Ide ebbe az országba küldé az otthoni törvényszék Mazrur hadait.
A ki gyilkolni szeret csak azért, hogy gyilkoljon, itt talál ösztöne kielégítésére elég tért és emberi hivátást tölt be vele.
A letelepített csapatnak hagytak fegyvert, lőszert, a kezdethez elég eleséget, s aztán rájuk bízták, hogy csináljanak tetszésük szerinti államot.
A Rungából elszökni nem lehet. Birodalmai a sivatagoknak feküsznek, közötte és a tengerpart között köröskörül. A társadalom számüzötteinek itt kell megalkotni az új társadalmat s megvédeni azt ellenségeik, a fenevadak ellen.
S a gyilkosból lesz oroszlánölő; a haramia hőssé lesz a fenevadak között, ezer ember, ki átka volt a béke országainak, a civilisatiónak, áldása lesz egy vadon vidéknek, melyet lakható országgá alakít, s magvát képezheti egy hatalmas új nemzetnek.
A Runga birodalom ősfoglalói, mikor magukra maradtak a vadon közepett: első dolguk volt Mazrurt kikiáltani rungai császárnak.
Egy hónap mulva aztán fellázadtak ellene: nem türhették kegyetlenkedéseit; megrohanták álmában, elvették fegyvereit, letépték róla a ruháit s kikorbácsolták meztelenül a vadonba.
A bukott uralkodó egyedül kóborolt az ős bozóton keresztűl. Nem tudta, hová megy? Ádám volt a paradicsomban. Csakhogy a paradicsom fenevadai már ekkor haraptak. Az a szándéka volt, hogy északnak tartva, valahol Darfur egy faluját elérheti s onnan tovább menekülve, talán még visszatérhet Európába, s elrejtett kincseinek birtokában, még kezdhet valami újat.
Valaki megakadályozta ebben. Alkonyat táján, a mint egy roppant kókuszpálma erdőhöz ért, azt hitte, hogy ott étkezni fog; egyszerre roppant zsivaj támad előtte az erdő belsejében. Ezernyi majom nép, mindenféle fajból összevegyülten, a hogy csak ijedtében szokott összekeveredni, rohant a fák sudarain végig szökkellve előre s egymást törte marta.
Mitől futnak ezek oly rémülten?
Azután dölyfös ordítás hangzék a bozótból, s csörtetve rohant elő egy nőstény oroszlán négy felnőtt kölykével. Az oroszláncsapat rá sem ügyelt Mazrurra; futott ordítva odább; őket is a rémület hajtotta.
Ki az hát, a kitől még az oroszlán is megrémül?
Nem váratott magára. Két izmos szőrös kar kétfelé hajtá a sűrűn nőtt pálma sudarakat, mintha nádberek volna, s előlépett a minden fenevadak czárja: a gorilla.
Irtózatos alak! Hat láb magas, mikor egyenesen áll; széles vállakkal és izmos karokkal, minők az emberé; teste végig rőtbarna serteszőrrel fedve és állkapcsaiban oly hatalmas agyarak, minők a vadkané. Mellkasa széles, kidomborult; mind a négy kezén rettenetes körmök.
Épen az állatok királyával végzett most. Egyik kezében egy hím oroszlán kitépett farkát csóválja; azt már megölte s zászlóját elhozta diadaljelül.
E fenevaddal szemközt áll a másik: Mazrur. Ez is oly hatalmas állat. Egy élő Hercules-szobor mindenütt kidomborodó izmokkal, kegyetlen tekintettel, elkeseredett szívvel.
A mint a gorilla megpillantá azt a másik állatot, mely nem fut el előle, hanem szemközt megáll: elkezdett valami szakgatott ordítást hallatni, agyarait összecsattogtatva, s öklével ütve széles mellét, mint egy kihivó ember.
Mazrur pedig kaczagott. Ez is egy fenevad őshangja volt. Felébredt benne az erő állati büszkesége. Gyönyörrel érzé, hogy ő most is állat. Hatalmas állat.
– Ne ordíts nagyapó! Kiáltá Mazrur a gorillára. Jer közelebb. Az apámat már agyonütöttem; te vagy az ősapám: még téged is agyonütlek.
Aztán egymásra rohantak. A gorilla mint majom volt hatalmasabb állat, de Mazrur mint ember. Az tudott körmölni, harapni, emez öklözni. Az első rohamnál kiütötte a gorilla fél szemét.
S ott dulakodtak a pálmaligetben késő estig: a mennyire kettős ordításuk elhangzott az őserdőben, futott onnan ijedten majomhad, bölenycsorda, oroszlán csapat.
Éjjelre elcsendesült az ordítás.
Több hó mulva, mikor a rungai vadászok e kókusz erdőhöz véletlenül eltévedtek, találtak az agave bozót közepett két óriási csontvázat, miket a hangyák simára letisztítottak már: a két csontváz úgy össze volt fogózva karjaival, lábszáraival, hogy nem lehetett felismerni, melyik az ember, melyik a gorilla?
A polgárosult világ templomaiban zengett minden nép nyelvén a hálaadó ének. Varsóban a «bozse cos polszke», Pétervárott a «Bozse csarja chrani», Berlinben «Heil dir!» Londonban «God save the King!» Budapesten az «Isten tartsd meg», Bécsben a «Gott erhalte», Otthonban az «Isten áldd meg a magyart».
A béke megörökült.
Te Deum laudamus!
* * *
Hermione Peleia királynő egy napon meglátogatá a királylyal és trónörökössel az Otthon államot. Sokkal tartozott neki. Legbecsesebb ajándék volt a kintsői egy millió ős magyar nép, mely Magyarország tenger alól menekült vidékét ismét paradicsommá alakítá át (a kigyó nélkül). Ezt meg kellett köszönni.
A királynő köszönete ez volt Rozálihoz.
«Fiam tíz éves most. Eddig megtanították, hogyan kell királynak lenni. Most itt hagyom őt nálad, míg megtanulja, hogyan kell polgárnak lenni? – –»
A 2000-dik év közelít, csak az utolsó tized van még hátra.
Egy negyed század telt le úgy, hogy háború nem volt a nemzetek között.
A strategia minden tudománya az elavult tanok könyvtárába van betéve. A huszonötéves ifjak mosolyogva nézik végig a «régiségek és furcsaságok» muzeumaiba lerakott emberölő gépeket, miknek egykori rendeltetését a félkezű hadastyán magyarázza nekik, boszankodva nagyon, hogy az ifjak a nagy vérontó csaták leirásain nem lelkesülnek többé.
Az egész világ nevetségesnek találja már, hogy egy időben minden férfi, a tizennyolcz évestől a hatvan esztendősig, puskát, kardot forgatott; hogy a tanár egyik nap töltötte a tudományt a tanítványa nehéz fejébe, másik nap pedig a tanítvány (a káplár) állította glédába a tanárát (a közlegényt) s abriktolta: «szénás lábad, szalmás lábad!» Hogy urfiaknak és parasztlegénynek minden esztendőben egyszer le kellett vetkőzni bőrükig egy katonatiszt, meg egy szolgabiró előtt, aztán egy feltsernek megmutogatni kezeiket, lábaikat, ha épek-e még? s az volt a szerencsésebb, a ki beteg lehetett. Hogy egy parancsszóra egyszerre minden embernek abba kellett hagyni a munkáját, gyárát, műhelyt, irodát bezárni, az egész ruhatárát a hátára pakolni, az ebédjet az oldalára kötni, a töltényeit a gyomrára akasztani; egy fegyvert a vállára kapni, másikkal a térdét veretni, egy vas lábast a fejébe nyomni, s aztán dobszóra ezered magával taktusra lépve megindulni, reggeltől délig hegynek fölfelé menni, déltől estig ugyanazon az úton visszajönni; jobbra nézni, balra nézni, sarkon fordulni, fél lábat a levegőbe emelve megállni, hidegben dideregni, melegben izzadni, s aztán az ispitálban jelentkezni. Hogy voltak szánalomra méltó martyrjai a társadalomnak, a kik arra voltak kárhoztatva, hogy egész nap állig begombolkozva az egyenruhában, karddal az oldalukon járjanak keljenek; semmi munka utján kenyerüket ne kereshessék; meg ne házasodhassanak, (a nélkül, hogy papok volnának); hanem ostoba ficzkókat lépni és állni tanitsanak (a nélkül, hogy tanárok volnának); harczot, báborut játszanak (a nélkül, hogy színészek volnának); sehol otthon ne legyenek (a nélkül, hogy számüzöttek volnának), hanem gavallérok legyenek – hatvan forint havidíjjal; a miből tizet lehúznak nekik ezredzenekarra. Hogy mindezek, a nélkül, hogy tudnák miért: egyszer-másszor csak felkerekednek, az országnak az egyik végétől a másikra átmasiroznak; ott megint ujra ismerkednek. Hogy mind ezeknek a mozgásban tartása végett minden évben három hónapig budgetvitát tartanak az ország bölcsei: ott addig törülnek a százötven millió hadiköltségből, míg százhetven millió lesz belőle; hogy ennek a behajtása végett minden évben kihuzzák az adófizető feje alól a vánkost, elkobozzák a tehenét, lovát, s a katonának elvitt fia otthon maradt csizmáit. S hogy aztán mind ezek a százezer meg százezer lelkes teremtései az Istennek, egy marhának született s véletlenül külügyminiszterré lett szörnyeteg szeszélye szerint, volt idő, midőn tömegestül neki indíttattak egy másik ország százezreinek, aztán azokkal a nagy emberarató gépekkel egyik is kaszálta, a másik is a szemközt álló népet, s azé lett az igazság, a ki a legtöbbet lekaszált; s a lelkes teremtések maguk is olyan bolondok voltak, hogy egymást halomra szúrták, lötték, csak azért, mert az egyiknek vörös nadrágja volt, a másiknak meg kék. Ez bizony mind nevetni való volt. Kivéve azt az egy esetet, a mikor a lelkes teremtések eldobták a csatatéren a puskát s a hányan voltak, annyian haza is szaladtak; ez már aztán komoly dolog volt. Valamint az is a szomorú esetek közé tartozott már, mikor egy-egy nagyhatalmasság ezredei csupa «passevolant»-okból álltak, «vak katonákból,» a kik a szemléken jelen vannak, de mikor szükség van rájuk, akkor sehol sincsenek. És a tizenkét general commandó.
1999-ben már ezekről csak a tréfás adoma-gyüjtemény emlékezik.
Azt pedig, hogy valaha az emberek egymást nemzetiség, nyelvkülömbség miatt gyülőlték, hogy egymással a lexicon és grammatica miatt háborút viseltek, ép olyan álomnak tartja most már minden ember, mint a középkori vallásháborút; hasztalan ujra elaludni, azt az álmot nem álmodja vissza senki többé. A gyors közlekedés, a kereskedelmi összeköttetések úgy amalgamázták az emberiséget, hogy a térképre festett határok nem határai többé a jó barátságnak, minden nemzet minden országban keresi érdekeit, kénytelen meghonosulni ott, a hol azt megtalálta, s mindegyiknek okosabb dolga van, mint hogy a másikat fenyegesse. Iparkodik tanulni egymástól, keres helyet a fölösleges pénzének, vagy pénzt az új vállalatainak; minden nép hitelezője is, adósa is a másiknak: pere van egymással elég; de az is összekötő kapocs; hanem háborúja nincsen; mert az «nem üzlet».
Hanem van a helyett egy sokkal nagyobb feladata az összes művelt világnak. És ennek létrehozására csakugyan minden nemzet egyetértő közreműködése szükséges.
A háború nem volt az utolsó öldöklő angyal a földön. Még ezt nem volt elég a Horeb hegy sziklái alá eltemetni a hatalmas Mihály arkangyalnak: itt maradt két hatalmas társa: «a dögvész és az éhség.»
E két pusztító dæmonnal megvívni a harczot: ez a nagyobbik küzdelem!
A világrészeket végigpusztító dögvészek nemeiről rég megállapodott nézeteik voltak az orvostan kitünő vezérszellemeinek. A kholera bölcsője a Ganges és Indus mocsárlankasága, az Amerikában duló sárgaláz sárkányfészke, a La Plata, Orinoco, Amazon és Szent-Lőrincz óriás folyamok végtelen ingovány-vidéke. E két rém maga minden évben megjelen a maga dézsmájáért s elviszi az emberiség egy tizedét. Harmadik a keleti dögvész. Ez Ázsia és Afrika hőségaszalta pusztáiban növekszik nagyra. Az influenzát, a mellbajok csiráját az orosz sivatagok eresztik Európára. Az egész civilizált világ előtt egy óriási feladat állt: megváltoztatni égaljat és időjárást az egész földön.
Minden művelt nép egyetértésével hozzá fogtak már az örök béke megkötése esztendejében az óriás világfolyamok szabályozásához, a keletindiai és délamerikai mocsárvidékek kiszárításához.
A technikai vállalat súlyát növelte a küzdelem, melyet az európai civilisatiónak Délamerikában az ősvadon barbár népfajaival, Keletindiában pedig egy ellenkező, észellenes civilisatióval kellett megharczolniok: és e harczban kimélni az ellenség életét, mint a kinek két kezére szüksége van a nagy munkához.
Nem a mérnökök, nem az építészek munkája volt itt nehezebb mint a missionariusoké; a míg ezek a vad buccaniért, a rézszínü indiánt rávették, hogy hagyja el a bölénykergetést, ne szedje le ellenségei fejéről a skalpot, hanem menjen segíteni jó pénzért, szép kelmékért, édes italért, jó kenyérért a vízszabályozáshoz munkásnak; s a míg a vakbuzgó kasztok népéből kiirták szép szóval, hittérítéssel, felvilágosítással a vallásos előitéletet, mely a keletindiai alsóbb osztályok halattjait a Gangesbe és Indusba vettetni parancsolja, s ezzel táplálja a mocsárvidék miasmáit.
S mindez óriási nagy vállalatok, a népóriások vállvetett közremunkálása mellett befejezésükhöz közelítettek már a második millenium vége felé.
Azonkívül szinte minden nemzet közreműködésével haladt előre a föld újra befásítása; a pálmaerdőtől kezdve a fenyőig minden sivatag új tenyészetet kapott. A kétezredik évre egy nagy igazi jubileum várt: a milliomodik egy millió fának elültetése a földön. Egy billió fát ültettek huszonöt év alatt! ötszázezer négyszög mértföldnyi sivatag pusztákon.
A kenyérkereset megkönnyebbítése, az állandó katonáskodás megszüntetése, a papi nőtlenség eltörlése, a házasság-kötés és felbontás polgári ügyvitele új nyugodtabb rendet hozott be a társas életbe, a családi viszonyokba, s ez átalakulás egész legióját a betegségeknek söpörte ki a civilizált világból, mik eddig orvosoknak és kuruzslószereknek annyi hírt szereztek. Ekkor aztán az újszülötteknek sem halt el kétharmada az első három évben.
Hanem ennek a nagy egészségnek azután az lett a következése, hogy az emberiség erősen elkezdett szaporodni.
Egy német tudós kiszámította, hogy ha száz esztendeig nem lenne se háboru, se döghalál a világon, annyira felszaporodnék az emberiség, hogy nem találna többé ennivalót. Tehát szükséges ez a pusztító két angyal, hogy helyet csináljon közöttünk, különben egymást eszszük meg.
Minden theoria helyett csak Chinára mutatunk e fenyegetés ellenében. Annak területe is, lakossága is több, mint egész Európáé. Egy ország, egy uralkodó alatt, mely századokig nem visel külháborut, s ha belháboruja van, az oly csekélység rá nézve, hogy nem is fáj neki, csak viszket. És íme ez a háromszáz milliónyi nép ezer meg ezer év óta megél az alatta levő földön, s még mindig nem eszik emberhúst.
És mily roppant üres területek vannak még a földtekén, a miktől még soha se kért ember kenyeret! Gazdag, őserőben levő rónák; egész birodalmak, hol egy vármegye területén egy család alig tud élni most, holott ha százezeren laknának rajta, dúskálkodnának minden jóban.
És aztán más országrészek, mik hajdan paradicsomok voltak, s lehetnek még egyszer azok.
Uraim! Műítészek! Államférfiak! Akadémikusok! Nevessetek ki. De én kimondom, hogy az a korszak, melynek nem lesz «világtörténete», sokkal fényesebb korszaka lesz a világtörténetnek, mint az, mely diadalmas harczokkal van tele.
A világtörténet, melynek szakaszait háboruk képezik: tudott más arczot adni a földnek. Kopárrá tudta azt tenni. Ninive, Palmyra, Babylon, Trója, Jeruzsálem, Carthago, nemcsak népeiket temeték el romjai alá, hanem vidékük növényzetét is. Az ősparadicsom, a tejjel-mézzel folyó Kanahán, az emberiség bölcsője, Ázsia tárháza átalakult a hódítók nyomdokain homokpusztává; a paloták és a pálmák együtt vesztek el, s a sárgunyhó és a bógáncs együtt nőttek ki helyükbe. Még a kis Izlandnak is jutott egy darab a világtörténetből. Egykor fenyőerdők koszoruzták hegyeit, s völgyeiben gabonát termesztettek; a mint a normannok vaskeze leigázta, elpusztultak ez erdők, nem termett több gabona rajta; most már csak cserjét nevel és burgonyát. A túlsó félteke is beszél az emberi átalakításról a földnek. Az inkák palotáit, az aztek kultura földét benőtte az őserdő. Az óvilág országainak temetője a homokpuszta, az újvilágé az erdő.
Nem elég nagy feladat lesz-e egy újabb ezredév számára feltörni e temetőket s újra élő világot alkotni belőlük? Erre áldozni észt, verítéket, pénzt, – egyesült erővel.
Ez nem egy negyedszázad munkája lesz. A lefolyt huszonöt év csak kezdetnek volt jó.
Az átalakítás munkája lassu a földnél s vele egy lépést tart az átalakítandó népeké. Együtt megy végbe mind a kettő.
Elébb az emberi tökély legmagasabb fokán álló nemzetek, az iparüzés, gépészet, gyárak művelt népe tanítja meg a hozzá legközelebb eső népet, a földmívelőt, hogyan kell a puszta tenyeréből aranyat termeszteni? Azután a földmívelő nép talál maga alatt állót, a pásztornépet, a baromőrizőt, azt oktatja bele lassan a földmívelésbe. A pásztornép szelidebb foglalkozását terjeszti a vadászatból élő fajok közt, s még a bölénykergető indiánnak is akad tanítványa; még kilencz millióra megy az emberevő népek száma s azokra nézve is egy lépcső az emberi nagyság magasához, ha megtanítja őket valaki, hogy embertárs helyett a vadakat űzze.
S a sivatagok feltámasztása is ily egymásutáni munka. A lecsapolt Orinoco-mocsár földére rögtön czukorgyárt, gyapotszövőgyárt lehet építeni; ott a czukornád s gyapot rögtön honára talál. Az Amur-melléki, a délszibériai puszta lomha folyamait csak átszelésekkel gyorsabb folyásra kell hozni, s iszapfedte vidékeiknek rögtön neki feszíthetik az ekét, s hol a mult század legnagyobb természettudósa Humboldt embermagasnyi fűtengert látott maga előtt, bokornyi virágligetekkel, ott épen olyan magasan fog nőni a kalászos kenyér-növény, s hét lábnyi magas liget lesz a tengeri búza.
Hanem, a hol a homok az úr, a nagy afrikai sivatagokon, ott már meg van nehezítve az emberi munka, s csak a vaskitartás az, mely legyőzi a nehézségét. E halott-birodalmat darabról-darabra kell visszafoglalni a fogva tartó dæmontól, a Chamsintól: az öldöklő s eltemető forró széltől. Hogyan kezdenek hozzá?
Legelső kisérlet volt a francziák módszere a sivatag telekesítésére az artézi kutakkal. Több ezer artézi kutat furattak rendszeres sorozatban s míg azoknak környéke apró oázokat képezett a pusztában, összefolyó vizeik lassankint egy folyammá szürődtek össze, mely végigkigyózva a homokbuczkák között, a tengerig elszivárgott. De «quid hoc ad tantam sitim?» Egy jó napja a Samumnak képes volt betemetni az egész folyammedret sivó homokkal, s az új oázok pálma-ültetvényeit tönkre tenni.
Ekkor az Otthon állama főnökének támadt egy merész gondolatja: az Atlast keresztültöretni.
Már a mult század természetbuvárainak volt tudomásuk arról, hogy az oczeán vizeit egy folytonos forgó tartja szakadatlan körforgásban, mely Délamerika kókuszpálmáit felhordja Izlandig, s a norvég partokig. Ez erőszakos áramlatát a tengernek már a legrégibb hajósok ismerték s köztudomásu volt a tengerészek előtt, hogy e tenger-roham leginkább az Atlashegy előfokának szegül, Agadiron felül s a belejutott hajót feltarthatlanul a part szikláihoz veri.
Ez a mozgása a nagy oczeánnak túlmegy a hydrostatika szabályain, a meteorologia indokain; a tenger önéletének tanujele ez.
A földátalakítók e tapasztalatukra alapíták új kisérletüket. Az újabb találmányok szerinti furóeszközök segélyével két év alatt sikerült nekik az Atlashegyen keresztül a tengerszin alatt ötszáz méternyi mélységben egy húsz mértföldnyi alagutat törni keresztül, mely a Parudanti bazalt-hegylánczon innen szádalt ki.
Mikor aztán a világ legnagyobb alagutja készen volt, felnyiták a belévezető zsilipeket a tenger alatt, s arra a húsz mértföldnyi távolban megnyilt alagut-szádából egy új folyam tört elő. Egy megfordított folyam, mely nem a szárazföldről folyik a tengerbe, hanem a tengerből a szárazföldre. E vízóriás medret tört magának délkelet felé a sivó homokpusztán keresztül, s aztán nagyhamar betölté egy új tengerrel az Atlas és a Vadi Draa-hegyláncz közötti térséget. Ez is előre volt látva. Hatalmas robbantó szerekkel mély vágányt törtek előtte a Vadi Draa hegyein keresztül, s akkor aztán rohant az ár a Saharának, három-négyfelé elváló s megint összetalálkozó ágakban, mik szigeteket, országokat kerítettek ki a homok-sivatagból, s a mit így kiszakítottak abból, az már elfoglalt föld volt. Az új folyammal már hasztalan küzdött a Samum, a Chamzin. Annak kiapadhatlan forrása van: az oczeán maga.
Nagy tavak, apró tengerek támadtak az előrehaladó folyam nyomában, mely korlátlanul kalandozott végig a pusztán, keresve a kijárást anyjához az oczeánhoz, a földrész más oldalán, s a mint nem törhetett ki többé sehol, haragjában egy új tengert támasztva Afrika közepében, a Tuareg földön, nagyságára és szigetbőségére nézve a görög Archipelagushoz hasonlót.
Ez emberkéz alkotta folyam és tenger aztán megváltoztatá egész Afrika égalji és időjárási viszonyait.
Tíz év alatt az Atlashegyen keresztültörő tengeráramlat egy oly hosszu közbeeső tengert képezett Afrika belsejében, a minőt a Veres-tenger: elfoglalva a Timbuktutól El Djinég terjedő medenczét, a Wargla-sivatagot, mely maga hatezer négyszög-mértföldre terjed, s onnan több száz mértföldnyi hosszuságban végigfutott a lybiai homoksivatagon keresztül, felkeresve elhagyott rokonait, a tavakat a pusztában, mik sóval, szikkel, ammonsóval vannak terhelve. Tengerfenék volt maga az egész puszta hajdan, savakkal hintve most is: tavai, kutjai mind keserüek, ihatatlanok. Most újra visszafoglalta helyét az æonokkal ezelőtt ott járt tenger s két részre osztotta Afrikát Sidi Beshantól a Hogari fensíkig.
E vidéknek még a rómaiak korában is volt hajózható tengere: a Lacus Tritonis, melynek az Oceannal volt összeköttetése. A Samum lassankint betemette azt, s a XIX. században a tenger helyén már csak sós-tavak voltak: a Bu-Hamia-tó, a Shott-Mellir, a Shott-Kebir és Grarnis, ezeknek némelyike több száz mértföldnyi területet foglalt el, de vize csak a téli hónapokban volt, nyáron szárazon állt a medre s vastag sókéreggel volt bevonva, egy sópuszta maga. E tavak szine 250–280 lábnyival esik mélyebben a tenger szinénél, a miből kiszámítható, hogy a mikor az Ocean ismét útat törhet magának a Saharába az Atlas sánczai alatt, a tavak helyén 250 lábnyi magas tengernek kell hullámzani, s az betölti hullámaival a Dsebel Tidikeltig a homokpusztát.
Igaz, hogy azzal még semmi sincs megnyerve, hogy a homoksivatagból tengerfenék válik; a tenger megint csak sós vizet küld a Saharának. Ámde a víznyomás közvetlen következése nem marad el, a hullám keresztülszivárog a homokhegyek alatt, átszürődik a mészsziklák közlő üregein s a Sahara északi részét a hegyekből alászakadó új folyamok kezdik átszeldesni, patak fakad fel a mély völgyekben s folyamparton, patak körül zöld virány támad, s az már beültethető datolya-pálmával és dum-pálmával. Az akácziák és mimosák ligetei gátat vetnek a futó homoknak s védelmük alatt meghonosul a savar és agkulbab, tevének, szarvasmarhának kedvencz takarmány; magától burjánzik fel rajta a szagos üröm, a homok kedvencze, tevének legelő, betegnek orvosság, szárazan tüzelő szer. S lesz a pusztából lassankint legelő. Nem is az újkor csodája ez. Már a régi egyptomiak a Faraók alatt megkisérlék ez óriási munkát, a lybiai pusztát így foglalgatták el darabonkint előbbre tolt kutsorokkal, csatornákkal, öntözéssel.
Csakhogy mind ez lassu munka volt. S az embereknek a második ezred utolsó tizedeiben már nincs türelmük a koralloktól várni a szigetek építését. Sietni akar mindenki.
Legnagyobb ellenség a Samum. Ez a szörnyetege a légnek nem akarja engedni, hogy elvegye tőle ember az ő birodalmát, a homokpusztát.
Előkerül újra meg újra az egyenlítői izzó bérczhátak mögül, tolja maga előtt fellegeit, a homokfelhőket. Nem állja utját a tenger, keresztülcsap rajta, mintha be akarná temetni homokkal a vakmerő jövevényt. Száraz lehelletével felszívja a lég minden párázatát s finom szitált porral égeti minden élő testét, mely áthat a pórusokon s meggyullasztja a szemeket.
Jöttére elsápadt az ég, a nap izzóvörös golyóvá lesz, óriási homoktölcsérek sepernek végig, tánczolva a síkon, miknek koronája az áldatlan felhőkárpitban vész el, melyből nem hull alá eső, csak kavics és porond.
Egy ilyen nap elég elperzselni a Sahara új ültetvényeit, koronájukig betemetni az új oazok csemetéit s a patakok forrásait betömni.
Legnagyobb baj pedig az, hogy az Új-Tenger összeköttetéseit az oceannal ilyenkor mindig nagy fáradtsággal újból kell helyreállítani.
Egyszer aztán azt mondá az «Ember», küzdjünk meg hát a Samummal magával.
Nagy erőfeszítés kell hozzá és nagy áldozat.
Nem kevesebb az áldozat, mint Európa részéről egy évi bortermésnek elvesztése, azért, hogy Afrika kenyeret teremhessen.
Azt kell véghez vinni, hogy egy esztendőben az egész félgömbön ne legyen meleg nyár.
Már a mult században észlelték azt, hogy gyakran a legnagyobb nyári hőség közepett egyszerre úgy átcsapott a hőmérsék, hogy a hévmérő 30 fokról 6 fokra szállt alá, s néha hetekig eltartott a dermesztő hideg, fagyos esőkkel és szelekkel. E rögtöni hőmérsékváltozás okait feltalálták azokban az óriás jéghegyekben, a miket a hő nyári napok a Jeges-tenger kristálytömegeiből elszakítottak, s a miket azután a tengeráramlat egész az afrikai partokig lehozott. A midőn aztán az uszó jégmezők elolvadtak, az által annyi meleget kötöttek meg, hogy a miatt Európában téli fagy szele fujt végig, s néha az afrikai Atlas- és Hold-hegyeken hó esett.
Ilyenkor aztán a Samum alszik.
Az európai és afrikai államszövetség tehát elhatározá, hogy egy esztendőben (1988) ezt a hideget egész esztendőn át mesterségesen fenn fogja tartani.
Hozzákezdtek május végén. A kipróbált hatályú Bickford-féle lobbantó gyutacsokkal fenn a grönlandi partoknál egész jéghegyeket szaggattak el kiszámított tömegekben: azokat a tenger szabályszerü folyása, a Golf-áramlat levitte csendesen az európai nyugati partok mellett egész Senegambiáig s a Cap Verde szigetekig. A mint ez elment, új tömeg jéghegyet szakítottak el s bocsátottak utána. Ez így ment szeptemberig.
Európában ez idő alatt nem volt egy hét, melyen a legdélibb országokban is hó, zúz, dara ne esett volna, az emberek egész nyáron bundában jártak, nem volt egy fürdeni való nap; a szőlő egresnek maradt, s novemberben szüreteltek, mégis eczetet adott; tengerit nem is vetettek az idén, előre tudva a megjósolt időjárást; hanem a czél teljesen el lett érve.
A Samum otthon maradt. Átaludta ezt az esztendőt. Hiányzottak felébresztéséhez a sziklát áthevítő forró napsugarak. Az ember legyőzte a vihart!
S a győzelemnek óriási sikere lett.
A Saharában a patakok mentén, a források oázai körül bámulatos növésnek indult a tenyészet, egész nyáron át nem perzselte le a fiatal hajtásokat a forró vihar; megerősödhettek, gyökeret verhetett minden növény mélyen a homokba; földön kuszó füvek siettek nagyhamar elfoglalni a nem mozduló porondot s betakargaták kövér leveleikkel.
És aztán september 21-én, mikor a napéjegyeni viharok kezdődnek, egyszerre csak fellegeket láttak előtámadni az új tenger felől; de nem azon elmosódott szélü, veres, izzó felhőket, miket a Samum kerget maga előtt, hanem eddig e tájon soha nem látott kékkeblü, ezüst szegélyü, egymás fölé dudorodó fellegeket, s a mint e fellegek lassan, lomhán hömpölyögtek a Sahara felé, az égre tekintő néger egy forró cseppet érze arczára hullani, s azt kérdezé: «ki sir oda fenn?»
Az első esőcsepp volt az a Saharában.
Az első zápor, mely évezredek óta e tájt lehullott.
És aztán szakadt az egyszer megindult eső hetekig a pusztában. Mikor megállt s újra kisütött a nap, szép zöld volt minden. Honnan támadt a zöld? Ki tudja azt? A föld vagy tele van alvó növénymaggal, vagy teremtő erővel bír; a megöntözött puszta kizöldül, ha senki sem vetette is be.
A Samum arra ébredt fel, hogy álmában megkeresztelték, s lett belőle áldásthozó Musson.
Aztán meg is maradt annak. A földtani átváltozás átváltoztatja magát az éghajlatot s a földön termő fű egyetért és összebeszél az égen járó széllel.
A huszadik század szégyenére még mindig lakják emberevők a földet.
Becsületes, jámbor életü emberek. Jó családapák, gyöngéd szeretők, istenfélő népek, jó vendéglátók, hanem azért az emberhúst megeszik.
Nem azért, mintha rá volnának szorulva. Szigeteik a Csendes-tenger közepett meg vannak ajándékozva a természettől minden jóval, mély gazdag televény földüket erdőszámra borítja a kenyérfa, mely kész czipóit árulja – ingyen. Kókuszligetek szegélyezik a partokat; kevés mívelés mellett gazdag aratást és minden évben biztosat ad tengerijük, a burgonya, yamsgyökér, batata vadon terem, csak fel kell ásni; czukornádjuk nedve, masawéjuk festéke, yagonájuk füszere még kiviteli kereskedést is biztosít számukra; juh, bivaly, sertés úgy szaporodik náluk, hogy a cserekereskedésnél aprópénz gyanánt használják, és azért mégis emberhúst esznek.
Ez náluk ünnepély, ez a díszlakoma.
A hogy nálunk szokás egy hajó vizrebocsátásakor fényes banquettet rendezni, úgy náluk is minden «canoe»-szalasztás a vízre össze van kötve fényes emberlakomával.
Tizenöt darab a rendes szám. Ennyit vágnak le egy rendes lakomához. Kétszer annyi, mikor ünnepnapokon a «Kolán» istennek áldoznak. A Kolán isten valódi inyencz, neki csak a vére és a szíve kell az áldozatnak. A többit papjainak hagyja.
A készlethez igen könnyen jutnak. Kétszázhuszonöt szigetből áll az a világ, a melyből a kannibal-faj száztízen lakik. Ennek a száztíz szigetnek mind külön istene van, a ki mind emberszívekre éhezik. Annálfogva minden sziget folytonos hadjáratot folytat egymással s hordja egymásnak a lakóit a maga istenei számára.
Ez az ő dicsőségük, ez az ő büszkeségük, ez az ő dogmájuk.
A «Kolán»-nak van egy áldozó temploma, egy agyagból épített gömbölyű lak, hegyes tetővel. Ennek legfőbb pompája az, hogy körül van tűzködve lándzsákkal s a lándzsák hegyein a tiszteletére megáldozott emberek koponyái.
A főnökök, a kaczikák házai előtt, a palánk karóiról fehérlenek le ily diadaljelek. A hány embert a főnök lakomán elköltött, annyi koponya a kerítésén sorban, s az olyan rá nézve, mint a nemesi családfa, minden ágon egy fej.
Egy angol utazó talált olyan főnökre, a ki kilenczszáz (!) embert evett meg.
Hogy az emberevésben ők dicsőséget találnak, annak bizonysága az, hogy az asszonyoknak nem adnak belőle. E szörnylakomákban asszony nem részesül.
Tudniillik mint vendég.
Ellenben nagy előnye van az asszonynak, és különösen a fiatal leányfélének e lakomákon – mint csemegének.
A hogy a nagy Ramazan és Bayram ünnepeken szoktak a muzulmánok Padisahjaiknak fiatal szűzeket ajándékozni, úgy ajándékoznak a Fidzsi insulánok is Kaczikáiknak ifju hajadonokat; csak hogy elébb beteszik azokat a kemenczébe; azután behintik sennalevél füszeres porával; s úgy adják fel neki – egy tálban.
A művelt emberiség régóta fáradt és kifáradt már a munkában, hogy e szégyenfoltot letörülje az Isten képmásáról.
Hasztalan volt minden erőködés.
Kegyes missionariusok megkisérték a Papuafajt a keresztyén hitre áttéríteni. Az Európából, Amerikából kiűzött jezsuiták, s mindenféle szerzetesek az önfeláldozással járó küldetésben keresték életük czélját, s áldott és dicső volt a mű, melyhez fogtak; sikere is volt. Százezerre ment a megtértek száma, kik az emberevésről lemondtak. Hanem ez csak egy oáz volt a sivatagban. A többség megette a neophitákat missionariusaikkal egyben.
A praktikusabb angolok aztán másként kezdének hozzá. Ügynökségeket állítottak fel a polynesiai szigetek mindegyikén, s azok által szép szövetek, üveg-ékszerek árán összevásároltaták az áldozatokat, a kik a Kolánnak levágatásra voltak kipéczézve.
A szigetek falvaiban egész ketreczek álltak, mikben a foglyul elhurczoltakat a kannibálok kenyérgyümölcscsel hizlalák, hogy a lakomára jó ízletesek legyenek. Onnan szoktak belőlük válogatni.
De mit használt az «államszövetség»-nek egyszerre minden ketrecz emberi hízóit megvásárolni; a helyzet csak rosszabbult vele; mert a Kannibálok rögtön gondoskodtak róla, hogy újra megtöltsék a ketreczeket a szomszéd szigetekről, s minthogy ez nem ment vérontás nélkül, tehát csak a háborúskodás szaporodott vele, úgy, hogy ha ezt az áldozatmegváltási rendszert folytatják, negyedszázad alatt a szigetlakosság ki fogja egymást irtani, csupa inyenczségből, mint a hogy kiirtották Európából a nyúlakat.
Tatrangi Dávid ekkor hatvanéves férfi volt s az utolsó öt évre megválasztott elnöke az «államszövetség»-nek.
Az ő terve ez volt:
Minden népet a saját észjárása után lehet csak meggyőzni. Hiszen Európa legmíveltebb nemzetei harmincz esztendeig el tudtak verekedni kannibáli módon a miatt, hogy egyik ember nem akarta a másik észjárását felvenni. Pedig itt a Jézus Krisztusról volt szó: a ki az isteni lények legkegyelmesebbike, s ugyan megbocsátja mindenkinek azt, hogy mit hisz felőle? Hogy kivánjuk hát, hogy a Pápua, a ki nem ruháját, hanem a bőrét hímezteti ki tűvel, okosabb legyen, mint mi, a midőn a Kolán istenről van szó, a kinek széles szája van, abban négy agyara, kimeredt szemei, bozontos sörénye a feje körül?
Dávid egyszer ezt az izenetet körözteté a száztíz sziget lakói között:
«Azt izeni nektek Kolán, hogy már jól lakott s nem ehetnék. Hagyjatok fel az emberevéssel. Ha nem engedelmeskedtek neki, ő maga fog eljönni: nem az a fából faragott Kolán, a kit a papotok csinált, hanem az igazi Kolán, a hogy él és uralkodik, s az büntetésből titeket magatokat esz meg.»
A mi derék jezsuitáink hatalmasan értettek e «nuntium» kihirdetéséhez.
Hanem a kannibálok papjai természetesen hogy tiltakoztak e mennybéli nyilatkozat ellen. Azt mondták, hogy hamis próféczia az! jobban ismerik ők Kolánt; rajtuk kívül senki sem tud azzal beszélni, annak külön nyelve van.
S csak azért is, hogy megmutassák, miszerint az igazi orthodox fogalom a Kolán istenségről az ő egyedül csalhatatlan dogmájuk: a Fidzsi szigeti papok a keresztyén missionariusok székhelyén Ubau főhelységben nagy áldozat-ünnepet rendeztek.
A Bure, a templom, e szent napra bevonatott fehér lepedővel, mely széles sátoralakban feszíttetett ki a templomtér előtt, beárnyékolva az oltár-követ, melyben az áldozat végbemenendett; előtte a Kolán bálvány: egy tuskóból faragott rettenetes szörny, megaranyozott agyarakkal, sárgára festett fejjel, két szeme két vérszinű lángopál.
Harmincz ifju hajadon volt az áldozó ünnepre kiszemelve.
A Bure háta mögött harmincz «szuva»: épen olyan alakú kemenczék, minő a templom maga, félkört alakító sorban; mind a harmincz kéménye füstölög: azokat előre fűtik már.
A sziget belsejében van fölállítva a Morái. Egy rettenetes épület, csupa embercsontokból összerakva, olyan emberekéből, kik a többieknek lakomául szolgáltak; közepett egy nagy torony, mely évről-évre magasabbra nő, körüle kisebb-nagyobb kupolák, egy-egy király győzelmének, vagy ünnepélyének emlékei. Legmagasabb közöttük Tumbua Nakaro király kupolája, ki egy vendégségen kétszáz kosár ignagyökeret, kétszáz tyúkot, kétszáz malaczot és kétszáz embert lakmároztatott fel hű alattvalóival. Ennél csak körületére nagyobb Bullandám király emléke, a Taferet sziget fölötti diadal megörökítésére. Ennek a szigetnek Mbau hősei az összes lakosságát megették három nap alatt. Emléke a csonttorony.
A Morái körül van véve egész csoportjával a rettenetes isteneknek; bálványok szarvakkal, vadkan-agyarakkal, meredő szemekkel, görbe karikalábakkal, pók-hasú, nagyfülü szörnyalakok: ezek is mind emberáldozatot követelnek, de már ezeknek csak a csontja jut; a legnagyobb közöttük a Zan-Hualu isten, a legsoványabb a Budan-Hi isten.
Mind a templom, mind a morai környéke «örökre tabu».
A tabu a kannibálok főpapja kezében rettenetes fegyver. Ez a kannibálok pápájának a bullája.
A főpap czíme «nambetti-levu»
A mire a nambetti levu kimondja e nehéz szót «tabu», ahhoz nem szabad hozzányulni, azt nem szabad meglátni, arra a helyre nem szabad rálépni, azt ha ennivaló, nem szabad megízlelni.
Örökre tabu minden idegenre nézve a templom és morái környéke. A repülőgépek által ugyan módjukban volna az idegeneknek bárhova a tabu daczára is leszállni; de ez ellen az a megtorlás a nembetti-levu részéről, hogy akkor tabu alá vetné az ő telepítvényük környékét is, és őket magukat, s azontúl senki sem érintkezhetnék, még csak nem is beszélhetne velük többé a bennszülöttek közül; mert a ki a tabut megtöri, azt megeszik.
Azután örökre tabu a nőkre nézve az emberhúsevés, a templom előtt megjelenés; örökre tabu a királyok és családtagjaik sérthetlen személye és a papság s azoknak hírnökei a «mata nivanuák».
Az ideiglenes tabu kihirdetése a nambetti-levu hatalmában áll.
Húsz éves koráig tabu minden férfira nézve az asszony. Tabu minden időben a más felesége. A ki ezt meg nem tartja, azt megeszik.
A pap egyúttal a bíró, a hóhér és a szakács.
Egyszer a nambetti-levu harmincz esztendeig tabu alatt tartá a férfiak szakállát, úgy, hogy az övükig nőtt már: nem volt szabad levágni. Másszor meg négy esztendeig tabu alatt tartott minden hús-ételt az asszonyokra nézve.
Mikor az áldozat kezdődik a Bure előtt, annak bevégeztéig tabu alatt van az egész sziget. Akkor nem szabad senkinek a lakhelyét elhagyni a nambettiken és a mata nivanuakon kívül, kik a szent mészárlást végrehajtják. Akkor nem szabad semmi hangnak hallatszani a szigetben, az áldozók rettenetes hymnuszán kívül; mely aztán messze elhangzik egész a tengerparti keresztyén telepekig. De még a kutyaugatásnak, disznóröfögésnek és kakaskukorításának sem szabad hangzani a tabu alatt; a miért a lakosok kutyáik és sertéseik orrára kéregtülköket kötnek s kakasaikat fazékak alá dugják; míg aztán a nagy dob szava jelenti, hogy vége a tabunak, az áldozat megtörtént, akkor ember és kutya nagy örömmel ront elő a következő lakomához.
A papok és kaczikák tökéletesen uralkodnak a nép fölött s e hatalmat a természet maga is segített megerősíteni. A Melanesia egész szigetvilágának minden lakója a néger szín változataiban osztozik az olajbarnától a kormos feketéig. Hanem a főnökök és főpapok csaknem fehérek. Ezeknek rangja apáról fiúra száll. E színváltozást talán a folytonos jóllét, s nagyobb szellemi tehetség fejti ki náluk. Azonkívül, a míg a papua faj-termete mind szikár, sovány, addig a fejedelmeknél és papoknál már látható a tekintélyes potroh: azok kövérek. A mbaui nambetti levu többre becsülhető három mázsánál.
Ez is fehér bőrűnek született már (a papuák úgy hívják a született aristocratiát, hogy «papa-langvisz») hanem ez nem látszik már rajta. Arcza, teste úgy tele van hímezve mindenféle színű ábrákkal, hogy a tetovirozás sujtásaitól a kelme alapszínét nem lehet kivenni. Fejét egész erdővé megnőtt kondorhaj diszesíti, megkenve illatos zsírral és behintve veres porral; beletűzködve legyező alakban sárga papagály-tollak: nyakát roppant disznóagyarakból fűzött láncz fonja körül, a vállán és derekán sokszorosan körültekergetett gyapot szövet, mely még húsz rőfnyire úszik utána a földön, karján czápahalfogakból készült karpereczek, átlyukasztott fülein egy-egy kés van dugva keresztül; úgy viseli az ölő eszközt ott, mint másutt mások a csizmaszár mellett.
Minden készen volt már az áldozathoz. Mély csend az egész szigeten. A papok és hóhér legényeik körülállták az oltárt, s rákezdték azt a borzalmas hymnust, melynek üvöltő hangjai az áldozatok halálsikoltásaival szoktak egy rettenetes hangversenybe vegyülni.
Ekkor megszólalt egy hang a tengerparti keresztyéntelep felől, mely egymaga túlordítá a szörnyhymnust. Hang, mely rémületet s boszúállást ordít, melynek hallatára minden állat bátorsága elvész, s az ember elfelejti, hogy ő a világ ura.
A papok s mészárlók torkában benneszakadt a hymnus hangja, mikor ezt hallották. A tabu meg van törve egy idegen hang által.
De nemcsak ordító hang: csörtető robaj is közelít; sürű bozóton, erdőn keresztül, út nélkül tör egyenesen a templom felé valami rém; a karcsú pálmacsemeték jobbra-balra hajladoznak előtte. Egyszerre előrohan a pagonyból.
Ő az!
Maga a Kolán isten, a hogy ki van faragva az oltár előtti bálványszobron. Iszonyú feje, lombos sörénye, széles szája, rettentő agyarakkal, villogó szemei. Ő az maga, az emberevő. Csakhogy ez eleven.
Ki hát ő?
Egy óriási hímoroszlán.
Hogy jött ide?
Az afrikai puszták megtelepítése, benépesítése után úgy találta Tatrangi Dávid, hogy az oroszlánok egészen fölöslegessé váltak a világon.
Mi szükségük van az állatoknak királyra?
Egy ilyen fenevad-királynak a civilistája nagyon magasra rúg.
Egy oroszlán naponkint annyi húst megeszik, a mennyi háromszáz embernek elég volna. Egyetlen oroszlánnak huszonöt négyszög mérföldnyi terület kell, hogy rajta megélhessen. S még az nem elég, hogy az ember elől a tápszert eleszi, őt magát is pusztítja. Éven át százezer ember esik áldozatul az oroszlánoknak csupán Afrikában s a mellett három millió embernek a tápszerét falják fel.
Le velük a trónról!
És az állatkirályokkal együtt azoknak egész adóbehajtó csordájával, hyenákkal, sakálokkal, párduczokkal, farkasokkal! Ki velük!
Az oroszlánnak robbanó golyót; – strychnint a kutyának!
Az apró dúvadat mérgezett csalétekkel ölték rakásra; az oroszlánt pedig kizavarták berkeiből az ijesztő repülő gépekkel, s robbanó üveg-golyókkal elkábíták. Az elkábultakból a legszebb példányokat az állatkertek, állatseregletek számára megtartogatták (darabja megért egy-két ezer forintot) a többit agyonverték; a meghagyottat kábult állapotában betették a vasketreczbe, tovaszállították; mire fölocsúdott, már fogoly volt; s azontúli tartási költségeit fizette a látnivágyó közönség.
Tatrangi Dávid egy ilyen elfogott oroszlánt ajándékozott a mbaui kannibálok szigetének.
És az egész melanesiai szigetcsoporton semmi dúvad nincsen. A természet, mikor lázálmában megalkotá a kannibálfajt, fölöslegesnek látta még egy másik fenevadat is teremteni mellé; elég dúvad ő maga magának. Talán épen azért vadászik egymásra.
Tatrangi Dávid helyrepótolá a természetnek ezt a mulasztását s adott a melanesi kannibálok minden szigetének egy-egy oroszlánt a javából.
A királyi fenevad vérszomjú ordítással rohant a Bure felé.
Négy nap óta nem kapott már enni. Mikor a missionarius-telepen ketrecze ajtaját felnyitották, rohant egyenesen a bálvány templomához. A vérszag vezette.
A mint az áldozó papi hentesek megpillanták e bömbölő szörnyeteget, mely magasra emelt farkával csapkodta oldalait, rémülten rohantak előle be a templomba.
A nambetti-levu három mázsás testével nem tudott szaladni, a hosszú keresztűl-kasul tekert szövet is gátlá térdeit a mozdulásban, az csak oda esett a Kolán bálvány ijesztő szobra elé, s mintha maga is hinné, hogy az segíthet rajta valamit, átkarolta a festett szörnyeteget.
Az oroszlán pedig inyencz. Európai vadászok ismerik azt a szokását, hogy hét ember közül ki tudja választani az egyetlen fehéret, s a hat feketét ott hagyja; a nambetti-levu kövérebb is volt a többinél. Egy óriási szökéssel keresztülveté magát a Bure kerítésén, s egyenesen a főpapra ugrott, iszonyú körmeit belevágva annak húsos vállába.
A nambetti-levu a kárhozatra menő rémordításával foná karjait a bálvány szobra körül, akkor aztán a fenevad irtózatos szájával átharapta a derekát s egyet rántott rajta, oly szilaj erővel, hogy a bálványszobor tőben kitörött s végig zuhant az oltárkövön, agyarait kitörve a sulyos eséstől.
És akkor a királyi vad, gyönyörű fejét fölemelve magasra, a derékban átharapott főpap három mázsányi alakját úgy tartá szájában, mint macska a patkányt, s pompás morgással állt ott nehány perczig a templomba elbújt népségre nézve felséges tekintetével.
Aztán megrázta a fogai közt tartott áldozatot, az utolsót vonaglott; akkor az oroszlán terhével együtt átugrott ismét a kerítésen, s elnyargalt az erdő felé.
A nambettik, a hentessegédek jajgatva futottak szét a templomból, rémülten hirdetve az előcsődülő népnek, hogy a Kolán isten, fenyegetése szerint, elevenen megjelent és a szófogadatlan főpapot magát ragadta el. Oda a nambetti-levu.
A megrémült nép azonnal az áldozat-ketreczeknek rohant s a leányokat kiszabadítá azokból.
A sziget népsége közt nagy forrongás támadt, nagy volt száma azoknak, kik a Kolán isten e félremagyarázhatatlan intését készek voltak megfogadni s az előrebocsátott parancsolatnak engedelmeskedni.
Az nap nem jött elő többet az oroszlán az erdőből. Hiszen elég is lehetett neki az az egy pap.
Másnap ismét hallották közeledő ordítását, s erre a rémült nép a missionarius telephez menekült, ösztönszerűleg sejtve, hogy ott védelmet talál az emberevő bálvány ellen.
A missio főnöke, egy angol presbyterianus pap, azt mondá az odamenekűlő népnek, hogy legyenek nyugodtan; a vérivó szörny nem fog bántani senkit, s megigérte, hogy beszélni fog vele s az ő még hatalmasabb Istenének hatalmával le fogja azt győzni.
Azzal kezébe vette két csövű fegyverét, mely robbanó ichorüveg golyóra volt töltve s elindult a patakhoz.
Tudta jól, hogy az oroszlán most szomjas lesz, vizet keres, s oda jön szomját oltani.
Az oroszlán nem soká váratott magára; odajött a forráshoz; ott azután a missionarius golyójának kábító mérgétől egyszerre összerogyott, mint a halott; dermedten terűlt el a vízparton.
A papuák, kik messziről lesték, fákra felmászva e veszélyes kaland kimenetelét, bámulva jöttek a missionárius elé s a lábait csókolták, hogy ily hatalmasan legyőzte a szörnyeteget, melynek iszonyú alakját nem győzték eléggé csodálni.
Hanem akkor megint előálltak a papok. A mint azt látták, hogy a szörnyeteg meg van ölve, egyszerre elmult minden ijedelmük: az elesett oroszlánra kimondták, hogy «tabu»; ahhoz nem szabad másnak hozzáérni, mint csupán nambettinek; annak a hulláját lefoglalták a maguk számára, azt betakargatták kokuspálma-levelekbe, belefektették abba a nagy sandálfa ládába, melyben a fejedelmi halottakat szokták kivinni. Tizenkét nambetti vette vállára a ravatalt az oroszlánnal, úgy czepelték azt a nagy morái elé, s ott máglyát csináltak neki illatos sandálfából, hogy majd megégetik rajta.
Akkor aztán megint ők lesznek az urak s találhatnak ki a nép számára valami új mesét. Beveszi az azt.
Hanem az ichorgolyónak az a hatása van, hogy a megsebzés perczében rögtön halálos zsibbadásba ejt, az ájulásszerű tetszhalál azonban nem tart nehány óránál tovább, s akkor visszatér az élet, a seb helyén támadó bőszületes viszketeg érzetével, mely később jótékony gennyedéssel végződik.
Az oroszlán arra ébredt fel, hogy valami nagyon sütögeti az oldalát. A máglyát gyujtogatták már alatta köröskörül és rákezdték ordítani a tiszteletére készített fertelmes hymnust.
De nem várta az oroszlán, hogy annak vége legyen, hanem szétrugta magáról a pálmalevelt, leugrott a máglyáról, közécsapott a papi synodusnak bőszült dühében.
Ölt, nem éhségből; de veszett haragjában.
Harmincz nambettit marczangolt szét, bekergetve a többit a városba s aztán végig nyargalt ordítva Mbau útczáin; felszökött Unong Lala király palotájának a tetejére (csak olyan palota volt az) s annak a homlokán felállított bálványokat mind leverte a farkával, berontott az istállójába s megfojtotta valamennyi nyereg alá tanított bivalyát, azután kirohant az erdőre, onnan valamennyi juhnyájat, sertéscsordát haza kergetett a városba, körűlnyargalta a szigetet, beleugrott a tengerbe, kínzó sebét az sem enyhítette, ott a menekvő pirogueokat utólérte, felforgatta, az úszó papuák hátát körmeivel végig hasogatta, aztán megint visszatért a szigetre s körülnyargalászta Mbaut, rémülésben tartva ordításával minden embert és barmot.
Most azután maga Unog Lala király és nambettijai sompolyogtak oda a missio telepéhez, könyörögni, hogy legyen irgalmas hozzájuk a «papa langvisz», s beszéljen még egyszer a hatalmasabb Isten erejével az ő Kolán istenük fejével, a kivel senki sem bír.
A missionáriusok azt felelék, hogy addig nem kelnek oltalmukra, míg a király az új nambetti-levu által ki nem hirdetteti, hogy az emberhús ezentúl asszonyra és férfira nézve egyaránt örökre «tabu»; emberhúst másnak nem szabad enni, egyedül a Kolán-istennek. Ha azután a nambetti-levu úgy találja, hogy nem kell már a Kolán-istennek lakomát csapni, csak szóljon a missiónak, az elhozza neki az eleven Kolánt. Arról aztán senki sem tehet, ha az magát a papot eszi meg.
A király és papjai beleegyeztek az alkuba, az emberhús örök időkre tabu alá lett vetve; a missionariusok az oroszlánt ismét elkábítva elfogták; s azóta nem hallatszott, hogy a Kolán-isten valaha olyan lakomára éhezett volna, a hol a gazda maga a pecsenye.
S így tett a missio Melanesia, új Zeeland és új Caledonia többi szigetein is. Emberevő vadállatokat ajándékozott a kannibáloknak, s megbuktatta ezt a fertelmes üzletüket «concurrentia» útján. Azt nem állták ki.
S a kannibál népből váltak aztán később a missionariusok által kiképezve a leghatalmasabb dúvad-lövészek a keletindiai gyarmatok megvédelmezésére, miket ismét a tigrisek legioi fenyegettek elpusztítással; s mikkel szembeszállni a bennszülött puha, növényevő indusfaj nem volt elég erős.
Hanem az az egy még akkor is megmaradt náluk, hogy ellenségeiket csak megették: t. i. a tigrist s az oroszlánt. Rossz hús, kemény is, de már az ellenséget megenni dicsőség.
A második millenium utolsó öt évében már nem volt emberevő faj sehol a kerek földön és nem voltak dúvadak többé az emberlakta vidékeken.
E század egyik legnevezetesebb műve volt a Himmalaya legmagasabb csúcsának egy fensíkjára épített csillagda.
Az újabb korban ugyan a csillagdákat nem építették többé a hegytetőkre, mint régenten, a mi nem is volt czélszerü, mert egy pár ezer lábnyi magas hegy még nem emeli a csillagászt a felhők rétegén túl, míg másrészt a síkon emelt csillagda egyúttal légtüneti észleletekre is szolgál, a mik annál tanulságosabbak, mentül közelebb vétettek fel az emberlakta légkörből.
A himmalayai csillagásznak azonban csupán azon feladat jutott, hogy az ég világait vizsgálja, hogy folyton figyelemmel kisérje azt a legnagyobb világtörténetet, melyben csillagok, napok, bolygók, holdak, üstökösök és holt égi testek szerepelnek, a földi dolgokra ne legyen gondja.
A Himmalaya huszonhétezer lábnyi magaslata fölött ritkán jár felhőréteg; a világködök soha sem emelkednek odáig; az ég nappal is sötétkék ott, egyetlen csillaggal, a nappal, mely valódi csillagfényben ragyog már odafenn, a földlakók előtt ismeretes melegítő sugarak nélkül, éjjel pedig tündöklik az ég, gyémántporral hintve, tizedrangu csillagok, csillagködfoltok puszta szemmel megláthatók s a csillagok nem pislognak zöld, vörös színt játszva, egyformák örökké.
E magaslatra építteté fel az államszövetség az egész földnek szolgáló csillagdát, melyet az emberiség örökké éber szemének lehet nevezni.
Elmondjuk legelőször is azért okát, hogy kisszerünek, nevetségesnek ne lássék annak eszméje.
A csillagászat odatökéletesült már, hogy az ég titkaiból oly téreket is elfoglalt, mik a mult század buvárai előtt még tilalmast képeztek.
Az üveggyártás tökéletesülése óta a flint- és crownüveget oly nagy darabokban tudták már előállítani, hogy a legtökéletesebb sugártörésü lencsék tíz-tizenkétezerszer nagyító hatással nem tartoztak a ritkaságok közé; igaz, hogy egy ilyen tökéletes üveglencse most is többet ért, mint a föld legnagyobb gyémántja s azt csak országok pénztára fizetheté meg. (A mult század legerősebb távcsöve, a dorpati csak 1400-szor nagyobbított.)
Az ilyen óriási szem előtt megnyiltak az ég rejtett titkai. E távcsöveken keresztül a hold oly közelre jött hozzánk, mint földi láthatárunk hegyei; a Jupiter, Saturnus, Mars, Venus földgömbi térképeket engedtek magukról rajzolni, a napfoltokon át be lehetett látni a nap sötét testébe s a vörös fénydudorokban, mik teljes napfogyatkozások alkalmával a nap karimáján mutatkoznak, fel lehetett ismerni a napban működő tűzhányók kitöréseit, mik még most is asteroidokat, apró planétácskákat szórnak a világürbe; az óriási távcsövek előtt megadták magukat az álló csillagok, átmérőt mutattak s távolságaikat ki hagyták számítani; a csillagködfoltok szétbomlottak alkotó napjaikra s egy új világrendszerbe engedtek bepillantani, a kettős csillagok elárulták a központi sötét testet, mely körül forognak, s melynek világot kölcsönöznek, ott a föld áll s a napok forognak körüle; a legapróbb bolygó is fel lett már találva, mely a nap körül forog; számuk átment az ezerbe (a mult században csak száztízet jegyeztek s két század előtt még csak kilenczet) és aztán minden üstökös útja fel lett fedezve.
Ezen égi kisértetek száma, a mik a bolygó rendszerünkön keresztül-kasul vágtatnak, tömérdek. S valóban nem lehet közönyös a föld lakóira nézve, hogy bolygója valamelyik égi rémmel nem találkozik-e egyszer össze.
A második millenium végére jósolt végítélet nem csupán költői és látnoki mese. Van annak csillagászati alapja is.
Az ismeretes üstökösök közül két legnagyobbnak a visszatérése esik erre az időtájra.
Az egyik a Halley üstököse, melynek koronkinti visszatérését hat század óta figyelik már s rendes időre megjön. Még pedig háttal megy előre, s keletről nyugatnak repülve kerüli meg a napot, ellentétben valamennyi bolygó csillag és üstökös forgásával. Fényküllői a nap felé fordulva egy lángoló legyező alakját adják neki.
A második az 1811-iki márcziusi üstökös, mely a földhöz naptávolnyi közelben járt s félévig látható volt az égen, még hatvanmillió mértföldnyi távolságban is. Ennek iszonyu tömegnek kellett lenni. Az ugyanez évben őszszel megjelent második zacskó-alaku üstökös, középett egy izzó golyóval, nem fogja többé a földet fenyegetni, annak az útja a világürben vész el, s nincs számára visszatérés.
A negyedik az 1843-iki üstökös, mely azonos a 268., 442., 968., 1143., 1317. és 1493-ik évben észleltekkel. Ennek a fényfarka negyvenmillió mértföldnyire nyulik, kétszer annyira, mint a föld és nap közötti távolság. Emlékezünk rá, hogy mikor e csillag feje a láthatárt érte, hosszu egyenes fénykévéje keresztülfeküdt az égen, s a másik láthatárig ért.
Hanem ezek mind a négyen oly távolban kerülik meg a napot, hogy a földpályát csak az első szeli által, a többi kívül maradt rajta.
Veszedelmes találkozása a földnek csupán az 1680-iki üstökössel lehetne, mely ebben és a rákövetkező évben jövet-menet kétszer keresztezett földünk röptével, úgy, hogy csak röptének gyorsításától függött, hogy vagy deczember 22-én 1680-ban, vagy január 5-én 1681-ben egymásba csapódjanak.
Hogy mi következése lehet az ilyen összeütközésnek egy bolygó s egy üstökös közt? e fölött sok tudományos értekezést tartottak már; de az mind csak elmélet maradt mindaddig, míg egyszer gyakorlatban be nem bizonyul valamelyik tan valósága.
No tehát eljött az idő, hogy ez is bebizonyuljon.
A kétezredik év utolsó tizedében a kalkuttai csillagda igazgatója észrevett a Perseus csillagképletében egy üstököst, melynek még akkor lángsörénye nem volt látható, s mely egyenesen naprendszerünk felé közelített, a legcsekélyebb elhajlással ecclyptikánkhoz.
Ebben az 1680-iki üstököst ismerték fel.
Megfoghatatlannak látszott, hogy térhet az vissza, holott a kiszámítás szerint kétezernyolczszáz év kell neki, míg pályáját körülfutja. Hanem a régi csillagászok számításaiban könnyen kimutatható volt a tévedés s ezt maguk az üstökösök deríték fel.
Először is kifeledték a számításból, hogy a napnak magának is van légköre s ez a világæther, a mi mentül távolabb van tőle, annál ritkább, épen mint a földi légkör, a keringő tömeg tehát folyton hanyatló ellentállást talál teste előtt, a mint a naptól távozik s ez sokszorozza haladását. De még jobban sietteti röptét az a körülmény, hogy maga ez az átlátszó test, ez a megmérhetetlen anyag, a miből az üstökös áll, elveszti a világürben azt a szárnyas, zászlós alakot, melyet a napsugarak hatása alatt fölvett, összezsugorodik gömbbé, szűkebb terimére szorul s ez repülését mértani arányokban gyorsítja.
Így történhetik meg az, hogy az 1680-iki fenyegető ellenség már háromszáztizenhat év mulva jelezi visszatértét, még most száz meg száz millió mértföldnyi távolban, de biztosan közeledve.
Ezen közeledő üstökös észlelésére lett emelve a himmalayai csillagda.
Voltak, a kik nevettek rajta.
Hogy lehet félni egy üstökössel való összetalálkozásától a földnek? Az üstökös nem szilárd anyag; ritkább a mi levegőnknél, ha keresztülmennénk magán a magván, akkor sem tudnók meg, hogy benne voltunk.
Mások ellenkezőt mondtak. Nem minden üstökös anyaga egyforma, vannak üstökösök, a miknek szilárd magva képződött már, ilyen volt az 1811-iki szeptemberi üstökös.
Erre ismét bebizonyíták a nemfélők, hogy attól még kevésbbé lehet félni, ha egy üstökösnek kemény magva van: ez ellen a mechanika szabályai biztosítanak. A föld «szabad tengelylyel» biró test, minő például egy pörgő csiga. Ha egy pörgő csigára egy kavicsot hajítunk, a csiga nem ugrik ki futásából, hanem a kavicsot hajítja tova.
«De köszönjük szépen», mondák erre a félők, «hogy ha épen az én fejemre talál esni s onnan ugrik vissza!»
Mások azt mondák, hogy nagyon is lehető a földnek és az üstökösnek összeütközése. Látták a Biela üstökösén, mily hatalommal bírt ellenében a Jupiter, melyhez közel tévedt, e bolygó vonzereje két millió mértföldnyi távolból elszakította egy harmadrészét az üstökösnek. A föld is magához fogja azt rántani, ha ilyen közel jön, de azért az összeütközés a földre semmi hatással nem lesz, a földnek a gőzköre is tömörebb anyag, mint az üstökös, maga a légkörünk veti azt el magától; s a föld minden vonzerejének nem lesz hatalma egy egész világot, mely csupa hydrogenből áll, a mi sokkal tömörebb légkörünkön keresztülrántani, valamint hogy nincsen ereje egy mázsa olajat lehuzni egy font víz alá.
Az igaz, mondák az aggodalom tudósai, hogy egy mázsa olaj, ha csendesen töltik egy font víz fölé, annak a színe fölött marad; ha tehát az üstökös anyaga könnyebb légnemből áll, mint földünk légköre, a találkozás után a mi légkörünk fölött fog elterülni, mint olaj a víz fölött; ámde nem felejtendő ki a találkozás esélyéből a mechanikai erőmozzanat, ha egy mázsa olajat magasról zudítunk le egy mázsa vízbe, bizony lemegy az annak a fenekére. Ha egy olyan óriási tömeg gáz, minőt az üstökös feje egyesít magában, egész függélyesen rárohan gőzkörünkre, bármennyivel könnyebb legyen is ennél, a lód-erő hatalmával keresztülhatol azon; s abban az esetben először is azt teheti meg, hogy minden tüdővel ellátott lényt megfojt; no ez még a legkellemesebb halálnem lesz ránk nézve; de másodszor megteheti azt, hogy ő levén a gyorsabb futásu (a napközelben ötvenszerte sebesebben halad, mint a föld), a vele összekeveredett földlégkört magával viszi s levetkőzteti azt gőz- és légburkolatából; a mikor azután a legkínosabb lassu halállal kell elvesznünk, tátogva a maradék éleny után, fuldokolva, vérezve orron, szájon, füleken át, és nézve, hogy vész el velünk együtt fü és fa, melynek viszont a táplálatára szükséges légenyt vitte tova az üstökös.
Végre még harmadik eset is van, mely elég valószínü. Két test összeütközése meleget idéz elő; ha az üstökös a föld légkörébe csapódik, az ütődéstől a földi légkör élenye fellobbantja az üstökös egész tömegét, mely nem lehet egyéb, mint csupa gyulékony gáz. S ebben a világfelgyujtó lángban a föld úgy meg fog olvadni, hogy olyan lesz, mint mikor a nap gyürűjéből kirepült. Nem «itéletnap» lesz az, hanem csak «itéletpercz».
Az államszövetség igazgatótanácsa elég jól ismerte a veszélyt, mely az egész földet fenyegeti s gondoskodott annak elhárításáról.
Hogyan? Az üstökösnek a földdel összetalálkozása elhárításáról?
Nem arról. Az ellen emberi erő nem segít. Nincs is szükség a segélyére. Sőt ellenkezőleg, kivánatos lenne, hogy az 1680-iki üstökös a földdel annyira összetalálkozzék, hogy belejusson ennek vonzkörébe. A kivánságos indokot majd elmondjuk alább. De még az összetalálkozásból nem lesz összeütközés, mint nem lett a Jupiternek összeütközése a Biela-üstökössel, melyet magához rántott. A Jupiter tömegét, annak a kettészakított üstököshözi távolát a föld viszonyaival egybevetve, kiszámítható volt, hogy ha a föld egy huszadrész naptávolnyira közel jut az üstököshöz, még onnan magához fogja azt rántani, ha egyenesen neki nem jönne is. Hanem az azért még sem fog hozzá közelebb jöhetni, mint 30–40 ezer mértföldnyire. Miért nem? Azért, mert északról jön a föld északi sarka felé, s a hogy az északfény kisugárzásaiból kiszámíták, a föld delejhatása ennyire kiterjed; tehát az első találkozásnál az északi polus eltaszítja az üstököst magától, mely szinte a tevőleges delejével közelít felé. Ez gyönyörü látvány lesz, a mint majd az északfény rózsaszín küllői megküzdenek az üstökös lángkévéivel odafenn az égen.
Igen! de hátha visszajövet találkoznak össze?! mi lesz akkor, ha a föld délsarka a szenvedőleges delejjel lesz fordulva az üstökös felé? Hát ez sem fog változtatni a helyzeten. Az üstökös jövet fejjel jön elő, s menet lángfarkával halad visszafelé, akkor meg a két negativ polus fordul egymásnak szembe s ismét eltaszítja a föld az üstököst, ez esetben az igaz, hogy legfeljebb tízezer mértföldnyi távolból, mert a délsark negativ deleje sokkal gyöngébb, mint az ellentétel.
Miért tartották tehát kivánatosnak a csillagászok, hogy bár olyan közel jutna ezen üstökös a földhöz, hogy ennek vonzereje hatással lehetne rá?
Azért, mert az az üstökös már 1680-ik évi deczemberben oly közel járt a naphoz, hogy csak 32 ezer mértföld választotta el tőle.
Az üstökösök útja pedig nem tökéletes örökké egyforma tojásdad kör, mint a bolygóké, hanem spirále, csigakör, mindig szűkül, közeledik a naphoz; végre bele kell esnie. Az 1680-iki nagy üstökösnek az elmélet alapján okvetlen bele kell hullani a napba a legközelebbi visszatérése alkalmával.
A mióta a tízezerszer nagyító lencsék felnyiták az ég rejtettebb titkait, a csillagdákban minden évben észleltek két-három ilyen kisebbszerű üstököst, melynek útja nem járt túl a Vénuson, s mely a napba beleesett. Ez interplanetaris üstökösök száma igen sok. E hullások támaszták aztán a napfoltokat, a mint a tömegek áttörték a nap fényburkát.
Az már megállapított ismeret, hogy a napfoltok támadásának viszont közvetlen hatásuk van a földi időjárásra.
Mármost, ha egy ilyen egész óriási üstökös talál belehullani a napba, ki lesz képes kiszámítani a hatást, melyet az a földi időjárásra fog gyakorolni? Nagy zavart fog előidézni légkörünkben. Lesznek elképzelhetetlen hidegek nyár derekán, fagyok, hóesések az æquator alatt, terméketlen év, zivatarok. Hanem azért mind ez ellen közös emberi erővel még megvédhetjük magunkat.
Mindezen világveszélytől megmenthetnők mind magunkat, mind a naprendszer többi planétáit, a miknek lakói épen úgy fognak szenvedni a nagy kataklyzma miatt, ha a földünk novemberben találkoznék össze az üstökössel, a mikor azt pályájából kifelé rántva, egy hatalmas lökéssel eltérítené a veszélyes csigavonalból; a periheliumát megszaporítaná egy pár százezer mértfölddel s ismét dolgot adna neki valami tízezer esztendőre, a míg azt helyrecsavarogja.
Ez volna a kedvező esély. De van azután kedvezőtlen is, ha a föld deczemberben talál összejutni az üstökössel, a mikor annak a pályakörén belül jár s ekkor aztán még szorosabbra húzza annak a csigavonalát vonzerejével s kényszeríti az üstököst okvetlenül belehullani a napba.
Hanem hát ez ellen hasztalan minden emberi okoskodás. Készen kell lenni csupán arra a föld lakóinak, a mi egyenesen reájuk van bízva, a miről segíthetnek is; a többit elvégzi náluk nélkül az, a ki a világokat forgatja.