Ez a körülmény aztán megmagyarázta a kisértetes tünemény titkát.
Egy földrengés, a mi a gönczölök alatt oly gyakori, halomba döntötte a pistacit kristálytömeg oszlopcsarnokát. A légjáró, mely kiterjesztett szárnyakkal feküdt az oszloptömeg tetején, ezáltal leesett onnan; a két szárny a lég ellenállásától összecsapódott s azzal rögtön megkezdődött a villanygép működése. A benne fekvő halott álló helyzetét szinte kimagyarázza a zökkenés, mely az élettelen testet a gépre veté, s az ennek fogantyújában fennakadt merev karjával, s most úgy tesz, mintha ő indítaná égi pályafutásra az örök gépet.
S minthogy a légjáró harántos esésében egyszerre fölfelé és előre mozdító lökést kapott, most az égnek indult emberi csoda nemcsak körútat fut a föld körül, hanem egyúttal folyvást emelkedik is fölfelé. A legutolsó, ki vele találkozott, az Uralhegy legmagasabb csúcsai fölött látta őt elrepülni, tizennyolczezer lábnyi magasban. Folyton emelkedik az.
Igen, míg földi légkört talál maga előtt.
Dávidnak már kellett volna légjáró hadserege élén nagy ellenségére indulni. Az egész világ reszkető figyelemmel leste, hogyan dül el majd egy ilyen embersohanemlátta ütközet: – és nála erősebb volt a fiúi szeretet és a tudás szomja, mint a dicsvágy.
– Várjatok rám: mondá hajórajvezéreinek.
– És az ellenség? Kérdé az északi hajóraj vezére, Áron.
– Az is várni fog rám. Én megyek felkeresni atyámat.
– S ha feltaláltad?
– Akkor visszahozom őt a földre.
– De hogyan?
– Megtudjátok. Minden egyes légjáró kormányosa kap egy zárt levelet, melyet csak azon pillanatban szabad felbontania, a mikor parancsot kap, hogy induljon szemközt az ellenség légjáró hadával. Abból meg fogja tudni, hogy mit tegyen? Severus barátom megtanulta tőlem, hogyan kell a levegőben röpülni? De azt nem tanulta meg, hogyan kell a levegőben harczolni? – Most arra is megtanítom őt.
Azzal felszállt a magasba légjárójával Dávid, s a mely irányt tudósítói leírtak előtte a föld körül, azon a körvonalon megkezdte a kémszemléjét a repülő halott után.
Más légjáró nem volt most az égen. Parancsára mind két csoportba voltak gyűjtve, s a kémlelők a hegytetőkön pihentek. Egyedül járta be a firmamentumot.
Fölemelkedett magasra. Hol soha még a kondor szárnyai sem verték a léget. Nem találkozott senkivel.
Túlment a Dhawalagiri magaslatán; föl a jég örök regióiba, a föld önmozgásának örök hideg áramlatába; harminczhatezer lábnyi távolra az élő földtől. Látta a felhők minden nemeit maga alatt, de azt a halottat, a ki repül, nem látta sehol.
Egyszer végre feltekintett maga fölé, s ott azután meglátott egy kicsiny fekete pontot repülni maga fölött, még egyszer oly magasan, mint a hol ő jár: a föld gőzkörén is túl!
Dávid megkisérté utólérni azt a fekete pontot.
És aztán megtudta, hogy olyan feladattal küzd, mely csak a halottnak sikerül; az élőnek nem.
Negyvenezer lábnyira emelkedve a föld felett, annyira megritkultnak találta a levegőt, hogy az már a gép tömörítő hatalma mellett sem volt elég tápláló a tüdőre nézve. A légoszlop nyomásának megszűntével, orrán, ajkain, fülein keresztül szivárgott ki a vér. És a mi legkeményebb gát az égbemenetel ellen az élőre nézve, az, hogy a ritkult lég csekélyebb súrlódása mellett, a hajó oldalai lassanként áthülnek: a nap csak ragyog, de nem melegít többé; a hévmérőben megfagy a kényeső: minden éltet tagadó hideg áll be lassankint.
És még mindig mérhetetlen magasban repült fölötte az a másik aërodromon. Az már ott talán a világaetherben repül. Százötven foknyi minus alatt. Oda nem megy utána élő.
És ama repülőgép szárnyai egyre szabályosan vernek: repülése hullámzatos kígyóvonal.
Tehát villanyosság a föld légkörén túl is van. Tehát a világürt betöltő finom æthernek is van annyi ellenállási ereje, hogy egy a villanyosság és a géptan szabályai szerint alkotott repülőgép benne tovább úszhatik; egyre táguló csiga-körútat futva meg a föld körül. És ha az önmagától mozgó gép sokáig fogja ez útját folytatni, egyre fokozódik a villanyerő üvegszárnyaiban, egyre fogy a föld vonzereje hozzá, mely röptében fogva tartja; – nem lehet-e egy pont, a hol a két erő közül az első túlsúlyra jut, s akkor a villanygép önalkotta útján vágtat majd a végtelen világürben előre? És meglehet, hogy majd egy más planeta közelébe téved, annak vonzerejétől közelebb vonatik s aztán a körül folytatva megfordított csigakörfutását, végre leszáll reá. Azon planeta lakói mennyi kérdést intéznek majd a leszállt gép néma lakójához!…
A felső gép, daczára a sokkal nagyobb ívnek, melyet röptében körített, mégis végtelenül gyorsabban repült, mint a Dávidé. A természet minden örök szabálya eltiltá őt a vele találkozástól.
«Fare well!» kiáltá utána az utólérhetlennek, s aztán visszabocsátva repülőgépét az emberkínzó hetedik égből, nem sokára elveszté a repülő fekete pontot szemei elől. Talán nem is fogja azt már többé földi szem meglátni.
Az égi találkozás után legfőbb ideje volt a földhöz közelebb esőkre gondolni.
A vezér-légjáró belsejében volt egy készülék alkalmazva, mely állt egy végtelen földabroszból, a mi egy henger segélyével körülforgatható volt. E térkép mutatta a föld minden tájait, madártávlatból lefényképezve. A tapasztalt hajós, a mint a mágnestű segélyével meghatározá a pontot, melyen hajója repül, ama térképről azt is leolvashatá, hogy mely ország, világ felett jár most?
Dávid azon perczben, a midőn a légjáró-kisértetét elveszté szemei elől, az Amur vidéke fölött találta magát.
Épen alkonyodott.
Az esti ég arany homályában három repülőgépet látott maga felé közeledni északkelet felől; a mikben nem sokára saját kémhajóira ismert.
Mikor két percznyi közelbe ért hozzájuk, a hangkürtön át e parancsot mondá:
«Közép marad; egy, három tovább.»
Mikor két aërodromon egymással a légben találkozni akart, azt így hajtották végre.
Mindig a keletről vagy északról jövő a felső, a nyugatról vagy délről jövő az alsó.
A találkozásra felhivás után az alsó alája repül a felsőnek s azután mindaddig egy irányban repülnek egymás fölött, míg függőleges vonalba nem jutnak. Akkor a felső egyszerre megszűnteti repülését s leszáll az alsóra.
A találkozás titka a villanyosság.
Az üveghajó felső része «plus», az alsó «minus» villanyossággal van töltve. A két üveghajó két ellenkező oldala egymást vonzza. A felső hajó közeledtére az alsó hajó két repülő vitorlája önkénytelen szétterpeszkedik s arra az alsó hajó egyszerre hozzátapad a felsőhöz. A felső akkor egyszerre megújítja saját röpvitorláinak működését s viszi magával az alsót. A két hajó vezetői azután a hangkürtökön keresztül értekezhetnek egymással, akár a hajó oldalajtajain át meglátogathatják egymást s közölhetik tudósításaikat, a mikért összejöttek.
A villanyerő által hathatósabban egymáshoz van kötve a két üveghajó, mint ha köröskörül vaskapcsok csatolnák össze.
S mikor aztán ismét szét akar válni a két hajó, az is a legegyszerűbben megy végbe. A felső hajó is megszűnteti gépe működését; röpvitorláit fekmentesen szétterjesztve. Ekkor mind a két hajónál félbeszakad a villanyfolyam, mely őket egymáshoz csatolta; s akkor pár perczig szállnak a légben lefelé; e nehány percz multával az alsó hajó egy szárnymozdulata ellöki magától a most már hozzá nem tapadó felső hajót: amaz lefelé hull, szárnyai összecsapódnak, emez még libeg, elzárt vitorláival; a következő perczben aztán mind a ketten repülnek ellenkező irányban, a merre útjok van.
Ez a találkozás a légjárók között.
És egyuttal ez a légjárók közötti harcznak a titka.
Ha két légjáró közül egyik a másik fölé kerülhet s az utóbbi nem tudja azt megakadályozni, hogy az függélyesen lerohanjon rá, akkor fogva van a felül került légjáró által, s az őt minden benne levővel együtt odaviheti, a hova akarja.
Dávid léghajója vezérgép volt, messziről megismerhető a két háromszögű üvegprizmáról, melyek az elejére és a hátuljára voltak alkalmazva s a gép szárnyainak mozgása által lassú körforgásban tartva, nappal a verőfényt, éjjel a villanyragyogványt szórták mérföldnyi távolba s ez által tették a vezérgépet messziről kiismerhetővé.
E vezérgépekkel szemközt minden más légjárónak az alulkerülő szerepét kellett játszani.
Mikor Dávid megállítá a keletről jövő három aërodromon középsőjét, az meglassítva repülését, alája libbent a vezérgépnek s nehány percz mulva hozzá volt ahhoz tapadva. A másik kettő repült odább.
Ekkor Dávid és a kémlőgép vezetője között a hangtölcséreken át e párbeszéd keletkezett:
– Honnan?
– Unalaska sziget felől.
– Mi hír?
– Ellenség repülő hadraja felszállt.
– Merre?
– Nyugatnak.
– Száma?
– Myriád.
– Láttad közelről?
– Mérföldnyiről.
– Elhagytuk őket; de jobban is tudnak.
– Minő szine van az ellenlégjáróknak?
– Világos veres.
– Felbontottad titkos utasításodat?
– Várom rá a parancsot.
– Menj Kintsőbe s ott bontsd fel.
Ezzel útjára bocsátá a légjárót Tatrangi.
Az éj folyama alatt még több kémhajóval találkozott Dávid, a mik az ellenséges légjáró-raj mozdulatairól a legkülönfélébb tudósításokat hozták.
Az egyik ezer légjárót talált a jeges tenger felett végig vonulóban. A másik a veres légjárók zömét zárt tömegben látta China felett átvonulni; a harmadik a csendes tenger színe felett látta libegni Severus új légjáróinak ezreit.
Dávid kitalálta a műveletek tervét.
Az ellenfél meg akarja oszlatni az Otthon haderejét. Úgy tesz, mintha egyfelől a magyar király seregeit fenyegetné, a mik Lithvániáig előrenyomultak, másfelől pedig magát Otthon várost akarná meglepni. S a légjáró-had mozdulata oly gyors, hatása oly romboló, hogy elég az ellenféltől egy rövid órai előnyt elnyerni, hogy annak seregeit tönkre verje, várait lerombolja, városait porrá égesse.
Severus, a kinek tudomása volt arról, hogy az Otthon államnak négyszer annyi légjárója van, mint neki, arra számított, hogy ellenfele a haderejét kénytelen lesz négy felé elosztva tartani, s egyenlő ellenhajórajt tartani a féltett ország és város védelmére, azonkívül az egész világon elhelyezett telepei közt az összeköttetéseket fentartani.
Az első összeütközésnél pedig, ha egyenlő a két tábor, csaknem mértani bizonyossággal kiszámítható volt Severus hajórajának győzelme Dávidé felett. Severus légjáróinak villanygépezete egy ötödrészszel nagyobb villanyerőt volt képes kifejteni, mint a Tatrangi féle villanykészülék.
Severus Dávidtól is kérdezé azt annak idejében: miért nem fokozza még feljebb a légjárók gyorsaságát, mikor lehetne? és azt a választ kapta tőle, hogy ez fölösleges erőpazarlás volna; a légjáró, ha gyakorlati czéljának meg akar felelni, hogy utazás és szállítás eszköze legyen, kénytelen sok közbeeső állomáson leszállani és a túlhajtott gyorsaság miatt több időt fog elveszteni a megállapodással, mint a mennyit megnyert az útközbeni sietséggel. Azonkívül volt még egy körülmény, mely azt tiltotta. A túlfeszített gyorsaság a rendes páratelt légkörben az üveggépezetben az iridisatiot mozdítja elő, mely időjártával az üveglapok villanyosságát csökkenti. Ennélfogva Tatrangi Dávid megmaradt az atyja által felállított arányoknál.
Most azonban Severusnak az levén az első feladata, hogy az Otthon légjáróiból mentül többet elfoghasson, ezt igen könnyű szerrel vélte elérhetni, ha újon alkotott gépeinek mozderejét fölemeli. Ez által azok képessé lesznek téve hasonló erőkifejtés mellett ellenfeleik fölé emelkedni s a leírt mód szerint azokkal összetapadni; a midőn azután a felülkerült légjáró marad a győztes; mert az alsónak a szárnyai le vannak szorítva, a felsőnek az oldalaihoz tapadva, s felső röpvitorlái viszik mind a kettőt együtt oda, hová kormányosuk akarja.
S ha azután az első ütközet meg van nyerve, akkor már az Otthontól elfoglalt légjárók is az orosz czárnő hatalmát növelik, a második ütközetnél már csaknem egyenlő erővel mérkőznek meg; folyvást fennmaradván az orosz légjáróknak erősebb röpereje, mint hadászati túlsúly.
Így győztek a mult században azok, kik ágyúikat, lőfegyvereiket nagyobb horderővel tudták ellátni, mint ellenfeleik. Már akkor azt írták a nagy döntő világharczokról a történészek, hogy nem az emberi vitézség nyerte meg a győzelmet, hanem a gép.
Most már egészen a gép hatalmába van adva a harcz. Az ember maga csak meghalni megy már a csatába, nem verekedni. Ellenfelét nem is láthatja, nem is érheti el többé. Az fenn repül a légben.
S a harcz koczkája csak azt dönti el még, hogy kinek a gépe marad győztes a felhők országában? Azé aztán a föld.
Tatrangi Dávid gyorsan keresztül látta ellenfele tervét.
Annak nem lehet czélja aránytalanul kevesebb géphadait három felé szétosztani; hanem épen ellenfele figyelmét akarja megoszlatni a három felé vált iránynyal.
Ennek ellenében az ő terve is gyorsan készen volt.
Kémhajóival rögtön izenetet küldött Otthon városába és Kintsőbe.
Az elsőbbi helyre akként szólt parancsa, hogy az összes légjáró-tömeg szálljon fel és háromszáz lábnyi magasban a tenger színe fölött igyekezzék elérni a Volga és Kaspi tenger körüli rónát. Az utóbbi helyen csoportosult légjáróinak pedig azt adta utasításul, hogy a Khokonoori magaslatokon egyesülve, a mint az ellenséges hajóraj a láthatáron megjelenik, hagyják azt támadás nélkül elvonulni, s mikor már eltünt a láthatáron ismét, akkor keljenek nyomába és kövessék.
És egyuttal minden légjáró kapitányának meg lett hagyva, hogy a mint hajója felszállt, a lepecsételt utasítást szakítsa fel és cselekedjék majd a szerint a végzetes találkozásnál.
Mert minden légjáróra volt alkalmazva egy idő óta egy újdon készülék; a minek czélját, rendeltetését nem ismerte még senki. Egy zárt szekrényből állt az, melynek belsejéből egy rézcső vezetett ki a hajó födelére, hasonló a tűzi fecskendő csövéhez. Mi van a szekrényben? azt nem tudta senki, sem azt, hogy az a cső mire való?
Maga Tatrangi Dávid egy gépészt és egy kormányost véve át a kémhajókról saját légjárójára, egész éjjel a légben czirkált alá s fel, az ellenséget várva, s zeg-zug útban hátrálva az ázsiai hegyvilág felé.
A hosszú éj holdvilágos volt: kedvezőtlen világítás ily kémszemléhez. Sem elég világos, hogy a léghajókat meg lehessen körvonalaikról különböztetni az éjszaka ködeitől, sem elég sötét, hogy azokat saját villanyvilágításuk elárulja.
Így történt, hogy a mint a hajnal szürkülni kezdett a chinai partok felől, Tatrangi alig húsz tengerész mérföldnyi távolban pillantá meg maga előtt az egész orosz légjáró tábort.
Nagyszerű látvány volt ez! Húszezer repülő csoda egy csoportban.
Jól sejtett. Az egész tábor együtt volt; a mik északnak, délnek látszottak indulni, mind csatlakoztak a hadiraj zöméhez, s most annak két szárnyát képezték.
Az orosz hadiraj egy óriási karajt képezett. A gépek tíz sorban egymás mögé rendezve; kétezer gép egy homlokvonal, mely nyolcz mérföldnyi területet ölel körül.
Az egész tábor teljes géperővel vágtatott előre.
Dávid távcsöve e távolt egy tizedrész mérföldnyire kisebbíté, olyan jól kivehette, mintha nyolczszáz lépésnyiről nézte volna őket.
Hozzávetőleg mintegy négyezer lábnyi magasban lebegtek a föld felett.
Dávidnak most hirtelen ki kellett számítania a két távolt az ellenfél és az Otthon közeledő hajóraja között, s azután leszállni oly mélyen a róna fölé, hogy a rövidebb ív által ki legyen egyenlítve a magasabban járó s ekként hosszabb ívet megfutó gépek nagyobb röpereje és az ő légjárójának kisebb hatású röpte közötti külömbség.
Ezzel a másik előny is össze volt kötve, hogy a magasan járó léghajókból nem vehették olyan hamar észre a földszínhez közel elsuhanó légjárót.
Az orosz léghajóraj szép rendes vonalban repül, csaknem egyenlő magaslatot tartva; hanem azután minden száz légjáró fölött még ezer lábnyival magasabban repült egy-egy vezérhajó, mely a többiek fölött parancsnokolni látszott, s a vezérhajóknál még ezer lábnyival magasabban repült egy tíz hajóból álló csoport; – ez a táborkar maga. És a csoport közepette kivehette Dávid távcsövével az admiral hajót magát. Ennek négy vitorlaszárnya volt: nem madárhoz, de lepkéhez hasonlított, testre hosszabb volt a többinél és a két végén egy-egy korona tündöklött, kristályprizmáival tüzet szórva minden oldalról. Erről lehetett megismerni, hogy ez a czárnői léghajó.
De nemcsak Dávid vette észre a közeledő ellenséges légjáró-rajt: őt is észrevették.
A messze tündöklő háromszögű prizma elárulá, hogy ez a vezérhajó.
Azzal egyszerre, mintegy parancsszóra száz légjáró kivált az ellenfél táborának balszárnyából s üldözőbe vette Tatrangit.
Dávid a tunguz hegyek fölött járt, mikor észrevette az üldözést.
Volt ahhoz való készüléke, hogy kiszámíthassa ellenfele röptének gyorsaságát a saját légjárójáéval viszonyítva. Ezt úgy számíthatá ki, hogy bizonyos pontokat jelölt meg a földön, s azt vette föl, hogy hány percz alatt éri el azokat saját légjárójának árnyéka, hány alatt az utána jövők.
Azok egy ötödrésznyivel sebesebben repültek, mint ő, és így azt is kiszámíthatá, hogy a tiz mérföldnyi külömbség, mely most előnyére van, mikorra fogy el? Másfél óra mulva utól fogják érni. Most tehát csak az volt a feladata, hogy ez idő alatt elhagyhassa a Baikál hegycsoportjait. A hegyek közt könnyen megszoríthatják.
Ő is a végsőig fokozta gépe röperejét, folyvást a magasban tartva magát. Mégis utolérték, a mint a Semipalatinszki erdőket elhagyta.
Itt azután előtte állt a nagy Bedpak Dala puszta; egy laktalan, úttalan róna; a láthatár egyik szélétől a másikig hóval födve.
A száz üldöző aërodromon már csak negyedmérföldnyire volt mögötte. Jól kiveheté, hogy azok közt legelől repül az admiral hajó ragyogó koronájával.
A mint azután Dávid a rónára kijutott, mutatott valami mesterséget az üldözőinek, a mit azok nem tudtak utána csinálni.
A nyolczezer lábnyi magasból, a melyben repült, egyszerre lecsapott a rónára, ugyanazzal a perczenkint ötszáz lábnyi gyorsasággal, a melylyel előre suhant. Úgy csapott le, a hogy a tengeri keselyű szokott lecsapni a hullámok közé, s a kondor a rónára. Maga Dávid irányozta a kormányt.
És azután, midőn csaknem a földet érte, egyszerre vízszintes repülést vett fel megint; a hogy tesz a prédáját elkapó sas. Szárnyainak hegyei barázdát húztak a hóban.
Ez nagyon meglephette az űldöző aërodromonokat. Az ő vezetőik csak arra voltak készen, hogy mikor le akarnak szállni a magasból, elébb a repülést meg kell szűntetniök, s aztán kiterjesztett szárnyakkal szép lassan aláereszkedniök; de azt a sebes lecsapást egyik sem értette.
Az alatt aztán, a míg ők hozzá készülődtek a lebocsátkozáshoz, Dávid légjárója ismét elnyert előlük egy mérföldnyi egérútat s futhattak utána, míg ismét utólérték.
A mint utólérték, ismét megtette előttük azt a merész alácsapást. Ekkor néhány üldöző aërodromon megkisérlé e merényletet utána csinálni; hanem az rájuk nézve siralmasan ütött ki; nem birták a lefelé haladó szárnyas gépet megállítani s mindegyik az orrával furódott bele mélyen a földbe, némelyik a félszárnyát elficzamította az esésben, s azzal bénultan terült el a földön. A kik benne voltak, az ütődéstől elkábultak; talán halálra zúzódtak.
A többieket csalogatta maga után Dávid aërodromona a nagy kirgiz pusztán végig. Áthurczolta őket magával az Argyz Kum, a Kara Kum sivatagokon. Játszott velük. Zeg-zúgban futott előttük; majd kigyóvonalt rajzolt a levegőben repülésével; az egész aërodromon-raj előtte, körülötte rajzott már, összecsoportosultak alatta, fölötte, s mikor azt hitték, hogy már fogják, akkor egyszerre felvonta szárnyaira a tafota borítékot, összecsapta a szárnyait s sebesen keresztültört rajtuk, mint első fölrepülésekor a villanyos felhőrétegen. Egyszer aztán egészen közel hagyta őket magához jönni, mintha ki volna fáradva. Csak kelepcze volt ez. Körülfogták. Egy helyütt ki akart törni a hajtók köréből. Ott az üldözők oly közel vonultak egymáshoz, hogy szárnyaikkal elérték egymást. A mint azután két ilyen villanyterhes üvegszárny alsó-felső lapja egymáshoz ütődött, az abban a perczben úgy egymáshoz tapadt, hogy el nem birt válni. Azzal mind a két gép meg volt bénítva s mint a lelőtt vadlúd bukdácsolt le együtt a földre; míg Dávid légjárója, gyorsan, mint a fecske suhant ki a szerencsétlenül jártak résén.
Erre az admiral hajó azt a parancsot adá ki a többi légjáróknak, hogy mindannyian maradjanak hátra.
Ő egyedül vállalta el most Tatrangi üldözését.
És Dávid tapasztalni kezdé, hogy ezúttal méltó ellenfélére talált.
Az admiral légjáró épen úgy utána tudta csinálni a keselyű lecsapás merész műveleteit, mint a rögtöni aláhullást, összecsapott szárnyakkal. Ahhoz is jól értett, hogy mint kell húsz lábnyi magasban a föld színe felett elsuhanni, hogy a szárnyak a homokot horzsolják.
Hanem ily közel a földhöz egyik léghajó a másikat el nem foghatja. Hiányzik számára az esési magaslat.
A mint a karakymi puszta véget ért, következett egy nagy tó: az Arál tava. Itt már Dávid hat lábnyira szállt le a víz színe fölé; a miben az az előnye volt, hogy az ő vitorlaszárnyai a jobban ellenálló vízbe csapkodtak le s így nagyobb lökést adtak hajójának, mint a minőt a fölötte repülő ellenfél szárnyai tudtak kifejteni, mik csak a légben eveztek. A víz színe fölött úgy repült az aërodromon, mint egy szellem, s ha testével néha a vízbe le-lecsapódott, akkor még a ruganyosság is új erőt kölcsönzött röptének: négy-ötszáz öles ugrásokkal haladt előre.
Ezt is utána csinálta az ellenfele.
Az admiral légjáró szinte leszállt a víz színéig s úszva, repülve, szökelve odaférkőzött Dávid vezérlégjárója mellé. Úgy nyargaltak egymás mellett, mint két versenyparipa a czélhoz.
Az admiral légjáró alig volt száz ölnyi távolra Dávidétól.
Az átlátszó üvegfalon keresztül Dávid megkülömböztetheté a benne levő alakokat.
Ott volt a czárnő maga: Alexandra; egy olympi istennő öltözetében. A kormányrúdat Severus kezelte. Dávid maga tanítá őt meg e mesterségre. A tanítvány most leczkét adott mesterének.
A mint így vágtattak egymás mellett, a császári légjáró hangkürtjéből áthangzott Dávidhoz «Sasza asszony» ismeretes szava:
– Hahó! uram!
– Hallom: Szüdarinja!
– Egyet kifeledett ön a számításaiból: az asszonyt!
E szóra Dávid egyszerre felfelé repülő irányt adott gépezetének, s légjárójával egyenesen szállt fel a magasba.
A kezdeményezéssel elnyert egy másodperczet ellenfelétől s ez sokat számít a felfelé szállásnál. Amannak nagy erőfeszítésébe kerül az előnyt visszavívni.
Mintegy ötezer lábnyi magaslaton jutnak végre egyenlő színvonalra s ezentúl a czári aërodromon szüntelen fölötte marad Dávid hajójának.
Az pedig magasabbra törekszik, kijátszva ellenfele kisérleteit a reá lecsaphatásra.
Mikor aztán tizenkétezer lábnyi magasan libegnek, akkor megpillantja Dávid azt, a mit keresett. Az Otthoni aërodromon tábor kezd fölemelkedni a láthatáron; a mint annak nyugati szélén a Kaspi tenger ezüst vonala felcsillámlik, mintha abból támadnának elő e repülő alakok.
Most mind a két légjáró tábor fenn volt az égen és közeledett egymás felé. Az egész láthatárt köröskörül elfoglalták. Mindkettő félkör alakban nyomult előre. Középett a két, egymással játszó vezérgép.
Az orosz légjárók raja közelebb volt a kettőhöz, és gyorsabban repült, daczára a szemköztfúvó szélnek, mely az Otthoniaknak előnyére szolgált.
Különben egyenlő erővel voltak, húszezeren húszezer ellen.
A negyvenezer gép szárnyverése valami bűbájos égi zenét költött odafenn, melynek hallatára világgá futottak a kirgiz csordák, ménesek oda alant.
Dávid vezérhajójával folyvást nyugotnak tartott, honnan saját léghajó-raja közelített felé.
Nem csupán az a czélja volt, hogy seregével egyesülhessen. Ennél távolabbra gondolt.
A Kaspi tenger szine fölé akarta áttenni azt az ütközetet, a mely első kisérlet lesz, valjon lehet-e embernek harczolni az égben?
Még most is emberszeretet volt szivében s azon aggódott, hogy a légből lehulló ellenfelei össze ne zúzzák magukat a földön; ha a tengerbe hullanak, ott a zárt hajót megint felveti felszínre a víz, s a benne levők nem zúzzák magukat össze.
Ellenfele, az orosz admiral hajó folyvást mellette, fölötte csapongott; mint két héja a légben, enyelegni látszottak egymással.
Kitűnt, hogy egy légjárónak a másikat elfogni a felülről leszállással nem olyan könnyű, mint ha szándékosan összebeszéltek a találkozásra. Az alul került légjáró kormányosának egy kézmozdulata elég rá, hogy hajója a rárohanó ellenfél alól kisikamoljék: s ha az üldöző lecsap hozzá, az üldözött félreszökell s a másik perczben már ő került felül.
Az orosz légjárók vezetői aggódva nézték e játékot a két vezérhajó között. Most már világos volt előttük, hogy azon a módon, a hogy ők betanulták, az ellenfél hajóit elfogni nem lehet: felülről hozzájuk tapadni és tovább repülni az elfogottal; hanem a mi az ütközet módja leend, azt a földre hullott nehány légjáró mutatta be: összekeveredni az ellenfél hajórajával, s a hogy a zűrzavarban két egymás mellé szorult légjáró szárnyai egymáshoz csapódnak, együtt a két ellenfélnek lezuhanni a földre. Ott azután, a ki életben maradt, az lesz az ura a másiknak. Lehet, hogy egyik sem marad élve; de legalább ugyanannyi ellenséget lerántott magával.
Oroszok voltak. Elszántan rohantak az ismeretlen harcz nemének.
S a két vezérhajó már elérte a Kaspi tengert. Az Otthon légjárói a Daghestan hegyláncztól a Ghilan Mazenderan hegylánczig sorakoztak a magasban, velük szemközt az orosz légjáró-tömeg Astrachantól a turkomán sivatagig vetette árnyékait a földre: közöttük terült el a hosszú Kaspi tenger, mely hétezer négyszög mérföldnyi területet takar el: maga egy ország helye. A légjárók vezetői, mikor e viztűkör felett libegnek, a hat ezer lábnyi magasból sem látnak maguk alatt egyebet, mint parttalan zöld vizsivatagot.
A Kaspi tengernek van egy kis fiacskája, a belőle kiszakadó Adsi Darja. Ez csak száz négyszög mérföldet takar el.
Mikor a két léghajó az Adsi Darja fölé megérkezett, Dávid gépe megszűntette a futást s elkezdett teljes erővel fölfelé emelkedni.
Ellenfele utána repült merészen.
Azzal megkezdődött közöttük a verseny – fölfelé az égbe.
Dávid gépésze minden fölösleges terhet kihányt a hajóból, mérlegeket, alhidadeot, barometrumot; végre a kenyeret és vizes hordót is; hogy könnyebben repülhessenek.
Az ellenfél egyenlő magasan maradt vele. Az is kiszórt hajójából minden gépet. De fölé kerülni még sem tudott.
Felemelkedtek már harminczezer lábnyira a tenger színe fölött, abba az örök hideg égbe, a hová Dávid atyját követte sikertelenül.
És az alant járó aërodromonok minden látcsöve csak az ő repülésüket kisérte. Ez volt a kérdés, hogy vívnak meg egyenkint egymással.
Mikor már harminczkétezer lábnyi magasan jártak, akkor Alexandra czárnő felnyítá a hajó ajtaját, s azt mondá a gépésznek:
– Most eredj te magad!
A gépész orosz volt; szót fogadott czárnőjének, s a nyitott ajtón át aláveté magát a magasból.
A czári légjáró ezáltal százharmincz fonttal megkönnyebbült. A gépész feláldozása győzelemre segíté hajóját, s ez elég jutalom volt ránézve, azért az egy halálért.
A czarina most már maga állt a géphez, s oly közel repült Dávid hajója mellett, hogy ennek látnia lehetett a rózsaszinű üvegfalon keresztül a hölgy dæmoni diadalmosolyát.
Percz mulva feje felett libegett az orosz vezérhajó.
Ekkor Dávid, mikor épen függélyesen állt fölötte az ellenfél légjárója, egy csapot elfordított a zárt szekrény oldalán, s arra a hajó orrán levő csőből egy hosszú, fényes, gőzburkolató sugár lövellt fel a czári léghajóra.
Az a naphta-nedv-sugár volt.
A mint a terjedékeny nedv teljes erővel érinté a felső aërodromon üvegszárnyait, egyszerre zavar állt be a hajó gépezetében. A naphta a szárnyakon lecsúszva, az érintkező dörzslapok közé került s az által némelyiknél félbeszakítá a villanyáramlatot.
Alexandra azt vevé észre, hogy gépe egyszerre alább száll s ellenfeléé kerül föléje.
– Mi történt velünk? Gépünk nem repül! kiáltá Severushoz ijedten.
A néger szavát elvette a rémület.
Alexandra odarohant hozzá s megragadva karját, felrázta őt kábulatából.
– Ember! Hát nem vagy-e te Isten, hogy nem tudsz rajtunk segíteni?
– El vagyunk veszve, hebegé Severus; látva, hogy a gép szárnyai most már csak lankadtan vergődnek. Minden számítása hasztalan, a kormánynak sem engedelmeskedik már a gép.
És Tatrangi Dávid légjárója most már egész szabályosan száll utána a légben kiterjesztett szárnyaival; tíz percz alatt utóléri a megbénított repülőhajót, s annak födele oda tapad az ő hajója fenekéhez.
Az admiralhajó a czárnővel és Severussal együtt el van fogva.
Ekkor aztán Dávid hangoztatja alá a választ a hangkürtön keresztül:
– Az asszonyt sem feledtem ki a számításból, Szüdarinja!
A két egymáshoz tapadó hajó hangcsövei szájaikkal érintették egymást, azokon keresztül minden szót át lehetett érteni egy hajóból a másikba.
– Nincs eszközöd a megszabadulásra? kiáltá Alexandra, körmeivel, mint a sas, kapaszkodva Severus vállába.
– Semmi sincs. Fogva vagyunk. Ellenségünk az úr.
– Nem tudod felgyújtani, szétvettetni hajónkat az övével együtt?
– Védtelenek vagyunk. Nem árthatunk neki.
Ekkor Alexandra fölfelé emelte arczát s Dávidhoz kezde beszélni.
– Ember, te itt a fejem fölött! vagy Isten! vagy kicsoda vagy? Ha ember vagy, hagyj alkudni magaddal; ha Isten vagy, hallgass az imádságra. Mit kivánsz váltságdíjul értem? Neked adom minden léghajómat, neked adom az Unalashka szigetét. Több kell? Átadom Bessarabiát, Romániát, a Krimet, elismerlek keleti császárnak.
Dávid egy szót sem felelt a nőnek.
– Kincs kell? Neked adom Urál bányáinak minden termékét, a mi aranyat, ezüstöt, platinát Szibéria hegyei rejtenek. Bocsáss szabadon.
Dávid hallgatott.
– Vagy ha Isten vagy, könyörülj, nézd, térdre borulok előtted. Nézd, kezeimet összekulcsolom: imádkozom hozzád. Bocsásd meg nekünk a mi bűneinket. Meggyónom, hogy bűneim száma végtelen: bocsáss el, hogy azokat helyrehozhassam. Visszaállítom Lengyelországot, – a régi határai között. A Szibériába száműzötteket visszahozom hazájukba, birtokaikat visszaadom. Százezer nő nem tudja, hova lett férje? félmillió gyermek nem tudja, hova lett apja? Egyedűl én tudom. Én ragadtam ki őket családjaik karjai közül. Engedd, hadd vigyem őket vissza. Milliók könye hull miattam: engedd, hogy felszáríthassam azokat. Bocsáss meg! Isten!
Dávid szótlan maradt s az aërodromon hatalmas repüléssel vitte magával terhét. A kettős terhet leszállni kényszeríté az alsóbb légrétegekbe s lassítá repülését.
Most egyszerre kaczagva ugrott fel térdéről a hölgy s mint egy ördöngős, fogait vicsorítá a feje fölött álló férfi szemei közé.
– Hahaha! Reszkess te Isten! A pokol nem hagyja a maga czérnáját! oda nézz!
Az orosz hadiraj közül tíz leggyorsabb repülő, a mint az admiral hajó elfogatását észrevette, utána emelkedett a magasba segítségére. Azok teher nélkül voltak. Dávid gépe két hajót czepelt, gyorsan utól kellett őt érniök.
Alexandra kezeivel tapsolt s lábaival tombolt örömében.
– Itt vannak ők! Haha tíz ördög egy Isten ellen! Hajrá! Fogjátok el őt! Csapjatok le rá. Saját egében fogjátok meg Jehovát! ti Leviathan! Belzebub! Azaziel! Előre, derék Szemiázáz! Te kerülj fölé! Sátán, eléje tarts! Beliál, siess!
Alexandra vezérlégjárói mind az égből levert angyalok neveit viselték.
Legelső volt Szemiázáz, a ki Dávid fölé került.
A naphtha-sugár föllövellt s a büszke légjáró épen úgy elkezdett bénultan vergődni, mint az imént az admiralhajó, s azzal gyorsan hanyatlott aláfelé.
Utána a Sátán, az is úgy járt, Azáziel szintén.
Alexandra nem láthatá, mi történik a feje fölött az őt fogva tartó hajótól, csak azt látta, mikor dæmonai egymás után bukdácsoltak alá a levegőből.
Sejtelme volt, hogy ellenfelének fegyvere van a tetején, mely a közelítőt megbénítja.
– Ne kerüljetek fölé! ordítá légjáróira a hangcsövön keresztül. Repüljetek mellé! üssétek össze szárnyaitokat szárnyaival, hogy összetapadjanak: Rántsatok le bennünket magatokkal a tengerbe.
E parancsot megfogadni is kész volt valamennyi. Leviathan, Belzebub odaférkőztek Dávid vezérhajója közelébe.
Ekkor aztán Dávid hármat fordított a tömlő csapján, s most két oldalt lövellt elő a naphtasugár a fecskendő-csövekből. Az pedig, ha oldalt találta is ellenségei szárnyait, ép úgy meghasznált nekik.
Azután egy kört csinált a légben az aërodromon, mint a kémlelő keselyű s a körfordulat alatt valamennyi ellenfelét megbénítá fecskendőivel.
A dæmonok még egyszer lehajigáltattak az égből. Mind a tízen bénultan hullottak alá a tenger színére.
Alexandra szivében a rémületet, a boszút, a szégyent felülmulta a bámulat. Ez ember itt minő hatalmas!
Miben áll hatalmad fölöttem? ember! kérdezé Dávidtól.
Dávid felelt neki:
– Ez a Kin-Tseu titka…
Alexandra összeborzadt e szónál. Ez tudtára adá, hogy az, a ki feje fölött az erős boszúálló, a kin-tseui mesékről nem feledkezett el.
– Mit akarsz velem tenni? kérdezé Dávidtól. Egy égő vulkánba hajitasz-e alá? Fenevadaknak dobsz-e martalékul? Föld alá zársz-e örök sötétségbe?
Dávid felelt neki:
– Némber! Se meg nem öllek; se nem kinozlak. Tultsa mellett a szigeten van egy nemzetközi kórház, az összes nagyhatalmak oltalma alatt. E kórházba hordják a háború sebesülteit minden részről. Odaviszlek. Te kitünő orvosnő vagy, hires műtő. Ott fogod ápolni a sebesülteket, kik miattad véreznek.
– Hahahá! rikácsolt föl dæmoni gúnykaczajjal ez asszony. Veszsz meg átkozott irgalmaddal! Tudd meg, hogy én parancsot adtam Mazrurnak, hogy a tulcsai közös kórházat gyujtsa fel, s pörkölje alá mindkettőnk nyomorékait. Azokat te nem gyógyíttatod meg én velem.
Azzal hirtelen felszakítá a hajó oldalajtaját s leveté magát a húszezer lábnyi magasból.
A fényes alak, a ragyogó diadémmal fején repült az égből alá. A két légjáró táborból látták az esést és nézhették perczekig, míg az égi magasból alá hullt, koronás fejével előre.
Elnyelte a tenger.
A hajó ajtaja nyitva maradt utána.
Severus szólt Dávidhoz:
– És velem mit fogsz tenni?
– Megmondám rég. Tudod azt. Betöltöd küldetésedet. Elviszlek Afrikába, vagyonoddal együtt. Ott fogsz országot alkotni fajodból, melyet rabszolgaságból kiváltasz, s meghonosítod népednél a czivilizátiót. A Saharát zölddé teszed és városokat építesz rá.
Severus – becsukta a hajó ajtaját s lefeküdt arczra Dávid előtt. Megadta magát.
A két légjáró-tábor két félköre egész körré alakult már: egy fél óra mulva vége volt az ütközetnek. A mint a félkörök két végén a találkozás megmutatta, hogy az Otthon légjárói ellenfeleik megbénítására rögtön ható eszközzel birnak, az unalashkai légjárók zöme nem várta be a találkozást amazok zömével; hanem megfordult és repülni kezdett egész tömegestül vissza kelet felé. Gyorsabb röpte biztosítá menekülhetését.
Hanem míg a Kiszil Kum pusztája fölött végig haladt, egyszerre szemközt látta jönni a Bolor Dagh hegyek felől a kin-tseui légjáró-rajt. Most azután két tűz közé szorítva, nem menekülhetett semerre.
Még megkisérlette fölfelé kimenekülni, mindkét ellenfelét a magasba repüléssel haladva meg. De a számítás egyben megcsalta természettudósait. A száraz puszta fölött az ő erősebb gépeik nem bírtak annyi villanyosságot kifejteni, mint ellenfeleik a hegyvidék fölött. Fölfelé sem volt menekülés.
Még megkisérték egy tömegben áttörni a szemközt jövő ellenfélen, hanem e kisérlet saját soraikban oly általános zavart idézett elő, mely perczek mulva pokol-ijedelemmé fajult el; az összes hajóraj minden egyes gépésze igyekezett a biztos földre leszállni.
Ott azután megadta magát az egész fényes légjáró raj győztes ellenfelének. Néhány száz hiányzott belőle; a mik bénultan hullottak alá az égből. A többi jó zsákmány volt.
Alexandra elvesztével, az unalashkai légjárók elfogatásával még nem volt vége a fenyegető hadjáratnak.
Hátra volt még Schertsinszkói félmilliónyi hadserege az Al-Dunánál és Mazrur hordái.
Az orosz hadsereg el volt látva ruganyüveg pánczéllal és sisakkal, mely egészen megvédte az ellenfél szétrobbanó üveggolyóinak veszedelmes szilánkjaitól. Az ő puskagolyóik pedig aczélburkolattal ellátott ólomból voltak, nyolcz latos kaliberre, és a végeiken egy gyémánt hegygyel. Minden puskagolyó három rubelbe került. Nem is kapott belőle egy katona többet tíz darabnál; hanem az elég is volt neki. Az ilyen golyónak a hatása irtózatos. Száz lépésnyiről átüti az a pánczélt, akármi anyagból legyen is az, s két egymás mögött álló emberen képes keresztül hatolni.
E találmány ismét megszünteté a legutóbbi hadászat egész rendszerét. A csatárlánczra feloszlott előrehaladás képtelenséggé lett. A messziről lövöldözés megszünt, ismét visszatért a roham-rendszer (Stoszsystem). Erős hadoszlopokban nyomult az ellenség előre, s csak a biztos közelből lőtt egyszer s akkor szuronynyal ostromolt.
Nagyon elősegíté e rendszer sikeres alkalmazását az aldunai vidéken állandó téli köd. Az orosz hadosztályoknak lehetett a köd oltalma alatt látatlanul előre nyomulni, s ellenségeik ágyuinak hordtávolán belül felállítani ostrom-ütegeiket.
Otthon városa a szárazról egészen körül volt már zárolva.
A fővezérek egyezménye szerint az otthoni hadseregnek, mely különben is felényi volt számra mint az orosz, csupán a védelemre kellett szorítkoznia, míg Tatrangi Dávid a légjárók ütközetét el nem dönti. E látszólagos visszavonulás alatt Schertsinszkói az egész Otthon körül felállíttatá réstörőit, s deczember 20-án már annyira haladt, hogy kedve támadt felszólítani Dárdayt, Otthon városának feladására, melynek minden védműve azokból a tömör négy öles magas Izenard sánczokból állt, a mik köröskörül a Duna áradása ellen voltak felépítve.
Ezen a napon égeté fel Mazrur a tulcsaszigeti nemzetközi kórházat is, az Otthon városiak a ködön keresztül vereslő fényből láthatták a barbar rombolást a hexagon kupolájából.
Schertsinszkoi dühös volt Mazrurnak e tetteért, főbe akarta őt lövetni; hanem Mazrur egész vakmerőségével piráta lelkének állt szembe a fővezérrel, s igazolta magát Alexandra czárnő parancsával.
Alexandra parancsa igen világosan hangzott. Ha az Otthoni hadsereg deczember 20-dikáig nem bocsátkozik harczba, akkor fel kell gyujtani a Tultsaszigeti közös kórházat; erre a szörny-tettre majd dühre gerjed az Otthoni tábor; nem tűri a nemzetközi szerződés megsértését, kirohan sánczai közül és aztán tönkreveretik. Hát kivánhat-e magának többet, mint hogy gyémánttal lövöldözzék agyon?
Ugyanezen a napon hitte Alexandra Dávid légjáró hadát az ütközetben elfoghatni.
Schertsinszkoi ekkor azt parancsolá Mazrurnak, hogy maradjon az ő táborától távol, a mire ez aztán az orosz sereg háta mögött folytatta rabló hadjáratát a dunapartvidéki román falvak ellen, a miknek lakossága, folytonos érintkezésben lévén az Otthoni néppel, s annak kereskedelme által gazdagodván, nem ok nélkül volt gyanusítható a magyarok iránti rokonszenvéről. Mazrur azt mondá, hogy a «renegátokat» még kegyetlenebbül kell büntetni! S az természetes, hogy minden ember renegát, a ki a magyarral rokonszenvez, a ki vele kereskedést folytat, tőle vesz, neki elád, a nyelvéből három szót megtanul. Ez olyan bűn, mintha valaki megtagadja a szentháromságot s mohamedánná lesz.
Mazrur bandáinak más részével fellátogatott a havasalföldi hegyeken át az erdélyi királyföldre, s rémíté a szász városokat. Mikor aztán a magyar honvédvezérek üldözésére keltek, hirtelen visszavonult Romániába, s oly hirtelen el tudott tünni, hogy nyomára nem akadtak. A mint pedig azok visszatértek, már megint a sarkukban volt. Mintha a föld alatt járna.
Karácsony első napján érkezett meg Tatrangi Dávid Otthonba a légjárókkal, miket Severustól elvett. Severust Dárday őrizetére bizta, az elfoglalt légjáró hadat pedig saját kormányosaival ellátva, ott hagyá a város körületének védelmezésére. Dárdayt csupán arra figyelmezteté, hogy ezentul a rakpartok minden zsilipe, minden alagútnak a kapuja éjjel-nappal zárva maradjon: a hajók vonuljanak ki a Dunából mind a tengerparti kikötőkbe s a szigetek lakói költözzenek át a belvárosba; e czélra minden középület helyiségeit és az üres raktárakat be kell a nép számára rendezni.
Azzal megújítva azon rendeletét, hogy az otthoni sereg maradjon védő helyzetben, ő maga odább ment. Sietett a Vaskapuhoz.
A Vaskapu érczgátját most már nem ostromolta senki. Először azért nem, mert a Duna és tengere fölfelé egész a telecskai partokig be volt fagyva; a kos-hajók most nem járhattak rajta; másodszor azért, mert minden kisérlet a szétbontására sikertelen maradt; és aztán leginkább azért, mert Schertschinszkói ott táborozott a Budzsák vidéki lapályon, s az nem köszönte volna meg senkinek azt a szolgálatot, ha hirtelenében áttöri a vasgátot Ogradinán alul s azzal az ő nyakába zuditja a vizet.
Pedig Tatrangi Dávid épen ezzel a szándékkal volt iránta.
Karácsony éjszakáján megérkezett a vas gáthoz. Egészen elhagyva találta a vidéket.
Ott hevertek a hótól eltemetve az óriási emelő gépek, a mikkel Mazrur ki akarta szedetni a lerakott vas gerendákat. A hydrostatica kigúnyolá minden erőködését. Tatranginak négy légjárója czepelé oda egyenkint a zár-gerendákat; de ha most valamennyi légjáróját hozzá csatolná, sem volna képes csak a legfelsőt is kiemelni közülök, midőn a Duna fölötte zuhog el. Az egész tenger nyomja azt most oda a falhoz, az egész tengert kellene visszataszítani onnan: s arra nem képes emberi váll.
Hanem Tatrangi igen is tudta a titkát e lehetetlenség megoldásának.
A legalsó húsz kettős pánczél lemez dynamittal volt megtöltve.
Ezt nem tudta senki, mert Kintsőben készítették.
Dávid száz aërodromont egyesített egy vaslánczczal s azokat folytonos körrepülésben tartva, míg a villanyosság teljesen kifejlődik oldalaikon, azzal egy óriás villámsugárt bocsátott alá a vasgátra. Villanyzuhatag volt az inkább.
E kisérletet teljes siker koronázta.
A villanyfolyam egyszerre végig hatolt az ércztömeg legalsó talapjáig s felrobbantá az abban elrejtett dynamitot.
Az egész hegyláncz megrendült e robbanástól, s a befagyott tenger egész széltében hullámzani kezdett, mint a Balaton csendes időben. «Nézd, mondák a telecskai partokon őrt álló honvédek egymásnak, az új tengernek már dagálya is van».
És két óra mulva megint mondák: «nézd, már apálya is lett»!
Apály bizony! Az új tenger már akkor az özönvíz rohamával dült Schertsinszkói táborának fejére.
Az a bibliai özönvíz jelenete volt. A gátját átszakított tenger, mely rohan a lapályra alá, nem válogatva a medret, hanem utat törve halmokon, gátokon keresztül, óriási sziklákat hömpölygetve magával s egész erdőket nyüve ki a földből, s sodorva előre, míg más helyütt faderékkal, sziklatöredékkel völgyeket temet be toronymagasságig.
A bal partja a Dunának eltünt, a jobb partja magasabb, sok helyütt sziklás, az viszszaveté az árt, mely korlátlanul terült szét, a csetátyei kanyarodónál kitörve, s ott egy új medret ásott, Karakál felé, mely megkerülve Bukarestet, magával ragadta a közbeeső folyamokat, a Syrt, az Oltot, az Araist, s aztán bele találva a Buzeo medrébe, mint egy új nagyobbik Duna Galacznál szakadt bele ismét a régi Dunába. De már itt megelőzték Tatrangi légjárói, s a vaskapunál az apály által felszabadult vasgerendákból hevenyészett sarkantyút raktak elé a Reni előtti éles szögű kanyarodónál s ez által az áradat ismét északnak lett irányozva, s míg egy időben a Pruth és Sereth vizeit tolta fel maga előtt ugyanakkor, azt az egész lapályt, melyet a kiszáraztott Kagul, Japuch, Kiszicza mocsárai képeznek, egész a «római sánczokig» gondolat-sebességgel elárasztá.
És épen ezt a tért foglalták el Schertsinszkói ostromló hadai.
Az áradat elől menekülők épen csak annyi idővel előzték meg a nyomukban tóduló özönvizet, a mennyi elég volt a hadakat fölverni sátraikból, s aztán kiadni a rendeletet, hogy sátort, ágyut, podgyászt, lőszert, mindent cserben hagyva, meneküljön mindenki a római sánczok felé.
Mikor azok, a kik Belgrád és Narusáj felé menekültek, a római sáncz magaslatáról visszanéztek, irtóztató kép tárult eléjük. Pharao üldöző hadainak végpusztulása volt az. Vanuluj felől a kiáradt Pruth hullámai fogták közre az összekeveredett hadat, s Sagani felől az ár összeszakadt a tengerrel, s e tengeren át úszott, lubiczkolt, gázolt ezernyi ezer ember; kiknek naphosszant tartott a római sánczokig elvergődni. Szerencsére kisütött a nap, s estig derült idő maradt. Éjszakára megint leszállt a köd, s aztán egész éjjel lehetett hallani azt az irtóztató kardalt, a mit ezer segélykiáltás támaszt, vegyülve a gulyák bömbölésével, s a tengerár harsogásával.
«Tatrangi műve volt»! mondá Schertsinszkói, ki épen úgy futott most egy kardcsapás néikül megveretve, Tatrangi előtt, miként bátyja, ki Krakkó alatt hősileg elesett.
Csak az vigasztalá, hogy most ez özönvíz Otthon városát is elsöpri helyéröl. Hiszen az áradat harmincz láb magasan jár a Duna rendes partjai fölött.
Ámde az ellen is gondoskodva volt már, hogy az árvíznek hogy parancsoljon az ember!
Ezt a kintsői néptől tanulta el Tatrangi. Azoknak nagyon kellett a földjüket védelmezni a vízáradások ellen; a mik náluk különösen hirtelen szoktak támadni. Száz meg száz mértföldnyi hosszaságot beérő bambusz ládákat tartottak készen; kívül bekenve degettel, a mik nyitott végeikkel egymásba tolhatók voltak; a víz mentében kőoszlopok voltak fölállítva, a mikhez a legalsó ládákat hozzá lehetett erősíteni. A mint az árvíz jöttét a távoli harangkondulások hirül adták: minden partlakó sietett a maga ládáival a partra, s gyorsabban, mint a rohanó árviz, készen volt a part fölött a védgát, s ha nőtt az ár, második, harmadik sort raktak az alsó fölé, vaskapcsokkal összetartva. Semmi ár keresztül nem törhette azt a gátat. Eleinte az összerótt szálak hasadékain át beszivárgott ugyan a víz; de a mint megteltek azok a hosszú nádtömlők vízzel, a szálak úgy egymáshoz dagadtak, hogy aztán erővel sem lehetett azokat addig széjjel szedni, a míg a vizet le nem bocsáták belőlük, s a nap át nem szikkasztotta azokat.
Mikor az otthoni védgátak mellett a rohanó ár az utolsó félöl magasságaig emelkedett már, egyszerre megérkeztek a légjárók Kintsőből és hoztak magukkal százezernyi népet, melynek viselete sajátszerű, idegen, beszéde ismeretes, magyar, de szokatlan kiejtésű. Ezek gyorsan hozzáfogtak a munkához. Előszedték a magukkal hozott bambuszgátakat, gondolatsebességgel lerakták, lekapcsolták azokat a külvédgátak oszlopaihoz, miket Dávid jó előre elkészíttetett, amíg mindenki találgatta, hogy mirevalók lesznek azok? A Duna nőtt; de a védgát együtt nőtt vele, s mikor az özönvíz oly magasan járt, hogy a parti házak első emeletével egy színvonalt képezett, az egész óriási város még bámulatosabb vízhatlan kosarakba volt befonva, ugyanannyi kasba, a hány szigeten feküdt. A kintsőieknek gyermekjáték volt ez; ők egész országukat szokták így védelmezni; s a Duna, meg az általa képzett tenger nekik nem víz, a kik a Hoanghóval és a Jang-Tse-Kianggal, s annak a közbealkotott tengereivel szoktak megbirkózni.
Ez volt a kintsőiek legelső látogatása Otthonban.
Schertsinszkói mikor a római sánczok mögött táborát újra összeszedé, még nem akarta elhinni, hogy a hadjárat el van vesztve.
Még mintegy háromszázezer embere volt; több is lehetett számra nézve: de az, a ki a víz elől futtában eldobta a puskáját, rá nézve nem volt ember.
Még háromszázezer ilyen öldöklő fegyverrel bármerre keresztül lehet magát törni egy ügyes hadvezérnek.
A lengyelországi hadjáratnál ugyan megmutatták a magyar és osztrák seregek, hogy az új rohamrendszer nekik épen előnyükre van, s a hol az üvegpánczélhoz és sisakhoz közelférhettek, annak ugyan kitalálták az ellenszerét a puskaagyban; hanem ott a hadvezér volt a hibás, a ki az ütközetet elvesztette. Mindig a hadvezér a hibás, a ki vesztett: sohasem az ellenségé a diadal. A vezér volt áruló, az volt megfizetve az ellenség által.
Schertsinszkói bizott magához s azt hitte, hogy biztos állást foglalhat a római sánczok mögött, a hol bevárhatja, míg Dobrudzsában rekedt nyolczvanezer főnyi hadteste, Odesszából értük küldött hajókra szállva ismét hozzá csatlakozhatik.
Ez az egy napi várakozás lett azután végső veszedelme.
Tatrangi Dávid a következő éjjel elfoglalta a háta mögött Odessát és Bendert. A két városba négyszázezer fegyveres kintsőit szállított le légjáróival.
Schertsinszkóinak azt a hirt hozták hirnökei, hogy a háta mögött fél millió chinai szállt le.
«Hát legyen egy egész millió, ha chinai»! kiáltá büszke dühvel Schertsinszkói; az orosz gyémántgolyók úgy fognak rajta keresztül járni, mint a vajon.
Az egész orosz sereg valóban égett a vágytól, hogy valahára talál egy ellenséget, mely megáll előtte a síkon, s a melyen kitöltheti boszuját azért a sok kudarczért, a mit nem emberi vitézség, de gépek, találmányok, elemek ütöttek rajta.
Tatrangi Dávid tudta azt, hogy ez itt olyan harcz lesz, a hol minden embert külön kell agyonverni. És ő nem azért hozta el Kintsőből azt a fél millió tanult, mívelt ifjut, nemzete fajrokonát, hogy itt most a fekete tenger partját megtrágyázza hulláikkal.
«Nem. Több vérnek harczban elfolyni nem szabad». Kimondá egyszer. «Tűz nélkül, vas nélkül fogunk küzdeni. Csak vízzel, mindig csak vízzel, mindig csak vízzel…»
Fél napi járat után Schertsinszkói azt látta maga előtt, hogy nincsen többé száraz föld a világon.
Oh a kintsőiek a vízgátak építésében nagy mesterek; Odessánál huszonnégy óra alatt elzárták a Dniszter torkolatát, s most a Schertsinszkói tábora elé, Galacznál a Pruthot fogták el a vasgátakkal; úgy, hogy az a két folyam felfelé tolatva, Kishenewnél egymással összeölelkezett s ezzel Schertsinszkói és egész tábora egy tökéletes szigetbe volt beszorítva: elfogva mind, a nélkül, hogy egy ellenséget láthatnának, a kinek a gyémántgolyókból kóstolót küldjenek.
Körülzárva a vizártól, fenyegetve a feje fölött függő légjárók myriádjaitól, megfosztva minden élelmi szertől, nem maradt hátra más az utolsó hadseregnek a világon, mint lefektetni a földre a fegyverét s földet kaparni rá. Az öldöklés eszköze örökre el van temetve. A harcz lehetetlen többé a földön.
Schertsinszkói kitüzette a fehér lobogókat s erre leszálltak hozzá az otthoniak légjárói a békekötés alkudozásai végett.
S ez azután igazán az örök béke kezdete volt.
Egy fővezér, ki hadseregestül együtt fogolylyá esett, minden föltételt kénytelen volt aláírni.
Az örök béke feltételei ezek voltak:
1. Az orosz állam teljesen lefegyverzi hadseregeit, a hogy Európában minden állam lefegyverezte már. A hajdani katonai hatalmak összes ágyuiból egy óriási csillagda öntetik, mely a Mount Everest magaslatán fog felállíttatni.
2. Európai Oroszországban a Romanov dynastia helyreállíttatik, a számkivetésben élő Alexis alatt, népképviseleti felelős kormány mellett.
3. Ázsiai Oroszország megmarad köztársaságnak, tíz évenkint választandó elnökkel.
4. Lengyelország a Szobieszky alatti határai között helyreállíttatik, a saját országgyűlésén határoz az államforma felett. A lengyel számüzöttek Sibériából hazabocsáttatnak, s elkobzott fekvő birtokuk visszaadatik.
5. A jelen hadjáratban elfogott oroszok az Amur mellé letelepíttetnek s ott egy nagy kereskedő, iparűző és földmívelő államot képeznek.
6. Bessarábia átadatik a Kintsőből áthozott ős magyar települőknek: a miért Oroszország nem csak hogy hadi kárpótlást nem fizet, hanem ő kap kétszáz millió forintot.
7. Az Otthon és Kintső államok mindkét Oroszországnak egy kétezer milliós kölcsönt szereznek, melynek segélyével az pénzügyeit gyökeresen rendbehozza, s azután az ipar, földmívelés, bányászat és kereskedelem útján óriási vagyonának értékét emelje.
8. A közönséges nagy bűnösöket, gonosztevőket, az európai és ázsiai államokból Otthon állam légjárói Afrika belsejébe fogják átszállítani. Nehéz börtön, testi büntetés megszünik mindenütt, a czivilisatió vadembereinek ős tehetségei a vadállatok irtására fordíttatnak.
9. Az örök béke fentartása végett mindkét szerződő fél aláveti magát az általános világtörvényszéknek, mely az európai nemzetek tizenkét, az ázsiaiak nyolcz, az amerikaiak három s az afrikaiak három képviselőjéből alkotva, minden nemzetközi vitás kérdésnek aræopagjául fog szolgálni s annak itéletei feltétlenűl foganatosítandók lesznek. S a mely államfő ez aræopág itélete ellen még valaha a fegyverre mer appellálni, az a közönséges gonosztevők categoriájába fog soroztatni, s akként bánnak el vele.
10. Minden állam tartozik minden lakosát iskolába járatni és azoknak a béke pontozatait megmagyaráztatni. Papok, a kik mívelt nemzetek közt vallásgyülöletet hirdetnek, vitetnek a Fidzsi szigetre, kannibálokat oktatni.
11. Az Unalaska sziget átadatik az Otthon államnak kétszáz millió forintért, s ezért az Otthon állam kötelezi magát minden más államnak megrendeléseit elfogadni kereskedelmi légjárók építésére, közösen megállapítandó árban; az által minden államnak eszköz van adva a kezébe jövedelmeit emelni adófelemelés nélkül.
Ezek voltak a Tatrangi által ajánlott békepontok a megadó seregnek. Ellenvetés nélkül aláirattak.
És ezzel az óriási hadjárat, megindításától második hónapra egészen befejeztetett.
A nagy orosz tábort a légjárók egy nap alatt elszállíták az Amur vidékére, Odessában elfoglalt élelmezési szereikkel és sátraikkal együtt. Az első telet nekik is rögtönzött sátrakban kell tölteniök, s a hogy azt a krakkói honvédsereg kiállta az Otthon-alkotás első telén, ők is bizonynyal ki fogják állani.
Csak egy ellenség volt még hátra: Mazrur.
Ezt nem birta senki kézre keríteni.
Mindenütt rabolt, pusztított, gyilkolt, kicsinyre leolvadt, de annál elszántabb rablócsapatjával; de akárhogy körülfogták, eltünt, nem lehetett megkapni.
Hová lett? a föld nyelte-e el?
Valóban a föld nyelte el Mazrurt és bandáját.
Üldözői rendesen Skitteni tájékán, ott hol a Sisija folyam a Pruth vizébe szakad, vesztették el a nyomát.
A Sisija folyam itt egy ölnyi magas sziklapadról rohan alá a Pruth vizébe.
A moldvai folyamok szabályozásával eleitől fogva nem sokat törődött senki; az olyan kicsiny folyócskára épen, minő a Sisija, ugyan kinek lett volna gondja.
A kis folyam torkolatának vidéke messze mértföldekig áldatlan, terméketlen föld, sűrűn behintve kővel; néhol a kövek halmazokban összehordva, mintha valaha föld dolgában megszorult emberek kísérletet tettek volna a köveket elhordani a földről, s aztán kenyeret termeszteni rajta, hanem aztán, hogy a kő alatt megint csak követ találtak, abba hagyták a munkát. Ezeket az apró halmokat aztán sűrün benőtte a galagonya, kökény és szederinda írtatlan bozótokban.
Út sem vezet e vidéken keresztül, s egész a láthatárig egy magasabb fa nem emelkedik ki a sivatag hepehupás hátából.
Ez alatt az elhagyott kőtalaj alatt van egy egész város.
Egy föld alatti város.
A népmonda sokat tud regélni a Csetátye da Ursu, a medve városáról; de a tudós régészek mindekkorig nem méltatták figyelmökre a népmonda utasításait.
Pedig valóban érdekes lett volna kideríteni, mely kéz munkája volt e több száz lakból álló földalatti labirinth? melynek minden lakosztálya kerekre és kuppadmalyú alakra volt kivájva; az egyes lakok folyosókkal összekötve s valamennyi közt egy nagyobb középső terem, melyhez három oldalról vezettek a folyosók. A lakosztályok szelelő kürtői ama bozótfedte kőhalmazokba vezettek fel, gondosan elrejtve; s a bejáratot magába a földalatti városba a Sisija szakadása alatti barlang képezte. Ezt a barlangot szikladarabok takarták, miken tajtékozva rohant végig a zuhatag. Ha azokat félrehengeríté emberi kéz, előtünt a bejárat; s ha visszahengeríté, ismét el volt födve.
Ki alkotta e földalatti várost? A kőkorszak troglodyth faja tán? vagy a hajdani dák királyok műve volt az s tán katakombául szolgált? vagy a XIII. és XIV. századbeli tatárjárások idején készíté azt magának menedékül a föld népe? Az ujabb babonás nép az ördög művének tartá azt, s kerülte a környékét, s az európai tudós világ még nem végezte be az ausztráliai ősépítészet körüli kutatásait, hogy rákerült volna a sor a keleteurópai régiségekre.
Hanem Mazrur felfedezte a földalatti várost és volt bátorsága belemenni. A mint kitisztíttatá az üregeket, egész rablócsapatjának menedéket adtak azok. Ide halmozta össze a rablott kincseket Erdélyből, Moldvából. Üldözői gyakran a Sisija vidékéig sarkában voltak; ott azután egyszerre nyomát veszíték: a Sisija zuhataga alatti barlang száda megnyilt s ujra becsukódott, a zuhatag nem beszélt ki semmit. Néha ott robogtak el a feje fölött a megtorlásra kiindult ellenséges csapatok s azokra a kőhalmazokra leülve tanakodtak, ugyan hová lehetett előlük, a kit idáig kergettek?
Kegyetlenségeik híre még a nagy hadjárat izgalmain is keresztül hangzott. Rosszabbak voltak Batu khánnál. Előbb elpusztíták az ellenséget, azután elpusztíták a szővetségest.
Ámde ha tűz, vas utól nem érte őket: megtalálta őket is a leghatalmasabb ellenség: a víz.
Mikor Tatrangi elzáratta a Pruth torkolatát, a visszatorlott özön elárasztá nagy hamar a Sisija környékét is, s a mely barlang bejáratul szolgált a földalatti városba, ugyanazon át kiönté az áradat az odarejtőzött hadat. Oly rohamosan érkezett az, hogy az álmából ocsudó martalócz hadnak nem lehetett a barlang szádán keresztül, ár ellenében menekülni többé, kénytelenek voltak a földalatti termek szelelő kürtőin át felkapaszkodni s azokon a tövisbokorral benőtt kőhalmazokon keresztül törni maguknak utat a szabad levegőre.
A hová kijutottak, az most egy puszta sziget volt, körülvéve áradó vizzel.
Itt találták meg őket az otthoni légjárók, melyek folyton czirkáltak az áradat fölött, hogy a hol veszélyben levő embereket találnak, azokat megmentsék.
Mazrur hordája védtelenül volt ott, elázva, deczemberi fagytól megdermedve; ellenállásra képtelen. A rablóhad megadta magát.
S már akkor itélete is alá volt írva.
Az Otthon törvényszékei nem osztanak halált soha.
Minden embernek missiója van a földön: még a gyilkosnak is, a ki öl csak azért, hogy öljön. A társadalomnak csak az a feladata és szabadsága van tagjai irányában, hogy a melyik missióját rossz helyen teljesíti, annak a megillető helyet mutassa meg s vigye oda.
A kikben a gyilkolási ösztön oly nagyon kifejlett, azoknak a számára van egy igen jó hely. Afrika belsejében, Darfurországon túl az a birodalom, a mit Rungának neveznek.
Ezt a vidéket még nem lakja ember. Még annyira nincs idomulva ősvadonából, hogy a Kaffer, a boshjesman, a meztelen vadember megélhessen benne. Még ez a fenevadak országa. Birtokosai a bölénycsordák, a szarvorrúk, az elefántok, és az oroszlánok. Itt van őshazája az emberhez legközelebb álló lénynek, a majmok óriásának, a gorillának. A majmok birodalma ez. Száz meg száz népfaj, mely külön csapatban él: még nyelvkülönbség sem választja el őket, mert hisz szavuk nincsen, még is mindig veszekednek egymás között; a hány erdő, annyiféle majomnemzetség. Egy faj közülök már az emberi fajhoz közelit; testén nincs szőr, csak a fején, s lába van alsó kéz helyett; de még a hosszú majomfark az állatok osztályába sorozza. Beszéde sem emberi szó még, csak állati makogás. Ez a niam-niamok népe. Ravasz, prédaleső nép. Ez már parittyával is tud lőni, s bottal verekszik. Csakhogy hajigálni, bottal verekedni már az utáncs is tud, a gorilla meg épen tornamestere e tudománynak.