– Kérem, kérem, szólalt fel Hálomi gróf, meglehet, hogy valamelyikünk szerelmes bele.

– Hát hisz én nem sértettem meg; de nekem nem tetszenek ez emberek, mert kevélyebbek, hiubbak és rátartóbbak pénzük miatt az első zászlós úrnál, s kapnak az alkalmon, ha azt akarják, hogy a börze asztaláról beseprett olcsó ragadmány hulladékait az ember hazafiui áldozatoknak nevezze.

– No és hadd nevezzék annak, vágott közbe Gyula, ki kezdett e vita alatt elemébe jönni. Miért ne vetnők ki az adót – közérdekből – az emberi hiuságokra, kiváncsiságra, ha ezek oly könnyen megadóztathatók? – Azután azt sem kell egészen feltenni, hogy az a lateiner publicum mind olyan tetszelgő, kitünni vágyó. Mennyi nemzeti ügy virágzik a középosztály részvéte után, a mit az még csak áldozatnak sem akar tekinteni. Hisz az irodalom, köziskolák, takarékpénztárak, gazdasági egyletek mind olyan conventionatus lábon állnak, hogy azokról soha sem tudni, ki kegyelme tartja fenn? Követeli-e valaha egy könyv megvevője, vagy egy szinházba járó, hogy őt megdicsérjék, hogy háládatosak legyenek hozzá? pedig általa él irodalom és művészet; ön nem találja genant állapotnak buzát, vagy repczét adatni el a piaczon, s ha Torhányi urammal megalkudott az egynyiretüre, eszébe sem jut, hogy milyen büszke képpel fizet érte majd ez a pénz embere: hát akkor ugyan minek restelkednék, ha az a kérdés kettőnk között: «ím én önnek egy szép dalt fogok énekelni, egy derék verset szavalok, egy szép furcsaságot trombitálok el, ha tetszik megadhatja az árát, ha nem kell, odább mehet»? Talán az, ki dalait árulja, alábbvaló ember, mint a ki gyapját adja el?

Somlyóházy kezdte észrevenni, hogy Szilárd nagyon összehúzta sötét szemöldeit, s sietett tréfásan félreirányozni a vitát.

– Az a vége a beszédnek, hogy miután az indítvány határozatba ment, te pedig igen szépen tudsz gordonkán játszani, magad is részt veszesz a versenyben.

– Én? kiáltá talpra pattanva Szilárd, én?

– No ne ütögesd úgy a melledet, mert fájni fog. – Még pedig saját szerzeményedet, azt a szép hajnalköltét, a mit én úgy szeretek.

– No iszen akkor lássanak Sz...on hajnalköltét!

– Ne esküdjél, ne esküdjél; Serena fogja kisérni zongorán.

– Ah! Sokkal szebb lesz az, ha ő egyedül játsza zongoráján; én jobb leszek oda lenn tapsolónak, vagy billétszedőnek.

– És ha én azt mondom, hogy magam fogom a karmesteri szerepet viselni?

– Kicsoda? Te? Te magad, Somlyóházy gróf, saját személyedben? Te fogsz regens chori lenni? A kapellmeister? No akkor én leszek brugós. – Kezet ide.

Szilárd azt hitte, hogy a gróf csak tréfál; ez azonban hirtelen felcsapott, s többé lehetetlen volt a visszavonulás. Most már csak abban keresett vigasztalást, hogy osztályosai is lesznek e bajban.

– Hát ez mit fog csinálni? kérdi Hálomira mutatva.

– Ez furulyázni fog.

– Szép. Hát ez a másik? Czimbalmozik?

– Nem tud hozzá. Ez Garay Kont vitézét fogja szavalni.

– Hm, veszedelmes ember. Még a nevét sem tudom.

– Fehér Gyula.

Gyula meghajtá magát tréfás bizalommal.

– Miféle ember az? kérdé Somlyóházytól Szilárd, de úgy, hogy Gyulának is kellett hallani.

– Ez barátom, szólt a gróf mosolyogva, ez egy lángész.

– Az ördög! kiálta az fel; Az se nem rang, se nem hivatal, se nem mesterség. Mi hát mégis?

Gyula tréfás komolysággal felelt rá:

– Szegcsináló mesterember.

Szilárd kezét nyujtá neki.

– No hát üdvözöllek, szegcsináló mester barátom.

– Mondtam ugy-e, szólt másnap a bánáti földesúr Somlyóházinak: nem megmondtam? Én elvállalom a kedvedért a colporteurséget; vőfélykedem, verbuválok, mint a bolond, a műversenyedre részint publicumot, részint komédiást; no iszen szép tapasztalásokat aratok mindenfelől. Egy helyen azt mondták, hogy ugyan már nem szégyenlenek ilyen nagy urak koldulni? másutt a drágaságról kezdtek el beszélni, hogy mennyi mindenre kell pénzt kiadni; akadt olyan okos, a ki felvilágosított felőle, hogy ha biztosítva lett volna templom és torony, most kárpótolnák érte a községet, mért nem biztosították? Egyik fitymálta: mire való az? szavalni, énekelni ebben a melegben; ülni egy helyen, mikor odakinn olyan szép idő van; másik jó tanácscsal szolgált, hogy ne compromittáljuk magunkat úr létünkre, léptessük fel inkább a czigánybandát, azzal is egyre megyünk. Hát még azután a kiket részvétre szólítottam fel, ott kaptam nekem való válaszokat! Legjobban jártam még, a hol egyszerűen kinevettek s azt mondták, hogy csak tréfálok: lehetetlen az, hogy nobel emberek komédiázzanak a publikum előtt! Egy szigorú mama majd leforrázott, mikor azt mondtam, hogy a kisasszonya fujjon el egy nótát a publikum előtt; hogy kinek nézem én őket? Egy ember, a kiről tudom, hogy furulyáz, majd megduellált, mikor arra kértem, hogy nem tilinkózna egyet velünk? Azután tudtam meg, hogy titokban verseket ir a szamár, s azt várta tőlem, hogy azoknak az elszavalására szólítsam fel. – Egy gazembert meg alig tudtam lerázni a nyakamról, hogy ő föllép magántánczban magát produkálni; alig birtam vele megértetni, hogy itt nem lesz bukfenczhányás. Hanem azután legszebben jártam Torhányiékkal. Tudtam jól, hogy Amália kisasszony szokott énekelni, hallottam elégszer; mindig hamisan énekel és ütenyről nincs fogalma; meg is örült neki nagyon, és rögtön megigérte a közreműködést, még én magam olyan bolond voltam, hogy segítettem neki keresni a hangjegyek között, hogy mit énekeljen? hát a mint hazaérkeztem a vőfélyi körútból, az asztalomon találok egy levelet, kívül rá van irva «100 pengővel terhelve», mintha én diligenceos posta volnék, a kinek csak a borítékra szabad nézni. Azt a levelet Torhányi úr küldi és azt irja benne: hogy igen sajnálja, hogy Amália hirtelen rosszul lett, s nem vehet részt a műversenyben, hanem ime ő küld a költségek fedezésére száz pengőt. Én rögtön megfordítottam a borítékot, belepakoltam a száz pengőt, lepecsételtem, s ráirtam, hogy «köszönik a száz forintot, a költségek már egy névtelen úr által fedezve vannak; arról a hirtelen rosszullétről pedig orvosi bizonyítvány váratik, mert ez a regula».

– Hova irtad?

– Kívül a borítékra. Ha ő az enyimre kívül ráirta, hogy száz forint van benne, ráirtam én az övére az egész tartalmát.

– No de az nagy gorombaság.

– Legyen az. Meg van érdemelve. Ezek az emberek, ezek a pénztőzsérek formaliter lenéznek bennünket. Egymás között épen olyan megvetőleg, olyan kicsinylőleg beszélnek rólunk, mint a hogy a szinpadi bárók és grófok szoktak beszélni (néha az igaziak is) a lateinerekről. – Egyenesen azt akarta velünk tudatni: hogy a mi mulatság megjárja nekünk, jött-ment földesuraknak, az nem illik az ő rangjához, a ki előkelő bankár s tősgyökeres gyapjúkereskedő, a ki, ha saját magáról beszél is, per nagyságos úr czimezi magát s ezüstös liberiát hordat az inasával ebben az átkozott melegben, s minden palaczk pezsgővel kijön az utczára, hogy lássák, mit iszik, s ha a zöldben reggelizik, akkora ezüst theakannákat állít ki, mint egy torony, s gunyosan mosolyog rajta, hogy gróf Somlyóházy kisasszonyai azalatt egyszerű üvegpohárból szürcsölik a savót. De hisz én nem tűröm ezt a fajt, s könnyebb a lelkemnek, ha a tyukszemére léphetek s azt sem mondom rá, hogy «pardon».

– Nem kell azon indulatba jönni, uram, szólt közbe Gyula; minden ember, a ki önálló, büszke azok iránt, a kiktől nem függ.

– Kérem, nagyon sajnálnám, ha ön vett volna valamit magára azokból, a miket mondtam. Tudom jól, hogy ön is iparos és speculál; s én az iparnak és speculátiónak nem vagyok ellene; sőt ha észszel és becsülettel viszik a kettőt, hazafiui feladatul is szépnek találom; de utálom a szédelgőket; ezeket a senki- és semmiembereket, a kiknek semmi vállalatuk sincs, mint a szerencse, a börzei árapály, a kiknek minden mesterségük a contremine; a kik milliomosokká lesznek anélkül, hogy valami iparágat felemeltek volna; de azért elismert tekintélyek; díszpolgárok, jótékony intézetek elnökei, közhasznú társulatokban választmányi tagok; protectorok, mæcenasok, herczegek! s ha kérdi az ember: miért? azt felelik rá, hja, mert ez nagy ember; de miért? milliomai vannak! Hol vette? nem tudja senki. Egyszer azután véletlenül nagyon beüt, a hausse vagy a baisse; a nagy ember, a protector, az elnök, a mæcenás egy hét alatt épen úgy elveszti a millióit, a hogy szerezte. Ha magunkforma ember tönkre jut, azért mégis csak nemes ember marad; de mivé lesz az ilyen pénzherczeg, ha pénze elmult?

– Azonban mit tartoznak a mi hangversenyünkre ezek a te expectorátióid? szakítá félbe a nemes haragot Somlyóházy gróf. Ennek itt úgy is hiába beszélsz, mert ez egy megfordított parvenu: egy polgárrá lett nemes.

– Jól van, hát nem beszélünk erről többet szegcsináló barátom.

Azzal leültek a komoly férfiak az asztalhoz, megcsinálták a programmot, nagy komolysággal és jó tapintattal s másnap estére kitűzték a műverseny óráját.

Másnap estig erősen dolgozott a contremine, még pedig oly ügyesen, hogy alig lehetett észrevenni, kik ássák az árkokat. Pletykabeszéd, mendemonda elszabadult, rágalmakat költöttek a hangversenyadókra, s a benne részvevőkre gunyt, kötekedést nekiszabadítottak; hanem az mind nem rendítette meg a gróf hiveit; ők álltak, mint a szikla.

A műverseny napjának reggelén minden fürdői család, gavallér és mulató vendég kapott meghivó leveleket, melyekben Borcz uram, a gazdag birkás invitálja a válogatott közönséget magához, rózsaligeti új kastélyába, egy kis barátságos nyári mulatságra, mely el fog tartani másnap reggelig.

Itt már lehetett sejteni, hogy Torhányi uram dolgozik.

A contremine igen ügyesen volt ásva: lehetetlen, hogy ez estén Somlyóházyék hangversenyén az előadókon kívül valaki jelen legyen. Milyen szégyen lesz már az is, ha el kell azt halasztaniok.

De a gróf hívei rendületlen álltak s nem vonták vissza hirdetményüket; őket nem hatotta meg a panique; pedig tudták, hogy az egész fürdő hivatalos Rózsaligetre.

Este azután olyan tele volt a műversenyi néző terem, hogy ember nem mozdíthatta benne a tagjait, bejött rá az egész provincia; a gunyolódók, kötekedők tapsoltak és éljeneztek, csakugy rengett; a gróf úgy dirigált, akár egy maestro, Cecil úgy énekelt, mint egy angyal, a bánáti úr ugy trombitált, mint egy triton, Serena úgy zongorázott, mint egy istenasszony s Gyula úgy szavalt, mint egy héros!

Az egész mulatság pompásan ütött ki, mindenki meg volt elégedve; az égettek számára begyült annyi, hogy építhettek belőle iskolát és paplakot.

Ilyen ez a mi közönségünk, külön-külön akármilyen ákácziuskodó is, de együttvéve szeretetreméltó.

… A rózsaligeti nyári mulatságra pedig Torhányi uron és kisasszonyán kívül csak egyetlen egy ember jelent meg a környékből; hogy az ki volt? azt megmondom majd a jövő pillanatban; ellenkezőleg pedig eltávozott a gazda tulajdon egyetlen fia, Adorján a mulatság elől s átment a sz...i fürdőbe műversenyt hallgatni, míg apja a kedveért otthon dáridót rendezett. Ott hagyta az egész kompániát.

A CONTREMINE.

Az, a ki Torhányi uron kívül még megjelent a rózsaligeti kastély megnyitási ünnepélyén a hivatalosak közől, senki sem volt más, mint Ludvéghy báró.

Semmi okunk sincs eltitkolni a feletti csodálkozásunkat, hogy Rózsaligeten kastélyról beszélnek, mert az valóban hallatlan tünemény lehet. Még pedig nem valami vályogresidentiáról van szó, a mit pipás nemes ember saját maga kastélynak szokott titulázni, hanem valóságos egyetemleges, vaskerítéses, erkélyes kastélyról, a miben negyvenkét vendégszoba van, s torony a közepén, csengetyüvel.

Az egész világ töri azon a fejét, hogy mi lelhette Borcz uramat késő vénségére? Ő neki palota, költséges építkezés! a ki az épületet csupán csak arra valónak tartá, hogy ember és barom meg ne ázzék; a ki annyira szerette mindenben a közönségest, a szegényest válogatni, hogy Pesten sem szállt soha valami díszesebb fogadóba, hanem kikereste magának a Két kecskét, vagy más afféle régi korbeli csárdát, s ott is összepörölt a korcsmárossal, ha neki a legjobb szobát adta, mert nem illeti az a birkás embert, a kinek a cserény alatt is meg kell hálni.

És most egyszerre palota!

Pedig nem ment ám el az esze Borcz uramnak vénségére: tudta ő, hogy mit kaszál?

Azt már vette észre, hogy fia nem akarja elvenni Torhányi Amáliát, mert Serena grófnőért bolondul. – Tehát ha már bolondul, legalább okosan bolonduljon érte: tudniillik vegye el. Igy a mi kárt tett Amália elhagyásával, a grófnővel annyi hasznot hozhat vissza. Hogy a grófnőt megnyerhesse: neki is meg kell mutatni, hogy úr.

Egy napon arra a csekélységre kérte fel Borcz uram Ludvéghy bárót, hogy engedje meg ő neki, – de irásban, – hogy holmi szükséges építkezéseket tehessen a bérlett jószágon. Ludvéghy báró, a hogy már tudjuk róla, nagyon jól ismerte a pomádékat; de még ilyen pomádéba bele nem ült soha, mint a milyet Borcz uram csinált számára; – a szerencsétlen irásba adta, hogy építhet Borcz uram Rózsaligeten, a mennyit neki tetszik, csak tessék. Fél esztendő alatt nagy kastély, mellette aklok, pajták emelkedtek a régi szennyes udvartól távol; ölték a pénzt a sok épületbe, a téglavetőnek éjjel-nappal volt dolga s nem akadt egy jó indulatu ember, a ki Ludvéghy bárónak az alatt megrántotta volna a gérokkját, mondván: «uram, ugyancsak építenek ám a jószágodon; mire a haszonbéri szerződés lejár, annyi épület lesz rajta, hogy soha ki nem tudod fizetni az árát!» magának Ludvéghynek pedig nem volt esze erre rájönni.

Igen szépen el volt intézve, hogy Borcz uram lassankint Rózsaliget haszonbérlőjéből annak tulajdonosává váljék. Akkor aztán – lehet a grófnő után tudakozódni Adorjánnak.

Ez azonban mély titok volt még, s az érdekelteken kívül senki sem tudott még felőle semmit, azok pedig még egymásnak sem szóltak felőle soha.

Torhányi úr még mindig kedves leendő nászurának nevezte a birkást, mikor összejöttek, s olyankor mind a két kezét a zsebébe szokta dugni, mintha már ott őrizné azt a százötvenezer forintot, a mit az vőlegényi váltságdíjul fog fizetni.

Furcsa! vőlegényi váltságdíjat fizetni.

Valamint Borcz uram is minden intézkedését úgy vitte, mintha Torhányi Amália kisasszonyt várná haza leendő menyéül s sok tárgyban kikérte az érdemes Kalmár tanácsát: milyen izlése van a kedves kisasszonynak a lakás, a butorok tárgyában? jobban szereti-e a porczellánt, vagy az ezüstöt, a selymet, vagy a bársonyt? a festést, vagy a szőnyegezést? s e fölött sokat correspondáltak, mintha minden a legkomolyabban menne. Pedig mind a kettő tudta jól, hogy abból már nem lesz semmi.

Mikor a sz...i fürdőről Torhányi irt Borcznak, hogy ő nagyon szeretné, ha a tekintetes úr holnaputánra az egész fürdői közönséget meginvitálná magához mezei mulatságra az ő – és Amália kedveért: Borcz uram, ki soha életében vendég kedveért meg nem erőltette magát, olyan természetesnek találta e kivánságot nyomban teljesíteni, hogy válasz gyanánt másnap már a meghivó jegyeket küldte Torhányinak in bianco, a bankár irta fel maga rájuk a czimet, a hogy legjobbnak találta.

A mint látjuk, tehát a kölcsönös egyetértés a legszebb volt a két derék férfiu közt.

A kit azonban személyes czimzettel hivott meg maga a birkás, az Ludvéghy báró úr volt, ki ott közel a sz..i fürdőhöz lakott s be is szokott oda rándulni, a mikor azután nagyon szerette azt mutogatni, mintha gróf Somlyóházyékat boszantaná jelenlétével; a kik pedig őt fel sem vették.

Az ünnepély napján tehát Torhányi uramon és kisasszonyán kívül nem jelent meg más Rózsaligeten, mint a báró. Ellenben eltávozott hazulról Adorján. A vőlegény a menyasszony elől.

Az ilyen eseteket ez életben fatalisoknak szokták nevezni. Hanem hát mire való az okos ember, ha nem arra, hogy a balsorsot hasznára forgassa?

Torhányi úr nagyon mutatta, hogy mennyire meg van illetődve az által, hogy Adorján épen most nincs idehaza; pedig gondolta magában, közelednek az én százötvenezer forintjaim, szép csendesen közelednek, mint egy nyáj szomjas bárány az itató felé; csak hadd járja az úrfi a bolondját.

Borcz uram még jobban haragudott azért, hogy annyi szép vendég megvetette uri meghivását, ámbátor a legszépe és legjava még is eljött; de hogy ő is gondolt magában valami jót, azt az ebéd fölötti étvágyáról nagyon ki lehetett venni. Ha nem lett volna megelégedve a sorssal, bizonyosan nem evett volna annyit abból a pástétomból, a mit az erdődi urasági szakács készített roppant pénzért.

Borcz uram e napon rendkívül splendidus volt. Megmutatta, hogy ő ma minden áron ünnepélyt akar tartani: nagy és fényes ünnepélyt. Ha el nem jöttek a sz...i nagyságos és méltóságos urak, itt lesznek a tekintetes és nemzetes urak, környékbeli tiszttartók, rövid földes urak, mezei honorátiorok, az etiquettel nem sokat körülményeskedő derék emberek. Azok majd megjelennek a hivásra, ha mindjárt a lakoma napján kapják is az invitátiót. Azokat lóhalálában felidéztette.

Különös gondja volt neki a meghivásoknál valamire. Arra, hogy olyan családot nem hitt meg, a melyben valami türhető arczú kisasszony, vagy tensasszony fordult elő, a kitüntetettek mind tisztes meglett matronák voltak, vagy pedig olyan szerény hajadonok, a kik notorie rosszul választják a színeket arczaikhoz. Mit akart ezzel? azt ő bizonyosan nagyon jól értette.

Nem is csalatkozott jó emberismeretében; délután négy órára, a mikorra az ebéd ideje volt kitűzve: a meghivott compossessor urak és asszonyságok mind jelen voltak az új kastélyban; látni lehetett a Napoleon óta elmult divatok minden esztendei mutatványait, együtt, szép összeségben; látni lehetett igen sok becsületes, hanem kissé ránczos és naptól megsütött arczot, jó izmos tenyereket, miken fölösleges volt a keztyüviselés, mert csuklóig úgy is más színű volt rajtuk a bőr, mint azontul; valamint igen sok tisztességes főkötőt, előre és hátrafelé csapottat, s frizurákat, a miken nagyon kevés javítani, vagy elrontani való maradt hátra.

Ebben a társaságban a szépek között is szép Amália valóban úgy ragyogott, mint egy nap. Valóban nap volt; Borcz úr gondoskodott számára felhőkről. Vaknak kellene lenni, a ki bámulatos szépségét meg ne látná, a kit bájainak látása el ne ragadna, a ki meg tudna állni fele uton, ha feléje indult…

Ilyen vak ember ugyan volt már egy a világon; Adorján urfi volt az, elég nagy kárára apjának; de hátha…

… De hátha Ludvéghy báró szerencsésebb talál lenni, mint ő volt.

Oh ez a zsiros tenyerü birkás nem olyan együgyü ember, mint a milyennek szeretné magát mutatni!

Az öreg Borcz iszonyú kedves ember volt ma. Mintha feladatul vette volna, hogy minden vendégét mulattassa, úgy enyelgett, úgy pajkoskodott velük. Ő maga kezdte meg a pompás lakoma után a tánczot; nem volt ugyan olyan híres tánczos, mint fia ura, de csak ő is eljárta még a kállai kettőst; éjfélig nem hagyott békét a vendégeinek, mulatniok, jól mulatniok kellett; ha kifáradtak, punchot, fagylaltot, barbarászt hordatott közöttük, a sok becsületes ember összeitta mind a hármat.

E közben biz az megtörténhetett, hogy a báró egyet-kettőt tánczolt Amáliával is, s nincs benne semmi különös, ha azután is vele beszélgetett. Senki sem volt a társaságban olyan feltünő szép, mint ő; akár egy camélia a mező közepén. Az is meglehet, hogy mint nagy világhoz szokott kisasszony, inkább rá termett arra, hogy a báróval valami beszélgetést tudjon kezdeni, mint a nemzetes urak szerény kisasszonyai. Hanem hát ebben senki sem talált semmi különöst; Torhányi uramnak meg épen esze ágában sem volt, hogy törődjék vele. Ő már megcsinálta a jó üzletet a kisasszonyával; arra, hogy az miként viseli magát, neki semmi gondja; ez nincs a contractusban stipulálva.

Borcz uram egy tánczszünet alatt alkalmat vett magának a báróhoz vetődni. Mosolygott, köhécselt, hamisan kacsintott.

– Ej, ej, ej, báró úr. Nem szeretem a dolgot, nem szeretem a dolgot.

A báró hüledezve kérdezé, hogy mit nem szeret a jó úr?

– Dejszen báró úr, látom én, a mit látok. Látnak az én szemeim jól. Hanem a báró úr szemei is ugyan gonosz szemek.

A báró zavarában a szemüvegét kereste, mintha azzal akarná megnézni, hogy milyenek hát az ő szemei?

– Látom, hová kacsintgat; látom azokat a pillantásokat. Ej, ej; báró úr; az a leány már menyasszony ám; az a leány az én fiam menyasszonya; nem szabad ám már ott galibát csinálni.

Ludvéghy esküdni akart, hogy neki esze ágában sincs, a mint hogy nem is volt; de Borcz nem engedte szóhoz jutni.

– No, no, no, hiszen én nem izgágáskodom; az bizonyos igaz, hogy a leány nagyon szép leány, capitális leány, akárkinek is megakadhat rajta a szeme; hanem csak tessék tekintetbe venni, hogy az már menyasszony, Adorján mátkája, egy pár hét mulva meglesz az esküvője, tehát tehát ne tessék neki életre-halálra udvarolni.

Azzal nagy nevetgélve és hunyorgatva ismét elhagyta a bárót, ki előtt Amália most már kétszeresen kezdett érdekes lenni. Menyasszony; Adorján mátkája, pár hét mulva akarnak esküdni; – ez megérdemli a fáradságot.

Most már halkabb suttogással beszélt a báró Amáliával s mélyebben nézett annak szemeibe a legközelebbi táncz alatt, s a mint ő melegebben nézett annak arczára, az is annyival elevenebb volt. Igy történik az mindig a világon.

Borcz uram úgy tett, mintha rájuk sem nézne s kezeit dörzsölte örömében, a mint úgy látta őket együtt suttogni.

A tánczterem jázmin- és rhododendron-bokrokkal volt feldiszítve, miket a birkás Pestről hozatott ide nagy pénzért, egy ilyen bokor alatt állt egy karos szék, melyen Amália szokott ülni, ha a tánczból visszatért, a mellett meg volt egy gömbölyü kartalan szék; arra tette le a báró kalapját, midőn őt tánczba vitte.

Borcz uram észrevevé, hogy Amália egyik keztyüjét ott feledte a karszéken, s szép csendesen odasompolygott, s mikor a füzértáncz szövevénye minden ember figyelmét lefoglalá, akkor felvette a karszékről a félkeztyűt s belehajítá a báró kalapjába.

Azután rávárt, míg a fűzértánczban elviszi valaki Amáliát, a báró mellől, s ez egyedül marad. Akkor odalopózott a háta mögé.

– Hm, hm báró úr; kegyed tánczosnéjának ugyan szép fehér keze van.

– Azt nem tagadhatom, Borcz uram.

– Hihetőleg azért vetette le félkeztyűjét, hogy lássák, milyen fehér keze van.

– Borcz uram olyan sokat tart az etiquettere, hogy azt is észreveszi, ha valaki fél keztyű híjával tánczol.

– Kivált, ha sejtem, hogy az a félkeztyű hova lett?

– Ugyan hova lehetett?

– Ha jól láttam, egy olyan világos, rózsaszín keztyű a báró úr kalapjában van.

Ludvéghy zavarultan mondá:

– Micsoda? Én nem tettem oda.

– Ah! azzal azt akarja mondani báró úr, hogy a kisasszony maga hajította bele; szólt rá Borcz uram neheztelő nevetéssel. Ha ha ha; ez nem volna rossz, talán saját kalapjának nézte volna a kisasszony.

Hölgy-keringő volt, a bárót elvitték Borcz uram elől, visszatért helyette Amália.

Borcz úr atyai komolysággal kezdett vele beszélgetni.

– Nem vesztett el valamit, Amáliácskám?

– Én? nem, felelt a delnő fanyaron.

– Gondoltam; a félkeztyűjét.

– Oh nem, otthagytam, a hol ülni szoktam, a széken.

– Vagy úgy? már az más. Én mást gondoltam; imént láttam, hogy a báró úr egy világos rózsaszín keztyűt fölvett a földről, s azt megcsókolta és azután a kalapjába tette. No csak hogy nem a kegyedé volt. Engedje hát azt a szép kezét megcsókolnom.

Amália keztyűtlen kezét nyujtá neki, a másikat ruhája fodrai jól elrejték; halavány volt, mint a fal, s nemsokára ismét piros lett, mint egy tetten kapott gyerek. Pedig még nem vétett semmit.

Borcz uram mosolyogva ment odább, s egy óráig éjfél után vissza sem tért a terembe. Látni lehetett, hogy leült Torhányival kártyázni, a mi soha sem volt szokása, és vesztett nagy pénzeket, olyan könnyű szívvel, mintha az csak polyva volna.

A báró és Amália pedig most már félénk bujdoklással találkoztak, s elfogult kebellel váltottak szót; Ludvéghy valóban elrejté keblébe Amália félkeztyűjét s a leány nem merte azt keresni. És azután elkezdték egymást kerülni s csak messziről néztek össze: ez már rossz jel.

Éjfél után két órakor Amália kijött a tánczteremből s apjának mondá, hogy feje fáj, nyugodni szeretne menni.

Borcz uram maga ugrott fel helyéből, odaadta a kártyát valami szájtátó ispánnak, hogy játszék helyette s kapva egy gyertyát, saját maga kivánta a kisasszonyt azon szobáig elvezetni, a hol a nőcselédség szolgálatára vár.

Három-négy pompásan szőnyegezett és diszesen butorozott szobán kellett keresztülmenniök.

Borcz uram édeskés hangon kérdezé Amáliától, hogyan tetszik neki ez a kastély?

Amália szórakozottan felelé, hogy biz az nagyon szép.

– Kár, kár, mondá Borcz uram, hogy csak rövid ideig marad a mienk.

Amália ránézett nagy, méla szemeivel s azt kérdé, hogy miért?

Borcz uram igen őszinte hanglejtéssel ekkép felelt:

– Mert az én haszonbéri szerződésem rövid időn lejár, s akkor a jószágot minden rajta levő épülettel együtt vissza kell a báró kezébe eresztenem.

– Hát ez a jószág a báróé? kérdé Amália csodálkozva. (Neki mindig azt mondta az apja, hogy azt már Borcz uram rég úgy eltakarította a báró kezéről, hogy annak egy bokorhoz sincs többé joga benne, a mi igaz is volt.)

– Persze hogy a báróé; no hát természetesen a báróé; mi csak árendások vagyunk itten, én vagyok az öreg birkás, Adorján a fiatal birkás, a nagyságos báró úr a földesúr; no hisz az természetes. A nagyságos úrnak igen sok birtoka van; maga sem tudja, hogy mennyi; Rózsaligetet tán tíz esztendeje, hogy nem látta.

A szobalány átvette Borcz uram kezéből a gyertyát; a birkás jó éjszakát kivánt leendő menyének s engedte őt hálószobájába menni.

Ő pedig sietett vissza a báróhoz.

Ludvéghy arczán meglátszott a titkos tartózkodás, midőn Borcz uram komoly arczczal karját érinté s azt mondá neki, hogy egy pár komoly szót akarna vele váltani egy szögletben.

– Megbocsásson báró úr, szólt a birkás, midőn a sokaságtól félrehúzhatta Ludvéghyt; a mért olyan vakmerő vagyok, hogy nagyságodat így amúgy bátorkodom egyről-másról szólongatni. Mert nem mintha ez vagy amaz, hanem már csak mégis, tetszik tudni, rám nézve nem közönyös a dolog. Mert jöhetne valami közbe; én nem mondom, Isten mentsen; hanem az ránk nézve igen nagyon kellemetlen dolog volna. Amália igen jó partie volna az én Adorjánomra nézve; kérem alássan az apjának két milliója van; ez nem bolondság magunk forma szegény emberek közt. Az öreg Torhányi minden órában kivehet a zsebéből öt-hatszázezer forintot, van két milliója. Ez nagy rubrica. Én csak azért szóltam nagyságod előtt ilyen őszintén, hogy valami módon ez a házasság el ne romoljék, a mi nekünk nagy kárunkra volna. És én remélem, hogy nagyságod annyi esztendei hűségünkért nem kivánja azt a kárunkat. Egyébiránt hiszen nincsen is voltaképen mitől félnem; a fiatalok szeretik egymást, bolondulnak egymásért, Adorján derék legény s nem hiszem, hogy olyan könnyen kivesse őt Amália fejéből; hanem csak úgy beszéltem. Ezer bocsánatot kérek szertelen bátorságomért.

Ez volt Ludvéghy fejének az utolsó ütés, hogy tökéletesen elkábulva odaessék, a hova Borcz uram akarja. Torhányi két milliója nagy szó. Körülbelül annyi elég volna, hogy Ludvéghy állapotjai rangirozva legyenek.

Hogy a birkásnak valami kára ne történjék e miatt, arra ugyan nem nagy lelkifurdalást érzett magában, arról a régi hűségről pedig épen sokat tudott volna beszélni. S utoljára még csak azt kelle hozzá hallania, hogy különben nincs mit félteni tőle Amáliát, mert hisz Adorján derék legény! Ez egy maga elég ok lett volna eldönteni a kérdést, de volt ott még több is.

Borcz uram megint leült Torhányival kártyázni. Reggelig ütötték a kártyát; a bankár jó csomó pénzt elnyert a birkástól s iparkodott úgy tenni, mint a ki föl sem veszi a nyereséget.

De Borcz uram még kevésbbé törődött a veszteséggel, mert az ő játékában is meg volt nyerve az első robber; ezen az éjszakán Amália és a báró nem hunyhatták le szemeiket; – egymásról gondolkoztak!…

Adorján reggelig sem érkezett vissza; a vendégek sugtak-bugtak, mindenféle mesét fujtak egymás között: képzelhetni milyen nagy zavarban lehet most az öreg Borcz, és a menyasszony apja, különösen maga a szép menyasszony, ki iránt vőlegénye ennyire figyelmetlen, és mégis mind a hárman úgy tesznek, mintha e kimaradás őket legkevésbbé sem érdekelné.

Az öreg birkás és a kalmár a kávés reggeli óta egy félreeső szobába vették magukat s ott tanakodnak a jövendő dolgai felől. Borcz uram igen beszédes kedvében van ma, olyan kedélyes, olyan barátságos leendő nászura ellenében, elnézi annak urhatnámos ferdeségeit, nem szólítja meg érte, ha Torhányi úr csizmáit is felrakja a bársonypamlagra (máskor a hárságyról is lekergette volna velük), hogy porczellán csészéit rongálja azzal, hogy czukros rhumot éget bennük, s hetykén fitymálja a főzött theát, belekóstol s miután annyi drága czukrot, rhumot és tejszint belevesztegetett, ott hagyja: – Borcz uram most mindezzel nem törődik. A nászhozományon alkusznak.

Olyan komolyan, mint a kik valósággal össze akarják gyermekeiket házasítani. Nem engedékenység, valóságos szeleburdiság, a hogy e nevezetes positiót elengedik egymásnak foglalni. Mindegyik azon iparkodik, hogy többet igérhessen a másiknál. Milyen hintókat, milyen lovakat fognak adni gyermekeiknek, hány személyre való ezüstöt, asztali készletet? milyen rengeteg évpénzt? hová fogják őket utaztatni a lakadalom után? Párisba-e vagy Ostendébe? Kiket kérnek fel násznagyokul? A börzeüzér nagy dolognak tartja, hogy az ő leányának a híres X. lesz a násznagya, a ki báró Sina után a legelső ház Bécsben; Borcz uram pedig azzal kérkedik, hogy az ő fiának maga a báró úr lesz a násznagya, egy mágnás; a hogy illik nemes emberhez a választás. Ezen egy kicsinyt összekoczódnak, aztán megint kibékülnek s azzal végzik, hogy elkezdik egymás násznagyait kölcsönösen dicsérni és magasztalni s bámulnak rajtuk minden megbámulható tulajdonságot; végtére aztán meghatározzák az esküvő napját; egymás kezéből kapkodják ki a kalendáriumot; egyiknek a hétfő ellen van kifogás, mint szerencsétlen nap ellen, másiknak a szombat nem tetszik, mert akkor a cselédséggel kell számolni, a vasárnap nagyon közönséges, akkor csak mesteremberek lakodalmaskodnak, végre megegyeznek egy csütörtökben, mely egyforma távolságban esik mind a gyapjúnyiratástól, mind az ultimotól, a mikor egyik másik úr nagyon el van foglalva, azt a napot megjegyzik vörös tintával s Torhányi úr beirja tárczájába kettős notabene alá.

Azt egyik sem ejti ki a száján, hogy hát ha mind ebből semmi sem lesz? a mit már előre tudnak. Arra az esetre ott van már a vinculum. A két úr olyan szivesen mosolyog, mikor egymással kezet szorít az alkudozás szerencsés bevégeztével: valjon melyik fog közülök utoljára nevetni?…

Amália és a báró a kastély parkjában sétálnak ez alatt.

Oh ti érzékeny lelkű ábrándozók, kik szeretitek megtudni, minő hangon beszél a keletkező szerelem, jertek velem, rejtsük el magunkat e vén platánfák mögé, ide a sűrű jázmin-bokrok közé, s hallgassuk ki, mit beszélnek itt oly egyedül, oly csendesen, midőn nem félnek leselkedő hallgatózástól, midőn az öregek odafenn a zugban üzletről és számokról értekeznek.

– Ez a park itt nagyon régi; szólt a báró Amáliához, kit alá s fel kisérget a tekervényes utakon; ezt nem a birkás ültette (képesnek hitte tán Amáliát, hogy azt is elhigyje, mintha egy esztendő alatt a birkás erdőket tudna elővarázsolni a földből), ez csak utakat csináltatott bele: megengedtem neki; de azzal is rászedett, mert az utakat mind arra vitette, a hol legsűrűbben álltak a fák s útrendezés örve alatt egy pár száz öl fát eladott a parkomból.

– Oh minekünk nem ilyen parkunk van Kis-Édenben, szólt bele Amália; papa egy egész szigetet vett magának a Duna közepén, azt töltéssel vétette körül s pálmafákkal ültette végig.

– Valóságos pálmafákkal? kérdé a báró. Az grandiöz!

– Oh igen, ott nagyon sok van.

(Tudniillik, hogy Győr-Komárom tájékán az olaszjegenyét pálmafának hiják.)

– Azután abban nincsenek ilyen közönséges fák. Én az ilyenek alatt járkálni sem szeretek. Nálunk csupa exoticus fák vannak, a miknek pompás levelük és viráguk van, egy kis liget egészen tulipánfákból ültetve, meg idegen fenyőfák, a miket nagy cserepekben télire az üvegházban tartanak; az aztán sokkal szebb.

– Ah, hátha még az én aranyvári kastélyom kertjét látná a kisasszony, sietett Ludvéghy folytatni a szót; azok az aruariak, malvariak, rendrondonok, radicalisok, a mik ott vannak!

Amália egészen meg volt hatva e furcsa nevek által, mikért valami botanicus nagyon megnézte volna a bárót, s bámulatában azt kérdezte tőle:

– Van talán a báró úr angolkertjében olyan Nelsonfais, a milyenről most olvastam a Leipziger Mode-Journalban?

– Oh de mennyi! válaszolt Ludvéghy könnyű szivvel.

Tudni kell, hogy azt a Nelson-fát akkor fedezték fel Californiában, egynek-egynek a kerülete derékban tizenkét öl; a lombjai alatt pedig elférne a bárónak az egész aranyvári dominiuma, a hogy az már körül van harapdálva birói zárolásokkal.

– Kegyed járatja a Leipziger Modejournalt? (Most erre tért át a beszéd.)

– Oh csak a divatképek végett. Azok szerint szoktam a himzeteket megrendelni.

– Úgy hiszem, hogy a párisi Moniteur szebb mintákat közöl.

– Mi magunk szoktunk minden évben egy párszor Párisba menni. S akkor legjobb alkalom van a divatot megismerni. Oh ide csak akkor jön már minden, mikor elavult s kiment a divatból.

– Hát nagyságtok többször járnak Párisba?

– Oh igen. A papának mindig el kell menni, mikor a vasut-részvényesek gyűlést tartanak, neki is van egynehány száz részvénye, ilyenkor azért szeretek vele menni, hogy ha jó kedvében van, mindent vásárol. Tavaly is hogy elvitt, egyszer csak felültetett a hintóba, a palais royal mellett álltunk meg egy elegáns velencei csipke-árus boltja előtt; – ekkor azt mondta a papa: «mademoiselle (mindig csak úgy hí) én ma az összeszámlálásnál százhuszezer frankkal többet nyertem a rögtöni hausse által, mint a mennyire számítottam, azt ime most önnek a rendelkezésére bizom», s ki nem engedett addig jönni a boltból, míg azt ott el nem költöttem.

Ludvéghynak ennél a szónál kápráztak a szemei.

– Ah, én akkor épen Párisban voltam. Emlékezem rá, hogy kegyedet látnom kellett akkor az italiennesban; mindenkinek föltünt; az a ragyogó szépség, az a választékos öltözet; mindenki kérdezte egymástól: ki lehet ő? de senki sem tudott felelni; nemde egy földszinti páholyban ült, vis à vis a prosceniummal?

– Igen, szólt Amália, lesütve szemérmesen nagy ragyogó szemeit, s alattomban ismét félre pillantva udvarlója arczára.

– Megálljon, megálljon! most még többet is tudok. Másodszor ismét találkoztunk a longchampsi mezőn; nagysád egy elegáns tilburyban ült, brüsseli csipkeruha volt rajta, florentin kalapját kezében tartotta, hogy gyönyörű fekete hajfürtei à l’anglaise szabadon omolhassanak alá, úgy nézte a futtatást; nemde így volt?

– Igen, igen; helyeslé Amália elevenen.

– Nem emlékezik már rá, hogy egy lovag odaléptetett nagysádtok hintaja mellé, kék voillal a kalapja mellett?

Amália a fejével inte, hogy emlékezik.

– Az én voltam. Valakitől megtudtam annyit, hogy nagysád egy ausztriai bankár kisasszonya s gondoltam, hogy kellemesen fogom meglepni abban a franczia idegen városban, ha egyszerre ismerős nyelven szólítom meg: «welches gefällt Ihnen am meisten unter diesen Pferden?» Kegyed meg volt lepetve és elmosolyodott rá.

– Igen, igen, már emlékezem.

– És azután kegyes volt nyájas mosolylyal felelni, hogy azon sötétpej telivérnek adja át sympathiáját, melyet kék csíkos, veres sapkás jockey lovagol. És én erre azt feleltem: igen boldoggá vagyok e nyilatkozat által téve; az épen az én lovam, a «Son of the Sun», így ez, ha a nagy jutalmat nem nyeri is, mégis nyertes marad.

Erre a nyilatkozatra Amáliának igen jól illett félrefordítani arczát és szemérmesen elpirulni.

– És nagysád sympathiája csodálatos bűvszer volt rám nézve, mert a nagy díjat csakugyan a Son of the Sun nyerte el azon a versenyen. És én akkor azt mondtam nagysádnak, hogy e csodahatású rokonszenv mennyit érhetne egy férfira nézve!

Amália nagy legyezőjével hajtotta arczáról a forróságot.

– Azért tetszett nekem nagysád oly ismerősnek e mostani találkozásunkkor; és nagysád nem emlékeznék én reám és azon jelenetre ott a longchampsi versenynél? a hol az én Son of the Sun-om az ötezer sovereigndort elnyerte?

– Oh igen jól; rebegé halkan Amália s reszketeg sóhajtást engede szép hullámos kebléből feldagadni – az édes emlék nevében.

Most már mind a ketten jól emlékeztek egymásra.

Legszebb volt a dologban az, hogy azon kérdéses lóversenyen egyik sem volt ott közülök. S az egész kölcsönösen emlékezetes eset soha sem történt meg; nem volt az egyéb, mint két hiu lélek fitogtatása, mely dicsekedést csinál abból, hogy neki csak a külseje aranyos. Amália gondolta magában, jó lesz elfogadni annak a delnőnek a képét a báró szivében, a ki azt a longchampsi mezőn úgy megigézte, a bárónak pedig csak arra volt szüksége, hogy Amáliával tudassa, miszerint az ő lovai a longchampsi mezőkön szoktak első versenydíjakat nyerni. Hogy ez historice nem igaz, az nem tesz semmit. Ki járhat utána? ügyes gavallérok sok ilyen jeles adattal gazdagítják a kisasszonyok ismereteit.

Ez alatt Borcz uram hajduja annyira vitte az igyekezetet, hogy rátalált a báró úrra és Amália kisasszonyra a ligetben, s tudtukra adá, hogy az öreg urak már odafenn várnak rájuk régen a reggelivel; mind elhül a csokoládé.

Felmentek; odafenn Borcz uram igen szivesen fogadá őket s a báró urat félrevonván, barátságos susogással tudtára adá, hogy Torhányival épen most határozták el fiának Amália kisasszonynyal leendő egybekelése határnapját, s hogy mind a ketten éktelenül le lennének kötelezve s rendén túl boldognak éreznék magukat, ha a méltóságos báró úr kegyeskednék elvállalni a násznagyi hivatalt a vőlegény részéről.

Ludvéghyt meglepte az ajánlat; annyira meglepte, hogy az első szóra elfogadta azt.

Azután Torhányi úr a jelenlevő vendégeket mind meginvitálta fejenkint és személyválogatás nélkül, leányának Borcz Adorján úrral tartandó menyegzőjére saját uri házához, a mi igen olcsó nagylelküség volt tőle, miután saját uri háza a Rába és Duna összeszakadásánál van építve, a meghivott vendégek pedig Szathmárban, Bereghben laknak, vasut meg nincs, s nem igen valószinű, hogy valamelyik nemzetes úr aratás idején saját fakóit befogassa, hogy egy dunamelléki lakodalomban pipázhasson; – aztán meg – úgy sem lesz az egészből semmi.

Végül aztán összecsókolóztak vendégek és nászurak, elbucsuztak egymástól külön és összesen, kiki rátalált a maga kocsijára s ment, a merre lakott, a báró és Torhányiék vissza a sz....i fürdőbe.

Fele uton találkoztak Adorjánnal, ki lóháton nyargalva jött Sz...ról Rózsaliget felé. Mikor megismerte őket, sarkantyuba kapta paripáját, s a hogy elhaladt mellettük, egy kissé megbillenté a pörge kalapot fején; ez volt minden üdvözlete menyasszonyához. A hogy tovavágtatott, Torhányi utána nézett a hintó ablakán át sokáig, azután belső örömtől mosolyogva ült vissza helyére, mikor nem láthatá többet; Adorján egyszer sem nézett vissza. Minden nagyon jól megy.

Vőlegény és menyasszony szive olyan sebesen távoztak egymástól, a milyen sebesen a nyargaló paripák vitték őket keletnek, nyugatnak.

A YANKEE TRIKK.

– Na te korhely, kiálta fia elé Borcz uram, enyelgő hangon, a mint az lováról leugrott az udvaron. Hát most kell jönni? Jól van, jól no; már elmentek, senki sincs itt. Azzal leporolgatta fia kabátját s bekisérte a szobába, szépen előre bocsátva őt, mint uri gavallért.

Adorján is bizalmas lábon látszott állani ezuttal apjával, mert egy cseppet sem félt tőle; enni kért valamit, mert nagyon megrázta a ló, s végigfeküdt a pamlagon, mert huszonnégy óra óta nem aludt.

– Hát mennyire vagy a konteszszel, he? kérdé az öreg, odaülve fia lábához. Beszéltél már vele?

– Rendén vagyok; szólt Adorján, mind a két kezét feje alá téve. Hallgasson csak ide apám.

– No, hallgatok; hogyne hallgatnék: hát hogyan volt? mi történt? Mondd el csak fiacskám.

Az öreg birkás most nem fenyegette vasvillával a fiát, nem ordított a százötvenezer forintja után; még fiacskájának nevezte őt.

– Jól ment minden. Serena úgy zongorázott, mint egy istenasszony; még most is itt zúg a fülemben. Nem tánczra való nóta volt ugyan, de azért nagyon szép. Én közepett ültem és úgy tapsoltam, hogy előttem és mögöttem nem maradt ép pad.

– No azt szerettem volna látni.

– Egy ember pisszegni próbált mellettem; no iszen belecsaptam annak a kalapot a fejébe úgy, hogy nem tudom, hogy jött ki belőle?

– Azt ugyan derekasan tetted.

– A konczert után meg odavittem a kontesz ablakai alá a bandát s a legszebb nótákat huzattam egy óra hosszat.

– Lám, hogy tudja, mi a gavalléros? Hát magával nem beszéltél Adorjánkám?

– Csendesen csak. Várjon sorára. Onnan elmentünk a fürdőházba, kompániástul; a fiuk ösztönöztek, hogy mulassunk még; én bankot adtam.

– No no. Megint vesztettél?

– Bomlottul nyertem. Reggelre az egész fiatalság schwarcz volt.

– Mi? mennyit nyertél? kapott rajta az öreg birkás, ki emberi közönséges szokás szerint csak azt szokta játékosnak szidni, a ki veszt; a ki nyer, tisztességes ember.

– Ötezer egynéhány száz forintot takarítottam el tőlük, felelt lusta nyugalommal a korhely.

– Megvan? Elhoztad?

– Nincs biz abból egy fillér sem. Üres a tárczám, mint új korában, mikor a kutséber rám disputálta.

– Te bolond te!

– Dehogy vagyok én bolond. Nagyon is okos ember vagyok. Mikor reggel felé vége volt a játéknak, a megkoppasztott fiatalság hosszú képpel lézengett erre arra; akkor azt mondtam: «adjatok ide egy ív papirost; adjatok tintát és tollat; mondja meg őszintén mindenki mennyit vesztett? s irja ide a nevét, meg a vesztett összeget. Rám néztek, hogy mi lesz már ebből? Az ív tetejére felirtam: «Jótékony adakozás a sz....i vendégurfiak részéről Borcz Adorján felszólítása folytán a **i tűzkárvallottak részére, ajánlva a gróf Somlyóházy kisasszonyok kegyes kezébe.» Azzal kitettem az asztalra a bankot, számlálja ki belőle kiki mennyit vesztett; a pénz már ugysem az övé, irja alá. – A mi fennmarad, az az enyim, azt én irom alá.

– Ej te bolond, azt mégis nem kellett volna odaadnod.

– Hagyjon békét. Ötletem furorét csinált. A gavallérok szivesörömest csináltak nagylelküséget a veszteségből s akkor én egy deputatió élén vittem el a közel hatezer forintra menő összeget Somlyóházyékhoz, s átadtam azt a károsultak számára Serena kisasszonynak, egy szép dictió mellett. Ez aztán megtette a hatását. Az öreg gróf kezet szorított velem, s úgy megdicsérte a mai lelkes fiatalságot, mely a helyett, hogy vagyonát haszontalan kártyaasztalok mellett fecsérlené el, inkább nemes áldozatokra adózik vele.

– Nono, hátha majd megtudja.

– Nem tudhatja azt meg. A kik jelenvoltak, mind áldozatul estek s van eszük, hogy el nem árulják magukat, mikor így tiszteletet vehetnek maguknak azon a veszteségen, melyért különben kinevették volna őket. Serena el volt érzékenyülve, ő is odajött és megszorította a kezemet; egy szót sem tudott szólni, de szemeiben köny ragyogott. Oh milyen szép volt ez a leány! Ha látná őt apám!

– Látnám? mit látnék rajta. Szépség: – szépség; egyik leány olyan szép, mint a másik. Amália még sokkal szebb. De Amália csak egy kupecznek a leánya, ez pedig egy grófkisasszony. – Ez már tesz valamit. Gondolod, hogy hozzád adják?

– Én azt hiszem, hogy szeret.

– Nem az a kérdés, hanem hogy hozzád adják-e?

– Azt nem tudom.

– Hát miért ne adnák? Tán azért, hogy csak közönséges nemes vagy? Hát nem lehet-e te belőled is báró, vagy gróf? Nem tudok én annak utána járni? Ha épen az kell; ha épen azt kivánják. Nem hangzanék elég szépen Rózsaligeti gróf Borcz de eadem? Én nem ijedek meg semmi költségtől; a mibe kerül, abba kerül. Az én fiam gróf lehet; a birkás fia egy gróf, és menye egy grófkisasszony.

– Hát Torhányiékkal mit végezett, apám?

A birkás szemrehányó sóhajtással mondá:

– Ott a te bolondságod szép galibába kevert engem; hanem – az én eszem majd kisegít abból, csak bizd őket rám, és a mire kértelek, azt el ne felejtsd.

– Micsoda?

– Hogy senkinek ne mondd, hogy Amáliát nem fogod elvenni; várd be, míg ő mondja, hogy nem megy hozzád. Hogy azt kimondja, az az én gondom lesz.

Ezzel magára hagyta fiát az öreg Borcz s míg az jóizüen falatozott növekedő szerelme mellett, addig a birkás bement saját szobájába; magára zárta az ajtót; papirost készített levélnek és leült irni.

Levelet irni nem valami rendkívüli dolog akárkinél is; de ha ép jobbkezű ember arra a gondolatra vetemedik, hogy mikor levelet ir, balkézre fogja a tollat, s ha azt épen Borcz uram cselekszi, az csakugyan különös tréfa. Mert először is balkézzel senki sem tud olyan szépen irni, mint jobbal; aztán lassabban halad vele, s végtére épen nem hasonlít az irás saját autographonjához…

Aha! tehát hogy nem hasonlít saját kéziratához.

Az egyik levélbe következő dolgokat irta Borcz uram, ákombák kezevonásával:

«Kedves kisasszony!

«Milyen nagyon sajnálkozásra méltó a kisasszony, hogy egy olyan korhely, csapodár emberhez vesztegették el, mint az a Borcz Adorján. Nem elég, hogy elég goromba volt épen akkor elmenni hazulról, a midőn a kisasszonyék az új kastélyban meg akarták látogatni, hanem ugyanakkor a sz*i fürdőben egy más kisasszonynyal mulatott. Egy grófkisasszonynyal, a ki után bolondúl, mert olyan polgár leány, mint kisasszony, nem elég a kevélynek. Azt gondolja, hogy a kisasszony is nem mehetne grófhoz, vagy báróhoz, ha akarna. Én csak együgyü cseléd vagyok, a ki ezeket irom, de én nem állhatom meg, hogy meg ne irjam a jó kisasszonynak, milyen ember az az Adorján úrfi. Mikor le-leiszsza magát, olyankor kibeszéli, hogy csak azért veszi el a kisasszonyt, mert sok pénze van, hogy adósságát kifizesse. Ha ráunt, majd le tudja rázni a nyakáról. Ő, meg a vén apja, nem is hiják másképen a kisasszonyt, mint «az a kupeczfajta!» Gyalázatos dolog ez. Csak arra kérem a drága kisasszonyt, hogy ne mutassa ezt a levelemet senkinek, mert még ráismernének az irásomra és rögtön elcsapnának innen.

N. N.»

Igy ni. – Azzal boritékba tette a levelet, ráírta a czimet: Nagyságos Torhányi Amália kisasszonynak, poste restante Sz*n.

Tapasztalatból tette-e, vagy lélektani combinatióból? annyi bizonyos, hogy igen helyesen tevé a birkás, midőn azt irta a levélre, hogy poste restante, mert egyenes úton aligha az apa kezébe nem jutott volna a levél; míg az nagyon valószinű, hogy a jónevelésű kisasszonyok mindenkor ismerik levelezéseiknél a poste restante előnyeit s használják is minden alkalommal.

Ez volt az egyik. Ezt egyszerűen beküldte egy lovaslegénytől a legelső posta-állomásra.

A második levél ilyen tartalommal tölt meg:

«Servus Bruder!

«Ha nem tudtad még, hát már most megtudhatod, mi oka volt annak, hogy Serena grófné a faképnél hagyott. Más ifjut szeretett: a szép Borcz Adorjánt s mondhatom, hogy nem rossz izlése van. Még talán hozzá is menne, ha a fiu házasulandófélben nem volna. Az a legszebb a tréfában, hogy Adorjánnak épen te vagy a násznagya – ki menyasszonyát számára megkéred. – Ha csak annyi eszed volna, mint egy falusi kisbirónak, s annyi kurázsid mint egy harangozónak, igen jó tréfát csaphatnál ezúttal, boszút állva magadért és másért; de minthogy egyik sincs, hát servus; maradj ülve.»

Ezen levél báró Ludvéghynek lett czimezve.

Ezt már nem bizta másra Borcz uram, hanem maga tette a zsebébe; befogatott érte s elment vele hat mérföldnyi messzeségre, Nagyváradra, ott tette fel a postára: senki sem tudhatta, ki küldi?

Az ember nem hinné, mennyi bennszületett ravaszság van az ilyen emberekben, a kik egy héten csak egyszer mosdanak.

Mind a két méregadag megérkezett küldetése helyére, s mindakettő megtette a hatását.

Amáliának ártani kezdett a sz...i víz. Valami együgyű orvos volt ott, az elhitte neki, hogy ez a fürdő a kisasszonynak veszedelmes vértolulást okoz, s Torhányi úr atyai kötelességének tarthatá leányát felvinni Marienbadba, a mi igen szép járó föld Erdély szélétől mérve.

Mintegy véletlenül báró Ludvéghy is épen Marienbadba utazott.

Egyik sem tűrhette, hogy mindennap lássa, hallja, mily nyilvánosan udvarol Adorján Serenának, hogy suttognak az emberek, miszerint a gróf nem ellenzi, ha Serena hozzá akar menni, anyja nem törődik vele, mert már évek óta nem szól Serenához egy szót sem; de hiába is elleneznék, mert a grófnő akkor csak csupa szeszélyből is hozzá menne, s ha tiltanák neki, elszöknék utána.

Akkor feltünt előtte az ifju, mikor a leégett falusiak számára oly jelentékeny összeget gyűjtött össze barátai és saját zsebéből; azt nem is sejti, hogy ez a gyűjtemény milyen furcsa úton ment végbe. Akkor még csak feltünt előtte Adorján. Egy pár emberrel találta tudatni, hogy becsüli ezt az ifjut; persze minden ember rögtön azzal válaszolt neki, hogy elmondta a mi rosszat Adorjánról csak tudott, hogy ez milyen korhely, mily kicsapongó, mily csapodár, műveletlen, durva, iszákos és a többi.

Ettől azután egészen szerelmes lett bele Serena.

Mentül jobban szólták, annál becsesebbé lett előtte.

Lehet, hogy durva, kicsapongó, gondolá magában; de nemes szive van, de lelke romlatlan, őserejű; egy nő, ki igazán szeret, ki élni tud azért, a kit szeret, drágakővé fogja őt simíthatni. Serena boldog volt abban a gondolatban, hogy ez elvetett gyöngyszemnek ő adhatja meg eredeti ragyogását. S annyi önérzet, annyi hiuság volt benne, hogy erre képesnek hitte magát. A léha ifju gondatlan szavaiban kereste a mély értelmet, rendetlenségeiben geniálitást talált, s becsülte benne azt, a mi különben nagyon keveset ér a világban: a nyers, egyenes őszinteséget.

Pedig semmi sincs annyi hamisításnak kitéve, mint ez a szép, becsülésre méltó őszinteség; még a csokoládé sem. Vannak goromba, válogatatlan beszédű emberek, kik, ha rákerül a sor, olyan szépen el tudják mondani a hazugságot, mint a legsimább udvaroncz, a ki abból él.

Végre egyszer azt is megmondták Serenának, hogy Adorján, míg előtte olvadozik, azalatt egy más nővel jár jegybe; a kit el kell neki venni, mert 150 ezer forintnyi kötvény van a visszalépés ellen róva: ez pedig nagy pénz; Serenának összes vagyona sem megy annyira, mert apja nem volt különösen gazdag.

Serena úgy tett az ellenvetéssel, a hogy magához és Adorjánhoz legméltóbbnak gondolá.

Mikor egyszer alkonyatkor a sz...i kert virágos fái közt sétáltak, megfogá imádója kezeit s tiszta sötét szemeivel annak szemeibe nézett.

– Feleljen nekem egy szavamra őszintén, Adorján.

– Parancsoljon velem; szólt az ifju határozott arczczal. El volt tudniillik határozva, hogy annyit fog hazudni minden kérdésre, a mennyit csak elbir.

– Ön jegyben jár Torhányi leányával.

Adorjánnak e helyen jó módja volt kétértelmű válaszokat adni.

– A világ azt beszéli; apáink is úgy végezték; de mi magunk nem tudunk róla semmit.

– Hogy határidő is van kitűzve, melyben önöknek meg kell esküdniök egymással.

Adorján elnevette magát.

– Határidő van valamire tűzve; hanem én azt hivő vagyok, hogy inkább fizetésre, mint esküvőre. Kereskedők dolga az, nagysád; a kik igen veszedelmes alapra üzérkedést építettek: gyermekeik hajlamára. Gyermekkorunkban jók voltunk egymáshoz, apáink «risicot» csináltak éretlen hajlandóságainkból s megkötötték az alkut, a nélkül, hogy tőlünk kérdezték volna, beleegyezünk-e? Igy szoktak repczére, czukorrépára, dohányra alkut kötni; lehet, hogy a repcze elfagy, a jég elveri, az ára szállhat lejebb és alább; a visszalépő fél bánatpénzt fizet.

– Azt mondják, hogy önnek atyja százötvenezer forintot kötelezett bánatpénzül, ha ön lép vissza.

– Azt bizony mondom, meg is fogja fizetni, legalább én meg nem szabadítom tőle.

Adorján oly forró szenvedélylyel tekinte e pillanatban Serena szemeibe, hogy a hölgy meg volt igézve általa. Szinte reszketett a hangja, midőn tovább beszélt.

– Azon nő pedig nagyon gazdag.

Adorján tudott már valamit e rejtélyes gazdagság mibenlétéről, hanem azért igen jó alkalom volt rá nézve büszke elvetéssel felelhetni erre:

– Ah, micsoda férfi volna az, a ki egy nőnél, kitől szerelmet vár, gazdagságot keresne. Én nem becsültem soha a pénzt.

No ebben igazat mondott.

– És igen szép nő, folytatá a félelem bátorságával Serena; mondják, hogy jó is és igen művelt.

– Nem tagadok meg tőle semmit; szép, jó, művelt; – de ha én nem szeretem!

Serena most egyszerre kigyulladt arczczal fordult Adorjánhoz:

– S tudja ön, hogy én szegény vagyok?

Ez vallomás volt in optima forma. Még pedig őszinte, tiszta lélekből jövő vallomás.

Igazi, egyenesen nőtt lelkű férfit e szavak élete végső napjáig boldoggá tettek volna; azt mondta volna: elvetek magamtól mindent, a mit kivüled birhatok, te magad többet érsz nekem az egész világnál. Hanem Adorján nem volt ez a férfi.

Neki először is hiúságát illeté igen kellemesen e biztató, megelőző szó, azután arra gondolt, hogy a grófnő nem is olyan szegény, milyennek mondja magát és utoljára – hogy hiszen van út és mód, azt az áldozatot is megkimélhetni, a mibe ez összeköttetés más részről kerülne; Borcz apó már felvilágosította őt a felől s a fiunak tetszett az eszköz: nem mondani le Amáliáról, hanem addig játszani vele a komédiát, a míg az szökik meg tőle, ha máshonnan nem, – az oltár lépcsőjétől.

Ennélfogva Adorján igen válogatott kifejezésekben mondhatá el Serenának, hogy ő boldognak fogná magát érezni, ha a grófnő semmi vagyonnal nem birna is; hogy azon percztől fogva, melyben őt először meglátta, el volt bűvölve általa, hogy az életét is odaadná szerelmeért s más efféle ostoba közbeszédeket, a miket az egész világ elkoptatott már.

Serena gyöngéden szorítá meg a keze után nyuló kezet. A nők olyan rossz kritikusok akkor, midőn azt hiszik, hogy ideáljukat feltalálták.

– Lássa ön, szólt a grófnő, én nekem rossz szeszélyeim vannak; néha kiállhatatlan vagyok mind azokra nézve, a kik környeznek; sokszor megbántom azokat pillanatnyi szenvedélyből, a kiket szeretek, becsülök; azt én mindig megbánom, keserűen megbánom, de soha meg nem vallom, hogy megbántam. Minden hizelgést, nyájaskodást utálok, mert azok mögött mindig tettetés, hazugság rejlik, e miatt azt hiszik, hogy szívtelen vagyok; saját édes anyám gyűlöl, mert nem tudom előtte mutatni, mennyire szeretem s én inkább évekig nem váltok vele szót, mint hogy gyöngéd közeledésemből azt sejtse, hogy érdekből térek meg hozzá. Lássa, én igen kiállhatlan jellemmel vagyok megverve. Gondoljon rá, midőn hozzám közelít.

Adorján közel volt ahhoz a bolondhoz, hogy kimondja, miszerint ezt már elegen mondták neki, de ő erre nem ad semmit. A férfi könnyen segít magán. E helyett megdicsérte a grófnő szép szemeit; ez volt a legokosabb tőle, a mit kigondolhatott.

Serena Adorján karjába fűzte kezét:

– Ha valakit szeretek, legyen az rokonom, kedvesem, vagy kedvencz állatom, azért vakon tudok áldozni mindent. Volt egy kis kutyám, azt mondták felőle, hogy megveszett, lövessem agyon, én nem engedtem, szobámban tartottam, ápoltam, azzal a tudattal, hogy a legiszonyubb halállal játszom, egész véglehelletéig; azt mondták rólam, hogy bolond vagyok, de szerettem a kis teremtést nagyon. Mostoha apámat nagyon megbántotta egy ember, én világ előtti hiremet áldoztam fel érte, hogy boszút álljak rajta, és boszút álltam. Megitélt mindenki, de én meg voltam elégedve magammal. Én nem kérdem öntől, mi rangot, mi sorsot oszt meg velem? Szalmás-kalyibába visz-e, a hol fösvény kéz méri ki a napi eleséget, s beszámolják este, mit dolgoztam nappal? Nem kérdezem öntől, mily emberek rokonai, a kik közé visz? Lesz-e haragos napam? házsártos ángyom? én mindenbe beletalálom magamat. Csak azt kérdem öntől, oly nemes szive van-e önnek, a milyennek én azt hiszem? Képes-e ön úgy elvetni magától mindent, a mit szerethetne, azért, a kit szeret?

Adorján fel volt rá buzdulva, hogy most mindjárt úgy feldicséri magát, ahogy csak a grófné óhajtja, hanem Serena megelőzte ebbeli szándékát:

– Én tudom, hogy ön sokszor könnyelmű volt, nyers, szilaj magaviseletét ismerem; (no hisz akkor hát sokat ismerhet felőlem, gondolá Adorján) de tudom jól, hogy a szilaj lángnak nemes kő ad tűzhelyt; mikor önnek áldozatkészsége az enyimmel találkozott, akkor én azt képzeltem, hogy egy ritka derék jellem kulcsát találtam meg.

Jaj! gondolá Adorján, hátha egyszer ennek a kulcsnak a kulcsát találnád meg.

– Én épen oly önfeláldozást kivánok attól, a kire sorsomat rábíztam, mint a milyennel én közelítek hozzá s nem tudnám azt a gondolatot elviselni, hogy habozhatott valaha, a midőn választania kellett.

Adorján arczából észrevehette Serena, hogy ez olyan magas stylusból van mondva, a melyet ő nem ért.

Serena szemközt állítá őt magával s éles, átható szemeit Adorján gondtalan szemeibe mélyesztve, ezt mondá neki:

– Meri ön nekem megigérni, hogy e percztől fogva semmi kötelék nem létezik azokból, a mik önt egy más nőhöz kötötték, hogy még csak pókfonál szál sem maradt meg belőle, hogy sem szerelem, sem önérdek nem vonja önt többé hozzá?

Adorján esküdött, mint bármily rend szerinti lovag.

– Akkor – bizzék bennem, szólt Serena, forrón megszorítva az ifju kezét s lángoló arczczal hagyta őt el; sietve távozván fel a nyári lakba.

Adorján szomju tekintetével követé e mythoszi alak lebbenését a kert tekervényes utain, s gondolá magában önelégülten:

«Szerelmes belém, őrülten szerelmes.»

Adorján másnap este otthon volt apjánál.

– Nos, mennyire vagy már? kérdezé az öreg nyugtalanul. (Az idő sürgetős már, a Torhányi terminusa is közeleg.) Hogy megy a dolog?

– Jól is, rosszul is. A leány persze odavan, az halálosan szerelmes belém. Az kész volna ma elszökni velem.

– No hisz az kellene csak nekem! kiálta fel megrettenve a birkás. Hát a Torhányi vinculum?!

– Úgy? Igaz. No hiszen addig szó sincs róla; hanem az apjával különösen jártam.

– Halljuk, halljuk, nos?

– Hát én még aznap este, hogy a kontesz megvallá szerelmét, – ő hozta elő, én nem is forciroztam; – elmentem az apjához, a grófhoz s solenniter megkértem Serena kezét.

– No? és nem volt haragos a gróf?

– Oh nem.

– Ez jó.

– Dehogy jó. Nevetett, mikor mondtam neki, hogy el akarom venni Serenát, s azt mondta, hogy tegyem, a mit legjobbnak látok. Egy nagy csibuk volt a szájában, arra sokkal többet látszott ügyelni, mint az egész discursusra. «Kedves Adorján, én már rég óta elszoktattam magamat attól, hogy Serena leányom viselt dolgain a fejemet megfájdítsam. Az én házamnál mindenki ura magának s teszi a mit jónak lát. Én nem járok családom tagjai előtt fegyverbe öltözve, nem beszélek velük haragosan, börtön és kancsuka pedig soha sem divatozott nálunk. Engem is úgy neveltek; s én is úgy neveltem gyermekeimet, és nem volt okom megbánni: mind leányom, mind mostoha leányom igazán szeret és ragaszkodik hozzám, bárha mindegyik egészen más modorban. Cecil úgy szeret, mint egy gyermek, Serena, mint egy férfi. Ha kell, párbajt is ví értem. Én nem parancsolgatok, se nem kegyetlenkedem, csak sejteni engedem, hogy mit szeretek, vagy nem szeretek, s ő megérti azt. Hanem szerelmi dolgokban, házassági ügyekben még sejteni sem engedek semmit. Az nekem mindegy. Kérem, félre ne értsen. Nem azért mindegy, mintha nem bánnám, akármiféle emberhez megy nőül? boldog lesz-e, vagy boldogtalan, becsülést, vagy megvetést szerez-e magának? nem azért, hanem azért, mert már nagyon sokszor rászedett. Kedves Adorján, nem ön az első, a ki azzal a szóval jön hozzám: «adja ön nekem Serena kezét, a kisasszony beleegyezését birom», s a kit én azzal a felelettel nyugtattam meg: «járjon ön kedves barátom utána, de vigyázzon, hogy el ne maradjon tőle». Már most megszoktam az ő szeszélyeit nem venni komolyan. Azért kedves Adorján, üljön le nálam, gyujtson pipára s beszéljünk másról: én nagyon köszönöm, hogy bizalmába beavatott, hanem megbocsát, ha nem jegyzem fel magamnak ezt a kérdést.»

– No de hát így mégis nem utasított el?

– Gonoszabb ez az elutasításnál. Azt értette meg velem, hogy bennem sem lát egyebet, mint egyikét annak a sok lóvátett bolondnak, a kikből Serena mulatságot csinált magának, kihallgatta szerelmi vallomásaikat, buzdította őket merész reményekre, s mikor megkérték, akkor mint a madárfogó az ostoba veresbegyet, felfűzte őket egymás után nyakuknál fogva egy pórázra.

– Hm, hm. Ezt szokta volna tenni?

– Oh velem nem teendi ezt. Engem igazán szeret. – És itt Adorján elhallgatott, lesütötte fejét; az jutott eszébe: «szeret, mert derék, nemeslelkű lovagnak hisz, én pedig nem vagyok az, és ő nem tudja, hogy az mind hazugság, a mit bennem szeret». Könnyelmű volt, hamar kiverte fejéből ezt a szomorító gondolatot. Kérdezém a gróftól, hogy van-e ellenem valami kifogása? Azt felelte rá, hogy ez egészen fölösleges kérdés; arra a szavamra pedig, hogy Serena anyjával is akarok beszélni, igen udvariasan adá tudtomra, hogy a szegény grófné különben is oly ideges, annyira alterálja minden legkisebb rendkivüliség, hogy az orvosok egyenesen megtiltottak neki minden felindulást, legalább arra az időre, a míg a fürdői kúra tart. Mennykő baj az ilyen gróf-forma emberekkel eligazodni! Más azt mondta volna: oda bizony nem mehetsz; ez meg olyan szépen kiostábláz azzal a szóval, hogy a feleségének megtiltották az orvosok, hogy Borcz Adorján meg kérje a leánya kezét. S utoljára ez is csak annyit tesz, hogy be van az ajtó csukva.