrnő!
És aztán mindezen adatokat megküldé Rozálinak.
Hát van-e annál nagyobb gyönyör egy asszonyra nézve, mint egy másik asszonyt, ki eddig boldog volt, hitt, bízott: egyszerre a féltékenység mérgével torkig tölteni!
Severus sejtette azt, hogy az a játék, a mit most Rozálival űz, nagyon veszélyes mulatság. Ha a férj megtudja e fondorlatot, ez árulkodást, akkor megszünnek egymással szemben államfők, triumvirek lenni, akkor csak a férfi és férfi állnak szemközt. Azonban sokkal jobban el volt már szédítve e csáberejü asszony bűvköre által, mint hogy egy okos gondolatnak ura tudott volna lenni.
Örült már neki, hogy az idő ily hosszúra huzódik s vesztett pillanatok voltak, a miket nem ez asszony körében töltött.
Kezdett elveszni benne egész lelkével.
A sokszor ismételt találkozások alatt az éles eszü nő egyenkint ismeré fel a férfi gyöngéit. Rájött, hogy Severus spiritista. Sasza asszony is az volt. Istent nem hitt, de astral szellemeket igen. A mint egymásban a hivőt felismerték, volt egy közös varázskörük, melyen belül egy bűvlánczczal összekapcsolt párt képeztek. S a mediumok nagy kerítőnők.
Sasza asszony udvarhölgyei közt volt egy ilyen hirhedett medium, egy csontos alkatu amerikai hölgy: miss Braddon.
Miss Braddonnak oly mértékben jutott ki a delejes fluidumból, hogy ennek erejével a legizmosabb férfit földhöz tudta ütni. (Skeptikusok azt állíták felőle, hogy valamikor acrobata nő volt egy erőművész-társulatnál.)
Hanem hát csodadolgokat tudott véghezvinni s ismeretes tekintély volt a spiritisták minden nyelven irott hirlapjai előtt.
Mikor Sasza asszony megtudta Severusról, hogy «hivő», beavatta őt a mysteriumokba.
Miss Braddon a háromlábu asztalkával legelőször is a kérdező védszellemének nevét iratta le. Hogy Sasza asszony védszelleme «Semiramis» volt, az régi dolog és igen természetes. A felhivott szellem, ki Severusnak megjelent, e névvel mutatá be magát: «Aræus». Az udvari cercleben mindjárt készen állt egy tudós historicus nő, ki magyarázatot adott felőle, hogy ki volt az az Aræus? Kortársa volt Semiramisnak és Armenia királya. Assyria királynője olthatlan szerelmet érzett Aræus iránt, melyet az visszautasított; ezért Semiramis hadat izent neki; megütköztek s a harczban a szeretni nem akaró Aræus elesett. Semiramis aztán, kit élve nem birhatott, elnyerve holtan, bebalzsamoztatá s pompás mauzoleumot építtetett sírlakául, hol örökké övé maradt a kegyetlen.
Severus férfi-hiuságának hizelgett az, hogy védszelleme ily ellenálló jellem volt, Sasza asszony pedig hatalmasabbnak érezte már magát – Semiramisnál.
A spiritista hókuszpókuszszal aztán igen érdekes mulatság mellett telt el az idő.
Sasza asszony és Severus sok olyan kényes kérdést oldattak meg a spirit rappinggel, a melyet egyenesen egymáshoz nem intézhettek volna.
Sasza asszony egyszer ezt a furfangos kérdést intézte a szellemhez, hogy «mi van az Unalashka szigetén».
Severus megszeppent. Hejh, ha kitalálja mondani.
A szellem nem sokat gondolkozott, leírta e szót: «Paco».
Mi az a Paco?
Egy mineralog tudósa a cerclenek megmagyarázá, hogy a gazdag aranytartalmu érczeket nevezik így.
Sasza asszony vállat vont. Ez nem elégítette őt ki. Severus pedig könnyebbült kebellel gondolá, hogy mégis van a szellemekben discretio.
Hátra volt Severusnak még azt is megtudni, hogy ő nemcsak proselyta, de maga is inspirált próféta és doctor.
Egy délelőtt, mikor Sasza asszonyhoz a szokott látogatásra sietett, az elnöknőt nyugágyán fekve találta. Nem fekve, de hánykolódva, mint egy ördögtől megszállt alakot, ki haját tépi, fejét az ágy oszlopaihoz veri, átkozza környezetét, asszonyait, orvosnőit, s minden pillanatban más kínalakra facsarodik hajlékony alakja, míg szemei lázas tűzben égnek. Alkalmasint heves fejgörcsök kínozzák.
– Jöjjön ön! lihegi a kínlódó a megpillantott férfihoz, s midőn ez odalép nyugágyához, megragadja két kezével annak jobbját és nyögve szól: «tegye ön homlokomra kezét, talán meggyógyít az…»
Severus betakarta tenyerével a hölgy égő homlokát, lüktető halantékait s íme az rögtön elcsendesült, megszünt kínosan vonaglani; néhány percz mulva szempillái becsukódtak, s nemsokára keblének csendes pihegése, s félig nyilt ajkainak halk lélekzetvétele tanusítá, hogy elaludt.
Severus le nem vette a kezét a homlokról addig, míg aludt a nő, az pedig egész óráig tartott. Mikor ismét felnyitá szemeit, mondhatlan bűbájjal tekinte föl rá hálatelten; s mielőtt az kezét visszavonhatta volna, megragadta és ajkaihoz szorítá azt, halkan rebegve: «köszönöm, köszönöm, ez meggyógyított».
És aztán semmi baja sem volt.
És Severus ettől még bolondabbá lett.
Ettől a naptól kezdve Sasza asszony magaviselete Severus irányában az eddigivel egészen ellentétessé változott. A szabad, zabolátlan modort felváltá nála a hajadoni szemérem. Oly tartózkodó lett irányában, mint egy leány, kinek titka el van árulva.
Ez mind játék volt-e? Szerep volt-e?
A szemérmes menyasszonyi comœdia tartott az országgyülés előtti hétig. Sasza asszony el tudott pirulni, mikor Severust közelíteni látta, és el tudott halaványulni, ha távozott. A férfi-hiuságot így fogják meg.
Azon a héten aztán, a melyre a képviselők a nagy világbirodalom minden részéből gyülekezni kezdtek a fővárosba, egyszerre eltünt a szemérmes hajadon képe Severus elől. Egy reggel férfi-öltönyben találta Sasza asszonyt. Tábornoki egyenruhát viselt.
– Nagy napok kezdődnek, szólt a hölgy komoran Severushoz. Rám nézve s tán az egész világra nézve döntő korszak közeledik. A mit ön kivánt tőlem, az indítja meg a hógörgeteget; kit tipor az majd el? még nem tudom. Lehet, hogy engem. Lehet, hogy fölemel. A ki mellettem marad, lehet, hogy elvész, lehet, hogy megdicsőül.
– Én itt maradok; mondá Severus, nem várva be a kérdést.
– Köszönöm; szólt Sasza asszony, megszorítva keztyűs kezével a férfi jobbját s azzal felkérte, hogy csatolja oldalára a kardot, mit Severus szívesen megtett.
E naptól kezdve minden óra abban telt el, hogy Sasza asszony érkező hadcsapatokat mustrált; lovon nyargalva előttük, és rövid buzdító szónoklatokat tartva hozzájuk. Nappal a hadcsapatok zsoldját fizették, őket gazdagon megvendégelték és késő este, mikor már besötétedett, szállították a vasuton Szentpétervárra.
Az országgyülés megnyitásának napján Sasza asszony kisérő hölgyeivel, asszonyokból álló válogatott testőrseregével maga is átköltözött Szentpétervárra, Severus egy kocsiosztályban ült vele.
Az első harmincz nap parlamentaris bagatellákkal telt el. A tisztelt ház elnököt, jegyzőket, bizottságokat választott, szakosztályokra oszolt, házszabályok felett disputált, új képviselőket igazolt, válaszfeliratot készített, egyszóval ölte az időt.
S e közben átment az idő az utolsó végzetes évbe. A Dunadeltára belzettek számüzetésének válságos tizedik éve volt ez. Sürgetős volt a kérdés megoldása, hogy maguk állama maradnak-e, vagy Nihil ország telepe?
Dávidtól egyik sürgöny a másikat érte Severushoz, hogy mi történik már? Mindig holnapra lett biztatva.
Egyszer aztán ez az üzenet jött Dávidtól Severushoz:
«Hagyjon ön ott mindent és jőjjön vissza rögtön»
Ez a parancsként hangzó üzenet háromféle rossz hatást tett Severusra. Először megdöbbenté: azt hihette, hogy Dávid megtudott valamit Rozálitól. Féltékeny nők hamar elárulják magukat. S lehet, hogy most szörnyü számadást készül vele tenni. Másodszor megsérté hiuságát, hogy egyenrangu triumvir társa neki ily röviden parancsokat osztogat. És harmadszor a számító diplomata eszélyessége volt megtámadva, kiről felteszik azt, hogy mikor már mindent legjobban elintézett, az utolsó órában saját művét félbehagyja és megszökjék tőle.
Mind a három hatás együtt indok volt arra, hogy Severus daczoljon Dáviddal és üzenetét félredobja. Itt kezdődött rá nézve a lejtő, melyen aztán nem lehet többé megállni.
Pedig Dávid se nem férji haragból, se nem fensőbbségi vágyból, se nem romboló daczból intézte hozzá ezt az üzenetet, hanem azért, mert jól volt értesülve arról, hogy mi fog történni Szentpétervárott azon a napon, a melyen a nemzetgyülés az Otthon állam ügyét érdemleg tárgyalni fogja? Ezt olyan jól tudta Dávid, mint maga Sasza asszony s óhajtotta a catastrophából kivonni triumvir társát.
Severus azonban ott maradt.
A harminczegyedik napon került tanácskozás alá a miniszterek törvényjavaslata, melyben az Otthon várost államnak elismerni s az Unalashka-szigetet örökáron eladni, száz millió rubel kárpótlás mellett indítványozzák. Az indítvány mellett elég indok szól, politikai, strategiai és financialis.
Hanem a Nihilország nemzetgyülései kissé furcsa ábrázattal birnak.
Először is a képviselők száma megy kétezerre. Ez népgyülésnek is elég. Azután a ház a legkülönbözőbb elemekből van összealkotva. Ó-oroszok és panszlávok, roskolnikok, skopcsik és nihilisták, parasztok, katonatisztek, hivatalnokok és csizmadiák; tunguzok, jakutok, burjätek, szamojédek; baskir és cserkesz nevezetességek; salvus conductussal visszatérő siberiai deportáltak; lengyel nemesek, német iparosok és kereskedők; asszonyok és férfiak. Kétezeren!
Maga az ülés folyama egy folytonos zsibongás. Egyik oldal csak azért zajong, hogy a másik párt szónokát ne lehessen érteni, míg egyszer aztán felkerül a szónokszékre egy hatalmas hyppopotamus-hangu szónok, a ki érvényt tud szerezni a nézeteinek hangja mennydörgésével. Annak a beszéde aztán valóságos vihart kelt föl; ez a Pokol szónoka: a törvényjavaslat ellen expectorál. Mikor nem használ a tömeges «rendre»-kiáltás (az elnök csengetyüjére senki sem ügyel, pedig már harmadszor vonta el a szót a szónoktól, de az csak beszél azért), akkor tettlegességekre kerül a dolog, öten-hatan odarohannak a szószékhez, a szónokot megragadják lábánál fogva; az visszarug, tovább rángatják, a csizma lemarad a lábáról az ellenfél kezében, de a szónok megáll, végre valaki elkapja hátulról hosszu kabátja szárnyát s annálfogva hanyatt bukfenczezik, felébe harapva a nyelvén lévő szót, mely alkalmat siet megragadni a következő szónok, ki a törvényjavaslat védelmére állt fel s felkapaszkodik a lerántott «tisztelt előttem szóló» helyére. Ennek éles hangja van, mint a trombita; keresztül recseg az ellenfél zsibaján. Gorombáskodik. Van hatalmas hangja hozzá. És nem zavarja ki szónoklata contextusából, hogy odalent «kutyának» kiabálják. Ez még parlamentaris kifejezés. Hanem aztán, mikor a szép szó nem használ, következnek a kevésbé parlamentáris közbeszólások. Gyorsirói parenthesis (szónok képén egy záptojás locscsan szét). Egyéb ellenészrevételek is érik projectile alakban: burgonya és vöröshagyma. Végre egy repülő czékla minőségében oly nyomatékos ellenvetés éri a priori, hogy elered az orra vére s kénytelen a szót átengedni másnak.
S ez így megy kifogyhatatlan czifrázatokban reggeltől késő estig, estefelé még a mennyire lehet, fokozott érdekeltséggel. Az alant folyó vitában élénk részt vesznek a karzatok is, s az országház körül álló tömegek folytatják a tanácskozást kint az utczán, ha nem is egészen annyira a házszabályok szerint, mint odabent a teremben, de épen olyan üdvös eredménynyel.
Sasza asszony és mr. Severus ez olympi mulatságot az elnöki páholyból élvezték.
Az elnöknő páholya egy előteremből állt, mely minden comforttal volt lakályossá téve, és az ebből nyiló páholyból, mely szemben a házelnöki és szónoki székkel az egész gyülésterem fölött legkedvezőbb áttekintést nyujtott. E páholynak arabeszk modoru rácsozata van, mely egy egyszerü gépezettel egyszerre kétfelé nyitható. Néha az elnöknő a szokott rácsozat mögül hallgatta végig az ülések vitáit; talán azért, hogy megjelenésével meg ne oszlassa a ház figyelmét. Ez a rácsozat most is zárva van s az elnöknő és Severus a redőny mögött látatlanul figyeltek a vita folyamára.
A délesti órákban kezdtek azok nagyon is viharos jellemet ölteni, a szónokok alig juthattak már a szószékhez; kettő-három beszélt egyszerre a padok tetejére felugorva, s egyik tömeg a másikra a leggyalázatosabb gúnyneveket ordította. Néha csend lett, mikor egy miniszter felállt beszélni, de ez a csend is csak arra volt jó, hogy egyes gúnyos közbekiáltások annál érthetőbbek legyenek. Az egész gyülekezetben senki sem tisztelt senkit. A beszéde végét mindenkinek abba kellett hagyni. Utóbb már csak egy általános bőgés kezdett minden zaj felett uralkodni, melynek az volt az értelme, hogy «le a miniszterekkel!» Később az is kezdett hangzani, hogy «le az elnöknővel!»
A ház elnökének pedig az volt az utasítása, hogy addig fel ne oszlassa az ülést, akármi történik is, ha három nap, három éjjel folyvást tart is, míg szavazás alá nem bocsáttatik a kérdés. Régi praktika ez, kiéheztetni az ellenséget. Ez pedig sejtette a fogást, s előjött ellene a maga tromfjaival. Hajigálni kezdte az elnöki széket burgonyával.
Sasza asszony a szégyen és düh sápadt tekintetével ült a rácsozat mögött. Keze öntudatlanul szorítá Severus kezét, s míg az ő ujjai egyre nyugtalanul vonaglottak, addig Severus keze hideg volt, mint a márvány.
Sasza asszony egyszer észrevette, hogy érczszobor kezét tartja kezében.
– Önt nem izgatják e jelenetek? kérdé bámulva.
– Nem, felelt Severus. Ellenkezőleg.
– Untatják, nemde? Igaza van. Ez unalmas látvány. Nem mennénk tán az előterembe addig, míg a szavazásra kerül a sor, l’hombret játszani.
– Nem bánom.
S a két államfő átment a szomszéd benyilóba, az alatt, míg egyiknek a képviselői a másik államának lét és nem lét kérdése fölött dühösen vitatkoznak, l’hombret játszani.
A l’hombre a legnehezebb játék a világon. A kártyáknak egymáshoz kombinált különnemü értéke van, a mi változik: mely mellett a játszónak éles észre, mathematikai pontos összevetésre és nagy figyelemre van szüksége; s még nehezebbé válik a játék, ha kettősben játszák, a mikor egy színből csak a «matadorok» tartatnak meg. A matadoroknak megannyi külön neve és rangfokozata van. Első a «Spadille» a pique-ass; második a «Manille» a cœur hetes, harmadik a «Baste» a trefle-ass; negyedik a «Ponte» a cœur-ass, a veres színekben a kisebb kártya üti a nagyobbat, a feketében a nagyobb a kisebbet. Az egész játék csupa diplomaticai cselfogásból áll, s még maga a szerencsétlenség is egy esély a diadalra. Például: az előjátékos neve a l’hombre: ez nyilatkozik elébb, hogy felveszi-e a talont? Legnagyobb játék a «grandissimo», mikor a másodjátékosnak olyan jó kártya van a kezében, hogy a másik nem üthet belőle egyet sem. De ha akkor a l’hombre azt mondja «nullissimo» s neki meg olyan rossz kártyája van, hogy egyet sem üthet vele, akkor ő nyerte meg a játékot.
És Sasza asszony Severussal nyugodtan hivogatta a spadillet, manillet és mondogatta egymásnak az «obscure», «journée» jelszavakat az alatt, míg tíz lépésnyi távolban a viharkeverte tenger tombolt alattuk.
– Miben játszunk? kérdezé Severus.
– Én felteszem az Otthon állam átengedését öt kopek ellenében.
(A másik öt kopek!)
– És Sasza asszony feltette egy játszma l’hombre-re öt kopek ellenében azt a tárgyat, a mi fölött képviselőháza oda alant vitatkozott, hogy átengedje-e azt száz millió forintért?
És a néger nagy figyelemmel tudott játszani; nem zavarta meg a teremből feltőrő ádáz zaj, nyugodtan scartolt, kiszámítóan hivott. Kártyaemelés szerint Severus volt a l’hombre és Sasza asszony nem tudott többet csinálni négy ütésnél.
– Az ördögbe! kiálta fel a hölgy a vesztő játékos hevélyével. Az Otthon állam már az öné!
Ez komolyan volt játszva.
– Dupla vagy semmi! kiálta az elnöknő hevesen.
– Hogyan, asszonyom? kérdé Severus elcsodálkozva.
– Hát tíz kopek, vagy az Otthon állam és az Unalashka sziget!
Ezúttal Sasza asszony volt a l’hombre
Severus most is oly nyugodtan játszott, mint eddig, a hölgy kezében pedig reszketett minden kártya, keble nyugtalanul zihált, arcza kigyulladt minden elvesztett ütésnél. Severus ezt a játékot is megnyerte.
– Az Unalaska sziget is az öné! hebegé indulattól elfulladtan az elnöknő; odakünn a teremben épen akkor esküdött a harminczharmadik szónok, hogy az orosz terület legkopárabb szikláját is minden becsületes orosz az utolsó csepp vérével s az utolsó rubelével is meg fogja védelmezni.
– Még egyszer dupla vagy semmi, szólt rohamos sietséggel a hölgy, odatolva a kártyákat Severus elé.
Annak egy kérdező mosoly támadt az arczán.
– Majd megtudod, hogy mi van feltéve. Csak osszad.
Severus folyvást e nyugodt mosolygással arczán fogta a játszmát, összekeverte, odanyujtá Sasza asszonynak, megcsókolta a kezét emelés közben és fölszedte kártyáit.
Sasza asszony arcza égett, mint a szélhirdető alkony ég, midőn kártyáit sorba szedte. Vékony ruháján keresztül látszott szivének heves dobogása, midőn elkiáltá diadalmas hangon: «Grandissimo!»
És eközben szikrázó szemekkel tekinte a férfi arczába.
Az pedig fejedelmi nyugalommal tekinte fel rá s csendes, felindulás nélküli hangon mondá: «nullissimo»…
Egy ütése sem lehetett; – ő volt a nyertes.
E szónál az úrhölgy felugrott székéről, a kezében levő kártyákat széthajítá a szobában; egész alakja felmagasult: csupa ideg volt, csupa érzék.
– Tehát tudd meg, hogy mire játszottál most?… Én magam voltam föltéve a kártyára… Engem nyertél el… Tied vagyok… Imádlak…
S azzal odaveté magát a férfi keblére, s elkezdve annak homlokán a csókot, végig csókolá őt egész a lábahegyéig, s azután az ölébe veté magát a szenvedély minden lázhevével s ajkait annak ajkaihoz forrasztá.
… A páholy arabeszk rácsozata egyszerre nagyot zörrent…
A burgonyák kezdtek az elnöknői páholynak is beszélni.
A hölgy e zörrenésre felugrott a férfi öléből, s gyorsan mint a párducz odaszökött a páholy rácsozatához, a gép egy ujjnyomásra két felé csapta az aranyozott redőnytáblákat s az elnöknő ott állt a képviselőház előtt, melyben minden rend fel volt már bomolva.
A rács csattanására, az uralkodói alak megjelenésére egyszerre csend támadt oda alant, mindenki elhallgatott.
S e rögtön beállt csendben Sasza asszony indulattól reszkető hangja zengett végig.
«Ti csőcselék szemétnép! Én titeket eltiporlak és kisöpörlek innen!»
S azzal leköpött a gyülekezetre.
A meglepetés első pillanatában senki sem talált szavakat a meggyalázásra. A következő pillanatban pedig a páholyból kihajló hölgy egy kézmozdulatára megnyiltak a gyűlésterem oldalajtajai s azokon át egy szuronyáradat tört be a gyülekezetbe. Fegyveres molodczik rohantak a képviselői padok közé.
E támadás után két pisztoly-lövés hangzott a teremből s két golyó süvöltött el az elnöknő feje mellett.
Ő pedig kaczagott és összefonta karjait, meg nem mozdulva helyéről.
A két pisztoly-lövésre aztán a betörő katonák részéről egy peloton tűz volt a viszonzás a tömeg közé. Erre ádáz, eszeveszett bomlás következett. A megriadt képviselő tömeg egymást gázolva rohant a kijárások felé; nehány dühös férfi tusába elegyedett a katonákkal, s szétszedett padokkal, lámpákkal védte magát; a sebesültek jajgatása, a harczosok káromkodása egy zűrzavaros pokoli karénekké vegyült s a kinek dicsőségére ez történt, a nő, úgy találta, hogy ez egy kaczagni való végjelenete egy komédiának.
Még akkor is kaczagott, midőn Severushoz a külső terembe visszatért.
– Mit tett ön? szólt Severus rémülettől elhalaványult ajkkal.
– Megtettem magamat czárnőnek, hogy tégedet czárrá tegyelek!
E naptól fogva megszünt «Sasza asszony» lenni.
Lett belőle «Alexandra czárnő».
Amaz emlékezetes országgyülési nap egész éjszakáján folyt a harcz Szentpétervár minden utczáján, minden terein s a befagyott Newa jegén.
A hű hadsereg éjfélben fáklyafény mellett kiáltá ki az állam eddigi főnöknőjét czárnőnek a Szent-Péter és Pál vár esplanadeján, s onnan indult ki az ellenállás rendszeres leküzdésére, mely már akkor utczai harczból valódi ütközetté fejlődött ki.
A «Pokol» nem adja meg magát oly könnyen! Ha úrnője elárulta valamennyi ördögét, az ördögök is megmutatták neki, hogy ők is megcsalták őt. Az úrnőnek tudomása volt az ő gyülhelyeikről, titkos fegyvertáraikról; de az mind hamis adat volt; az ördög urak és asszonyságok ravaszok! A hű katonák úgy jártak, hogy a hol ellenfeleiket biztosan meglepni vélték, ott üres falakat találtak, s a hol maguk akarták megvetni a lábukat, ott tűzaknák lobbantak fel alattuk.
Az is megtörtént, hogy a hű ezredek némelyike zászlóstul trombitástul átment a lázadókhoz. A paraszt ördögök is tudnak hamisan esküdni; nem csak az uralkodóik.
A harcz másnap már óriási mérveket öltött.
Az első meglépetésben nagy veszedelmére volt a Pokolnak, hogy – tél van. Az utczakövezet nem volt feltéphető torlasznak. Hanem azután, hogy magukhoz tértek, észrevették előnyeiket. A Newán jég van. Kivonultak a befagyott folyam hátára s ott emeltek torlaszokat jégből: jégbástyákat, jégredánokat raktak dæmoni gyorsasággal s azokból ágyuztak támadóikra.
A nagy világvárosnak két milliót meghaladó lakosa volt, s kiterjedése három akkora, mint Bécsnek. A két Newa négy folyamán kívül még tizennégy folyamág szeli a várost keresztül-kasul, megannyi szigetekre osztva azt szét. S e szigetrészek utczái és lakosai oly külömbözők. Az egyik a fény, gazdagság, jóllét városrésze, a másik a nyomor, piszok, elégedetlenség gunyhótábora.
A fellángoló polgárharcz szintere e külömböző városnegyedek szerint váltakozik. Ha egy helyen elfojtották, kitör a másikon. Míg egy helyütt az államcsiny seregei győznek, az alatt a másik városrészben a Pokol légiói ujjongnak diadalt s vonulnak terv szerint előre. Rettenetes sakkjáték, melynek hatvannégy koczkáját vér s korom festi. Az ágyuzás, a puskatűz sem éjjel, sem nappal egy perczig el nem pihen, egy-egy robbanás jelenti néha, hogy valamit fölvettettek: tán egy kőhidat, vagy egy aláaknázott védművet, mely tele volt emberekkel; kinek az embereivel? Nem tudni. Sűrű köd fekszik a rémséges csatatéren. S e ködöt csak lángszinüre festi, de szét nem osztja az égő városnegyedek lángja. Mindenki arra gondol csak, hogy gyujtogasson; oltásra senki. Az első éjjel a czárnő maga gyujtatta fel a vár közelében levő «pétervári» sziget negyedét, s a «patikárus» sziget gyönyörű fűvészkertjét, hogy ez oldalról meg ne támadhassák; erre aztán másnap viszonzásul a Pokolbeliek felgyujtották a Litejnája negyedet, s minthogy annak az utczaburkolata is kátránynyal degesztett fakoczkákból áll, egy bevehetlen égő torlaszt állítottak vele maguk és ellenfeleik közé.
A folytonos vésztűz miatt a léggömböknek a czárnő nem vehette semmi hasznát; azokban meggyuladt a gáz, ha a harcz szintere fölé értek.
De bámulni való volt a rettenetes napokban e csodanő erélye. Szüntelen ébren volt: rendelkezett, parancsokat osztott; a balhíreket fogadta hideg vérrel; a hol vezérei elvesztettek egy tért, összeült velük, más tervet alkotni a visszafoglalásra. A harczba indulókat buzdította lángszavakkal; a harczból megfutókat irgalom nélkül megtizedelteté. Nem rettegett magát minden órában kitenni az orgyilkosok golyóinak, s a feje felett elpattogó gránátdaraboknak; vesztes vezéreket elcsapott, bottal megvert, s helyükbe másokat rakott. S mikor néha erőfogyottan, kifáradva, álomittasan betántorgott abba a terembe, a hol Severus lakott, odaroskadt annak a lábaihoz, s fejét annak térdeire nyugtatva, rebegé: «őrködjél fölöttem» s azzal elaludt. De álma nem tartott egy óráig soha. A legelső ágyuszóra felriadt s rohant ismét a vár bástyáira.
Legnagyobb bajuk volt hadvezéreinek a Newa ágain felállított jégváracsokkal. Azok bevehetetlenek voltak. Három oldalukon a kivágott jég egyuttal árkot képezett, melynek új jege az ostromlók alatt mindig beszakadt.
Már tíz napja, hogy tart az ádáz utczai harcz; várak csatájának lehetne azt nevezni, s a jégvárakat még mindig nem birják bevenni.
Ekkor a Pokol főnöknőjének egy hivatásához méltó ötlete támadt. Az admiralitási III-ik városnegyedben voltak az amerikai társulatok nagy petroleum raktárai, azokban több millió pudra menő kőolaj hordókban felhalmozva. E gyúanyagot ezernyi meg ezernyi tonna számra önteté ki Alexandra a befagyott Newa jegére s mikor az végig terjedt a két nagy Newaágon egy felől a golidai szigetig, másfelől a fagygyú-magazinig, akkor üszköt dobatott bele. Egy pillanat alatt, siketítő pukkanással lobbant lángra az egész kőolaj folyam, s a pokolbeli tűzlángban recsegve, ropogva, volcánsüstörgéssel szakadozott szét a folyam jégburkolata, zajló árjával lassankint magával ragadva a jégváracsokat, melyeknek fényes bástyáin a bennsülő «ördögök» százai ordítottak odaszorulva a jégszigetekre a tűzfolyam közé.
Ez rettenetes megtorlás volt. Az égő folyamtól felszakgatott Newa sodorta magával alá a jégvárakat a finn öböl felé. A finn öböl azonban szintén be volt fagyva s ott feküdtek egész Kronstadtig az állam hadihajói. A melyik vasból volt, az jól járt. De a fából épült három árboczosak, a mint a rájuk hajtott kőolajár utolérte, egymásután borultak lángba s a Szentpéter és Pál tornyaiból lehetett látni, hogy repül egyik kolossz a másik után a levegőbe!
S e vad diadallal még nem volt eldöntve a harcz.
A Szentpéterpál erődön felül is van még világ s fölfelé a petroleum nem folyik!
A Pokol harczosainak háromnegyede a Szentpéterpál erődön felül levő városnegyedekben harczolt. A szörnyű pusztítás, mely társaikat érte, új erőt adott a dühnek, melylyel eddig harczoltak; a Mars mezőn nyilt ütközetben támadták meg Alexandra ezredeit s azokat, egész a késharczig kűzdve, kiverték állásaikból, s innen berontottak a belváros legpompásabb negyedébe, melyet «paloták városának» nevez a néphizelgés. Igazán paloták városa, minőt csak orosz czárok és czárnők építtethettek, népverítékből, kegyenczek számára.
És a Péterpál várad templomtornyaiból lehetett látni, hogy gyuladnak ki egymás után a fénylakok, miket még a Romanow czárok elüzetésekori lázadás megkimélt, csak kincseikből rabolt ki; a mostani aztán hamuvá és rommá dőnt össze, legelébb a Michailow palota, hol Pál czár szomorú véget ére; utána az Anitskow-palota, hajdan Erzsébet czárnő gyöngédségének márvány tanujele Razumowszky iránt, majd a Glawnica Schtab, a táborkar palotája, egyszerre a tauriai kastélylyal, melyet II. Katalin építtetett Potemkin herczegnek; utoljára maga a világcsudának épült Szimnicz Dwor, a czári téli palota, hirhedett eremitage-ával együtt, egy remekművek muzeuma.
Mind egyszerre égnek; a Pokol gyujtogatja fel.
És az új czárnőnek azt látni kell a Péterpál tornyaiból! És nem akadályozhatja meg.
A Pokol felülkerül!
Az új czárnő mind e balsorsban nem vesztette el a fejét.
Ez őrületes harcz volt: az ördögök harcza saját királynéjuk ellen. – Az ördögök nem akarnak tűrni királynét. – A Pokol respublica akar lenni.
Mikor már a téli palotát is elfoglalták, akkor Alexandra czárné elhagyta a Szentpéterpál erődöt; de nem azért, hogy fusson, hanem, hogy szemközt menjen a megtámadóira.
Most az admiralitás palotájára került a sor. E nagy tömör négyszögű épület a Newa partján egy tágas tér felett uralg; minden fala gránit. Negyven ölnyi magas tornyának keleties csúcskupolája a gazdag aranyozástól ragyog, de még jobban ragyog a paloták vésztüzeitől.
Ide ebbe a palotába vonult Alexandra czárnő összegyűjtött hadaival, kiket a Pokol seregei mindenünnen visszaszorítottak már.
Az admiralitás ópalotáját az újjal egy földalatti folyosó köti össze. Itt vannak öszpontosítva a birodalom fegyvertára, ágyuöntődéje, fedett hajóműhelyei, a hajdani világharczokból elfoglalt troféumok, a török és persa ágyúk, a legujabb kor szörnyetegeig.
E várerősségű épület két szegletének két hosszú egyenes sugárút irányul, széles, tágas, utczák: egyik a Newszki prospect, a másik a Woszneszenszkoi prospect.
Ha az arsenálból a partvédő leviathanokat, a szörnyeteg aczélágyukat a két szögleten felállítják, azokkal, amilyen hosszú a két sugárút, olyan hosszan tisztára pusztára seperhetik az útat.
De hátha még sem?
Hátha a Pokol sem marad hátra az emberi találmányok mögött?
Micsoda fekete tömegek mozdulnak előre e két hosszú sugárúton a tengernagyi palota felé?
A nihilisták kivontatták a folyamjáró vas monitorokat a partra, azoknak lapos fenekei alá vashengereken nyugvó tológépeket alkalmaztak. Szárazföldi támadó sánczot csináltak a vashajóból s most azokat tolják előre a hosszú sugárúton végig. S a mozgó ércztorlasz, mely keresztben állva elfoglalja széltében az utczát, forgó tornyaiból visszafelelget a partütegek üdvözleteinek: száz fontost száz fontosért! Míg mögötte, s vaspánczéltól védve nyomul előre az ostromló sereg, s tolja maga előtt a mozgó érczkolosszt. Mikor néha egy-egy robbanó teke megüti a monitor oldalát, belefurja magát pánczéljába s szétpukkan bordái között, olyankor négy-öt ölnyire visszahömpölyödik a monitor, maga alá gázolva érczhengereivel, a kik előre tolták. Aztán fennakad a hullatömegben, s jönnek új csoportok, kik ismét előbbre taszítják. Ezek a szörnyek be fogják törni az admirál palota falait!
Senki sem imádkozik ebben a harczban!
Nem kéri az Isten segítségét senki.
Az admirál palotával szemben álló Isák-templom harangjai rég pénznek vannak kiverve: sok volt bennük az ezüst. A toronyba ágyúk vannak felvontatva, azok harangoznak most.
Alexandra czárnő az admirál palota tornyában állva, intézi az ellenállás harczát: onnan nézi az ostrom folyamát; látja, mint közelítenek lökésenkint az ostromló tengeri szörnyek a hosszú utczákon, látja, hogy verik vissza kirohanó ezredeit a támadók, kik egyszerre ellepik a monitorok födélzetét s onnan tüzelnek fegyvereikből és hajigálnak robbanó gránátokat.
Az admirál palotától nyugatnak áll nagy Péter czár lovag szobra érczből öntve, azon a tízezer mázsás sziklán, melyet a kareliai mocsárból hoztak ide, másfél mértföldnyi messzeségből. Az első forradalom nem döntötte le ezt a szobrot, nem juttatta a Vendome oszlop sorsára; a czár most is ott ül ágaskodó érczlován, s patkói alá gázolja az óriáskigyót; – csak épen, hogy feje nincsen. A fejét lefűrészelték, s oda tették a lova lábaihoz, s most ott áll a fő nélküli czár, kezével parancsolólag mutatva a Newa felé. De ki érti meg, mit parancsol? hiszen nincsen feje!
Az ostromló Pokolnak már sikerült a téli palota udvarán állítani fel ütegeket s azokból ágyuzni az admirál-palotára. Az ágyutekéktől már a nagy torony remeg, s onnan menekül mindenki rémülten.
Csak ketten állják meg helyüket: a czárnő és Severus.
A torony körülfutó folyosóján ott áll készen az aërodromon: az utolsó mentő eszköz.
Alexandra merev tekintettel néz a lángoló paloták tüzébe s nem ügyel a repkedő bombák süvöltésére; nem az ádáz harczi zajra oda alant. Azután ismét a torony tulsó oldalára siet át, honnan a Newára látni… A Nagy Newa a vár fölötti részén egész tömör jégburkolatában áll. A Pokolnak az az ötlete jött, hogy a czárnő vörös testőr ezredét, melyet az utolsó emberig leöltek, idehordja s e jéglapon a skarlát egyenruhás hullákból óriási betüket rakjon össze, miknek összesége e szavakat alkotja: «halál az árulóra». A czárnő nézi, hogy rakják ki egyenkint a fehér jéglapon a vörös betüket – hullákból…
Egyszer oda fordul Severushoz s így szól:
«Mi lenne szebb? Bevárni, míg a palotát megostromolják, s akkor velünk együtt, s ellenfeleinkkel légbe röpíteni azt? vagy beleülni a repülő gépbe s vele együtt elrepülni innen és eltünni a világban, hogy soha hírünket se hallja senki?
Severus a torony karzatára kihajolva, nézett távcsövével nyugat felé.
E megszólításra visszafordult s nyugodt hangon így szólt:
– Egyiket sem tesszük fölség. Nézzen ön oda. Látja azt a fénytengert ott nyugoton. Ez az égő petroleum ár, melyet a Newa levitt magával a finn öbölbe s ott most is ég az; s égni fog még napokig. Már hat óra óta észlelem e fényözönt, s úgy látom, hogy az egyre sebesebben közelít erre felénk. A Newa visszafelé folyik. Egyre erősbödő északnyugoti szél támad. Segítségünkre jön a tenger!
A czárnő hevesen kapta ki Severus kezéből a távcsövet s oda nézett a közeledő lángfolyamra.
Nehány percz mulva aztán, mint egy őrült rohant a torony nyilt folyosójára s kihajolva annak mellvédén, rikácsoló hangon ordítá alá:
«Fiaim! Ne féljetek! A tenger van velünk!
Szavait elkapta a vihar, elnyelte a lárma, elfojtá az ágyudörgés. Nem tudott kiáltani már; ha Severus meg nem kapja vállszalagjánál fogva, alárohan fejtetőre a toronyból.
De ime, egyszerre elcsendesül a harczi lárma, mintha ketté vágták volna; helyette zűrzavaros vészriadal támad, egészen más hangok, mint a küzdelem vihara: az utczák rögtön tisztulni kezdenek, az ostromlók futnak. Ki űzi őket?
Ah a tenger, a tenger!
Az északnyugoti vihar korbácsolta jeges tengerár nyomul előre s áttörve a Galenga szigetnél a védgátakat, a Manka folyó mentében megkerüli az ostromló seregeket s míg azok a paloták romjai közül ágyuzzák a tengernagyi palotát, hátulról rohan be a woszneszenszkoi prospect sikátoraiból.
Tíz percz mulva ölnyi magas víz alatt állt az egész csatatér; a tenger felől rohanó árvíz a téli palota lépcsőjéig tolta jégtorlaszait s elárasztá egy óra alatt Pétervár nyolcztized részét.
S nem volt elég az egyik vész; annak ellentéte is együtt jött vele: az égő petroleumár; a moslékos zuhatagnak fénye is volt; tűz és víz omlott alá egyszerre, egymással ádáz szövetséget kötve; az áradat hordá hátán a kanóczot s a hol elönté az utczát, egyuttal felgyujtá a faházakat. Egész városnegyedek úsztak és égtek. És az emberek százezrei úsztak és égtek. S az a dæmon ott a torony magas ablakában tapsolt két kezével ez apocalyptikus romlás rémei közepett.
És a férfi, a ki őt ekkor látta, megtanulta őt bámulni és imádni.
Szentpétervárnak ez a pokolbeli átka, a kiöntő tengeráradat, ezuttal nagyon rossz szolgálatokat tett a Pokolnak. – A tengervíz hét lábnyi magaságban állt a védgátak fölött, s minden utczát átváltoztatott lagunákká.
Ekkor következett azután a czárnő hadainak viszontorlása.
Az admiral palota roppant hajóműhelyeiből előhozták a vas ágyunaszádokat s azokra szállva indultak meg a folyammá lett sugárútakon az ellenfél letiprására. A Pokol seregei el voltak szigetelve az áradat által: a fából épült házak tömkelegéből, a város népkertjeiből kiűzték őket a lángok, a téglaépületekből az áradattól düledező falak. Összeszorultak egy-egy tömör építményű közpalotába; csoportonkint, mint egy folt darázs, átázott töltényekkel, kenyér nélkül, víz nélkül. (A tengervíz nem szomjról való.) A külön szakadt csapatok egymással nem közlekedhettek, egymásnak nem segíthettek: nem voltak vashajóik, mik az égő özönvíz szinén járni tudjanak. A czárnő vas naszádai pedig uralkodtak a lángoló lagunák vizei fölött is. Egyenkint vették ostrom alá az ellenfeleiktől megszállt épületeket. Azoknak nem maradt más választásuk, mint vagy eltemettetni élve, vagy megadni magukat annak, a ki elébb megöl s azután temettet el.
A nagyobb rész az elsőt választá. Magára hagyta döntetni a védett falakat. Csupán azok a tömegek adták meg magukat, melyek egy-egy szárazon maradt szigetre szorultak össze, a hol nem védte őket semmi fal, semmi erdő. Azokat a katonák lefegyverezték s háttal egymáshoz kötözve hármasával, ott hagyták őket őrizet alatt.
Egy rész a templomokba menekült. Nem! Nem imádkozni. Egy szó sem igaz abból, hogy az ördög halála óráján baráttá lesz. Azért menekültek a templomokba, hogy azoknak a tetőzetét, gerendáit, a kripták kőkoporsóit s a halottak koponyáit az ostromlók fejére hajigálják. Hanem a templom rossz hely volt rájuk nézve. A kripták megteltek az égő petroleummal, s az légberöpíté a boltozatokat a védőkkel együtt.
Három napig tartott az áradat; akkor visszatért a tenger a maga kagylóihoz.
A tengerfenék, mely utána maradt, az utcza, a piacz fedve volt hullákkal, üszkökkel, romokkal; egyes tócsákban még akkor is égett a petroleum. A köd a város felett most már fekete volt a füsttől; és nehéz a büztől.
Hanem a lázadás le volt verve, a társadalmi rend helyreállítva, s Alexandra czárnő bizton táviratozhatá Európa minden udvarához:
«L’ordre regne a St. Petersbourg!»
Mikor fővezére, Schertsinszkoi jött hozzá jelenteni, hogy az utolsó rebellis csapat is megadta magát kényre kegyre: akkor Alexandra czárnő felállíttatá a Nagy Péter czár terén tizennyolcz ezred zenekarát s rázendítteté velük az ősi orosz néphymnuszt, az igazi régi néphymnuszt, az ünnepelt nagy költő Szulykovszky szerzeményét s a négyszögbe felállított sorgyalogság énekelte hozzá: a «Bozse czarnja chrani»-t.
«Bozse?» – «Isten?» – Hát már van Isten?
A «Nihil» a «semmi» megszünik ott, a hol kezdődik a «valami» és a czári korona már valami.
S azon a ponton, a hol a semmi megszünik, s a valami kezdődik, a rablóvezérből rendőrfőnök lesz, a communistából uzsorás, a vándorczigányból bankdirektor, a szabadkőmüvesből praelatus, a népszónokból minister – s a vörös respublica elnökéből császár.
Három hónap mulva tavasz lesz; három hónap alatt el lesznek takarítva az utczákról a pusztítás emlékei, a paloták befedelezve, a leégett házak újra felépítve; a hiányzó százezer ember helyett jön kétszázezer; a templomokba visszarakják az oltárokat, a tornyokba a harangokat. A főpapok is előkerülnek, s a fűvel és lombokkal hintett utczákon végig fog vonulni a koronázási menet a czári palotától az Izsák templomig három sor posztóval bevont padozaton, s a nép ujjongása fogja hirdetni minden háztetőről, hogy Oroszországnak ismét czárnéja van.
S az európai diplomatia gratulálni fog hozzá s őszinte örömmel üdvözlendi azt a nagy szellemet, a ki a társadalmi rendet megmenté Európában.
Mikor a katonaság a néphymnuszt énekelte, Alexandra czárnő a palota erkélyén állt; tábornokai tiszteletteljes távolban, Severus bizalmas közelben.
Az új czárnő tekintete Nagy Péter czár érczalakjától volt leigézve: oda bámult elválhatlanul.
A fejevesztett nagy ember keze most is parancsolóan volt előrenyujtva.
– A czár szobrának nincsen feje. Suttogá Alexandra czárnő Severushoz.
– Pedig megérdemelné e szép szobor, hogy levágott fejét visszahelyezzék.
Alexandra gyülöletbe vegyült dölyffel mondá:
– Azt nem! Az jó helyen van ott a földön: oda más fej jön. Azé, ki e nagy művet véghez vitte…
Severus meghajtá magát.
– A czárnőé.
– Nem az enyim. Hisz férfi szobor az. E fő a te képmásod lesz… Ez a te műved volt.
Severus e szavaknál a vért érzé agyának tódulni; megrettent: mintha igazi élő fejét kellene kölcsön adni Nagy Péter czárnak; s aztán, ha jól meggondolta a dolgot, a czárnőnek igaza volt. Ő indította meg azt a művet, mikor alkudozásai által felébreszté a nő uralkodásvágyát, talán szerelmét is, s ő fejezte azt be, midőn közlé vele észrevételét a felfelé folyó Newa árjáról. E szó nélkül Alexandra czárnő vagy palotája romjai közé volna most temetve, vagy elrepült volna szégyenletesen, megbukottan, eltemetkezve az ember-zajos nagy világba.
Severus kezdett mámorosodni a dicsőségtől, melybe akarata, hajlamai ellenére jutott s melytől most már nem menekülhetett.
A nagy mű azonban még nem volt egészen befejezve.
A Pokolnak sok földalatti útja van, s azt jól tudhatta Alexandra czárnő, hogy ha csak irmagját meghagyja is annak a szövevénynek, mely elődjei trónját porba rántá, az újra kinő a földből s őt is lerántja onnan. Gyökerestül kell kitépni a megsértett ellenséget. Nem békül az ki soha. Kivált ha az ellenség elébb jó barát volt…
Alexandra czárnő, mint a nihilisták egykori főnöknője, legjobban ismerte azoknak búvhelyeit, a kerületeket, a városokat, a mikben leginkább otthon voltak. Értesülve volt székhelyeikről, fiókpáholyaikról, jelszavaikról; nyomukra talált a társadalom mélységeiben és magaslatain és nem ismert kiméletet.
Három hónap alatt husz ezer tagja a Pokol-páholynak volt bebörtönözve.
Az üldözéshez maga a nép nyújtott segédkezet. Ez természetes. A kiirtott aristocraták vagyonát elragadozták a nihilista főnökök, s most már ők voltak az «urak». Úr mindig volt valaki s lesz valaki, s a «pálinka és a rongy» azt mindig üldözi, akár herczegi korona van a fején, akár phrygiai sipka, akár hűbéri ajándékba kapta a vagyonát császáraitól, akár szerezte észszel, fáradsággal, akár kapta osztályba a nagy forradalmi ragadozásnál. Úr csak úr. Most a «Nihil» az úr, most az ő nyakára megy a kötél. A «Nihilnek» comparativusa is akadt: Nihil vagy Te, a kinek semmi «úr» sem kell; – «Nihilior» is van, a kinek «Te» sem kellesz.
S mind ezek felett tökéletes volt a diadala a katonai pártnak, a midőn a katonai uralom jutott teljes érvényre. Alexandra czárnő visszaállítá a szurony alkotmányát. Ez is népszerü rendszer. Két millió katonának tetszik. A zászlók, a vállrózsák, a kardbojtok alkotmánya. A hadi törvényszékek, a káplárbot, a kancsuka, a nehéz vas, az ólom és lőpor alkotmánya. Az ilyen alkotmány erős! Vasból van. Csak meg ne egye a rozsda. Hogy meg ne egye a rozsda, mindig fényesíteni kell – «dicsőséggel».
«Dicsőség!» ez volt Alexandra álma.
Hanem az álomnak egy ember, egy találmány állt útjában: az Otthon állam elnöke és harcztiltó gépei.
Ha ez nem volna…
A szép május hónap is eljött. Szentpétervár körül ekkor nyílnak a legelső ibolyák, miket nálunk márcziusi ibolyáknak neveznek.
Alexandra czárnő május első napját a Pawlovszky kastélyban tölté.
Severus is vele volt.
A néger még mindig nem volt áruló.
A tündéri bűvhatalmu asszony keresztülvitte őt a szerelem minden kínjain és gyönyörein; de titkát még nem vehette ki belőle.
Megmutatta magát előtte a czárnői pompa kábító fényében s az istennői szépség szobormintájában; hizelgésével, odaadásával elmámorítá; a féltékenység felszításával dühöngővé tette; rögtöni elhidegülése szeszélyével kínpadra feszíté; – de a néger sem a rózsaágyon, sem a kínpadon nem vallott. Mikor már kilenczvenkilencz századrésze egész lényének őrült szerelmes volt: a századik rész még megmaradt hideg számítónak.
És «Sasza asszony» ezt a századik részt is ismerte jól. Ezt a megfordított Achilles-sarkat. S a mit «Sasza asszony» meg nem tudott hódítani, azt megkisérté «Alexandra czárnő».
Ez a századrész józan ész azt kérdezé:
– De meddig maradsz te czárnőnek?
A férfi dicsvágya fel volt már ingerelve: társa lehetni a világ legnagyobb birodalmán uralkodó nőnek; saját fejét látni érczbe öntve Nagy Péter czár lovagszobrának vállain! A kincsszomj is beszélt: «a mit most az Otthon állam magának gyűjt, az mind a tiéd lehetne akkor», ha az a századrésznyi hideg ész azt nem kérdené: «de meddig?»
A Pawlovszky kastély félkör alakú oszlopzatos peristyllel pompázó épület.
Előtte van egy nagy kerek tó, fenyőkkel, borókabozóttal körülszegélyezve. Tiz lépcső vezet le a tó felszinéig. A lépcsők fehér márványból vannak s köröskörül futnak. Olyan e tó a kastély homlokzatáról nézve, mint egy óriási aczéltükör fehér zománcz-keretben.
A kék alapon uszó hattyúpárok vonnak hosszú ezüst vonalakat.
Egy dúsan aranyozott gondola sikamlik tova sirály könnyűséggel a hattyuk között; az evezők pihennek, csak a bibor selyem vitorla, a szellőtől dagasztva, viszi előre a karcsu jármüvet. E gondolában ülnek Alexandra és Severus.
– Gyönyörü tó! mond a néger; szebbet csak egyet láttam: az egyptomi szultán (!) várkertjében.
– Mi szebb rajta? szólt az asszony, a férfi vállára dülve. Kedvedért előteremtem.
– Ah fölség, ahhoz minden hatalmad sem elég; a kairói tó szépsége abból áll, hogy köröskörül ellepik a tó felszinét a lótusz virágok; ezerei a piros vizi rózsáknak himbálják kelyheiket a rengő hullám tetején; nagy széles leveleik is sötét pirosak; egy új válfaja ez az indiai nelumbiumnak. Azután a tó sekélyén egész csoporttal állnak a flamingók, karmazsin piros tollazataikkal. S mikor az egyptomi alkonyég bibor vörösre festi azt a tavat, úgy tetszik, mintha egy tündérvilági tó állna előttünk, melynek hulláma, virágai, madarai mind skarlattal, karminnal vannak ittasítva. – Te fölséges asszonyom, se a piros lótusz virágokat, se a karmazsin flamingókat, se Egyptom bibor egét ide nem hozhatod.
Alexandra vérig harapta az ajkát és nem szólt semmit; de jobb keze, melynek ujjai vas erőszakkal szoríták össze Severus kezét, egy rettenetes fogadást látszott tenni, a mitől a néger bőre tetőtől talpig végig borzongott, mintha ilyenkor, midőn az ujj-hegyei úgy szorítják kezét, valami közös gondolatfolyam járna keresztül galvani befolyással mindkettőjük idegein.
Másnap május másodika volt. Ez egész napon siketfajdra vadászott az udvar. Férfi mulatság, asszony nem vehet benne részt: Alexandra czárnő honn maradt a nyári palotában. Severus késő este érkezett vissza a fenyőerdőkből. Az est eltölt a siketfajd furfangos megejtésének érdekes meséivel, miket a czárnő nagy figyelemmel hallgatott.
Mikor reggel fölébredt Severus s lakosztálya erkélyére kilépett, hogy tele tüdővel szíja be a májusi léget, melyet illatossá tesz most a fakadó fenyőrügyek ambrája, meglepetve látta, hogy a palota előtti tó átellenes oldalán egy roppant kerületü rotunda van felállítva. Az egész vasból van; magassága alig több hat ársinnál; de terjedelme oly nagy, mint egy circusé, mely legalább huszezer néző befogadására van számítva.
E nagy köröndnek a palota felé néző oldalán van egy kirugó tornya; olyanforma, mint egy galambdúcz s annak a mellső oldalán van négy kerek lyuk, egymással szemközt, mint egy négylevelü lóhere.
Középen e négy kerek lyuk között pedig van – valami olyanforma, mint egy szélmalom kerék, csak hogy annak a négy szárnya ragyogó fényes, mint a csiszolt aczél. A torony tetejéből egy gőzkürtő mered fel, annak jeléül, hogy abban valami gépnek kell lenni.
Severus bámulva találgatá magában ez építmény hivatását.
– Találd ki, mi az? sugá egy mézédes hang fülébe s a nők legcsábítóbbika símult oda, fehér arczát az ő fekete ábrázatához fektetve. Alexandra arcza halovány volt: fenyegető szín!
Severus elkezdett találgatni.
– Tán egy nagyszerü fontaine, mely szökővíz sugarakat fog e tóból fellövelni.
– Nem egészen az. Felelt a nő csalfa mosolygással.
– Hát talán egy óriási zeneműszer, mely ezernyi síppal hajt végre monstre áriákat.
– Olyasmi, de még sem egészen.
– Vagy talán egy nagy circus huszezer néző számára.
– Közeljársz hozzá; de még sem találtad el tökéletesen.
– Mi ez tehát?
E szónál megragadá a czárnő Severus kezét s hevesen vitte őt magával a hosszú termeken végig, azután le a széles lépcsőkön; mindenütt fegyveres testőrei álltak; utoljára a palota homlokcsarnokába ért vele. Ott egy hosszú asztalt látott Severus, mely mellett fekete talárba öltözött férfiak ültek, kik a czárnő megjelenésére felálltak helyeikről.
Az asztal vörös posztóval volt bevonva.
A vörös asztal elnöke egy irattekercset nyújta át a czárnőnek, térdet hajtva és egy fekete pálczát, s e szókat mondá:
«Itélve vannak. Nálad a kegyelem.»
Alexandra elvette a tekercset is, a pálczát is s akkor sardonicus mosolylyal így szólt Severushoz:
– Valóban circus az épület; de nem huszezer nézővel, hanem huszezer szereplővel; zeneműszer is ez épület; de nem ezernyi sipra, hanem ezernyi emberhangra; – és valóban szökőkut ez, de nem víznek, hanem vérnek szökőkútja: – ez a gőzguillotin!
S azzal háta mögé nyújtva az irattekercset, visszaadá azt a fekete palástos férfiunak, s a fekete pálczát két kezébe fogva, éles, recsegő hangon kiáltá:
– A ki a «Pokolé», – legyen a pokolé!
A fekete pálcza ketté recscsent, a nő lábaihoz hajítá darabjait.
E jelre oda alant a vár udvarán egy ágyúdördülés hangzott, azután a másik, azután a harmadik.
A rejtélyes épület gépe egy hosszú füttyentést hallatott, a minővel tudatják a gőzmozdonyok, hogy a vonat «indul!»
Azután siri csend támadt; s az örökkévalóságból orzott nehéz perczben megmozdultak a rejtélyes gép szélkelep alaku szárnyai s ugyanekkor a négy gömbölyű nyiláson át négy emberfő nyomult előre. A másik perczben már nem voltak ott a fejek! lenn a tóban usztak.
… Azt meg kell adni a gőzguillotinnak, hogy az egy művészien alkotott gép volt.
A torony belsejében van egy fogas kerék, az négy hidat mozgat előre hátra, minden hidon egy ember fekszik, azt a gép a hiddal előre tolja, a lyukon keresztül, a meddig a vállai érnek; ugyanezen mozdulattal a korong a négy szárny pallosait meglódítja, a rugók visszataszítják a hidat a rajtuk fekvőkkel együtt – fej nélkül; a hullák egy lökéssel a kész vaskocsikba hullanak; oly pontossággal, mint egy cséplőgépnél. Tizenkét «segédnek» csupán az a dolga, hogy a kötözött «kévéket» a mozgó hidakra rakja.
A munka rendben foly. – A torony alján van három csatorna, az rövid időn tele torokkal okádja a sötét piros nedvet a tó vizébe. Rettenetes fontaine!
Severus eleinte elzsibbadtan bámulta a rémlátványt, izmos alakja bágyadtan támaszkodott a főcsarnok egyik jaspis oszlopához: maga is egy jaspisszobor.
Hanem a vér mámora rettenetes.
A mint a kábító látványt sokáig nézte: a hogy szabdalja le az a vas szél-kelep az emberfőket motollagyorsasággal a négy lyukon keresztül; – a hogy ugrálnak azok egymásután a tó vizébe s aztán usznak mindig közelebb, közelebb, egymást taszítva az utóbb következők: kezdte érezni azt a kábító gyönyört, a miről a bűnperek tanuskodnak, mik felfedték s mégis titokban hagyták az emberi szívnek azt a borzalmas rejtélyét, miért hogy a vérittasság és a kéj egy ágyban születik? Agyán erőt vett a mámor. Eleinte számlálta a lehulló főket, abba belefáradt. Azután a lépcsőket számlálta, a mik a tóhoz levezetnek; eleinte tiz lépcső volt, egy óra mulva már csak kilencz. S a pokoli gép őrületes egyformasággal kelepelte le szörnyű feladatát. A bibor katarakták zuhogva onták habjaikat. A vas rotundából ezer meg ezer ajkról felrivalló ádáz ordítás hangzott, tompán elfojtva a vas fedél által; az ordítás óráról órára növekedett, azután óráról órára hanyatlott; este volt, mikor elcsendesült.
Az érczmotolla pallosszárnyai megálltak; a gép gőzkürtője hosszú bömbölő süvöltéssel ereszté szabadon gázait; a vonat végállomására megérkezett. A zsilipek zuhatagai elapadtak. A Pokolpáholy szövetségének utolsó vércseppjei hullottak lassan a tóba.
És ekkor egy kéz megragadta Severust karjánál fogva, s egy forró hang ezt sugá fülébe:
Kábultan engedte magát vezettetni.
Egy gondolába vitték. – A gondolában sátor volt brokát függönyökből, damaszt kerevetekkel.
Severus fejét két gyöngéd kar ölelte át.
És egy syréni hang rebegé, szemeit csókolva a szó közt gyöngéden:
– Látod-e a lótus virágokat a tavon? Nézd, hogy libegnek körülöttünk! Egyptom biborege festi veresre a tavat. Még a flamingók is itt vannak!
Igen. A fehér hattyuk a mint megbuktak ebben a tóban, pirosak lettek a fördés után.
Severus veszni érzé lelkét.
Ez a nő husz ezer főt vágatott le a mai napon, a miknek az a szerencsétlenségük volt, hogy a férfi álmait nyugtalaníták. Nem nyugtalanítják többé. Vérükben evez a gondola!
Severus szenvedélye az őrültség koronáját tette már fel. Souverain, korlátlan szenvedély volt az már, melynek nem parancsol többé semmi.
Odaszorítá jobbjával kebléhez a csábító daemont.
«Semiramis…»
«Araeus…»
«Most kérdezz akármit Araeus szellemétől!»
A nő hirtelen keblébe nyult s egy tárczát kivonva, azt elefántcsont lapjával felfordítva odafekteté saját térdére, mig az iralt Severus balkezébe adta.
Balkéz volt. De a szellemek balkézzel is tudnak irni.
– Mi van az Unalaska szigetén? sugá Semiramis.
Araeus felelt. Az iral betüket alakított: e betük azt mondák:
«Ichor.»
És azután csak a csókok hangzottak!… az evező lapátok csókjai a vérhullámokkal…